It is none of businesses.

Merinda E. & Ewan M.

Nem tűnt közönyös dolognak, úgy cselekednem ahogy kedvem kívánta. Minden sejtem a saját javak iránti mohóságomból táplálkozik és szaporodik. Ezt nevelte belőlem a kegyetlen világ irreverzibilitása. Egy újabb követőt az önzőség hadseregébe toborozva. A család...aminek feltétlen kötelessége lett volna ezt elnyomnia bennem, fagyos vérmérsékletben az utcára dobott. Azzal a kijelentéssel kiegészülve, hogy "az élet neveli ki a minőséget, a sok selejt között." A számítás megbukott...és a könnyebb utat ígérgetve a kapzsiság útjára csábított.
Vegyült érzéssel fekszem kényelmesen, míg ő a hideg kemény padló engedelmeskedik az zord kérésnek. Szemeim kipattanva, folyamatosan pörgetik le, legalább tízszer a hozzám vágott szavait. Egyszerre érzem jogosnak, s küzdök az ellen, hogy ezt beismerjem magamnak. Az alvási szándékom megmeredt tekintettel távozik a szemeimből. Szavaival olyan mély, betapasztott sebet szakított fel...ami álmatlanságot fog hozni a fejemre. Miért tagadjam öntelt büszkeséggel, ha ténylegesen úgy van ahogy saját szavaival felvázolta? Valóban...ilyen elcseszett lény vagyok, egy gyakorlatilag ismeretlen szemében? Nem kell rá tudnom feltétlenül a választ, hogy levonjam a következtetést saját jellememről. Egyetlen közel-álló ismerősöm volt, akit a megkövült falaimnál beljebb engedtem...ő...ő azt mondta két felé ember létezik számára: "Az önfeláldozó és azt őt feláldozó." Én az utóbbi kategóriát képviselem. Miért gondolja magát egyedüli személynek az utálatával? Miért olyan vak, hogy ezt az utálatot bennem is megtalálja? Az én utálatom, hosszúra nyúló és az egész mindennapjaimat behálózza. Hogy érezheti még ezután is magát tudás-fölényben? Nem elégséges, ha én magamat átkozom, amiért megszülettem? Még egy külső szemlélőnek is szememre kell vernie, milyen jelentéktelen a létezésem?
A mérhetetlen gőg nem engedi... nem is ad rá esélyt, hogy kimutassam fájdalmamat, borzasztó önértékelésem láttán. Jól eső tudat volna, ha teljesülne könnyeimmel ezt közvetíteni a külvilágnak. De nem tudom megtenni...sebezhetőnek tűnni. De ha így nem, hát szavakban kiönthetem, lévén, hogy a hallgatóság kizárta magát tőlem. Nem hall. Nem is kell hallania, kétségbeejtő szónoklatomat.
- Igazad van...egy kisstílű, mihaszna, fattyú vagyok. - ismerem be, élettelen és rezzenéstelen arccal. Ez a kritikán aluli vallomás, nem enyhít a keserűségen, ami a pillantásomba fúrta magát. Arra viszont kellően jótékony hatást gyakorolt, hogy a tekintetemet nedvesedő közegbe mártóztassa. A síráshoz viszont nem volt elegendő.
Nem tagadtam meg magamtól a szavakat. Befogadtam őket, s ez jóval érzékenyebben érintett, mint saját magamat ócsárolni. Mint említettem, napi-rendszerességgel megvetem az életemet. Egy idegen szájából, - aki mindössze 6 órán át vonta le belőlem a tulajdonságokat - még rémisztőbb tény ezt hallani. Elfajultak a dolgok, s túlságosan is nagy teret adtam a negatívumaimnak. Egyszerű és érzelemmentes volt ezeket ki hangsúlyoznom. A velejéig rossz, belső tulajdonságaimat. Neki azonnal szemet szúrt...én pedig, még tovább fokoztam. Azzal a hittel, hogy így számára is könnyebb lesz megutáltatnom magamat. Az elmélet beváltnak bizonyult. Ennek ellenére, győzelmi érzés helyett cefetül fájdalmas érzések törnek fel belőlem. Akinek a neve se ismert számomra, üti fel bennem a keserű meggyötörtséget és múltat idéző iszonyú emlékeket. Pedig azt hittem, ezt a bűnbánó időszakomat kinőttem.
Ma éjjel, ő kényelmetlensége miatt fog álmatlanságra ébredni...én viszont, a sorban végig vett rosszalló kérdések miatt nem fogok egy szem-hunyásnyit se aludni.

 

Hát azt hiszem ezt hívják úgy, hogy kölcsönkenyér visszajár, vagy mi. Szóval amikor belekezdett a táncolásba elkerekedtek a szemeim és rém idiótán kezdtem viháncolni, két tenyeremet a szám elé téve, aztán meg tapsoltam is, mintha minimum egy koncerten lennénk, és a végén már komplett kis rajongó csapattá alakultam, amivel csupán egyetlen egy probléma volt, történetesen, hogy egyedül voltam a csapatba. De még fütyültem is, bizony, mert azt azért el kell ismerni, hogy táncolni nagyon tudott, ha nem lenne ilyen karót nyelt egész jókat lehetne vele bulizni. Ezen elmélkedést azonnal csírájában fojtottam el magamban, ilyen még csak eszembe se jusson, én vele bárhol? Inkább akkor egy kötél a nyakamba, a többi elintézem. Azért mert egy estére össze vagyunk zárva, és nem mufurc módon akarom zárni ezt az egyébként, nem is tudom milyen jelzőkkel illethető estét, még nem leszünk legjobb cimborák. Szerintem olyan messze voltunk egymástól gondolkodásban és egyáltalán mindenben mint a cukor a sótól. Persze ha tovább mennék ezen a filozófiai vonalon, akkor a két dolgot gyakran összekeverik, szóval akkor még csak hasonlítanak. Mi van? Nem is ittam mitől gondolkodom ilyen hülyén? Na lehet, hogy pont ez a baj. De a francba is jól érzem itt most így magam, jól érzem, és ez hirtelen aggasztóvá válik, mert nem értem, hogy miért, vagy mitől, meg amúgy is azt azért ne felejtsük el, hogy aki most olyan veszettül jól rázza a hátsófelét a saját kanapéja mellett az a fickó legszívesebben első perctől kidobott volna a lakásából. És ha akarok sem tudok ezen tény mellett csak úgy elsétálni. Ettől függetlenül én is újra belekezdtem valami mozgás félébe, amit látva ő hogy táncol a legnagyobb jóindulattal is valami mozgásnak lehetne nevezni, amit egy gyógyulófélben lévő csípőficamos produkál. Legalábbis ennyire hangsúlyos volt közöttünk a különbség. Jó, hát megint csak arra fogom, hogy ha iszom, akkor legalább van mire fogni a csálé mozgást, most leginkább a fájó csípőmre fognám, ami tényleg fájt, tekintve, hogy alaposan beütöttem. A kis rögtönzött partinak az vet véget, amikor végül elnyaklik a kanapén, mint valami útszélen eltaposott béka. Én meg legszívesebben hozzávágnám az összes párnát. Hogy miért? Hát mert a srácokkal ezt amúgy így szoktuk. Ez biztos valami tudat alatt párkiválasztás nálunk vagy nem tudom, anya legalábbis már jönne az épületes teóriáival.  Ekkor jutott eszembe az anyukám, hogy már hónapok óta nem láttam, csak telefonon hallom a hangját, és ha valaki, hát ő még nálam is többet tud beszélni. Apa dettó ugyanez volt csak pepitában állítólag, na most lehet azon csodálkozni, hogy egy ilyen gyerekük született mint én?
– Hááááááttt szívesen mondanám, hogy egy két perces ráadást még nyomj le a fejeden forogva, a padlón, de azért nem vagyok szemét! Megkímélem az életed.- nevettem el magam, majd egy pillanatra látszólagos komolyságot erőltettem a képemre, a nagyszabású fenyegetését hallva.
- Elmondani? Kinek? Szerinted ki hinné el ezt az egész elcseszett napot? Ha én hallom valakitől, az a minimum, hogy körberöhögöm. – a vigyorgásom egy ideig még ott maradt, majd lassan kornyadni kezdett mint a hat napos kóró, amikor tudatosult bennem, hogy ő bizony a mai éjszakát azon a kanapén óhajtja eltölteni, amit eredetileg talán nekem szánt. Tekintve, hogy úgy levágott rá, mint egy nyüves dögöt, én már jogot is formáltam rá, hogy ezek után tuti zene alszom. De úgy tűnt ő ezt másképp gondolja…most szórakozik velem? Látva, hogy nem mozdul, a fene nagy vidámságom most bizony megint visszahúzódott és fél másodperc alatt felcseszte az agyamat. Mi a rohadt életért kell ezt így elrontani? Tök jól véget érhetett volna ez az este erre pofátlanul kisemmiz a kanapéjáról. No igen, azt hiszem a hálószobás trükköm hamar lelepleződött és szikrákat szóró szemekkel csípőre vágott kézzel perdültem meg a saját tengelyem körül.
– Na mostmár aztán tényleg elég! Mi a jó büdös francnak jöttem én vissza veled?! Tudod mit? Nem bánom, hogy lerókáztalak, és nem bánom, hogy felforgattam legalább egy árva napra ezt a posvány életedet. Még egy ilyen elcseszett magába forduló, besavanyodott embert nem hordott a hátán a föld mint te!– forgattam a szemeimet, még mindig csípőre vágott kézzel és szuszogtam meg hörögtem a saját tehetetlen dühömben, hogy vagy a kanapé végén alszom kvázi vele, vagy pedig a földön….vagy keresek egy harmadik megoldást, ami nem a hálószoba. Még forogtam egy keveset, mintha ott a földön kellene megtalálnom a szavakat de azok valahogyan nincsenek most ott, és szerintem később sem lesznek. Annyira ért hozzá ez a barom, hogy elcsesszen mindent ami jó. Kész, befejeztem! Valahogyan elalszom, aztán reggel úgy elhúzom innen a csíkot, hogy csak füstöl. Nagy dérrel-dúrral cibáltam elő a takarót és a párnát onnan ahol mutatta, miközben időnként gyilkos pillantásokat vetettem rá. De magamat is szidtam, hogy mégis mit vártam egy ilyen öntelt pofátlan alaktól. Ki tudja mi a franc van abban a csomagban, mivel üzletelhet, de már ez a része sem érdekel. Hallgatnom kellett volna a megérzésemre, és még akkor sarkon fordulni, amikor először nyekkentem a kanapén. Még mindig szuszogva vágtam a párnát a hónom alá és tovább forogtam, mint a körhinta a vásárban. Ha így folytatom elszédülök, és akkor a ma esti csirkét is ideterítem neki a nappali közepére. Óóóó álmodik a nyomor, pedig de szép is lenne, megérdemelné! Nem…most egy pillanatig sem akartam belegondolni a jó tulajdonságaiba, sem pedig abba, hogy igazából lehet nem duzzoghatnék itt nélküle, éppen miatta. A franc essen belé! De nem voltam hajlandó enyhülni, és én még jókedvűvé akartam volna varázsolni egy kicsit ma estére, ami ha azt vesszük sikerült is, mert olyan műsort lenyomott nekem, hogy Vegasba eladhatta volna valamelyik csilli-villi kaszinó amúgy roppant ízléstelenül berendezett színpadára.  Mielőtt egy következő zeneszám elkezdődhetett volna felmartam a telefonomat a komódról és megállítottam a zenelejátszást, közben csak futólag néztem rá, ahogyan kényelmesen heverészik a kanapén, ahol most nekem kellene feküdnöm és szépen bebugyolálva aludnom az igazak álmát. Fulladj meg! Gondoltam én magamban, de hangot nem adtam a gondolataimnak, most megint a csenddel tüntettem ki, az előző kirohanásom után. És ma estére be is zárt számára a Merinda bazár, ezzel a kanapé elfoglalós mutatványával az utolsó kedvesség patronomat is ellőtte, szóval maradt a durcizás, meg a földön való elvackolódás, mert vele egy ágyban vagy egy kanapén tuti nem alszom, de ezt ő is tudta. Perszehogy tudta, ezért csinálta ezt az egészet. Duplán pofátlan, még akkor is ha ez az ő háza. Kikötögettem a köntöst a derekamnál és nem csak egyszerűen levettem magamról, hanem lecibáltam és a kanapé felé dobtam, ahol éppen csukott szemmel feküdt. Maradt csak snassz a póló, meg a takaró, amit magam köré bugyoláltam és ahova éppen sikerült a párnát ledobnom ott feküdtem le a földre. A farmerem zsebéből előhalásztam az összetekeredett fülhallgatómat, bedugtam akkurátusan a füleimet, és elindítottam egy lassabb számot végtelenre állítva, amin majd elalszom. Ennyit a jókedvű elalvásról. Hátat fordítottam neki, és csutkára tekertem a hangerőt, majd lehunytam a szemeimet, hogy mihamarabb álomba szenderüljek.

It is none of businesses.

Merinda E. & Ewan M.

Még soha nem tudtam ilyen önfeledt energiát belefektetni, egy olyan ostoba cselekvésbe mint ez. Imitálom a jobbnál jobb művészeket, köztük a régi legendák egyikével, Jackó mozdulataival és a 21.századi örültekkel a LMFAO stílusos shuffler lépteivel. Egy igazi parkett-bomba szabadult fel bennem. Tekintve arra, hogy már 2 év nem buliztam még ilyen jól egymagamban. Helyesbítsük...egy vöri fruskával. Noha ő már csak a közönség szerepét tölti be. A tánc-akadémia belépőre szánt tudásommal, nagyzoltam előtte mire vagyok képes...hamár a biztató szavaival rávett az önprodukálásra. Majd azzal a fáradtságos nagy erő-befektetéssel, szabályosan rádőltem a kanapéra. Úgy ziháltam, mintha egy maraton futás utáni levegő-szomjúság zajlódott volna lenne bennem. Szűkszavúan kijelenthetjük...hülyét csináltam magamból! Mégis, boldogan hozom ezt a megállapítást. Hiszen úgy érzem megérte...s kellően elég volt a komoly arculatomból mutatni mára. Ezzel az apró, ragályos hülyeséggel sikerült egy kis pozitív impulzust nyernem a testembe. Nem beszélve az adrenalin többletről.
- U..gye..nem kell megismétel..nem...magam... - egyre lassúbb ütemben emelkedett meg a mellkasom, mialatt közre adtam egyöntetű mondanivalómat számára. Hallgatásával azonban, hamar rábírt, hogy befejezzem amit elkezdtem. Hiába, a közös táncika után, túl nagy reményeket tápláltam egy logikus társalgásba. - szóval...ha..el..mondod...kinyírlak! - tettem hozzá egy jól célzott önelégült mosolyt rántva. A pihenőre szánt időt, és csendet azon elmélkedésemmel töltöttem, hogy ezek után most mi lenne illő napirendre vennem? Ma igazán minden bekerült a hétköznapi, eldurvult bulik listájára. Öklelés, hányás, evés és végül a bohém tánc. Most logikusan következne az alvás...de még az a gyatra hajlam sincs meg bennem, hogy a kanapémról feltápászkodjak. Végül, így sikerült rávennem magamat lélekben, hogy a kanapén töltsem a maradék alvóidőmet.
Legyen ez bármilyen rosszalló merénylet ellene, ez az én házam, az én rendelkezéseim...s ma bizony a kanapén fogok aludni, ha teszik ha nem.
- Mára túlteljesítettem a hülye szerepét...így az alvás igazán jól fog most esni. - jelentem be, egyidőben magamra húzva a reggel óta ottfelejtett plédemet. Szokásomhoz híven, minden reggel úgy kecmergek ki a ebbe a szobába mint egy takaróval beborított moly-lepke. Gyakorlatilag a hálószobám helyeként szolgált a hatalmas kanapém. Egy ilyen produkció után, el is várom, hogy az alvóhelyem a lábamnál kössön ki.
- Ott találsz egy párnát és egy másik plédet. - mutattam a kanapém túlsó felébe száműzött ruhatartóra. Készségesen felajánlottam neki, ő ellenben, egyértelmű elhatározással indult volna el a haló-szobám irányába. - Még mit nem! Ne is álmodj róla! - állítom meg ezekkel a kifejezetten arrogáns szavaimmal. Ha kérésemnek nem tenne eleget, akkor se tudná oda betenni a lábát. Ugyanis, kulcsra van zárva...pont az ilyen hívatlan vendégektől!
- Ha a kanapé másik vége nem megfelelő számodra, felőlem alhatsz a földön is. - hasonló arroganciával egészítem ki a kijelentésem. Bármilyen nosztalgikus érzést is váltott ki ez a röpke tánc-őrület...elenyésző ahhoz, hogy a hálószobámba engedjem vagy vendéghez méltóan, átadjam a helyem. Mégis miért tenném? Hisz én vagyok ennek a háztulajdonosa, vagy nem?
Szemeimet pihentetően hunytam le, még habozva a tényleges alvástól. Abban a lehunyt pillanatban felelevenedett előttem minden lezajlott bevésődő momentum. Kezdve a csengős mizériától, az eposzba illő bajba jutott lány megmentésétől, a karma visszavágásának-képpen kiöklendezett hányástól, egészen eddig az örült tánc-partiig. Teljesen kivoltam, mind agyilag mind fizikailag. Ha valakinek kritizálni valója támad ebben az időszerű erő-visszanyerésben, azt szabadkozás nélkül megeszem!

 

Rohadtul fájt minden porcikám, és nagyjából úgy nézhettem ki ebben a köntösben táncikálva mint egy lepukkant transzvesztita, valami rosszhírű negyedben. De ebben a pillanatban az érdekelt a leginkább, hogy milyen reakciót vált ki belőle a rögtönzött akcióm, még bohóckodtam is Al szövegével, elővettem a korábban tőle tapasztalt kacsacsőrös mozdulatot is és a számmal imitáltam amit tőle láttam. Rém mókás volt amúgy, és  akkor….igen akkor láttam, hogy a nagy komolyság felszívódik mint az algopirin, és a helyét felveszi valami mosolygás féle egyelőre az üveg mögül, amiből éppen kortyolgatta a vizet. Pofátlanul perdültem elé, és vettem ki még mindig Louis Amstrongot megszégyenítő rekedtséggel kornyikálva, a kezéből az üveget, majd sitty-sutty meghúztam, és nyomtam vissza neki. Addig is amíg eldönti köpni vagy nyelni szeretne én kiszolgáltam magam, mégiscsak kellett valami, mert már kezdtem berekedni. Szóval körbetáncoltam a kanapét, és tudtam én magamról, hogy ez valami óborzalom, de nem érdekelt. Én ilyen voltam: szerettem kimondani amit gondolok, és szerettem azt csinálni amit akarok, nem nagyon gondoltam bele ki mint vélekedik rólam. Ez a zene amúgy is nagyon adta magát, nem lehetett egyszerűen ellenállni neki. Ha ő ellen tud, akkor totálisan süket és semmi érzéke ehhez, meg sem érdemli, hogy az egyik kedvencemet halásztam elő a telefonról. Igaz kicsit doboz hangja van, de azért egész jól el lehet rá lötyögni. Jött a fergeteges csípő mozdulat, ami szerintem úgy nézett ki mintha egy viharfelhő gomolyag megrázta volna magát az égbolton, legalábbis a köntös miatt pocsékra sikeredett. Nem lehet csini táncot lejteni egy férfi köntösben na. Én legalábbis ehhez még nem ittam eleget. Mondjuk erre vágytam most a legkevésbé…de a tej, az azért nagyon hiányzott. És ha jobban belegondolunk a saját kis lakásom is ami halál pici volt, de nekem tetszett, bőven elég volt apró kis személyemnek. Mondjuk a szoba és az előszoba között annyira alacsony volt  az ajtókeret, hogy a srácok gyakran lestukkolták, és szidták az építő kedves anyukáját is, én meg ilyenkor jókat kuncogtam. Máskor engem nevetnek ki az alacsonyságom miatt, most én mulatok rajtuk, mert nem képesek megszokni, hogy az én házam belső szerkezete alig különbözik egy Megye beli hobbitlaktól. Nem véletlen volt, hogy egykor pre-schoolban amikor előadtuk a Hófehérke és a hét törpét nem a királylány szerepét kaptam…én lettem Kuka, a legkisebb. Anyám, irtó megalázó. Mondjuk a tanárnőnk szerint Hófehérke védjegye a fekete haja, és elég érdekes lenne az én cékla fejem ebben a darabban. Diszkriminatív vén szatyor! Ennek gondoltam úgyhogy nagy lendülettel eljátszottam a legkisebb Törpe szerepét, amiben anya szerint fergeteges voltam. Ahha, azt gondolom észre sem vette, hogy egész darabban egy fia szöveges szerepem nem volt….ezért voltam Kuka. Csesszék meg! Most meg itt randalírozok egy vadidegen lakásában a majdnem törött csontjaimmal a zúzódással az oldalamon, a viaszszínű felduzzadt alsó ajkam csücskével, és hogy tudok örömködni amikor meglátom, hogy elneveti magát. Én meg vérszemet kapok és minden figyelmeztetés ellenére tovább nyomom a tutit, hát nehogy most hagyjam már abba amikor végre nevetni kezdett. Jéééé ennek a krapeknek tök édes a nevetése, a megállapítás amúgy a meglepetés erejével ér, úgyhogy szinkronban heherészek én is vele, és a fejem rázom, arra a kérésre, hogy komolyan hagyjam abba. Hát persze, hogy komolyan, meg ahogyan azt Ewan apucipótlék elképzeli. Dehogy hagyom abba, sőt előre nyújtom a kezem és úgy mutogatok rá, a zenére énekelgetve a mondandómat.
– Éééhééésss vééééégre neveeeet…heeepiiiineeesss! Támmm-tádámm-dámm!- teszem még hozzá a végén ezt a nagyon fontos szövegrészt, ami leginkább a zene ritmikájából adódik. És tovább próbálok mozogni, és komolyan jó lenne a koreográfia amit elképzeltem, ha ebben a cuccban nem úgy néznék ki mint egy szürke ruhás Michelin baba. De azért próbálkozom, és megállapítom, hogy ugyanazon röhög amin általában az emberek szoktak, amikor így látnak meg mozogni. Jól táncolok én, csak nem ebben a holmiban. Erre élő bizonyíték lehetne minden cimborám akik már megfordultak velem az egyetemi klubok valamelyikében otthon New Orleansban. És aki nem volt ahhoz annyira részeg, hogy erre emlékezzen. Többnyire én voltam a legjózanabb a bandából, igaz az est végére már én sem voltam szomjas. De ez pár éve volt, amikor kicsit összezörrentem anyával, aki éppen a nagy lelki nyugalmas Buddha hitbe vetett mindennapjait élte, és még attól sem rezzent össze ha eltörtem egy poharat a konyhában. Ijesztő volt az akkori érdektelensége, és leginkább félelmetes. Néha meglepődöm, hogy miképpen lett belőlem egy normális, minden tekintetben átlagos lány? Na álljunk csak meg egy pillanatra! Azt hiszem ha valaki most látná, hogy összetört tagokkal, csupasz lábbal egy pasi köntösében táncolok a kanapéra támaszkodva mindennek titulálna csak épeszűnek nem. Na ez lehetett most szerintem a helyzet a mandulaszeművel is, aki ha így folytatom, záros időn belül itt fog röhögés közben kipurcanni. Na jó, azért ennyire nem lehetek vicces! Bár ha magamat látnám kívülről, akkor azt gondolnám, hogy valaki fogjon le, mert menten kitekerem a nyakát, ha tovább folytatja és kicsinálja a társaság rekeszizmait. De őszintén megvallom, hogy egyszerűen felvillanyozott, hogy jókedve lett és….néémmáááá nézz oda csak nem elkezdett valami táncolás félét ő is de bizony. Még mindig a zenével együtt nyomtam a táncot, és felvont szemöldökkel csodálkozva néztem mit művel a lábával. Héééé hát Lucy kutyája jobban mórikálja a lábát, amikor meghallja valamelyik agyrepesztő zenémet, hát nehogymár ennyire fussa tőle. Nekem mentségemre legyen mondva, hogy minden tagom fáj, ha jobb állapotban és jobb ruhában lennék, vagy ruha nélkül akkor biztos, hogy lenne ez jobb is. De egyiket sem akartam kipróbálni a jelenlétében sem most sem később, szóval még mindig abból mazsolázunk amink van. A kezemmel hadonászva kezdtem neki jelezni, hogy hékás koma, ez kevés lesz az üdvösséghez
– Én bizony abba nem hagyom, amíg te hozzá nem kezdesz, és többet nem mutatsz mint ez a láblóbálás vagy minek hívod amit éppen művelsz. Szóval mi lesz?- Al időközben lassan kiúszott és jött a listámról egy lendületesebb kis stuff, amit szintén nagyon szerettem.


Valahogyan a régi időket idézte nekem vissza ez a stílus, és ez most kellően lendületes is volt, hogy megmutassa micsoda remek táncos, már ha az egyáltalán. Nem vettem volna rá mérget. És még mindig nem fér abba a tök fejembe, hogy miért csinálom ezt a groteszk házibulit, miért akarom annyira, hogy mosolyogjon meg táncikáljon velem, meg úgy alaphangon jól érezze magát. Hát igazából azért mert úgy gondoltam kellően pofátlan voltam vele az első pillanatoktól kezdve, ő mégis visszahozott ide. Most itt vagyok a köntösében, és alváshoz készülődve. Mondjuk perpillanat nem úgy festettünk azt hiszem mint akik aludni indulnak. Csak egyszerűen jóvá akartam tenni a sok katyvaszt amit a mai napon sikeresen okoztam neki, és hát ha azt vesszük magamnak is ezzel párhuzamosan. Ha nem fájt volna minden porcikám haláltuti, hogy még a kanapéra is felugrok és ott is táncolok. Egészen kellemesen elrendeztem magam a lakásában ami azt illeti. Lehuppantam a kanapéra nevetve, és feljajjdultam, amikor sikeresen megrándult az oldalam, Óba…sssszaaa meg, mekkora egy barom vagyok, hogy nem vagyok képes odafigyelni. Szóval kicsit elfintorodtam, de nem hagytam, hogy a fájdalom legyűrjön, talán csak a fáradtság fog perceken belül KO-ra ütni, méh azelőtt, hogy bedobhatnám a törölközőt. Szóval ültem már de még mindig nem hagytam abba a mozgást, mint egy kis bepörgetett perpetum mobile olyan voltam, mozgott nekem mindenem még szerintem a szembogaram is, és élveztem, hogy királyul ki fogom magam ütni sacc egy órán belül. És a terveim, hogy én majd innen az éjszaka közepén meglépek, az ugrott, de az, hogy nem akarok vele többet találkozni, az változatlanul fennállt, ahogyan szerintem nála is. Túl sok volt ez szerintem mindkettőnknek, hogy valaha akár egy percnél is tovább akarjuk egymás társaságát élvezni. Biztattam a kezemmel tapsolva, és kántálva a nevét, hogy rávegyem legalább egy rövidke kis bemutatóra
- Naaaaaa légyszi, ígérem nem fogok horkolni sem, és nem beszélek álmomba, és nem mászkálok mint a parasztgyerekbe a fájdalom éjszaka, és nem fogom reggel lenyúlni a kávékészleted sem….- prüszkölve kezdtem el röhögni a saját hülyeségeimet hallva ahogyan hadarom, majd legyintettem a kezemmel.
- Na jó vicceltem, nem csinálom egyiket sem.- összeszorítottam a számat, egy újabb röhögést leplezve, de végül megint nem bírtam tovább és nevetni kezdtem. Komolyan ijesztő már azok az érzelmi végletek amiben vagyok. De ráfogtam a fáradtságra, meg arra, hogy mégiscsak egy szürke férfiköntösben csinálok éppen hülyét magamból ezen a nem túl bizalomgerjesztő környéken. Hát minden t el kell kezdeni valahol.

It is none of businesses.

Merinda E. & Ewan M.

Mi volt a leg szem-irritálóbb látvány? Az, hogy háziasan teng - leng a hatalmas bérrel fenntartott házamban, vagy a momentán köntösbe csavart, giga óvodást megidéző hóbortja? A válasz gondolkozás nélkül, mindkettő ezesetben. A meglepetések zömével az emlékezetemben, ez volt az abszolút legszánalmasabb végkifejlete a mai napomnak. Mint egy élő szürke buritosz, aki reklám anyagként árusítva magát táncra perdül. A fogyasztó társadalom számára ez egy igen figyelem-felkeltő módszer. Az én figyelmem is félúton a vízzel üvegem ivásában mutatkozott meg a legteljesebb mértékben. Azt hittem egy rém-kis mese elevenedik meg előttem, ahol köntösbe bújt zombik szvingeltek. Hát ez a tag...nem százas! A zene ismerősen idézi fel bennem az előadó nevét és a szám címét. A véletlenül bekeveredett pattogó-táncosra azonban, határozottan nem emlékeztem. Főleg, mert még a jazz-es beütésű zene ritmusára elektronikus ping-pong labdaként pattogott. A benyelt vizemmel kísérve őt, köpni tudtam volna a borzalmasan rossz koreográfiájára. Dehogy ne vegyem el teljesen maradéktalanul a kedvét, inkább csak leplezett kuncogással figyeltem ahogy előttem szambázik. Szánalmas, én mondom nevetségesen szánalmas, ahogy próbálkozik oldani a mai nap beállt feszengő hangulatát! De elismerem, amiért legalább meg volt benne a szándék, hogy egy kicsit jobb színben tüntesse fel magát a szememben.      
- Nah azt várhatod, hogy én ebbe a förtelmes táncikálásba beszálljak! - toldom oda, pökhendi arccal, mialatt leiszom az utolsó korty vizet az üvegemből. Ha próbálnának megvesztegetni egy milliárddal, akkor sem vetemednék ilyen megalázó tettre. A büszkeségem pedig kezd visszatérni...ne rontsuk le ilyen hamar ezt az örömömet!
- De te nyugodtan letáncolhatod még az alvó rituálédat, ha ezzel rózsásabb lesz tőle az álmod. - feleltem cinikus vigyorral a képen, amin szinte már majdnem kibuggyant a röhögőgörcs intenzív hulláma. Vajon így akar megszabadulni a jelenlétemtől? Hogy ilyen kiábrándító táncot lejt előttem? Egy bizonyos, ha nem hagyja abba, a kieresztett röhögőgörcsömben fogom feldobni a talpamat. Egy halálos végkimenetel a nap-végére, nem is olyan rossz befejezés egy psycho-thriller kötetben. Ez a könyv viszont a valóság ostobaságain alapszik. Így inkább maradok a röhögőgörcsös finálé mellett.
Szinte már könnyek szabadulnak ki belőlem, ahogy továbbra is elnézem kínszenvedése közepette.
- Nagyon kérlek, hogy hagyd abba! - kérlelem, olyan érzéssel tapogatva a gyomromat, mintha beton-köveket rejtettem volna el benne. Ideje beismerni, hogy ennél könnyfakasztóbb hahotázást még soha életemben nem éltem át. Ezért is könyörögtem, hogy szabaduljon meg tőle, mielőtt még tényleg megakad a tokomon a nagy adag csont-darab, és belehalok a nevetésbe. - Komolyan mondom!! - figyelmeztetem, ellentmondásos kacajjal párhuzamban. Bár a külsőm nem sugározta, a halálosan erős komolyságomat, hogy valóban lebeszéljem a táncikálásról...de legalább éltem a lehetőség esélyével.
Tényleg őszinte szándékától vezérelt terve, hogy kicsináljon az amatőr táncával? Oké-oké...ez már több a kelleténél!
Határozott figyelmeztetésem ellenére, sem hagy fel az idiótának feltüntető cselekvésével. A jóízlés határát már jócskán átugrotta. Így kénytelennek éreztem, saját magam véget vetni ennek a szörnyűségnek. Méghozzá úgy...hogy én is betársultam az ostoba láb-kalimpálásába. A döntésem nem volt megalapozott...csak a menekülő reflexeim hajtottak bele. Ez volt a legjobb ütőkártyám, hogy ne pusztuljak bele a nevetésembe. Helyette most...van önkéntes hajlamú ember, aki bekukkantana ebbe aberrált házi-buliba? Én magam is alig hiszem el, hogy egy ilyen hülyeségbe rángattam bele magam. Az vigasztalt, hogy ezzel a spontán dance-el levezethettem az összes körém gyűlt feszültséget. Nem érdekelt mekkora bohócot csinálok magamból. Jah és szögezzük le, vele ellentétben, én bazira jó táncolok!

 

Ómilyen könnyű engem boldoggá tenni nem igaz? Egy alapos zuhany egy fárasztó nap után, egy frankón puha köntös, aminek igaz, hogy mandulaszemű illata van, de nem olyan rossz ez, el lehet viselni, bár gyaníthatóan még két napig itt fog keringeni a fejemben, mire kiűzöm majd belőle sikeresen. És mellé még kaja is. Kajaaaaa! Azt hiszem jelen pillanatban a pupilláim helyén helyes kis forgó piros pipik voltak egy grillezőben, ahogyan az illatokat megéreztem. Vehemenciám olyan volt, mint a véres hús szagát megérző oroszláné, és már a telefonbeszélgetés alatt is többször ott volt a számon, hogy „csirkeeeee” és majdnem a mondandóm közé ékeltem párszor, mintha a szavakkal tikkelnék, de végül nem tettem, ügyes kislány vagyok én. Ámbár azért az önuralmam némiképp megcincálódott amikor Ewan rajtam röhög, és nem is fogja vissza magát. Olyan szemeket meresztek rá közben, hogy gondolatban benzinnel locsolom le, és meggyújtom, égjen a gonosz, aki rajtam merészel nevetni. Szóval a tekintetemmel még legalább kétszer kinyírom, de legalább értékelendő módon gyors halált szánva neki. Nem is tudom miért nem mondtam meg Jamie-nek, hogy éppen az üzletfelünknél vagyok, csupasz seggel, egy fekete pólóban meg egy kanszagú amúgy marha puha férfiköntösben és nemsokára csirkefalatokat fogok rágcsálni. Mindezt kárpótlásul azért, hogy ma este majdnem bucira vertek, csak azért mert nem akartam magam megerőszakoltatni egy vörös téglás lebujban, és kiálltam magamért. Most komolyan hagynom kellett volna, vagy elmenni vele és közölni az óradíjamat? Hát ha már ribancnak nézett korábban a díler akkor miért ne? Gondolatban megráztam a fejemet, azért a büszkeségem még mindig megmaradt, bár egy darabját elveszítettem amikor lehánytam ezt a krapekot. És igazán kár volt a salátáért, maradhatott volna a pocimban, mert amúgy nagyon finom volt, és senki nem készíti el úgy mint Cheryl abban az ócska kifőzdében. Az első belépőm tragikusan sikeredett miután beestem egyik éjjel az ajtajukon. Szó szerint. Ő meg olyan húsos rizottót kanyarintott nekem, hogy hetek múlva is amikor nyammogtam éreztem a bacon füstös ízét a számban. Szóval életemben nem találkoztam még senkivel aki úgy bánt volna a konyhai kütyükkel és az étel alapanyagokkal mint ez az egyébként széle-hossza egy asszonyság. Pirospozsgás arcán örök mosoly csücsült és a vidámsága a humorérzéke egyszerűen páratlan volt. Komolyan ennek a városnak az a lebuj volt az egyetlen igazi gyöngyszeme az egyébként rettentő népszerű Grill mellett. Cheryl ismerte a tejmániámat , és nála még a banános tej is sokkal finomabb volt mert nem valami vacak instant cucc, hanem igazi gyümölcspaszírozvány kerül bele.  Erről jutott eszembe, hogy a héten még oda is el akarok menni, bár talán majd később, most még élénken él bennem, hogy éppen ennek a roppant imádnivaló asszonyságnak a salátáját sikerült újrahasznosítanom magunkon. Ezen azt hiszem egy ideig még nem fogok tudni napirendre térni, ahogyan arra sem, hogy itt kell töltenem az éjszakát, hogy hazudtam a cimborámnak, ez a „fúnemondjakrácsúnyát” alak meg itt röhög ezen, és még csak nem is leplezi, hogy rajtam szórakozik. Már éppen enyhülök felé, erre megint ezt kapom, Komolyan ez az egész kezdett arra emlékeztetni, mint amikor a gyerekek mérleghintáznak, és hol az egyik, hol a másik kerül felülre, de ha tovább szórakozik velem, akkor ha legközelebb én leszek lent úgy leugrom az ülésről és engedem el az egész hóbelebancot, hogy csak úgy nyekken. Nem tudom még hogyan fogom csinálni, de roppant dühítő kezdett lenni a flegmasága. Okés, én már próbálkoztam párszor, mostantól ha beledöglik sem leszek kedves vele. Nem érdekel, hogy nem utál, nem érdekel, hogy megmentette az életemet. Itt alszom, reggel meg jönni fog értem Jamie a kávézóhoz, hozza a ruháimat….na itt egy pillanatra álljunk meg! Azt hiszem kicsit riadt képet vágtam egy másodperc tört részéig, mert nem mondtam neki milyen ruhákat hozzon pontosan. Tejószagú úristen! Gyanítom, hogy megint egy ostoba k*rva-szettel fog meglepni megspékelve valami haláldögös szűkebb fazonú farmerral, amiből három darabot ruháztam be az utóbbi időben, ha éppen buliba kell mennem. De ilyenkor nem vesz fel az ember ilyet…mármint reggel. És ha ilyen hoz…na mindegy, még mindig jobb mint a lehányt gúnya. Szóval megkaptam a csirkefalataimat, törökülésbe helyezkedtem a kanapén, és olyan voltam mint azok a gyerekek, akik annyira álmosak és éhesek egyszerre, hogy az előbbi szinte ledönti őket a lábukról. Egyre sűrűbben pislogtam, de azért élvezettel falatoztam, kezdett a gyomrom nagyjából helyrejönni, a fürdés után a csontjaim olyanok voltak mint egy nagy darab, kővé fagyott szivacs. Néha oldalra pillantottam, és néztem ahogyan ő is eszik, de hát anyukám megtanította nekem, hogy nem bámulunk senkit kaja közben , úgyhogy a saját kis csirkémmel foglalatoskodtam a továbbiakban, és csakazért sem szólaltam meg. Untam más a csiki-csuki játékait, és ha most nekilendülök, ha bármit is mondok ami nem egy laza „köszönöm” vagy éppen „ez finom” akkor abból megint veszekedés lesz, és igazából ehhez a mai napra én már rohadtul fáradt voltam. Pedig bennem volt, hogy nekilendülve kiosztom, rázúditom az egész mai napom teljes szerencsétlenkedését, aminek okaként elsőként őt jelölöm meg, aztán ezt enyhíti a hősködős akciója. Ajjjjj de elegem volt már, és a végére azt vettem észre, hogy a csirkefalatokat ezer kilométer per óra sebességgel gyűröm be, hogy túl legyek rajta és végre aludhassak, vagy legalább eldőlhessek és úgy tegyek mint aki alszik. Akkor talán abbahagyja a szekálásom, ahogyan én is abbahagyom az övét. Nem nagyon bírunk el egymással, ez tény, és kellően kiakasztottam ahhoz szerintem mára, hogy újabbakat képes legyen elviselni. Szóval most felé fordultam, néztem és összeszorított ajkaim mögé passzíroztam a mondanivalómat. Bazi nagy erőfeszítésembe tellett, hogy ne szólaljak meg, szemeim egészen elkerekedtek, a fejemmel lassan bólintó mozdulatot végeztem, és azt hiszem sikerül valamiféle hülye morgó hangot kiadnom. Hogy azért saját magamtól megijedtem most, az tény. Komolyan ennyire nehéz visszafognom a fecsegésem? Hát ha azzal lavinát indítok el megint akkor…neeeem akkor is nehéz, de nem szólaltam meg, hanem visszafordultam a dobozkám tartalma felé, és az utolsó két falatot gyors egymásutánban gyűrtem le. Mint egy kis szakadt éhenkórász. Nagyjából és úgy sacc így nézhettem ki. Alaphelyzetben, ha nem így ismerkedünk meg, díjaztam volna a vitakész stílusát, de most….most egy üzletem bukott és ezt nehezen viseltem. Fontos lett volna a számomra.  Szóval a sok vita, kedves hangnem megint vita, pofátlan viselkedés és egyéb nyalánkságokkal megtűzdelt este mellé legkevésbé sem hiányzott volna, az újabb kioktatás, vagy a fakkom tudja mivel rukkolt volna még elő. A dobozt megforgattam magam előtt, és még az utolsó halatokat rágcsáltam, amikor megint felé fordultam. Remélem ezzel az állandó „mindjárt megszólalok-demégsem” akcióval sikeresen kiakasztom még így utoljára estére, és reggelre amikor már nem leszek itt ezerszeresen megbánja, hogy megmentette a marha szexi fekete pólóból kikandikáló hátsómat, amit sikeresen takart jelenleg a köntöse, merthogy az alsóneműtől is kénytelen voltam megszabadulni. Ha le akarja vetetni velem a köntöst k*va szarul fog járni, ezt elhiheti nekem, mert olyan műsort rittyentek mellé, hogy ha eddig nem dobott ki, most ki fog. Kinyitottam a számat, és már ott volt a nyelvem hegyén a mondandóm, de neeeeeem még mindig nem voltam hajlandó megszólalni, csak egy nyögéssel tarkított egyetlen delejes mondat hagyta el apró ajkaimat.
– Kösz a kaját!- fenomenális az esti bőbeszédűségem, bár úgy tűnt jelenleg leeresztettem mint a strandlabda, de aztán a dobozt egy lendülettel fogtam a kezeim közé, és mielőtt bármit szólhatott volna lazán kibattyogtam vele a konyhába. Megint önállósítottam magam a lakásában, de ha nem akarja, hogy maszatos kézzel összetapenoljam a kanapéját ne akarjon visszafogni. Bírja már ki ezt az egy estét, könyörgöm, holnap felszívódom mint a kámfor….vagy ahogyan a dal mondja: „Köd előttem köd mögöttem, isten tudja honnan jöttem.” Én spec New Orleansból, a blues hazájából, azannya de tud hiányozni! El kéne mennem valamikor egy jó kis krimóba, ahol fekete csákó, cigifüstbe burkolózva tépi meg a húrokat, és olyan ritmust dob, hogy az embernek önkéntelenül bűvölődik körbe a csípője. Nem lehet neki ellenállni. Ahol éppen helyet találtam oda helyeztem a dobozt a konyhájában, és cuppogva, nyammogva, még mindig ízlelgetve az utolsó falatokat a mosogatónál kezet mostam. Díjaztam, hogy van annyira házias, hogy nem építette meg koszos edényekből Bábel tornyát, egy jó pontot most kapott, de egyelőre ennyit. Aztán találtam papírtörlőt is…nahát ez a fickó jobb mint gondoltam. A konyhában legalábbis, a többiben inkább ne is feszegessük. Na jó, nem bírom én ezt a kripta hangulatot ami eluralkodott rajtunk, és mivel eszembe jutott New Orleans, meg a blues, ott állva a pultnál elővettem a telefonom és előkerestem Al Green örökzöldjét róla, miközben visszabattyogtam a szobába, még mindig a készüléket bűvöltem és pofátlanul vigyorogtam. Ha már szarul sikerült az este tegyük még emlékezetesebbé. Nem akartam én semmit esküszöm, csak jókedvűen elaludni, meg azt akartam, hogy kicsit ő is vigyorogjon már. Ha már így megvendégelt, a desszertet mondjuk hiányoltam, de nem lehet minden tökéletes.
- Ókkkééééé a ma estét zárjuk Mr Green igazán fantasztikus dalával, ígérem csak tátogni fogok.- szakítottam el figyelmemet egy pillanatra a telefontól vigyorogva, mint a jóllakott napközis, az előbbi jelző még stimmelt is rám.
– Ééééésssss akkor gyerünk Al, add meg a kezdő lendületet!- ezzel a jelzővel indítottam a lejátszást a telefonom. A készüléket az asztalra helyeztem én meg bólogatva, mint valami galamb táncikáltam vissza a kanapéhoz, rohadtul álmos voltam, de ettől a zenétől az embernek mindig különösen jó kedve kerekedett.


- Gyerüüüüünk mandulaszemű, ne mondd, hogy Mr Green zenéje csak úgy hidegen hagy. Csak egy kis mosolyt, csak valami olyasmit. Csak ma estére, hogy legyen valami jó is benne!- több ötletem nem volt, ha erre sem vevő, akkor esküszöm feladom! Mondjuk nem tudom mi a francért erőlködöm, mikor holnap úgyis lelépek. De attól még lehet ezt az estét jól is zárni, nem? Szóval Al Green meg az én tátogásom, és bólogató biztatásom, hogy gyerünk kapcsolódjon be ő is a kanapé másik végéről. Aztán ha a zene elhalkul én esküszöm elhallgatok és úgy bealszom mint a tej.

It is none of businesses.

Merinda E. & Ewan M.

Katartikus látvány nyújtott, ahogy a szürke árnyalatú, férfi köntösömbe feszített. Ezt a közvetlen fintort kiváltó helyzetet pedig csak tetőzte, hogy pajkos kutya módon belemosta az orrát a galléromba. Talán illat-anyagot vett? Mit hitt, nyalánksággal van átszőve? 100% pamut, és 50-50% a tusfürdőm és az én sajátos feromonom. A kémia összesítés bámulatosan összeállt egyetlen képletben...ő viszont szemlátomást megfeledkezik arról, hogy önuralmat erőltessen magára. Érdek-feszítő szemvillantást végzek minden tized-másodperc alatt, elnézve ahogy gyermekded megnyugvással ássa még mélyebbre magát a köntösömben. Aztán kapcsol, miféle tinédzser rögeszméhez hasonló baromságot tett. Isteni? Ez most a tapintásra, vagy az illatra mondta? Nem tudok kiigazodni a túlzott jellegű bókja között...igazából, nem is nagyon érdekel melyik esetben felelte amit kijelentett. Legyen hát...még egy utolsó hajszálnyit engedek, hadd tengjen és lengjen a házamban, a magán-tulajdonú köntösömben. Apám...mit meg nem engedek egy két szép kék szempárnak! Nem mintha olyan szépek lennének...vagy mi.
Előny helyzetben érezve magam, veszem el a tekintete elől a bódító sült hús illatot árasztó dobozt, éreztetve vele, hogy most már igen csak vissza kéne vennie. Egy fedél alatt, zuhanyzással, köntössel és még kajával. Különös hangsúlyt fektetve abba, hogy mindezt ingyen! A leg nem kívánatosabb vendég sem részesül ilyen tiszteletre-méltó bánásmódban. Főleg, ha még a házigazdát hálásan körbehintették az ebédje maradékával! Már majdnem sikerült kiverni a fejemből...de nehezebb lesz ez mint gondoltam.
A nagy elégedetlen pofát magamra aggatva, veszem észre, ahogy elővakarja a mobilját, a szememben "vérsenelássot" Jamie-vel diskurzust lefolytatva. Az lefolyó párbeszéd alatt, egyes kulcsszavakra mint a "váltóruha" és "csak egy barátom" szónál igen erőteljesen kifakadok. Illetlen hangerővel utat adva a gúnyos, és múltat idéző kacajomnak. Egy barát? Képes valakit így nevezni, miután lehányt? Minden az, csak barát nem! Maximum egy esetlen áldozat...jobbára. Bár ebben a szituációban hihetőbb lenne volna, egy ősi rivális. Ugyan Jamie még abban a kedvező helyzetben sincs, hogy megtudja ismerőse valójában hol vendégelte be magát estére. Azok után hogy melegnek nézett, szívesen beleordítottam volna egy jó "cicafiús" szlogent a telefon-beszélgetésbe. De inkább bent marasztalt a maradék büszkeségemet.
A beszélgetés lezárásának pillanatában jelenik meg hirtelen mellettem. Olyan falánk szélvészséggel, hogy egy pillanatra felszökkenek a kanapémról. Mint egy éhes oroszlán evés jelző csengő szóra. Becslésem se volt arról, hogy ennyire marja belülről az éhség. Akkor ezekszerint sikerült a teljes ebédjét rám zúdítania? Nincs ennél jobb megnyugvás a mai napra?
Ismét két kútba-esetnek vélt szót hallat el a fülem mellett. A hálást és a törődést. Komolyan mondja, hogy előttem, még senki nem részesítette ilyen bánásmódban őt? Most sajnálnom kéne, vagy együtt-éreznem? Alapjáraton ez egy elég groteszk vallomás volt számára...mert pont egy vadidegentől kapja meg azt, amit tényszerűen közeli ismerőseitől kéne. Őt sem szereti a családja? Ewan...vesd el azt az ötletet, hogy összehasonlítod magadat egy huszonéves csitrivel! Ő még túl fiatal az ilyesfajta érzésekhez, hogy kellőképpen értelmezze is őket!
Ahhoz nem voltam elég makrancasos hogy elorozzam tőle a neki szánt csirkés ételt. Így egy rögtönzött beletöréssel odatoltam a szeme elé, némán a felszínre hozva az én két emeletes, húsos zsömlémet. Egyenes szakasszal nyomtam a szám irányában, de félúton meglemaradtam attól, hogy beleharaphassak.
- Nem utállak. - ejtettem ki véletlenszerűen egyet rápislogva, majd visszatekintve a nagy semmibe. - Nem tehetsz róla, hogy Örl az óriási rántott-húsos kezével úgy kupán vert, hogy kiszorította belőled az utolsó ebédedet. - fűztem hozzá, egy enyhe mosoly kíséretében, futólag ismét ráemelve a tekintetem. Utálni őt, a mai kedvezőtlen kimenetelű nap során is túl erős lenne kijelenteni. Utálni általánosan azokat szoktam, akik súlyosabb sebeket tépnek fel bennem, mind testileg mind lelkileg. A szüleim voltak az egyedüli személyek, akiket gyűlölhettem. Őt nem. Még akkor sem, mikor ezer okom meg volt rá, hogy ez tegyem.
Az elkövetkező percekben, nagy dőzsölésben folyt az evés. Olyannyira, hogy már frusztrálónak éreztem, hogy nem szólal meg. Kellett elszólnom magam gondolatban...úgy hiszem mindjárt megfog szólalni, méghozzá teleszájjal.

 

Életemben nem imádtam még ennyire vizet mint most. Nem mondom, hogy minimálisan is a közelében lett volna a saját kis fürdőmnek, de a semmitől mindenképpen több volt, és nem utolsó sorban a hányadék utolsó maradványait is eltüntethettem magamról. Komolyan már engem kezdett feszélyezni, és úgy éreztem magam mint akit egy csecsemő keresztbe büfizett, és nem volt nálam semmi amivel letörölgethettem volna. Kicsit még forgolódtam mint tyúk a töreken mielőtt nekiálltam volna magamról lehámozni ezeket a holmikat, amelyek a sajátom voltak, de most mégis úgy éreztem mintha törött páncélként nehezednének rám. Meg akartam tőlük szabadulni mihamarabb, beállni a víz alá, és hagyni, hogy a teljes mai napot elmossa rólam. Perpillanat az sem érdekelt, hogy nem szívesen látott, úgynevezett kényszer vendég vagyok a mandulaszeműnél, na és akkor mi van? Nem én akartam, hogy visszacuccolja apró kis cukiságomat ebbe a lakásba. Azt gondolta talán, hogy majd hipp-hopp megváltozom? Neeeem azért halálközeli élményem még nem volt, hogy azt mondhassam megszállt a szentlélek, és holnaptól kenyéren meg vízen élek, és minden nap százszor megkorbácsolom magam, bűnbocsánatért esedezve. Szóval a helyzet nem volt ennyire tragikus, én azonban sajgó tagokkal álltam be a zuhany alá, és éreztem, hogy a forró víz szabályosan süti minden egyes csontomat. Hogy fájhat valami ilyen rohadtul nagyon? Megnéztem az oldalam a zúzódás elég csúnya volt, és még jelenleg csupán piros és kék, meg lila színekben pompázott, ha szerencsétlenségem van holnapra hamuszürke és zöld árnyalatot is kap majd. Irtó szexi szivárvány bőrű bige leszek, valódi egzotikum. A tükörben az arcomat meglátva majdnem dobtam egy frankó hátast. Az arcommal alapvetően semmi gond nem volt, leszámítva a jobb felemen éktelenkedő vöröses tenyér, vagy kéznyomot, amit az ütés okozott….de a szám. Húbakker, két lábon járó elrettentő szilikon reklám lettem. Bár a seb már bevarasodott, és nem volt olyan vészes, azért egy fogpasztamosolyt nem mertem volna elengedni, pedig az én védjegyem a vidámság volt. Ha holnap a srácok így meglátnak, azt hiszem egy hétre karanténba fognak zárni.  Ó na még azt adja meg nekik a jóisten, hogy bármelyikük be merjen szólni nekem, be fogom váltani az ígéretemet velük kapcsolatosan az biztos. És az elszenvedett dolgokért cserébe megszerzik nekem amire szükségem van. Én megmondtam nekik, hogy nem egy épületes ötlet engem küldeni, de egyik sem hallgatott rám. A szappan egész kelleme illatú volt, mert választásom max valami férfias illatú izé lett volna, hát kösz, nem óhajtottam ugyanolyan illatfelhőbe burkolózni, mintha magamra húztam volna Ewant, szóval ezt inkább kihagytam, a hajamat is inkább csak átvizeztem, mert sampon is olyan volt, amit ő használ. Ennyire mégsem akarok pofátlan lenni. Így is jócskán átléptem már azt a határt amit ő húzott az otthonát illetően, és hát már első nekifutásra is meg kellett állapítanom, hogy erre igen kényes. De még mindig azt magyaráztam be magamnak, hogy ő akarta ezt és nem én, szóval nem magam miatt vagyok itt, hanem miatta. Ó szentszűz, azért ne legyek már ennyire szemét, megmentette az életemet. Igen és utána meg akart csókolni. De nem tette meg. Perszehogynem, mert lerókáztam. De akkor is hazahozott. Igen ez igaz. És még akkor sem penderített ki, amikor melegnek tituláltam, az azért elég ciki szitu volt, talán mégsem kellene felülnöm mindenben Jamie infóinak. És végülis még a korábban eldobott pólót is odaadta és a fürdőszobát sem állta el előlem. Szóval már csak egy kis kaja kellene, meg valami puha takaró, kispárna és én esküszöm rövid időn belül szentté avatom, még külön honlapot is kap, ahol lehet rá szavazni. És ahogyan emelkedik a szavazatok száma úgy lesz egyre fényesebb a glória a feje körül. Megráztam a vizes fürtjeimet és azért egy minimálisan sikerült elvigyorodnom, ahogyan elképzeltem azt a szájcsücsörítős mozdulatot megörökítő képet, na erre glóriát tenni, szerintem azt hinnék mem akarna lenni. Okés, Merinda, tessék visszakomolyodni. Azért pofátlanság ide vagy oda én végigszimatoltam a tusfürdőt meg a sampont is és meg kellett állapítanom, hogy egész jó ízlése van. Volt szerencsém sajnos olyanhoz, mióta ide megérkeztem, hogy az illatkészlete vetekedhetett volna a nagyapjáéval. Akár a keserű orvosságos doboz. Ómájgád! Neki viszont finom illatú cuccai voltak. Nem tudom ki járt már úgy, hogy miközben férfikozmetikumokat szagolgat valakinek a fürdőjében, miközben zuhanyozik, beindul a fantáziája. Na okés, ez már beteges. Visszapattintottam a tetejét és szépen elrendezgettem úgy ahogyan találtam. Szerintem nem fürödtem olyan sokáig, legalábbis magamhoz mérten igencsak gyors voltam, ámbár nem volt velem óra odabent, hogy lássam az időt, igaz a gőztől amúgy sem láttam szart sem, szóval amikor kiléptem a tud alól úgy vaktában kezdtem törölköző után tapogatózni, és akkor megéreztem a köntösét. Ezer síró kisbirka, ez mocskosul puha és finom és úúúúúú hát ezt nekem muszáj felvennem. Persze első körben letettem róla. De miután felvéve a pólót körbe fordultam a tükör előtt, meg kellett állapítanom, hogy annyira mégsem hosszú az a póló, és ha egy kicsit mocorgom, akkor….nincs jobb kifejezés kilátszik a hátsó felem. Szóval nincs mese lenyúlom a köntösét, ha nem tetszik neki, majd elmondom miért történt, meg tudom magyarázni. A ruháimat igyekeztem azért valamennyire összehajtogatni, majd felhívom Jamiet, hogy kellene egy fuvar…majd ha kimentem innen, már kezdek fuldokolni a gőztől. Anya szerint én nem fürdök amikor ugyebár fürdök, hanem vizes szaunázom, illetve főzöm magam. Hát persze, hogy finom legyek. Komolyan anyának is vannak olyan gondolatai, a falat kaparom. Találtam egy fésűt is…szerencsém van nem egy kopasz faszihoz kerültem, úgyhogy szépen átfésülgettem kócos és kissé vizes fürtjeimet, kezdett már egész emberi külsőm lenni. A köntösben meg ezzel a szépen átfésült hajjal belenézve a tükörbe, olyan ártatlannak tűntem. Bár ha pontosabb akarnék lenni, inkább elgyötört, fáradt és naaaaaagyon éhes voltam. Kilépve a fürdőből azonnal megcsapta az orrom a kajaszag. Nemmondod, hogy amíg én odabent pancsoltam a mandulaszemű iderittyentett egy kisebb vacsorát? Csak nem miattam? Hát persze, legalább annyira miattam, mint amennyire miattam rendezné át ezt a kérót. Így battyogtam kifelé a fürdőből, a szarkasztikus megjegyzésére csak megvontam a vállam, és elmosolyodtam. Édes öregem, buddha nyugalmúra zuhanyoztam magam a cuki kis fürdődben engem ugyan fel nem bosszantasz.
– A papucsot nem találtam odabent, ennek viszont nem lehetett ellenállni. Hmmmm…isteni.- fogtam meg két kézzel a köntös gallérját és egészen az arcomig húzva lehunyt szemmel szívtam magamba az illatát. Az övét! Óbasszus, ez csak most tudatosult bennem. Kipattantak a szemeim és ártatlanul pislogva igazgattam el újfent azokat a gallérokat. Aztán a köntös zsebébe helyezett telefonomért nyúltam, és mielőtt Ewan bármit is szólhatott volna előkotortam Jamie számát és tárcsáztam. Variáltam még odabent a fürdőben, hogy kit hívjak fel. Henry túlságosan barom, a végén még idejönne az éjszaka közepén, hogy hazavigyen. Liam szerintem valamelyik barátnőjét dugja a kábé tíz közül, amelyik épen ráér. „Olyan ez mint a vetésforgó Meri, valamelyiket mindig ugaron kell hagyni.” Az első hetem azzal telt, hogy elmagyaráztam neki, hogy én nem leszek sem az ő művelt szántóföldje, sem pedig ugar. Na így aztán maradt az épületes haverság. Jamie meg Jamie. Őt ha felhívom akkor minimálisan kérdez és nem vitázik. Egyszerűen tökéletes.
– Haller Jamie….igen én…nem minden okés…jah megvan…nem most én…egy barátomnál vagyok.- na ennél a résznél pillantottam a mandulaszeműre, majd még mindig őt nézve folytattam
-Neeeeem nem Peter, ezt a tagot nem ismered….nyugi Jamie semmi gáz, de holnap értem tudnál jönni?- bemondtam neki a két sarokkal odébb lévő utca közepén található kávézó nevét. Ide mégsem akarnám hívni, két sarkot meg tán csak eljutok akárhogy is, Jamie kocsijában meg majd átöltözöm.
- És figyelj Jamie…tudnál nekem hozni egy váltás ruhát, ne kérdezd, csak hozd oké?...igen, tökéletes lesz. Köszi. Jó éjt!- bontottam a vonalat majd visszadugtam a köntös zsebébe a telefont, és odabattyogtam a dobozzal éppen bíbelődő Ewanhoz. Beleszimatoltam a levegőbe, mint valami kis gomb orrú kutya
- Hmmm….határozottan csirke illatokat érzek. Mit eszünk? Ja és amúgy….köszi a fürdést, meg a köntöst, meg áááá basszus nem megy ez nekem, csak izé, nem nagyon törődött úgy mostanában velem ennyit senki, szóval…hátizé- ritka szar zavart helyzetben voltam úgyhogy zavaromban megvakartam a fejemet, aztán meg a lábamat bámultam, majd a maradék pár szót úgy nagyjából a mellkasának címezve makogtam el.
- Szóval rendes volt tőled még akkor is ha utálsz. Mondjuk én sem nagyon kedvellek, de attól még ezért az egészért hálás vagyok- hálás és éhes, bár ez utóbbit csak gondolatban tettem már hozzá.

It is none of businesses.

Merinda E. & Ewan M.

Csak sokkos üveg halszemekkel kísérem végig, ahogy szemtelenséget a legnagyobb mértékben kifejező szavaival, beinvitálja magát, az intim szférájú fürdőszobámban. Olyan kézenfekvő könnyedséggel, mintha a barátnőm lenne. Jézusom...ez még viccnek is rossz! Én pedig csak annyival tudok szolgálni, hogy ölést sugározva felívelem fekete szemöldököm. Ezt most tényleg komolyan gondolja? Így bekéretni magát, egy ismeretlen fürdőszobájába, csak ő lenne képes. Tipikus...meg se kéne lepődjek, az előző tetteit összegezve a mai nap-során. Így aztán, ezzel a lelki-megnyugvással, ráhagyom, had tegye amit jónak lát. A mai eseménydús nap után, megbocsátható ha minden erőfeszítésem ellenére dugába dőlt a maradék büszkeségem is. Egy újabb apai eltiltásra, nem volt elég rá-készültségem. Márcsak azért is, mert az egész nap folyamán ezt a modort öltöttem magamra, szinte a semmiért!
Csakis egy instrukciót adó tekintet vezetéssel mutatok a fürdőszobám helyes irányába, miután bősz sóhajjal hátra arcot vágok előtte. A már "ezerszerlerágott" telj utáni igényét még válaszra se méltatom. Lépteit hallva adok neki bő 20 perces zuhanyzó időtartamot, mire megindulok a hűtőszekrényemet belülről feltérképezni. A kinyitás pillanata előtt, olyannak véltem a belső látványt mintha dugig tele lenne étvágygerjesztő finomsággal. Aztán kellett szembesülnöm, hogy az e napi menü csak egyetlen tál lime-ot foglal magában. Ami kitudja hány hete őrizgeti biztos helyét a hűtőmbe. A tartalmas étel kilőve! Akkor nincs más választásom, mint házhoz rendelnem, mint azt hagyományszerűen mindennap megtettem. Az is csoda, hogy a történtek után, lényegében a hányásra összpontosulva, képes vagyok rászánni magamat az evésre. Ugyan, valamilyen idegesítő részben, érte tettem...hiszen a kihányt tartalom után, szinte kenyérre kenhető az éhsége.
Szabadkozva csavartam meg a számat, tipikusan az ilyen nem kívánkozó helyzetekben, miután kezembe ragadtam a közkedvelt gyorskajáldám prospektusát. Ilyen üres, ellenben bármikor kitörő gyomorral mit enne szívesebben? Egy szimpla hamburgert? Vagy a nőknél első helyen szereplő csirkés salátát? Álljunk csak meg! Hol fenébe érdekel ez engem?! Azt kap amit kérek, és ha nem tetszik, akkor éhes hassal fekszik le...én pedig végleg leteszek arról, hogy tovább foglalkozzak a kicsinyes problémáival!
Magamat helyeselve bólintottam egyet a levegőben, miután tárcsázni kezdtem.  
Helló! Egy mega Mac-t és egy csirkés nugget burgert kérnék, a Lane utca 44-re. - adom le a rendelést kifejezetten figyelve arra, hogy jól ejtsem a szavakat. Mert szokásukhoz híven, mindig egy utcával arrébb lévő házba kopogtatnak be mint kellene. Ennek ellenére velük vagyok a legjobban kibékülve, mint gyors kajás ízvilágban. Reméltem ezzel a jó pontozással, az érkezés is pozitívabb lesz mint múltkor.
Zavart, hogy egy idegen fruska bepofátlankodta magát az én személyes komfort zónában. Nagyon is. Olyannyira, hogy minden áldott percben a fali órámra néztem. Ennek még a csendes óceán tartalma sem elégséges? Meddig hajlandó még folyatni a vizet? Még kinő a zöld uszonya? Hiába is hasonlítom jelenpillanatban, egy disney figurához...attól még nem lesz nagyobb esély, hogy kikecmereg a fürdőszobámból. Kitudja meddig húzódik el, ez az idegtépő várakozás rá...épp ezért jobbnak láttam rágyújtani. Ezzel is levezetve a gyorsan jött dühömet. Kellemesen is telt a továbbiakban így várakoznom, rá és a futárra. S amint a hamuzóba nyomtam az tövig leszívott csikkemet, már meg is szólalt a csilingelős jelzőhang. Nah...kibeszél itt lehetetlen kapucsengő elhelyezésről, ha még a futár is elérte? Felidézve kegytelen szenvedését a kapucsengőmmel, hosszasan elmosolyodtam, miután ajtót nyitottam és kifáradtam a kért rendelésemért. Majd azzal a lendülettel, kevéske borravalót adva köszönetet mondtam, hogy ezúttal jó házba csöngetett. A kihozott étel aromája, már az ajtó becsukásával elindította bennem az étvágyat. Igen, ez most határozottan jól fog esni ezután a borzalmas és gusztustalan kimenetelű nap után.
Nem bírtam tovább hezitálni, a doboz felnyitását illetőleg. Abban másodpercben azonban, mégis sikerült félbeszakítanom magamat a cselekvésben. Vagyis inkább...sikerült valakinek. Ez a csitri még az illem magatartást se ismeri? Csakúgy kivánszorog az én férfi köntösömmel, mintha csak a saját otthonában lenne? Kezd nagyon kényes inger-küszöböt átlépni a tetteivel. Újabb -40 pontot zuhant a szimpátia értékelésemben.
- Ha már ilyen otthonosan érzed magad a házamba, miért nem vetted fel a házi-papucsomat is? - vetettem szemére szarkasztikus jellegű kijelentésemet.

 

Dühített, hogy megzörrent a telefonom, de a legjobban az dühített, hogy még csak most jutok eszükbe? Nemár, már egy jó ideje otthon kellene lennem, nekik meg a picike szobában lapjával a kezükben a jól megérdemelt sörrel, nekem a fél seggem a konyhában a felső testem a szobában, és ünnepelnünk kellene a megkötött üzletet. Ők örülnének a cuccnak amit leszállítottam, én meg azon örömködnék, hogy meglesz az infó amire szükségem van mindezért a tortúráért cserébe. Szóval mindenki rohadtul jól járt volna, ha nem b*szom el a dolgot, és itt majdnem szó szerint kell ezt értelmezni, mert ha tényleg annál a tagnál kötök ki, ahogyan azokkal a halszínű szemeivel rám nézett….fúúúújjj. Ha nem a fejbeütés miatt lett volna hányingerem, akkor a gondolattól, hogy megláthatom a lakását. El tudom képzelni milyen, illetve lehet jobb nem képzelgetni semmit, inkább arra gondolok, hogy tényleg vissza kellene írnom legalább egy SMS-t, hogy a cucc elúszott én meg koktélt szürcsölgetek a mennyországban, csókMeri. Ízlelgeti a sajnálom szót, na ez a tag sem sűrűn hallhatta ezt idáig, mondjuk én sem túl gyakran mondogattam és az este folyamán már annyiszor, hogy magam számára kezdtem megveszekedett módon unalmas lenni. Mi lenne ha nem sajnálkoznék tovább, hanem végre visszavonulót fújnék, és inkább alaposan kialudnám magam? Éreztem megint, hogy a fájdalom elönt a bordáim között, és kicsit el is fintorodtam amikor az emlék eszembe jutott milyen mérhetetlen elegánsan kenődök fel a tűzfalra. Na ettől meg aztán röhöghetnékem támadt, és el is kezdtem a nevetgélést, szerintem ha eddig nem akasztottam ki a srácot, akkor ezen hangulatingadozásommal, vagy inkább kedélyállapotbeli változásokkal tuti elérem. Ha most még neki állok zokogni, szerintem a női trükkök teljes arzenálját felvonultatom, így zip-et, tömörített formában. Gondolom már unja a búrámat, és mi tagadás én is így vagyok vele, a mai napon saját magamból lett leginkább elegem, és rém mókás az egészben, hogy még sírni sincs kedvem az egész elkúrt este miatt. Inkább csak ücsörgök ezen az egyszerű kanapén, és röhögök, még mindig és egyre jobban. Mellkasomra simítom a kezem, és még mindig viháncolva próbálok elnézést kérni, aztán rájövök, hogy már megint egy ilyen szitu, hogy exkuzálom magam, és ezen még jobban nevetni kezdek, de ennek a vége már egy olyan hahotázás, hogy a szemeim is résnyire szűkülnek. Már éppen kezdenék lecsillapodni, amikor kimondja azt a bűvös szitut, amit bár ne tenne, mert prüszkölve kiszakad belőle újra a következő röhögőgörcs, és ha így folytatom, nem leszek képes abbahagyni, pedig kellene. Lehánytam, tény, de a hogyan és miért a legmulatságosabb az egészben. És most még az sem érdekel, hogy fruskának nevez, illetve ez így nem teljesen igaz, mert nagyon is érdekel, kezdem különösen unni, hogy továbbra is következetesen ennek titulál, úgyhogy mikor csillapodik a nevetésem, még mindig vigyorogva, de már komolyabb, torokköszörülős hangom teszem mindezt szóvá neki. A kontraszt a mondanivalóm, és a fejemen körbefutó vigyor között elég szürreálisan édes.
– Figyelj én vágom, hogy rettentően frusztráló számodra, hogy szerény személyemnek volt mersze a képedet beteríteni az ebédjével. De garantálom neked, hogy ennek semmi köze az életkoromhoz. A másik, eddig sehol nem láttam a házban görbebotot, szemüveget, borsalínó kalapot, vagy éppen nagyot halló készüléket, de még egy fia poharat sem, amiben a fogaid csattognának éjszakai áztatás gyanánt. Szóval ne kezelj úgy, hogy mintha te olyan sokkal idősebb lennél tőlem. Mennyi lehetsz? Két három évvel nem idősebb nálam. Cöh, erre vagy annyira büszke magadra? Még egyszer mondom mert ezek szerint a hallásoddal problémák vannak. Nem vagyok fruska!- hajoltam közelebb hozzá direkt és csakazért is, vonszolva magammal a hányásom idült illataromáját. Már kezdett engem is bántani, és ha így folytatódik az este reggelre ellepnek majd a döglegyek. Le kellene fürdenem de az udvariasság mintaképe idáig még nem jutott el, ezek szerint élvezettel ücsörög velem ebben a szagban. Az jó, mert én nem. És ha pillanatokon belül nem ajánlja fel magától, akkor leszek olyan pofátlan, felállok és megkeresem én a fürdőszobát, akár tetszik neki akár nem. Még mindig előre hajoltam, nagyjából annyira lehetett tőle az arcom, mint akkor amikor kinyíltak a szemeim és meg akart csókolni.
– Nekem sem öröm, hogy itt kell lennem elhiheted, főleg mert annyira fenomenálisan kedves és házias vagy, hogy nem a hányástól, hanem a gyönyörtől akad el a lélegzetem.- forgattam meg a szemeimet gúnyosan. Na ennyit a kulturált megbeszélésről. Úgy tűnt, hogy mi ketten, annak ellenére, hogy megmagyarázhatatlan indíttatásból megmentette a hátsómat, nemigen zártuk be a másikat a szívünkbe.
– Egy éjszakát kényszerből kibírok, de holnap reggel lelécelek, és gondolom nem vársz virágot, vagy valami ilyesmit cserébe ezért az egészért. Őszintén szólva holnap estére, amikor már a haverokkal iszogatok, még a nevedre sem akarok emlékezni.- ezt nem tudom mennyire is gondoltam komolyan, lehet, hogy csak az okozta, hogy még mindig nem volt képes hozzám egy szemernyit sem kedvesebb lenni. Ha nála ez a maximum, akkor inkább nem kérem, akkor inkább legyen olyan ősbunkó amilyen az elején volt. Visszahelyezkedtem a kanapén, amikor is repült felém az a póló amit az elején, teátrálisan vágtam a földre. Most jó szolgálatot fog tenni, persze előtte nem ártana lefürödnöm, vagy valami. Értetlenül bámultam rá, mint aki várna még valamit, hogy akkor elfordulok, vagy gyere megmutatom merre van a fürdőszoba vagy valami ilyesmi. De nem, semmi ilyen nem volt, csak a ruhadarab, meg egy pattogós parancs, hogy ezt én most vegyem fel. Na mész te a sunyiba, nem fogom ezekre az odaszáradt borzalmakra felvenni a tiszta ruhát, azért némi jóízlés szorult belém is, még ha ez nem is látszik így hirtelen. És szemét módon még ő imitálja a bűzt amit én okozok. Gyökér! Fintorogva vonom le a konklúziót magamban, de ha azt hitte ezzel majd ő kifog rajtam hát nagyot tévedett. Én nem az a fajta lány vagyok, aki majd beleegyezik, vagy éppen pironkodva hebeg habog valamit, én az a fajta lány vagyok, aki ha nem kapja meg amit szeretne, akkor maga indul és keresi meg. Jelesül, ez esetben a fürdőszobát. Jakérem, hogy ez az ő lakása? Hát van ez így, sajnálom is, hogy nem a sajátomban vagyok, a saját dolgaim között, de hát abból dolgozunk amink van. Szappan meg egy törölköző talán akad valahol. A pólót nézve egy kisebb szoknyának is beillene, tekintve, hogy nem az én szőnyegcirkáló méretemre tervezték, így aztán a lyukas farmertól is megszabadulhatok legalább ma éjszakára. Na szóval most szépen fogom magam és a tőle kapott pólót a kezeim közé fogva egy tündéri mosoly kíséretében tápászkodom fel a kanapéról és egy rezesbandát megszégyenítő lendületességgel masírozom be egyenesen a lakása többi része felé. Ha nem mondja meg, hol a fürdőszoba megkeresem.
– Remélem van szappanod és törölköződ, és ha nem bánod akkor kellene egy hajgumi is. Valami egyszerű is megteszi, hogy fel tudjam tűzni a hajam. És amíg fürdök keresnél nekem valami takarót és egy kis párnát? Bármi megteszi.- a saját tengelyem körül forgok körbe és nézek szét a két ajtó közül ami látok melyik lehet vajon a fürdőszoba?
- És igazán hálás vagyok a pólóért, meg azért, hogy nem kell ebben a bűzben tovább ücsörögnöm. Ígérem sietek, amúgy sem szoktam órákig pancsikálni. Dekomolyantényleg.- hadarom és hozzá megint megtoldom a Meri-féle mosollyal. Hűűűű már ez is megy nekem. Naná, ha valamit el akarok érni, méghozzá olyasmit, amihez a pofátlanabbik énemet kellett elővenni.
- Amúgy tényleg nincs itthon tejed?- azt hiszem kezdem elvetni a sulykot, de ő hozott ide vissza, és ha már éjszakára itt kell maradnom, legalább egy kicsit, legalább egy minimálisan legyen már komfortosabb, és a saját hányásom maradékában aludni, minden csak nem ergonomikus.

It is none of businesses.

Merinda E. & Ewan M.

Sokáig tartott, még a végül megeredtek benne a nyakatekert, hadart szavak. Hasonló nem várt módon pattantak ki az én szemeim is a helyéről, alaposan koncentráltan feldolgozva a szavakat a regényt megszégyenítő csacsogásában. Ez lenne tehát, a nők elsajátított, egyedi természet-feletti képessége. Mérhetetlenül nagy energiát befektetve próbáltam kigubancolni az értelmest az érhetetlenben...eddig nagy szerencsével, sikeresen. S amilyen jól kikövetkeztettem, ez a figyelem időszerű-pontossággal vette el az érdeklődésemet a cseppekben külvilágot látó véréről. Épp jókor...dicsérően jókor kapta a szája elő azt a törlőt is. Ezzel is több mázsányi súlyt levéve a vállamról.
- Sajnálod? - szakad meg hirtelen bennem a nagy erejű koncentráció, ennek a bűvös szónak a hallatára. Mostanra már nem kérdőjelezem meg magamban, hogy igazinak tűnt avagy sem...bármilyen lehetetlen is, de ahogy a bölcsebbek mondják: " Még a legvadabb fantázia is az igazság magván alapszik. ,, Kizárólagos okon, foghattam volna ismét valamilyen elcsépelt traumára vagy agyi-bajra. De most..kivételesen, engedélyt adtam az érzésnek, és elnézően sugároztam tekintetemmel, hogy elfogadom a bocsánatkérését.
- Ilyen tekintetben, hasznosabb volna ha elfelednék mindazt, ami a mai napon történt. Így neked sem kell kellemetlenül érezned magad...és nekem sem kell azon zsörtölődnöm, hogy lehányt egy huszonéves fruska. - fejeztem ki, szemeimet ide-oda elvezetve, így is kevesebb tudomást véve a levegőben lassan elülő vérének illatáról. Noha már figyelmeztetett, szemtől-szemben hogy ne nézzem csitrinek, de a vicc kedvéért még eljátszottam ezt az idegesítő érhetetlenséget előtte. Én meg naivan úgy hittem, az ilyesfajta megszólításért még örülnek is az idősebb korosztályú nők. Milyen visszamaradott barom vagyok!
- Akár szívesen látlak, akár nem...bár az utóbbi az érvényes... - nehezen bevezetve egy kis humort a beszélgetésünkbe, végül megköszörültem a torkomat és felvettem a komolyabb póker-arcomat. - ... odakint ezer más nevezetű Örl-be botlanál, akik egyre erőszakosabbak lennének veled...és ez előbb ért kupán vágást vedd bemutatkozásnak náluk. - mondom, jól kirajzolódó kimértséggel és komolysággal az arcomon. Egy ilyen környéken, egy szentisten tisztelettel érve fel, ha valakit nem rabolnak el éjjel. Az ismeretlen eltűnt előkerülése meg szinte isteni adomány. S amilyen ritka számba megy itt az Isten-imádat...egyszóval nem felhőtlen gyerekkort megtestesítő környék ez, ahol én lakom. Mi több, emiatt nekem sem volt szép gyerekkori időszakom. Az emlékezetes pillanatokat mindig az okozta, hogy hazafele a kijárt verésemet elnapolták egy másik estére, kétszeres büntetéssel fenyegetőzve. Egy általános beállítottságú és kaliberű gyerek, hogy is tudta volna megvédeni magát még akkoriban? Nem tabu-téma. Igenis ezekből a kíméletlen leckékből fejlesztettem fel magamat, arra szintre, hogy emberi életeket vegyek el. S ez a tinédzser koromban következett be. Mikor a hormonok diktáltak, és az eszetlen tett-vágyaim. Bosszú és a düh együttes keveréke, még nagyobb pusztítást okozott bennem, mint a napszámba menő harci sebek 20 centis mélysége.  
De hogy keveredtem én ilyen messzire? Mégmindig beszél? Határozottan látom ahogy felszínesen artikulál, de érteni nem értem mit hadovál. Csak akkor kapcsolnak vissza az érzékeim ténylegesen, mikor előkaparja a telefonját előttem. Ezekszerint aggódnak érte...aggódik érte, a családja. Már maga az észrevétel is rögtön mélabús képet fest az arcomra. Család? Voltaképp tudom én mi a teljes meghatározása ennek a szónak? Aggodalom, gondoskodás...szeretett. Mindaz, amit az én a családomtól nem kaptam meg. Szánalmat gerjeszt bennem a kisfiús nyavalygásom...hiszen ez semmit sem változtat a kedély-állapotomon.
Elterelve a gondolataimat, véletlenül lelek rá a jóval előbb ledobott fekete pólómra. Igazis, most már nem lehet semmilyen kifogása ellene!
- Vedd fel! - lehajolva megkaparintva nyújtom felé a méretemben azonos hosszúságú fekete pólómat, remélve, hogy most már nem kapok duzzogó orrcsavarásokat. - ...feltéve, ha ettől a hányás szagú kavalkádtól nem akarsz megszabadulni. - fogom közre két ujjammal orrcimpámat jelképesen, ezzel is egy észrevétlen poént vetve. A zuhanyzást már túl személyesnek éreztem volna felkínálni, tudván, hogy nem rendelkezem olyan habzó, rózsaszín buborékokat vető tusfürdővel, ami megfelelne az igényeinek. Még olyan sampon sincsen, szerencsére.
      

 

Arra vártam, hogy végre rám nézzen, és komolyan tudjunk beszélgetni, feltéve ha ebben a helyzetben nekem ez sikerül, mert azért valljuk be igen nagy erőfeszítésembe tellett komoly arcot vágnom azok után ahogyan sértődötten bevágta a durcást és elfordult. Arra gondoltam anyám hogy bírta ki röhögés nélkül, amikor gyerekkoromban én is hasonló módon reagáltam ha valami nem úgy történt ahogyan én szerettem volna. Márpedig ez elég sűrűn fordult elő, tekintve az én eléggé vehemens és sokszor kiborító természetemet. Áldott jó gyerek voltam én, komolyan...amikor aludtam. Akkor volt talán az egyetlen olyan időszak, amikor semmi galibát nem csináltam, vagy éppen nem szóltam be valakinek roppant kínosan. Gondolhatná az ember, hogy az ilyesmit felnőtt vagy a kamaszkor végére kinövi az ember, hát nálam ez az időszak vagy elhúzódott, vagy soha nem fogok megváltozni ilyen szempontból. Ez a csend is időleges nálam...szerintem ezt ő is tudja, ahogyan én is tudom, hogy előbb vagy utóbb az a bazi sok mondanivaló ki fog belőlem szakadni, és a nyakába zúdítom. Mondjuk ha emiatt kivág a lakásából nem is lett volna meglepő, de valahogyan, és most ez itt kéremszépen halálosan komoly, próbáltam volna enyhülni felé. Még akkor is ha egy ideje úgy kezelt mint valami cuccot, amit ide-oda pakolgat, és mint valami gyereket akit csendre inthet. Nem mondom, hogy nem voltam már rá egyáltalán mérges ezek miatt a dolgok miatt, de ugyanakkor roppant bűntudatom is volt, hogy a nagy megmentő akciója közben olyan tündérien lehengerlő módon belerókáztam az arcába. Azt hiszem ennyire kínos helyzetben még életemben nem voltam, mondjuk vadidegen pasasok sem sűrűn szoktak ölbe cipelni. Ez a mai nap sok szempontból újdonság volt a számomra, ugyanakkor nagyon szerettem volna rajta túlleni és elfelejteni végre. Ahogyan végignéztem magamon úgy néztem ki mint egy utcageyerek akit néhány kiflicsücsökre megvendégel a szomszéd, egyébként nem túl extroverált fia, én meg cserébe bokán rúgom. Gyönyörűen indult ez az egész, és remélem érezhető, mennyire ironikusan borzasztónak is gondolom, hogy itt gubbasztok, visszafogom a röhögést, visszafogom a szóáradatot, és békülni akarok azzal a fószerrel, aki nemrég még meg akart csókolni, aztán meg úgy vág le a kanapéra, hogy nyekkenek. Fájt minden porcikám, éreztem az ujjbegyeimet is bizseregni, a manók az agyamban megint kalapálni kezdtek, szerintem ki fogják bányászni a jobb agyféltekémet is. És én barom mit csinálok? Békülni akarok egy alig ismert önkéntes hőssel. Jó hát végülis ha már arra kényszerülök, hogy egy ideig itt legyek, még úgy pár órát, akkor kénytelen vagyok....utálok utálkozni. Én alapvetően egy vidám kiscsaj voltam, nagyon szerettem pörögni, és mindenkihez kedves is tudtam lenni, persze ez addig a pillanatig tartott, amíg valami orbitális baromságot nem szóltam be, mint azt tettem itt az előbb amikor lazán melegnek tituláltam egy szóbeszédre alapozva. De miért is érdekelt ez engem? Meg úgy miért is volt érdekes, és egyben megkönnyebbült érzés, amikor kiderült, hogy a lányokat szereti? Héééé az még nem derült ki, csak annyi derült ki, hogy nem a fiúkat. És ha a a krumplibogarakra gerjed? Atyaég Merinda, te tényleg beüthetted a fejed, mert egyre vadabb és egyre elviselhetetlenebb gondolatok kezdenek el megszállni. Példának okáért mindjárt kétszer egymás utánba bocsánatot kérsz valakitől akit nem is ismersz. Na ja, ez tény, viszont valamiért ezt fontosnak éreztem, de ha meggebedek sem tudom megmondani, hogy miért. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy még ha most ilyen is vagyok, ha kiteszem innen a lábam, vissza sem akarok nézni, azt is el akarom felejteni, hogy valaha ezen a környéken jártam, és az egyszer fix, hogy ilyen kalandba soha többé nem fogok belemenni.Még egyszer nem! Nagy nehezen ugyan, de megenyhül, jól van ez már fél siker, legalábbis én annak könyvelem el, meg az ellenállhatatlanul nagy meggyőző erőmnek. Persze ebbe azt hiszem illene kételkednem, tekintve, hogy korábban Örl esetében sem jött be, meg valahogyan nála sem értem el a célom, de az is igaz, hogy ha egy időre képes is vagyok ezt a jól nevelt kislány álcát magamra ölteni, végérvényesen nem. Nem született meg még az a pasi, beleértve az összes férfi felmenőmet, és ide sorolva Petert is, aki el tudta volna érni nálam, hogy kicsit visszafogottabb legyek. Ugyan minek? Ez vagyok én, hahó, tessék tudomásul venni. És a békülés sem abból fog ám állni nálam, hogy majd szempilla rezegtetek és ezerszer sóhajtozom el, hogy Mea Culpa, mea maxima culpa! Szóval neki is engednie kell, nem csak nekem.
- Ez a "Rendben" tényleg és igazi rendben, vagy csak azért mondtad, mert beleuntál a veszekedésbe, vagy csak azért, mert tényleg el tudod rólam képzelni, hogy nem csak kötekedős vagyok, hanem tényleg és igazán van egy kedves oldalam is? Csak persze könnyebb volt velem olyan izének lenni ugye? Mindenkivel ilyen vagy? Szar lehet neked!- vontam meg a vállam. Na tessék, a kisujját nyújtja én meg elmarom az egész karját. De nem számított, most már beszélhettem, és bár még nem ment nekem olyan jól ez a kötekedés mentes társalgás, de valahányszor ránéztem megmagyarázhatatlan ingerem támadt arra, hogy beszóljak neki. De most komolyan miért? Lehet, hogy nem ő a legtökéletesebb ember a földön, de megmentett. Ez pro...viszont azóta is olyan velem mint valami durva pokróc. Ez kontra. És a lista még csak most indul. Vettem egy nagy levegőt, és már egy mosoly féleség is megjelent az arcomon, amikor észrevettem, hogy valami nagyon finoman de megváltozott. Neeeeem ennek most nem volt köze ehhez a komolynak szánt beszélgetéshez, ez most megint olyan furcsa volt, ahogyan rám nézett és a pillantása...óneidegesíts fel! A számat nézte kitartóan, láttam ahogyan beharapja az alsó ajkát, én meg úgy megdermedtem mint a kétszer megfagyott hóember. Ugye most nem arra gondol megint, hogy megcsókoljon? Na ne...Ew gondolj a...gondolj a krumplibogarakra bánom is én, de ne arra, hogy itt most megint meg akarod próbálni. Kezdtem nagyon para lenni, és úgy maradt tátva a szám, hogy egy egész légyraj be tudott volna repülni rajta, a gyomrom liftezett és hát...féltem na. Nem tudom mitől. Attól, hogy most akarom, vagy attól, hogy ne, ezt ne csinálja! Gondolatban megráztam a fejem. Micsoda zöldségeket gondolok, hogy akarnám már? Dehogy akarom, azt akarom, hogy mihamarabb felmenjen azon a lépcsőn, vagy ki innen a saját ágyába, és én lelécelhessek mihamarabb. Az egészben a legborzasztóbb, hogy miközben bámulta a számat, úgy kezdtem vörösödni mint a forrázott rák, és szinkronba kerültem a hajam színével. Majdnem kiszakadt a tüdőm ahogyan egy mély lélegzetet vettem és úgy kezdtem hadarni, mint aki most futotta le a bostoni félmaratont és nem kap levegőt.
- Figyeljénténylegsajnálomamitörténtoké?- elég gyenge nyitás volt, a szempilláim úgy rezegtek, mint a száraz gallyak az esti szélben. Fúúú ez most nagyon komoly próbatétel lesz nekem, hogy meggyőzzem ő ezt nagyon nem akarja, ahogyan én sem. Én sem? Na jó, elég volt a kérdőjelekből, inkább folytattam, már mindegy is volt mit mondok, csak próbáljam arról elterelni a gondolatait, hogy megint megpróbálja, nem lesz ez jó egyikünknek sem. Miért nem lehet nyugton maradni? Ha egy férfi és egy nő kerül egy kis térbe össze, miért oda jutunk mindig, hogy csók? Fáradtan dörgöltem meg a homlokom és csupakóc hajamat lazán tűrögettem a fülem mögé mindkét oldalon. Nagy levegő és belekezdtem, még mindig rettentően hadarva, francot sem érdekelt miről beszélek, csak ha beszélek addig sem gondolok ennek a helyzetnek a kínos voltára.
- Vacak napom volt, a tetejébe az üzlet sem úgy jött össze ahogyan akartam, aztán ott volt az a sikátor és a fazon akit te Örl-nek neveztél. Tudom a látszat ellenem szól meg minden...áááá nem is tudom minek magyarázom ezt el neked, nem is érdekel téged!- ó ne, nehogy most adjam fel...akár érdekli akár nem meg fogja hallgatni, hátha utána letesz erről a baromságról. Azt hiszem most nekem kellett volna elfordulnom, vagy visszatenni azt a kendőt a szám elé, hogy jelezzem én nem akarom ezt az egészet, nem így és különben is nem kedvelem, ő sem engem. A képlet roppant egyszerű volt.Na okés, folytassuk.
- Bevertem a fejem, és ettől hányingerem lett, és amikor cipeltél én...ííjjjjj hidd el rohadtul ciki ez nekem, sosem fordult elő még csak hasonló sem, és nagyon remélem nem is fog. Ez volt életem legszarabb szituja, de tényleg. Kiscserkész becsszavamra! És felbosszantottál azzal, hogy folyamatosan csitrinek neveztél, nem vagyok már középiskolás liba, huszonkettő vagyok. Ha ez nem látszik, akkor sajnálom, azt a természeten kell számonkérni és nem rajtam. Ilyen vagyok, nem vagyok tökéletes meg semmi, vágod, de ettől még ember vagyok a hibáimmal együtt, és ezek miatt nem kell lenézni. Szó szerint sem, mert alacsonyabb vagyok, és nem érek el dolgokat. Persze minden megoldódna, ha kis sámlival a hónom alatt közlekednék. Van is egy otthon, és használni is szoktam, mert valami idióta szerint kurva vicces az ablakok nyitóját annak a tetejére szerelni. Nehogy valami mélynövésű elérhesse. És amúgy is utálatos amikor emiatt az embernek beszólogatnak. Minthogy nem rossz érzés utoljára megtudni, ha esik az eső?- tyűha, az utóbbi időben ezek voltak egy vadidegenhez a legőszintébb szavaim. Haladás ez a korábbiakhoz képest mindenképpen.
- Nézd, ha nem látsz szívesen, vagy egyszerűen nem akarod, hogy a továbbiakban itt legyek akkor záros időn belül elhúzom a csíkot, nem gond. Meg amúgy sem akartam én ide visszajönni, egy üzlet volt, okés?- Üzlet némi komplikációval, és jelen esetben ez a szerep rám hárult. Most nem támadtam, azért nem mert el akartam innen tényleg menni, és ha tovább folytatjuk a kardoskodást, akkor annak nem lesz jó vége. A zsebemben a mobilom megzörrent, én meg nagy fintorgások közepette előhalásztam. Henry küldött egy üzenetet: "Megvan a cucc? Hívj fel, aggódunk." Na ha eddig lehiggadtam szépen lassan most jól felhúztam az agyamat. Még jóhogy aggódnak csessze meg, amikor ők küldtek ide. Visszasüllyesztettem a zsebembe a mobilt. Juszt se válaszolok, aggódják szét a fejüket, magasról teszek rá. Visszapillantottam a mandulaszeműre, hogy döntse el végre mit akar, mert kezdtem unni ezt az állapotot, a huzavonával és mindennel együtt.

It is none of businesses.

Merinda E. & Ewan M.

Félre hallottam volna? Valóban egy kérést hallottam elhangzani a szájából...ráadásul egy sajnálom szócskával kiegészülve? Nem-nem...biztos a hányás okozta trauma hallatja ezeket a fiktív szösszenetek. Meredten farkasszemet néztem a házam falával, hitegetve magamat, hogy biztos rosszul hallottam. Ennek dacára, mégegyszer elgördülnek ezek a sajátos beképzelt szavak a fülem mellett. Kétszeres hallássérült volnék? Ez az én paranoiám...egy lehetetlen szituációt azonnal meg nem történtnek könyvelek el. Hivatkozva olyan mentális és testi zavarokra, amik valójában csak ürügyként szolgálnak arra, hogy elzárkózzam a külső befolyásoló tényezők elől. De ezúttal, jól tudom mit hallottam. S nem voltam rest azonnal cselekedni ezügyben.
Egy gőgös vénember módjára emeltem rá a tekintetemet, a száját önként semmibe véve egy röpke pillanatra - Rendben. - felelem lényegretörő, tömör válaszadásban. Kérdés nélkül belemegyek a játékba, hiszen ameddig a szavaival marasztal, nem kell azon törnöm az agyamat, hogy juthatnék hozzá a véréhez. Szinte már sóvárogtam, hogy megeredjenek belőle a szavak, hogy a buta szövegelése alatt ismét elvonja a figyelmemet azzal, hogy felbosszant, vagy esetleg meglep a mondanivalójával. Ez a bocsánat-kérés is mintha a tavaszi hózáport elevenítette volna meg. Aztán ilyen alázatos és ékes szók, amiket használt, úgy véltem nem létezik a szegényes lekszikonjában. Kezdem lassan összekapcsolni ezeket a jellem hálókat...annak ellenére, hogy lányként tekintek küllemére, a belsője több évet ölel fel mint a külsője sugall elsőre. Nem fél béketárgyalásba folyni, és nem fél félredobni az emberi gőgjét, hogy egy őszintét beszélgessen. Mitagadás, most egy arasznyit megnőtt a szememben. Akkor mégsincs minden az ördög lábtörlője alá söpörve. Ettől ugyan még, messze áll attól, hogy rokonszenvesebb legyen a szememben. De vigasz ajándéknak, kellően megfelelt ez kis cselekvése.
Engedélyt adtam arra, hogy ahogy ő fogalmazott kulturális módon beszéljük meg a dolgokat. Volt azonban egy sanda gyanúm, hogy ezt intelligens módon se lehet megbeszélni, ha esély is van rá. Mármint ami az én fajbeli különbségemet illeti. Halvány fogalmam se volt, mit akar ennyire tisztázni...hiszen én már elmondtam, ami az én mellkasomat szúrta. És ha arról akar kérdezni? Ha ezelőtt két perccel sem tudtam, akkor a későbbiekben sem tudom megmondani a számára megfelelő választ rá. Semmiesetre sem mondhatom el, milyen kettős én él bennem. Jobb szeretném ha skizofrének nézne, mint annak, amit én magam is utálok! Az egész lényemet megvetem, és legszívesebben kiűzném a testemből, csakhogy ne kelljen ezzel a szörnyű bűntudattal élnem, hogy ember életeket veszek el. A jótevősödő dillerkedésem erre fikarcnyi vigaszt sem nyújt. Holott itt már életmentésről van szó. Nem. Mindazt az életet amit elvettem, nem kárpótolhatja ha pár ember életet megmentek a véremmel. Soha nem leszek olyan önfeledt boldogságnak örvendő mint azelőtt. Mikor fatális hibát vétve, kíváncsiságom rábírt, hogy megízleljem az emberi-vért.
Mikor ezt felidéztem, hosszasan várva, mikor törnek ki belőle a szavak...rásiklott az íriszem, ismét a szájára. Miért kell ennyire gyötrően kínoznia már maga a látványa? Miért nem csillapszik az éhségem, a jól lakott gyomromban? Ez az elviselhetetlen kötél-húzós játék az idegeimmel! Megtegyem? Ne tegyem? Miért ne tegyem? Döntéstelen arcom látványát mutatva, beleharapok az alsó ajkaimba, hogy kizökkentsem magamat a gyötrő kérdéseim alól. Szólalj már meg! Az isten szerelmére, mondj valamit!! Apostolként vártam, hogy az iménti csend szünetet feloldva, csak mondja - és mondja a magáét. Nem érdekel, ha ezzel ismét feldühít. Nem érdekel ha ezzel ismét megsért, csak vegye el minden érdeklődésemet a megzabolázhatatlan vér-éhségemről! Mert ha nem teszi, két percet saccolva, már önkontrollt vesztve megteszem azt, amit már jóval ezelőtt meg kellett volna tennem. Nem szívesen teszem...sőt folyton utálnám magam érte. Főként mert én voltam az, aki megjátszotta előtte a hős szerepet. Ilyen könnyedén váltanám le ezt a gyilkos szerepére? Így még nehezebb...        

 

Komolyan mondom ez a pasi egy tömény ellentmondás, hékás, ezt a szerepet én szoktam betölteni, mindenféle tekintetben, sicc!Kamilláztam nagyokat ahogyan törölgette a számat, de nem volt ebben valami nagy gyakorlata, ahogyan nekem sem. Őszintén szólva ritkán szoktak képen nyomni Örl kaliberű fazonok egy sötét sikátorban. Persze megint sikerült úgy nyomnia hozzá a rongyot, hogy az alig begyógyult seb megint felszakadt, és szivárogni kezdett belőle a vér. Most komolyan a srác meg akar gyógyítani, vagy ki akar csinálni, igazán eldönthetné már, mert amit jelenleg művelt az kínzás volt, méghozzá az általam kevésbé díjazott fajtából. Mondjuk olyan nem nagyon volt amit nagyon tudtam volna kedvelni. Mivel hallgatásra voltam ítélve és én is jobbnak láttam nem megszólalni, ő ezt úgy vehette, hogy célt ért. Ó kispajtás, ennyire nem lehetsz naív. És de! A kimondott szavai legalábbis erről tanúskodnak, meg arról, hogy mennyire ártalmas ha én fecsegek. Fú, azért most rendesen a lelkembe tiport ezzel mit ne mondjak, és nem elég, hogy beletaposott még ugrált is benne. Nem, egyáltalán nem jó ha én hallgatok, az már régen rossz, akkor vagy beteg vagyok, vagy meghaltam, és jelenleg pillanatban egyikre sem vágytam, bár ez utóbbiban majdnem sikeresen részem volt. Nem nem láttam, oda sem néztem ahogyan ő is vakon csinálta ezt a hadműveletet egy darabig, és én még keményebben bevágtam a durcit, akkor sem fogok megszólalni, és helyeselni sem fogok, hagyjon békén. Kifejezetten örültem amikor átadta a rongydarabot vagy mi a szösz volt az, hogy saját magamnak próbáljam rendbe tenni. Nem mintha nekem jobban ment volna mint neki, de legalább éreztem ha fáj, és abbahagytam. A dühöm nem csillapodott irányába, legfeljebb már nem volt olyan látványos mint az elején, vagy akkor amikor levágott a kanapéra mintha egy kidobandó cucc lennék. Hékás, ember vagyok, ha nem tűnt volna fel, és nem egy csomag amit ide-oda lehet dobálni. Kezdett ebből a napból elegem lenni, annyira fáradt és nyűgös voltam, hogy már tényleg nem akartam beszélni, de ezzel párhuzamosan úgy tűnt csoda történt, mert ő volt az akinek megeredt a nyelve. No lám csak mit tesz az ha valakit engedek szóhoz jutni. Leplezni sem tudtam a kíváncsiságot, ahogyan felcsillant a szemem a meredek és igen bőbeszédű mondatkezdésre miszerint: "Ömm". Ejjha, ez egy verbális merénylet ellenem, nem tudom mennyire leszek képes túlszárnyalni mind terjedelemben, mind pedig tartalomban, de talán meg fogok vele birkózni. A rongyot a számra tapasztottam, kicsit előrébb dőltem és kíváncsian vártam a folytatást, a szemöldököm felszaladt majdnem a homlokom közepére, kék szemeim még sötétebb árnyalatban úsztak, komolyan egyszer anya egyenesen azt állította, hogy ilyenkor olyan mintha apa szemeit látná, állítólag ő tudott ilyen veséig látóan nézni. Hát ennyire nem akartam belemenni a részletekbe, de mindig szerettem ha az öregről beszélt, még akkor is, ha legszívesebben mindennek elhordom aminek csak lehet.Vegyes érzéseket tápláltam iránta és ez nem volt másképp a bátyámmal sem. Egyrészt a pokolba kívántam annak is a legmélyebb bugyrába, máskor meg az egekig magasztaltam, de azt senkinek nem hagytam volna, hogy bármilyen módon ártson neki. Ezt az oldalamat nagyon kevesen ismerték, hogy mire vagyok képes azokért akik fontosak nekem. Lehet, hogy fecsegős vagyok, meg rohadtul sokat dumálok, és néha se füle se farka amit mondok, mocskosul sértő vagyok, és meggondolatlan, de tudok igenis tudok szeretni és nagyon is tudok törődni azokkal akik igazán és komolyan részei az életemnek. Mondjuk nem mintha ők minden esetben akarták ezt a szerepet, és ebben volt az én makacsságom lényege. Ha valakit azzá nyilvánítottam, akkor ha akarta ha nem benne maradt ebben a szerepben. Na hát a bátyám is ebbe a kategóriába sorolódott és a rossebet sem érdekelte akarja vagy sem. Hogy ez az idegen "csessze-meg-még-mindig-szép-a-szeme" fazon hova fog kerülni? Azt hiszem azok közé akiknek hálás vagyok egyetlen jó cselekedetükért, de soha többé nem akarom őket viszont látni az életemben. Szóval ebben a kimerevedett gekkó szerű állapotban maradva vártam, hogy mi lesz ennek a hatásos és épületes mondatkezdésnek a folytatása, ám amit ezután kaptam, komolyan mondom azt hiszem egyetlen jelző jutott eszembe róla: ez fájdalmasan hülye. Láttam, hogy igen megküzdött ezzel a pár szóval, én meg nem fogok segíteni azzal, hogy helyette beszélek, ő akart csendet hát megkapta. Csak néztem a hatalmasra kerekedett nagy kék szemeimmel, még mindig előre dőlve, várva a folytatást, vagy úgy summa ez volt a mondanivalója lényege, hogy nem meleg? Okés, akkor "nemvagyokmeleg" Ewan meg akart csókolni, nagy cucc. Hát persze, hogy nagy cucc basszus még mindig nem tértem magamhoz, hogy mit akart ezzel elérni. Nem illett az egész megmentősdihez. Pontosítva, illet, de ez abban az esetben lett volna helytálló, ha mi úgy kvázi kedveljük egymást, egy picit, egy minimálisat, ha van köztünk valami szikra, vibrálás, akármi, vágjátok, amitől az embernek ilyesmi eszébe jut. De nem volt, még csak egy kicsi se. A csodálkozó tekintetemet megtartva a ronggyal bohóckodtam még a szám sarkában egy kicsit és megvontam a vállam. Csak azért nem vigyorogtam jobban, inkább csak magamban szórakoztam, mert nem akartam, hogy a seb megint felrepedjen. Nem meleg...so f*ckin what? Bár próbálom itt játszani az érdektelent ez némi megkönnyebbülés számomra. Hogy miért is? Hát a hivatalos magyarázat az az, hogy egyszerűen mert csak, a nem hivatalosat inkább nem részletezném. Csak bámulok ki a fejemből itt ülve a kanapén, de azért még nem tettem le arról ettől függetlenül sem, hogy az első adandó alkalommal meglépek innen. Aztán ahogyan itt ültünk egymástól tisztes távolságra hirtelen kifakad Jamie-re, meg arra, hogy nem tartozik nekem semilyen bizonyítékkal. Na ez már igazán röhejes, és sértő is rám nézve. Persze, hogy nem tartozik, kértem én ilyet? Összeszorított ajkakkal küzdök a röhögésem leküzdésével, és sikerül is bent tartani, csak a testem rázkódik, ahogyan láthatóan a nagy csendkirálynőségem közepette is pompásan szórakozom a nyűglődését látva. Egyik kezemben a rongyot tartva a másikkal csak úgy snassz emelem védekezésképpen magam elé őket, majd a vállaim közé húzom a nyakam és hümmögve röhögcsélek tovább csukott szájjal. Na jó ez már nekem sem vicces! Jajj nem a francokat nem! Okés eddig bírom, és alig leplezetten elnevetem magam.
- Ne haragudj, ez a "nem tartozom neked semmilyen bizonyítékkal" - utánoztam a hanghordozását és a fejtartását is, ahogyan ő csinálta az előbb
- Ez rém mókásan hangzott, és hát nem is tudom mit mondjak...jó okés, ne haragudj, hogy bedőltem egy alaptalan pletykának.Nézz már ide, hallod? Tényleg, és komolyan sajnálom, na!- komolyságot erőltetek az ábrázatomra. Ha már itten sikerült belőle kihúznom néhány értelmesebb mondatot itt az ideje, hogy én is kicsit komolyabbra vegyem a figurát és ne szórakozzak rajta tovább.
- Hé, én ritkán kérek bocsánatot, úgyhogy igazán értékelhetnéd azzal, hogy idenézel.Beszéljük meg ezt az egészet, rendesen, ahogyan a kulturált és normális emberek szokták. Jó nem azt mondom, hogy a hányás szagú környezet ehhez a legideálisabb, de érjük be azzal amink van.- békülékeny a hangom, és most fecsegni sem fecsegek annyit. Hogy csinálta ezt velem, nem tudom. Biztos rejtett Gandalf képességei vannak.  
 

It is none of businesses.

Merinda E. & Ewan M.

Nem törődtem, a szinte harapható gondolatival körülöttem. Mindenre keresné a miértjét, mintsem elfeledné őket, mint a seggel gondolkozó ember. A miértek gyakran okoznak nézőpont eltéréseket, rosszabb esetben alaptalan előítéleteket. Ezért is gondoltam jobbnak, ha nem válaszolom meg az arcán tisztán leíródó kérdéseket. Noha ennél mélyebbre az előítéletek pokoli pincéjébe, aligha lehetett volna süllyedni. Méreget veszek rá, hogy meg van rólam a jól lesújtó véleménye. Várjunk...miért is érdekel ez engem? Ha bent tartja személyes véleményét, azzal nekem tesz szívességet. Meg úgy, egyébként sem érdekel milyen az első benyomása egy diller, vámpír fattyúról. Azaz inkább csak egy hős szerepét imitáló dillerről.
- Látod? - két óvatos tisztás közepette, - hogy a begyógyuló varratot ne szakítsam fel, - emelem rá a tekintetem, egy sejtető mosoly kíséretében. - Ha nem beszélsz, azzal nem ártasz senkinek. - egészítem ki a gúnyos megjegyzésemet, olyan figyelmet fektetve minden apró mimikámba, hogy balszerencsémre sikerül felszakítanom az érzékeny sebet, amit nyilvánvalóan nem szerettem volna. Szisszenésével egyetemben, én is elhúzom a számat, idegesen eltessékelve máshova a pillantásomat. Még csak ez hiányzott, hogy ismételten kísértés kiváltó helyzetben frusztráltassam magam. Mondjuk, mostanra nem olyan nagy intenzitásban, mint mikor a hányás előtt a karjaimban tartottam. Mégis, új szabályt lefektetve, magamra parancsolok, hogy ha lehet még ne emeljem rá a tekintetemet. Így azonban, nem tudom kitisztíttatni azt. Tehát maradtam a vak mozdulatoknál, nagyjából bemérve hol van a szája a levegőben. Még a törölköző látványa is túl nagy étvágyat keltene. Így amikor úgy éreztem, egy határozott utasítással megszólítottam.
- Most már csinálgasd magadnak! - feleltem esélyt sem adva a válaszra, begyömöszölve a törölközőt a mancsába. Totál párhuzamos irányba fordítottam magam, a vér összetéveszthetetlen illata ellenben még mindig hívogatóan csavarta az orromat. Valami kiküszöbölő taktikát be kell hogy iktassak, ha nem akarok a hányással teli megjelenésében ismét nekiesni.
- ...ömm... - elmélkedtem erősen a témát kezdő beszélgetésen. Zsörtölődötten beletörődve, feltálaltam előtte az egyetlen válasz lehetőségemet. Noha büszkeségem gyilkosan tiltakozott ellene. - ...nem vagyok meleg! - nyögtem ki nagy erőfeszítések árán. Nem mintha az volt volna nehezebb, hogy az identitásomat közöljem vele...hanem mert egy ilyen ostoba témafelhozatallal nem is lehetne kívánatosabb egy őszinte társalgásra. Ha őszinte számára, ha nem, azért melegnek még se nézzen! Most azonban, mégnagyobb nehézségek gyűltek fel a torkomban...megválaszolni azt feletté kényes kérdést. Nem-nem! Még nem ötlöttem ki a helytálló válaszomat...továbbra is azt a gyanút keltem, hogy megakartam csókolni, holott nem...de csakugyan nem oszthattam meg vele, hogy dhámpír vagyok. Elsősorban kinevetne amiért ilyen válasszal mentem az irhámat. Másrészt hülyének és ostobának tartana. És megint...Ewan? Mi van veled? Képzeletben egy kört rajzoltam magamban, beleillesztve egy kérdést: miért foglalkoztat, hogy ő mit gondol rólam? Szűkítve a kört egy újabb kört rajzoltam a másik kör belsejébe ezzel a kérdéssel: miért mentetted meg Örl-től? Még kisebb kör, egy újabb kérdéssel megtoldva: egyáltalán miért gondoskodsz róla? A kör-közepében egy hatalmas kérdőjelet rajzoltam, továbbra sem tudva a megfelelő okokat.  
Abban a kimozdíthatatlan elfordult ülésben, próbáltam visszahozni magamat a jelenbe. Aztán észbe kaptam, hogy semmilyen kivédő szót nem alkalmaztam előtte, így gyakorta bármikor beleköthetett volna az én válaszadásomba, csakhogy idegesítsen.
- Nem tartozom neked semmilyen bizonyítékkal...legyen elég annyi, hogy Jamie ismerősöd rosszul informált f*szfej! - közöltem vele mérgesen, még mindig szögegyenest a másik irányba szuggerálva, erősen. Micsoda balfék, és én még neki akartam adni, a gyógyító erejű véremet? Ezzel a lendülettel, ugrott is az üzlet. Így a pénzt sem vagyok hajlandó elfogadni...márcsak azért sem, mert férfi büszkeségemet sértettem meg vele, hogy buzinak nézett. Idióta, mihaszna emberek!
 

 

Irgalmatlan dühös voltam, és ez még egy nagyon enyhe és szolíd kifejezése a valódi lelkiállapotomnak, bár be kell vallanom némiképp mulattattak a reakciói, ahogyan az ég felé emeli a mandulavágású szemeit- és igen, még mindig szép, bár jelen pillanatban ennek a jelentősége volt a legkevesebb, de a tények makacs dolgok kérem szépen, csak úgy nem sétálhatok el mellettük én sem szó nélkül- aztán sóhajt, és mondana is valamit meg nem is, de aminek ismételten titulál, na arra már elöntötte hat tonna trágyalé az agyamat. Kezdett kicsit kiakasztó lenni, hogy folyamatosan csitrinek néz, meg kiskamasznak, meg a jóég tudja, hogy még minek. Nincs valahol stikában itt egy vödör lollipop és nem akarja két frankó kis masnis copfba fogni a hajam? Anyám borogass, ez komolyan azt hiszi rólam, hogy még be sem töltöttem a huszonegyet? De akkor...pfhúúú azt hiszem a gondolataim kiütköztek az arcomra. A srác pedofil? Vagy ami még rosszabb még a tetejében meleg is? Mondjuk nem volt velük gondom, az egyik ilyen cimborámat is úgy ismertem meg, hogy lazán félreértettem egy buli alkalmával. Nekem bejött és eskü azt hittem az én hátsómat mustrálja olyan kitartóan, már éppen kezdtem örömködni magamnak amikor megszólított, és kiderült a cimborám és az ő formás feneke érdekli annyira. Jujj de ciki! Utána persze épületes haverok lettünk, neki voltak a legjobb enkriptáló algoritmusai, és nagyon díjaztam a humorát. Szóval nem lett volna azzal sem gondom, ha Ew-ről kiderül, hogy másik térfélen játszik, csak ne akarjon csókolgatni, okés? Ahogyan az előbb is csak egy laza tiltakozásra futotta tőle, hát most még annyira sem. Olyan mélyen hallgat, hogy én ezt beleegyezésnek vélem. Jól van, legalább már ezt a részét tisztábban látom. Na már most az fix, hogy egy meleg csókával van dolgom, akivel bizniszeltem, és aki megmentette az irhámat, egy két méteres agya semmi fazontól. A miértre még nem kaptam választ, ahogyan arra sem miért indult a nyomomba. Ha csak...hűűűhaaa...mi van akkor, ha a pénz és a cucc is kellett volna neki? A kecske is jól lakik a káposzta is meg marad, csak én nyúvadok ki. De akkor még mindig nem világos, hogy miért nem hagyta, hogy Örl magához cipeljen. Óóóóó hát ez is világos mint a vakablak, azért mert akkor talán életben maradnék és fecseghetnék arról hol jártam. Ennyire azért nem vagyok ostoba. Szóval haladtam a saját kis gondolatmenetem ösvényén, és leginkább csak a pofátlan vigyorgásom árulkodott arról, hogy a dühén úgy alapvetően remekül szórakozom, ahogyan azon is, hogy látom küzdelmet folytat a szavakkal, úgy rágcsálja őket láthatatlanul mintha egy adag habcukor lenne a szájában. Fúúúúdeimádtam a habcukrot, most tudnék is enni belőle tonna számra. Csak tudnám mi a franctól vagyok éhes? Most szabadultam meg egy csomó feleslegesnek ítélt kajától és máris azon pörgök, hogy mit is tudnék enni? Hát ez nem lehet igaz. Az első meglepetés akkor ér, amikor szó szerint beletuszkolja a számba a papírból kivetkőztetett gyógyszert. Csak annyira van érkezésem, hogy gurgulázva próbáljak meg tiltakozni ellene, de nem sok esélyem van, mert már küldi is utána a vizet, és a reflexek beindulnak, nyelni kezdek...kénytelen vagyok, ha nem akarok belefulladni. Basszus hagyja már abba, hát mindjárt telítődnek vízzel még a pupilláim is, ha ezt így folytatja, de úgy tűnik remekül szórakozik rajta. Erőtlenül lendítem utolsó védekezés gyanánt, kapálózva előre a kezem, mint valami kis harci hörcsög, de nem érem el, csak idóta és suta mozdulatokat imitálok a levegőben. Mi a fenéket csinál? megment, hogy aztán kinyírjon? Mi azistenharagja, egy szadista baromhoz kerültem? Na jó, ha végre elcsendesedik a ház, és ő is elalszik az első dolgom lesz, hogy innen eltűnik. Lövésem sincs még, hogy hogyan fogom csinálni, nem gyengén vagyok összetörve, fáj minden porcikám, de nem fogom megvárni, amíg ez a mandulaszemű barom megkínoz, és aztán kinyír. Szaggatottam vettem a levegőt és kedvem lett volna letörölni azt az élveteg vigyorgást a képéről, de helyette a kék szemeim szinte vérben fürödtek, megőrültem a gondolattól, hogy....de mit is csinált valójában? Egy szadista nővérke módszerével fájdalom csillapítót adott. Ahha...fájdalmasan a fájdalom ellen. Mit is mondjak csodálatosan csinálja, egyszerűen tökéletes. Ha végre szóhoz tudok jutni a sajátos orvosi beavatkozást követően, akkor most már tényleg lekapom a tíz körméről annyi szent, és be fogok olvasni neki, nem érdekel. Örl is csak egy pillanatra ijesztett meg, hát tőle sem félek. Mondjuk de, ám ezt nem fogom beismerni nagy nyilvánosság előtt, az tuti.  És amúgy is én az a tipus voltam aki nem mérlegel hanem fejjel megy a falnak. Na ezért is tartok jelenleg itt ahol. Csodálom, hogy eddigi életemben ezen ámokfutásomban még senki nem akadályozott meg. A hangja aztán figyelmeztetően csendül. Mi az, hogy kénytelen leszek befogni? Ki ő, hogy egyszerűen megszabja, hogy én mikor beszélhetek és mikor nem. Amikor aztán a szám felé nyúl a törlővel az első reakcióm egy dacos fejelrántás. Áúcs, ez fájt, mert a kendő így a seb közepét találta el. A jóégnek rángatom a fejem, látható, hogy a sebet akarja kitisztogatni, de a szemeim gyanúsan méregetik, miközben ott ügyködik a szám sarkában, én meg ösztönösen engedem le az alsó részét az ajkaimnak, lazán, mintha csak bambulnék a semmibe. Pedig valójában legszívesebben üvöltenék bele oda a képébe, hogy mi a francot akar tőlem? Egyik pillanatban kiszed egy nagy barom állat karmai közül, a következőben meg akar csókolni, és hiába tagadja, mi mást akart volna olyan közel az arcomhoz? Hazacipel magához, ezt sem értettem. Mindezek után kiderül, hogy meleg, és utána majdnem belefojt a gyógyszer és víz keverékébe, hogy utána megint kedvesen, szinte gondoskodóan törölgesse a számat. Istenemre mondom nem tudok rajta kiigazodni, és ez rettentően bosszant. De ahhoz, hogy világosabban lássak, ahhoz beszélnem kellene amit perpillanat nem tudok, lévén akadályba ütközöm. Jól van, ha ezt akarja akkor kussban leszek, de az első lehetőség amint adódik eltűnök innen. Szóval felvesszük a bűnbánó pofit, és beleegyezem én mindenbe, csak mihamarabb térjen nyugovóra, én meg eltűnhetek erről az elátkozott helyről. Esküzöm az ürge vagy skizofrén vagy egy épületes bolond. Eddig pofáztam ha kellett ha nem, hát ha ő csendet akar megkapja, amúgy sem maradok már itt sokáig, ezt a kis engedményt, igazán megtehetem neki. Még egy kedves mosoly is végigfutott az arcomon, miközben a szemem sarkából körbenéztem a szobában, és kerestem a legrövidebb kijutási lehetőséget, ahol majd a lábam alá kötve az utilaput szépen elsunnyoghatok. Csak reméltem nem tart maga körül mindenféle csörömpölős izét, amivel zajt csaphatok, szóval tovább nézelődtem és mértem fel a szoba méretét, néha visszapislogva rá, és próbálva tényleg nagyon hálás és nagyon kedves arcot vágni. Valóban hálás voltam azért, hogy nem kellett kikötnöm a vörös téglás ház valamely, minden bizonnyal nem túl bizalomgerjsztő lakásainak egyikében, de hogy arra sem számítottam ami most és itt történik velem az biztos. Ha ez egy álom akkor valaki csípjen meg, met fel akarok ébredni belőle. Szóval kicsi lány, előadod a fáradt és igazán kimerült lánykát akit alaposan fejbe kólintott a gyógyszer, meg  a mai nap eseménydús mivolta. Szóval a lényeg mihamarabb álmosságot színlelve el kell érnem, hogy magamra hagyjon, utána pedig már megoldom. Újabb mosoly, ezúttal azért volt némi őszinteség is benne, mert olyan akkurátus nyugalommal tisztogatta a sebet, hogy ha nem pár perccel korábban gyömöszölte volna le a torkomon a vízzel együtt majdnem a flakon is, még azt gondolnám őszinte törődés van benne. de hülye nem vagyok, hogy ezt gondoljam.

It is none of businesses.

Merinda E. & Ewan M.

- Mikor azt hiszem ennél rosszabb már nem lehet... - a hozzám vágott, magasröptű kérdésivel lekicsinyítően rá sandítottam, elégedetlen, morcos pofával mondva a magamét. Valóban létezik mínuszba menő értékelés! Ő ennek büszke tulajdonosává vált, arany-kupát neki! Mégis, hogy hiheti...hogy engem egy percre is érdekelt, hogy ilyen prügy ostobaságot műveljek vele, mint megcsókolni? Megcsókolni? Uram! Verjen kupán azzal a magasztos, téglájával...mert azt hiszem, menten gutaütést kapok ettől a nyilvánvalóan abszurd tévképzetétől.
- Ostoba csitri! - az ideges kedélyállapotomat, megszokott módon dühre cseréltem fel. Olyan dühre, ami még sosem öntötte el még ennyire a józan ítélő képességemet.
- Én biztosíthatlak, HOGY NEM - aztán, egy tornádó váratlanságával, megszakadt bennem a gondolatmenetem, és átvette a helyét egy igen aggodalmas kérdés a fejemben. Mivel magyarázzam ki magam, ha egyenest nem mondhatom a szemébe, hogy pusztán csak leakartam csapolni a vérét? Bármennyire nyerő ez a helyzet egy ártalmatlan csók hamis benyomására, kényszerből sem akart kitörni belőlem, a hazug igenelés előtte. Van más előhúzható védelmem? Mondjuk, hogy pusztán csak beképzelte az egészet? Minden további nélkül, foghatnám erre...de annyira nem nézem hülyének, hogy ezt könnyed beletörődéssel be is vegye. Egyéb hipotézis? Például, hogy csak egy önkényes módszerrel akartam volna...volna...Atyaég de nehéz! Nem! NEM! Inkább nem szólok semmit. Ez a manőver, legalább nem árulja el, hogy hazudok vagy jobbesetben igazat mondok-e előtte. Nem is kell megválaszolnom alaptalan kérdéseit...hiszen egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy ő játssza a gazdasszony szerepét a saját lakásomban!
A kis híján kikövetelt leplezést legyűrten, jött az újabb rágalom a szememre. Az ördög dugja már az üstjébe ezt a lányt!! Ez nem lehet igaz! Még a hülye képzelgés után, még képes melegnek beállítani?! Nem Ewan! Ne szólj semmit! Mert ha megteszed, azzal a lány életét hip-hop elveszed! Ismét düh váltja ki belőlem a kényszeres étvágyat, hogy a további előítéleteitől megszabadultan, elhallgattassam őt, örökre. Már majdnem az önuralmam veszni látszott, azzal, hogy erőszakosan karjától közelebb húztam magamhoz...
Ezer ok volt megadva, hogy az előbb fájdalmatlan adományként szolgáló halált, fájdalmas halálára cseréljem fel. Mégsem tettem meg, amit szerettem volna! Helyette, kibújtattam egy fájdalomcsillapító pirulát a vackából. Spontán módon a szájába erőszakoltam, elvéve minden kedvét attól, hogy újra szavakat képezzen. Szintén ugyanilyen szolid formában folyattam le a szájában a kihelyezett üveg vizet. Ezt érdemli, a szédült pára, akit ennél jobban már nem is utálhatok. Ha nem is volt szándékom megölni, hát becsületesen fulladást okoztam neki. Annyira azért nem...de legalább a fájdalomcsillapító mielőbb elérte végállomását.
Hagytam, hogy kiköhögje az összes folyadékot a tüdejéből. Szemöldökömet fel-fel íveltem, csodáltan megjegyezve, micsoda ócska színésznő lehetne belőle. A véres, ugyan vegyült hányás megjelenése pedig valóságos arany málna-díjat érdemel.
- Most pedig, kénytelen leszel befogni a szádat! - előjáróban figyelmeztettem, marha nagy vigyorral a számon, miközben a tiszta törlőhöz nyúltam. Ma igazán bezsebelhetem a jótevő diplomámat. S most feledkezzünk meg egy pillanatra attól, hogy majdnem megöltem! Ő maga is láthatja milyen elnézően rávettem magamat, hogy kímélő mozdulatokkal kitisztíttassam a sebét a száján. Látja. Akkor ezt rögvest díjazza azzal, hogy nem szólal meg! Habár, ha akarna se tudna. Hiszen a törlővel szabályos gátat képzek előtte, hogy szavakban beszéljen. Végre...egy kis csend!  
 

 

Komolyan mondom ezt tanítani kellene. Mármint, azt a fejezetet, hogy miképpen csináljunk magunkból komplett idiótát, miközben a helyzetből úgy alapvetően többet is ki lehetne hozni. Hogy pontosan mit azt jelen állapotomban nem tudtam volna kitalálni, de gyaníthatóan nem az lett volna a legépületesebb, hogy a komplett ebédemmel terítsem be a nemrég még engem megmenteni akaró pasit. De nem tehettem róla, egyszerűen úgy éreztem magam mint akit alaposan összehajtogattak, aztán meg vissza. Élő origami voltam jelen pillanatban és akkor mindennek tetejébe még meg is akart csókolni? De hát miért? Egyre csak ez járt a fejemben, amikor a szempilláim is vigyázzba álltak, ahogyan rám förmedt, én közben még mindig azon ügyködtem, hogy szabályosabban vegyem a levegőt, jusson elég oxigén a tüdőmbe. Persze azért szerettem volna nekiszegezni a kérdést, hogy most akkor hova is visz, és miért érzett ellenállhatatlan késztetést arra, hogy jelen álláspont szerint cseppet sem kívánatos személyem ajkait olyan lazán birtokba vegye, mintha ugyan joga lett volna hozzá. Vagy azt gondolta, most, hogy megmentett ennyivel tartozom neki? Úúúú basszus csak ne hasogatna úgy a fejem, és ne lenne ilyen marha büdös az egész cucc ami ránk került. Ez a csirke első körben még gusztusos volt, második tálalásban már kifejezetten undorító. Visszafogtam a beszélőkémet, pedig annyi mindent akartam mondani és kérdezni, és talán kicsit őt is okolni a helyzetért, de közben a szám a hányadék maradékjával és egy kis alvadt vérrel keveredett. Atyaég ebből mi lesz? Lehunytam a szemem az út hátralévő részében és próbáltam visszafogni magam, kapaszkodtam, de már nem fúrtam a fejem a kabátjába, már nem volt jó illata, leginkább tőlem bűzlött az egész faszi, és ez nem volt valami szívderítő élmény annyi bizonyos. Valami megveszekedett módon szégyeltem magam, de ha az az Örl nevű fazon nem vág le egy akkorát, hogy szó szerint a fal adja a másikat, akkor nem kavarodott volna fel a gyomrom, amelyet még tetézett az, hogy a srác úgy vitt a karjába, mintha egy hajón hintáztam volna. Tengeri beteg vagyok az ég szerelmére, még csak úszni sem tudok. Egyszer majdnem bele is fulladtam egy tóba, amikor hiába mondtam a srácoknak, hogy nem tudok úszni, minden zokszó nélkül bedobtak a vízbe. Azt hiszem akkor jöttek rá, hogy komolyan beszéltem, amikor prüszkölve kapálóztam mint valami szerencsétlen foxi, és segítségért bugyborékoltam. Most is segítségért kiáltottam volna, meg azt akarnám megtudni, hogy miért….miért akart engem megcsókolni? Még csak nem is bírjuk egymást, de még ha bírnánk is, ki a fene ő, hogy ilyet meg merészeljen tenni velem? Hékás, engem csak ne csókolgasson senki, a francba már! Szóval amíg szagoltam ezt a borzalmas savanyú szagot, hallgattam ahogyan dühösen szuszog, felpislogtam rá úgy, hogy csak egy résnyire nyitottam ki a szemem. Hűűűű marhára pipa, az látszik, és ma azt hiszem én vagyok az utolsó dolog akit látni szeretne, mégis hozzá tartunk, nála fogok kikötni. Talán ha szólnék neki, hogy meg tudok állni a saját lábamon, igazán nem szükséges tovább vinnie, de komolyan mondom olyan arcot vág, mint aki menten ketté lenne képes brunyálni az egész Antarktiszt, jégsapkástól mindenestől. És azt hiszem ennek a kiváltó oka én vagyok, meg a hülye helyzet amibe a fene nagy büszkeségem sodort, és plusz pontként még sikeresen úgy összerókáztam, hogy gyaníthatóan egy hétig az én majorannás csirkém második alakjával fog álmodni. De tényleg nem tehettem róla, mégsem magyarázhattam el ezt most rögtön neki, mert amilyen kedvében volt engem is menten összeroppant. Érzem a tartásából, abból ahogyan dühödt bika módjára fújtat és zihál, és nem azért mert nehéz vagyok, nem vagyok nehezebb mint amikor felkapott, sőt ironikusan szólva jó pár feleslegtől meg is szabadultam. Az ajtót lábbal rúgja be, és dörren akkorát, hogy a mennyország kapuja ehhez képest smafu, én meg még a nyakamat is behúzom, kicsi szeretnék lenni, még ettől is kisebb. Ha nincs szerencsém itt kell töltenem az éjszakát, ha szerencsém van akkor nem jutok a küszöbön túl. Nincs szerencsém, de az még nem is lenne elég, olyan mérhetetlen romantikától és cukormáztól túlcsorduló eleganciával vág le a nappali kanapéjára, mint egy zsák kidobásra ítélt krumplit. Nagy port verek fel, az biztos, nem túl sűrűn porolja ezt a fekvő alkalmatosságot. Ahogyan megérkezem a fájdalom újra átjár, és felszisszenek sikoltok, kiáltok, gyakorlatilag egy komplett C dúr skálát végigvonyítok, a fájdalomtól. na most fogok megszólalni, most fogom elmondani amit az ölébe nem mertem, de nincs rá érkezésem, mert egyszerűen ott hagy, a kanapén. Köpni nyelni nem tudok a döbbenettől. Mondjuk egyik sem lenne jó: köpködni itt mégsem fogom a nyeléssel pedig ma már megjártam. Viszont legalább helyre jött a gyomrom, ellenben minden más továbbra is borzasztóan fáj. A fejemhez nyúlok és felszisszenek, ahogyan a tetején egy méretes puklit érzékelek, szép nagy darab és ahogyan hozzáérek fáj is, nem is kicsit. Okés, inkább hagyom is, nem piszkálom. nagy nehezen feltápászkodom a kanapén, és végignézek magamon. Tejószagú…illetve Terosszagújóisten….a fűző elszakadt a derék résznél, és mindenhol tiszta vérfoltos, a farmeremen a térdemnél egy óriási luk tátong. A karomon két helyen is lejött a bőr, ahogyan a táskát próbáltam óvni, és a felkarom vágódott a falnak. A derekam nagyon fáj, azt is beütöttem, és a fejem, az meg egyenesen szét akar robbanni. Mit is mondhatnék, valóban egy kis összetört valami vagyok jelenleg, akit jóindulattal is alig lehetne Merindának nevezni. A tükröt még nem láttam, mármint, hogy az arcom milyen állapotban lehet, de lehet egyelőre ennyi sokk bőven megteszi. Ettől függetlenül megtapogatom az arcom, és az ujjaimmal finoman érek a szám széléhez, ami hatalmasra duzzadt, és felrepedt, ebből ömlött a vér korábban. Csak finoman tapogatom, mostanra már megalvadtak rajta az utolsó vércseppek, és nem akarnám, hogy a varasodást megakadályozandó úgy nyúljak hozzá, hogy esetleg felsértem ismételten. És ez a szag….blehh….ez egyszerűen borzasztó. Legszívesebben lecibálnék magamról minden holmit amit ez a nyúlós cucc átjárt, de perpillanat abba a nem elhanyagolható apró kis problémába ütközöm, hogy nincs nálam váltásruha. Szóval egy zuhanyt és valami másik hacukát a mandulaszeműtől kell majd kérnem, hacsak nem akarok itt összerókázott gúnyában ücsörögni a kanapéjának. Jujj, de a szívébe fog engem zárni, ezt már most érzem, bár azt hiszem ez már meg is történt. Lépteket hallok az emelet felől, és még levegőt is alig merek venni, komolyan teljesen be vagyok rezelve, és nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Nem tudom mennyi idő telik el, ahogyan felülve a lábaimat magam alá húzva még mindig kicsit nyöszörögve, és gombóccá gubózva várakozom. Nem is tudom mire. Egyszerűen csak fel kellene állnom és elmennem innen. De az előző kis incidens még mindig bennem van, és nem akarok egy Örl tipusú fickóval újfent összefutni valamelyik sikátorban. Mondjuk most előnyöm lehetne ez a borzasztó hányás szag amit árasztok a ruhámból. Percek múlnak lassan és túlságosan lomhán mire végre előkeveredik a mandulaszemű egy tálcával a kezében, tisztán frissen és nagyon elegánsan….fekete…nahát ennek a pasinak csak ilyen színű cuccai vannak? Komolyan mint valami rossz emós gardrób. Na de nem panaszkodom, örülök, hogy jelen pillanatban van hol meghúznom magam, de ettől nem vagyok nyugodt. Megmentett, de meg akart csókolni, ez valahogy nem akar nekem összeállni. Hálás voltam a tiszta ruhadarabért, meg a vízért, és a fájdalomcsillapítóért, és amikor végül leült a kanapé másik oldalára, én még jobban kihúzódtam a szélére, távolabb tőle. Ő attól félt én újra hányni fogok, én meg attól, hogy mi lesz ha újra megpróbálja? Bár megint előnyben voltam ezzel a rókázós dologgal, úgy látszik ez egyfajta távoltartóként is működik, kár, hogy nem lehet szabályozni. Úristen milyen beteg gondolatok jutnak az eszembe? Szerintem rettentően beüthettem a fejem, és alaposan összekeveredhettek a gondolataim. Ránéztem a virágcserépre vagy mi volt az amit odatolt, és a fejem oldalra billent, olyan nézéssel kábé, hogy „ugye te most csak szivatsz?”…de láthatóan marhára komolyan gondolta. Ez sértő rám nézve. Ami az utcán történt az egy fatális véletlen volt, mi a francnak kellett úgy ringatnia, mintha egy lavór vizet cipelne? Bah! A szemeimet forgatva fintorodtam el a számban lévő seb összehúzódott én meg fintorogva szisszentem fel. Óhogyaza, hát már fintorogni sem leszek képes? Hol marad akkor a vonzerőm, a durcás bájom?
– Figyu…én igazából nem tudom mit mondjak. Bevertem a fejem és a gyomrom felkavarodott…és hát…véletlen volt na!- ó, hogy még nekem áll feljebb, na gyorsan vegyünk vissza egy aprócskát arcból. De akkor is tudnom kell miért csinálta, hogy miért akart….nagy levegő be, szépen kiereszt, szemecske becsuk, majd kinyit, bűbájos mosoly…ez az kislány megy neked ez a cuki kislány szerep. Kár, hogy a külső merőben ellentétes, micsoda összhang rombolás, cöh cöh.
– Mondd, mi a francért akartál megcsókolni?- ez az! In medias res, megy ez neked Merinda, mindig a tapintatosságodról voltál híres, most sem hazudtolod meg magad. De amúgy tényleg ez érdekelt, mert valahogyan ez volt az ami nem illet a képbe, hozzá meg végképp nem. El sem tudtam volna róla képzelni, hogy ilyet csinál, főleg amit a srácok mondtak róla indulás előtt.
- Különben is Jamie szerint a fiúkat szereted.- ó igen a formás kis popsin csücsülő tapintat. Ez voltam én. Voilá!

It is none of businesses.

Merinda E. & Ewan M.

Hát erre mondják a botlábú babonás emberek, hogy visszaüt a karma. Ebben az esetben lehány a csitri! Még csak nem is olyan szolid formában mint azt várta volna, minden ember ebben a félreérhetetlen helyzetben! Telibe!!
- Hphhh! - vicsorítva szorítom össze a fogaimat, mikor az óriás bébi tejbe-papija beborítja az arcomat. - Hogy az a! -  rázok egy erőteljeset a fejemmel, hogy némi undormaradványtól megszabaduljak a bőr-felületemen. Ez amilyen gusztustalan találásban érkezett, olyan kiszámíthatatlan is volt egyszerre. A férfi tartásom abban a tizedmásodperceben megcsappanni látszott...a legkellemetlenebb száj ízzel vegyülve, mert tetőpontként, sikeresen benyeltem egy maradékot a hányásából. Világos okokból követtem volna a cselekvésében, de szerencsére az én idegzetem egy ilyen súlyos hányingert hamar letudott csillapítani. Mégmielőtt kitörne az Etna, hogy úgy mondjam! A jelenlegi ocsmány élménnyel az ábrázatomon és a ruhámon, arra sem volt épp szabad végtagom, hogy kimossa magamat a lencse-borsó főzelékhez hasonló váladékából. Lefoglalt, hogy két kezem tartsam, ezt az okádó gépet! 
Szemeim az irritáló látvány-festés miatt záródtak össze, közte tízet pislákolva. Ajkaimat félre húztam, hogy a valamelyest elfeledjem, hogy nekem is kijutott a délután elfogyasztott ebédjéből.
- Ha ezt - kezdtem bele, hol szememet felszöktetve az égre, hol pedig kényszerből nagyokat nyelve. - bárkinek is megemlíted, a két kezemmel öllek meg! - fejeztem ki, vérszemet eresztve a tekintetében, mire végül ismét megeresztettem a lépteimet. A következőkben, egyetlen szóra sem nyílt a szám. Egyrészt tartva attól, hogy újra beleokádnak majd. Másrészt pedig, ezt a kibújhatatlan, orbitális balesetet, semmilyen szövegelés nem feledteti el, egy percre sem.
Szabályosan berúgtam az ajtómat magam előtt, a kanapét kitűzve a csomag letételére. Végig sértetten dobtam rá, mintha egy darab rongy lenne, miután, nemes egyszerűséggel felviharzottam a hálókörzetembe. Ekkor jött a felerőtlenítő tortúra. Egy alapos mosdást, egy jó, csutakos zuhany követett. Majd a hányással beborított fekete kabátot, egy tiszta fekete pulóver. Habár még minden érzékem arra a folyós anyag tapintására, szagára és látványára volt még ráállva. El sem hiszem, hogy telibe kapott vele! Ewan...mára meg volt a tanulságos lecke, miszerint részeg fruskák vérét nem illik arccal megközelítve kiszívni. Ha lehet, most további 3 hónapra elfelejteném a vért is. Ilyen buktató végkifejlet után, csoda ha holnap reggelizek.
A lépteimet a korábbiakhoz képest, nem sietettem olyannyira. Otthonos közegben, ez hagyományos procedúra. A lépcsőn leérve, lopva a "máramárkönyítettmagán" lányra nézek. Bár milyen szar is lesz ebben az emlékben élni életem végig, el kell fogadnom a tényt. Azon voltam, hogy látszólagosan még tudomást se vegyek róla...nem sikerült. A mosdó kagylómhoz siettem, hogy a felidézett hányás ízt egy jó adag pohár vízzel leöblítsem. Gátat törtem a torkomba a Niagarának, de így sem sikerült teljesen elűznöm, ezt a borzalmas, savanyú káposztát idéző utóízt. Túlságosan lefoglalt, az utcán felejtett büszkeségem, még a hányás bekövetkezte előtt. Nosztalgikusan gondoltam vissza rá, és fenyítettem meg magamat a közönyös dumával, hogy "bár ne tettem volna!"
Végül a kanapémról irányuló nyöszörgéséből, önuralmat vettem magamra, és iparkodva elkutattam némi vizet, tiszta törlőt és fájdalom csillapított a konyhaszekrényből. Egy tárcára helyezve tértem vissza hozzá, noha már a két méteres távolságot, elővigyázatosan megtartottam. Inkább a kanapé végébe ültem. Ekkor tűnt fel a kiváló hányás-tároló. Amint tehettem, a kanapénak toltam azt a régóta üres virág-cserepet.
- Lehetőleg, legközelebb ebbe hány! - feleltem cinikusan egy keserű félmosolyt lejtve előtte. Még egy ehhez hasonló, indiszkrét "kirobbanást" nem tűrt volna el az idegzetem.

 

Hát akkor nézzük szépen sorban a mai napomat, hogyan jutottunk el a tükör előtt táncikálós reggeli kis vöröstől addig aki most ide-oda zötykölődik egy majdnem vadidegen karjában összetört tagokkal. Szépen indult a reggelem, full átlagosan, és már azt hittem rosszabb nem történhet annál, minthogy a hűtőmből kifogyott a banános tejem, és nekem semmi humorom nem volt lemenni a boltba újat beszerezni. Végül aztán megtettem….szóval minden ott kezdődött a hülye tejemmel, meg azzal, hogy a boltban összefutottam Henryvel, a három cimborám közül éppen azzal, akinek olyan fergetegesen jó kapcsolatai vannak olyan berkekben ahova nekem nélküle esélytelen volt bejutni. Pedig az infókat ezek a csúnya bácsik bizony drágán mérik, de most volt valami ami kellett nekem. Meg kellet védenem a bátyámat, még akkor is ha ő rohadtul egomán módon olyan mocskosul sebezhetetlennek vélte magát. Sajna mindent a pénz mozgat mindent a hatalom utáni végtelen és őrült hajsza amiben nem mindig nekünk osztják a nagyobb szeleteket. Szóval volt valaki, aki fogalmazzunk úgy nem szerette az én imádott bratyómat…. és szívesen keresztbe tett volna neki. Milyen kár….mármint az illetőnek, hogy így gondolja. Így járhat az aki nem vigyáz az elektronikus adataira. Szóval cserébe a fickó széfjének zárkombinációjáért, és persze a bankszámlájának szép kis megcsapolásáért vettem a nyakamba ezt az egész vackot. Na jó beismerem még csak nem is magamért csináltam, hanem azért, hogy ezzel majd közelebb kerülhetek hozzá, hogy ha szívességet teszek, ha valakit lerázok a nyakáról, akkor majd egy pöppenetnyit jobban fog kedvelni. A világért nem ismertem volna be de úgy vágytam  a szeretete után mint valami fuldokló a friss ózondús levegőre. Hát tessék ez is kiderült rólam, hogy ilyen romlott módon ósdi romantikus vagyok, és akkor még meg sem kapargattuk az én dac és durci mögé rejtett másik énemet sem. Szóval a boltban Henry megadta valakinek a számát, aki megadta valakinek a közösségi portálos elérhetőségét, aki aztán végül Jamie-nél hagyta a megbízást. Elvileg nekik kellett volna megcsinálniuk, de szerintük én nagyobb sikerrel járok, mivel csaj vagyok. Nem vágom hol itt az összefüggés, illetve most már tudom miután sikeresen összebalhéztam a dílerrel. Szóval bevágtam egy adag majorannás csirkecombot egy kis salátával, tiszta utolsó ebéd fílingem volt, és akkor jöttek a következő marhasággal a ruhát illetően. Ezt akkor is éreztem már, hogy egy ritka nagy baromság, és nem így kellene mennem, de megint hagytam magam rábeszélni. Szóval azt hiszem egy csomó hibát elkövettem aközött, hogy megérkeztem a cuccért meg aközött, hogy elfogyott a banános tejem. Jobban belegondolva ha egy üveggel többet veszek két nappal korábban, akkor most nem érezném minden csontomat külön-külön és nem próbálnám meg legyűrni a folyamatosan rám törő rókázhatnékot. Még mindig ezzel küzdök ott a földön csücsülve, magamhoz szorítva a hátizsákom, és valahogyan nem tudok még megbízni ebben a pasiban itt előttem, hiába mentette meg az életem a nagy darab gorillától. Túl….nekem ez túlságosan…cseszettül bűzlik.  Még mindig a sebeimet nyalogatom, na nem szó szerint hanem képletesen, és persze a lelkemet értek éppen olyan súlyosak ha nem súlyosabbak mint azok amik látszanak rajtam. Az első adag vért nem köpöm ki hanem visszanyelem, és öklendezni kezdek ott a földön. Ó milyen cuki vagyok mi? Komolyan mondom ha ezt felvennék és levetítenék valahol mindennek tűnnék csak éppen egy szerintem alapvetőn csinos lánynak nem. Megtépázott vagyok, úgy nagyjából mindenhogyan és ezt megintcsak magamnak köszönhetem. Ezt persze nem átallja a képembe is vágni a mandulaszemű az első adandó alkalommal, ahogyan hozzám lép. Pazar! Csak felnézek rá és nincs kedvem most a hadakozáshoz, valahogy marhára elegem van az egész napból haza akarnék menni, a kis piros pöttyös párnámhoz, Monic babához és az aprócska lakásomba, amit bérelek ebben az egyébként unalmas városban. Bár jelen pillanatban ahogyan a sarkaimon csücsülök maszatosan és véresen nem úgy festek szerintem mint aki olyan veszettül unatkozik. Én akartam izgalmat, hát most megkaptam. Az arcom feldagadt a szám környéke úgy nézhetett kis mint akibe most pumpáltak egy adag szilikont. A csontjaim sajogtak, mintha legalábbis hetven éves lennék, és a saját dédnagyanyám. Fáradt voltam és nyűgös, úgyhogy nem vitatkoztam vele, persze a szokásos fintorgásom most sem maradhatott el, bár ez most talán kicsit vérszegényebb lett, mintha elememben lettem volna. Okés, megtörtént  a megmentés, most szépet felkászálódom, még egyszer megköszönöm és megyek szépen tovább. Lüktetett a fejem éreztem, hogy a szám megint megtelik vérrel. A francba már álljon már el, különben amikor megszólalok gusztusos módon vért fogok köpni. Irgalmatlanul fájt és a nyelvemmel végignyaltam az érintett részt, majd megint nyeltem egy nagyot a gyomrom egyre veszettebbül tiltakozott a saját vérem ellen, nem nagyon akarta befogadni az ebéd után, ezt a könnyed, fém ízű vacsit.
– Jól van már elég lesz, nem vagy az apám….szerencsére.- szólaltam meg sziszegve a fájdalomtól, hogy elejét vegyem a további szentbeszédnek.
– Elkúrtam oké, legyen már elég annyi, hogy beismerem!- pillantottam fel rá kétségbeesve és csak azért nem kezdtem bele egy újabb nagymonológba,. mert megint kezdett a szám vérrel megtelni. Már nem olyan erősen mint az előbb de azért még így is szivárgott. Hát már komolyan nem hiszem el, hogy nem lehet valahogyan elállítani. És akkor ebben a pillanatban el is érkeztünk az est fénypontjához, hogy történetesen vissza kell mennem hozzá. Na ne….hát most komolyan én oda vissza, amikor alig hittem, hogy elszabaduljak? Már éppen mondanám, hogy nem vagyok valami fényes formában, az ölbe kapást meg egyenesen nem díjazom, főleg, hogy marha régen volt már, hogy engem valaki az ölében hurcibált…..hát van annak már úgy nagyjából két éve, és akkor sem ilyen célzattal történt. Az ilyen ölbevivős akcióknak nálam legtöbb esetben az ágy lett a vége. Most is oda vágytam volna csak éppen nem vele és nem abban az állapotban amiben éppen én voltam. Jobb híjján belekapaszkodtam a nyakába és a szemeimet lehunyva a himbálózásból adódóan újra felkavarodó gyomorral próbáltam csillapítani a saját fájdalmamat. A fejemet ráhajtottam a vállára….uhhh jó illata volt a kabátjának. Olyan nem is tudom, olyan kellemes, és megnyugtató illat. Jobban belegondolva ugyanezt éreztem nála is, akkor fel sem tűnt. Perszehogy nem tűnt fel mert azzal voltam elfoglalva, hogy sértegessem. Igazából semmi nem tűnt fel, fel sem tudnám idézni a helyet ahol voltam. Csak a cuccra koncentráltam, a táska most is ott fityegett a karomon időnként nekiütődve önkéntes és hívatlan megmentőm lábának csapódva. Aludni akartam, a fejem szét ment, a lábaimban minden egyes porckorongot külön éreztem, az volt az első gondolatom, hogy valahol elnyúljak, ahol biztonságban érezhetem magam. Ez a tudatlan elmeállapot aztán tökéletesen védtelenné tett. És a lehunyt pilláimon át már arról ábrándoztam, hogy miképpen fogok beállítani Haydenhez a kis szerzeményemmel, ő meg mennyire fog örülni, de olyan nagyon, hogy még a kanapéját elborító plüss angyalkáimat is elviseli majd. Nagyjából eddig jutottam a gondolataimban, meg egy újabb véradag lenyeléséhez, amelynek egy részét sikeresen a ruhámra is fröcsköltem, amikor éreztem, hogy lassulnak a srác léptei, és a lehelete egyre erősebben csapta meg az arcomat. Másképp vette a levegőt és ez picit megijesztett. Hékás na most meg mi a fene történik? Még erősebben kapaszkodtam, de valahogyan különös volt minden. Nem mertem még kinyitni a szemeimet, mert éreztem közben, hogy a világ 180 fokot fordul velem, szédülni kezdtem, a gyomrom egy hatalmasat mordult. Ugyanabban a másodpercben történt minden és ha agyon ütnek sem tudom megmagyarázni hogyan és miképpen…éreztem az ajkait közel az enyémhez, azt hiszem…illetve én azt hittem meg akar csókolni. Basszus ezt ne! Éppen csak kimászom az egyik slamasztikából ott a következő? Miért, mit követtem már el, hogy ennyi vacak zúdul rám egyetlen nap alatt? És ha mindez még nem lenne elég, a szemeim ugyanabban a másodpercben pattantak fel, mikor már olyan közel volt hozzám, és hát fogalmazzunk nemesen és egyszerűen: a majorannás csirkém és az időközben visszanyeldekelt vérem összeverekedtek és most mindkettő visszakívánkozott. Kvázi telibe rókáztam a mandulaszeműt, ott az ölében. Jutott belőle a kabátjára, a kezemre, szóval úgy nagyjából mindenhova, ahova csak juthatott. Tehát ha most ledob a földre akkor megérdemlem, de akkor fájni fog az utolsó porcikám is, vagy pedig….vagy pedig nem tudom mi lesz. Hirtelen én is sokkot kaptam, csak kapkodtam levegő után, és a sírás határán voltam. Túl sok volt ez nekem a mai napra, és a tetejébe még egy igazi hőst is sikerül lehánynom, ahogyan tök halál romantikusan cipelne vissza a lakására. Hát gratulálok Merinda erre is csak te lehetsz képes! Komolyan nem tudtam mi van, és azt hiszem a fejemet korábban nagyon beüthettem annak következménye lehetett ez az egész. Na most aztán teljesen elszakadt a cérna és kis híjján hisztériás rohamot kaptam. Annyira sajnáltam, ezzel aztán a maradék női önbecsülésem is elbukott, itt voltam én, meg a mandulaszemű  félúton a lakásától, rajtunk az ebédem maradványai díszelegtek. El lehet képzelni ettől jobban induló ismeretséget, mint hogy ölberókázunk valakit? Na nekem ez is sikerült!

It is none of businesses.

Merinda E. & Ewan M.

Félig sikertelennek éreztem, amiért most kegyes volt velem a sors. Hiszen elsősorban nem a védelmező magatartásom miatt köszönhettem mindezt. Hanem annak, amit az elhíresztelt rém-mesék mondanak. Örl hit a legendában, hiszen szemtanúja volt az én szörnyeteg énem kivonulásának. Azóta, megállnak benne a szavak mikor meglát, és még véletlenül se jut eszében, hogy magát hülyének címezve elhíresztelje miféle csúf, lény vagyok. Igen, hálás lehetek azért a botlásomért, hogy figyelmetlenül leleplezett egy halandó, táplálkozásom közben. Máskülönben, "eszétotthonhagyta" Örl már a rég a betonba olvasztott volna. Ha nem ruháznám magamra a vámpír maskarámat.
Szaporán eresztem ki a levegőt tüdőmből, mostanra nem csak futás okozta sietségből, hanem az életveszélyes közelségből. Olyan áhítattal vetettem bele magam ebben a hősies megmentésbe, hogy még magamat is megleptem vele. Egyszerűen nem hagyhattam...hiszen bármilyen benyomás is ragadt az arcomra vele kapcsolatban, akkor sem hagytam volna sorsára. Ez hát Ewan, egy világfájdalommal teli, féltűnési viszketegségű vámpír korcs és hősjelölt!
Vállam felett nézek hátam mögé, a szemlátomást térdepelő, meggyötört lányra. Azaz nőre! Aztán, kerül a pillantásomba, hogy vértől ékes a ruházata és a szája. S abban perceben, elkap amit oly erősen tartózkodok falak között elszigetelni. A vér illata ismét mámorítóan jut az orrnyílásomban. Határozottan felé fordulok, s körbe forgatom nyakam körül a fejemet, ezzel mégtöbb étvágyat kiváltó dózist juttatva a szervezetembe. Habár, félig voltam vámpír. A tiszta egyedekkel ellentétben, nekem nincs meg az a kényszeres rögeszmém, hogy feltépjem az embertorkát. Rendes kaján is évekig elélek. De a vér csábító illata, olyan volt mint egy hétig ígérgetett csokis desszert, melynek csokoládés íze édesen összeolvad a számban. 3 hónapi vér-diétára fogtam magam, már csak azért is, mert ezzel több életet mentek meg. De ez a böjt hosszú ideig nem tud eltiltani a vágytól, hogy újra életerőre kapva, vért ízleljek. Vissza kell fognom magam! Nem engedhetem, hogy a pálfordulatot tett benyomásra rányomjam a bélyeget. - Hallgattál volna rám!! - róttam meg a szokványos szülő-gyerek viszonyt imitálva előtte. A meglepő köszönetére nem volt jobb feleletem. Annyival mégis bővítettem a reakciómat, hogy letérdepeltem előtte.
- Chh...remélem most már tanultál belőle. - fojtattam tovább a szigorú magatartást, miután rávettem magamat arra, amit ő minden bizonnyal elsőre nem fog díjazni. - ...és most visszamegyünk a házamba! - semmilyen apellátát nem voltam hajlandó elfogadni. Sőt, nem is vártam, hogy megszülessenek, mert azonnal felkaptam az ölembe. Szerencsére olyan pehely súlyú volt, mint a baba kinézetű külcsínje. Még szerencse.
A következő, frusztrálóan csendes perceket az foglalta le, hogy én az ölemben cipeltem mint egy rég elveszett bőröndömet. Nem akarózott, hogy még a cipelés mellett még feleslegesen jártassam a fecsegőmet. Gyakorta az zavart a legjobban, hogy a vérnek az illatára néha-néha beremegett a lábam. Ezt a függőséget...le bírom győzni! Csak érjünk már be abba a nyavalyás házba! Jelen pillanatban nincs abban a helyzetben, hogy ellenkezzen velem...főleg azért is mert az adósom lett. Egy napot túl kell élnie nálam, ha akarja ha nem! Bár érzem ebből úgy sem lesz eleinte helyeselő igen. Ugyanúgy tiltakozó habitust ver, mintha körülötte forogna a világ. Mikor nő már fel, úgy ténylegesen?
A helyi gps érzetem jelezte, hogy már csak két sarokra vagyunk a házamtól. Mégmindig némán cipel, mint egy durcás kisgyermeket, akinek a szája tele van vérrel. Egyszerűen nem tudok leszakadni erről a jellegzetes illatról. A bódító illatra ismételten lecsukódik a szemem. Szinte már a számban érzem. Miért kell ilyen komolyan vennem ezt a böjtös-dolgot? Miért, amikor közvetlenül a karjaimba tartom az étkemet? Megtorpanok, szemeimet lassan kinyitom, majd sóvárgóan a vér útját szemlélem, ami cseppenként a ruhájára hull. Ez ellenállás megtört bennem, és mechanikus elfordítja bennem a kart, hogy a vér forrását megközelítsem. Megállok. A folytatás az adja meg bennem, hogy ő fájdalom élésének közepette lehunyva tartja a szemeit. Így gyakorlatilag semmit sem fog észlelni abból amit elkövetek. Egy mély szippantással küzdök le még pár millimétert. Fájdalom-mentes lesz...  

 

Azt hiszem valami ilyesmire próbált utalni Liam amikor arról dumált, hogy egyszer még csúnyán megüthetem magam. Hogy ezt szó szerint értette a fene sem gondolta. Nem tudom mi fájt jobban: hogy alaposan beütöttem mindent amit csak be lehetett, vagy az önérzetemen és a becsületemen esett csorba, és persze azt sem szabad elfelejteni, hogy ott volt még a cucc amire nagyon kellett volna vigyáznom, és ami a repülés következtében a zsákommal és velem együtt zúgott a fal felé. Többek között ezért is ütöttem meg magam olyan nagyon, mert ahelyett, hogy az esést csillapítottam volna a táskára figyeltem, szorítottam magamhoz, hogy még véletlenül se essen baja annak ami benne volt. Ez voltam én, amikor védenem kellett valamit. Rohadtul nem mérlegelek, és nem nézek semmit csak azt, hogy amit óvni akarok annak ne legyen baja. Legyen szó személyről vagy éppen egy számomra értékes holmiról, jelen esetben a mandulaszeműtől vásárolt cuccról. Jobb pillanatomban valahogyan kidumáltam volna, magam, már ha esélyem lett volna ilyesmire, de jól tudom itt most nem volt olyan, hogy jobb pillanat, most ez a tag egyszerűen meg akarta szerezni ami neki kellett, jelen esetben engem. Nem vagyok hülye jól tudom mit akart, ennyi sütnivalóm még nekem is volt, és hogy miért követtem el azt az épületes marhaságot, hogy megpróbáltam neki ellenállni, na azt már nem tudom. Cserébe kaptam azt a jó kis pofont, vagy inkább ütést, mert akkora tenyere volt mint egy hegyi gorillának és nagyjából olyan erős is volt, az állkapcsom roppanását szerintem a huszadik szomszéd is hallotta, ahogyan azt is hogy nekivágódom a tűzfalnak, a táskámmal együtt mint valami kis száraz falevél hullok alá. Azt hiszem marha nagy pácban voltam ahogyan közeledett felém az alak, és első reakcióként a számat próbáltam mozgatni, az első betűk képzése is fájdalmas volt, a vér teljesen beterítette a szájpadlásomat, a nyelvemet, még nyammogtam is rajta. Fúúúúj ez borzalmas, mintha egy darab véres vasat forgatnék az ajkaim között. Szóval megszólalni még nem nagyon ment, csak valami nyekergést hallattam, azt hiszem tiltakozni próbáltam, vagy könyörögni, hogy hagyjon békén, végülis egyre megy, nem mintha bármelyik is meghatotta volna, azt hiszem. Láttam ahogyan egyre közelebb ért, megnyalta a szája szélét és kivillantak a fogai, ez még gusztustalanabb volt, mint a vér íze ahogyan egyre jobban terjengett a számban, köpni kellett volna, de valahogyan az sem ment, mintha egy úthenger ment volna rajtam át úgy sacc párszor egymás után. Négykézlábra sikerült felverekednem magam, és domborítottam mint a cica a búboskemencénél….öreg hiba volt, mert a lábamon olyan fájdalom hasított végig, hogy majdnem felüvöltöttem. Bármilyen mozdulatot is akartam tenni, csak a fájdalmat éreztem az utolsó csontomban is, és az ösztönöm belül ezerrel dübörgött, hogy most azonnal fel kellene pattannom és menekülni mint a meszes, de nem tudtam megtenni. Csak dolgozott rendületlenül a kis buksim, adta az infókat, csak az volt a bibi, hogy a testem nem tudott neki engedelmeskedni. A nadrágom a térdemnél elszakadt, a felső ruházatomra a vérem fröccsent, a szép kis ribancos felsőm selymén csodálatos fekete pettyek voltak, ahogyan a szám felrepedése után odafröccsent néhány csepp. A hajam állapotáról már nem is tennék említést, szerintem úgy nézhettem ki mint akit tévedésből betettek a szárító gépbe, és két órás extra fokozatra kapcsolták. Hát kábé úgy is éreztem magam. Azt hiszem magamban végigfuttattam az életemet, és el is búcsúztam mindenkitől akitől lehetett, merthogy ez a szemét mocsok nem fog magához felcipelni, küzdeni fogok az utolsó leheletemig, és a pofonja arról árulkodott, hogy ha ezt megpróbálom, akkor valóban az lesz az utolsó leheletem. De nem érdekelt, ha egy sikátorban kell meghalnom is, nem fogom olyan könnyen adni magam. Meg akartam szólalni, de a betűk szó szerint összekeveredtek még a számban, úgyhogy az állkapcsomat megint meg kellett mozgatni, hogy értelmesen meg tudjak szólalni, de végül aztán belém fagyott minden gondolatom, minden mondanivalóm, amikor a semmiből egy fekete kabát libbent be. Heuréka, eljött értem Superman álruhában….őőő de miért is kell neki álruha, amikor már eleve álruhában van? Na jó, ezeket a hülye gondolatokat betudtam annak, hogy a fejem is beütöttem, hallottam is ahogyan koppant a falon, szerencsére nem elég erősen, hogy elveszítsem az eszméletemet. Első pillanatban nem ismertem fel, kezdett már annyira sötét lenni, hogy csupán az árnyéka körvonalazódott, de amikor megszólalt, egyszerűen nem hittem a fülemnek. Még mindig ott térdeltem, és a két tenyeremen támaszkodva füleltem és figyeltem, de levegőt alig mertem venni nem hogy megszólalni. Inkább a felvetődő kérdésekre koncentráltam: hogy került ide? Követett? Csak ez lehet az oka. Hallottam, hogy zihálva veszi a levegőt. a kabát libbenés és mozgása is erre utalt. Nem követett, később indult el…azért annyira még nem rosszak az érzékeim, hogy ne vettem volna észre ha valaki a nyomomban van. Az Örl-nek szólított fickó az árnyékokból bújt elő, szerintem kifejezetten vadászhatott itt egy hozzám hasonlatos lányra. Vajon mennyi volt az esélye annak, hogy ma este erre csámpázok és kifog magának? No de az ilyen alakok türelmesek ám, tudtam én mire képesek, fene a mocskos fantáziájukat. Jó pár olyan weboldalt feltörtem már, ahol a hozzá hasonló alakok fiókjaiban kutatva nem gyengén mocskos titkokra bukkantam. Megedződtem mondhatnánk de sajnos nem így volt. Valahányszor eszembe jutott, elkapott a hányinger. Most inkább csak azért forgott a gyomrom szerintem mert megütöttem magam, és a hasamat is, felkavarodott. Atyég rém ciki, ha egy ilyen megmentős haláli akció után ide rókázom a tűzfal mellé. Én illúzióromboló! Persze mindezek mellett, mármint, hogy a felfelé kívánkozó ebédemet visszagyűrjem próbáltam kitalálni mit keres itt a mandulaszemű biznisz man, miért jött utánam, és most miért próbál megmenteni ettől az erős, de cseppet sem túl művelt és okos alaktól. Örl vigyora lejjebb apadt de láttam, hogy még mindig engem mustrál, én meg képzeletben magamra öltöttem még a nagymami kabátját is a naftalin alól csakhogy eltakarjam magam. Most bántam a fene nagy büszkeségem a pólót illetően, meg azért hogy olyan hülye voltam, hogy letámadtam. Bántam én már mindent, nagyon sok mindent, de egyelőre annyira el voltam foglalva a fájdalmammal, hogy ennek nem adtam hangot. Mikor elmondta mit fog csinálni vele ha nem takarodik el felszisszentem. Elképzeltem a jelenetet és állíthatom, és ezt biztosan, hogy az én összes fájdalmam semmi lett volna ahhoz képest amin ennek az ürgének keresztül kell mennie ha nem takarodik el. Persze arra kíváncsi lettem volna, hogy Ewan miképpen vitelezte volna ki ezt a dolgot tekintve, hogy magas volt ugyan, de cseppet sem olyan kigyúrt mint Örl. Mondjuk ilyenkor mindig eszembe jutott az egyik haverom még New Orleansból, aki általában úgy közlekedett mint akinek két ötkilós görögdinnye van a hóna alatt és azt cipeli. Pedig csak a tápot zabálta, mellé nagyon keveset edzett, és gyakran cukkoltam azzal, hogy ugyan eressze már ki a levegőt mert belé dohosodik. Szóval meglehet Örl is csak egy felfújt lufi volt, nulla valódi erővel. Ezt pedig alátámasztotta ahogyan két Popey méretű karját felemelte a srác előtt és hátrálni kezdett, én meg kicsit megkönnyebbültem, bár lehet nem kellett volna mégis. A fejemet a két vállam között lehajtottam és a földet szuggeráltam, igyekeztem mély levegőt venni, szépen ahogyan a terhes nőknek tanítják ezeken a tornákon. Egyszer részt vettem egy ilyenen, hogy a helyes légző gyakorlatokat elsajátítsam, anya kérésére. Azt hiszem irgalmatlan hülyén nézhettem ki a sok pocakos anyuka között én a tizenöt éves fruska. Mit mondjak, ciki helyzet a javából. De legalább ezt a légzős meditációt megtanultam, és talán most segíteni fog abba, hogy a megszületni vágyó rókát visszafogjam. Vájt minden porcikám, és amíg helyre nem jöttem úgy nagyjából használható állapotúra nem is mertem felnézni a megmentőmre. Hát most mit is kellene vagy illene mondanom.  Próbáltam akrobatákat megszégyenítő módon feltápászkodni, de csak annyira futotta, hogy nyögdécselések közepette valamennyire térdemre tápászkodtam és ráültem a sarkamra. Fájdalmas volt, de nagyjából elviselhetőbb mint ott fetrengeni a földön. A táskám után nyúltam és megtapogattam benne a csomagot. Egy megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem esett baja. Annak nem….nekem viszont az önbecsülésem, az egóm, a testem a lelkem, úgy mindenem apró kis dirib-darabokban és ennek tanúja egy számomra vadidegen alak, aki ki tudja milyen indíttatásból mentett meg. Na ez volt a következő kérdés ami foglalkoztatott, hogy miért? Miért menti meg egy olyan csaj hátsóját, akit legszívesebben az első pillanatban kipenderített volna a lakásából, aki beszólogatott neki, aki modortalan volt vele és aki távozása után azt kívánta bárcsak soha többé ne kellene vele találkoznia. Helyette most itt voltunk ebben a sötét sikátor szerű utcarészen, mögöttem a tűzfal, előttem meg a távozó hegyi gorilla, és a lassan feleresztő mandulaszemű. Meg kellett volna szólalnom, de nem tudtam mit mondjak. Új volt nekem a helyzet minden szempontból, leginkább az, hogy ilyen marhára összetört állapotban ülök a sarkaimon ezen a helyen, és még mindig azon aggodalmaskodom, hogy a csomagom rendben van vagy sem. Magam elé húztam a táskámat és jobb híjján nem tudtam magam mással eltakarni magam elé vontam a mellkasomra, onnan pislogtam fel, némiképp enyhébb tekintettel. A kék szemeim most inkább sötét tónusúak lehettek, már ha egyáltalán lehetett ezek között a fényviszonyok között látni valamit.
– Én….csak…köszönöm.- ó szuper három teljes szót ki tudtam mondani a fájdalmas állkapcsommal, meg a vérrel teli számmal. Irgalmatlan szerencsétlen látvány lehettem, ahogyan szorongatom a táskám, még mindig a rókázás határán egyensúlyozva, de legalább Örl-től megszabadulva. Nem kérdeztem meg miért tette, ahogyan azt sem miért jött utánam….de leginkább fogalmam sem volt hogyan fogok innen feltápászkodni és hazajutni.

It is none of businesses.

Merinda E. & Ewan M.

Sikerül közös megegyezésre jutni, és egy beláthatatlan idejű békét kötni. Én sem voltam úgy gyártva, hogy jólesően hasson rám ha valakire dühös vagyok, vagy ha kis híján az idegeimre megy az illető. Mint minden rosszul indított bemutatkozás ez is kínos csöndet és unszimpátát hozott magával. Pedig...már majdnem megtört bennem a csorba, látva ahogy az ajtó kilincset lenyomja. De nem. Ezúttal is győzött az átkos, férfias becsületimádat. "Már csak azért se!" alapuló elven se akartam kinyitni a számat. Holott, már precízen megvolt fogalmazva bennem, mit mondok mikor a lába a küszöbömet éri. A férfi önérzet, nem szívesen vallja be, hogy hibás valamiben. Hogy valamelyik oldalon hibázott...akár egy pap ateista nézeteket hallatva. Nem, még a lelkierő sem volt meg bennem, hogy utána keressek hol vertem nagy dobra a dolgokat. A csengő és a mértei nem voltak mérvadók. Hiszen, mégsem tehet róla, hogy ilyen védelmező habitust beindító alacsony termettel van megáldva. Alapjáraton, az sem volt fair, hogy első ránézésre elkönyveltem, mint utcaszéli virágszál. Ezek az előítéletes megjegyzések, nem engem jellemeznek, ha nem a pár háznyira lakó striciket. Úgy látszik egy közegben, mégis áttevődik némi rossz tulajdonság a normális érzelmű emberekre.
Hát, hagytam, mint kóbor ebet a sintér szájára küldve, elmenni. Megráztam a fejem, és hessegetve a kezemet jelképesen próbáltam elzavarni az aggodalmas gondolatfelhőket.
- Nem érdekel...nem érdekel. - mondogattam magamban, megjátszva a látszólagos nyugalmat. Ennek az illúziónak látszatját még nehezebb volt az arcomra erőltetni. Miért fektetek ennyi energiát, egy közönyös, idegen lányra? Csak az agyamat küldeném klinikára, ha továbbra is azon aggodalmaskodom, mi történhet odakint vele. Öklömet idegesen végig húzom az állam alatt. Ilyen sötétségben mi jó történhet egy potenciális ártatlan jelölttel? Semmi jó! Én tudom. Megtanultam gyermekkorom alatt tisztelni, és alázatosan befogadni az utcán megforduló szörnyetegek portyázását. Megesett, serdülő lázadásom alatt még egy-két kés szúrás is. Mikor úgy hittem felvetem a küzdelmet az egész világgal. S ő most, pont ezt az önfejűséget akarja elkövetni, bízván, hogy nem esik semmi baja. Pedig igenis, muszáj kimondani...védtelenek vagyunk minden ártalmas emberi - és környezeti csapástól. Nincs miért ezt büszkeségből paradoxonba hozni.
- Én gyökér! -  róttam meg magamat olyan erőteljes dühvel-teli hangsúlyban, amit tulajdon apám is megirigyelt volna. Nem lehetek ilyen érdektelenül hátradőlő senkiházi, hagyva hogy megtörténjen az, amit elkerülhetetlennek érez minden egyes porcikám! Megrögzötten kapom fel magamra, a fekete szövet kabátomat, miután dübörgő ajtó csapódással rohanásba küldöm a lábaimat. Merről jöhetett? Gondolkozzunk. A csengős incidensnél pillantottam meg elsőként. Nem! A legjobb kiindulópont az, melyik a házamtól legközelebb eső, változatos erőszak hajlamú gengszter, akit házszám címmel együtt ismerek? Ez egyértelmű.
Úgy rohanok, és járatom körbe feszengő pillantásom az utcák kanyarulatába, mint még soha. Még egy sarokkal lejjebb...remélem, még nem a házának a belsejében! Semmi más nem segít a kilátástalannak tűnő helyzeten, mint a rohanás. A szélvész futás, a lehűlt hőmérséklet hatására párat kelt a levegő-kapkodásomban. Aztán, felüt egy küszködött hangvételű, női hang. A helyes célirányt váltva, kerítéseken átugrálva próbálok időt-nyerni magamnak. A forrás pontjáról egy pillanatra sem letérve, végre sikerül a támadó és az áldozat közé, szabályosan betolakodnom.
- Ha mégegyszer hozzá érsz, Örl, kénytelenek leszek kihívni rád a rendőrséget, akik nagy örömmel adnak majd házkutatási parancsot, ahol a drogon kívül még más illegálisan tartott fegyvert is találnak!! - mondom ezt olyan befektetett fenyegető, elrettentő testtartásban és hangsúlyban, ahogy a színészi vénám bírja. - ...de még azelőtt ledugom a nyelvedet a torkodon, és a végbélnyílásodon fogom kihuzattani veled, ha most azonnal nem bújsz vissza a lyukadba!!! - figyelemmel követem, ahogy meggondolkodtatóan a tohonyás fejét oldalra biccenti. Hála az égnek, hogy úgy volt ismeretes a telefonkönyvben mint "borsóagyú Örl" és nem pedig "ravaszeszű Örl". Azonnal meghátrált, mialatt mentegetőzően felemelte előttem két karját. Én sem tudtam elhinni, hogy végül is sikerült az, amit 50% -os eséllyel hitem valószerűnek. Továbbra is körültekintően szemmel kísértem, ahogy a nyúl-cipőt felvéve, végre magára csukja az ajtót. Abban a másodpercben a megfeszített vállaim leengedtek, és egy hatalmas nyugodt sóhaj hagyja el a tüdőmet.

 

Jól van, hát csak gratulálni tudok magamnak, hogy megint sikerült valakit alaposan felhúznom, és persze nem a jó értelemben. Nem ez volt a célom amikor idejöttem, igazából talán az volt az egésznek a kulcsa, hogy nem is akartam idejönni. De mit meg nem tesz az ember a barátaiért, és még többet saját magáért? Én meg aztán főleg olyan voltam, hogy kellően eget rengető önbizalommal rendelkezve próbáltam a saját kis életemet irányítgatni. Ha azt vesszük kénytelen is voltam ilyen lenni, mert apa nélkül nőttem fel, anya meg mintha cölibátust fogadott volna, nem voltak az életében futó kalandok vagy ilyesmik, azt gondolom, hogy még mai napig olyan szinte zúgott bele az öregembe, mint vak tetőfedő, a meszes gödörbe. Szegény anyu, nincs vele tisztában, hogy az érzelmek csak bajt hoznak az ember fejére, itt vagyok én mindjárt a két lábon járó szerencsétlenség. Azt hiszem mostanában kezdett bennem túltengeni a férfi utálat, és valahogyan mindegyiknek be kellett szólogatnom, mintha úgy summa az egész pasi társadalmon akarnám levezetni a dühös csalódottságot, amit Peter szemét húzása okozott. Hát gratulálok kis vörös, büntesd csak nyugodtan azokat is akik nem vétettek neked az égvilágon semmit! Na ja, még nem vétettek! A mandulaszemű sem csinált úgy összességében semmit, sőt nekem pont az kellett ami nála volt, mégis szélvész módra rohantam le, bemásztam a személyes terébe, pofátlanul vágtam a fejéhez válogatott sértéseket, és talán még folytattam volna ezt az egyszemélyes bosszú hadjáratomat, ha nem zavar el. Egy null neki, csessze meg! Egészen az ajtóig hátrálok előtte, köpni nyelni nem tudok arra amit csinál, legfőképpen ahogyan fölém magasodik. Aprónak érzem magam és az is vagyok. Csak pislogok meg tátogok, meg vihorászom de kényszeres zavaromban, ám a póló az akkor sem kell, dugja fel magának! Ez dühít, a legjobban mert lehet félreértettem a dolgot. Nem velem van a  baj, hanem a környék és az öltözékem cseppet sem összeillő voltáról. Ahha! Ahogyan az ökle a falba csapódik és hatalmas dörrenés csapja meg a fülem óriási gombócot paszírozok le a torkomon, mert a felismerés elementáris: ezt úgy eredetileg nekem szánta meg a cseszettül nagy egómnak, és csak örülhetek, hogy nem csapott le, mint vak műszerész a kakukkos órát. Hazafelé letepernek! Csak most jut el a tudatomig amit mond, hogy tulajdonképpen a srácok egy öt dolláros ribancnak öltöztettek fel, vagy legalábbis valami hasonlónak, hogy ne lógjak nagyon ki a környéken. De lehet, hogy pont ezért vagyok feltűnő jelenség. Békülnék már vele, főleg a cucc miatt, ami nagyon kellene nekem, mert még mindig azon kattog az agyam amit ezért cserébe kapok. A szívesség, bármikor bármit alapon nagyon sokat ér a mi köreinkben, mert többnyire feltételekhez szabott szokott lenni. Gyanítom nem valami egyszerű cuccot kell majd leszállítanom cserébe érte, de igazából ez sem érdekelt engem, csak az, hogy drog futár nem leszek. Állítólag nem az. Bár a srácot látva már ebben sem vagyok olyan biztos. Levegő után kapkodom, a mellkasom úgy emelkedik és süllyed, mintha éppen most húztak volna ki a tóból ahova bepottyanva fuldokoltam percekig. Nem is lenne túl messze az igazságtól, mocskosul rossz úszó vagyok. És persze ez a szoros fűző sem könnyíti meg a dolgom, majdnem szó szerint kibuggyanok belőle, ahogyan farkas szemet nézek vele, de már nem vagyok dühös. Szánalmas mennyire vissza tudom húzni az agarakat, de bizonyos helyzetekben igenis engedni kell, és ez most olyan helyzet volt. Kezem még mindig a mellkasán, amit egyszerűen lehámoz…jóvanna tényleg nem tapizni akartam, amúgy sem ez a fajta vagyok, egyszerűen csak békíteni szándékoztam magunkat. Tényleg úgy éreztem én indítottam magasról, illetve a csengője, hogy pontos legyek. Ha az nincs kilométerekre a földtől talán nem húzom fel magam sikeresen nagyjából fél másodperc alatt, és amikor ajtót nyit nem vágok mindenféle sértéseket az arcába. basszus, még csak nem is ismerem, és máris szemét voltam vele. Lassan húzódtam vissza mint a kényszeres dagály, ami nem is akart igazából létrejönni, a természet egy hülye tréfája volt az egész. rettentően vacakul éreztem magam, és nem is kellett már küldenie menni akartam magam is. Nem érdekelt mi történik majd kinn, csak az számított, hogy kívül legyek innen. A tej hiányára megvontam a vállam egykedvűen, amolyan „nem számít, forget it!” jelszóval az ábrázatomon, és várom a csomagot. A levegőt egyre egyenletesebben veszem, bár fél szemmel magam mellé pislogok, az ajtóhoz, amibe olyan sikeresen belecsapott, és még éreztem is ahogyan vörös fürtjeim lebbennek a felkavart levegő alatt, amit a mozdulat okozott. Komolyan ennyire tenyérbemászó lennék? El kéne azon gondolkodnom amit Jamie mondott a kockás inget hordó lányokról…meg arról, hogy frusztráltak. De én nem vagyok az, kikérem magamnak! Belül egy kis hang varnyákolva kezdett röhögni rajtam és közölte, hogy de igenis az vagyok, méghozááááá…na tudjuk, hogy ki miatt. Minden miatta van, óhogyazamagasságos! Amíg Ew a csomaggal volt elfoglalva a táskámból előkotortam a vaskos borítékot, szép halványlila volt apró libafos zöld pettyekkel. Nem tudom ki választotta de ritka szar ízlése volt, az biztos. Miután megkaptam a csomagot kicsit megemelgettem a súlyát. Nem volt nehéz, sőt igazából könnyű volt, valami selymes cucc lögybögött benne. Valami pia lenne? Ne már! Az életem kockáztattam egy üveg piros johnnyért? Nagyon reméltem, hogy nem, de ez akkor is valami lötty. Mindegy, vigyáznom kell rá, mert lehet, hogy törékeny. Hagytam, hogy megszámolja a zsét, és megint egy vállvonás volt a válaszom arra vonatkozóan, hogy nem kapok borravalót. Na ne idegesíts koma, valami olcsó pizzafutárnak nézek ki?
– Ha kicsit kedvesebben vetted volna le amit mondtam akkor már tíz perce a zsebedben lehetne a dohány, és én sem rontanám itt a levegőt. Neked az idő a pénz és nekem is, úgyhogy nem is rabolom tovább egyikünkét sem.- paskoltam meg a hátizsákomba süllyesztett holmit, majd rákanyarítottam a vállamra. Tudom, hogy a woodstock-ot idéző flower-power táskám nem volt éppen kompatibilis a ruhámhoz, de nem érdekelt, én mostanában ezt használtam és magasról teszek rá ki mit gondol. Igaz az ingeimhez vagy a pólóimhoz jobban passzolt volna, de most ebben voltam. Még egy kósza pillantást vetettem a padlóra dobott régen-fekete színű pólóra, de aztán egy vállvonás kíséretében letettem arról, hogy lehajoljak érte. Jó lesz nekem így, erről szentül meg voltam győződve, ahogyan arról is, hogy ez a mandulaszemű és én soha többé nem fogunk találkozni, és ebben nagyon bíztam. Abban meg egyenesen biztos voltam, hogy a haverjaim nem fogják ennyivel megúszni a dolgot, amiért ezen az egész tortúrán végig kellett mennem. Basszus, majdnem kupán vágott, ha nincs több lélekjelenléte, vagy én húzom fel jobban az agyát, akkor biztosan így lett volna. Erről is meg voltam győződve és hogy mennyire álltam közel vagy éppen távol az igazsághoz az már megint más lapra tartozott. megemeltem a kezem, a mutató és a középső ujjamat összeszorítva a homlokom közepétől egy laza istenhozzádot szalutáltam neki és a kezem az ajtó kilincsen volt, hogy mihamarabb magam mögött tudhassam a házát. Nem így terveztem és amikor kiléptem a lakásból az idő már jócskán meghaladta azt ami még biztonságos ezen a környéken. Óhogyaza….addig szöttyögtem amíg sikerült sötétedésre végeznünk. Nem ez volt az elképzelés, és így már kicsit bántam, hogy nem fogadtam el azt a pólót de nem fogok visszafordulni már csak azért sem. Jobbra majd balra néztem, nem mintha lett volna bármi jelentősége, mert ha egykét ajtós szekrénnyel akadok össze akkor még annyi esélyem sem lett volna, mint a lepkének a pislákoló lámpafényben. Azt hittem zajtalan vagyok de úgy tűnt alaposan tévedtem, vagy az illető, aki kiszúrt magának egy ideje már itt gubbasztott mint valami kővé merevedett gargoyle. Alig volt magasabb nálam, ez azért még adott valami esélyt nekem, de amikor az árnyékokból kibontakozott, és megláttam, hogy a felkarja vastagabb mint az én combom, na akkor már elkapott a para.
– Hello kislány, egyedül? Nem lenne szükséged valami melegebb helyre?- ohhó…vészjóslóan kezdett közeledni, ahogyan a csapdába csalt állatot szokás megközelíteni. Nem volt bizalomgerjesztő ábrázata, és nem tudom milyen meleg helyről dumált de nem is nagyon akartam megtudni. Ő azonban nagyon közlékeny kedvében volt, úgyhogy folytatta.
– Itt lakom szemben, abban a vörös téglás házban!- a fejével a szemben lévő sorra biccentett, de vizenyős ás átható szemeit nem vette le rólam. Esküszöm mustrált, de nagyjából úgy ahogyan én szoktam a hentesnél a húst. Fúbakker, ennek tényleg nem lesz jó vége. Az említett irányba pillantottam. Na kösz szépen sokat segítettél az egész sor tetves vörös téglákból állt. Megigazgattam a táskámat a vállamon, és felszegtem a fejem. Mára ennyi izgalom amit a Mandulaszemű házában sikerült átélnem bőven elegendő volt, nem volt szükségem újabb kalandokra én egyszerűen haza akartam jutni a csomaggal együtt, hogy holnap le tudjam szállítani.
– Jó neked, mert én nem ott lakom….szóval köszi, tök jól elbeszélgettünk de én most már mennék….- próbálkoztam menekülőre fogni a dolgot, de úgy tűnt Mr Izomagy nem így gondolta.
- Udvariatlan velem a kishölgy.- a hangja nem tetszett, cseppet sem tetszett, és éreztem, hogy a gyomromba ezer hangya kezd el kétségbeesetten szaladgálni, a halántékom lüktetett. Csessze meg….ez a levegőt is ki fogja belőlem préselni. Na most komolyan nagy bajban voltam.
– Nem vagyok udvariatlan én csak..haza aka….- a következő pillanatban ott volt előttem, úgy nagyjából a semmiből és egy akkora maflást kevert le visszakézből, hogy a fejemben madárkák kezdtek el énekelni, és komolyan egy pillanatra még Mary Poppinsot is láttam az esernyőjével. Hatalmasat zúgtam, nekivágódtam a tűzfalnak, beütöttem a hátam, a lábam, és úgy nagyjából mindent ami csak fájhatott. A szám jobb odala felrepedt, és a nyelvemen érezem a vérem fémes ízét. Ez az amire még emlékszem, aztán már csak arra, hogy a tag elindul felém. Ószenthabakuk ez ki fog engem nyírni….vagy ami még rosszabb…óóó na abba bele sem mertem gondolni. Tényleg megérte nekem ez az egész? Nem tudom, a fájdalom mindent eltompított jelen pillanatban, megveszekedett módon féltem.

It is none of businesses.

Merinda E. & Ewan M.

Bonyolult kíséretnek tűnt. Mégis bevált. Végre kamatoztathatom, centiméteres fölényemet. A magam 180 centijével csak sikerült elrettentenem attól, hogy tovább küldje keresgélésre azúr kék szemeit. Nem mintha nagy ideálok lennének...persze, hogy nem! Én már amúgy is el vagyok szokva egy fulladást okozó, kék, csipkézett ruha viselőjétől. Arra ott van a sarki sztriptízbár.  
- Ne éld bele túlságosan magad...még a végén túl fantáziálod a dolgokat! - mondom kitüremkedő mellkassal lépdelve, akár egy buldózer. Előjáték? Tudja egyáltalán az miféle, és hogyan kezd neki valaki? Ha ilyesmiről szó lenne, és igazából szó sincs ilyenről, akkor nem így kezdeném az úgynevezett "becserkészős" taktikámnak. Az más szögből irányulna...hová is gondolok? A legsúlyosabb gondolatot most az kavarja fel a fejembe, hogy ez kis fruska a házamban ténfereg. Mintha csak közkedvelt ismerősöm lenne. Pedig épp az ellenkezője.
- Akkor vállald, hogy hazafele-menet letepernek! - a felém dobott pólót azzal a lendülettel a padlóra vetem, miután idegességemet levezetően az ajtóba verem a kezem, pár milliméterrel a nyaka mellett. Még azt az önzetlen apróságot sem díjazza, ami nem féltétlenül járna ki neki. Miért is féltem, hiszen az ő kötelessége! Az én bőrömre nem hárul semmi...mégha a képzeleteim között veszélyesebb bűncselekmények is felmerültek ellene. Ezen a környéken a diszkrét szó nem ildomos. Ha valahol megfordul, ott is ritkán látható. Én pedig úgy teszek, mintha a sorsát a kezemen hordanám. Bánom is én, ostoba csitri!
Ökölbe szorul a kezem, a feszülten felbolygatott, személyes közelséget sértő helyzetben. Már épp sikerült volna a kilincset elcsavarva meg nyitnom háta mögül az ajtót, hogy jó fenékre essen...mikor...a kezét a mellkasomra helyezte. A szem szögegyenest lekövette ahogy a keze mellkasomat éri. Egyszerre éreztem közhelyesnek, ugyanakkor megdöbbentőnek. S valamilyen okból kifolyólag, sokkal jobban megemelkedett a szívverésem. Talán az utórengés bekövezte súlyos döbbent, vagy...igazából nem tudom. Nem vagyok semmilyen szélsőséges vérnyomás képviselője. De most határozottan úgy érzem, mintha 120-ról 300-ra szökött volna fel a pulzusom. 
- Nem bánom... - siettetve mozdulataimat, azonnal levakartam magamról a rám ragadt kezeit. - De nincs itthon tejem! - jelentem ki, miután felhagyok a háborús ágyúkat mutogató malőrrel előtte. A csomag felé megyek. Ez az egyetlen akadály maradt csupán, hogy végre maga mögött hagyjon. Hát nem okozok még több hasztalan percet azzal, hogy tovább marasztalom.
- Tessék. - nyújtottam felé azzal a flegma nemtörődömségemmel, miután felvezettem a számomra legkedveltebb szlogenemet előtte. - 3000 dollár lesz...és kezelési költséget nem fizetek! - mondom, mindezt olyan bájvigyorral, mintha most nyertem volna meg az ötöst a lottón.
- Ne vedd magadra, mert ha egy kicsit kedvesebben indítottál volna, akkor egy 20-as borravalóval távoztál volna. - gúnyosan rántok előtte egy félmosolyt, készségesen várva azt a tekintélyes összegű, zöldhasú köteget. Minden nap bearanyozza a napomat, ahogy szokványosan napvilágot lát a zsebekből. Akkor ezen a héten a zsíros-kenyeret elfelejthetem. Mégsem olyan rossz ez a kimenetel. Ő engedett, én pedig követtem...mondjuk ettől még nem lesz rokonszenvesebb a szememben!