Kinyújtva nyelvem, gyermekien veszem le a célzást, a visszadobott magas labdát, amit most hagyok lepattanni, tőlem meglepő módon. A mosolyom viszont épp annyira mutatja, hogy eszem ágában sincs megsértődni ilyesmin, mint amilyen komolyan ő is mondta, hisz az látszott rajta, hogy csak nem bírta szó nélkül hagyni a szurkálódásom. Fogalmam sem volt, hogy mi volt ez az egész, hogy hová vezetett, vagy hová nem, de sodródni az árral sokkal jobb érzés volt, mint túlgondolni mindent és rágódni minden lépésen, mielőtt meglépném. Felfedezőútra indultunk, egyre több dolgot tudtunk meg a másikról, csupán pár elcsípett gondolat révén is, ami még érdekesebbé tette ez az egészet. Nem kezdtünk konkrétan mesélni dolgokról, mindig feljött egy téma, amiből adódott a másik. Ez pedig jó volt.
A lehető legkevésbé sem akartam lesajnáló lenni vele, sőt. Mondhatni hirtelen célt adott, hogy megváltoztassam az ünnepekről alkotta emlékeit, és esetlegesen sikerüljön valami igazán emlékezeteset összehozni számára és számomra is. Tervek hada kezd el kiforrni agyamban, aminek jelét nem mutatom, de mind elraktározom, hogy később fel tudjam őket használni, ki tudjam gondolni melyik lenne a legjobb mind közül.
-Szerintem is. És lesz fánk is, így-vagy úgy, de lesz. A díszekre pedig van ötletem.-gondolkodom hangosan, ismét gyermeki énem előre tör, felcsillanó szemeimen látszik, hogy mindent kezdek eltervezni, amit remélem nem bán ő sem. Pláne egy fát. Nem kell nagy, de a Karácsony mégis csak úgy az igazi, ha a szobát betölti a friss fenyő illata.
Aztán hirtelen olyat mondok, amivel magam is meglepem, és tőlem nem éppen szokványos, sőt, már-már idegen módon megremeg a hangom. Mert igen, ez volt az igazság. Éreztem, hogy ez lesz a vége, és ismét kicsit bizonytalanul kezdem érezni magam, de végül is semmi olyat nem mondtam, amit korai lett volna kimondani. Csupán kezdtem érezni valami idegen, kellemes érzést a mellkasomban.
Közelsége a tömeg ellenére sem zavar, ahogy hozzám simul, forró homlokát enyémhez nyomva, szempilláim alól kilesve nézek rá fel, és ajkaimon mosoly bujkál, visszafogott, és talán kicsit megilletődött is, kislányos.
-Remélem is, hogy így lesz. Én is így érzem, épp ezért nem fogom hagyni, hogy mellettem a múltadon rágódj vagy hülyeséget csinálj.-tisztázom, ellentmondást nem tűrő hangon, mert nem akartam semmiből kihúzni a makacs fejét, és inkább láttam kajla kisfiúnak, mint morcos koravénnek.
Meglep, hogy ezek után nem tudok már mást mondani, talán perceg is ácsorgunk így, homlokunk összeérintve, elveszve a másik tekintetében. De nem zavar, hogy megfagy az idő, vagy hogy közben mogorva alakok megjegyzéseket tesznek, hogy útban vagyunk. Kezem mellkasára siklik, elmosolyodom, és mikor megcsókol, üres kezem ujjai tarkójára siklanak. Ez a csók most más. Nem követelőző, nem mohó vagy vad, sokkal mélyebb, gyengédebb, mint amilyennek eddig éreztem.
-Gyere, mielőtt hozzák a vasvillát is.-szakadok el tőle, alig hátrébb húzódva, kicsit szakadozottan véve a levegőt, ujjaim ismét övéi közé fúrom, derekához simulva indulok el, elhaladva egy forrócsokoládét áruló bódé előtt, majd egy ékszereket árusító bódé következik. Csendesen sétálok felé, aztán az utca végén lévő térhez érve elmosolyodom. Korcsolyapálya van felállítva, alig vannak a jégen, inkább csak gyerekek.
-Mutatok valamit, persze csak akkor, ha hajlandó vagy a jégre állni velem. Ha nem tudsz korcsolyázni, az sem baj, megtanítalak.-kezdek neki, mosolygó, kérlelő tekintettel, közelebb lépve a pályához.-Ne kéresd magad. Tudod, ha valamit a fejembe veszek, úgy is elérem.-pislogok szépen, várva, hogy rábólint e vagy nem, de ha nem a válasz, akkor is tovább próbálkoznék még. Nem vagyok az a típus, aki könnyen feladja.

Hangosan elnevetem magam, ahogy kifejti, hogy honnan lesz fánk. Sebaj, így legalább biztos, hogy szép formás lesz, és friss, nem pedig amorf és hetek óta kivágott, ami már kezd meghalni. Az illatról nem is beszélve.
-Ez tetszik. Részesek a bűnben.-vigyorgok elégedetten.
Nagyot nyelek, ahogy visszaszól a fickónak, egy részem reménykedik, hogy az fogja magát és egy szó nélkül tova sétál, mielőtt nagyobb baj lesz. És így is teszi. Karom szorosan fonom Chriest köré, mintegy próbálva megakadályozni, ha hülyeséget csinálna. De nem teszi. Kifújom a tüdőmben akadt levegőt és koncentrálva figyelek rá.
Soha nem értettem, hogy az emberek miért ölik egymást, még ok nélkül is. Olyan, amilyen én, vagy mi nem leszünk soha. Hatalmas szatyrokkal felpakolt ürge, akin látszik, hogy mindenhol folyik belőle a pénz, ahol lehetséges. Csakhogy a családi béke és szeretet szerintem nem ezzel váltható meg és tartható fenn, ha mégis, az sokat elmond magáról a családról.
-Szerintem is. De azért azt a lopott fát kérem, hogy betehessük alá a szívünk.-mosolyodom el, őszintén örülve, hogyha így lesz és békében el tudjuk tölteni azt a pár napot, ahogy az eddigieket is. S addig már nem is kell olyan sokat aludni.
Végül elkapom kezét, és húzni kezdem a jégpálya felé. Nekem ez kellemes emlék volt. Legalábbis egy a sok rossz közül, nem nézve, hogy miért is mire is ment ki az a játék, hogy elvigyen a nevelőapám az órákra. Visszagondolva nevetséges indok volt tőle és a puszta emlékétől kiráz a hideg, összeszorul a gyomrom és hányingerem lesz, de igyekszem nem ezzel foglalkozni most.
Makacskodik, nem meglepő. De én is az vagyok, emberére talál, és akkor is meg fogom győzni, hogy velem tartson.
-Farkas vagy, az egyensúlyod hamar megtalálod, és ott leszek melletted, nem hagyom, hogy egy csapat taknyos kiröhögjön.-az arcomon ülő vigyorból látszik, hogy ugyan ezt nem ígérhetem saját magamtól.-Légyszi, légyszi!-pislogok szépen, közelebb hajolva hozzá.-Cserébe lehet egy kívánságod bármikor teljesítem.-kérlelem pajkos vigyorral, majd közelebb hajolok hozzá, hogy forró csókommal is segítsem a döntését, de én már döntöttem, elkezdem húzni magammal, és ahogy a cipőkhöz érünk, kérek egyet magamnak, a saját méretemben, majd kérdőn nézek Chriestre, mert fogalmam sincs, hogy neki mekkora a mérete. Ha egyáltalán hajlandó lesz feljönni velem a jégre...

-Ne legyél már ennyire savanyú!-morgok rá nem túl nőiesen, ugyanakkor továbbra is mosolyogva. Még maga sem tudja, mire adta most a fejét, örömittas érzésem viszont nem próbálom rejtegetni. A pulthoz sietek, kérem a 39-es méretet, majd elakadok, mert az övét nem tudom. Viszont ezzel is egyel több dolgot tudunk meg a másikról, na nem, mintha a láb méret olyan roppant fontos dolog lenne. Kérek egy kulcsot, hogy a kezemben lévő zacskót be tudjam tenni, mielőtt összetörném, amire kicsi az esély, de nem lehetetlen véghezvinni.
-Azt majd meglátjuk.-vágok issza magabiztosan, gyakorlott mozdulatokkal, gyorsan bekötve a korcsolyát, igaz nem volt a lábamon ilyen, minimum vagy öt éve, de nem a világ vége. Olyan ez, mint a biciklizés. Gyorsan visszatalál az ember ezekhez a gyökerekhez is. Vagy valami olyasmi.
Megvárom, hogy elkészüljön, kicsit bizonytalanul lépek a jégre, de ahogy a korcsolya éle siklani kezd magától, lökök magamon egyet és máris eltölt a kellemes érzés. A jégen alig vannak, a gyerekek kellemesen lassú tempóban próbálkoznak, a szülők a palánknak dőlve biztatják őket. Hagyom, hogy győzködje magát, hogy menni fog ez, távolról méregetem mosolyogva, míg én egyik kört írom le a másik után, mintegy bemelegítés gyanánt. Tapsra emelném kezeim, mikor látom, hogy még sincs meg az egyensúly, s kis híján spárgába kezd, amit végül az követ, hogy végignyúlva a jégen elkáromkodja magát. Nem nevetem ki, eszem ágában sincs, inkább megrázom a fejem és mellé siklom.
-Ugyan már, nem esznek itt embert, senki nem röhög, mindenki a saját kölkével van elfoglalva.-és tényleg így volt.-Na gyere, végigvesszük az első leckét, a korlát mellett. Nem fogom hagyni, hogy itt ücsörögj.-kapom el kezét, ellentmondás nem tűrő hangon segítem talpra válla alá karolva, bevetve minden farkas erőm, hogy véghezvigyem a kis tervem. Kikísérem a korlátig, aztán elé lépek.
-Lassan csúsztasd egyik lábad a másik elé, így.-mutatom be, könnyed mozdulatokkal, majd ujjaim álla alá csúsztatom.-És ne a cipőd nézd, hanem a szemem.-parancsolok rá. Fogalma sincs, hogy mibe kezdett. A gyerekek egy része megtorpan, ránk néznek, szinte süt róluk, hogy a gyakorlatias mozdulattal, ahogy rögtönzött tanításba kezdtem, sóvárognak a tudásért.-Emlékezz rá, hogy bármit kérhetsz cserébe ezért.-emlékeztetem Chriest, míg mosolyom továbbra is széles, kezét óvatosan elkapom és húzni kezdem magam után, lassan. Egy dolog, amit ő megtudott rólam, én meg róla. Én tudok korcsolyázni, ő nem, de mindenbe bele lehet tanulni valahogy, s én is így kezdtem egykor.

-Az egyensúlyoddal. Minden azon múlik.-pont azokkal a szavakkal és azt mondom, amit az én tanárom mondogatott nekem is, amikor kicsi voltam. Vagyis fiatalabb.
Lehet, hogy esélytelen próbálkozás volt tőlem, de vagyok olyan makacs, hogy ezt helyezzem a minimum ponthoz. Legalább próbálkozom, hogy a helyzetből kihozzak valami jót. Ha nem sikerül, nem mondhatom azt magamnak, hogy meg se próbáltam.
Nagyot sóhajtok, mikor végleg kijelenti, hogy ő feladja.
-Nem akarom, hogy Brian legyél. Te így vagy jó nekem.-csúszok hozzá közelebb, aztán irányba igazítom a kapu felé, és lekísérem a jégről. -Belőlem viszont egyszer Katarina Witt-et akartak faragni. Csak aztán nem sikerült nekik.-siklok távolabb tőle, majd irányt váltok és hátrafelé siklok, lendületet véve, hogy a levegőbe ugorva megpördüljek kétszer, majd kecses mozdulattal érjek újra jegyet. A bokámnak nem igazán tetszik a művelet, de nem foglalkozom vele.
-A nevelőapám heppje volt, hogy tanuljak meg korcsolyázni. Az ok most mindegy. Miután megtörtént az a baleset...-utalok rá, hogy a közeledése nyomán sikerült kiváltani az átkom és a végzetébe rohanni...-Ezt is abbahagytam. Csak gondoltam megmutatom, hogy képes vagyok ilyesmire is, ha nem csak mackónadrágban főzőcskézni.-lépek le a jégről mellé.-Nem akartam, hogy hülyét csinálj magadból, csak gondoltam jó móka lesz. Lehet, hogy ez kicsit önző volt tőlem, de remélem nem rontja el a napunk a makacsságom.-ismerem ezzel el egyik hibám, kicsit lesütve szemeim. Valójában jó érzés volt a jégen lenni, de azért kellemetlen is, és ezzel nem tudok mit tenni. És remélem ezért nem veszi a fejem, mert nem hittem neki, hogy ez nem az ő műfaja. Furcsa, érdekel, hogy mit gondol, és érez, és már nem csak a magam csökönyössége van előtérben.

A jég olyan volt egykor, mint most a motor. Valamiféle második otthon. Csak, hogy kicsit emlékeztessem magam rá, hogy ilyenre is képes voltam egykor, megpördülök a levegőben. Énekelni nem tudtam, táncolni úgy, ahogy, a korcsolya és a motorozás volt az a két dolog, amiben jó voltam.
-Fura mód nem szeretem, ha miattam balhéznak, csak ha én balhézhatok. De ha gondolod csak neked felveszek egy tüllszoknyát.-ajánlom fel vigyorogva, mikor már mellé érek, és leülök egy székre, hogy levegyem a korcsolyacipőt lábaimról. Nem akartam, hogy tovább unatkozzon, és pár kör épp elég volt ahhoz, hogy emlékeztessen rá, mi tett boldoggá anno, de az érzés mára megfakult, s nem volt ugyan az.
Mikor a cipő a lábamon felnézek rá, igaz kicsit bátortalanul, hisz lehet, hogy ezzel ezzel az egy lépésemmel vethettem keresztet a mai napra, arra, ahogy eddig mentek a dolgok. A jelek szerint viszont tényleg nem fogja a fejem venni, elmosolyodom és szavai hallatán bólintok.
-Reméljük, hogy esni fog és akkor ezt is lehúzhatod a listáról.-mondom , kezeim mellkasán pihentetem.-Aztán ki tudja, hogy találsz e még közös pontot.-indulok el a pult felé, hogy visszaadjam a korcsolyát a szekrényből pedig ki tudjam venni a zacskót, melyben a dísz van.
-Jól van, de ne erre gondolj most. Próbáljunk egy kicsit elvonatkoztatni attól, hogy holnap csontunk törik és bundásak leszünk.-szólok rá, hogy ne kezdjen önsajnálatba, mert annyira nem áll jól neki.-Helyette ma még cipelhetsz szatyrokat, hogy megedződj.-kacsintok rá, aztán elkapom kezét és elindulok vele a bevásárlóközpont felé. A vásárlást magát utáltam, pláne az ünnepek előtt, mikor mindenki öl egy kiló húsért, vagy a karácsinyi füzérekért, vagy az akciós elektronikáért. Soha nem értettem, mire jó ez a felhajtás és most sem különösebben tudtam ép ésszel felfogni ezt a fajta viselkedést. Pont ezért viszonylag lassan végzünk a vásárlással és jó pár megtömött zacskóval térünk haza. Viszont tettem róla, hogy minden kitartson addig, míg a karácsonyi menüt nem kell elkészíteni. Majd azzal a lendülettel, ahogy kicsit dühösen kilépek a bevásárlóközpontból haza is irányítom magam, Chriest személyével egyetemben.

-Akkor lehet, hogy nem hagynálak a lakásba lépni.-fújok nagyot, az említett állatoktól már most viszkethetnékem lett, pedig a fehér bundám fura mód annyira nem szerették, de mindig akadtak kis merészek, akik megkockáztatták, hogy utastársak lesznek egy ideig a bundámban.
A kellemetlen gondolatoktól ma próbáltam megszabadítani magunkat, igaz annyira jól nem haladtam, mint amennyire szerettem volna, hogy egy pillanatban se gondoljon egyikünk se semmi kellemetlenre, de legalább az ünnepeket megúsztuk emberi alakkal, ami külön szerencse volt.
Nagyot nyelek, hogy elnyomjam a mondatot, amivel jelezném, hogy nem tűröm meg, hogy pénzt adjon a vásárlásra, de úgy néz rám, hogy szinte meg se kockáztatok megszólalni.
Háromnegyed óra bőven elég arra, hogy kiboruljak és ismét nyűgössé változzam, felpaprikázva saját magam, szavain pedig még csak egy őszintét sem tudok mosolyogni.
-Legalább nem halunk éhen.-vetem oda egykedvűen, s bár eddig próbáltam kellemesnek érezni ezt a napot, most zabosabb vagyok, mint egy fékezhetetlen paripa.
Kezemben lévő pár szatyorral dühösen haladok az utcán, magamban fortyogva. Persze erről nem ő tehet, és egy percig sem akarok rá haragudni.
-Komolyan, ilyenkor meghülyül mindenki. Az egyik nő éppen csak a karom nem tépte le, amikor....-fújok nagyot ismét, aztán megrázom a fejem, veszek egy mély levegőt.-Bocs, nem rád vagyok mérges, utálok vásárolni, ilyenkor meg pláne, mikor eleve mindenkinek az agyára megy a pénzköltés. Csak máskor nem volt, aki figyelmeztetett volna, hogy utána kicsit bekattanok más hülyeségeitől.-hagyom ezzel magunk mögött a vásárlás kellemetlen élményét.-Főzzünk valami ebédet ha hazaértünk, vagy visszajövünk egy mozira, vagy van más terved?-érdeklődöm, hisz már bőven dél van, talán már el is múlt.

Utáltam vásárolni, és rendszerint fel is húztam az agyam annyira, hogy régebben nem is hagyták, hogy elmenjek vásárolni, ha a családnak kellett valami. Olyankor azért duzzogtam. Engem kiismerni sem elég egy kézikönyv, mert olyan vagyok néha, mint egy rosszul összerakott könyv.
-Igazad van, de akkor is. Fel tud idegesíteni ez az egész átlátszó világ, pláne, amikor hétköznapi dolgok miatt bárki átvágná a másik torkát, hogy neki jó legyen.-rázom meg a fejem, aztán terelem a gondolataim és ebben nagy segítségként számíthatok rá, hisz látom rajta, hogy tényleg nem vette magára az én hülyeségem, amit viszont én mástól szinte elvonzok.
Ötletére csak bólintok. Bár tovább gondolom.
-Nem bízom sem a taxisban, sem a szomszédban, sem senkiben. Egy vagyont költöttünk el, szóval gyere csak...-biccentek az egyik sikátor felé, ahol senki sincs, az egyik épület mellé pakolom a szatyrokat, majd kiveszem kezéből azokat, amiket eddig ő cipelt. Behunyom a szemem és koncentrálni kezdek, míg végül a zacskók szép lassan eltűnnek, ajkaim pedig mozognak, ahogy mormolom az igézetet. Kicsit megszédülök, mikor kinyitom a szemem, ezért homlokomhoz emelem kezem, de más jelét nem mutatom annak, hogy erőm kicsit lefogyott, ahogy a Telihold közeledett.
-Így ha visszajövünk, csak mi fogjuk megtalálni a csomagokat és a hidegnek köszönhetően semmi nem romlik meg. Két dolgot tudtunk le egyszerre.-csapom össze elégedetten kezeim, aztán nyakába csimpaszkodva csókolom meg.-Hmmm, szívesen hozzád bújok bármikor.-suttogom végül, hisz emlékszem rá, hogy mit mondott pár perce, mikor még az utcán álltunk.-Na gyere, behajtom azt a forró italt.-mosolyodom el elszakadva tőle, ujjaim ismét ujjai közé fűzöm, és kellemes tempóban indulok vele vissza a vásárba.-Oké, azt sem tudom milyen filmeket szeretsz. Szóval halljuk, kedvenc színész, színésznő, film?-érdeklődve emelem rá tekintetem, míg haladunk a forró italokat árusító bódék felé.

Bevallom hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy ami más boszorkánynak erőt ad, az engem gyengít. Nos, én is előbb cselekszem, mint ahogy gondolkodom, s hiába dacoskodik, megmutatom neki, hogy vannak még jó ötleteim is és nem csak egy néha kicsit hisztis liba vagyok.
-Persze, csak kicsit megszédültem.-nem terveztem rá hozni a frászt, pedig látszik rajta, hogy félig ezt a hatást értem el nála.-Ezek a Holdas dolgok olyanná teszik az erőm, mintha kimosták volna, szóval kicsit sem kellene ilyenkor használnom, de nem az a típus vagyok, aki pár csepp vérben és némi szédülésben ellenfelet lát.-igen, feszegettem a határaim, eddig nem zavart, mert senki nem nézett rám így évek óta. Ez is jól esett, s ismét rájövök, hogy egészen kellemesnek érzem ezt az egészet, ahogy emlékeztet rá, mikre képes az ember.
-Komolyan, most kíváncsivá tettél.-mosolygok, pedig különösebben nem akarom kipróbálni, hogy hogyan viselkedik ilyen esetben, de mégis. A durcás arcát ismertem, az aggódót is, legalábbis immár azt is felírhattam a listámra.
Aztán elindulok vele, hogy némi italba fojthassam iménti dühöm, amit immár nem érzek mondhatni semennyire sem. A filmekre terelem a témát, és elnevetem magam, mikor a romantikus filmek folytatására tesz megjegyzést.
-Én is, bár azokhoz hangulat kell.-általánosítok, majd megrázva fejem kijavítom magam.-Vagyis a romantikus filmekhez kell hangulat. A másik...-vonok vállat, magam sem tudom mit mondhatnék pontosan erre a műfajra.
-El kell, hogy keserítselek, de ebben sem vagyok olyan, mint a többi nő. Emlékeztetnélek rá, hogy az életem negyedét motoros fazonok között töltöttem el, akiknek mindegy volt, csak este pia legyen az asztalon.-emlékeztetem, aztán a borosra nézek.-Kettőt kérek.-zárom ezzel rövidre, majd míg kiszolgálnak, visszatérek a filmes témához.
-Az ezeréves, agyon játszott vígjátékokat nem szeretem, de a normális humort értékelem. Kár pedig a horror alatt legalább okkal bújhatnék hozzád. Bár én sem szeretem őket annyira. A klasszikus filmeket szeretem igazából.-mosolygom, amikor felém nyújtja az árus az egyik poharat, elveszem, és kérdőn nézek Chriest-re.
-Én pedig nem jártam olyan pasival, akit érdekelt volna mit szeretek igazán vagy mit nem.-válaszolok széles mosollyal, hisz hallottam, hogy mit mondott és gondolkodás nélkül reagáltam rá szintén azt a bizonyos szót használva. Hisz bármi is volt ez az egész, rég túlmutatott azon, hogy mi csak barátok vagyunk, bár ezt egyikünk sem bánta.

Fura mód nem akartam a szédüléssel foglalkozni, szavaira pedig csak bólintok. Na igen, ha kiütöm magam, aligha fogom látni, ahogy halálra fogja magát aggódni.
A téma a filmekre terelődik, és mikor meglök, erőtlenül a hasába csapok, amíg ki nem fejti a témát, amitől jóleső kacagás hagyja el szám.
-Annak én örülök a legjobban, hogy nincs ellene kifogásod.-vigyorgok rá, aztán én is elveszem a poharam és ujjaim köré fonva folytatom, miután belekortyolok a forró italba.-Kicsit később estem át ezen a tűzkeresztségen. bár az kevésbé volt maradandó élmény, ellenben, mikor rányitottam a nevelőanyámra, mert a sikítozásra azt hittem, hogy bajban van. Szóval tessék, nevess csak ki nyugodtan.-forgatom meg szemeim beismerve életem egyik legcikibb céduláját megkapó eseményét, ami szinte tudatomba égett és ettől kicsit elfintorodom és megrázom magam.-Bár nem hiszem, hogy ez befolyásolná a képességeim a jelenben.-mondom elégedett, visszafogott mosollyal, egyik szemöldököm kicsit megemelve.
Elszólására reagálok, hasonló elszólással, de ez több volt annál. Az a furcsa valami, ami körüllengett minket egyértelmű volt ebből a szempontból nézve, és bár még nem szerettem bele, kezdtem azt érezni, hogy minden mondata után elvesz belőlem egy darabot és magához kezd láncolni. Nem nézek rá, ő se rám, én mosolygok, míg elindulunk kezünkben az itallal, csak akkor emelem rá tekintetem, mikor ismét megszólal.
-És még azt hittem én vagyok a világ lustája.-rázom meg fejem mosolyogva, hisz az otthon maradok az ágyban és punnyadok, ahogy mindig mondták nekem a régi bandaházban, az én stílusom volt. Azt nem nézve, hogy máskor szinte le se lehetett lőni, és nem bírtam megülni a fenekemen pár percnél tovább.-Ha kell? Nem, nem kell, egyenesen kötelező ott enni. Ki nem másznék mellőled, hacsak nem kényszerítenek rá. A múltkori italok még megvannak, egy üveg behűtve a másik szobahőmérsékleten vár minket. Popcorn van. Szóval csak film kell.-mutatok az utca túloldalára, a kölcsönző felé, és el is indulok vele, míg a maradék forralt borom kortyolgatom.-Mi akarunk nézni? A szomorú kizárva nálam. Kell mára a happy end.-mondom eltökélten, mikor az ajtóhoz érünk. Semmi kedvem nem volt elővenni ma azt az énem, aki elpityeredik valamin. Nem volt kedvem ma sírni, túl jó volt ahhoz ez a nap eddig is.

Tudtam, hogy nem fogja kibírni, hogy ne röhögjön ki, de azért végignézem a műsort, amit levág, közben szemeim forgatom, de én is nevetek. Mert az a helyzet akkor kellemetlen volt, most is, de már nevetséges is, hisz lássuk be, ennyire béna is csak én lehetek.
-Örülhetsz is. Egész eddig nem jutott eszembe ezt elmesélni, de túlestem életem legkellemetlenebb emlékének ecsetelésén.-mert így volt. erről nem beszéltem senkinek, az elég abszurd lett volna, viszont későbbiekben egy valamit megtaníttatott velem ez az eset. Nem minden kiáltozás az, aminek hallatszik.
-Kezdem azt hinni, emberemre találtam.-mosolyodom el, nem túl hangosan mondva a szavakat, de ő hallani fogja, ha akarja. Igaza van. A kényelmes meleg szoba ma áldás, holnap úgy sem kapjuk meg a kellemes estét. Sőt. De erre most ne is gondoljunk.
Átsétálunk a kölcsönzőhöz, közben már gondolkodom mit kellene kivenni, valami kevésbé borzasztó, kevésbé csöpögős és sírós filmet.
-Rajzfilmeket is lehet idesorolni.-vetem fel az ötletet mosolyogva, azok ugyanis gyengéim voltak, igaz, magányomba szinte bármelyikben képes voltam találni legalább egy olyan részt, amin sírni kell, nem csak illik.
A vásárlás ehhez képest sétagalopp volt. Nem az ízlésünk különbözik, a felmutatott filmek egy részét még szerettem is, pusztán most nem éreztem hozzájuk kedvet.
-Ez vagy a hűvös lakókocsi. Ez kivételesen a te döntésed.-dünnyögöm vissza, igyekszem elnyomni nevetésem, hisz az egymásnak adott magas labdák sosem maradhattak lecsapás nélkül. És ma így is ő vezetett, pláne a ciki sztori elmeélése után, ahol a napi átlagom magas labdákból mínusz öttel csökkent, hisz kellő hatást ért el a meggondolatlan okfejtésem, mai nyomán jól kinevetett. Persze ezért még ha akartam volna sem tudtam volna rá haragudni, igaza volt.
Végül felmutat egy borítót, amire elégedetten elmosolyodom, amolyan előhelyeslés gyanánt.
-Tökéletes. -kapom ki a kezéből a filmet olyan lendülettel, hogy szinte magamra öntöm a maradék boromat, aztán a pulthoz sietek és ellenkezést nem tűrve fizetem ki a film árát.
-Egy hétre a maguké. Amennyiben a lemeznek...-kezd bele unottan a kissé megfásult eladó, mire mosolyt villantok rá.
-Nyugi épen és egészségesen hozzuk vissza.-vágok szavába, elégedett mosollyal nézek Chriestre. Kicsit talán túlpörögtem a meleg italtól, de jelenleg nem különösebben zavar.
-Na kapjuk fel a csomagokat aztán irány az ágy.-talán kicsit nagyobb hangerővel mondom, mint kellene, ezért pár szempár rám tapad, mire megrázom a fejem és kilépek az üzletből, elfojtott nevetésem immár hagyom előtörni.

A filmválasztás nehezebb kihívásnak mutatkozik, mint az, hogy meg kellett a bevásárlóközpontban győznöm egy nőt arról, hogy én fogom elvinni az utolsó mosogatószert, neki ugyanis másig hat van a kocsijába, a polcon egy sincs. Ott a vicsorgás ás némi morgás hatásos volt, itt viszont... ha morgok rá, nem ezért lesz, és kétlem, hogy hatna rá, ha megtenném jelenleg.  
-Nekem megfelel, úgy is alig van abban a parkolóban valaki. És ha eleged lesz belőlem legalább lesz egy hely, ami közel van és mehetsz férfiasan durcáskodni.-csapom le a lehetőséget széles vigyorral arcomon. Fura volt ez az egész. Nemrég kijelentette, hogy járunk, amit jó volt hallani, de belegondolva, lassan több, mint egy hete lakik nálam, ha mondhatjuk így. Bár sosem értettem, hogy ebből az összeköltözés dologból minek akkora ügyet csinálni. Vagy csak lehet, hogy azért nem értettem, mert nekem természetes volt, hogy ha akad valaki, aki arra méltó, beengedjem az otthonomba.-Amíg elmész érte én azt hiszem kitakarítok. Rá férne a lakásra.-fordítom komolyra a szót. A konyha ugyan nem futott sehová, nem álltak hegyekben az edények, sőt.El volt minden mosogatva és pakolva, de a lakás többi része... Egy ágyneműhúzással kellene kezdeni, aztán mosással folytatni. Plusz ha akarunk fát, odébb kellene pakolni az asztalt meg a kanapét, hogy legyen helye. Furcsa, eddig egyszer sem voltak ilyen "problémáim", de tetszett, annak ellenére, hogy nem voltam oda a takarítás puszta gondolatáért sem, de mindig megcsináltam, amit kellett.
Aztán kicsit lelkesebben fogadom a fogalmam sincs, hogy mennyi időt alatt  megtalált tökéletes filmet. Az egész bolt ránk emeli a tekintetét, én pedig mosolyogva viselem mindezt. Hamar rá fog jönni, ha örülök valaminek igazán, azt nem tudom nem feltűnően érzékeltetni. Kislányos vagy gyerekes dolog volt e ez, nem érdekelt. Aztán mikor próbálja kihúzni magunkat a helyzetből, mindenki elneveti magát, még az eladó is.
-A részletekbe ne menjünk bele. Boldog karácsonyt maguknak is!-biccentek a többiek felé, akik mindennek fültanúi voltak, aztán megragadom a karját és kihúzom a boltból.-Ismerd el, velem nem unalmas az élet.-célzok az előbbi incidensre, aztán ha felszedtük a csomagokat irány a meleg lakás.