- A lányunk... - Mondtam egészen halkan, ahogy felemlítette, hogy gyereket szültem neki. Pontosabban Katie-t. A lányomat... a lányunkat. Szinte rögtön eszembe jutott minden, arról az időszakról. A legtöbb részét nem bántam meg, mert végül is részben teljesült az a dolog amit szerettem volna, és az az volt, hogy annak a férfinek szültem gyereket akit szerettem. De ettől eltekintve nem sok minden alakult jól, de ez már a múlt, és nem lehet rajta változtatni. Viszont a lányunk él, és ha csak nem egy véletlen folytán találkozok vele, akkor nem hiszem, hogy magamtól megkeresném, hogy elé álljak. Nem is tudom mit tennék, meggondolatlanul cselekednék ez biztos szinte!
Megleptem azzal, hogy én is kimondtam, de bevallom, hogy magamat is megleptem ezzel. Nem gondolkoztam most sem, de talán nem is volt most baj. Nem volt tőlem megszokott, hogy csak úgy kimondjam az érzéseimet ilyen hirtelen, minden előjel nélkül. Nem vártam meg a reakcióját, inkább betapasztottam ajkaimat az enyéimmel, hátha ezzel megtudom akadályozni minden fajta rosszalló megjegyzését.
Nem kaptam visszautasítást, sőt hajam után kapott, és nem is engedtem el ajkait közelebb húzódtam hozzá. Szenvedéllyel viszonozta a csókomat, és már el is kezdett hátrálni míg falat nem ért. Ebben a pillanatban elvált ajkaimtól, és már át is vándorolt a nyakamra. Halkan felsóhajtottam, és egyik kezem beletúrt hajába. Akartam őt ebben a percben mindennél jobban... szívem szinte kiugrik a helyéről a szavai miatt, és a csókjai miatt. Nem pont erre számítottam, de nem lényeg.. meg tudott lepni, de én is megtudtam lepni Őt.

Szavait meglepve hallgattam, habár ez nem látszódott annyira az arcomon. Bántom azzal, ha Stefan-al vagyok… gondoltam én, hogy valami féltékenységet érez, de nem gondoltam, hogy ezzel bántani is tudom. Teljesen az ellenkezőjét mondta annak, mint amit eddig tett. Úgy tett mintha nem érdekelte volna, hogy Stefan-al vagyok, sőt minden egyes bántó szavamat fapofával tűrte, és most kiderül, hogy igen is bántotta ezek. Számomra ez olyan lehetetlennek tűnt, de az még inkább, amit utoljára mondott. Bár kicsit sem szépen, de elmondta, hogy mindennek ellenére szeret. – Szeretsz? – Kérdeztem alig halhatóan mit sem törődve a többivel, mint például, hogy azt mondta, hogy egy átkozott ribanc vagyok, de nem is érdekelt… azt mondta, hogy szeret! Nem hittem volna, hogy ezt fogja nekem mondani ezek után, és mégis! Sőt azt se gondoltam volna, hogy valaha fogok még ilyet hallani tőle. De amint kimondta, valami leírhatatlan érzés volt. Csak jó volt, és kész!
- Én is szeretlek… - Mondtam egy kicsit bátortalanul. Engem aztán nem érdekelt, hogy mit fog szólni hozzá, de muszáj volt megtennem. Vágytam arra, hogy megcsókolhassam, és nem is gondolkoztam, pedig megfordulhatott volna a fejembe, hogy csak a visszautasítást fogok kapni. Nem volt köztünk sok távolság, így nem is kellett sok, és már az ajkai az enyémen voltak, és megcsókoltam. Csak imádkozni tudtam, hogy ne toljon el magától, és hagyjon itt a fenébe.

Mikor a mondandója végére ért volna, már nyitottam is számat, hogy megcáfoljam a szavait, és a szemébe mondjam, hogy nem egy pitiáner senki a számomra, de ne jött ki hang a torkomon. Egyszerűen nem voltam képes rá, mert az érzéseimről volt szó. Mert csak azokkal tudtam volna megmagyarázni, hogy még most sem egy senki számomra. Csak álltam ott földbegyökerezett lábakkal, de aztán megindult felém és vészesen közel megállt előttem, míg én a mozdulatait figyeltem félve. Kezeit a vállamra húzta. Érintése hatására kissé összerezzentem, de ez volt az egyetlen mozdulat amit megtettem.
Kérdésére ledöbbentett, és eleinte csak egy-két szót tudtam mondani. - Ne kérlek... - Mondtam fájdalommal telve, mert ez volt az egyetlen kérdés, amit nem akartam, hogy feltegyen. - Engem mindenki gyűlöl, miért lennél kivétel? Inkább most gyűlölj meg, mint mondjuk később... mert ha most nem, akkor reményeket fogok táplálni az iránt, hogy majd később nem fogjuk ezt csinálni a másikkal. És ha akkor gyűlölsz meg, akkor én abba beleroppanok.. te vagy az egyetlen aki képes velem ezt megtenni, és ezt utálom. - Mondtam el elszorult torokkal a végére, mert újra a sírás fojtogatott, de aztán valahogy sikerült visszafognom, és csak az arcomon csorogtak végig a könnycseppek. Nem akartam, hogy ezt tudja, de választ akart a kérdésére, én pedig őszinte voltam vele, de lehet hogy végül épp ezért fog megutálni. Azt vártam mikor hullanak le kezei vállamról, és fordít hátat nekem a szavaim miatt. Ezt vártam, még akkor is ha nem ezt akartam.