- Én sosem vártam el tőled semmit, de azt nekem nem mondhatod, hogy nem tettem érted semmit... - Ráztam meg a fejemet megpróbálva letörölni könnyeimet kézfejemmel, de amint letöröltem a könnyeimet, jöttek a helyébe újak, így minden próbálkozásom hiába való volt. Még hogy nem tettem érte semmit! Bár Ő nem tud róla én akkor is mindent megtettem érte, még akkor is ha ezek a múltban történtek. Nem véletlenül alakultak úgy a dolgok ahogy! Apám megölte volna, ha nem teszek valamit, de hát az életemet is odaadtam volna érte. Nem volt kérdés, hogy megakadályozom a legrosszabbat.
- De Victor, te nem vagy az ellenségem! Ez nem ugyanaz mikor egy ellenségem mondja nekem ezeket. Ők egy könnycseppet sem látnak tőlem, így nincs is lehetőségük meghatódni. - Mondtam el szipogva. Még sosem ejtettem egyetlen könnycseppet sem egy ellenségem társaságában. Az valahogy sosem illet hozzám, meg hát mindig is úgy tartottam, hogy a sírással semmit sem lehet elérni. Még akkor is ezt mondom, miközben éppen sírok. Victor is arra utal, hogy nem fogom meghatni a sírásommal, de nem is ez a célom. Egyszerűen csak elöntött a fájdalom, és ezt a "mellékhatást" kaptam mellé, amit már nem tudtam visszafogni.
Mikor a lépcső széléhez értem Victor megszólalt, hogy várjak. Egy nagyot nyeltem, és kétszer meggondoltam, hogy jó ötlet lesz-e megfordulni, mert nem tudhatom mikor vág a képembe valami megjegyzést. Lassan megfordultam, és ránéztem miközben tettem egy pár lépést a lépcsőtől. - Miért ne menjek? - Kérdeztem vissza egészen halkan, könnyektől áztatott arccal.

Az még csak jobban lesújtott, amiket mondott nekem. Legszívesebben kimenekültem volna a világból, és elfelejtettem volna mindent. Nem csak ezt, hanem minden mást is.. A szavai csak még jobban szíven ütöttek. Ahogy lehullottak a kezeim mellkasáról, egyértelműen leolvashattam róla, hogy ennek szinte örül. Lassan attól is undorodik, hogy hozzá nyúlok! Elfordítottam tekintetem kék szemeiről, és kiegyenesedtem. Minden mozdulat nehezemre esett, annyira fájt ott bent valami. Túl sokszor engedtem az emberségemnek mióta itt van Victor, nem volt semmi baj egészen addig míg távol volt tőlem, de most itt van és egyformán sértegetjük, bántjuk egymást. Csak hogy Ő ezt fapofával tűri, míg én szépen lassan török össze belülről. - Elég Victor! - Mondtam elég indulatosan, mégis megtörve. Nem engedhettem ezt magamnak, de eluralkodott rajtam és érzés, hogy ennyire semmirekellő ribanc vagyok. - Csak elég... - Mondtam ezt most már sokkal halkabban, és elfordultam tőle. Szemeim könnybe lábadtak, de tudtam hogy az Ő szemében elmehetek a fenébe az érzéseimmel együtt.
- Tudod miért utálom, hogy itt vagy? - Fordultam vissza hozzá hirtelen, mert úgy éreztem, hogy ezt még tudatnom kell vele. - Mert te teszed ezt velem! Ha már mondaná ezt nekem hidegen hagyna az egész, de hogy te mondod nekem ezeket, fáj, és hatással van rám. És ha ezt nem tudtad eddig észrevenni, akkor.... Csuklott el a hangom, de aztán folytattam. akkor tényleg nagyon utálsz. - Mondtam ki végül lesütve szemeimet, és végigcsordult pár könnycsepp arcomon. Felőlem bármit mondhatott, csak ne megint egy olyat, hogy milyen szemét vagyok. Mielőtt még bármit mondhatott volna elindultam a lépcső irányába, de végül megálltam, de nem fordultam meg. Mintha vártam volna, hogy mikor tapos belém egy újabb mondatával.

- Ohh mert te annyira jó apa vagy! Elmondanád nekem azon kívül mit tettél a lányodért, hogy követted?- Mondtam eleinte még teljesen nyugodtan, de aztán elé léptem és kezemet mellkasára szorítva, hogy még véletlenül se tudjon felállni, lehajoltam annyira, hogy szemeibe nézhessek. Ott fürkésztem szemeit és vártam a válaszát, még akkor is ha legszívesebben egy karót szúrtam volna szívébe jelen pillanatban.
A Pierce vezetéknevet kapta, az meg hogy lehet? De ahogy kimondta a lányunk teljes nevét lefagytam, mert rögtön beugrott az arc akihez ez a név tartozott. - Az nem lehet... - Mondtam magam elé meredve, de aztán felnéztem Victor szemeibe hitetlenkedve. Én már találkoztam vele és még csak nem is sejtettem, hogy a lányom lehetne. Pedig visszagondolva tényleg hasonlít rám, és még Victor arcvonásai is felfedezhetőek egy-két helyen.
Mintha csak szíven szúrtak volna úgy éreztem magam, és ezt is lehetett leolvasni az arcomról. Magam sem hittem el, hogy hogy tudtak ennyire lehagyni az anyai ösztöneim. Igaza volt Victor-nak nekem nincsenek olyanjaim, most aztán tényleg bebizonyosodott! - Én már találkoztam vele! - Mondtam szinte kétségbeeséssel a hangomban, mintha valami biztos pontot keresnék, de még véletlenül se vártam volna el, hogy Victor legyen az. Meg se tenné értem talán. Kezeim lehullottak mellkasáról, de nem egyenesedtem ki.

- Tudhatnád, hogy nekem olyan nincs.. - Sóhajtottam fel hangosan. Volt egy erős sejtésem, hogy a városban lehet, ez olyan megérzés lehetett, de ezt csak még jobban megerősítette az, hogy Victor is a városba jött, hisz mint megtudtuk, követi a lányunkat mindenhova. Szemmel tartja vagy micsoda...
- Hagyjuk a gúnyt Victor, én ennél több információt akarok tudni anélkül, hogy közben érezteted velem, hogy milyen szemétláda anya vagyok! - Forgattam meg szemeimet. Esélyem se volt anya lenni, sőt még arra se volt esély, hogy a karjaimban tarthassam. Alig egy pár pillanatra láttam az arcát, és már el is vették tőlem, és olyan helyre vitték előlem, ahol nem tudtam megtalálni. Ellenben Victor-al. Anyám megmutatta neki apám háta mögött, megfoghatta és talán még azt is megtudta anyámtól, hogy hova viszik a lányunkat.
- Mi a vezetékneve? - Tettem fel következő kérdésemet hidegen, és vártam a válaszát. Ez az utolsó amit tudni akarok tőle, és már itt is hagyom lezárom vele a további beszélgetéseket, mert nem akarom hallani tőle ezt. A gúnyosságot, a hidegséget, más minden egyébféle megvetést. Pontosan elég volt nekem ennyi is, egyszerűen csak egyedül akartam lenni, hogy mindent átgondolhassak, hogy aztán végül tudjak tenni valamit a lányom ügyében, mert fel kell keresnem.

- Türelmes vagyok, de ezek szerint nem annyira mint te. - Vontam meg a vállamat, mintha nem tudnék mit kezdeni ezzel az információval, amit mondott. Pedig én aztán türelmes vagyok, nem is kis szinten, de persze Victor ebben is túltesz rajtam. Sok éven át menekültem így a legtöbb esetben türelmesnek kellett lennem. Megvártam a megfelelő időpontot mikor továbbállhatok, mert nem tehettem volna meg egy-két pillanat alatt, mert az túl feltűnő lett volna.
Szinte zavarba ejtően fürkészte a szemeimet, mintha keresne bennük valamit. Álltam a tekintetét, még akkor is ha éppen egy gyengébb pillanatomban láthatott. Észre kellett, hogy vegye, mert észrevehető volt, de talán nem is hitt a szemének. Végül is nem minden nap lát ilyennek, hogy az arcomról le lehet olvasni a fájdalmat, még akkor is ha csak pár percig van egy így. Belül továbbra is fájdalmat éreztem, de ez már nem látszott arcomon a végére. Még csak meg sem említette, hogy mit vehetett észre rajtam, amit furcsálltam is. Talán azt vártam volna el tőle, hogy kiröhögi, hogy jéé csak nem érzek valamit! De semmi nem történt...
Szóba hozta a lányunkat, amire érdeklődően néztem fel rá. Tudni akartam még mit tud róla... Hisz figyelte Őt, tudta kicsoda, mit csinált eddig, hogy milyen lett, habár volt egy olyan sejtésem, hogy rám ütött. A ribanc anyjára! - Mit tudsz még róla? Mindent tudni akarok! - Mondtam a végére szinte már követelve, mert minél előbb meg akartam tudni valamit róla. Mégis csak a lányom volt, még akkor is ha a születése után elvették tőlem a szüleim.

- Drágám, azért nem tudsz örülni neki, mert te nem vagy határtalanul türelmes. - sóhajtottam fel, miközben az arcát néztem. Próbáltam olvasni ezekből a szemekből, mert ami azt illeti, mindig is érdekelt, mi rejlik ennek a nőnek az elmebeteg elméjében. De rá kellett jönnöm, hogy sajnálatos módon, túl jó játékos. Nem tudom legyőzni őt, hiába vagyok pár évvel idősebb nála.
Ezek után más következett, ami engem is meglepett, és teljes őszinteséggel mondhatom, hogy megláttam felcsillanni valamit szemeiben, ami eddig számomra mindig ismeretlen volt. Érzelmeket, amiket rajta eddig nem láttam. Talán most jött el ennek az ideje? Annyira fájtak neki a szavaim, mint nekem a sajátjaim? Talán.. megeshet. De mindketten ezt írtuk meg magunkat, így kell lejátszanunk az életünket. Neki ha Salvatore kell, én nem tudok közéjük állni.
- Talán ideje lenne ezúttal komolyabb vizekre eveznünk. Nem érdekel a lányod, egészen véletlenül? - kérdeztem tőle, még mindig érzéketlenül.

- Akkor örülj a határtalan türelmednek, mert én nem tudok ennek örülni, de gondolom ezt sejtetted... - Horkantam fel, és már szinte kínomban mosolyodtam el, de aztán kezemet a szám elé raktam, mintha olyan jót mulatnék a saját szavaimon. Arcáról nem tudtam semmit leolvasni, rezzenéstelen arccal szólt hozzám, néha eleresztve egy vigyort, de ez aligha jelenthetett valamit. Nem tudtam hogy mi jár a fejében azon kívül amit elmond, és zavart, talán még fájt is, hogy ilyen szinten semleges az irányomba.
Gyűlölj! Ha neked jólesik. Ahogy megrántotta a vállát, miközben kimondta ezeket a szavakat, ez nálam felért egy kisebb pofonnal. Ennyire nem érdekli, hogy mit gondolok róla... Vagy hogy egyáltalán ennyire nem érdeklem. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, de viszont arcomon már látható lehetett a fájdalom. Nem akartam kimutatni, eszembe se volt, de valahogy nem tudtam tartani magam bármennyire is próbáltam megerőltetni magam! - Rendben... - Mondtam, de éreztem, ahogy megremeg a hangom. - Jól fog esni! - Nyeltem egy nagyot felnézve szemeibe. Szemeim már lassan a könnyektől kezdtek csillogni, de nem engedtem, hogy ez elfajuljon. Azért annyira nem vagyok gyenge, hogy itt helyben elkezdjek sírni. Végül is én mondtam neki, hogy gyűlölöm, számítanom kellett volna erre a válaszra, de akkor sem tudom felfogni, hogy hogy tudtunk idáig eljutni a múltunkat figyelembe véve. De viszont nem számítottam arra, hogy csak így vállat fog vonni erre. Talán ezért reagált így le ezt.

Szavaira nem mondtam semmit, mert miért is bizonygatnám, hogy nekem igézés nélkül is megy az, hogy összeszedjek valakit... Csak tudnám, hogy akkor szerintem hogy szedem össze a vámpír pasikat, mert mit ne mondjak, nem vagyok olyan szinten, hogy tudjak vámpírokat igézni. Az ember pasikat meg eléggé kevésre tartom, így nem is sűrűn kezdek velük. De hát Ő csak higgye, hogy igézéssel vonzom magamhoz a pasikat.
- Nem doblak ki! Hallgasd csak, hogy mit csinálok itthon. Egyszer úgyis megfogod unni.. - Vontam meg a vállamat nagyot nyelve. Ohh pedig hogy milyen szívesen kidobtam volna jelen pillanatban, de mégse tettem vissza fogtam magam, nem engedtem meg magamnak, hogy kivágjam a hisztit, mert már nagyon is elegem volt vele, pedig még csak nem is olyan rég jött ide a nyakamra.
Már épp mondtam volna valamit felemelve kezemet, de aztán végül összeszorítottam ajkaimat, és lesütöttem szemeimet. Inkább nem mondtam semmit, legalábbis egyelőre. Meg kellett fontolnom a szavaimat még mielőtt gondolkodás nélkül kezdek ordítozni. Nem adom meg neki a még nagyobb örömet, hogy idegesíthet. Élvezi, hogy ezt teheti velem. - Direkt csinálod ezt velem, és még ráadásul élvezed is. Vigyorogva nézed végig ahogy magamba fojtom a szavakat, amiket legszívesebben a képedbe üvöltenék. És nem én vagyok itt a szánalmas, hanem te... Gyűlöllek! - Mondtam az utolsó szót elég hevesen, és már szinte ki is emeltem. Gyengének éreztem magam, és ez talán kissé meg is látszódhatott rajtam, amire ki tudja hogy reagál, de már hidegen hagy, mert most telt be a pohár. Mióta csak itt van ezt csinálja, velem és én is ugyanezt vele.