- Te nagyobb sebet okoztál rajtam, mint Mikael - indultam el az utcán, ezúttal már Tatiával az oldalamon. - A fizikai fájdalom, amiben Mikael részesített, semmi volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, mikor rajtad láttam a cinikus, totális érdektelenséget. A fizikai sebek vámpír mivoltomnak hála gyorsan begyógyultak. De a többi... még most is kísért. Ha nem így lenne, most nem beszélnék róla. Ha volt is bennem valamiféle emberség, azt lábbal tapostad meg, és elpusztítottad. Semmivel nem vagyok most már másabb, mint Mikael, vagy Oliver. Vagy akár te. Érzések nélküli bábu csupán - rántottam egyet a vállamon a végén. - Miattam kapcsoltál ki? - tettem fel aztán a nagy kérdést. Ha igen, azt mutatja, hogy tényleg érzett valamit irántam. És hogy az a valami most is ott van, csak épp túl mélyen eltemetve.
Majdnem felcsattantam, hogy akkor szerinte én tehetek mindenről, de inkább lenyugodtam. Kissé ugyan összeszorítottam az ujjaimat, hogy így vezessem le a bennem felgyülemlett feszültséget, ám próbáltam a szavaira összpontosítani. Ő is olyanná vált volna, mint én? Nem is tudom... Klaus sohasem kapcsolta ki az érzelmeit, mindig megbirkózott velük. Éppen most tenné? Lehet, hogy mindössze én értelmeztem félre. Nagy levegőt vettem, úgy éreztem, mintha fulladoznék. És most nekem kell erről beszélnem... nem... nem megy, hiszen akkor vége van mindennek, amiért eddig küzdöttem. Az érzelemmentesség eltűnik. Vagy talán nem, elvégre a szavak azok csak szavak. - Miattad. - Mondtam ki rezzenéstelen arccal, de tudtam, hogy ennyi nem lesz elég. El kell mondanom neki az igazat, ami most hasznomra is válhat. - Amikor kiszabadultam a kriptából rögtön a villába mentem. Tudtam, hogy Chicago-ban voltál, Mila elmondta, de bíztam abban, hogy visszajöttél. Ott, a kriptába bezárva rájöttem, hogy elszúrtam azt, ami kettőnk között volt. - Néztem felé egy pillanatra. - Ezért akartam beszélni veled, de a húgoddal nem voltam túl kedves, ezért ő lerángatott a pincétekbe, ahol... megláttalak. Holtan. - Elakadt a hangom. Mi a fene? Ez nem direkt volt... - Láttam a sebeket, a kirajzolódott ereket a testeden és abban a pillanatban jöttem rá, hogy mindennek vége. Hogy valószínűleg soha többé nem foglak úgy látni, ahogy szeretnélek, nem lehetünk együtt és... ez fájt. Mindennél jobban, mint akármi más. Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat, szinte fizikailag is bántott. összetörtem... zokogtam... nem kaptam levegőt. - Megcsóváltam a fejemet, nem akartam erre emlékezni. Mindenre, csak erre nem! - Ezért kapcsoltam ki és ahogy megtettem, rád zártam a koporsó fedelét, amibe a húgoddal tettünk bele. - Keserűen felnevettem, de ez is a feszültségoldás miatt volt.
Megtorpantam, ahogy Tatia beszélni kezdett. A kék égre meredtem, de magam előtt nem azt láttam. Hanem szinte filmszerűen magát Tatiát... mind aközben, amiket most elmondott. - Hát tényleg fájt neked? - fordultam vele szembe. - Nem csak egy ezer éves játék vagyok? Amit néha felveszel, és néha leteszel... - súgtam aztán óvatosan magamhoz öleltem. - Azt hiszem, van valami, amit meg kell tennem - nyomtam ajkam a szájára, és csókolni kezdtem.
- Persze, hogy fájt. Komolyan azt hitted, hogy csak úgy kedvtelésből zártam ki az érzelmeimet? Nem akartam, hogy fájjon. Nem akartam érezni azt az űrt, amit te hagytál magad után. - Hangom kissé rekedtes volt, de Klaus tekintetén láttam, hogy minden egyes szavamat elhitte, ami jó, hiszen egyáltalán nem hazudtam. Mégis jók ezek az érzelmek valamire, hiába nem úgy használtam őket, ahogy a rendeltetésük megkívánja. A szerelmet a normális emberek nem használják manipulálásra... de én nem vagyok normális. Kissé meglepődtem, amikor megéreztem az ajkait az enyéimen, de készségesen csókoltam vissza, még el is mosolyodtam. Oké, bevallom, hogy kissé hiányzott már ez. - Nekem kellene azt hinnem, hogy egy játék vagyok számodra, semmi más. Ott volt Erin, a hasonmásom, most pedig Mila... mindig lecseréltél engem. - Mondtam, amikor elszakadtam tőle.
- Mert te talán nem ezt csináltad? - kérdeztem, mikor elszakadtam Tatiától, és megigazítottam egy tincset, amit arcába fújt a szél. - Ott volt Oliver, Elijah... meg még ki tudja, hogy hányan. Most pl a boszorkány pasid. Ne mondd, hogy nem próbáltad fel. Akkor az én szememre sincs mit vetni, úgy hiszem - vágtam zsebre a kezem, majd elgondolkodva néztem Tatiára. - Miért akarsz visszavinni Mystic Fallsba? Csak azért, mert hiányzom? Tudod jól, hogy csak ideig-óráig működnénk. Vagy azt várod, hogy én és a város együtt hozzuk vissza az érzelmeidet?
- Mindent azért csináltam, mert te kényszerítettél rá... Oliver szinte mindig mellettem volt, Elijah megvigasztalt, amikor te nem és Curtis... segített nekem túl lenni rajtad. Szóval mindketten ugyanolyan hibásak vagyunk. Ismét. - Néztem rá már komolyabban, de már nem jutott eszembe semmi, amikor ismét feltette a kérdést, hogy miért akarom, hogy visszajöjjön Mystic Fallsba. Mégis mit mondjak neki? Alkut kötöttem az apáddal, hogy az életedért cserébe nekem adja a gyógyírt a vámpírságra? Mit ne mondjak, elég hülyén jönne ki. - Igen, ez akarom... - Mondtam végül. Elég jó ötlet ez a "hozzuk vissza az érzelmeimet" dolog, ürügynek tökéletesen megfelel. - Újra érezni akarok, nem számít, hogy mit, csak érezzek. Ha ismét fájni fog, akkor már tudni fogom, hogy többé nem égethetem meg magam. Akkor elég erős leszek ahhoz, hogy elengedjelek... de most még gyenge vagyok, mert szükségem van rád. - A pillantásom meggyötörtté vált. Remélem, most már beleegyezik, hogy visszajöjjön majd velem. Ha nem is most, akkor pár nap múlva.
- Elég jól el tudjuk cseszni mindketten, nem gondolod? - tettem a kezem Tatia vállára. - Jól van. Elmegyek. Visszamegyek veled a városba. Ahová csak akarod. De még nem most... - döntöttem a homlokomat az övének. - Gyere velem vissza a szállóba. Töltsd velem az éjszakát. Hiszen annyira vágyom rád. Talán azért is kell nekem annyi nő, hogy valahogy betöltsék a hiányodat. Na, van kedved? - mosolyogtam el magam. Azt mindig tudtam, Tatia mikor hazudik, vagy mikor nem. És most tényleg őszintének tűnt. Most képes voltam hinni neki.
Most már biztos lehettem abban, hogy rövid időn belül visszajön velem. Ez kezdetnek pont megfelelő, az elkövetkezendő pár napban pedig csak meg kell erősítenem az irántam táplált érzelmeit és bizalmát. Ez az, amihez a legjobban értek, hiszen ezt csináltam mindenkivel ezer éven keresztül: átléptem rajtuk a célom elérésének érdekében. - Szívesen elmennék veled a szállóba, de... Mila még valószínűleg ott van. - Mondtam kislányos vigyorgással.
- Oh - lombozódtam le kissé. - Szerintem mire odaérünk, összepakol és távozik. Ha nem, kiveszek neki egy másik szobát. Utána tőlem akár pletykálhattok is egy sort, feltéve, ha közben közös erővel dicséritek férfiúi képességeimet - mormoltam Tatia fülébe. - Gyere menjünk. Ne akard, hogy az utcán essek neked.
- Oké, benne vagyok. - Bólintva vontam meg a vállamat mosolyogva, aztán muszáj volt megcsóválnom a fejemet, amikor a fülembe mormogott. - Rosszabb vagy, mint egy kamaszfiú. - Nevettem el magam. - Ha nem akarsz itt nekem esni, akkor mutatnod kell az utat. Nem tudom, hol szálltál meg. - Néztem körbe az utcán. Nem hiszem, hogy itt lenne az a szálló. Klaus-nak valami impozáns, hatalmas hotelt tudtam volna elképzelni.
- Nem tehetek róla, hogy ahányszor a közelemben vagy, egy két lábon járó merevedés vagyok - dünnyögtem, aztán menetirányba fordultam. - Arra menjünk - dugtam a kabátom zsebembe a kezem. Gondolkodtam egy pillanatig, megfogjam-e az övét, de most valahogy nem fűlött a fogam a dologhoz. Ennyire könnyen, főképp ennyire teljes körűen nem adom a bizalmam. - Észre fogod venni a szállodát - vigyorogtam el aztán magam, és Tatiával az oldalamon megindultam előre.
Marcel azt mondta, hogy egy kicsit rá kell rémiszteni a boszorkányokra. Elővigyázatosabbnak kell lennünk, most, hogy az Ősök is bedugták az orrukat a városba, nem hihetik azt a boszorkányok, hogy az új problémák miatt nem figyelünk rájuk. Nem szoktam emberekre támadni, én kizárólag állatokból táplálkoztam, és ma sem terveztem egy vérfürdőt rendezni. Muszáj volt egy kicsit rájuk ijeszteni, annak ellenére, hogy én más nézeteket vallottam. De jelenleg ezek nem érvényesülnek. A társaimmal a boszorkányokra leltünk, volt a közelben egy boltjuk is. Páran már elkezdték felforgatni, nagy zajt csapva, én inkább csak a hosszú tépőfogaimmal méregettem őket. Az egyik mellékutcába lépve tűnt fel nekem egy fiatal lány. - Hová, hová? - és egy szemvillanás alatt.. előtte teremtem.
Ahogy hallottam a sikítást már tudtam, Marcell újabb boszorkány támadást indított. Nagyszerű, és most akkor mi lesz? KInéztem a bárból és ahogy vissza akartam menni egy nő elém ugrott. -Semmi közöd hozzá vérszopó - Tértem ki az elém termett nőtől. Utálom ezt és most nagyobb bajom is az volt, hogy Marcel segítsen nekem, bármi áron. Bár múltkor kiküldött és semmibe vett. De nem hagyom magam, nem tágítok és megszerzem amit akarok. Furcsa módon a férfi igazán vonzott engem. Nem tudom miért, de küzdök ez ellen az érzés ellen.
Legszívesebben ott hagytam volna a boszorkányt, de nem szeghetem meg Marcel törvényét, mert ki tudja, hogy milyen büntetést fog rám róni. - Miért sietsz? - biccentettem oldalra a fejemet, de a lány már tovább haladt. Egy fránya kifejezés suhant át az arcomon, utáltam, mikor semmibe vesznek. Egy hirtelen mozdulattal vékony ujjaim a kecses nyaka köré fonódtak, és a közeli falhoz szorítottam őt. - Nem hagytál más lehetőséget. - vontam meg a vállamat, és nem lazítottam. - Hol marad a tisztelet? - biggyesztettem le az ajkaimat, amit egy gúnyos vigyor váltott föl. - Boszorkány.
Elegem van ezekből a vérszívó kis senkikből már nagyon. Ki kell eszelnem egy tervet, hogy megállítsam őket. -Na ide figyelj vagy elengetsz vagy Marcellel gyűlik meg a bajod te ribanc! - Mondtam neki, majd levegő utn kapodtam. Marcell bármit megtenne értem láttam a szemében ezt is simán elintézhetem, hogy börtönözzék be a kis senkiházit. Velem ne merjen packázni, nagyon sokszor úgy használnám az erőmet, de nem lehet egy kis védtelen senki vagyok. Pedig hatalmam óriási.
Mégis hogy merészelt ilyen hangnemben beszélni velem? Egy vámpír vagyok, ő pedig egy mihaszna boszorkány, ki a földből meríti az erejét. Egy senki! - Szerinted Marcel kit támogatna? - lazítottam egy kicsit a szorításomon, mert nem ölni terveztem ma. Csak megfélemlíteni. - A saját emberét, vagy egy senkiházi boszit? - tettem fel a kérdést minden egyes szót érthetően artikulálva.
Nagyon nagyra tartotta magát a kis drága. -Egy senkiházi, akkor te nem tudod ki vagyok én! - Mondtam neki, Gúnyos mosollyal, majd fel nevettem, ha még egyszer hozzám ér nem fog érdekelni és varázsolni fogok.
---> étterem Igyunk rá!- feleltem mosolyogva, majd egyhuzamban lehúztam a finom, félédes pezsgőt. Gyors koccintás után hagytam, hogy Ariel fizessen, de csak azért mert a bankszámlám a nullát súrolta és ezt ő is tudta. Remélem gyorsan beleszokok majd... hisz lehet, hogy ez lesz az életem főmozgatórugója.- feleltem kicsit megszeppenve. Majd mikor a pincér meghozta a számlát, gyorsan zsebre vágtam és a kabátomat is felvettem - mivel már eléggé lehűlt az idő odakint -, majd Arielre néztem. Én kész vagyok, ha te is.- feleltem, majd mikor elkészült kiléptünk a csodás étteremből, a kivilágított hűvös, de nagyon hangulatos utcára.
Felőlem mehetünk. - mondtam neki kedvesen és nem törödtem azzal, hogy annak ellenére, hogy én fizettem ő vágta zsebre a számlát. Felkaptam a dzsekimet és követtem kifelé. Éreztem a kellemes szellő illatát, ahogyan a sok különböző illatot magával hozza. Imádtam ezt a helyet, mindennél jobban. Szép lassan elindultam és reméltem, hogy Pati követni fog, hiszen úgyis én tudom a járást . Egy darabig csöndben haladtunk az utcai világításban és ahogy egyre beljebb értük egyre több lett az ember. Nos, alap szabály, hogy ne nagyon társalogj senkivel se, mert itt szinte mindenki vámpír, kivétel persze a turisták, de lehet belőlük is hamarosan az lesz. - mondtam neki apró mosollyal az arcomon és közben már megütötte a fülemet a híres new orleansi zene. - Remélem tetszeni fog ez a hely. - néztem rá kíváncsian . -
Amint kiléptünk rögtön a sok utcai világítás volt az, ami szembekerült velem. Már itt az advent és ezért olyan pompásan nézett ki a hely, hogy egyszerűen leírhatatlan. Erről jut eszembe... ajándékot kell vennem! - Rendben nem szólok senkihez!- ünnepélyesen a szívemre tettem a kezem, ezzel felesküdtem arra, hogy itt - jelen körülmények között - nem tárgyalok majd egy vámpírra sem, szőke barátnőmön kívül. - Hihetetlen, hogy ez a hely ilyen szép!- jelentem ki, miközben körülnéztem és a tekintetemmel a város minden kis szegletét felmértem.
Kicsit megfogattam a szemeimet a reakcióján, majd elmosolyodtam. Nem így értettem azt, amit mondtam neki .Egyszerűen csak féltettem, mert az elmondása szerint még nem igen tudja kezelni és nem régóta farkas. Szóval valószínűleg az itt tanyázó vámpírok hadának könnyű dolga lenne velük.- Nem így értettem. - mondtam neki egy sóhaj keretében.- Én mondtam neked, hogy meseszép ez az egész hely. - persze ez főként csak a felszínt érintet, mert jobb nem tudni arról, hogy milyen vámpír dolgok zajlanak a háttérben. Nem vetettem meg soha se bajt, de most valahogy kicsit nyugalomra vágytam.-
Örültem neki, hogy így félt, de hé, nagylány vagyok!!! Múltkor már a Mystic Falls-i ünnepségen, majdnem végeztem a velem szembekerülő vérszívóval, amikor... fogalmazzunk úgy, hogy történt egy kis "probléma". De inkább ezen gondolataimat nem mondtam ki hagosan... - Tudom, tudom, de szeretném kicsit azt érezni, hogy engem tartanál esélyesnek a vámpírok ellen és nem fordítva.- vallottam be kicsit megszeppenve, mivel nem szerettem, hogy mindig én voltam a kis farkas, akit meg kellett védeni a fogasszörnyekkel szembe. - Szeretném, hogy az ünnepek után.. - haraptam el a mondatot, mivel talán nem lett volna olyan jó, arra kérni, hogy pont ő tanítson ki a vámpírok ellen. - karaokéznél velem.- inkább erre helyesbítettem a fejemben kialakult kérést, amit Arielnek szegeztem. Arra gondoltam, hogy majd felkeresem a vadász lányt, akivel a minap - még Mystic Falls-ban - találkoztam és megkérem, hogy segítsen, adjon pár tippet, hogyan tudom megvédeni magamat a vámpírok ellen. Természetesen öldöklés mentesen... - Igazad volt!- álmélkodtam ismét körbe.
Hallgattam őt és teljesen megértettem azt amit mondott, de akkor se tudok rá így gondolni. Lehet velem van a baj. Másrészről meg soha nem szerettem senkit se becsapni. Általában őszinte voltam és ezt láttam most is helyes útnak.- Tudom, hogy így érzel. De nem fogok neked hazudni sajnálom. Abból amit eddig meséltél a farkas dolgaidról, nekem ez jön le. Sajnálom. - mondtam neki őszintén, mert tényleg nem akartam megbántani, de nem gondoltam azt, hogy a hazugságaimmal többre menne. Az is lehet, hogy az életébe kerülne.- Karaokézni? - kérdeztem tőle kicsit hihetetlenül, mert biztos voltam, hogy nem ezt akarta mondani. A reakciói mindent elárultak, de nem firtattam tovább.- Rendben, ezt majd még megbeszéljünk. - mondtam neki mosolyogva.- Mosolyogva figyeltem Pati reakcióit, mert olyan volt mintha valami kislány csöppent volna meseországa. Lassú léptekkel folytattam az utamat és közben halkan dúdolni kezdtem az ismerős dalt, ami a főtérről jött.-
Tényleg az igazat mondta, amiért hálás is voltam érte neki. Inkább az igazat akartam hallani, mintsem a sok, buta, zavaró hazugságot, ami mostanában csak még jobban megnehezítette, az amúgy sem könnyű életemet. - Szeretem, hogy ilyen "könyörtelenül" kimondod az igazat. Pedig ez sem lehet könnyű.. - a könyörtelent itt nem a szó rendes értelmében használtam, hanem abban, hogy számára sem lehet könnyű folyton az igazat mondani. Majd még mindig kicsit megszeppenve mosolyodtam el, mikor rákérdezett erre az egész karaoke dologra. - A hangod megvan hozzá...- mosolyodtam el, hátha még magamat is megbírom majd győzni, a látszó "lelkesedésemmel". - Ahogy gondolod.- feleltem még mindig egy kis mosoly keretében, majd előrébb léptem egy kicsit.
↠ szószám: I don't know | megjegyzés: bocsánat a késésért...
Nem nehéz. - mondtam neki habozás nélkül, majd egy apró szünet nélkül folytattam.- Ha megtapasztalod, hogy milyen úgy élni, hogy sokszor hazudnak neked és nem is akár mikről, akkor rájössz, hogy te nem akarsz egy lenni a sok közül, így ilyenné válsz. - mondtam neki egy apró sóhajjal fűszerezve, majd újból rápillantottam.- Vagyis azt hiszem, hogy akkor ilyen könyörtelenül őszinte leszel, de soha se lehet tudni. - rúgtam bele egy kőbe, ami apró kopogásokkal pattogott az úton, de ez is egy olyan dolog volt, ami a múltamhoz kapcsolódik és nem szép emlékeket idéz fel. Ilyenekről nem is szoktam beszélni, de Pati kivétel volt, benne megbíztam és barátnőmként kezdtem rá tekinteni. Valami azt súgja, hogy nem ezt akartad először mondani. - mondtam alig hallhatóan, majd egy pillanatra meg is álltam. Figyeltem a távoldó hátát, mire én oldalra fordultam. Ismerős volt ez az üzlet.. G.. inkább ki is vertem a fejemből és sietős léptekkel Pati után mentem.- Már meg se vársz? - kérdeztem tőle mosolyogva amikor utolértem.-
Kezdőlap
