- Delilah-nak? – Kérdeztem vissza és halkan felnevettem. – Nem leszek neki szimpatikus, ha elmeséled, hogy Kath néni mennyire bizalmatlan, és aztán mégis kiborul, mert annyi év után nem bírta tovább. – Húzódott egy igencsak halvány mosolyra ajkam. Persze azért rájöttem, hogy nem gondolta komolyan a dolgot. De amúgy is mit tudna mondani egy ilyen kislány? Vagyis nem tudná elmondani nagyon, tekintve hogy azért nem annyira, hű de nagy még. A lánya volt a mindene, a barátnője mellett. Ezt már csak azért is szűrtem le, mert nem egyszer említette már témától függetlenül. Már annyit emlegeti lassan ezt a gyereket, hogy a végén kíváncsi leszek rá, attól eltekintve, hogy fogalmam sincs mit kezdhetnék vele.
- Jól van, megértettem.. Kibaszottul hatalma van felettem! – Motyogtam inkább magamnak hátradőlve a kanapén. Erős voltam én, Ő hirtelen mégis azt látta, hogy gyenge vagyok vele szembe pedig ez nincs így. Most nincs itt, és senki ne várja el tőlem, hogy annyi év után, hogy találkoztam vele, majd bomba biztosan fogok itt állni, és öntöm ki a lelkemet. Ez a „kis” megrendülés igen is érthető volt. Ezután nem lesz rosszabb, csak jobb. Ha ennek vége lesz, utána minden visszaáll a régi kerékvágásba, és ez nem lesz másképp. Nem fogok úgy elé állni, hogy gyenge vagyok, mert ha én az is vagyok, akkor azon hamar változtatni próbálok, és a világért sem hagynám, hogy így lásson. Főleg, hogy ez csak egy átmeneti állapot. Mint minden ilyen kilengésem, ami igen, egy ilyen „érzelem” kitöréssel járt. Ez ellen nem tudtam tenni… - Én vagyok az erősebb! – Bólintottam végül, hisz ez egy tény volt amit tudtam is, csak annyira nem voltam biztos benne jelen helyzetben.
- Nem kell bocsánatot kérned! Én nem vagyok hozzászokva az ilyen „emberekhez” – Vontam meg vállamat a kezeimet babrálva, nem nézve szemeibe. – Mondjuk, lehet valaki elhiszi, de a legtöbb esetben én ezt látom. – Mondtam, tovább piszkálva a kezeimet, lehajtott fejjel, de aztán felnéztem óvatosan.
Kivételesen hagytam magam vigasztalni. Még szinte jól is esett, hogy valaki körbeölel a karjaival, és hagyja, hogy odabújjak hozzá. Nem azért mert hiányzott az ilyen a régi időkből, mikor ezt bárkivel is megtehettem, csak jól esett, még akkor is ha nem vagyok az a nagyon ölelkezős típus.
Türelmesen várta, hogy kisírjam magam a karjaiban, és még néha mondott is nekem bár biztató szót a fülembe. Néha-néha megsimogatta a hátamat és várt. Nem is volt más választása, mert én már csak azért se engedtem volna el amíg sírok. Ahogy telt az idő, úgy csendesültem el egyre jobban, és a végén már csak az arcomon lévő könnycseppek jelezték, az előbbi sírásomat. Már csak akkor engedtem el, mikor már teljesen biztos voltam benne, hogy már nem jön több könny, és a légzésem is helyreállt. Eltávolodtam tőle, és ezzel ki is szabadultam öleléséből. – Köszönöm! – Néztem a szemeibe némiképp hálásan, és felálltam a kanapéról, hogy keressek magamnak valahonnan zsebkendőt, amit elég hamar meg is találtam, és megtöröltem vele szemeimet, megpróbálva visszanyerni a sírás előtti állapotomat, ami nagyjából sikerült is. Visszaültem Em mellé a kanapéra, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Sokkal jobban éreztem magam. Mintha megkönnyebbültem volna, mintha az erő is visszatért volna belém valamilyen szinten. Ha ezt tudom, nem is ellenkezek annyira, úgy mint az elején. – Sokkal jobb. – Mosolyodtam el bátortalanul Em szemeit figyelve.

- Nem vagyok spicli - mondtam, haloványan csillogó, de komoly tekintettel nézve Őrá. - Nem fogok senkinek semmit elmesélni. Maximum Delilah-nak, ha nem bánod, de Ő azt hiszem senkinek nem adja majd tovább, maximum a plüssbabáknak - mosolyogtam Rá bátorítón, hátha. Persze nem mondtam komolyan, bár ha az is lenne, Delilah valóban nem jelentene ebben veszélyt. Ugyan kinek beszélhetne? Még a szókincse sem alkalmas rá, szóval az én lányom aztán biztosan nem fecsegne. És én sem fogok senkinek mesélni. Nem rombolnám le a bizalmat, amit építeni igyekszem.
- Eddig jó. Ne engedd. De ha azt hiszed most vagy abban az állapotban amikor nem engeded... akkor rosszul hiszed - néztem végig rajta, hisz itt sír, és ki van bukva. Ha ilyen az amikor nincs hatalma felette a fickónak, akkor nem merem elképzelni mit produkál amikor van... - Ne felejtsd el hogy te vagy az erősebb. Mutasd is meg neki. Hadd lássa, hadd tudja meg ki is az a Katherine Pierce, aki képes bármire - mondtam komoly elszántan. Bár láttam a szemeiben a kétkedést, a feldúltságot, de reméltem, hogy azért mindennek ellenére eljutnak hozzá a szavaim, és meg is érti őket.
- Bocsi - viszonoztam a mosolyát, mikor azt mondta tényleg tudok nyálas lenni. Hát... nem tehetek róla, a jó neveltetés és a jó társaság "átka". De sebaj, engem nem zavar. - Ebben igazad lehet. Valóban - bólintottam, és néztem Őt elmerengve. Vajon mi járhat abban az okos fejében, és a szívében...? Mi lehet a lelkében? Mi tartja ilyen áthatolhatatlanul, és mégis ilyen sebezhetően...?
Úgy tűnt megfogadta a tanácsomat. Legalábbis nem húzódott el jó ideig, és csak éreztem hogyan remeg meg újra és újra a teste, hogyan kapaszkodik belém, és bújik a teste az enyémhez. Nem akartam felzavarni, nem akartam... megzavarni, szerettem volna kivárni, várni, hogy Ő önmaga adja meg a pillanatot, mikor elég. Mikor érzi úgy, hogy elég könnyű már, elég, hogy meg tudjon nyugodni, és ne kényszerből, hanem nyugodtabb szívvel, akkor... amikor tényleg jobb. Így nem piszkáltam, nem zargattam, csak néha-néha mormogtam valami megnyugtatót a fülébe, és simogattam, vigasztaltam. Csak ott voltam, csendes támaszként.
- Jól van - bólintottam aprót, mikor a szemembe nézve azt mondta, hisz nekem. Ez jó volt. Kezdetnek nagyon jó. Még akkor is ha aztán visszabújt, és sírdogált még kicsit. Bár egyre kevésbé, egyre halkabban. Kitartóan vigasztaltam, és nem szakítottam félbe, csak ott voltam neki. Támasz, bizalmas, védelmező. Amire kell. És ameddig kell. - Senki - bólintottam kicsit, és vártam egészen addig, amíg meg nem győződhettem róla, hogy már jobban van, és nem jön több könny. Míg sírt, nem akartam elereszteni. Hadd békéljen mg kicsit, bizalmas biztonságban.

- Tesztelni nem árt még mielőtt bármibe is belemennénk, de úgy érzem, hogy már így is teljesen mindegy. Már elég sok mindent tudsz rólam! Ilyenkor már késő belegondolni, hogy teszteljünk. A lényeg, hogy amit eddig meg tudtál rólam, azokat senkinek nem mondhatod el! Még akkor, se ha ez a dolog nem jön össze… - Mondtam teljesen komolyan szemeibe nézve. Nem akartam, hogy bármi is kiderüljön ebből a beszélgetésből. Senki nem azt tudja rólam, hogy érzelmektől túláradva beszélgetek valakivel, és egyúttal ki is teregetem a fél életemet. Ő nem az a fajta volt aki továbbadja a dolgokat, de azért jobb tisztázni ezt vele. Ez már csak a bizalmatlanságomhoz tartozik, gondolom ezt megtudja érteni.
Szavai hallatán egy nagyot nyeltem, és hirtelen nem is tudtam mit mondjak. Szerinte Victor-nak hatalma van felettem… az érzelmeim felett. Végighallgattam, miközben azért feszülten figyelten. Nem akartam, hogy igaza legyen. Nem akartam bevallani magamnak ezeket a szavakat. – Én nem engedem, hogy erős legyen felettem, vagy hogy uralma legyen! – Mondtam ki hevesen, mint aki nem is hallotta a szavai többi részét. Pedig felfogtam én azokat is, erős vagyok én tudtam ezt, de mégis ott volt mellette, hogy hagyom magam egy férfinak. Hagyom, hogy győzzön felettem. – Ez nem igaz! – Tettem még hozzá már csak azért is ellenkezve szavainak, és szinte alig tudtam levegőt venni kb. úgy egy percig. Pánikba estem szinte. Sosem akartam, hogy bárki is ilyet mondjon nekem, de ennek nem is volt meg a lehetősége egészen mostanáig, mert senki nem tudta teljesen a történetet, sem azt, hogy jelent pillanatban hogy érzek. De Ő alig pár óra beszélgetés után ezt állapította meg.
- Igen, néha iszonyat nyálasan tudsz beszélni! – Fintorodtam el, de aztán bátortalanul elmosolyodtam. – Szerintem egészen addig mindenki hitetlen, amíg meg nem tapasztalja. – Lágyult el a mosolyom, és halkan felsóhajtottam. Tényleg olyan furcsa ebbe belegondolni, de hát ha Ő mondja, akkor igaza lehet.
Annyi időn át erősnek mutatkoztam, és most gyenge vagyok. És ezt ő is láthatta, habár én ezt nem láthattam, mert nem néztem szemeibe. Inkább a vállába fúrtam arcomat, és úgy sírtam, miközben kezeim, sőt szinte az egész testem remegett a sírástól. Nem is tudom mikor sírtam utoljára. Talán több évvel ezelőtt, mikor vámpírságom elején volt, és emiatt szenvedtem. Végül is melyik vámpír nem szenved egy kis ideig? Nem szerettem volna sokáig elhúzni ezt a dolgot, de mégse sikerült visszafognom magamat. Em is azt mondta, hogy inkább engedjem el magam, és jobb lesz, és lassan de biztosan elkezdtem neki hinni. Ezért is hagytam inkább minden fajta erőfeszítést, és sírtam karjaiba bújva.
Biztatására kicsit kibújtam öleléséből, és szemeibe néztem. – Hiszek neked! – Mondtam ki halkan, szinte alig halhatóan, de aztán nem sokáig figyeltem szemeit, visszafúrtam arcomat a vállába, és most már lassan kezdtem lenyugodni, habár még mindig csordogáltak könnyeim. – Nem tör össze senki… - Ismételten halkan szavait, és igyekeztem egy mély levegőt venni. Hinni akartam neki. Hinni, hogy tényleg így lesz.

- Nekem nincs ellenemre a képlet, elvégre, ha a szívem már foglalt, miért ne lehetne más nő meg a barátom? Egyszerre úgyis csak egy emberbe lehetek szerelmes. Miért ne érezhetnék akkor feléd baráti szeretetet? Abszolút kivitelezhető, szerintem. És hát van is időnk tesztelni az elméletet, mindkettőnknek van ideje bőségesen - mondtam bizakodva. Végülis itt van előttünk az elméleti örökkévalóság. Van idő kísérletezni, hogy tudunk-e barátok lenni. Eltekintve attól a ténytől, hogy én már most is a barátomnak érzem Katherine-t.
- Figyelj Rám, Te erős vagy. Megbirkózol vele. Ő csak azért erős, mert egyfajta hatalma van az érzelmeid felett. És ezt a hatalmat te adod a kezébe. Ne hagyd hogy uraljon. Légy erős és ne engedj az Ő erejének. Ha bármi történik, te azt fogod tenni, hogy kibírod. Te önmagadból vagy erős, Ő csak azért az, mert lelkileg engeded hogy erős legyen feletted. De ezt le tudod győzni. Bármit is tegyen, bárhogy akarjon belepiszkálni az életedbe, ne engedd hogy hatással legyen rád. Ő is csak egy egyszerű ellenfél, ne tekints rá másként. Csak egy férfi. És le tudod gyűrni - mondtam komolyan, és elszántan. Nem tudtam, érti-e mire akarok kilyukadni, azzal amiket mondok, de reméltem, hogy érti. Bíztam az erejében, a teste és lelke erejében is, mindegy mit tesz a fickó, Kath erősebb, hiszek benne hogy nem törik össze alatta.
- Nem baj, megértem hogy így látod. Én is hitetlen voltam sokáig, de visszatekintve, megérte 200 évet várni a szerelemre. Mert minden mindegy már amiket ez idő alatt csapongva ide-oda megéltem, vagy megtettem, a szerelmem és a kislányom szemében ott van a békém, és az értelme annak hogy élek. Ha majd megtapasztalod, megérted mit érzek, és miért beszélek olykor gyalázatosan nyálasan - csóváltam meg a fejem egy kis nevetés kíséretében. A múlt fájhat, de a jövő csak jobb lehet, ha ott van mellettem az, akit szeretek.
Most viszont nem volt. Kath volt mellettem, és fájt látnom hogy szenved. Fájt, hogy neki fáj. De minden bizodalmam belé helyeztem, hogy jobb lesz neki. Hogy képes jobban lenni. És jobb lenni. Hogy le tudja gyürkőzni ami rossz, és ami fájdalmat okoz neki. Bizonyos voltam benne hogy erős, és képes rá. Mindarra, amit elmondtam neki. Képes. Csak rá kell találnia az erejére... arra a jó, és erős lelki erőre, ami nem csappan meg, ami kitart, és erővel duzzasztja Őt, hogy erősen tartsa a testét. Ám amíg az az erő nincs meg, tartom Őt én.
- Tudom hogy fáj... de jobb lesz. Bízzál, és hidd el - mondtam, és nem hagytam fel a háta simogatásával. - Ne tartsd most magad, tartalak én, te csak engedd magadnak, hogy átjárjon az érzés, és kisöprődjön a könnyekkel minden ami fáj. Kijön, csak ne tartsd vissza. Képes vagy rá. Most szabad érezned, és elengedned minden tartásod. Bízz bennem, veled vagyok, és megtartalak, nem fogsz megtörni, és nem tör össze senki - biztattam csendben.

- Hát a legtöbb esetben azt szokták mondani, hogy egy nő és egy férfi között egyszerűen képtelenség a barátság, holott ez hülyeség azért valamilyen szinten. Már megannyi példa van rá, hogy igen is működhet egy ilyen kapcsolat. Mondjuk én sem voltam/vagyok valami nagy híve a férfi, nő barátságnak, de hát próba szerencse. - Vontam meg vállamat a végén. Lehet, hogy nálunk se fog működni egy idő után a dolog, de hát meglátjuk. Ebben az egészben csak én tudok hibázni. Ő elvan kötelezve a barátnőjének, ennek az Ivy-nek. A legtöbb esetben én elcsábítom a férfiakat, és nem barátkozok velük. Ez esetben most valahogy nem ezt érzem. Nem tekintek rá úgy, ahogy általában szoktam egy férfira gondolni. De aztán nem tudom mi lesz. Lehet, egy idő után nem fogok bírni magammal. Habár nem! Nem próbálkozhatok be nála, tekintve a körülményeket, meg a gondolataimat vele kapcsolatban.
- Tudom, hogy szembe tudok szállni vele, mert elé tudok állni. Megvédem magam, akár szavakkal, akár tettekkel. Már találkoztam vele, tudom mire számítsak, de mégis… Megtörtem, és csak remélni tudom, hogy ez csak ilyen átmeneti állapot lesz, mert én nem bírom ki, ha továbbra is így kell éreznem. Nem félek… csak nem tudom, mit fogok tenni, ha esetleg történik valami olyan. – Néztem szemeibe egy kicsit félve. Erős vagyok, igaza van, de mégis úgy érzem, hogy kezd kicsúszni alólam a talaj, és ezért nem tudom, hogy mit tegyek, mert ezt meg akarom akadályozni. Még soha életembe nem éreztem ennyire, hogy ilyen mértékben mozog alattam a talaj. És ezt nem is éreztem eddig, csak most hogy újra visszajött. Érzem, hogy szívatni akar, hogy fel akarja fordítani az életemet valamilyen szinten, persze ezt rossz értelemben értem. Össze kell szednem magam, ha újra találkoznék vele, ami szinte elkerülhetetlen, arról nem is beszélve, hogy már tudja hol lakom. Lesz hol zaklatnia, ha majd szórakozni akar egy keveset.
- Ez olyan nyálas szöveg. Van valaki a világban, aki csak rám vár… - Nevettem fel halkan fájdalommal benne, és megcsóváltam fejemet. Ezt nehéz volt elhinni. Igen neki már könnyű, mert megtalálta, de lehet, hogy valakinek ezer év is kevés, hogy megtalálja. Én nehéz eset vagyok, nekem talán még nehezebb is lesz ez az egész. - Addig úgysem hiszem el, míg meg nem tapasztalom. – Vontam össze szemöldökömet, és halványan elmosolyodtam. Nem hiszek én az ilyenekben. Még akkor se fogok lehet, ha már megtapasztalom teljesen véletlenül. Ez van.. Eléggé hitetlen vagyok.
Engedtem, hogy öleljen, mert kivételesen jól esett. Most tényleg. Ahogy karjaim viszonozták az ölelést, közelebb csúszva hozzá bújtam oda hozzá. Könnyeimnek szabad utat hagytam. Már nem fogtam vissza magamat, aminek az lett az eredménye, hogy csöndesen, de mégis heves gyorsasággal csordogáltak végig az arcomon a könnyek. Elengedtem magamat, de mégse teljesen. Ennél már nem is nézhetek ki gyengébbnek. Mindig is ettől féltem… Ha ilyen gyengének látnak, és jelen esetben Em meglátta ezt az oldalamat is, amit akár fel is használhatna ellenem ha nem lenne a barátom. De már nem tudtam visszafogni, eltemetni magamban ezt, mert fájt, és utáltam ezt az érzést. Talán ezután már jobb lesz, Ő legalábbis úgy tartja, hogy tényleg könnyebb lesz. – Fáj Em… - Nyögtem ki halkan kapkodva a levegőt, és inkább vállába fúrtam arcomat, hogy még véletlenül se lássa arcomat. Nem fizikai fájdalom volt ez. Inkább belülről jött, és fájt. Nem is kicsit…

- Hálás vagyok érte, és leszek is, köszönöm - mosolyogtam, amikor azt mondta, szól a legközelebbi költői kérdése előtt. Jobb is lesz, ha ezekszerint felkészülök. Régen volt már hogy csak így nekiláttam barátkozni, úgy hogy meg vagyok úgymond kötve. Hogy csak barátok leszünk és más nem. És hogy figyelnem kell, mit mond komolyan, és mi a vicc. Katherine-t még nem ismertem ki úgy hogy ezt lássam mindig rajta. Jobb figyelni.
- Én is hasonlóképp vagyok ezzel. A női barátok ritkák így az ember életében. Úgy hogy csak barátok. Mióta párkapcsolatban vagyok, nem is lett új női barátom - biccentettem feléje, mondván, hogy ő az első. Rajta kívül Izi állt a legközelebb mint barát, de Őt évekig szerettem szerelemmel, míg Ő csak a barátom volt. Kath viszont egész másik fokozat volt. Ő tényleg csak barát volt nekem, mert a szívem Yve-ért dobogott.
- Pedig szembe tudnál szállni. Erős nő vagy. Aki bármire képes. Ez a pasas is csak egy férfi a sok közül. Ha bárki máson felül tiudnál kerekedni, legyőzni, megmutatni hogy milyen erős vagy és állhatatos, kitartó, és... megbecsülésre méltó, akkor EZ előtt a pasas előtt is menne. Csak össze kell szedned az akaratod, és az erőt, amit arra használsz hogy más légy, mint ami lehetnél. Ha félig mindig arra figyelsz, hogy mi látszik rajtad és mit érzel, akkor mindig csak félig figyelsz arra, amit épp csinálnál. Erős vagy. Ezen az a férfi sem tud változtatni - mondtam komolyan, határozottan, hogy igenis értse, hogy igen, igaz, amit mondok, az úgy van. Nincs lehetetlen. Le tudná gyűrni. Sikerülhetne!
- Ezért jó az óvatosság. Megadod a lehetőséget a szívednek hogy érezzen, de nem adod oda bárkinek. Csak aki bizalmat ébreszt benned. Aki kiérdemli, annak. Mert igen, szerintem képes lennél rá, hogy bízz, és szeress, tiszta szívedből. Tudom, kissé, vagy inkább nagyon közhelyesnek hat, de mindenkinek van párja a világban. Egy olyan igazi, egyetlen, aki nem fog bántani, és akit te sem fogsz. Az hogy még nem találtátok meg egymást, nem jelenti azt hogy nincs is ott valahol, hogy nem vár rád - biztattam, komoly, céltudatos tekintettel nyomakodva az Övébe. Őszintén hittem amit mondtam. Úgy főként, hogy nekem is ott volt Yve. Akit igenis nekem rendelt az ég. Akárhogy is haragudjon rám, tudom hogy szeret, ahogy én is Őt. Hisz az életem a bizonyíték. Ha Ő nem az enyém lenne, nem élnék már rég... És mégis élek. Van a világon mindenkinek párja. Csak várni kell. Én 200 évet vártam Rá. És mégis azt mondom, megérte, minden nehézség ellenére is. Megérte!
De most mégis a szívem szakadt hogy Kath sír, én pedig nem tudok olyat mondani, mely vigasz lenne a számára. Pedig szerettem volna...
Ám legalább hagyta hogy átöleljem. Sőt mi több, kicsivel később már Ő maga volt, aki hozzám bújt, és kezeivel visszaölelt.
- De igen, jobb lesz, csak ne tartsd vissza erővel. Hagyd kiáramolni, ne fogd vissza, engedd el... engedd ki a feszültséget, és mindent, ami rossz odabent, ne tarts bent semmit, engedd, míg van minek jönni, csak... engedd el magad, és hagyd, hidd el hogy jobb lesz - mondtam meggyőződve. Tudtam hogy nehéz elhinni, és nem is érzi most úgy hogy igazam van, de igenis igazam lesz. A könnyek lemossák a lélek sebeit, és a test lelki kínjait. Hisz azért vannak. Ha kiadja őket, jobb lesz. Lecsorog a súly a lélekről, a sok seb, és a kemény fal nehezéke, csak engednie kell neki.

- Nem akarok, csúnya rossz gondolatokat ébreszteni benned! – Vigyorodtam el jókedvűen. Tényleg jó lenne megemlítenem, hogy sűrűn teszek fel ehhez hasonló költői kérdéseket, amiket jobb ha nem ért félre, még akkor is ha utólag jól mulatok rajta. – Máskor ígérem, megemlítem, hogy ne vedd komolyan a kérdést! – Biztosítottam azért róla, és egy kicsit oldalra billentettem fejemet, és úgy néztem szemeibe. – Eddig nem nagyon volt még férfi barátom. Általában elcsábítom őket, és nem barátkozok. Még szoknom kell… - Szólalok meg, és a végén a homlokomat ráncolom. Tényleg nem vagyok még hozzászokva ahhoz, hogy egy férfiban bízzak meg, aki nem mellékesen a barátom akar lenni. Furcsa, de megszokható helyzet. Csak egy kis idő kell, nem más.
- Ez nem a nehézségen múlik. Egyszerűen csak szar érzés bevallani, hogy nem minden esetben tudnék EZZEL a férfival szembeszállni. – Céloztam ezzel Victor-ra, és halkan felsóhajtottam. Ez igen is így volt! Egyszerűen utáltam ezt bevallani, és ez látszódott is rajtam. A szemeim elárultak, és úgy az egész viselkedésem is. De nem is rejtettem el, mert egyrészről felesleges volt, másrészről pedig Em előtt nem akartam, és nem is tudtam elrejteni az „érzéseimet”.
Megfogta a kezemet, és a szájához emelve adott kézfejemre egy játékos csókot, és már el is engedte. Halványan elmosolyodtam. – Igen te ez esetben nem bántanál, de ki tudja még milyen férfival hoz össze a sors. Nem minden férfi gondolkodik úgy, mint te. Te a barátom vagy, mostantól legalábbis, és ez teljesen más. – Világosítottam fel az egyértelmű tényt elmondva, de aztán amilyen komolyan mondtam, úgyis mosolyodtam el halványan, egy kis hálával benne. Volt mire hálásnak lennem! Annak csak hálás lehetek, aki nem tapos bele az amúgy nem létező lelkembe. – Szerinted lesz olyan, akiben feltétel nélkül tudok bízni, és még a szívemet is megkapja? – Kérdeztem hitetlenkedve, és arcomról lefagyott a mosoly. Elkomorodtam, és kérdő pillantásokat vetettem Em felé.
Végighallgatott, de aztán ahogy látta reakcióm, egy kis gondolkodás után közelebb csúszott hozzám. Körém fonta karjait, amolyan védelmező, vigasztaló baráti ölelést adva, és én pedig hagytam magam. A könnyeim az előbbinél is gyorsabban kezdtek záporozni. Karjaim átölelték Őt óvatosan, és hallgattam szavait. – Nem lesz könnyebb… - Sírtam, egészen halkan mondva, és tényleg nem hittem neki. A sírás sosem oldott meg semmit! Nem véletlen sírok soha. De most kijött rajtam. Nemcsak az elmúlt napok eseményei, de talán az évek, évszázadok feszültségei, csalódásai jönnek rajtam most ki.

- Persze hogy megtenném, tudod, erre jók a barátok. Levesznek dolgokat a vállunkról ha kell, és bemosnak a parasztoknak a szép hölgy helyett - hajtottam meg feléje felsőtestem illedelmesen ültömben, majd megeresztettem feléje egy biztató pillantást.
- Hát ha költői a kérdés legközelebb idézőjelezd kérlek, mert még a végén félreértem, és elképzelem magam a szituba, ami ki tudja milyen ezsement gondolatokat alkotna szegény fejembe - kacsintottam Rá, igyekezve oldani a feszült kérdést. Vagy majd be kéne gyűjtenünk egy női barátot is akkor leszünk trió, és talán még sikeresebbek lehetnénk.
- Na látod, nem is volt olyan nehéz... - néztem Őt, ezúttal egy sokkalta lágyabb, együtt érzőbb mosollyal. Csak egy kicsivel. Örültem hogy belátta, és kimondta az igazat. Ez azt jelentette hogy bízik bennem, annyira hogy kimondja. És ennek örültem, főként hogy egyetlen nap alatt sikerült ezt elérnem. Ez azt mutatta hogy igazam van. Mert csak a jó emberek tudnak bízni. És Kath egy nagyon jó ember, ott belül, ahol a keze is van, a mellkasában, a szívében. Csak ki kell szabadítani. Szépen, apránként. Bizalommal. Az nagyon fontos.
- Hálás vagyok, szép hölgy - fogtam meg a fent említett kezét újra, de ezúttal csak addig, míg számhoz emelve játékosan megcsókoltam azt. Utána már engedtem is el. - Szerencsére nem mind vagyunk ilyenek. Én például, sosem bántanálak. Egy ilyen csodás nőt, mint te, meg kéne becsülnie annak aki a közeledbe juthat. Az a férfi aki egyszer majd a magáénak tudhatja a szíved, nagyon szerencsés tökfilkó lesz, és remélem meg is becsüli. Ha nem, csak hívj, kiosztom, mint... mint az öreg hölgy Tom-ot ha randalíroztak Jerry-vel - néztem rá bohókásan a végén, hogy ne legyen olyan komoly a dolog, még a végén elkenődik itt nekem valaki.
De sajnos a továbbira mégis jött az az elkenődés, hát azt a pasast tényleg pofán kell verni... Jó alaposan, ami azt illeti. Először, ahogy hallgattam Őt, és láttam tekintetét, s remegését, nem tudtam mit tegyek. Az imént még azt sem engedte, hogy megfogjam a kezét... most pedig már inkább az ölelés lenne a megfelelő és a helyénvaló reakció...
De végül döntöttem. Közelebb csusszantam hozzá, és amint könnyei hullani kezdtek, kezeim köréje fontam, és erősen, védelmezőn átöleltem.
- Sss, semmi baj, nincs baj, add ki magadból, úgy könnyebb lesz, meglátod - súgtam a fölébe, ahogy öleltem, és kezem vigasztalón simogatta a hátát és a karját. - Bízz bennem, csak engedd el magad, ne tart semmitől.. - motyogtam lágyan, és vártam, hadd adja ki ami felgyülemlett benne.

- Megtennéd nekem? – Kérdeztem bátortalanul elmosolyodva. Ez inkább jobb feladatnak tűnt. Ő üt, én pedig én pedig csak nézem. Mostanában úgysem nagyon lenne kedvem verekedni, vagy csak szimplán ütni bárkit is.
- Én viszont tudom! Költői kérdés volt… - Kuncogtam fel halkan. Hát persze! Én se egy szelíd báránykával kezdtem ki, hanem a város rosszfiújával. Már akkor is volt eszem hozzá, hogy kifogjam az ilyen férfiakat.
- Igen… - Válaszoltam bizonytalanul. – Na, jó nem! – Mondtam ki végül hangosan felsóhajtva mellkasomra csúsztatva kezemet, mintha fájt volna kimondani. Nem akartam bevallani, de aztán csak kiszedte belőlem ezzel a tekintettel. Jézusom, még miket fog így megtudni rólam? Remélem a mostaninál nem többet. Nem szerettem, ha ilyenekkel elszólom magam, de Em mellett nem érdekelt annyira, mint mondjuk más ismeretlen embereknél. Kezdek megbízni benne, és ezt Ő is láthatta, tapasztalhatta.
- Beérem ezzel is! – Mosolyodtam el vidáman, és játékosan megforgattam szememet, semmi rosszindulattal benne. – Igen ezt kéne tennetek, és mégse! Megbántotok minket, és az ilyen tapasztalatok után változunk, alakulunk, és válunk bizalmatlanná. – Mondtam el a nyilvánvaló tényt, és egy nagyot nyeltem. Ha másért nem, akkor erre fogható a bizalmatlanság. Hisz a nők megbíznak egy férfiban, aki végül kíméletlenül átvágja őket, és a férfiakat ez néha igazán hidegen hagy, utána meg néhány esetben, csodálkoznak, hogy mit tettek, hogy ilyen lett az egykor kihasznált nőjük.
- Nem tudom… - Vékonyodott el a hangom, és testem megremegett egy pillanatra. Tényleg nem tudtam, hogy mit fogok tenni. Az lenne a legjobb, ha inkább el se jönne. Inkább ejtene pofára újra. – Nem tudom. – Ismételtem magam már-már szinte könnyektől fátyolos szemekkel. Nem! Nem akartam sírni. Főleg nem egy ilyen dolog miatt. – De nem fog jönni. Ismerem. – Szorítottam össze ajkaimat, és vettem egy mély levegőt, ezzel kb. megpróbálva visszafojtani, kitörni készülő könnyeimet. Ezt nem tehetem meg… Nem sírhatok, legfőképpen Victor miatt. De mégis jöttek a könnyek, és bármennyire is küzdöttem ellene, mégis potyogni kezdtek.

- Dehogynem, csak te nem látod a magadét - válaszoltam egy széles vigyorral, és megforgattam szemeim. Na majd meglátjuk meddig tud gyerek-mentes maradni, az én kis varázslatos leányom közelében. Delilah biztosan tud olvasztani ezen a kemény szíven. Elvégre neki magának is van gyermeke, és akinek gyermeke van, abban ott a lehetőség, csak ki kell ásni, vagy ki kell engedni, és Delilah meg én majd szépen megkeressük a varázsszelence nyitját.
- Attól függ, kit üt éppen az ember. De persze nem erőszak, nem muszáj neked ütni, videózhatsz is, és majd én ütöm - mosolyogtam finoman, és igyekeztem kellően előzékeny lenni. - Ahogy neked jobb.
- Azt nem tudom, nem vagyok nő - vontam vállat. Azt viszont azért tudtam, hogy a nők vonzódnak, főleg a fiatal nők, a rosszfiúkhoz. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy nekünk vámpíroknak könnyű elcsavarni egy-egy ifjú nő fejét, akár csábítás, akár étkezés céljából. Én már csak tudom. Sosem maradtam még éhen ha elindultam étkezni.
- Bármikor? - kérdeztem vissza, amolyan "áthatón" tekintettel, hiszem látszott rajta hogy nem. Főleg ha csak azt nézzük, hogy ennyi év alatt, még csak be sem mosott egy isteneset a fickónak. - Hátha tényleg bármikor, akkor alig várom hogy ideérjen végre a pasas, és esetleg lássam is, ahogy felülkerekedsz rajta - bólogattam igen komolyan, de aztán egy lágy mosollyal megcsóváltam a fejem. - Nem bűn ám néha bevallani hogy valami nem megy. Főleg egy barát előtt, akiben bízhat az ember - komolyodtam el, a tekintetét fürkészve, biztatón nézve Rá. Ezalatt ugyebár magamra célozva.
- A férfiak... - sóhajtottam. - De többször nem ismerem el, így érd be ennyivel. - tettem még hozzá komoly arccal, de ellágyult tekintettel. - Nekünk kellene vigyázni titeket, óvni a szíveteket. Boldoggá tenni. Ha a nő boldogtalan, vagy nem vigyázunk rá, akkor válik olyanná, amilyenné nem akar, és mi sem akarjuk.
Nem tudtam volna ugyan megmondani mikor kezdtem kedvelni, de azt tudtam, mikor kezdtem együtt érezni, és sajnálni a helyzetét, a múltját. Mely részletekkor vált egyre komolyabbá szándékom, hogy segíteni szeretnék rajta. Szeretném megtalálni a jót a burok alatt. Lehet hogy nagy kihívás, de biztos ott van belül az a nő, aki még a tetű pasassal való találkozás előtt volt.
- Na és mit fogsz tenni ha ideér? - érdeklődtem.

- Nem is vágtam semmilyen képet! – Kezdtem el mentegetőzni kitágult szemekkel, de aztán feladtam, és megforgattam szememet. Dicsérte a lányát, de ezen nem is kell csodálkozni. Minden apuka a lányát dicséri, és ez nem is baj. Minden szülő így volt a gyerekével. Bármilyen is legyen, büszke rá, és ezt hangoztatja is. – Ne is kötelezz rá! Nem ülnék le vele babázni! – Jelent meg egy kis fintor az arcomon. Nem csak az Ő gyerekére reagáltam így, egyszerűen minden gyerekre így reagáltam, ezzel nincs mit tenni. Nem volt nekem való egy gyerek, még annyira sem, hogy egy fél órára foglalkozzak vele.
- Csak megpróbáltam akadályozni, hogy elmenj! Nem vallom be! – Mondtam makacsul szavaira, de én nem vigyorogtam. Még egy kis ideig szorítottam kezét, de aztán el is engedtem, és a nappali ablakára szegeztem tekintetem. Em ezen látszólag jól is mulatott a dolgon még akkor is, ha én kevésbé. – Te biztos jól mulatnál a dolgon. Lehet, hogy én már kevésbé. Ütni nem olyan kellemes, mint nézni. – Mosolyodtam el végül halványan, és visszadöntöttem hátamat a kanapénak. Elsőre nem tudom, hogy képes lennék rá. Mármint ki tudja. Lehet, hogy a következő találkozásunknál is lemerevednék, mint egy darab fa, és utána mozdulni sem tudnék addig, míg össze nem szedem magam annyira, hogy visszavágjak neki. De gondolom ez a reakció érthető volt annyi idő után. Vagy inkább mégse? Vegyes gondolatokkal álltam akkor is elé, és ez talán most sem lesz másképp. De ennek nem kéne így lennie. Látszólag magabiztosan állok elé, de mégis nagy viharok dúlnak bennem, nem is tagadhatom.
- Melyik nő nem bukik a rosszfiúkra? – Fintorodtam el egy pillanatra, és vettem egy mély levegőt. Még a mai napig is azt látom, hogy a legtöbb nő az ilyen pasikra bukik. Régen se volt másképp, most se lesz. – Felülkerekedni rajta? Nem gondolhatod komolyan… Bármikor felülkerekedek rajta! – Mondtam hangosan, gúnyosan elmosolyodva, de aztán igencsak elbizonytalanodott mosolyom. – Mindig a férfiak a hibásak 98%-ban? – Kérdeztem vissza, de aztán rájöttem, hogy úgyis tagadni fogja az egészet, még akkor is, ha az imént mondta ezt a nyilvánvaló „tényt”
- Még mielőtt a halálomon lettem volna. – Válaszoltam feszülten ajkamba harapva.

- Ne vágj már ilyen képet, Delilah igazán jó kislány, nem lesz vele gond. Tudod, ebben rám ütött a gyerek, kedves, aranyos, jólnevelt - dicsértem a lányom, mert hiába adta a lazát, azért ott látszott a kikerekedő szemeiből, meg az arckifejezéséből, hogy kissé ráhoztam valami frász-szerűséget a gyerek-témával. - És nem is zavar ám, eljátszik magában is, nem foglak arra kötelezni hogy leülj vele babázni - nyugtattam meg egy mosoly kíséretében, nehogy "lebukjak" hogy a gyerek is részben akár egy "terápiás módszer" is lehet. Ki tudja. Delilah varázslatos gyerek, bárkit az ujja köré tudna csavarni szerintem.
- Na valld be, most megijedtél - nevettem el magam finoman, és a kezemet fogó kezére néztem. No lám, hát mégsem olyan rossz megfogni egymás kezét? Ki hitte volna. - Szívesen felveszem ha te vállalod az ütést, és természetesen, én is vissza akarnám nézni, női Bud Spencer-film - lelkendeztem, elképzelve a jelenetet hogy az ismeretlen pacákot Kath alaposan megküldi hátrafelé egy jobbossal. Egy ilyen szép nőről nehéz volt, de elképzelve mégis szuper látvány. Nem bánnám meg ha látnám. Főként ha neki tényleg olyan jó érzést okozna. Már megérné összehozni a találkát.
- Nem, mert te nem vagy szemét azért hogy kidobtál egy szemetet - ellenkeztem, a szavakat csavarva. - Inkább Te vagy az okos, hogy kidobtál egy ekkora szemét alakot. Nézd inkább innen. Ez inkább úgy igazságos, hogy te fiatal voltál, szóval naná hogy kissé naiv. És a kedves, jóravaló lányok egyik nagy gyenge pontja, hogy buknak a rosszfiúkra. A veszélyesekre. Csak nálad ez... hát rosszabbul sült el mint másoknál, és azóta is cipeled azt a rossz tapasztalatot. Ez az egyik legnagyobb baj, amit egy jobbos talán kilökne végre a lelkedből, ha... felülkerekednél a pasason, és jól megadnád neki amiért így lett vége, és ezt okozta benned. Mert bár... ha ezt visszamondod, eszembe sem jut majd megerősíteni, tagadok majd mint állat, de... azért az esetek 98%-ban a férfi a ludas az ilyenekben.
Hogy ez micsoda beszéd volt... de ha onnét nézzük, igaz. Mi szúrjuk el, vagy bántjuk őket. Majdnem mindig a nő az áldozat, és amit ő viszonzásul tesz, csak a mi tettein ok-okozati következménye.
- Na és mikor hívtad? Látom nagyon siet... - forgattam meg szemeim. Lassan kezdtem én is egy enyhe ingert érezni, ellenszenves fickó volt. Nem ártott volna meg neki ha tényleg bemos neki valaki.

- Hogy Őt is hozod, ha esetlegesen összefutunk?! – Kerekedtek ki szemeim egy pillanatra a csodálkozástól, de aztán egészen normális képet vágtam az egészhez. Nem hittem volna, hogy majd ilyen találkozásokat is forgat a fejében. Tudom, nem olyan mintha a legnagyobb ellenségemmel lennék egy társaságban, de hogy is mondjam. Nem tudtam volna mit kezdeni a helyzettel. Márpedig neki szándékában áll majd egyszer összehozni egy ilyen találkozót. – Öhm oké, végül is nem vigyázhat rá mindig a dada.. – Nyeltem egy nagyot, és megvontam vállamat. Addig nincs nagy baj, míg nem az én gyerekemről van szó. Nem lesz semmi, ha egyszer itt lesz. Nem zavarhat meg attól minket. Csak nem fogja a kezembe nyomni, hogy foglalkozzak már vele egy keveset, ha már itt vagyok. Áhh az nekem nem menne. Talán a gyerek szinte rögtön el is kezdene zokogni a kezembe, én pedig nem szerettem a gyereksírást.
- Ne! Ne menj! – Szólaltam meg amint hallottam a hangjában az elszántságot, arról nem is beszélve, hogy felállt. Megfogtam kezét, és már álltam volna én is fel, de aztán elvigyorodott, és visszadobta magát mellé. Elvigyorodtam és elengedtem a kezét. – Ha felvennéd, ahogy leütöm, azt nem csak ünnepekkor nézném meg, hanem akár minden hónapban kétszer. Vagy akár akkor mikor találkozunk! Együtt mégis csak jobb szórakozni rajta. – Nevettem fel halkan. És tényleg komolyan is gondolta. Ha egyszer ráveszem magam, akkor még talán igénybe is fogom venni ezt az ajánlatot. Nem is lenne rossz visszanézni, ahogy leütnöm azt a bizonyos illetőt. Örök emlék maradni, amiről még bizonyíték is lenne.
- Attól még, hogy szemét, én dobtam ki, és nem fordítva! Tehát én vagyok a szemét… Arról meg én tehetek, hogy naiv voltam. Ennyi erővel magamat is leülhetném! – Vontam fel szemöldökömet teljesen komolyan mondva. Ha jobban belegondoltam tényleg így volt. Ő már akkor is egy nőcsábász volt, és mégis hagytam neki, hogy kikezdjem velem egy kicsit hosszabb távra. Mert nem csak egy estig tartott a dolog, ha jól emlékszem. – Nem kell keresni, jön az magától! Idehívtam, csak aztán kitudja, mikor jut el idáig. - Fontam össze karjaimat mellem alatt, és halkan felsóhajtottam.

- A gyerek nélküli idő nyilván kevés is, de mivel... a barátkozást nem bankrablás közben terveztem véghezvinni, gondoltam talán nem bánod ha néha a lányom is velünk lesz. Ha meg inkább kettecskén találkoznánk, még mindig ott van a dadája, az elmúlt egy évben sokszor vigyázott rá, nem hiszem hogy gondja lesz belőle ha néha továbbra is igénybe veszem a szolgálatait - magyaráztam, ezzel mondjuk le is lőve ama gondolatom, hogy netán Delilah is töltheti néha velünk az időt, de... reméltem ez nem szab határt a dolognak. Végülis, talán még jót is tenne Kath-nek a társasága, állítólag a gyerekek csodát tudnak tenni az emberrel.
- Örülök neki - mosolyogtam kedvesen. Rá, majd el is nevettem magam a szavai hallatán. - Jóóól van, akkor megyek is - tettem úgy, mint aki fel akar kelni, hogy elinduljon. De aztán csak vigyorogtam, megcsóváltam a fejem, és visszaültem. - Jó, de ha rászánod magad, szólj, veled megyek, lekamerázom, és karácsonykor újranézheted. Vagy... a szülinapodon. Vagy egyéb jelentős napon. Kedvcsinálónak tökéletes lesz - javasoltam bőszen, de lelkesedésem mellett is komolyan mondtam.
- Szerintem jót tenne neked - ismételtem nyugodtan vonva egyet a vállamon. - Amolyan "lezárom azt az időt" elv szerint. Ha nem lenne hulla aki anno nekem efféle "mumusom" volt, én is megkeresném és jól elintézném. De hulla. Szerencsére. Elég nagy féreg volt. Boldog lehet a világ hogy megszabadult tőle. Kár hogy nem láttam mikor kinyírták. De ha te egyszer ráhajlasz hogy megkeresd a fickót, én... tényleg szívesen veled tartok. Már csak azért is, ha netán úgy jobban érzed magadban az erőt eme ügylet tekintetében - biztosítottam, és biztató pillantással fürkésztem Katherine szemeit.

- Sok időd van? Azt hittem, hogy egy kisgyerek mellett kevés az ember ideje. – Vontam fel enyhén szemöldökömet. Én ezt sosem tudhattam meg, habár volt egy lányom. Igen volt egy lányom, de egy percet sem töltöttem vele azon kívül, hogy terhes voltam vele. Nem tudhattam milyen egy baba gondozása, de azt már hallottam, hogy elég sok időt vesz igénybe a dolog.
Amint elvettem kezemet az övétől, Ő csak hagyta, és hátrahúzta kezét mintha nem is történt volna semmi. Legalább az a tudat megnyugtatott, hogy semmit nem erőltet feleslegesen.
- Tudom… - Nyögtem ki halkan egy nagyot nyelve. Jól esett, hogy itt volt velem még akkor is ha nem ez látszódott rajtam egyes pillanatokban. Igen, talán voltak olyan pillanatok mikor azt mondtam, volna, hogy hagyjon már a fenébe, de legalább elmondhatom valakinek olyan dolgokat, amiket alapjáraton senkinek nem mondhatnék el. Úgy néz ki, hogy benne meg megtaláltam ezt a valakit, akinek elmondhatom ezeket. Esélyt kell adnom nemcsak magamnak, de neki is, arra, hogy a barátom legyen, és hogy én megbízzak benne.
- Tényleg? Akkor mégsem féltelek, akár még most is útra engednélek, hogy verd el! – Mosolyodtam el halványan. – De nem kell, majd ezt elintézem én magam. Valamikor…. Egyszer… Majd valamikor a jövőben. – Mondtam szakaszosan elgondolkozva, és a végén halkan felnevettem. Ha eddig nem mentem oda és vágtam arcon, akkor miért pont most tenném. Habár egyszer már igazán megtehetném, ha már ennyire vágyok rá.
- Nem tudom! Eddig nem találkoztam vele, meg hát nem tudom… Gondolatba még oké, hogy megy a nagy jelenet, de gyakorlatba már kevésbé megy! Vagyis most nem sikerült megtennem. – Vontam össze szemöldökömet és halkan felsóhajtottam. – Egyszer nem ártana kipróbálni, hogy meg is tudjam milyen érzés. – Mosolyodtam el halványan.

- Nekem mostanában sok időm van. Találkozhatunk, egész addig, míg rám nem unsz, és karóval nem kergetsz el - vigyorogtam, bár abba belegondoltam, hogy Delilah-t nem hagyhatom mindig otthon. Vele is lennem kell, és akarok is. De nem tudtam Kath hogyan reagálna egy olyan kicsire mint az én kislányom. Arról szó sem volt hogy félteném, vagy efféle, nem gondoltam hogy bántaná. Delilah-t amúgy sem lehet, egyrészt túl gyönyörű hozzá, másrészt túlságosan is szeretem ahhoz hogy a jelenlétemben bármiféle baja is eshessen.
Nem ért váratlanul hogy visszahúzódott, és nem kért a kézfogásból, hagytam is, lazán visszább húztam a kezem, miként Ő is elhúzta az Övét.
- Nem akarok rosszat - biztosítottam szóban is, ha a tekintetem nem lenne elég. Tudtam, hogy erősnek akarja állítani magát, de azért nekem jobb volt, ha biztosítom afelől, hogy nem áll szándékomban sem ráerőltetni magamat, sem pedig tolakodni.
- Nem kell félteni, túléltem már nagyobb szemétládák közelben létét is - nyugtattam meg, mikor a korom hallatán mégis "aggódni" kezdett, meg-e tudnám verni a pasasát. - A kor csak egy szám, az számít mennyire tudjuk használni a fejünket. És én okos vagyok, van pár remek trükk a tarsolyomban. Például lopakodásban és rejtőzködésben mesteri vagyok. A csapdákat már meg sem említem... - legyintettem lazán, és mintha csak tökre nemtörődöm lennék, nyugodtan, mint egy profi. Habár ezekből tényleg jó voltam. Curtis elől menekülve az évek során, rám ragadt ez-az.
- Na és mond csak, ha szándékodban állna egyszer megverni a fickót, eddig miért nem tetted? Elkapod, jól elintézed, aztán elégedetten otthagyod - kacsintottam Rá. - Jót tenne a lelkednek. Meg az Ő modorának.

- Ahhoz hogy jóvátegyél sokat kéne találkoznod velem! Szóval igen, gondolom még találkozni fogunk a közeljövőben, hogy tudj nekem ilyeneket mondani. – Húzódott egy gúnyos mosolyra ajkam, de aztán a végére valamivel őszintébb lett.
Nem szerettem a múltam „kutakodni”. Először is nem volt a legkellemesebb felidézni! Vagyis inkább sosem voltam az, aki a múltban élne esetleg. Ami elmúlt, azt már nem lehet visszahozni, még emlékekbe se. Abból nem sül ki túl sok új dolog. A részemről legalábbis. A múltam felhánytorgatása nem a legjobb pont volt a számomra. Tulajdonképpen senkinek nem nagyon szoktam mesélni a régebbi időkről. Csak a barátaimnak, és akkor, ha Ők kérdezik. Magamtól sosem szoktam nekiállni, nosztalgiázni. A legtöbb múltbéli emléket amúgy is mélyen el szoktam temetni magamban, amik szinte rögtön előkerülnek egy-egy ilyen váratlan találkozásnál, mint mondjuk most Victor-nál. Már évek óta nem gondoltam rá, és most hogy találkoztam vele, szinte minden az eszembe jutott. De ez nem jelent semmit a számomra! Ezek csak emlékek nem más…
Kicsit meglepődve tapasztaltam, hogy megfogja, kezemet miközben mesélek. De csak finoman, alig észrevehetően. Megköszörültem torkomat, és egy pillanatra abba is hagytam a mesélést. Kihúztam kezemet, az övéből, és úgy sütöttem le szememet. Ez már nekem már sok volt, még akkor is, ha csak együttérzésből fogta meg kezemet. Végül befejeztem mondandómat, és úgy néztem szemeibe.
- Nincs mit sajnálni ezen, ami megtörtént, az megtörtént! Én semmit nem bánok, sőt nem érdekel. – Vontam meg vállamat, mert tényleg nem érdekelt. Ha Victor-nak ez esik jól, hogy a városba jött, hát úgy kell neki. Nem fogok semmit tenni, és semmi nem is fog változni. És ezt nem csak bizonygatom magamnak! Így is lesz. – Óó kérlek, verd meg! De ha te nem is teszed meg, akkor egyszer úgyis én fogom! – Mondtam teljesen könnyedén, és egy pillanatra még a szemeim is összeszűkültek. – 221… - Ismételtem alig halhatóan. – Biztos elmersz bánni Victor-al? A végén még féltenélek! – Utaltam ezzel arra, hogy nem is olyan rég felajánlotta, hogy megveri azért, hogy ilyen szemétláda volt az én múltbéli pasim. Halványan elmosolyodtam, ezzel jelezve, hogy csak viccnek szántam.

- Hát ha a jövőben is találkozol még velem, akkor természetesen. Tudod, úriember vagyok, a szép hölgyeket pedig illik megdicsérni eme tulajdonságukért - biccentettem meg feléje a fejemet, amolyan "urasan" és közben vigyorogtam.
Nem akartam nógatni, hogy meséljen. Gondoltam, hogy én kértem, és ha Ő beszélni akar, elmondja, szívesen meghallgatnám, kíváncsi voltam, de semmiképp se akartam kierőszakolni. Arra ráérünk később hogy erősebben kérjek, ha olyanná válik netán a kapcsolatunk, de amíg csak ismerkedünk, nem akartam hogy meggondolja magát. Inkább csak a lehetőségeket akartam megadni. Itt vagyok, szívesen hallgatom, és megbízható vagyok. Nem találhatna jobb hallgatóságot, szerényen megmondva.
- Nem lesz belőle bajod - feleltem, finom mosolyra húzva szám, és érdeklődve várakoztam, amint úgy nézett ki, azt határozta el, hogy beszél nekem a dolgokról.
Aztán csak hallgattam amint mesélt. Közben, valahogy ösztönösen fogtam meg a kezét, csak finoman, mert nem akartam én tolakodni semerre. Gondoltam, ha zavarja, elhúzza a kezét, ha nem, akkor hagyja. De el tudtam képzelni, hogy mit érez. Kissé hasonló volt a múltja az enyémhez. Bár az én párom anno meghalt... Magamra hagyván a gyermekkel, és én lettem csak vámpír, előtte pedig szerelmünk tiszta és hű volt... De azt hiszem mégis, az érzelmi háttér hasonlatos volt...
- Sajnálom - mondtam ki végül együttérzőn, mikor elcsendesült. - Ha gondolod, szívesen megverem a fickót, amiért ekkora szemétláda - próbálkoztam meg felé egy mosollyal, hátha nem kenődik el, magában belül, mert nem hittem hogy ki is mutatná azt az elkenődést.
- 221 éves vagyok - feleltem egy féloldalas mosollyal. Jóval lentebb voltam mint Ő. - Emberi és vámpíréveim is beleszámolva. A Jézuska hozott - vigyorogtam, rákacsintva.

- Csak ma? Akkor számítsak rá, hogy a jövőben még fogsz nekem ilyeneket mondani? - Kérdeztem, felvonva a szemöldökömet. Mondjuk nem bántam, mert hazudnék ha azt mondanám, hogy nem esik jól. Mert minden nőnek jólesnek az ilyen szavak, még akkor is ha tagadják.
Rávett, és szinte még nem is tudom mibe mentem bele. Lehet hogy még változni is fog a véleményem erről, és holnap már teljesen máshogy fogok vélekedni erről a jóvá válásról. Mondjuk még mindig azt hiszem, hogy teljesen jóvá úgysem fogok válni, még akkor se, ha Ő ebben reménykedik. Halkan felsóhajtottam gondolataimra.
Ez a kirohanás nem kellett volna viszont. Hogy elárultam volna magam valamilyen szinten? Nem, de azért árulkodó volt a dolog. És ebből következett, hogy rákérdezett a kapcsolatunk végére Victor-al.
- Túl sok bajom csak nem lesz belőle. - Vontam meg vállamat, valamiféle nyugalmat festve arcomra. Attól még hogy elmesélem neki, nem fogok ódákat zengeni arról az időről. Még akkor sem ha viszonylag szép emlékek kötnek oda, persze a végétől eltekintve.
- Beleszerettem, állítólag Ő is szeretett. Teherbe estem, és habár felszökött a szobámba, hogy újra találkozhasson velem több hónap után. Én dobtam, mert nem bírtam benne. Vagyis inkább abban nem bíztam, hogy tudna szeretni engem. Már akkor is nagy nőcsábász volt, furcsa is volt, hogy mennyi ideig bírta mellettem. Akkor láttam utoljára mikor megszültem a babát... - Akadtam el egy pillanatra, de aztán folytattam. - Ő is ember volt. Egy-két évre rá változott át vámpírrá. - Fejeztem be ezzel mondandómat, és megvontam vállamat. Csak azért tudtam a vámpírrá válásáról, mert utána jártam. Vámpírságom elején jártam, és tudva, hogy mindenki meghalt akit szerettem, köztük a családom. Utána kellett néznem, hogy Ő él-e még.
- Miért mennyi idős vagy? - Kérdeztem rá kíváncsian.

- Hmm... az lehet, nem tudom, én csupán erre az alkalomra szoktam, de ahány ember, annyi szokás, ugyebár - feleltem visszavonulót tekintve, mert nem akartam a bor-témakörben kihúzni a gyufát, ha már eddig olyan jól sikerült szóba elegyedni Vele. De mikor aztán felnevetett, úgy tűnt nincsen probléma e-tekintetben, így én is nyugodtan reagáltam.
- Ugyan, még nem is mondtam sokszor, de... oké, akkor nem mondom többször, ma - feleltem, kiegészítve, mert tetszett, hogy nevet rajta. Volt egy-néhány gondolatom ezt a nőt illetően, arról, miért lett ilyen, amilyen, miként változhatott egy ilyen szép nő, akinek annyi lehetőség van a szemében, ilyen komollyá, és olyan "gonosszá" ahogy Ő tartotta magát. És nem tetszett nekem ez a váz, amit tartott magán. Most már csak azért is, eltökéltem, hogy szeretném én ezt a téglafalat megbontani körülötte. Megnézni, mi is van alatta.
- Nem bizony - bólintottam helyeslőn, miként egymás felé fordultunk, és szándékom jónak tűnt, hisz látszólag Ő maga is belement a próbálkozásba, és ennek örültem, mert erőszakkal nem lehet falat bontani, ahhoz akarat kell, és szándék. És benne ezeket momentán láttam is. És ez mosolygásra késztetett. Legalábbis míg a volt partnerét illetően nem produkált egy heves kirohanást. De az is tanulságos volt, és eléggé árulkodó Őt illetően.
- Na és, ha megkérdezem hogyan lett ennek a régi kapcsolatnak vége, elmeséled? - puhatolóztam finoman, nehogy elijesszem. Közben pedig míg Ő végiggondolhatta mesél-e nekem, én elcsodálkozhattam a szép koron amit megért.
- Ezzel a számmal nézve, én el is bújok mögéd, még meg sem közelítlek - vigyorogtam, a magam kétszáz-akármennyijének bölcs tudatában.

- Hát nem tudom, én egy jó beszélgetéshez is jónak találom, nem csak a romantikázáshoz tartozik ez. Ez vacsorához is remek választás, mondjuk egyedül, vagy társaságban. - Mondtam, mivel amúgy sem volt mostanában részem romantikázásban. Nem valami sűrűn szoktam romantikázni úgy alapjáraton, tehát nekem édes mindegy volt, hogy szerinte a borozás milyen alkalomhoz illet.
- Hiszek neked nem kell annyiszor mondanod! - Nevettem fel halkan. Levettem magamról bőrkabátomat, és hátradőltem a kanapén kényelembe helyezve magamat. Egyértelműen flörtölt, de nem vertem nagy dobra. Nem fogok rámászni, hisz mégis csak most szereztem meg mint barátot. Kivételesen nem szeretném elrontani ezt.
- Semmi bajom nem lehet belőle! - Ingattam meg fejemet, ezzel is jelezve, hogy benne vagyok a dologban. Igaza volt, tényleg nem lehetett bajom belőle. Felállt, és a kanapéhoz sétálva, leült mellém. Testemmel felé fordultam, és úgy figyeltem rá.
- Igen itt van a városba, és már találkoztam is vele! De nem tartok tőle! - Mondtam az utolsó mondatot igen csak hevesen, már-már hisztérikusan. Nem tartok tőle, erről szó sincs, mondjuk ezzel a kirohanásommal az ellenkezőjét bizonyíthattam. - Pontosan? Nem tudom, úgy talán 580 éve. Rég volt már... - Jelent meg egy mosoly arcomon.

- Én különösebben nem vagyok köszönőviszonyban a borral. Inkább csak ha olyan az alkalom, érted, romantikázáshoz. De mostanában... arra nemigen volt példa, így a bor is kimaradt az életemből - vontam meg a vállam, és elméláztam egy pillanatra. Én és Yve... utoljára már idejét sem tudom mikor simíthattam végig ÚGY a testén. Már nagyon rég... hisz az elmúlt időben vagy vérfarkasokat és a belső démonaim üldöztem, vagy... halott voltam, így az élet efféle részei kimaradtak.
- Pedig dicséretre érdemes, nekem elhiheted - feleltem, miközben letette a poharát. Hogy ez flörtölésnek minősült? Tudtam. De nem akartam én semmi rosszat. Nem akarok hűtlen lenni, még akkor sem, ha tudtam, Yve sosem tudná meg. Szeretem őt, nem akartam még így sem bántani. De kedveltem Katherine-t. Ha nem is úgy mint konkrétan nőt, néztem, de szépnek találtam. És ezt nem is állt szándékomban eltitkolni előle.
- Akkor én megtisztelve érzem magam, hogy most velem ilyen vagy. És látod? Kedvelsz, szóval lehetünk barátok. Máris egyel több barátod van, és ez a barátod kifejezetten kedveli az elméletét annak hogy te is lehetsz jó ezen a világon, nem kell arra száz évet várni, ha nem muszáj. Tégy egy próbát, mi bajod lehet? - érdeklődtem, és felkeltem, majd átsétáltam a kanapéhoz és leültem Őmellé.
- Szóval volt pasi... És itt van? Mármint gondolom akkor a városban van, hogyha így tartasz tőle - sóhajtottam, megértve a problémát. Legalábbis kezdett körvonalazódni. Volt egy pillanat, mikor majdnem visszakérdeztem, hogy "van gyereked?", de aztán leesett, hogy Katherine, Elena, hasonmás, egyformák, egyebek, szóval nyilván lennie kell. - És mond csak, mikor volt az az emberkor? - lettem kíváncsi, igazából erre már korábban is rá akartam kérdezni, de aztán el is felejtettem.

- Ha változatosság nálam, akkor már inkább maradjon a vodka, vagy ha valami gyengébb, akkor a bor. Az túl sokat nem árt, és mindig van itthon az is egy pár üveggel. Mondjuk abból is csak a vöröset szeretem. Hát nem én leszek az aki szeszes italboltot fog nyitni.. Még akkor sem ha megérné! - Nevettem fel halkan, meglöttyintve a poharamba lévő alkoholt, és belenéztem, de aztán visszanéztem Em-re.
Esther valóban értette a dolgát. Ő világéletében értette a dolgát mondjuk, tapasztalt, és nagy hatalmú boszorkány volt. Az meg még csak plusz is volt, hogy fordulhatok hozzá ha valami gondom akadna. Végül is megígérte, és Ő nem az a fajta aki megszegné az ígéretét. Ezt már biztosra tudom! Én mindenesetre felajánlottam a segítségemet, de Esther inkább azt tanácsolta, hogy vigyázzak az életemre, és ne kerüljek újra bajba. Megfogadom a tanácsot az biztos.
- Mondták már egy páran, nagyon régen! - Vigyorogtam továbbra is. Kaptam én bókokat bőven, de nem pont a mosolyom miatt. A gonosz mosolyomat nem sokan szokták díjazni! Ő sem azt dicsérte, hanem inkább az őszintébb változatot, amit azért nem sokan láthattak. Ha meg ha látták, akkor azután nem valami sűrűn láthatták újra. - De köszönöm! - Mondtam, miközben letettem poharamat a kis asztalra.
- Na és ez hatással is volt rám valamilyen szinten. Bár te nem tudod milyen voltam ezelőtt, de egy biztos. Nem voltam senkivel ilyen közvetlen jó ideje. - Magyaráztam azt amit még magam is észrevettem így hirtelen magamon. Ezt mondjuk annak is tulajdoníthatom be, hogy azért mégis csak Ő mentette meg az életemet, valamilyen mértékben. - Egy barát? Amúgy igen, nem hazudok. Kedvellek! - Mondtam teljesen őszintén, és egy aprónyit előrébb hajoltam.
- A múltam, a volt pasim, a gyerekem apja, és akit egykoron szerettem. Mindezt persze még emberi koromban. - Mondtam el gyorsan összevonva szemöldökömet, és halkan felsóhajtottam. Kb. ezek voltak a leglényegesebb szavak róla. A főbb infók, amivel Em tud valamit kezdeni.

- Én is szeretem a whisky-t, csak néha jó a változatosság. Például rum képében. De azért megérné egy csak szeszes italt árusító boltot nyitni a városban, garantált lenne a kereslet rá - vigyorogtam szélesen, az italom kortyolgatása közben, szép türelmesen.
- Hát, érti a dolgát ez a boszorkány, az biztos, én is megjegyzem a nevét és a címét, hátha máskor is eszembe jut rossz időpontokban rossz helyen sétálni - gondoltam vissza arra a bizonyos teliholdas élményemre, mikor az erdőben kötöttem ki, aztán meg majdnem a hullaházban.
- Mondták már hogy szép a mosolyod? - kérdeztem, valahogy önkéntelenül is viszonozva a kifejezést, ahogy láttam hogy Ő is vigyorog. Tényleg szép volt. És persze nem csak azért gondoltam mert látásból ismertem Elenát, és Elena nagyon hasonlított Izire, aki a legjobb barátom volt. Szép sor. De Kath mosolya más volt mint az övéké, egyszerűen... szép volt.
- A halálközeli élmények is okozhatnak változást - hívtam fel rá a figyelmét, és kissé komolyabb tekintettel figyeltem az arcvonásait. - Azt is mondtam, hogy erre remekül megfelelhet... egy barát. Mit szólnál hozzám? - mondtam, miközben Ő is leült, csak épp ő most is a kanapéra, így majdnem olyanok voltunk most is, mint legutóbb. - Rendes vagyok, hősies, ráérek, kedvellek... És szerintem Te is kedvelsz engem - támaszkodtam kezeimmel a lábamra, kissé előrébb hajolva.
- Ki jött szívatni és hátba szúrni? - kérdeztem meglepetten, mert ezt nem egészen értettem. De érdekelt volna a válasz.

- A whisky egyáltalán nem rossz ital. Én azért iszom mert szeretem, és nem azért mert a vámpírok többsége ezt issza. Amúgy ez tényleg igaz. Elég sok vámpír iszik whiskyt a legtöbb esetben. Csak ok nincs rá, hogy miért! - Kuncogtam fel én is halkan. Azért nem sokat ittam mostanában, attól eltekintve hogy azért naponta megittam egy nagyon keveset. De most ünneplek, és hogy újra jól vagyok, erre inni kell.
- És most már jól is érzem magam. Mintha nyoma se lenne ennek ami nem is olyan rég történt! Remek érzés. Mondjuk csak lehet azért érzem ilyen jól magam, mert túléltem, és nem kellett meghalnom. - Vigyorodtam el ajkamba harapva egy pillanatra. Már rég nem mosolyogtam ennyit, ebből is látszik, hogy milyen jó hatással vannak rám a történtek, vagyis az hogy megkaptam az ellenanyagot, és a vadász terveivel ellentétben mégsem sikerült megölni. Ha most látna biztos iszonyat dühös lenne, de amiről nem tud az nem is fáj! Maradjon meg inkább abban a tudatban, hogy sikerrel járt. Habár majd egyszer jó lenne az orra alá dörgölni, hogy mégsem olyan jó vadász mint hogy azt gondolja.
Csak arra lettem figyelmes, hogy Em megköszörüli a torkát, és megfordulva leül a fotelbe. Én ezért becéloztam a kanapét, és leültem rá keresztbe téve a lábaimat.
- Hát most mi kezdhetek? Élni fogom tovább ahogy eddig tettem. Csak most talán az eddiginél is jobban fogok vigyázni magamra. Ez nem fordulhat elő még egyszer. Sosem szerettem a halálközeli dolgokat. - Fintorodtam el, visszagondolva arra, hogy már mennyiszer menekültem az életemért életem során. Ennyi épp elég volt kb. egy életre az ilyenekből.
Következő szavai hallatán, mintha megint elkezdett volna zakatolni az agyam azzal a kis szócskával, hogy VIGYÁZZ, de nem húztam fel magam rajta, teljesen nyugodtan válaszoltam. - Ez nem csak rajtam múlik. Kell valaki hozzá aki ráébreszt az érzéseimre. Ezt te magad mondtad! Szóval nem tudom.. - Vontam meg vállamat összefonva szemöldökömet. Az egyszer már biztos hogy ezek után már nem leszek a régi, de ez nem azt jelenti, hogy rohamos változásokon mentem keresztül. - Most is hátba akarnak szúrni. Csak azért jött, hogy szívasson. Pont úgy mint rég! Így változzak? - Nevettem fel halkan visszagondolva Victor-ra. Ismerem a szándékait, vagyis csak azt hiszem..