Egy boszorkány se kezdi rögtön rosszként, elindul valahonnan, de viszont hogy rossz, esetlegesen gonosz legyen, egy boszorkány ahhoz történnie kell valaminek. Egy csalódásnak, vagy bármi ilyennek, ami miatt megszakadhat valami az emberben. Velem is valami ehhez hasonló történt. Vagyis nem pontosan, mert csak is magamnak köszönhetem, hogy ilyen lettem. Nem csalódás ért, inkább csak eluralkodott rajtam, a vágy, hogy még erősebb, és erősebb legyek. És így indultam el azon a „lejtőn” aminek most már a végére értem, és csak most szembesültem a tetteimmel, mikor már megtettem, és a kedélyek is lenyugodtak körülöttem.

A parkban, lassú léptekkel sétálok, és a sötét égboltra pillantok. Lépteim nehezek, mintha minden egyes lépés csak nehezebb lenne, és ez az érzés nem akar múlni, ahogy a mellkasomban lévő fájdalom, se amit úgy érzek, hogy minden egyes perccel csak nő. Folyton csak egy kép cikázik a fejemben. A húgom arca, a szemei, ahogy kiveszik testéből az élet, az erő. De én akkor sem eresztettem, folytattam, amit elkezdtem! Elvettem az erejét, és így az életét is… De ez van, nem? Azt mondják ilyenkor már késő a bánat, átléptem egy olyan határt, amit sosem kellett volna. A saját családom ellen fordultam. A húgom ellen, akinek persze sokkal nagyobb ereje volt, mint a fél családnak együtt véve. Féltékeny voltam? Talán… Még sosem vallottam be magamnak, ahelyett, hogy irigykedtem volna, elvettem tőle, nem törődve a következményekkel. Szép kis testvér vagyok, mondhatom! – Gondolatomra egy kisebb fajta mosoly jelenik meg, ami minden csak nem vidám. Inkább csak fájdalmas, megvető. Ha olyan erős lett volna, akkor megvédte volna magát! Ezt az egyet nem értettem! Nem küzdött, reménykedett, hogy leállok. A varázslat végeztével otthagytam a testét a szobám padlóján. Tudtam, hogy most már nem mehetek haza soha, mert ha haza is mennék, elüldöznének onnan, és ezt már nem akartam megélni. Jobb így, hogy saját magam jöttem. Így is épp elég az a tudat, hogy megöltem a húgomat.

Becéloztam egy padot, tőlem nem messze, egyszerűen muszáj volt leülnöm. Amint elértem oda, elhelyezkedtem leültem a padra. Szemem körbepillantott a parkon, és egy halk sóhajjal tapasztaltam, hogy senki sincs még csak a közelembe se. Végül is nem csodálkozok rajta, tél van, és ráadásul már jócskán este van. Ma jött el annak a pillanata, hogy örökre itt hagyjam ezt, várost, magyarázat nélkül… Egy hirtelen ötlet, egy hirtelen döntés, és már tönkre is tettem az itteni életemet, de nem csak az enyémet, hanem a családomét. A hatalomvágy elvette az eszemet, erős akartam lenni, habár a húgom ereje nélkül is elég erős voltam, de én többet akartam. De nem, Ő úgysem tudta volna úgy használni, mint ahogy én ki tudnám ezt használni. Nem fogok bánkódni! Nem lehet, nem mutatkozhatok gyengének, és védtelennek. A végén még betalálna valami barom, hogy segítsen szegény szerencsétlen lánynak, aki a padon ül magába roskadva, könnyektől fátyolos szemekkel. Ez annyira nem én voltam. Az érzelem kifejezés nem az én pályám volt. Régen persze nem így gondoltam, és belém is rúgott nem egy ember. Kihasználtak… így sokkal jobb minden. Ha eltemetem az érzéseimet, ha nem is teljesen, de részben biztos. De mi van akkor, ha nem tudom eltemetni az érzéseimet, és egy idő után újra előjönnének, mint most? Fogalmam sincs, de ez nem maradhat így. Amit tettem megtettem, ezt már úgysem tudom visszacsinálni. Ez örökre egy kis tüske marad bennem, pont úgy, mint ahogy a többi döntésem következmény. Nem először tettem meg azt, amit a húgommal. Már elvettem egy boszorkány életét egy évvel ezelőtt. Azzal a különbséggel, az csak egy félresikerült varázslat eredmény lett. Kétszeresen is gyilkos vagyok, és ehhez hozzávéve, még gyáva is. Most se nézek szembe a családommal a történtek után. Más helyzetekbe viszont nem menekülök, csak most ebben a helyzetbe. De ki merne a családja szemébe nézni, egy ilyen után? Nem tudom, de én biztos nem. Majd egyszer talán visszajövök, ha lesz annyi merszem, hogy szembe álljak velük. Most talán meg se hallgatnának, nem még a közelükbe menjek.

Még ma este elmegyek a városból. A kocsimba már minden be van pakolva, csak be kéne ülnöm és elindulni. Mystic Falls-ba.. Jó helyem lesz nekem ott, főleg hogy itt hagyhatom a múltamat. Egy időre… Mert a múltat sosem hagyhatja valaki a háta mögött csak úgy.