- Hé!! - mondom ingerülten amikor elkapja a karomat, és szorosan megfogja. A kezére nézek, és próbálom kihúzni, de nem sikerül, túl erősen fogja. Meg aztán arra kényszerít, hogy a szemeibe nézzek. Pislogok párat, majd halványan elmosolyodok. [color:8530= #674F4B]- Én is szeretlek. - mondom neki nyugodtan. Jól esik az amikor homlokon puszil, imádom minden érintését. [i]- Semmi kedvem, de most mennem kell vissza a Dukera. El kell intéznem pár dolgot, de ha akarod akkor délután találkozhatunk. Írj majd. - felelem mosolyogva, majd megcsókolom, kimászok mellőle és elindulok az egyetemre.
[You must be registered and logged in to see this link.] || szerelmuszom, köszönöm a játékot. || xxx || [You must be registered and logged in to see this link.]
Szavai kettéhasították a lelkemet, elkaptam a kezeit, minden szó nélkül, erősen, szinte már egy kicsit fájdalmasan fordítottam magam felé őt teljes testével. Szabad kezemmel görcsösen álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, ezzel arra kényszerítve, hogy a szemeimbe nézzen. - Elfelejtesz mindent ami az elmúlt harminc percben történt, ott tartunk, hogy végre találkoztunk, ennyi idő után, és elmondtam, hogy Donnie a városba jön majd. Nem akarsz szünetet tartani – itt elmorfondíroztam azon, hogy belemondjam –e az elméjébe, hogy le akar feküdni velem, de egy gyors mosoly kíséretében elhessegettem ezt a perverz pillanatot – Szeretlek. Miután befejeztem az igézést, lazítottam a szorításon, és homlokon csókoltam, reménykedtem benne, hogy a négyszáz év gyakorlat itt is mutatkozni fog.
Végig hallgatom őt, nem mondok semmit. A kezemet viszont elhúzom amikor megfogja. Túl sok ez nekem így egyszerre. 1572... Szentséges ég, nem hiszem el. Ilyen nem létezhet. Mikor végig mond mindent, úgy érzem, hogy a sírógörcs kerülget. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy ezt tette. Fél éve hazudozik nekem. Mikor sikerül leküzdenem a sírást felé fordulok, de nem nézek a szemeibe. Legszívesebben nem is akarom őt látni. Iszonyatosan megbántott ezzel. Ha hamarabb elmondta volna, lehet könnyebben feltudnám dolgozni, mint most agy, féléves hazudozás után. - Fél évig folyamatosan hazudtál nekem! Még is honnan kéne tudnom ezentúl, hogy mikor mondasz igazat? Nekem ez így most túl sok... Én... - itt veszek egy mély levegőt, folyamatosan gondolkodok, hogy mit mondjak. Magam sem vagyok abban biztos, hogy jó döntést hoztam azzal, hogy azt fogom mondani neki amit, de jelen pillanatban ezt látom a legjobbnak. - Szünetet akarok. - jelentem ki.
Nagy levegőt vettem, elterveztem, hogy most aztán elmondok neki mindent, akkor is, ha nehéz lesz neki felfogni. - 1572. november 23.-án születtem, Georgában, de utóbbit tudod te is. Van egy bátyám, aki megpróbált megölni, illetve meg is ölt, csak balszerencséjére előtte ittam egy vámpír véréből. Születésemtől fogva boszorkánymester vagyok, ez a boszorkány férfi megfelelője. Hatalmam van az elemek felett, illetve vérrel táplálkozom, de sosem bántanálak téged, ahogyan más embereket sem! Te vagy nekem a legfontosabb a világon! – megérintettem a kezét – Kérlek – suttogtam. Könnyek gyűltek a szemembe, nem akartam elveszíteni őt, hiszen nagyon-nagyon szerettem. - A testvérem, vámpír, Abrahamnak hívják! Azért jöttem ide, hogy megtaláljam, és elsimítsam a köztünk lévő haragot, de aztán megismertelek téged, és már nem éreztem szükségét annak, hogy megkeressem. Már te vagy az én családom – szavaim jégcsákányokként csapódtak a saját szívembe, fájt minden betű ami elhagyta a számít, mert konkrétan bevallottam neki, hogy mióta elkezdtük ezt hazudozok neki.
A szemem teljesen elkerekedik amikor látom, hogy mit csinál a pincér sráccal. Mintha teljesen megbabonázta volna, a pincér el is ment, ahogy Zach befejezte a mondani valóját. Nem fenyegette meg, miért engedelmeskedett neki? Mi folyik itt? Nézem ahogy leül mellém, így még kijutni sem tudok innen, mert én ülök belül. Figyelmesen hallgatom és próbálom felfogni amit mondott. Vámpír boszorkánymester? Az nem lehet, hisz vámpírok csak a filmekben léteznek, boszorkányok pedig szintúgy. -...És? - csak ennyire vagyok képes, többet nem tudok mondani. Magyarázatra van szükségem.
Mikor, megláttam, hogy az a srác beszélgetni kezdett az én barátnőmmel, újra elborult az agyam. Az arcom ismét elváltozott, de már nem fordultam el, hagytam, hogy Sarah is lássa bennem a szörnyeteget, amit már nem tudtam elnyomni magamban. Dühösen lépdeltem oda a sráchoz, a vállánál fogva fordítottam magam felé, és belenéztem a szemeibe. - Most elfelejtesz mindent, amit láttál, azt is, hogy beszéltél ezzel a lánnyal, és hazamész, mert rosszul érzed magad! – mondtam mire a fiú egyszerűen csak sarkon fordult és mintha mi sem történt volna eliramodott. Leültem Sarah mellé, rápillantottam, lelkemben bűntudat és enyhe szégyen égett. - Akkor elmondom. Vámpír boszorkánymester vagyok – hangom higgadt volt, ujjaimat tördeltem az asztal alatt, rettegtem attól, hogy hogyan fog reagálni, hogy hinni fog-e nekem, és ha egyáltalán elhiszi, mit fog majd tenni. Hiszen őt sosem bántottam még, nem is akarom, képtelen lennék rá. Hiszen szeretem. Még sosem mondtam el halandónak ezt a hatalmas titkot, sem azt, hogy valójában korban négyszáz felett vagyok. És, hogy be kellett ismernem, hogy kiadhattam magamból ezt a titkot, hatalmas sziklaként gördült le a vállamról.
- Nem vagyok hülye, tudom, hogy láttam valamit! - mondom halkan, majd elengedem a karját. Rosszul esik az, hogy valamit titkol előlem. Azt hittem, hogy mindent elmondunk egymásnak, de úgy látszik, hogy tévedtem. Talán mégsem ismerem olyan jól, mint ahogy azt hittem. Pontosan jól tudja, hogy nekem bármit elmondhat, bízhat bennem. Pont ezért nem értem annak az okát, hogy tagad valamit. Valamit, amit nagyon nem akar elmondani nekem. Nézem őt még pár pillanatig, majd vissza megyek a helyünkre, és leülök. Belekortyolok az italomba és gondolkodok. Tényleg nem tudom, hogy miért nem mondja el, hogy mi van. Nincs olyan titok, amit nem tudnék elviselni, főleg, hogy róla van szó. Kijön az egyik fiatal pincér akitől rendelek egy italt, de az ahelyett, hogy elment volna leadni a rendelésemet, elkezdett velem bájcsevegni.
[color=#4d2f27] Elkapta a karomat, én pedig próbáltam gyengéden kitépni magamat fogásából, de nem ment. Vámpír erőmet pedig nem vethettem be, hiszen kárt okozhattam volna vele benne, így inkább megálltam és megpróbáltam lenyugodni, de nem néztem rá. Az arcom már természetesen visszaállt régi formájára, de akkor is szégyelltem magam, hiszen nem mondhattam el neki az igazat, tűrhető hazugság pedig pont nem jutott eszembe. - Semmi, mi történt volna? – kérdezek vissza – csak rosszul érzem magam, szeretnék kimenni kicsit, ha esetleg megtennéd, hogy elengedsz – sandítottam kezemre fonódó csuklójára, és közben idegesen beharaptam a számat. Valami jó, és hihető hazugságon törtem a fejem, nem akartam bántani, nem akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek köztünk, és nem akartam azt sem, hogy megtudja, mi vagyok, mert akkor megnehezíteném az életét, és én nem akarok még egy súlyt, és ezzel együtt egy hatalmas titkot tenni a vállára. Akár mennyire is szeretem őt, ha nem megy, máshogy el kell engednem, nem akarom megkeseríteni az életét.
Szinte már el is felejtettem, hogy milyen csókolózni vele, olyan régen éreztem már ilyen közel magamhoz. Oh, a közelség... Pontosan jól tudom, hogy ő már többet szeretne. Nem arról van szó, hogy én nem, mert én is akarom, csak... Csak félek. Még nem voltam együtt úgy senkivel, és pont ezért nem akarom elsiettetni, a megfelelő alkalomra várok. Habár Zachel erről még nem beszéltem, mert mindig zavarba jövök, ha ez a téma kerül szóba, viszont pontosan jól tudom, hogy egyszer muszáj lesz erről beszélnem vele. Talán csak arra várok, hogy a megfelelő alkalomkor ő hozza fel a témát, és tudjak róla beszélni vele. Viszont egyenlőre jó a csók, főleg, hogy olyan régen láttuk már egymást. Épp ezért is lepődöm meg amikor eltol magától. Mikor eltolt gyorsan kinyitom a szememet, és látom egy pillanatra az arcát, ami... Olyan más, mint eddig. - Hé, várj! - pattanok gyorsan fel és utána sietek, majd mikor beérem elkapom a karját. - Mi történt? Mi volt az az arcodon? - teszem fel halkan a kérdést, miközben a karját ne engedem el.
- Igen, igen, ő lesz az[/color] – ismertem be. Donnie mindig is ilyen Casanova stílusú férfi volt, már az előtt is, hogy megismerkedett volna velem. Szerette a fennhéjázást, a nagy bulikat, és a buta nőket. Azt vallotta magáról, hogy megérzi, ha egy társaságban az ő ínyére való nőcske van, és ez tényleg igaz volt. Akár hová mentünk mindig talált magának valakit, akivel csillapíthatta a vér iránti szomját, és a szex utáni vágyát is. Én és Sarah, még nem jutottunk el addig a dologig, pedig már legalább fél éve tartott a kapcsolatunk, de én nem akartam siettetni őt, hiszen szeretem, az életemnél is drágább nekem, ami elég komoly kijelentés egy férfi szájából. - Tudod jól, hogy nem szoktam féltékenykedni – mondtam megjátszott sértődöttséggel, és elmosolyodtam, de szavai hallatán arcom egyből elkomorodott. - Neve és TB száma? – kérdeztem, próbáltam viccesre venni a figurát, de ha megtudom, hogy ki az a gyerek, tutira kitöröm a nyakát, de persze előbb iszok a véréből, és csak aztán teszem el láb alól. Ilyenkor mindig megmutatkozik a vámpír énem, amit a boszorkány mivoltom próbál folyamatos elnyomás tartani több-kevesebb sikerrel. A vérszomj örök társam lesz, akárcsak Sarah, ha minden a tervek szerint alakul majd. Talán, ha meg tudja emészteni azt, hogy mi is vagyok valójában, majd megkér, hogy változtassam át, igazából ebben reménykedem. Nem tudnám végignézni ahogyan, megöregszik és meghal, én pedig semmit nem változom, de elhagyni sem tudnám. Maximum, ha kikapcsolom az érzéseimet.
Furcsa lesz viszont látni Donniet. Ha jól emlékszem utoljára olyan 1 évvel ezelőtt láttam, amikor ő és Zach is itt voltak a Grillben és először futottam össze velük. Normális gyerek, csak mint ahogy mondtam inkább kerülöm. Van humora, meg minden, csak van benne valami furcsa. Úgy hogy inkább majd amikor itt lesz hagyom őt és Zachet. Tartsanak egy pasis napot, csak ne legyenek következményei. Jó ízűen elnevetem magamat amikor a srác nevét kérdezi. - Nem azt mondtad egy perccel ezelőtt, hogy nem vagy féltékeny típus? - kérdezem tőle nevetve, majd felállok és oda ülök mellé. Felé fordulok és a szemeibe nézek. Oh, azok a gyönyörű szép szemek, egyszerűen nem bírok betelni vele. Öröm elveszni bennük. Egyszerűen minden egyes porcikáját imádom ennek a pasinak, teljesen magába bolondított. - Csak is téged szeretlek. - mondom kedvesen csengő hanggal, majd pár pillanatig még a szemeibe nézek, és megcsókolom. Olyan régen csókoltuk már meg egymást, többek között ez is oly annyira hiányzott már nekem. Mindig is vele szeretnék lenni, soha el nem hagyni. Ha vele vagyok úgy érzem, hogy minden olyan könnyű, nincs semmi baj. Boldog vagyok vele.
- Igen, igen, ő lesz az – ismertem be. Donnie mindig is ilyen Casanova stílusú férfi volt, már az előtt is, hogy megismerkedett volna velem. Szerette a fennhéjázást, a nagy bulikat, és a buta nőket. Azt vallotta magáról, hogy megérzi, ha egy társaságban az ő ínyére való nőcske van, és ez tényleg igaz volt. Akár hová mentünk mindig talált magának valakit, akivel csillapíthatta a vér iránti szomját, és a szex utáni vágyát is. Én és Sarah, még nem jutottunk el addig a dologig, pedig már legalább fél éve tartott a kapcsolatunk, de én nem akartam siettetni őt, hiszen szeretem, az életemnél is drágább nekem, ami elég komoly kijelentés egy férfi szájából. - Tudod jól, hogy nem szoktam féltékenykedni – mondtam megjátszott sértődöttséggel, és elmosolyodtam, de szavai hallatán arcom egyből elkomorodott. - Neve és TB száma? – kérdeztem, próbáltam viccesre venni a figurát, de ha megtudom, hogy ki az a gyerek, tutira kitöröm a nyakát, de persze előbb iszok a véréből, és csak aztán teszem el láb alól. Ilyenkor mindig megmutatkozik a vámpír énem, amit a boszorkány mivoltom próbál folyamatos elnyomás tartani több-kevesebb sikerrel. A vérszomj örök társam lesz, akárcsak Sarah, ha minden a tervek szerint alakul majd. Talán, ha meg tudja emészteni azt, hogy mi is vagyok valójában, majd megkér, hogy változtassam át, igazából ebben reménykedem. Nem tudnám végignézni ahogyan, megöregszik és meghal, én pedig semmit nem változom, de elhagyni sem tudnám. Maximum, ha kikapcsolom az érzéseimet.
Halványan mosolygok, mintha még az utolsó erőm vezetett volna idáig. Hihetlenül közel érzem magamhoz a függönyt, amely bár lehetőséget adott, hogy visszatésére, mégis olyan, mintha bármikor visszaránthatna. Jeremy olyan mint a délibáb, közelítek felé, és ki tudja hogy mikor fog eltűnni a szemem elől, aztán soha többé nem látom. Nem is tudom, hogy mi vezetett hozzá, de most itt vagyok, és nem is vágyom többre, csak megpihennék a karjaiban, a nyakán kopogó ütőér nem is érdekel most. Csak az számít, hogy érezhetem az izmait, láthatom az arcát, hogy csak úgy odazuhanjak hozzá. Amennyire élettel telt, annyira halovány vagyok én, mintha most készülnék elfogyni, köddé válni. A mosolya még itt tart, ebben a világban. Nem csupán új életre keltem, még mindig a sok alatt állok, hogy ismét lélegzem. Ezt sosem értettem, ha halott vagyok, ez hogyan is lehetséges? Varázslatnak kell lennie, hogy szinte teljesen emberi az alakom, a szükségleteim, hogy el tudjak vegyülni. Kezeim érintése is csupán azért hideg, mert kintről jövök, szó sincsen a mesék koporsóban alvó vérszívóiról. - Azt hittem... már nem is emlékszel rám. – Oly rövid adatott meg számunkra, s ő fiatal volt, vehettem szeszélynek is, hogy végül egymásra tudunk találni. Bármilyen számító voltam, mégis megbocsátott, és felfedte azt az énemet, hogy még mindig ott van a fiatal lány az évszázados lélek mögött. Most viszont mindez elillanni látszik, ha nem tudok szinte azonnal táplálékhoz jutni. Vagyis fogok tudni, mert ha az utolsó erőmet is igénybe veszi, hogy elszabadul bennem a pokol, itt mészárlás lesz. - Mielőtt... a nagybátyád megölt. Lehet, vagy öt éve is már. Szellemként nem kellett... - Nem vagyok szemrehányó, ellenben meglepetten nyíltan tágra keleties vágású szép szemeim. Elsőre a fejemet ráznám, amikor át akart változni általam, akkor is ezt ajánlgatta. Nem akarom a vérét venni, hiszen ha nem tudok leállni, akkor ő lenne az első, amit megölök. Belekezdenék, hogy én nem, de... - Inkább a mosdóba... Hihetetlen vagy, hogy még ennyi év után is.. – Nyögöm ki, hagyom, hogy felhúzzon. Be kell majd nézni a férfi wcbe, és ha nincsen bent senki, akkor követem majd oda, hogy magunkra zárjuk az ajtót belülről. Legalábbis ez a terv, meglátjuk, hogy a sors közbeszól-e.
- Donnie az akinek 5 gondolatból 3 minimum perverz dologgal kapcsolatos? - kérdezem tőle nevetve. Zach már sokat mesélt Donnieról, és amiket mesélt róla, azokról azt állapítottam meg, hogy eléggé perverz, ne szívesen találkoznék vele egyedül. Mondjuk rendes srácnak tűnik, szóval inkább akkor kerülném nagy ívben, ha a találkozásunk előtt lenézett párszor az alkoholos üveg aljára. Ha részeg, akkor kitudja, hogy mikre képes. - Csak nem féltékeny vagy? - teszem fel neki a kérdést eléggé vigyorogva. Eddig sosem mutatta ki azt, hogy zavarná az, hogy a fiúk közelsége felém az zavarná őt. Az pedig, hogy ezt most mutatja, nagyon jól esik nekem, mert ebből is látszik, hogy szeret. Én pedig szeretem, ha szeretnek. - Habár... Nem is volt olyan csúnya az egyik srác, oda jár ő is a Dukera... - kezdek el nosztalgiázni, és próbálom azt mutatni Zachnek, hogy tényleg elgondolkodtam azon, hogy felkeresem azt a bizonyos fiút. Amúgy pedig eszem ágában sincs, Zachen kívül senki mást nem szeretek.
Megvártam még leül, és gyorsan rendeltem egy italt neki és magamnak is természetesen. Bár, nem volt szükségem szomjoltásra, mégis fenn kellett tartanom a látszatát annak, hogy élek, illetve a megszokás még mindig lángolt bennem. Éreztem, ahogyan ég a pórusaimban, éppen ezért vettem levegőt folyton, ezért jártam pisilni, és ezért éreztem kísértést a női test melege iránt. - Én is sokat gondoltam rád. Képzeld, elvileg nemsokára a városba jön Donnie! Remélem, találkozom vele, megint csak átutazóba jön – mondom szomorkásan. Donnie régi barátom volt, kétszáz évvel az átváltozásom után ismertem meg, amikor megmentettem egy boszorkánytól, aki meg akarta őt ölni. Még egy napfénygyűrűvel is megajándékoztam, azóta élte világát. Utazgatott a Földön, mindenfele járt már, és küldözgette nekem a képeslapokat. Én voltam a családja, hiszen az igaziak már meghaltak. Öcsémként gondoltam rá, ha már a saját testvérem nem tekintetett rokonának. Abraham azt sem tudja valószínűleg, hogy élek, neki onnantól kiesett minden, hogy megölt. Vagyis, megpróbált eltenni láb alól. Ami pedig Sasha-t illeti, pár nappal az én állítólagos elhalálozásomra levetette magát az óratoronyból. Ott voltam, amikor megtörtént, meg akartam állítani, szegény lány belém szeretetett, pedig nem akartam tőle semmit, csak kedves voltam hozzá. Mikor meglátott, mintha szellemet látott volna a szívéhez kapott, és lelépett a párkányról. Csúnya halála volt, annyi szent, még a vérem sem tudta volna megmenteni őt. - Ez remek, remélem, hogy én is láthatom majd azt a kiállítást! – csaptam össze a tenyerem és egyszer-kétszer össze is dörzsöltem – egyébként, biztos sok pasi legyeskedett körülötted – mondtam tetetett féltékenységgel, bár kicsit ténylegesen aggasztott az, hogy férfiak ugrálják körül, hiszen gyönyörű lány. Megfogtam a kezét, és a szemébe néztem. Azt hittem, ez lesz a remek alkalom, hogy bevalljak neki mindent, elmondjam a valóságot önmagamról, már nyitottam volna a számat, de ekkor inába szállt a bátorságom és elhallgattam. Megfutamodtam, mint a vacsorámnak szánt nyuszi.
Szívem hevesebben kezd el dobogni mikor megérzem érintését a derekamon és ahogy homlokon puszil. Ez az egész úgy hiányzott, hiányzott az, hogy vele lehessek. Annyira, de annyira szeretem őt. Halálosan szerelmes lettem belé. Nem találok benne semmi rosszat. Külsőleg, és belsőleg is tökéletes. Van humora, rossz fiús sárma van, viszont nagyon gyengéd tud lenni. Nem is kell ennél jobb srác a számomra, nekem ő a legjobb. Leülök a vele szemben lévő helyre, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Téged is jó látni. - mondom halványan mosolyogva. - Esténként mikor nem voltam teljesen fáradt, mindig rád gondoltam. Nagyon hiányoztál. - mondom neki őszintén. Tényleg nagyon sokat gondoltam rá, mondjuk azt kihagytam, hogy szinte mindig, néha vele álmodtam, még éjszaka is bele tudott furakodni a gondoltaimba. Ha elmondanám jönne elő a perverz éne amit még nem teljesen szoktam meg. Több ok miatt is... De az most lényegtelen. - Az egyetemen volt egy kiállítás, és az igazgató megkért arra, hogy az én fotóim is kilehessenek állítva. Szóval arra kellett ezerrel készülnöm, és nem nagyon volt időm másra. - mondom meg neki az okát, amiért szinte semmit sem hallott rólam az elmúlt egy hétben.
Az ujjaim között forgattam a kis fogpiszkálót, amelyen az előbb még egy olívabogyó árválkodott. Az italom fogyóban, és a vendégem még mindig nem érkezett meg. Nem szoktam meg az efféle viselkedést, hiszen ki a franc mer engem cserben hagyni, mondhatni egyedül? Mondhatni, nem viselem túl jól az ilyesmit, ráadásul én az a fajta vagyok, akinek útját kedélyétől függően kitépett nyelvek és szívek szegélyezik. Hát ha még mérges vagyok... kegyetlenebb vagyok. Egyesek szerint csupán azért, mert orosz vagyok, és a véremben van, hogy gyilkoljak. Ez egészen vicces, főleg ha figyelembe vesszük, hogy vannak brutálisabb népek is, de természetesen ilyenkor ez ködbe vész. A lényeg az, hogy legyen mit felhozni ellenem, és a temperamentumom tökéletes támadófelület. Már ha valakiben van annyi türelem, hogy efféle felületet keressen a testemen vagy a múltamon. Egészen szép életem volt, állandóan a bajt kerestem, ráadásként pedig nem vagyok rest megkeseríteni bárki életét, aki akár egyetlen egyszer is, de keresztbe tesz nekem. Szándékosan vagy sem, hát ez sem jelent semmit. Megbánja, ennyi. Tekintetemet akkor fordítottam oldalra, mikor beszélgető szavakat hallottam meg, méghozzá eléggé ismerősen szóltak. Meglep, hogy nem is éreztem az illatát, pedig az övét aztán ezer közül megismerem. Vicces vagy sem, de van olyan női illat, amit még én sem felejtek csak el. - Tarthatott volna még egy kicsit tovább az Adélaide-mentes időszakom, kedvesem - sóhajtottam fel, majd hátradőltem, és fintorral az arcommal szimatoltam ismét a levegőbe. - Lecserélted az előző pacsulidat? Ezúttal egy döglött kutya szagát próbálod utánozni? - kortyoltam bele a még megmaradt martini-mbe. Tőle féljek? Ugyan már, jó pár hónapja lett volna kicsinálni. Semmire sem ment. Nem most fogok el kezdeni rettegni tőle.
Az elmúlt párszáz év sötét magányából kilépve tértem be új életem kapuján. Ez a város olyan volt nekem, mint az újjászületés. Az új emberek, a légkör, az egész, mintha végre sikerült volna révbe érnem. És ezt csak tetézte az, hogy a szerelmet is megtaláltam, Ő személyében, csak azt sajnálom, hogy nem mondhatom el neki az igazat. Régen nehéz volt elviselni a vére édes illatát, eleinte nehéz volt vissza fogni magam, hogy ne kóstoljak bele, de mára már nem az, s minden nappal egyre könnyebb lesz. Az emberi vérről sosem fog sikerülni végleg leszoknom, de talán ha tovább tudom folytatni, hogy csak a tasakos vért iszom meg, akkor elélhetek örökké gyilkolás nélkül. Egyszer úgyis el kell mondanom Sarahnak az igazat, hiszen ő meg fog halni, és fel fog tűnni neki, hogy nem öregszem. És talán családom sem lehet soha, pedig szeretnék. Mikor megláttam az a nem pumpáló szívem is megdobbant. Mosoly terült szét az arcomon, gyorsan megpaskoltam a magam melletti helyet. - Szia! Jó végre látni! – odaléptem hozzá és átkaroltam a derekát, majd magamhoz húztam, hogy finom csókot lehelhessek a homlokára. - Mi történt veled, mesélj! Hiányoztál!– suttogtam a fülébe, majd elengedtem és visszaültem a helyemre. Mindig felvidított mikor visszagondoltam arra, hogy hogyan is találkoztunk először. Az akkor is fényesen csillogó szemei, és gyönyörű haja ami elvarázsolt. Aztán a fejembe furakodott a dolog, ami az egész kapcsolatunkat megnehezítette és megkeserítette. Vámpírboszi vagyok.
Habár nem terveztem azt, hogy egyhamar szerelembe fogok esni, most még is megtörtént. Még régebben mikor a Grillben jártam egy srác elhívott pizzázni, én meg minden mindegy alapon elfogadtam a meghívást, és elmentem vele. Úgy voltam vele, hogy egy vacsitól még nem lesz bajom. Közben sokat beszélgettünk, és eléggé megismertük egymást. Aztán úgy döntöttünk, hogy jó lenne máskor is találkozni. Így telt jó pár hetünk, randizgattunk, aztán egyszer csak ki lett mondva az a bűvös szó. Szeretlek. A szívem egyből hevesebben kezd el dobogni mikor meghallom a hangját, nemhogy amikor azt mondja, hogy szeret... Teljesen magába bolondított. Mostanában sajnos nem nagyon tudtunk találkozni, mivel a Duke-n voltam és készültem a kiállításra. Mivel keveset voltunk együtt mostanában, ezért nagyon jól esett az amikor felhívott, hogy találkozzunk a Grillben. Olyan régen láttam már... Hiányzik. Hiányzik a hangja, a gyönyörű szép szemei melyben elveszni öröm, az illata... Hiányzik a teljes lénye. Gyorsan felkaptam magamra a cipőm és a fekete bőrdzsekimet, majd gyalog elindultam a megbeszélt helyre. Nemsokkal később oda is értem, és amint beléptem meg is lepődtem. Eléggé sokan voltak itt. A tekintetemmel Zachet kerestem, aztán az egyik hátrébb lévő boxnál meg is láttam. - Szia. - mondom neki mosolyogva amikor oda érek.
Már a városba érkezésem óta szeretném magam mögött tudni a bosszúmat és volt, hogy egyszer már igazán közel jártam ahhoz, hogy sikerüljön ezt a kis problémát kiiktatnom, de akkor sikerült elmenekülnie. De most nem fogom engedni. Az pedig, hogy van egy szövetséges az oldalamon az csak még inkább garantálja a győzelmem. Tudtam pontosan, hogy milyen üzenettel tudom rábírni arra Milena-t, hogy megjelenjen. Az én halálhírem. Hát nem remek? Valaki elbüszkélkedik azzal, hogy megöltek engem. Komolyan mondom igazán remek ez az egész szituáció. Főleg, mivel az a személy én leszek, de erről szegényke még mit sem sejt. A grill pedig tökéletes hely arra, hogy bekerítsem legfőképpen azért, mert Thadeus itt van. Nem is kell túlságosan messzire mennie. Meg, hát hazai pályán mindig könnyebb elintézni a piszkos ügyeket. De direkt egy kicsit a háttérben elhelyezkedő boxot választottam a találkozó szempontjából. Alig várom, hogy megérkezzen és lássam az arcán a döbbenetet, amikor megpillant, hogy még mindig élek. Pszichopata egy nőszemély az egyszer biztos. Megérdemli a halált. A halál pedig vonakodva, de el fogja fogadni. Ha kell én magam tuszkolom le a száján. A megfelelő asztalt egy kis dobozkával jelöltem meg, de ezt leírtam a kis cetlire is. Akármennyire sem szeret ugrálni, ahogy mások fütyülnek egy ilyennek azért jó utána járni azt hiszem. Az alkohol, a kávé és mindenféle szagok terjengnek a levegőben ezzel is semlegesítve az én illatomat így tényleg meglepő lehet a számára a felbukkanásom. Mikor megpillantom, hogy belép az ajtón akaratlanul is elmosolyodom, majd megvárom, ahogy pár pillanatig egyedül ücsörög az asztalnál és csak akkor indulok meg felé, amikor már úgy gondolom, hogy elég időt töltött el a gondolataival. – Szia, Milena. Régen találkoztunk nem gondolod? – Teszem fel a kérdést egy apró mosollyal az arcomon, miközben helyet foglalok vele szemben. Ezúttal nem fogod élve megúszni te rohadék. Nem engedem ki a karmaim közül ameddig ki nem leheli a lelkét. Ennyi a vágyam. Persze nem szeretném, ha túlságosan könnyedén jutnánk el erre a pontra.
A fejfájás csökken ahogy bekapok egy falat kaját, az éhség is jóval közrejátszik, már majdnem délután kettő van és az esti banzáj eléggé kiütött. Egy újabb fél pohár kávét eresztek le. Nem mondhatnám, hogy ezek után kutya bajom se lesz, mert biztos vagyok benne, hogy a fejfájás még holnap reggel kísérteni fog. Azt hittem, hogy majd ez lesz az egyetlen ami ma leköti majd a figyelmem, de ahogy Anna megjelenik szinte egy csapással ülnek el a bajaim és csak Ő marad. Hitetlen ábrázattal nézem, mert ez felfoghatatlan, pedig én tudhatnám a legjobban, hogy a halál nem az utolsó állomás és nem is örökké tart. Olyan, mint volt, semmit sem változott, ami persze megint csak logikus, vámpír volt aztán szellem, egyikben sem számít a kor, mégis úgy nézek rá, mintha ez egy felfoghatatlan dolog lenne a számomra. Persze nem tudok azonnal mit mondani, nincs mit mondani, nem egy olyan helyzetbe csöppentünk ahol főleg a szavak érvényesülnek, kezembe zárom az Ő apró kezeit, érzem a bőre puha tapintását, valóságos, itt van velem. Lassan elmosolyodom ahogy a tudatomban is felgyullad a felismerés, hogy ez valóságos és, hogy nem csupa képzelgés az egész. -Miért küldenélek el? Dehogyis, eszemben sincs elküldeni. - Szorítom meg a kezét és még szélesebbé válik előző mosolyom ám hamar elkomorulok ahogy meglátom mennyire sápadt, gyenge és a bőre is jéghideg. Ahogy végig néz a mellettünk elvonuló társaságon már biztos is vagyok benne mi a baj. Egy vámpír csak akkor gyenge és sápadt, ha.. -Anna, te éhes vagy, nem ez nem jó kifejezés rá, egyszerűen éhezel. Mikor ettél utoljára? - Aggódó tekintettel vizslatom, nem tetszik ez az állapot amiben most van. Egy perc alatt döntök, nem is kérdéses hogy. -Gyere ülj ide mellém és igyál belőlem, lehet vadász vagyok, de a vérem alkalmas a számodra. - Mondom teljes komoly arccal, ha szüksége van a véremre akkor szolgálja ki magát. -A csuklómból vagy a nyakamból szeretnél inni, illetve honnan jutsz több vérhez? - Nem fogom hagyni, hogy esetleg nemet mondjon, bár ahogy most elnézem amilyen gyenge nem tud majd ellent mondani. A régi dolgokra tekintettel pedig igazán tudhatja, hogy szívesen adom a vérem, neki igen.
Végtelenül éhes vagyok, és attól félek, ha nem eszem szinte azonnal, akkor ki fog ülni az arcomra, nem csak a zavarodottság. Elváltozik majd a szemem, az ösztöneim lesznek rajtam urrá, elvesztem a kapcsolatot az emberi énemmel. És mégis... mire képes az a vágy, hogy kell nekem a fiú. Oly sokáig vártam rá a sötétben, képes voltam továbbengedni az úton anyámat, hogy egyszer majd Jeremy ujjait érezhessem az arcomon. Kissé megtántorodom az utcán, neki is megyek az egyik járókelőnek, hogy aztán valamit motyogva lépdeljek arébb, mielőtt még mindenki előtt esek neki. Nehezen sikerült kiderítenem, hogy ő most itt van. Ő már elfogadta, hogy mi vagyok, annak idején még azt is kérte tőlem, hogy változtassam át. Nemet mondtam, bármilyen csodálatos lehetett volna az öröklét, ám akkor még anyámért tettem mindent, és ami Jeremyvel történt, az csak úgy... kialakult. Valahogy egy pár lettünk, odaadtuk magunkat egymásnak, s most már nem maradt számomra senki más, csak ő. Ha neki nem kellek, akár mehetek is vissza, ahonnan jöttem, hiszen anyámmal éltem szinte mindig, és amikor nem, akkor is azon dolgoztam, hogy visszaszerezzem. Van bennem egy nagy adag önzőség, hogy nem akarok egyedül maradni, de őszintén szólva ki az, akinek jó a magány? Nem tudom, hogy Jeremy emlékszik e még rám, és ha igen, vannak e jó emlékei. Ha igen, akkor sem várhatom el, hogy mindent félredobjon a kedvemért. Meglátjuk, hogy egyátalán nem úgy kezdi-e a dolgot, hogy karót vág a szívembe. A nevemet ejti ki, tehát ha halványan is, megmaradtam az emlékeiben. Biztosan egy lökött kislányként emlékszik rám, aki csak nyomult, és még a vámpírétben sem tudott mértéket tartani. Na igen, ez vagyok én. Nem kérdezem meg, hogy leülhetek-e. Most, hogy célba értem, szinte lezuhanok mellé, alig tudom tartani magam. Az ujjaim köré fonja a tenyerét, ezen látványosan nyelnem kell egyet, ahogyan sután felnézek rá, szinte remegek már, sajnos az éhségtől főleg, ám közvetlenül ezután attól, ahogyan rám néz. Megint túl sokat akarok egyszerre. - Azt hiszem a Bennet lány mesterkedései nyomán. Valahogy nekem is sikerült, és most itt vagyok, amíg el nem küldesz. – Sóhajtok fel, most csakis rajta múlik minden. Ezzel tudattam vele, hogy nem pusztán szellemként vagyok jelen, akinek lejár majd az ideje. Vágyakozó pillantást vetek egy háromfős társaságra, akik elmennek mellettünk, a fiatal vadász biztosan nem hülye, tudja, hogy mire gondolok.
Továbbra is kínoz a fejfájás és nem akar szűnni. Nem is emlékszem mikor ittam ennyit egy éjszaka alatt, akarom mondani egy délután plusz egy éjszaka alatt. Ha jól emlékszem márpedig az emlékeim nagy része az alkohollal együtt ürült ki a szervezetemből, akkor úgy fél tíz fele durvulhatott el a buli. Arra még emlékszem, hogy a göndör hajú, azt hiszem Ő Brittany, vagyis Matt valami ilyesmit motyogott, de nem biztos, szóval a göndör levette az ingem és közben a nyakamat harapdálta, nos, ez egész kellemes emlék, a továbbiakban már csak apró képek ugranak be, én alsónadrágban, én alsónadrág nélkül, a göndör alsónadrágban, Matt az állólámpa rúdján táncoló vöröst lesi nyázadzó képpel, ja, semmi extra nem volt. De az tuti, hogy jó pár üveggel kivégeztünk az este. Matt pedig ismét a tyúkanyó módján alig ivott, hogy másnap nyugodtan az orrom alá dörgölhesse, hogy mekkora balek vagyok. Nem probléma, ezt már megtanultam kezelni, oda se figyelek rá. A lány a kajával visszatérve egy szó nélkül távozik is. Nem is baj, a társalgás ezen a ponton rohadt kínzó volna. Végül csak elérem, hogy kinyissam a szemem, de ami elé tárul az meglepő, nagyon is ledöbbent. Pislogok kettőt, hogy nem a tegnapi Whiskey hatása-e éppen amit látok, de aztán a nevemet is kiejti. -Anna... - Nézek rá még mindig értetlenül. Jesszusom, vagy nagyon sokat ittam tegnap, annyira sokat, hogy hallucinálok is vagy éppen most áll előttem a halott volt barátnőm. Fogalmam sincs mit mondhatnék, egyelőre csak iszom magamba a látványát. Rég volt már, nagyon rég, hogy egy asztalnál ültünk volna, kissé bonyolultak lettek a dolgok a megismerkedésünk után, hogy úgy mondjam. -Tényleg te vagy az.. - Kinyújtom a kezem, hogy az övét két tenyerem közé zárhassam, érzem a bőrét, puha, mint mindig. Itt van, valóban Ő az, ez azért nem semmi, lássuk be, a mostani helyzet miatt abban is csodálkozom, hogy nem nőttek eddig szárnyaim. Az, hogy Anna itt van egy részről nagyon jó, de a másik részéről nem igazán. Nem lépett tovább, nem lelt megnyugvást vagy, hogy a francba mondják azt. -De..de hogy? - Hülye kérdések első felvonás. Mert én, hogy jöttem vissza? Gondolkodj Jer, még ha nehezedre is esik, Anna sem térhetett vissza másképp. Végre sikerül egy apró mosolyt fakasztani a savanyú képemen, mondjuk ez a mosoly nem esik valami jól, a fejembe csak úgy belenyillal a fájdalom. Nem iszok többet...vagyis ennyit nem.
Hunyorogva tekintek fel a napra a szememet leárnyékolva a tenyeremmel. Az ujjamon a gyűrű, mégis úgy kell vélnem, hogy egy ideig még fényérzékeny leszek, ahogyan a testem ismét alkalmazkodik. Túl sokáig voltam sötétben, csoda, hogy járni nem kell megtanulnom. Éhes vagyok, hihetetlenül éhes, s gyengének érzem magam. Az ösztöneim hajtanak, hogy amint lehet, megtámadjak valakit, eljátszva az ősi trükköt, miszerint védtelen diák lány vagyok, aki csupán útbaigazítást kér. S hogy mennyire lehet leküzdeni az ösztönöket? Elsődlegesen az hajt, hogy Jeremyt megtaláljam. Ha legalább láthatom, ha beszélhetek vele, úgyis eldől, hogy van e értelme maradnom, vagy örökre el vagyok átkozva. Anyám már továbblépett, a fiú nélkül ismét egyedül érezném magam. Tudom hogy mindig is túl határozottnak tartott, akit le kell vakarni, és csak a vége felé ismerte fel, kellünk egymásnak. Vajon emlékszik még rám? Külsőleg semmit nem változtam, ahogyan az elmúlt ötszáz év alatt, míg ő megemberesedett, a haját is levágatta, szívsajdító, hogy így még jobban vágyom rá. Ha nem akar már engem, akár karót is vághat a szívembe, legalább elégedett lehet arra, amire képes. Benyitok a grillbe, az oldalam mögé tolva a válltáskámat. Követem már pár órája, ebből semmit nem vett észre. Nem könnyen akadtam a nyomára, már nem ott laknak, ahol régen, és iskolába sem tudom, hogy jár e még. Kérdezősködni pedig igézés nélkül... túl türelmetlen vagyok ehhez. Lassan, bizonytalanul lépdelek felé, ahogy elnézem ő sincsen túl jól. Végigfuttatom pillantásomat izmos alakján, s halványan elmosolyodom. Megteszem a még fennmaradó távolságot, hogy odaérjek. Megállok az asztalánál, s végleg leszűröm, egyedül van, nincsenek a közelben lézengő társai. Most csakis vele akarok lenni. Beszélnünk kell. - Jeremy... - Kezdek bele, mégsem futja most többre, elsőre legalábbis semmiképpen sem. Leülök az asztalához, borostyánszín pillantásommal illetve őt csakis arra várok, hogyan reagál. Adja ég, hogy ne utáljon nagyon.... Nem voltam mindig őszinte, de ahogyan megismertem őt, át kellett értékelnünk a kettőnk dolgát. Most már csak ő maradt nekem.
A tegnap estéből nem sok minden maradt meg. Annyi rémlik, hogy Matt és én elkezdtünk inni aztán csatlakozott két lány is, esküszöm életemben nem láttam még őket, majd az iszogatásból vetkőzős póker lett és azt hiszem innen bevadult a buli, mert kiesett minden, reggel a kanapén ébredtem egy szál boxerben, ami a poén, hogy úgy emlékszem az már az este nem maradt rajtam..jobb is ha ezen túl nem agyalok. Éktelen fejfájással keltem, olyan volt mintha ezer harang kondulna meg a fejemben. Felborult whiskey-s üveg az asztal alatt a tartalma már a szőnyegben. Pár pohár még állva az asztalon ami a helyiség berendezéseit elnézve elég nagy csoda. Viszont legalább betudom azonosítani hol vagyok éppen. Matt azonban sehol sincs, Őt még a másnaposság sem tudja fenékbe rúgni. Mázlista. Előkapom valami ruhát, felveszem majd egy jó nagy pohár hideg vízzel igyekszem csillapítani a fejfájásom, sikertelenül. Már épp bekapnék valami azonosítatlan tárgyat kaja gyanánt a pultról mikor betoppan Matt az ajtón és lerak egy zacskót meg egy kis doboz kávét. -Hogy-hogy nem négykézláb mászol a talajon fejfájástól kínozva? - Húzom fel a szemöldököm kérdőn. Ez nagyon nem fair. -Haver, én nem ittam annyit, mint te és amúgy is Britta.. -Hagyjuk, erre nem is vagyok kíváncsi. - Legyintek majd elveszem a papírzacskót és elég hamar bevágom a tartalmát és nyúlok is a kávéért. -Beugrom a Grillbe valami kiadósabb reggeli érdekében. - Közlöm tartalmas reggeli programomat Matt-el miután a kávém utolsó kortyát is kiittam és kidobtam a dobozát. matt elmélyülten nézi a karóráját majd röhögve mutatja felém. -Pazar, akkor elmegyek a Grillbe egy kiadós ebédet szerezni. - Kapom fel a dzsekimet és indulok is. Matt röhögését még hallom a kapuból is, de nem érdekel, futólépésben teszem meg az utam a Grill-ig majd odabent egy üres sarkot keresve lehuppanok. Jó sötét van, a fejem nem zakatol annyira, így egész tűrhető. Odalejt egy pincérnő vagy pincérlány, inkább lány, nem ismerem, mostanában valahogy annyi új arcot látok, érthetetlen. -Mit hozhatok? - Kérdi teljesen üres hangszínnel én meg elgondolkodom. -Bármit csak sok legyen. - Még néz egy ideig értetlenül aztán tovább áll én pedig hátra döntöm a fejem és behunyom a szemem. A másnaposság egy kegyetlen dolog. Valami bogyót kell szerválnom a fejfájás ellen különben megőrülök ettől a kopácsolástól. Rettenetes.
Kezdőlap
|| xxx || 
| words: 234