Bár kerestem Victort a bálon, végül nem találtam így gondoltam hazajövök, vége a bulizásnak. De azért valahol volt egy olyan sejtésem, hogy itt lesz. De ez sem tartott vissza, hogy hazajöjjek, csak abban reménykedtem, hogy nem fogunk megint veszekedni, habár lehet hogy mi már csak azt tudjuk, egy normális beszélgetésre, már nem is vagyunk képesek. Beléptem a nappaliba, és Victor ott ült a kanapén, pont ahogy gondoltam. - Elég hamar meguntad a bált. Pedig egy táncra velem igazán maradhattál volna.. - Biggyesztettem le ajkaimat, de aztán halványan elmosolyodtam, és leültem mellé a kanapéra, rendezve a ruhámat, habár több kedvem lett volna levenni magamról.

Elég gyorsan meguntam a partizást, nem is maradtam sokáig. Idejöttem mert nem volt máshová mennem. Ha meg Katherine férfival érkezik, hát tegye, ha jólesik, én se tervezek sokáig egymagam maradni ebben a kis közösségben. LÁttam hogy jól mulat az ifjabbik Salvatore-ral, de.. érdekel ez engem? most épp nem igazán.

- Nem türelmetlen vagyok, drágám. Csupán törekszem a tökéletességre. - mondtam neki, ahogy levonult a lépcsőn, és... nyelnem kellett egyet. Gyönyörű volt, de ezt az istenért se mondtam volna ki. Gyönyörű... nagyon szép. És még lehetne ragozni.
- Karolj belém. Mehetünk. - mosolyogtam rá ekkor már feloldódottabban.

// Lockwood birtok - kezdenél te kérlek? //

Elindultam a földszint irányába, de azért közben lekiabáltam. - Kész vagyok! - Mondtam hangosan, és átsétáltam a nappaliba, ahol már Victor várt rám. Nem kellett várnia sokat, így egyáltalán nem panaszkodhat emiatt.
- Itt vagyok, ne legyél ennyire türelmetlen... - Sóhajtottam fel halkan, és megigazítottam a ruhámat.
- Mehetünk? - Kérdeztem, mert már menni akartam. A bálon ráérünk csevegni, ne most!

/ ... /

Megvártam a másnapot. Délután indultam el Katherine-ért, szívből reméltem, hogy már elkészült, mert ha nem, úgy érzem hogy morcos leszek. Hagytam neki elegendő időt és nem akartam sokáig álldogálni, miközben ő csak úgy elvan, és smink, meg frizura, és egyebek.
- Kész vagy már?- kérdeztem tőle, felordítva az emelet irányába miután határozottan bevágtam magam mögött az ajtót.

Végül nagy nehezen, de beleegyezett, és már indult is ki a házból. De még előtte az asztalra tette a névjegykártyáját, hogy feltudjam hívni ha esetleg egy barátra lenne szükségem. Én csak bólintottam egyet, és halkan megszólaltam. - Rendben, úgy lesz... - Mondtam szemeibe nézve, és hagytam, hogy elmenjen. Végül is ezt akartam, és meg is kaptam amire vágytam. Egy kis magány. Én ehhez voltam szokva, nem ahhoz, hogy törődjenek velem. Ezért is volt olyan nehéz nekem ez az egész. Én sem változhatok meg egy este alatt. Ez nem így megy, arról nem is beszélve, hogy talán nem fogok változni a mostani viselkedésemtől eltekintve.
Még hallottam, ahogy becsapódik Em mögött az ajtó, én pedig mozdultam az asztal felé. Kezembe vettem a névjegykártyáját, és alaposan szemügyre vettem. Elolvastam a rajta lévő telefonszámot, majd farmerzsebembe süllyesztett azzal az okkal, hogy még szükségem lehet Rá esetleg valamikor. Elpakoltam az italokat, de még öntöttem magamnak egy pohár whiskyt, a poharamba. Amint végeztem a pakolással, becsuktam az italos szekrényt, és kezembe véve a poharamat, elindultam fel az emeletre.

Folyt. Katherine hálószobája

- Rendben - mondtam ki végül, ahogy csak nem akart hátrálni, megmaradni, engedni, vagy bárhogy is nevezzük, de hagyni hogy maradjak... Pedig isten látja lelkem, ez lett volna az utolsó dolog amit akartam volna... hogy most magára hagyjam. De a tekintete mást ígért... nem megtörhetőséget, hanem megtörhetetlenséget... így néhány perc néma bámulás után megadtam magam... bólintottam, és számat összeszorítva mély levegőt vette az orromon át.
- Rendben... - ismételtem, de most már magadóan. - De ha meggondolod magad, és kell egy barát... hívj fel - vettem ki a kabátom zsebéből egy névjegykártyát amit az asztalra tettem, majd megfordultam, és elhagytam a házat... bár nehéz szívvel, és egyáltalán nem szívesen...

(folyt. köv. Yve háza)

- Nem akarom! - Ráztam meg fejemet makacsul, és felnéztem szemeibe. Egyre közelebb jött, és meg azzal a lendülettel hátráltam tőle pár lépést. Nem akart egyedül hagyni láttam a szemein, de én mégis azt akartam, hogy elmenjen. Tényleg egyedül akartam maradni legalább egy kicsit. Ezt igazán hagyhatná nekem.
- De én meg azt akarom, hogy egyedül hagyj. Olyan nehéz ezt megtenned nekem? - Kérdeztem újból egy kicsit megemelve hangomat. de még nyugodtan, és elléptem előle. Egyedül lenni... csak erre vágytam, és erre mégsem akarja ezt megtenni nekem. Tudom hogy a barátok nem hagyják egyedül a másikat meg ilyenek, de ez amúgy sem az én stílusom. Ha én azt kérem, hogy egyedül hagyjanak akkor ezt tegyék meg.
- Hagyj... De ha nem mész, én magam foglak kirúgni innen! - Mondtam már kicsit fenyegetően. Ha máshogy nem megy el akkor nincs más választásom.

Ne akartam csak így engedni neki, és főleg nem akartam ilyen állapotban itthagyni Őt. Oké, talán túlzásba vittem, de most nem hagyhatom hogy így itt maradjon egyedül. Ha visszaesik, kárba vész minden... A nyakam nem szeretne még egy olyan menetet mint az előbb, de ha az kellene, hogy maradni tudjak, vállalnám.
- Na és... ha megígérem, hogy ezentúl egy mukkot sem szólok, csak iszunk, míg énekelni nem kezdünk a mennyiségtől? - kérdeztem, és komolyan néztem a szemeibe, míg egészen elé sétáltam. Tudtam hogy kockázatos egy ilyen vámpírt kiakasztani, de nem féltettem a rongyos életem, bíztam Katherine-ben.
- Nem akarlak egyedül hagyni - mondtam, mikor megálltam előtte. Nem értem hozzá, de nem is szegtem le fejem, vagy léptem el. A barátok nem hagyják magukra a másikat mikor az ilyen állapotban van.

Amint nyaka köré fonódtak ujjaim, már próbálta is lefejteni azokat, habár nem sokra ment velük, mert én sokkal erősebb voltam. Nem tudott lelökni magáról, de azért tett próbálkozásokat rá. Végül én magam engedtem el, még mielőtt megfulladt volna itt nekem, mondjuk úgyse lett volna semmi baja hisz vámpír.
Szavaim hallatán sem indult el, ki a házból. Persze én azért megpróbáltam türelmesen megvárni míg erre ráveszi magát, de már csak azért sem tette. Még tőlem kérdezte, hogy mi ütött belém. Nem válaszoltam, csak egy nagyot nyeltem. Elkezdett nekem mentegetőzni, és hogy mennyire sajnálja. Hát most már tényleg sajnálhatja is. – Hogy mi ütött belém? Az, hogy folyamatosan faggatsz, és győzködsz arról, ami lehetetlen! – Mondtam el az őszintét, és szemeibe néztem. A kezdeti idegességemhez képest mégis kezdtem megnyugodni kissé. Mondhatni kezdtem észhez térni valamilyen szinten.
- Csak menj innen… kérlek. – Mondtam még az elején eléggé nyugodtan, de aztán az utolsó szónál szinte kértem, hogy menjen el. Ez már sok volt nekem így egy napra. Nem vele volt a baj, inkább csak velem. Besokalltam ezektől a dolgoktól. Már látszott rajtam, hogy lényegesebben nyugodtabb vagyok, mint mondjuk az előbb. Már talán kezdtem is bánni, hogy csak így nekitámadtam. De nem érdekel. Megérthetné, hogy ez nekem nem egyszerű, és hogy előtte nem nagyon meséltem el senkinek ezeket. Egyszer ma már kiborultam Victor miatt. Nem kell, hogy még a lányomról is beszéljünk. – Egyedül szeretnék lenni.. – Fontam össze karjaimat magam előtt, és a földet kezdtem bámulni egy kicsit lehajtott fejjel. Nem akartam a szemeibe nézni.

Na jó, szó ami szó, nem értettem mi történt hirtelen... de az biztos hogy Kath totál kiakadt, és... hát mikor tőmondatokban kezdett beszélni, meg aztán ahogy felállt... még nem is éreztem a vesztem, hát érthető volt hogy felzaklatja a téma... NA de arra viszont egyáltalán nem számítottam hogy aztán hirtelenjében nekem jön...! De az biztos, hogy a torkom pillanatokon belül az ujjai között végezte, és elég hamar kezdtem el csillagokat látni, olyan erővel szorított két kézzel, és az én erőm hozzá képest ugyebár nem ért semmit... Az üres pohár kigurult a kezemből, és ujjaim próbálták lefejteni vasmarkát a nyakamról, de nem értem el ezzel semmit.
- Kath... hagyd abba... - próbáltam összeszoruló kezei közül szólni, csitítani, karjánál fogva eltolni, de nem sikerült. Nem szabadultam ki, csak amikor Ő maga engedett el. Köhögve tapogattam a nyakam, ami igen erősen fájt, de igyekeztem mélyen lélegezni, ami nem volt könnyű, hiszen a kihagyott mennyiséget testem most vehemens erővel próbálta visszapótolni.
- Mi... ütött beléd?! - kérdeztem krákogva, és felkeltem a kanapéról, de hiába mondta, nem indultam semerre. - Kath...? Nem akartalak megbántani... ha... olyat mondtam, sajnálom... oké?! - kérleltem akadozva, hisz... nem lehet hogy egy hirtelen kitörésén bukjon minden amit eddig elértünk... - Kérlek... nyugodj meg... Ha nem akarsz, nem beszélünk a lányodról... - köhögtem nehézkesen, és óvatosan léptem feléje párat.

- Értem... - Fogtam inkább rövidre tovább kortyolgatva a poharamban lévő italt, és nem néztem szemeibe. Nem is néztem fel jó pár percig még akkor sem ha beszélt hozzám. Újra jött a hegyi beszédével, hogy Ő márpedig nem akarja megcsalni a nőjét mert mennyire szereti. Megértettem elsőre is, de Ő mégis úgy tesz velem, mint valami 3 éves óvodással, aki nem képes megérteni semmit csak sokadszorra. Nem szóltam semmit, inkább magamban tartottam egyre növekvő kis dühömet. A sajnálkozó mosolya... Bármelyik férfit megszerzem, nem kell Ő nekem. Csak neki már rögtön arra kell gondolnia, hogy vele akarom ezt így megejteni. Dehogy akarom! Oké megfordult a fejemben, de ő amúgy se az esetem, így esélytelen is lenne a dolog. A helyzetet tekintve meg főleg nem akartam.
- Felfogtam... Hanyagoljuk ezt a témát. - Forgattam meg szemeimet, és nem szándékoztam többet hozzáfűzni a témához.
Védekezően feltartotta kezeit védekezően de ez nem nagyon hatott rám. Kezdtem egy idegesebb lenni, már csak a téma szóba hozatala miatt is. Már csak azért is kihúzza a gyufát nálam. Nem tudta hol a határ! Következő kijelentésén viszont már végképp felment bennem a pumpa. Még hogy rájöjjek, hogy szeretem. Hogy szerethetném? Hozzám tartozik? Ennek tényleg az agyára ment a sok emberi érzés... Leraktam a poharat az asztalra, mert különben darabokra törtem volna. Összeszorítottam ajkaimat, és megpróbáltam lenyugodni. Nálam már rég nem használ az, hogy ökölbe szorítsam a kezem, és visszaszámoljak 100-tól. Felálltam a fotelből, és elsétáltam a szoba másik felébe. Már csak azt vártam, hogy mi lesz a következő mondata, aminek következtében már nem bírom visszafogni magam, mert tudtam, hogy tovább fogja húzni a húrt..
- Nem a lányom... Talán vér szerint az, de ennyi. Más nem köt hozzá! – Mondtam szinte hangosan felé nézve. Ő még mindig szinte védekező ülésben ült a kanapén. Egy nagyot nyeltem, és elkezdtem felé közeledni. Eleinte elég nyugodtan, de aztán végül támadólag indultam neki, és a következő pillanatban már a nyaka köré fonódtak ujjaim. – Mi a fenéért csinálod ezt velem? Nem bírsz leszállni erről a rohadt témáról.. Addig húzod-vonod a dolgokat, míg el nem éred, hogy kiboruljak. Ez jó neked igaz? – Mondtam hangosan a szemébe, miközben ujjaim egyre jobban rászorultak nyakára. Dühös voltam rá. Mert láthatta, hogy nem akarom folytatni ezt a témát, mégis benyögi, hogy milyen lenne ha rájönnék, hogy fontos nekem valami. Éreztem már azt, hogy milyen mikor fontos volt valaki és az nem ilyen érzés volt. Vagy csak szimplán elfelejtettem, hogy milyen is érezni. De ez lényegtelen, mert nem is tudnék olyat szeretni, akit nem is ismertem. És a lányomat nem is ismertem hiába én szültem.
- Olyan nehéz abbahagyni mikor látod a másikon, hogy nem akar erről a témáról beszélni? Mi van, még élvezed is, hogy dühöt keltesz bennem? És még te vagy a barát… - Mosolyodtam el gúnyosan szemeibe nézve a végére egész normális hangnemet megcélozva, és leszálltam róla. Elengedtem nyakát, és hátráltam egy pár lépést.
- Menj innen… Többet ne is lássalak. Legyen elég ennyi! – Mondtam teljes nyugodtsággal a hangomban, habár ez inkább megjátszott volt, mint őszinte. De mindig is jó voltam az ilyenekben, így észre se vette. Épp ezért nem akartam barátokat szerezni, mert ennek ez a vége. Sose tudják hol a határ. Nálam van egy határ, amit Ő szépen átlépett, úgy hogy szinte észre se vette. Em úgyis azt fogja mondani, hogy csak jót akar nekem. Eddig is megvoltam a jó tevések nélkül is. – Eszedbe se jusson visszajönni ide! – Mondtam hidegen, egy nagyot nyelve, és vártam, hogy mikor szándékozik távozni végre. Mert csak ezt akartam! Hogy elmenjen.

- Hát tudod... strapabíróbb vagyok mint hinnéd. Van némi tapasztalatom, hogy illuminált állapotban is küzdeni kell az életünkért, még ha nem is vagy épp ura egészen a testednek. Igaz, piával nem próbáltam, de... egy időben elég sokat harcoltam magamért, nehogy kinyuvasszanak. Szerintem piásan sem lenne nagy gondom a vadászokkal, de... ha mégis, nos... túléltem már mérget, őrült boszorkánymestert, meg egy falka farkast... és a halált magát is... van egy olyan gyanúm, jó esélyekkel indulnék sokadszorra is. Valahogy csak sikerülne megúsznom - vonogattam vállam a végén, kiíva a poharam, és új adag piát töltve bele. Hogy honnét lett ez a fene nagy optimizmusom? Nos... talán a sok esély hatására, hogy már rég nem kéne élnem, mégis... valahogy újra meg újra sikerül kisakkoznom magam a pácból...
- Igaz ami igaz, azt párban a legtanácsosabb, és legkellemesebb, kétségtelen, deee... bármilyen gyönyörű is légy, ne haragudj meg, ha nem hajtok rád - mosolyogtam bocsánatkérőn, a poharam pereme felett nézve szemeit. - Szeretem a kedvesem. Egyszer már kidobott mert megcsaltam, és... nem szeretnék még egy ilyet. Még ha nem is tudná meg mástól, az én lelkiismeretem nem tartaná magamban, így semmiképp nem csalnám meg újra. Többet ér Ő nekem, mint bármilyen futó alkalom, meg... amúgy is, barátokkal nem létesítek szexuális kapcsolatot - biccentettem fejemet feléje, és a poharamba kortyoltam újra.
- Hé, hé! Jól van, nyugalom - emeltem fel kezeim védekezőn, amikor kitört a gyermekét érintő téma kapcsán, és egyszerűen kiakadt... - Nem akarok veled veszekedni, oké? És nem is kényszerítenélek semmire, nem akartalak megbántani, oké? De... azt azért szerintem be kéne látnod, hogy ha így reagálsz arra, hogy beszélek a lányodról, akkor itt több is lehet a háttérben, mint hogy a világra hoztad. De isten mentsen attól, hogy esetleg rájöjj, Te is szeretsz valakit a világon, és valaki hozzád tartozik, még ha tagadod is - mondtam komolyan, de kezeim végig feltartottam, és végül visszavonulót fújva hátrébb dőltem. - De nem kell erről beszélnünk ha nem akarsz. A te lányod, a te dolgod - hallgattam végül el, bár direkt hangsúlyozva ki, hogy az "övé".

- Még piásan se tartanál a haláltól. Tudod... úgy igen csak könnyen eltudnak kapni és nehogy azt mond nekem, hogy még bepiálva is képes lennél küzdeni ellenük. - Vontam fel szemöldökömet, egy tipikus "nem gondolod komolyan" nézéssel. Még nekem is meggyűlik a bajom egy-egy vámpírvadásszal ha van bennem alkohol. Nem hiszem hogy olyan nagy legény lenne ha szembe kerülne ittasan egy vadásszal. Ha nem fél tőlük, hát ne féljen. Én se félek tőlük még a mostani eset után sem! Nem fogok én meghátrálni tőlük csak mert az egyiknek majdnem sikerült megölni, egy kis farkas méreggel... Az a vadász nem fogja ép bőrrel megúszni ez biztos. Még találkozni fog velem, és még azt is bánni fogja, hogy él! Nem hagyom én annyiban ezt az biztos. Szórakozzon mással, és ne velem.
- Miért mit gondoltál? Még jó, hogy azt kell párban csinálni! - Haraptam ajkamba, egy kis huncut csillogással a szememben. Eszem ágában sem volt elcsábítani, de hát most tehetek én róla, hogy ilyet mondtam. Úgyis fülig szerelmes, talán felesleges is lenne próbálkozni. Meg hát rontsak el egy kezdődő "barátságot" egy ilyennel. Valahogy most nem volt kedvem ehhez,
- Hagyd abba ezt, de rögtön! - Szóltam rá, miközben nagyban próbált győzködni, hogy talán érdemes lenne utána járni a lányomnak, mert elképzelhető, hogy Ő is vámpír lett. Az lehetetlen! Az lehet, hogy előfordulhatott, de nem akartam az én lányomról elképzelni, hogy vámpír lett. - Nem keresem meg érted?! Nem vagyok anya, csak világra hoztam egy kislányt, akivel kb. két percet sem foglalkozhattam, mert elvették tőlem. Az anya aki felneveli a lányát! Nálam nem ez történt, még akkor se ha azt szerettem volna. Azok a szülei akik anno felnevelték, és nem és Victor. Mi csak a vér szerinti szülei voltunk nem több. Én is csak szimplán az a nő voltam aki világra hoztam nem több! - Magyaráztam a végére igen csak hevesen. Nem akartam ezt a témát feszegetni, és Ő mégis ezt tette. Nem bírja ki, hogy ne avatkozzon bele a múltbéli dolgaimba, amikről nem mellesleg nem beszéltem senkinek egészen idáig.

- Így még jobban tetszik - rántottam meg a vállam, de vigyorogva. - Bár nem félek a vadászoktól. A boszorkányok jobban zavarnának, azok közül csak a barátnőmmel vagyok kibékülve, a többit nemigen kedvelem, miután egyel már egyszer-kétszer csúnyán meggyűlt a bajom. De annyiszor játszottam már ki a halált, hogy ettől igazából már nem is kéne tartanom - húztam el a szám, Curtis-re, és a "vele töltött" évekre gondolva. A kis rohadék, ha nem lenne hulla, én akarnám kitépni a szívét... Aztán volt a méreg, amivel évek múltán is majdnem... vagyis dehogy majdnem, hisz meghaltam, csak feltámadtam... Aztán most a farkasok utoljára... csupa kellemes emlék.
- A mosolyod alapján valamiért, ki tudja miért, a szexre asszociáltam a szavaidból - vigyorogtam vissza Rá, de csak szigorúan viccelődve, hisz a legutóbbi félrelépésem után... eszembe sem juthatott másféle gondolat. Szeretem Yve-t!! Ezt kellett szem előtt tartva szuggerálnom, hisz ez a legfontosabb. Szeretem a családom, nem tehetek olyasmit amivel bántanám őket.
Hiába vágott Kath olyan arcot, mintha nem érdekelné a gyereke sorsa... apa vagyok, tudom mikor néz ÚGY egy szülő. Ismertem ezt a szempárt. De még hogy... Izi-től vagy egy milliószor láttam 5 év alatt...
- Szerintem soha nincs késő az ilyesmihez. Elvégre anya vagy, és... ki tudja, ahogy a családotok vérvonalát elnézem, sosem volt számotokra idegen a vámpírvilág... talán még az is meglehet, hogy a gyermeked valahol itt él a világban még ma is, és... akár meg is találhatnád - vetettem közre a eshetőséget, hisz miért is ne? Bármi megtörténhet...

- Ez nem kedvesség kérdése, inkább csak az, hogy nem vagyok olyan szemét, hogy odavessek a vámpírvadászoknak egy részeg vámpírt... - Forgattam meg szememet, és újra elkezdtem ráfigyelni. Még a végén azt hiszi, hogy pusztán a "barátságunk" miatt nem engedném ki, miközben csak nem akarom, hogy esetlegesen valami vérfarkas, vagy valami hülye vámpírvadász megtalálja, úgy mint engem most nem is olyan rég. Pusztán csak azért sikerült elkapni annak a vámpírvadásznak mert ittam.. Mondjuk abba méreg is volt, de nagy közrejátszott, hogy nem egy pohárka pezsgő csúszott le a torkomon.
- Hát én pedig ahhoz vagyok hozzászokva, hogy mindent egyedül csináljak. Kivéve egy-két dolgot, azt egyszerűen muszáj párban csinálni. - Szélesedett ki a mosolyom a poharamból felnézve rá. Persze nekem nem volt ilyen szándékom vele, főleg, hogy valamilyen szinten a barátomnak akarom tekinteni. Nem fogom ágyba cipelni. Legalábbis eddig nem nagyon fordult meg ilyen a fejemben.
- Ezen nem kell mit sajnálni, ez van... - Vontam meg vállamat úgy csinálva mint akit nem is érdekel ez az egész. Már késő lenne a bánat... Pont most keresnék utána, úgy hogy közben lehet, hogy halott. Nem látom valószínűnek, hogy Ő is vámpír lett. - Nem, még csak eszembe se jutott. Magam mögött hagytam a múltamat akkor, és nem voltam hajlandó foglalkozni vele tovább. Pedig valaki tudhat valamit, hogy mi lett akkor vele. De szerintem Victor előbb mondaná el másnak, mint mondjuk nekem! - Nevettem fel halkan egy kicsit sem vidáman. Persze, mindig is kíváncsi voltam, hogy hova került a lányom. Mi lett vele, vagy hogy egyáltalán kire hasonlít. Rám, vagy inkább Victor-ra. Mikor alig egy pillanatra láttam a kis arcát, nem tudtam valami jól megállapítani ezt.

- Kedves tőled - mosolyogtam Rá a poharam pereme fölül. Nem engedne el. Ez aranyos. Ha olyan részeg lennék mint állat, marasztalna, vagyis törődne velem, ami egyenesen vezethető arra, hogy érzelmeket táplál, jó irányzatúakat, ami egyenértékűen tekinthető esetünkben barátságnak. Ez tetszett.
- Azok nekem is sűrűn vannak, legalább lesz kivel megosztani ezeket mindkettőnknek. Párban mindent jobb csinálni, mint egyedül - mosolyogtam, mikor Ő már a következő italát töltötte, én vártam még kicsit a kettő között, hadd érjen előbb le emez.
Közben legalább figyelhettem Őrá. Látszott a tekintetéből, hogy kissé.. vagy nem is olyan kissé, de mindenképp érintette Őt a kérdésem, amit a gyerekéről tettem fel.
- Sajnálom... - hallgattam megrendülten a történteket. Eltudtam képzelni. A házasságon kívül született gyereket anno tőlünk férfiaktól még csak-csak elviselték ha olyan volt a család, de egy lánytól... számukra ez volt a legsúlyosabb vétség, amit családjuk ellen elkövethettek... Hála az égnek, hogy ez a retardált nézet mára megváltozott... - Nem gondoltál... rá valamikor, hogy megkeresd? Biztosan kinyomozható valamiként, hogy mi lett vele, nem? - érdeklődtem finoman, de csak csendesen, hogy érezhesse, nem muszáj felelnie...

- Akkor szerintem nem is engednélek sehova! Maradnál egészen addig míg ki nem józanodsz... - Mondtam a poharamba kortyolva. Úgyse engedtem volna el, hogy teljesen lerészegedve menjen el. Először is, mert jó ideig csak kóvályogna a városban azt se tudva, hogy éppen merre van. Sőt talán addig haza se találna egészen addig, míg észhez nem tér egy kicsit. Én sem szerettem nagyon járkálni, miután leittam magam. Mondjuk rám nem volt annyira jellemző, hogy annyira leigyam magam, hogy a végén azt se tudjam hol vagyok. Talán kissé kockázatos lenne, meg hát nem tudom, lehet olyannal találkoznék akivel nem nagyon kéne, és olyankor nem a legjobb ha részeg vagyok. Én mértékkel iszok, és ha részeg is leszek, attól még valamilyen szinten észnél kell lennem.
- Nekem elég sűrűn vannak jó elképzeléseim.. - Kacsintottam elvigyorodva, és újra az üvegért nyúltam, hogy töltsek még egy keveset a poharamba. Inkább legyen sokszor kevés, mint hogy rögtön lenyakaljak egy egész pohárral.
Nem nagyon ellenkezett az iránt, hogy a lányairól kellett mesélnie. Tudtam, hogy ezzel a témával letudom foglalni kissé, mert ahogy észrevettem, szeretett róluk mesélni. Viszont kissé lemerevedtem mikor az én lányomról kérdezett. Még csak a nevét sem tudtam, sőt csak apró részleteket, arról, hogy mi is lett vele végül. Nem jártam utána túlságosan, pedig talán kellett volna. De talán jobb is így! - Miután megszületett, nem sokkal örökbe adták, és miután én helyrejöttem annyira, hogy a saját lábamra tudjak állni, kirúgtak otthonról. Házasságon kívül született gyerek. Azóta se tudok róla semmit. Hogy hova került, kihez, vagy hogy egyáltalán mi lett a neve. - Halkultam el a végére, és magam elé meredtem a poharamat szorongatva.

- Akkor rendben, csúnya baleset lenne már, ha neked kéne megmutatni hol az ajtó, arról nem is beszélve, hogy nem találnék haza - vigyorogtam a gondolatra, azt a részletet bőszen megtartva inkább saját fejemben, hogy ha iszok, az erkölcsi érzékem is a béka ülepe alá vándorol, és minden meggondolás nélkül viszek ágyba bármilyen szép nőt... és Kath túl szép volt ahhoz, hogy baromira lerészegedhessek mellette veszély nélkül. Hiába van Yve kómában, nem kockáztatnék még egy megcsalást. Egy következőért már nem is tudom mit kapnék ha megtudná, és megtudná, ez egészen biztos. És mindemellett,. nem is akarom megcsalni, szeretem Őt. Azért jöttem vissza a halálból mert szeretem, nem pedig mert más nőkkel akarok lefeküdni. S különben is, Kath a barátom... vagyis szeretném ha az lenne. Nem barátnő, hanem barát. És annak nem lehet a része az hogy lefeküdjünk egymással.
- Jó az elképzelésed - bólogattam lassan, még egyszer végignézve a halmon. Én is megfogtam egy üveget, nem válogatva, csak úgy találomra, és öntöttem belőle a kapott pohárba. Mindegy mit, mindent csak mértékkel fogok inni, így bármi is kerül a poharamba, észnél kell lennem.
- Melyik a kettő közül? - kérdeztem vissza, belekortyolva a poharamba, és én is hátradőltem, nézve Katherine arcát, majd egy mosollyal felelve. - Egyébként, Delilah 1 éves, Hope pedig 202. Na és... a te gyermeked? Vele mi lett? - kérdeztem puhatolózva. Mivel Elena létezik, nyilván emberi életet élt a gyermek, de az nem zárja ki, hogy később az Övé is válhatott vámpírrá.

Elég hamar beleegyezett a dologban, így nem nagyon kellett győzködnöm, hogy jobb itt nekünk. Tényleg nem volt kedvem kimozdulni. Majd itt iszunk valamit. Egy ital úgyis ránk fér. De nekem biztos szükségem lesz rá a történtek után. Sosem szerettem túl sokat inni, de most mégis szükségét érzem annak, hogy leigyam magam valamilyen szinten.
- Neem dehogy! Csak kirakom mind, hogy azért legyen miből választani. - Vontam meg vállamat, elővéve még két poharat, és az egyiket a kezébe nyomtam, a másikat meg magamnál tartottam. Elkezdtem kutatni az üvegek közt, és ki is emeltem a többi közül a vodkás üveget. Kicsit erősebbel akartam kezdeni. Egy keveset öntöttem a poharamba, és nem sokkal később le is hajtottam, és a maró alkohol végigcsorgott a nyelőcsövemen. Egy kicsit elfintorodtam, de aztán öntöttem még egy keveset, de ezt még nem ittam meg, leültem vissza Em mellé a kanapéra.
- Amúgy se gondoltam, hogy megakarjuk mi ezt inni mind! Annyit iszunk amennyi jólesik! - Vontam meg vállamat felsóhajtva.
- Mennyi idős a lányod? - Kérdeztem hátradőlve a kanapén ezzel kényelembe helyezve magamat, és úgy néztem kíváncsian Em-re. Én mióta is kérdezek ilyeneket? Általában nem szoktam kíváncsi lenni ilyenekre, most mégis megkérdeztem Em-től. Most kivételesen kíváncsi voltam, de tényleg!

- Hát igen... kivételes pasas vagyok - vontam meg a vállam, de közben mosolyogva néztem, miként csavargatja az ujja köré a haját. - Pedig nincs ezen mit csodálkozni, kellemes társaság vagy, legalábbis én annak tekintelek. Nem is unatkoztunk, és beszélgetni is tudunk... szerintem ez már jó kezdet - vontam meg a vállam, magamban gondolva még mellé, hogy és még az életveszélyes szitu sem volt akadály, mert sikeresen túlélte. Úgy tűnik én csak életveszélyes szitukban tudok jó barátságokat kezdeményezni... Előbb Izi, most Kath. Javíthatatlan ürge vagyok.
- Nekem úgy is jó, nem erőszak a disznótól - bólintottam rá beleegyezőn a maradásra, amint felállt. Csendben néztem a ténykedését, aztán ahogy lepakolt egy rakat üveget az asztalra elénk, kitört belőlem a nevetés. - Jóóól van, de remélem nem akarod ezt mind meginni, mert még tán az lesz a vége hogy nem találok ki az ajtón hazafelé menetkor - hahotáztam, hol az üveghalmot nézve, hol Katherine-t.

- Kedvelsz... - Mondtam halkan és halkan felsóhajtottam. - Nem sűrűn mondják nekem ezt, és azt sem, hogy a barátaim akarnak lenni. - Nevettem fel halkan, és egyik kezemmel elkezdtem piszkálni egy tincset a hajamból. Csavargattam az ujjamon, de azért közben Em-re is figyeltem. Ez nem azt jelenti, hogy minden héten fogok mostantól sírni, mert Ő azt mondta, hogy ez nem rossz dolog, csak így lehet kiengedni a feszültséget.
Megkönnyebbültem valamilyen szinten amint rábólintott a téma váltásra, és nem akarta tovább ragozni a beszélgetést, a témát. De még egyszer úgyis felfogja hozni a témát, és akkor sem fogom megúszni! Vagyis de! Nem muszáj nekem mesélni minden esetben.
- Én inkább itthon maradnék! - Húztam el szám szélét. - Itthon is lepiálhatjuk magunkat amúgy meg! Az még jól is esne. - Mosolyodtam el halványan, és felálltam a kanapéról. Tényleg nem volt most kedvem kimozdulni még egy percre se. Jó helyen vagyok én itthon is még egy ideig. Kezembe kaptam egy pár üveget a kezembe, és lepakoltam őket a kisasztalra, ami a kanapé előtt volt. - Ez a kínálat! Remélem ez is megfelel... tényleg nincs kedvem elmenni itthonról. - Néztem Em szemeibe reménykedve, hogy nem fogja erőltetni a dolgot, és beleegyezik, hogy inkább itt igyunk.

- Örülök hogy ezt tisztáztuk - viszonoztam mosolyát, és elégedettnek éreztem magam a helyzettel. Katherine nyugodtnak is tűnt, és úgy is látszott hogy összeszedte magát, és... elég megnyugodottnak tűnt ahhoz, hogy elhiggyem, nem lenne belőle gubanc ha a pasi megjelenne és lépni kéne valamit valamerre.
Először nem tudtam, komoly-e a sugallat ami a szavaiból érkezett, de... aztán ahogy elmosolyodott, már láttam hogy viccel.
- Hát, minél többször. Tudod, jól jön a felnőtt társaság is néha, és egyrészt kedvellek, másrészt... mindenkinek jól jön egy barát, értem itt úgy, hogy neked is - mondtam aztán, eleinte viccelve, de aztán már némiképp komolyodva. Hisz komolyan is gondoltam amiket mondtam.
- Rólad el is hiszem. De azért... néha kell azt is. Kiengedni a felgyülemlett feszültséget. Mint egy csap, amit néha ki kell nyitni, hogy ne robbanjon fel a kazán. Ez nem gyengeség. Fogd fel úgy, mintha az erőd túlcsordult maradékát engednéd ki a könnyekkel - kacsintottam Rá barátian. Látszott a szemében, hogy nem örül amiért sírt, de közben mégis ott volt arcán hogy kissé könnyedebbnek tűnt, még a teste tartásából is. Ismerős látvány volt. Valszeg a tükörből.
- Oké. - Kis habozás után úgy döntöttem, hagyom magam. Ezúttal engedem váltani a témán. Bár még tudnám boncolgatni, de... inkább nem. Most hagyom, nem kell ajtóstól rontani a romos házba, csak finoman, egyelőre. Néztem miként issza meg maradék italát, és eszembe ötlött két lehetőség. - Két ötletem van - mutattam fel két ujjamat, majd az egyiket becsukva csak egyet. - Elmehetnénk valami jó kis helyre, és irdatlanul bepiálhatnánk - vetettem fel az egyes verziómat, aztán ismét felmutattam a másik ujjam is. - Vagy, bevehetnénk magunk a városba, elcsíphetnénk egy gyanútlan járókelőt, és megvacsorázhatnánk - vigyorodtam el. Hiába, vadászni indultam mikor megtaláltam. Az ösztön még most is bennem munkált. - Bocs, most csak ez a két ötletem van, de ha van jobb, figyelek - kacsintottam, hátradőlve hasonlóképp a kanapén.

- Hát persze, hogy én vagyok az erősebb... - Bólogattam ezzel meggyőzve magamat, és megpróbáltam elmosolyodni hátha sikerül, de ahogy éreztem sikerült egy meggyőző mosolyt festenem arcomra. Ezzel már csak megtudtam győzni őt. Nem akartam, hogy tovább bizonygassa az erőmet, vagy hogy mennyire tudok felülkerekedni Victor-on. Hanyagolni akartam mostantól ezt a témát. Egyszer elég volt róla beszélni, nem kell többet. Ez is épp elég volt nekem, és neki is legyen elég, mert többet nem fogok neki mesélni róla. Végül is szinte mindent tud, attól eltekintve, hogy nem tudja mit éreztem. Azt hiszi, hogy én voltam a naiv kislány aki beleesett a város rosszfiújába. Ez részben igaz is, de nálam ennél többről volt szó anno.
- Sokszor? Nálad mennyi a sok? Csakhogy feltudjak készülni a legrosszabbra. - Mondtam az elején teljesen komoly ábrázattal, de aztán egy halvány mosolyt erőltettem arcomra, hogy leessen neki, hogy nem gondoltam komolyan. Szívesen láttam itt ha arról van szó. Jöhet ha akar, találkozhatunk, vagy akármi. Egész jó hatással volt rám idáig, de aztán ki tudja. Lehet nem kéne hagynom neki ezt az egészet.. Talán most még "elmenekülhetek". Ehhez értettem a legjobban az idők során, és ezt most is megtehetném. De mégse teszem. Egyenlőre legalábbis.
Hagyta, hogy lenyugodjak karjaiban, és mikor felálltam a kanapéról, türelmesen megvárta, hogy összeszedjem magam, és újra valamiféle normális külsőt tudjak varázsolni magamra. Ahogy elnézem a türelméről lehet híres, mert eddig még egyszer sem sürgetett. Legalább Ő türelmes, velem ellentétben. A türelem egy előny lehet, ami nekem nincs meg, de eddig még nem is nagyon hiányzott az életemből. Mindig mindent megkaptam elég hamar, amit akartam.
- Elég rég nem sírtam... - Vallottam be szemeibe nézve, ahogy visszaültem a helyemre, és vettem egy mély levegőt. Tényleg jól esett valamilyen szinten, de azért e mellett ott volt, hogy ezt nem engedhettem volna meg magamnak. Semmiféle gyengeséget nem engedhettem volna meg magamnak igazából, de most megtörtem. Bevallom őszintén, még akkor is ha rossz bevallani. De ez nem fordul elő a közeljövőben, és ezt már most elhatároztam magamban. Ha beleszakadok is, de hogy összetörni nem fogok mégegyszer az is biztos. Kezembe vettem a poharamat, és megittam belőle a maradék whiskyt, de aztán amint leért a torkomon egy kisebb fintor jelent meg az arcomon. Ez már korántsem volt olyan hideg, mint mikor beleöntöttem a poharamba.
- Na de váltsunk témát! - Mondtam visszadőlve a kanapéra. Elég hirtelen jöhetett ez a dolog, de nem voltam hajlandó foglalkozni a nemrég történtekkel. Úgy tettem mintha meg sem történt volna az egész. Így lehetett a legjobban túltenni magamat a dolgon. - Elég volt a lelkizésből. - Jelentettem ki határozottan, nyomát sem mutatva az előbbi gyengeségemnek, és egy hamiskás mosoly jelent meg arcomon. Ez kellett nekem! Egy kis téma váltás. Már csak azt kellett kitalálni, hogy mi legyen a következő témánk.

- Szerintem nagyon is szimpatikus lennél Delilah-nak - ráztam meg kissé a fejem, de végig mosolyogva. - Okos kislány, tudja kik a kedvesek - céloztam ezzel persze Őrá. Ha a lányom egy olyan csirkefogót tud szeretni mint én, akkor Kath sem jelentene problémát e-téren, könnyedén megkedvelhetnék egymást. Ebben Katherine a nehezebb falat, nem a lányom, ez biztos.
- Te vagy az erősebb - ismételtem utána, és figyeltem Őt, azt arcát... hogyan változnak az érzések rajta. Leginkább az elszántság. Kissé ingatagnak tűnt először, inkább elfedve... de ott volt, és a szeme fénye biztosított arról, hogy ott bent erős. És ki tud állni a fickó elé, erősen, határozottan. Amit őszintén reméltem is.
- Na nem baj, akkor majd most hozzámszoksz. Sokszor tervezlek boldogítani téged, kedves Katherine - feleltem halálosan komolyan. Nem gondoltam hogy ez csak úgy ittmarad, félbehagyva. Egy beszélgetés alatt nem lehet kihozni belőle amit akarok, különben is, a barátok gyakorta összefutnak. És nekem is jól jött a társaság. A felnőtt társaság. Delilah mellett könnyű gondolkodni... De Katherine mellett a magam baja el is van szinte felejtve, hisz könnyebb az Övével foglalkozni.
Nem néztem az időt, de valószínűleg elég sokáig eltartott, míg sikerült megnyugodnia. Én pedig türelmesen vártam, míg nem éreztem úgy, hogy teste már nem reszket ahogy rázza a sírás, nem hüppög, nem bújik. Míg nem éreztem, hogy kész elengedni, nem húzódtam el tőle. Csak akkor vonultam vissza, amikor Ő maga húzódzkodott, jelezve hogy kész van. Akkor kiengedtem a karjaimból, és a szemébe néztem, finoman sodorva ki egy kósza hajtincset az arcából.
- Rendben vagy? - kérdeztem lágyan, mire a válasz a hálás pillantása volt. Felállt és zsebkendőért indult. Csendben figyeltem, és vártam, hagytam hogy összeszedhesse egészen magát, és megnyugodjon, hadd térjen vissza könnyek nélkül mellém, száraz arccal. Mikor ez megtörtént csak akkor szólaltam újra meg. - Örülök neki. Látod, egy baráti váll, és egy kis sírás, még nem árt senkinek, sokszor inkább segít - mosolyogtam rá viszonozva én is, és valóban örömmel fogadtam, hogy úgy látszik, jobban érzi már magát. Úgy is nézett ki. Megkönnyebbültnek, és erősnek, és sokkalta nyugodtabbnak. Már nem éreztem belőle olyan erősen azt a feszültséget, meg a többi gátló, kellemetlen érzelmet. Most úgy tűnt jól van.