a felszín alatt »Nem vagyok túl magas, illetve nem tűnök túl izmosnak se, de annál jobban megtudlak lepni téged, hiszen remekül tudok harcolni. Ezt viszont csakis annak köszönhetem, hogy egykoron elraboltak és fogvatartottak, illetve ott képeztek engem. A hajam barna színben pompázik és hosszú fürjeim a vállaimra omolva járják a saját útjukat. Nem gyakran szoktam összefogni, mert így talán még jobban el tudom rejteni az arcomat. A szemeim teljes mértékben harmóniában vannak a hajammal, hiszen kék színben pompáznak. Nem szoktam túl sok sminket magamra kenni, mert mindig is a természetesség híve voltam és ez szerintem már soha nem fog változni.
Kedves lány voltam és barátságos, de ebben sajnos változtam. Próbálok továbbra is megmaradni segítőkésznek, de néha úgy érzem, hogy én magam vagyok a két lábon járó veszedelem. Nehezebben bízok meg másokban és sokkal óvatosabb lettem, mert félek attól, hogy esetleg újra csapdába eshetek és más fog dönteni újra a sorsomról.
Öltözködésben viszont semmit se változtam. Még mindig úgy öltözködök, mint egy átlag amerikai ember vagy európai ember tenné.
user információk » Oszd meg velünk, ki vagy!
| életem lapjai » 2014. tavasz vége: Kezdhetném a történetet a legelején, mikor születtem, mit csináltam gyerekként, de úgy érzem fölösleges lenne ezekről beszélni, hiszen korábban olyan életem volt, mint egy normális átlag embernek. Pontosan tudtam már kezdetektől fogva, hogy mi vagyok, illetve azt is tudtam, hogy édesapám első házasságából származom és ezért lehetek az, ami vagyok. Tudom, hogy fura gondolat az, amikor egy farkas (édesanyám, vagyis a mostohaanyám) és egy vámpír (édesapám) nevel fel egy dhámpírt, de annyira talán még se. Egyikük se gyakran használta az erejét és mindent megtettek azért, hogy egyszerű átlagembernek gondolja őket mindenki és én ezt soha se bántam. Talán ennek köszönhető az is, hogy hiszek abban, hogy bármilyen faj képes egymás mellett megélni háború és viszály nélkül is, de azt hiszem az a baj, hogy kevesen latjuk így a dolgokat. Meg persze az se mellékes, hogy rám sokan fennék a fogukat, de eszem ágában sincsen követni a szüleimet olyan téren, hogy én is különlegessé váljak. Pedig bőven lenne rá okom. Elég csak arra gondolnom, hogy ott van Liz, a legjobb barátnőm az egyetemen, aki történetesen nem más, mint vámpír. Miért is lenne normális, egyszerű halandó barátnőm? Azt hiszem az már túl egyszerű lenne egy ilyen családi háttérrel.
Ez a bizonyos nap is pontosan ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Otthon elköszöntem, majd pedig egyetemre siettem, hogy ott újra valami tudást verjenek a fejembe és újra találkozhassak Liz-el. De egy személynek köszönhetően soha többé nem érkeztem meg az egyetemre. Emlékszem, hogy egy pillanatra még hátra is pillantottam az egyik sikátorban, mert olyan volt, mintha valaki követett volna, de senki nem volt ott. Alig, hogy megfordultam egy férfi állt előttem, elkapott, majd valami injekciót belém szúrt. Próbáltam küzdeni, de szép lassan minden egyre homályosabb kezdett lenni, míg végül a sötétség teljesen körbeölelt. Nem értettem semmit se, illetve még a támadómat se láttam soha korábban. Nem értettem, hogy mi történt. Hallottam már olyanról, hogy lányokat rabolnak el és prostitúcióra kényszerítenek, de talán annál még az is jobb lett volna, mint ami ténylegesen velem történt.
Fogalmam nincs, hogy mennyi ideje lehettem kiütve, de amikor magamhoz tértem, akkor félhomályban voltam egy hatalmas terem közepén. A kő hideg volt, de mára már tudom, hogy márvánnyal volt borítva a padló, illetve ez amolyan cella volt, ahova csak éppen be tudott szűrődni a fény. Lassan próbáltam felállni, de valahogyan a lábaim lassabban akartak alkalmazkodni a dolgokhoz, így egyszer-kétszer sikerült "pofára" esnem. Végig tapogattam a falat és próbáltam megtalálni valamiféle kijáratott, de semmi nyoma nem volt egyetlen egy kilincsnek se, ahogyan még a cuccaimat se találtam. Egyedül a ruháim voltak meg, amik az elrablásomkor rajtam voltak. Egy darabig még le-följárkáltam a helységben, majd végül feladva rogytam le a földre. Nem értettem, hogy miért engem akartak elrabolni, hiszen még olyan alkatom sincsen, mint a modelleknek, illetve még a bőröm se annyira pihe-puha, mint amire bármelyik férfi vágyni tudna. Ahogyan telt az idő egyre kisebb lett a fény, míg végül teljesen sötétség borította a helységet, egyedül talán a hold és a csillagok fényének köszönhetően volt valamiféle fény a szobában. Már éppen elbóbiskoltam, amikor hirtelen zajra lettem figyelmes, majd hamarosan egy-két férfi állt meg előttem fáklyákat hordozva. Egy idősebb közelebb lépett hozzám és megszólalt.
Légy üdvözölve gyermekem. Már vártunk rád. - mondta barátságosan, de amint közeledni kezdett én hátrálni, de ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Túl gyorsan mozogtam, mintha valami megváltozott volna, hiszen még a hangja is bántotta a fülemet, de érteni nem értettem semmit se.
Nem tudom kik maguk és mit akarnak tőlem, de én haza akarok menni! - mondtam nekik határozottan és próbáltam elűzni azt a gondolatot, ami az előbbi cselekvésem körül forgott. Figyeltem, amint gyorsan két férfi mellettem termet, majd elkapták a kezemet.
Már otthon vagy gyermekem és a társaid várnak rád. - mondta még mindig mosolyogva, majd meg se várva a válaszomat intett, mire hamarosan egy zsák került a fejemre. A szórításuk erős volt, túl erős és minden egyre intenzívebb lett. Végül pedig egy dízses teremben került le rólam a zsák, ahol ijedten pillantottam körbe. Oly volt az egész, mintha valami szekta titkos oltáránál állnék, hiszen középen volt egy oltár, mellette fura alakok álltak és valamit latinul kántáltak. Most igazán bántam azt, hogy nem figyeltem oda a latin órákon, de már ez ügyben nem tehetek semmit se. A korábbi férfi hirtelen valami díszes öltözetben jött vissza, majd egy kelyhet letett az oltárra. Megint intett, mire mindenki letérdelt csak én nem, de hamarosan a két "eb" gondoskodott arról, hogy én is kövessem a többiek példáját. Hirtelen túl nagy csend támadt, a gyertyák lángja egyre magasabb lett és az egész helyzetnek köszönhetően egy rossz előjelű bizsergés futott végig a testemen.
- Gyermekeim, azért gyűltünk most össze, hogy egy új testvért köszöntsünk, aki immár egyben az új családtagunk is... - a beszédet még folytatta tovább a díszes ruhába öltözött pasi, de én már ennyinél lesokkoltam és elveszítettem a fonalat. Nem értettem, hogy miről beszél, mert tudtommal egy szektába se akartam belépni, másrészről meg meg volt a családom, így én nem akarok idetartozni. Haza akarok menni, újra érezni akarom a szüleim ölelését, hallgatni Liz prédikációját arról, hogy miért lenne jó, ha dhámpírrá változnék és így tovább, de helyette egy ismeretlen helyen vagyok örült emberekkel. Nem sok időm volt gondolkozni, hiszen hamarosan megjelent előttem a férfi és egy kelyhet tartott elém. Pontosan tudtam, hogy mi van benne... vér, de nem akartam inni, nem akartam dhámpírrá válni, de ezzel már elkéstem. Úgy kaptam a pohár után, mint a sivatagban kóválygó idegen, aki már napok óta nem jutott vízhez. Szomjas voltam és vérre éheztem, de amint az első korty lecsúszott a torkomon követte a következő és következő, s már ekkor tudtam, hogy elkéstem... Ők már döntöttek helyettem és amíg nem igazán voltam magamnál átváltoztattak annak, aminek születtem.
2014. nyár - ősz:
Az emberek mindig azt mondják, hogy a változás jó dolog, de én semmi jót se láttam ebben egészben. Próbáltam megvonni magamtól a vért, de ha túl sokáig tettem, akkor úgy éreztem, hogy szép lassan minden porcikám fájni kezd, illetve ha nem ittam a vért, akkor egy idő után már emberi ételt se kaptam. Az egész olyan volt, mintha be akarnának törni és azt akarnák, hogy fogadjam el azt a tényt, hogy ők döntöttek helyettem is már a jövőmről. Talán nem is ez az egész fájt a legjobban, hanem az, hogy távol vagyok a szüleimtől, illetve még azt se tudom, hogy hol vagyok. Édesanyámat szerettem volna mindennél jobban a közelemben tudni. Ő mindig mellettem volt és tudtam, hogy most is mellettem lenne, s segítene nekem átvészelni ezt az egészet. Segítene abban, hogy ne szörnyetegként lássam magamat, aki lassan a megvonásoknak köszönhetően kezd becsavarodni és másra se tud gondolni csak a vérre. Végül jó pár hét után, hónapok elteltével már én is beláttam azt, hogy ők győztek és én veszítettem. Ennek köszönhetően egy idő után már kiengedtettek és végig vezettek a kastély szerű épületben. Megmutatták az új szobámat, elárulták azt is, hogy Olaszországban vagyok, de azt nem, hogy melyik városban. Majd pedig hamarosan megtudtam, hogy edzenem kell, ha életben akarok maradni. Eleinte nem értettem, hogy miért jó ez nekik, de szép lassan rájöttem minderre. Olyanokból, mint amilyen én is vagyok hadsereget akarnak képezni. Egy új fajta világrendet szeretnének alakítani. Amikor erre rájöttem, akkor már biztos voltam abban, hogy a világnak még egy örülttel kell szembenéznie. Azt is mondhatnám, hogy egy modern kori Hitlerrel. Ezek után még inkább edzeni kezdtem és egyre jobb lettem, ami egyre inkább tetszett a Tanácsnak, a Vezetőknek, de volt egyetlen egy hiba a számításukban, hogy nem azért küzdöttem, mert maradni akartam, hanem azért, mert távozni készültem, ami egy késő nyári estén sikerült is. Nem volt könnyű dolgom, mert jó pár sebesülést szereztem, de azt hiszem amit a tűz okozott az nagyobb kár volt számunkra, mint számomra a sebeim.
A kapucnit a fejemre húztam, a kezemet zsebre dugtam és még egy utolsó pillantást vetettem a hatalmas épületre, ami már szinte teljesen a tűz martaléka lett. Láttam egy-két vezetőt megszökni, elmenekülni, így biztos voltam abban, hogy még ez a csata nem ért véget, de nem akartam ezzel foglalkozni. Nem volt se pénzem, se íratom, így fogalmam nem volt arról, hogy mit tegyek éjnek évadján. Lassan szeltem az ismeretlen város köveit, egészen addig amíg egy rosszabb környékre nem tévedtem. Éppen többen összeverekedtek, mintha valami kisebb bandaháborúba csöppentem volna. El akartam menni, de tényleg... nem akartam ott maradni, de a szellő ellenem játszott és az egyiknek a vérnének az illatát felém fújta. Sebesült voltam és éhes, így hamarosan már a vérük ajkaimat színesítette és a meleg vérük pedig a számat ízesítette, majd mind valami finom zamatos bor úgy csorgott végig a torkomon. Nem járt arra senki... senki, hogy megállítson, én pedig nem tudtam megfékezni a napok óta kínzó éhséget, ami még az ott létem alatt kínzott, illetve amit a sebeim miatt éreztem. Megöltem őket. Amikor az utolsó is a földre hullt, akkor jöttem rá, hogy mit tettem. Hat halott férfi vett körül és a kör közepén pedig egy véres ajkakkal és könnyekkel áztatott lány állt. Gyilkos lett belőlem, olyan lett belőlem, amit ők akartak.... elbuktam...
Alig, hogy pirkadni kezdett felálltam és még egy utolsó pillantást vetettem a holttestekre. Még egy-két könnycsepp végig gördült az arcomon, majd kicsit megtépázva folytattam a világosságban. Nem tudom, hogy mennyi ideig kóvályoghattam, de végül találtam egy nagykövetséget, ahol szinte egyből fogadtak is. Talán tényleg "pazarul" nézhettem ki, hogy egyből elhitték a mesémet, de egyetlen egy tükörbe se néztem bele, mert féltem attól amit látnék. Féltem attól, hogy már a szememben se ismerném fel azt a lányt, aki egykoron voltam. Az emberek kérdeztek, én válaszoltam. Az idő telt, az emberek cserélődtek, majd hamarosan egy szállodában találtam magamat, ahol végre vehettem egy forró fürdőt, majd új ruhát kaptam. Pár óra múlva pedig már London felé repültem vagy legalábbis ott kellett volna kiszállnom, de nem bírtam a szüleim elé kerülni, így nem. Előbb magamnak kell helyre hoznom a dolgokat és elfogadnom azt, amivé lettem, de azt nem kockáztathatom meg, hogy valaki olyat bántsak, aki fontos számomra. Így egy levél maradt a helyemen, megcímezve nekik. Reméltem, hogy megkapják a levelet, de pihenőkor leszálltam és egy másik járatra szálltam fel a kapott pénzből. Amerika volt az új cél és ott pedig a nagybácsim felkutatása, akit gyerekkorom óta nem láttam...
2014. - tél
Kicsit hideg szellő ölel körbe, de nem bánom. Végre most már célegyenesben vagyok. Nem vagyok teljesen büszke arra, amit tettem, de talán egy pénzeszsáktól lopni nem akkor bűn. Igazából nem érdekel, hiszen megérte. Végre újra láthatom azt a személyt, akire most nekem van szükségem. Mindig is tudta, hogy mi vagyok és miként lettem a testvére "lánya", de azt hiszem mindig is azért nézett fel rám kicsit Sean, a nagybátyám, mert ember voltam és az is akartam maradni. Ő mindig számíthatott rám és én is rá. De azt is pontosan tudtam, hogy nem szívleli a vámpírok, de én még mindig nem vagyok teljesen az, illetve én még mindig a kicsi Mag vagyok, aki most hatalmas bajba került és fogalma sincs arról, hogy miként is mászhatna ki ebből a kalamajkából. Ő talán tudni fogja vagyis nagyon remélem. Még egy utolsó pillantást vetek a tájra a busz ablakán keresztül, majd hamarosan álomba szenderülők. Sok minden kavarok a fejemben és az álmaimban, de még se erre riadok fel, hanem arra, hogy egy hatalmas kátyúba megy a busz és a fejem hangosan koppan az üvegen. Alig, hogy kinyitom a szemeimet a nap első sugarai ragyogják be az arcomat, de pont jókor ébredtem, hiszen hamarosan megérkezünk Mystic Falls-ba. Gyorsan felkapom a hátizsákomat, amivel sikeresen sűrű bocsánat kérés közben jó pár embert sikerült fejbe vágnom, mert majdnem a buszon maradtam és emiatt siettem. Végül egy mély levegőt veszek és próbálok rájönni, hogy merre is induljak el. Lassan előveszek egy cetlit a zsebemből és az első arra járó "szerencsétlent elkapom", hogy útba igazítást kérjek és szerencsére meg is kapom a szükséges információkat. Lassan szellem az utcákat, majd amikor megpillantom a kérdéses házat, akkor még inkább olyan leszek, mint valami csiga. Lehet sokan azt gondolják, hogy rosszban sántikálok pedig nem. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy a gyomrom remeg, görcsbe rándul és lassan "kidobom" az ebédemet, ami biztosan nem lesz szép látvány. Na, meg az se mellékes, hogy lassan a lábaim is felmondják a szolgálatot, hiszen több napja már talpon vagyok és félek attól, hogy ki fogja rakni a szűrömet amiatt ami vagyok... Leülök az egyik padra és onnét figyelem az embereket, mert reménykedem abban, hogy még se kell bekopognom oda, mint valami idióta, hanem el kaphatom őt az utcán, de amint újra végig fut ez a két gondolat a fejemben úgy érzem, hogy mind a kettő lehetőség a lehető legrosszabb ötlet.... De nincs időm elmenekülni már, mert hamarosan olyan, mintha a tömeg kettéválna és megpillantom őt, a "nagybátyámat", Sean-t. |
Kezdőlap
Kicsit már este van számomra.. Vagy talán nagyon is így tehát nehéz lesz kicsit a gondolataim összegyűjtése, de megpróbálkozom vele. 
Egyszerűen imádom és azt hiszem tökéletesen illik a karakteredhez, szóval felesleges ezt tovább kommentálni. Legalábbis azt hiszem. 
