Karakterem eléggé feslett, sötét aurába öltöztetett, katartikus díszpinty. Igazi sült-bolondak tűnök a magam sajátos ízlésvilágával és intellektusával. A kor selejtjeként is kitermelődhettem, akit szolidaritás - bolygó távolságba - messze elkerült. Engem azonban más véleménye nem éltet, sőt, teljes-mértékben hidegen hagy a silány természetű propaganda. Tragikus arcokat festve, én, kitűnően érzem magamat a bőrömben. Ugyanott élvezve a helyzetet, hogy ezzel nagy hírű felháborodást keltek. A külsőm aligha tündököl természet adta jegyekben. Hajamat sűrűn festem, szemem színét lencsével cserélem. Az öltözködésem inkább egy tagbaszakadt, kiöregedett rocksztárt idéz meg mint egy előkelő üzletembert. Néhány darab azonban polgárpukkasztó célból ruháztat engem. Ezért van az, hogy külsőre már ösztönösen fintort vágnak az emberek a képükre! Nekem a legjobb dicséret amit kaphatok, egy ilyen felszínes társadalomban élve. Hamár külsőre nem érem el az elégségest, hát valószínűleg belsőleg sem érek el dobogós helyezettet. A magam malmára hajtom a kereket, ahogy mondani szokás. Elsőre tán nem súlyos baj, önzőnek lennem, mert ember és ember közt ez már természetes. Akkor fordul meg a közvélemény, mikor embert ételre cserélek. Igazis...nem említettem a felvezetőben!
Az én hibám. Belemagyarázás helyette inkább bevégzem gondolatmenetemet. Szóval önző, sekélyes és viszketeg a feltűnési éhségem. Mellette nem beszélve, hogy káros szenvedélyemmel ezt a nézetet csak még rondábbá teszem. De nem a dohány okozza majd vesztemet, ebben száztíz százalékosan hiszek. Ide vagy oda, egyszer lesz egy karós ellenfelem. Messze vagyok én attól a beteges végrendelkezéstől. Szerencsére elég önfejű suhanc vagyok én ahhoz, hogy ne adjam meg az ölésre szánt esélyt ellenségemnek. Az önzőség egy jó adag makacssággal társul. Nah még némi önfejűséggel, amit ideje lett volna kiégetnem fiatal éveimben. Ebből az időszakból született az első tetoválásom is, ami arra figyelmeztet, hogy sose hagyjak fel a fafejűségemmel.

L • Conte is my boss • 20

Megragadtam a mai évek semmitmondó szlengjeiben, és kezdtem rájönni, hogy miért ős-régies a beszédem.
- Elhoztad?? - új szél fújta kliensem érdeklődött a megígért jutalma iránt, mialatt én a tövig leszívott slukkomat a falba préseltem. - Nyugi haver, nem megy zárórába. - tömött nadrágzsebemből húzom elő az értékes zálogot, amiért cserébe máris busás jutalmat várok.- Először... a váltság díjat! - parancsolom vezér ráncokat össze húzva a két szemöldököm között. Előhúzza a mai leadott mennyiségemért a két tömött kötegű lepedőt. Közben végig terpeszti sunyi mód a szemét a közegben, nehogy valaki rajta kapja a cserekereskedelemben. Gyanúsan méri végig az üvegcsét, én pedig a pénzt sorozva hajtom az ujjaim közt a becsült számot számon tartva. Megvan mind.
- Csak ennyi? - kérdi tőlem megilletett ábrázattal. Szemeim az égbe szöknek, mire a kezemet a vállára helyezem együgyű személyének. - Ha lecsapoltam volna 1 litert, nincs az a pénz amivel kitudnád fizetni! - mosolyodom el előtte miután a két köteget két oldal zsebembe csúsztatom. A mihaszna még ráadásul telhetetlen is. Örüljön, hogy ennyi vérrel megmentheti drága szerettét. Valódi pazarlás ez dolgos perceimben. Mikor épp jót cselekednék már számon vagyok kérve, hogy miért nem adakoztam többet a jóért. Még a kicsiny jótékonyság se elégséges. Emberek.
- De mit tegyek? - egy jó léptényi távolságban teszi fel a már kitűzött kérdését, amire ugyancsak mosolyt lejtek, tudatlanságának nevetségességében. - Itasd meg vele, bolond! - egy kezem ujjait a homlokomnak tűzöm, majd szalutáltan lezárom a beszélgetést közte és köztem. Ideje végre vissza helyeznem magam a földalatti pihenőkbe. Ahol sorakozva várnak a kiszolgálóim, annyi pénzzel ami talán egész évre fedezi a lakóhelyemet. Még azelőtt, hazanéztem. Egy személyemnek jót tett a kicsiny bérlakás. A havi bérleti díjjal azonban nem voltam pajti viszonyban. Egyedüli lakótársammal, egy Mephisto nevezetű macskával laktam, akit egykor kóbor állapotában vontam a társaságomba. A hazatérésem azért is volt fontos, hogy megetessem, hamár hálásan eltűr engem egy közegben. Azonfelül, hogy éhségében még nem evett meg. Már kitudja, idestova 10 kerek éve egyedül, vagyis a macskával élek. Ennél groteszkebb látvány nem is születhet. Otthonról elűztek, mert nem voltam tekintettel apám vámpír és anyám emberi mivoltjára. Az ő korcs fajzatú fiúknak tartottam magam. Nem akartam tovább együtt élni a két pólusú szférába, amit nyújtottak és okoztak szánt szándékkal. Akkor vált helyes döntésnek a kitűzött irány úgy teljes igazából, mikor rájöttek, értékes véremet hetente zöld-hasúra cserélem. Azt volt igazán a családi viszályok ékköve. Végül csak közös megegyezés által elkerültem otthonról, amit nem is bánok. Mystic Fallba. Seattle már nem volt szülővárosomként számon-tartva. Csak egy helyként, ahol szörnyű bűntett történt. Mi szándék vezérli egy bestiát és saját áldozatát, hogy szörnyszülöttet nemzzenek? Való igaz, csakis a gyógyító vérem hoz kosztot egyedül a konyhára. Amit evidens, hogy kihasználok, miután döntésemet saját sorsom felett eltoborozták tőlem. Ember? Vámpír? A kettő betöltendő hely nem egyenértékű. Amilyen bíráló ítélet születhetett, hát a kettő egymásba vegyítette és úgy tett igazságot. Igazságot...nah persze! Könnyebb volt egyenlő javakat összedobni egy hordozóba, mint helyesen dönteni! Én valahogy így látom, de javítson ki bátran, aki nem lát hasonlót ebben!
A nyavalygásommal nem leszek előrébb, így saját elhatározással folyatom a napirendemet, ahogy eddigis tettem. Állandó mód keresek egy hiszékeny dillert, aki véremet több nullával toldja meg. Nem tudom valóban élek avagy túlélek. Azt se tudom ember vagy vámpír szerepet foglalok el. Ez a kettős éniség már-már skizofréniség. Van hogy a hagyományos gyors-fagyasztott, mikróst levest emberi vérre cserélem. Noshát, többségében akkor mikor zabos a természetem. Egyszóval dühömben vámpírként jelenek meg, a munkámban megszokott emberi ügyfélként. Nem tudom, hogy a maradék többi helyzet milyen ént vált ki belőlem.
Ugyan...utálok én a jövőn gondolkozni annyit!