- Biztos igazad van.- adtam neki igazat, abból a gondolatból adódóan, mert nekem még nincs olyan nagy élettapasztalatom, mint neki. Bár nem tudom, hogy ezt most bánom- e vagy sem... - Ugye nem tévedek ha azt mondom, hogy te tényleg sok mindent megéltél már? - kérdeztem tőle, miközben az arcát fürkésztem. Ismertem már annyira őt és a mozzanatait, hogy tudjam, ha megfeszül az arca akkor egy elég érzékeny témát fogtam ki. Megint... azt hiszem nekem már nagy tehetségem van a "hogyan haragítsuk magunkra a jó barátainkat" szerepben. - Értem én... de néha a kegyes hazugság sokkal jobb megoldásnak bizonyulhat. Ezért sem olyan könnyű az igazmondás...- nyeltem egy nagyot, ahogy befejeztem a mondatot, mivel talán most futottam bele az én saját kis csapdámba. mivel mostanában sajnos nekem egyre több az ilyen kis kegyes hazugságom... - Jó a megérzésed... de semmi különöset nem akartam mondani. Csak kicsit izgulok a holnap miatt és most össze, vissza beszélek...- füllentettem ismét egy kicsit, mivel az ösztöneim azt súgták, hogyha elárulnám neki egy igazat, akkor megint egy nagy vita közepén találnám magamat. Nekem meg erre semmi szükségem nincs. - De, de megyek.- tértem vissza gondolataimból a valóságba és újra elindultam egy kellemes, lágyabb tempójú sétára.
↠ szószám: I don't know | megjegyzés: bocsánat a késésért...
Több, mint száz év sok mindenre megtanít. - mondtam neki kicsit kikerülve a választ, mert nem akartam erről beszélni. Soha senkinek nem beszéltem a múltamról, kivétel egy személy, de ő a szerelmem volt. - Te szereted a kegyes hazugságokat? - fordultam felé és kérdeztem tőle kíváncsian. - Mármint, ha valaki hazudik és után azt mondja, hogy ez csak kegyes hazugság volt. - közben összefontam a karomat magam előtt és figyeltem őt. - Hazugság az hazugság, bárki bármit is mondjon. - mondtam neki őszintén, majd elindultam újra.- Rendben, ahogy gondolod. - hagytam annyiban a témát, pedig jól tudtam, hogy most éppen hazudik nekem, de ezt neki nem kell tudnia. Pontosan tudtam már, hogy kb. milyen tempóban ver Patinak a szíve attól függően, hogy mit érez. Ez egy nagy előnye a vámpírlétnek. - Folytattam az utamat és közben a kivilágított utcákat figyeltem és az embereket. Ez a hely semmit se változott azóta, hogy én itt jártam. Szerettem itt lenni, de soha se maradtam sokáig. Valahogy nem tudtam volna elképzelni az életemet itt, de mondjuk Godric elvesztése után egyáltalán nem találtam már a helyemet a világban.
- Azt elhiszem. - feleltem, igazán rövid választ adva. Hisz mit mondjak még? Istenem, még csak 26 éves leszek.... egy tapasztalatlan, gyerek vagyok, így Ariel mellett... - Én nem ezt mondtam.- csóváltam meg a fejem a kérdése feltevése közben. - De bizonyos helyzetekben nagyon is fontos egy kegyes hazugságot megejteni, mintsem egy könyörtelen igazságot.- reméltem, hogy mondtam befejezése után már érteni fogja, hogy miről is akarok beszélni. És nem robban ki ebből a beszélgetésből egy nagy vita. Majd gyorsan, szaporábban elkezdtem lépkedni, ennek két oka is volt. Egy: az idő nagyon hideggé vált és már nagyon álmos is voltam. Kettő: nem akartam tovább a témáról beszélni. Tudtam és ő is tudja, hogy nem mondok igazat. De megvan rá a jó okom.... nem akarok újabb vitákat magam körül.... túl önző volnék? - Most már nem mehetnénk vissza a hotelhez? - kérdeztem, miközben a tempóm nem lassult le egy csöppet sem. Holnap a legeslegtöbbet kell majd kihoznom magamból az egyszer tuti!!!
↠ szószám: 159 | megjegyzés: bocsánat a késésért...
Elmosolyodtam azon amit mondott, mert erre nem tudtam már mit mondani. Biztos voltam, hogy első sorban a korra fog gondolni, pedig a kor nem tesz semmit se. Sokkal fontosabb az, hogy mit hogyan élünk meg és hogyan éljük az életünket. A tapasztalat az ami bölcsé tesz minket. Bizonyos esetege igen, de hidd el azok az esetek is visszaüthetnek. - mondtam egy vállrándítás keretében. Nem akartam többet erről beszélni, de bőven mesélhettem volna neki a tapasztalataimat ezzel kapcsolatban, de mindegy is volt. Figyeltem ahogyan egyre gyorsabban megy. - Persze. - mondtam neki gyorsan arra, amit mondott. S elindultam vele. Nem akartam sietni. Túl sok szép emlékem kötött ide, de ez már mindegy is. Majd amíg ő alszik, addig vissza tudok ide jönni. Ott teremtem mellette és mutattam az utat visszafelé.
A semmiből előtűnő hihetetlen nagy fáradságom ismét jelzett nekem egy ásítással, hogy jobb lenne már a hotelszobába, a pihe - puha ágyán aludnom. Ismét gyorsabbak lettek a lépteim, de nem sokkal. A város még mindig érdekelt, de már fáradtan nem voltam olyan elszánt turista, mint azelőtt. De szerintem ez minden emberrel így van... - És a későbbiekben majd vissza is üthet az életünkben.- jegyzetem meg gyorsan. Majd hirtelen azon kaptam magam, hogy már a hotelajtaja előtt állunk. Kinyitottam az ajtót és a recepción megvártam míg Ariel elkéri a leadott kulcsot.
↠ szószám: ?_? | megjegyzés: bocsánat a késésért...
Stefan az elhaladó fákat kémlelte, miközben a kocsi csak ment és ment. Biztos azon gondolkodott, hogy ki lehet ő. Én életem legnagyobb marhaságára készülök éppen, és bárki lebuktathat ebben a tervben. New Orleansba kell letelepednem végre ahonnan származunk, ahol a legboldogabb volt a családom, amíg Mikael nem jött és nem ölte meg azt akibe életemben a legjobban bíztam, szerettem. Lassan bekanyarodtam és megcsodáltam New Orleans szépségét, ahol mindig élet van. Imádtam régen is, most sincs ez másképpen. Lassan lefékeztem a lábam levettem a pedálokról és Stefan zöld szemeit kémleltem. - Hát itt volnánk. - Mondtam mosollyal az arcomon és megsimogattam az arcát. Fel kellene keresnem Nicket, vagy Elijaht, hogy merre lehetnek. De előbb, élvezem, hogy velem van ő.
Csak bámultam kifelé az ablakon, hiszen annyira mindegy volt, hogy mit csinálok. Semmi emlékem nem volt arról, hogy mégis ki vagyok vagy éppenséggel mit szeretek. Nem értem, hogy miért történt ez az egész, de sokkal boldogabb lettem volna, ha ahhoz az emberhez visz vissza, aki képes megfordítani ezt az egészet. Nem tudom, hogy volt képes valaki elvenni az emlékeimet. Minél többet gondolkodom rajta annál sötétebb lesz az egész. Üres gondolatok kavarognak a fejemben. Kergetem őket, de mindig egyre messzebb kerülnek. Zavaros ez az egész. Ebbe fogok beleőrülni. A gondolataim kergetésébe. Kergetem az olyan gondolatokat, amikre igazából még csak nem is gondolhatok. Hogy miért? Mert nem lehetnek gondolataim az életemmel kapcsolatban.. Mert semmire sem emlékszem! Emlékezni akarok. Tudom, hogy a mellettem lévő szőkeséggel kellene foglalkoznom, de a gondolataim jobban aggasztanak. Az emlékeim. Miért vették el tőlem és mi kell ahhoz, hogy visszakaphassam? – Szóval valahol itt lakunk..? Mármint érted.. – Semmit nem tudtam csak az ő útmutatására számíthattam.
Ahogy sétáltam felmértem az emberek arcát, mindeni olyan boldognak tünt és szórakozottnak. New Orleans mindig is ilyen volt ez tudtam. Soha nem gondoldoltam volna, hogy azok után, hogy Marcell és én mit tettünk, hogy ide hívtuk Mikaelt én még ide valaha is vissza térek. Furcsa dolog a sors. - Nem, Mystic Falls te jelenlegi otthonod, de eljöttél velem ide, hogy itt éljünk ahol a családom élt, békében. - Mondtam mosollyal az arcomon, nagyon remélem ez a memoria kiesés nem tartós, mert nem szeretném, ha megutálna engem Stefan ezért, vagy valami.
Nem éreztem magam veszélyeztetve és úgy gondoltam, hogyha valamire akkor erre támaszkodhatok. Legalábbis mertem remélni, hogy az ilyen előérzeteim valós dolgokra épülnek. Hiába nem tudom, hogy ki vagyok vagy honnan jöttem kiket kellene ismernem stb.. A megérzésekre mindig hagyatkozhat az ember és nem úgy tűnik, hogy ő bármi rosszat szeretne velem. Főleg, ha együtt vagyunk.. A szerelme vagyok, akkor gondolom, hogy ő az enyém. Azért ez az egész kellemesebb lenne az emlékeimmel. Mert megmondom őszintén érzem kettőnk között a szikrákat, de emlék nélkül ez mit sem ér. Bár, ha legalább megpróbálom ezt az egészet talán visszatérnek az emlékeim. Ha nem is az összes, akkor a vele kapcsolatos emlékek. – Értem.. Van valakim rajtad kívül? Mármint barát, ismerős.. Esetleg család? – Érdeklődtem, hiszen ő volt az egyetlen személy, akihez kérdésekkel fordulhatok, mert ő az, aki ismer engem. Megfogom a kezét és összekulcsolom az ujjainkat. Lehet, hogy úgy tűnik egy elveszett kisfiú vagyok, de most erről egyáltalán szó sincs. Csak, ha már a szerelme vagyok a legkevesebb, hogy úgy is nézünk ki, mint akikre ez az egész igaz. Én nem tudom milyen érzéseim vannak felé vagy mit csináltunk.. Az elmúlt életemben, de idővel csak rájövök. Ha pedig nem, akkor mondhatom azt, hogy így jártam.
Nagyon jó érzés volt ott sétálni vele. Mosolyogtam rá, amit régen tehettem, leginkább bánataimba szoktam feledkezni. Az emberek körülöttünk csacsogtak én pedig igyekeztem választ adni a kérdésére. - Igen. Damon. A testvéred.- mondtam a földet nézve, majd a kezemet össze kulcsoltam az övével. Bárcsak össze tapadnánk, bárcsak ez az érzés örökre tartana. Madár csicsergett, a nap pedig egyre magasabban volt és sütött le ránk hatalmas sugaraival. Néha egy egy felhő takarta el az eget, melyet át táncolt a nap arany szálai. - Nem vagy éhes? - kérdeztem tőle, majd halkabbra vettem a szavaimat. - És vérre? - vettem halkabbra hangomat.
Egy újabb információ az életemről, amit nem is ismerek már. Van egy testvérem. Vajon a bátyám vagy az öcsém? Ha tippelnem kell azt mondanám, hogy a bátyám. Bár nem tudok semmit az életemről tippelni mindig lehet. Még akkor is, ha fogalmad nincs, hogy mi lesz a vége vagy éppenséggel mi ez az egész. Ezért is vannak a lottók. Nem tudod a nyerőszámokat mégis mindig megpróbálsz azért legalább egyet tippelni, hogy esélyed lehessen a győzelemre, mert ha nem próbálod, akkor már régen elbuktál. – És ő mégis hol van? Vagy milyen a kapcsolatom vele? - Valószínűleg már az agyára megyek a sok kérdésemmel, de ez történik, ha az ember elveszíti az emlékezetét. Az utolsó reménybe is úgy kapaszkodik, mintha nélküle meghalna. Kérdésére összevontam a szemöldökömet és nem értettem, hogy miről beszél. Vérre? Mi vagyok én valami kannibál? Bár ők hússal táplálkoznak, amivel mondjuk együtt jár a vér, de nem tudom elképzelni magamról, hogy ilyet tennék.. Nem ismerem magam, szóval lehetséges, hogy nagyon de nagyon távol állnak az elképzeléseim a valóságtól. – Mégis hogy érted ezt, hogy vérre? – Kérdezem, miközben megkaparom a torkomat, mert hirtelen egyfajta égő érzést vélek felfedezni a torkomban.
Sok kérdése volt irányomba, de érthető, hiszen mindent meg akart tudni és én igyekeztem neki segíteni, persze nem az igazi változatban. - Igen, Damon idősebb nálad és labilis, hol szeretteitek egymás, hol pedig nem. Tudod ő olyan vámpír aki ki kell magából. - mondtam, majd léptem előre, kopogásom csak úgy zengett New Orleans utcájában.
Fel nevettem, majd észre vettem rajta, hogy elkapta az az égető érzés amit általában minden vámpírt szokott. - Figyelj és tanulj, látod azt a vöröst? - kérdeztem, majd felé intettem. Nem volt senki más csak mi az utcákon. Ott termettem előtte és belenéztem a szemeibe, hogy megnyugtassam. - gyere. - mondtam Stefannek.
Van egy bátyám, akivel nem a legjobb a kapcsolatunk. Szépen lassan, de tanulok. Stefan Salvatore vagyok ő pedig a gyönyörű barátnőm. Legalábbis az elmondása szerint. Nem tudhatok semmit sem pontosan, mert az is lehet, hogy hazudik valamiről. Honnan tudhatnám? Nem ismerem magam sem pedig őt ebből adódóan vagy hiszek neki vagy világgá rohanok remélvén, hogy valaki felismer engem ezeken az utcákon. De elvileg én nem is itt élek, szóval ez rettentően nehéz lenne. – Értem.. – Várjunk.. Most komolyan azt mondta, hogy vámpír? Most már tényleg nagyon hálás lennék, ha visszatérnének az emlékeim és az egész csak pillanatnyi dolog lenne. Nem értettem, hogy pontosan mit akar, de figyeltem őt, majd mikor azt kérte, hogy menjek mellé odamentem. Mi más választásom lett volna? Olyan gyorsan mozgott.. Egyik pillanatban még mellettem állt a következőben pedig a vörös hajú lánnyal szemben.. Rettentően furcsa. – Ezt.. hogyan? Nem mellesleg most mit akarsz csinálni? – Hivatalosan is elveszítettem a fonalat. Talán tényleg jobb lett volna, ha kiszállok abból a kocsiból valahogyan.. Ez a nő őrült. Bár arra nincs épelméjű magyarázatom, hogy mégis, hogyan került innen oda.
Elkaptam a nőt, aki síkítani akart persze ezt nem hagyhattam neki, hogy magára hívja a figyelmet és még valaki meglásson minket. Szemeibe pillantottam. Lágy igéző kéké szemei a tengert idézték és vissza juttattak ahhoz az érzéshez, ahhoz a békéhez, amit a tenger moraja ad. -Shh...- mondtam neki, majd az elhallgatott. Stefan is oda ért, Bele haraptam a nő csuklójába, majd a vérrel be kentem kedvesem ajkait. Nem tudtam, hogy hogyan is fog reagálni a régi szép időkre emlékeztetett engem ez a pillanat. Inni kezdtem a nőből. Vére olan finom volt, hogy nem tudtam, de nem is akartam le állni. Meleg vér elöntötte a torkomat és oylan jó leső érzéssel folyt le, hogy az már mámorítóan édes és felejthetettlen volt. Nem sokkal később, ahogyan a nő teste lezuhant. Stefan fehéhez kapott és nem tudtam mi lelete. - Stefan.. Stefan... - kiáltottam hangosan torkom szakadtából, ahogyan verődött a fájdalomtól. - Úristen mi van veled? Kérlek válaszol. - sírás állapotában voltam, és próbáltam megtartani őt, hogy nem essen össze és nehogy baja essen.
Amint megéreztem a nő vérét az ajkamon valami olyan érzés fogott el, amit egyszerűen nem tudtam megmagyarázni. Szemfogaim megnőttek és én pedig a csuklójába haraptam, hogy édes vérét kortyolhassam. Oké, ehhez még határozottan hozzá kell szoknom. Egyik pillanatban még a vér mámorító izét élveztem a következőben pedig a fejemhez kaptam, ami olyan erővel kezdett el lüktetni, amit egyszerűen képtelen voltam megmagyarázni. Mégis mi a fene történik most velem? Emlékek legalábbis azt hiszem, hogy emlékek száguldozták át a fejemen egy barna hajú lány.. Vagyis kettő, de pontosan ugyanúgy néznek ki. Ikrek lennének? Hamarosan őrjítő fájdalmak közepette rájöttem, hogy egyáltalán nem ikrekről van szó. Hasonmásokról beszélünk. Elena és Katherine. Egy éjszakát töltöttem el Tatia-val is, de ez az emlék, már nagyon halovány a számomra. Aztán pedig fulladozom. A tüdőm megtelik vízzel újra és újra engem pedig kiver a víz. Nem kapok levegőt. Elájulok. Azt hiszem meghalok. Újra és újra. Levegőért kapkodok, de mintha ténylegesen vízzel telne meg a tüdőm. Egyik pillanatról a másikra ez az egész megszűnik, mintha ott sem lett volna, de határozottan emlékszem arra, hogy ki vagyok és azzal is tisztában vagyok, hogy mégis mit akart elérni Rebekah ezzel az egésszel. – Rebekah.. Emlékszem. Mindenre emlékszem. – Mondom, majd feltápászkodok, hiszen időközben sikerült térdre rogynom. – Képes lettél volna hazudni nekem, ha nem térnek vissza az emlékeim? – Imádtam Bekah-t csak egyszerűen nem úgy, ahogy ő szerette volna, de ez, hogy ilyen messzire elment volna csak, hogy velem lehessen már túlment egy bizonyos határon.
Nem tudtam, hogy mi lelete, kezdtem attól félni megfullad vagy valami lesz vele. Még inkább kiabáltam hátha sikerül feléleszteni, kizökkenteni ebből a részből. Lefagytam és nem tudtam szóhoz jutni. Kapkodtam én is a levegőt, ahogyan az ő tette. - Stefan.. - mondtam ki suttogva a nevét. Ne könyörgöm, mit tettem? Úristen, szívem verni kezdett egyre hevesebben és hevesebben a fejemben lüktetett a vér és majd szét robbant. - Én nem én nem.. - nem jutottam szóhoz. Azt akarom, hogy újra elfelejtsen mindet, hogy enyém legyen újra. - Kérlek ne maradj.. - kérleltem szinte mér szánalmas módon. Mit tettem miért tettem? Elegem van az életemből, soha senki em szeret nem lesz rendes szerelmem. Csak egy lány vagyok aki boldog akar lenni.
Mindig is tudtam, hogy Rebekah rettenetesen vágyik a szeretetre, de ez nekem is túl sok volt. Megértem a helyzetét természetesen, de akkor sem kellett volna ilyen módon kihasználnia.. Ha egyszerűen csak maga mellett akart tudni mellette maradtam volna. Hazugságok nélkül, hogy ő meg én egy pár vagyunk. Nem kellett volna egy mesét beadnia, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy az emlékeim örökre elvesztek. Bár azt hiszem ő ebben reménykedett. Számára minden így lett volna tökéletes, de ez a dolog nekem nagyon nem jött be. – Nem, Rebekah.. Kihasználtad az állapotom. Elmondtad volna valaha is az igazat vagy teljesen nyugodtan ringattad volna egy álomvilágba? Egykoron szerettelek Bekah és hiszed vagy sem elég közel voltam ahhoz, hogy ugyanígy érzek, de ez az árulás.. Fájt. – Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy képes volt ezt tenni velem.. Egyszerűen felfoghatatlan. – Sajnálom, de nekem vissza kell mennem.. – Semmi keresnivalóm nincs itt New Orleans-ban. Meg kell találnom azt a rohadékot, aki beledobott a tóba. Meg fogom ölni. Bosszút akarok állni azon a rohadékon.
Nem kellett sokat várnom arra, hogy megkapjam az információkat a drágalátos barátomtól, akit megbíztam azzal, hogy kövesse a farkas fickót. Meg is történt. Ahogy mondták régen, minden út Rómába vezet... az ő nyoma New Orleans-ba vitte Pablo-t. Ravazs. Nagyon ravasz. Tudtam, hogy előbb-utóbb ennél többet is meg fogok tudni. De azt nem fogom másra bízni, én magam fogok utána járni. Nem kell nekem semmi más, csak saját magam. Nem vagyok olyan, aki könnyedén megbízik másokban, annak ellenére, hogy ez nálunk elvi szabály. Én vagyok a vezetőjük és ha egyszer valaki kiszimatolja, mennyire bizalmatlan vagyok, nagy problémám lehet belőle... de ugyan már, ez csak egy farkas! Megkérdezhetné bárki, hogy miért követtettem, ha úgyis be fogja váltani azt a csekket, és ezáltal értesülhettem volna arról, hogy hol is van... de ki tudja, beváltja-e. Vagy hogy mikor. Előbbiről nincs kétségem, hiszen láttam rajta, hogy pénz nélkül van, a stílusa elárulta, a ruházata főképp. De kit érdekel, hogy mi van rajta? Ennél fontosabb dolgom is van. Előbb meg kell találnom azt az áruló Lucast meg a szajháját. Utána jöhet Gregory Constance-szal együtt. Utálom ezeket a féleszű marhákat. Azt hiszik, nem fogok rájuk akadni? Nevetséges feltételezés! - Óh, szépségem - sétáltam oda egy barna hajú nőhöz, aki az egyik kirakatot bámulta. Messziről éreztem rajta, hogy nem fajtámbéli, sőt. Az, amit a legjobban utálok. Vagyis, én nem. Részemről nem alakult ki a vámpír-vérfarkas utálat, amíg hasznomra lehetnek. Kivettem a számból a cigarettát, majd ravazs félmosoly rajzolódott ajkaim köré. - Sajnálom, hogy megzavarom vásárlás közbenm - néztem a kezeiben tartott táskákra. - Kissé eltévedtem. Ritkán vagyok egyedül, de ez a város nekem még túlontúl idegen - néztem végig rajta. Igen, tökéletesen beillene a nőim közé. A maffiában nem egyetlen nőn osztozunk, többen is vannak. És már ki tudja, hány napja nem volt részem efféle örömökben...
I can’t let myself go. I have to be the good girl.
Sajnálta. Tényleg sajnálta, de nem ereszthetett, nem hagyhatott meghalni, nem akkor és nem úgy, szolgaként. S ahogy életem vesztettem, megszűnt a kapcsolat a vámpír és köztem, aztán pedig magam is vámpírként ébredtem Haydennek hála. Először gyűlöltem őt. Ütöttem, vágtam ahogy csak tudtam, hiába ölelt és ringatott. Önző módon itatott meg vérével és ölt meg, hogy visszatérjek. Nem hagyott nyugtot nekem, nem mehettem el. Aztán végtelenül vágytam rá. A vérére, bárki vérére, az ölelésére, bárki ölelésére. Aztán megbocsátottam neki. S most? Szeretem, talán, jobban, mint barátod de nem szeretőként. – Nem tudom megtenni. – suttogtam magam elé, ahogy a férfi felé hajoltam. – Hayden, nem tudom megtenni. – zokogtam. Könyörögtem neki, hogy mutasson más utat de nem tette. Én pedig megöltem a férfit, hogy élhessek.
Két hónapja történt. Két hónappal ezelőtt véget ért halandó életem és elkezdődött ez az új, szörnyen sötét és véres, kegyetlenül és állandóan éhes életem. Nem tudok megbékélni azzal, ami vagyok. Hayden minden tanítása ellenére szörnyetegnek érzem magam. Hiába kerülöm az emberi vért, szüntelen éhséggel vágyom rá és csillapíthatatlanul űz engem. Az állatok vére, a tasakok mit sem érnek, épp csak tompítják a testemben uralkodó szörnyeteget. A mai nap, valahogy mégis könnyebb. Három csésze kávé és két zacskó vér után végre a várost járom. Csupán egy hete költöztem ide. Új életet kell kezdenem. Olyat ahol senki nem ismer, hol felépíthetem azt aki vagyok, aki lenni akarok. Bár be kell vallanom, Hayden borzasztóan hiányzik. A csomagokra tekintek amik a kezemben nyugszanak. Pár új ruha, fehérnemű, egy új telefon, ékszerek, táska, cipellők. Az ujjamon pihenő gyűrűnek köszönhetően nincs mitől tartanom, a napfény nem árthat nekem. Haydentől kaptam. Épp csak elmerengek, amikor a kirakatban pihenő nyaklánc magával ragadja a figyelmem. Nincs benne semmi különös, nem ül benne hatalmas gyémánt. Apró kövecske csupán, ami mintha a csillagokat zárta volna magába, melyre a hold vigyáz. Felsóhajtok, ahogy az árára pillantok. Nem élek vissza az erővel, amit ezzel az új élettel kaptam. Még pár percig élvezni akarom a látványt amikor megszólít a férfi. Minden zsigerem azt súgja, menjek tovább. Mégis maradok. Belepirulok bókjába. Lesütöm tekintetem. – Ugyan, nem zavart meg. – mondom szelíden – az igazság az, hogy én is csak nemrég költöztem ide… de talán tudok segíteni, ha elmondja mit keres. – nyújtom felé a kezemet. – Mr….? – kérdem és elmosolyodva teszem hozzá. – Emilia Holm. – Végignézek rajta. Megnyerő stílusában van valami, ami miatt nem indulok el. S ahogy megérint, meleg tenyere bizsergetve kúszik végig testemen. Ajkamba harapva húzom el a kezem ha bemutatkozott és amint elmondja hova tart, mosolyom szélesebbé válik. – Épp oda tartok. Megmutathatom. Ha szeretné.
Az emeletről hangos léptekkel rohan le a vörös cirmos és engedetlenül ugrik fel a pultra, pont a vendég orra elé. Miss Porter már hozzászokott Jaffa jelenlétéhez és igaz ez fordítva is, különben nem illegetné magát simogatás előtt a kandúr. - Máris hozom a jamgyökeret Miss. - vésem ujjaimat fésű módjára a dús bundába, mielőtt megfordulnék, hogy a gyöngyfüggöny mögötti raktárrészbe menjek. A zsákja itt van közvetlenül az ajtó mellett, a harmadik polcon, a sáfránytól balra, a falnál. A falra akasztott tartóból kiveszek egy papírzacskót, belefújok, hogy könnyebben kinyithassam, minthogy ujjaimmal bontogatnám pillangószárny módjára. Fél kilónyit mérek ki, mérleget nem használok, jelen pillanatban az egyik törzsvásárlóm van az eladó részen, ha egy kicsit több.. Így van rendjén. Vállammal söpröm félre a csörgő akadályt, míg finoman ráhajtogatom a tetejét a könnyű szállítás kedvéért, ne guruljanak ki a darabok menet közben a szatyorból, amibe belekerül. - Tizenkét dollár lesz összesen, Jaffa nélkül. - mosolyodom el szelíden, ahogy felpillantok a pénztárgép gombjairól. Látom, hogyne látnám a tekintetében a macskás nénikre jellemző begyűjtési vágyat. Legutóbb is hozott a halmaradékából, hogy még jobban elkényeztesse az úrfit. (...) A vénlány távozásával idejét érzem a zárórának. Az órára tekintve indokoltnak is tűnik, hiába van még hátra tizenkét perc a nyitvatartásból. Kétlem valakinek oly` sürgős vásárolni valója akadnak erre felé tizennyolcat megelőzőn és érzem a zsibbadást a tagjaimban, amik a pihenés után követelőznek. Ideje, ideje. Törlőronggyal takarítom le a pultot, seprűvel húzom össze a földre megülő port, behordott piszkát az utcának, noha egy másodperc erejéig elgondolkodtat Jaffa is, miként ráül a partvis nyelére vonatozni. Felseperhetnék vele is, másnapra úgyis letisztogatja magát. Hónalja alatt kapom fel és rakom fel a lépcsőre, hogy ne legyen útban - s valóban ott marad. Megtanulta már. A szemetesbe ürítem az összeszedett pormennyiséget, majd a nadrágzsebemből előveszem a kulcscsomómat, hogy elől bezárjak és már csak hátul kelljen kivinnem a szemetet. Nem terítem most a kabátomat a vállaimra, egyszerű rövidujjúban megyek ki az esti hűvösre a mellékutcába nyíló kukához, hogy felemelve a konténerfödelet dobhassam bele a fekete zsákot. Hangosan puffan, egy egér el is illan a közvetlen közelből, becélozva a csatornarendszert amodább. Ekkor pillantom meg a kicsapódó ajtót. A grabancánál megfogott macskát, akit az egyik, feltehetőleg szakács kíván kipenderíteni jókora szitkozódások közepette. Nem éppen a legbarátságosabb módszerrel. Fél szemmel figyelem csak, de lassan tangózik be a felismerés a képbe, már épp lendítené a lábát a férfi.. Nagy ívben integetek neki, lendítem a karomat, hogy ide nézzen. - Estét! - indulok meg kocogó léptekkel a közeli ajtóbejárathoz. - Hát itt volt egész nap ez a csirkefogó.. Kérem, bocsásson meg, ha galibát okozott. Véletlenül kiszökött a nap folyamán. - esendő mosollyal hízelgek a bajszos úriembernek, nyújtom a kezem, hogy átvehessem a fekete jószágot. Hoppá, nagyon rég nem találkoztam fajtájabelivel..
Kényelmesen feküdtem pihe-puha ágyamban. Mindig is szerettem az elegáns hoteleket. Megtanultam értékelni az eleganciát és a fáradt testünk tökéletes pihenésére, valamint kényeztetésére szolgáló selyem ágyak adta élményt. A függönyön keresztül napfény áradt be a szobába. Egyenesen az arcomat melengette. Elégedetten mosolyogva nyúltam a párnám alá, hogy onnan előre nyújtva a fejem fölé nyújtózhassak. Akaratlanul is morogtam egy kényelmeset hozzá. Miután hangot adtam elégedettségemnek, egy tökéletesen végigaludt, nyugodt éjszaka után frissen ébredve ültem fel az ágyon. Letelefonáltam, hogy küldjenek fel némi reggelit. Könnyedén közöltem tartalmas és ízletes reggelim minden egyes fogásának a részletét, majd letettem a telefont. Szobaszerviz, hogy mennyire szeretlek. Elsétáltam a fürdőszobába, amíg várakoztam. Frissítő zuhany következett az édességek és más finomságok, illetve a kiadós reggeli előtt. Épp végeztem, amikor ránéztem az órára. Hamarosan megérkeznek a pirítósaim. Rá egy kis nutella... hmm... na meg az a csokis eper. Tejszínhab, tej, kalács, és még had ne soroljam... azt a gyönyörűen elképzelt, jól megrakott kocsit. Eszembe jutott mi az amit még ennél is jobban szeretek. A képességem. Kihasználtam a természet adta ruhátlan helyzetemet és egy hatalmas bengáli tigrissé változtam. Olyan előkelően selymes és tiszta bundájúvá, hogy belegondolni is öröm. Felugrottam az ágyra és rá fekve, a bejárati ajtót figyeltem. Nem sokkal később jött egy kopogás. Aztán kettő. Végül az ifjú halandó belépett a szobába. Épp csak betolta a kocsit, amikor észre vett. Hegyezve füleimet jeleztem felé, hogy igenis őt nézem olyan lelkesen. Éreztem tigris ösztöneimben a remegését és a félelmét. Nem számított rá, hogy a lakosztály lakója egy tigrist tart háziállatnak. Kocogó térdekkel hátrálni kezdett, és becsukva az ajtót elszaladt. Nyújtóztam egyet úgy, ahogy a macskák szoktak. Elég volt a szórakozásból. Jöhetnek a finomságok. Visszaváltoztam emberi alakomban - ami minden bizonnyal az eredeti és nem valami elvarázsolt állat vagyok - és miközben felkaptam magamra valami ruhát megreggeliztem. Néha csipegettem a kocsiról, máskor megálltam mellette egy fél perc erejéig amíg kentem egy másik kalácsot. Meg sem tudnám számolni a két kezemen, hogy mennyi bögre teát és tejet, na meg még ki tudja mit ittam ma reggel. A "szendvicsek" és édességek mennyiségét pedig meg sem kísérlem összeszámolni. Mire végeztem a szálloda emberei is megérkeztek. A folyosón egymás mellett mentünk el. Kalapom karimája alá rejtőzve - na, magasságomra azért gondoljunk - elsétáltam az urak mellett. Ezzel meg is volnánk a felelősségre vonással. Engem ugyan nem zárnak ketrecbe. Hát mi vagyok én? Shhh! A nap hátralévő részében a várost jártam. Jártam, keltem, nézelődtem. Ideális volt a napsütés, és kellemesen hűvös idő a város feltérképezésére. Úgy döntöttem, hogy a mai nap inkább magam keresem fel a különböző rejtekzugokat, és más - számomra fontos - helyeket. Késő délután felé járhatott az idő - azt hiszem négy óra múlhatott - amikor a hasam korgott. Tudtam, hogy kihagytam az ebédet és néhány nassolni valón kívül semmi más nem kényezteti bendőmet a reggeli óta. Hirtelen támadt egy ötletem. Animágus vagyok, nem? Vajon egy egérnek vagy egy macskának lenne több esélye ételhez jutni? Az egereket kevésbé szeretik az éttermek. Kutyaként meg inkább nem próbálkozom. Azok a bolhás jószágok egyébként sem vonzanak túlságosan. Természetesen vannak helyzetek, amikor kimondottan jól jön, ha valaki kutyaként járhat-kelhet, de ez most nem az az alkalom. Hátramentem és ügyelve arra, hogy senki se jöjjön az étterem mögé, levetkőztem. Számat húzva, már előre undorodva tettem ruháimat a szemetesbe. Kis esély van rá, hogy ezek után még felveszem. De, kitudja? Átváltoztam - szokásomhoz és hajamhoz hűen - egy fekete, méltóságos macskává. Most már csak be kell jutnom. Hmm... Nem is volt ez olyan nehéz. Ha csendben van az ember, azaz macska, akkor észre sem veszik amikor épp besurran egy érkező vendég lábai mellett. A pincérek cipőjénél szlalomozva a konyhába is bejutottam. Na, már csak a kamrát kell megtalálni és... *mély szimat a levegőbe* Jól érzem? Ez... ez... szalonna. Ezt el kell csennem! Jutott eszembe macskaösztönösen a gondolat, és már fenn is voltam a pulton. A fogaimat épp csak belemélyeszthettem a finomságba, amikor megragadott a szakács. ~ Neee! Kell nekem az a szalonna! Az az enyém! Sietek vissza hozzád, Kincsem. Visszajövök, Drágám! Már majdnem repültem egyet, - nocsak macskák repülnek, micsoda világot élünk - amikor egy fiatal nő megszólította a morcos férfit. ~ Na, már csak ez hiányzott. Egy kutyás boszi. Ennek most kutyája van, vagy csak megbolhásodott? - gondoltam magamban és átvett a szakácstól. Valamit mormogott az orra alatt a kis bajszos... kis? Fenét! Annak már mamutja van! Mindegy. Úgyis csak arról makogott, hogy legközelebb olaszos kaját fog készíteni. Vajon tényleg megeszik a macskát? Fúj, ember! Én túl szép vagyok ahhoz, hogy holmi semmirekellők vacsorája legyek! Micsoda méltatlan halál. Ah, úgyis van még néhány életem. Ugye? Kutyás néni nagyon meglepett. Ha jobban belegondolok megmentett. De akkor is! Boszorkány. Nem, azok rosszak. Csúnya Banya, menj innen! Minden esetre, egy éhes nyávogás közepette felnéztem a nőre és nagy, kerek szemekkel próbáltam a kutyaimádatából áttéríteni a macskahitre. Nézd milyen cuki vagyok, nézd!
Felém fordult. Hihetetlenek azok a szemek... úgy mélyültem el bennük pár pillanat erejéig, mintha egy végtelen óceán költözött volna pillantásába. Hihetetlen. Sosem találkoztam még ilyen határozott, elegánst pillantással, ami nagy szó. A nők, akik hozzánk jönnek, mindannyian dívának képzelik magukat, próbálják eljátszani, hogy azok is, de hát messze vannak ők attól. Ez a nő viszont... nos, igen. Valószínűleg ezért nem találkoztam még vele a köreinkben. Nem afféle nő. De ez még nem jelenti azt, hogy nem lehet az enyém. - Hm, szóval csupán nemrég költözött ide - jegyeztem meg és egy széles mosoly rajzolódott ajkaim köré. - Nos, máris ketten vagyunk - szaladt ki belőlem harsány nevetés, majd megfogtam kezét, mikor bemutatkozott. Pillanatnyilag modortalannak éreztem magam, hogy nem én tettem meg ezt a lépést. - Benedict. Benedict Lorenzini. Sajnos a nevem közel sem olyan elegáns, mint az öné, Emilia - hangsúlyoztam ki a nevét némi szemtelenséggel, majd egy kézcsókot is nyomtam kézfejére, csak ezután engedtem el. - Bárhová önnel tartok, ha arról van szó, hogy megismerjem a várost. De ahogy látom, szemezett azzal a nyaklánccal - mutattam a kirakatra. - Szeretné? - kérdeztem, de tekintetemen látta, hogy már döntöttem. - Kövessen, kérem - tettem végül még az iménti mondatom végére, ezt követően pedig bevonultam az üzletbe, hogy a kiszolgáló nőhöz sétálva rögtön elmondjam minden óhajomat. - Azt a nyakláncot kérem. És a hozzá tartozó fülbevalót is.
I can’t let myself go. I have to be the good girl.
Egyik pillanatról a másikra hoz zavarba. Elpirulok mikor kezet csókol de nem húzom el az ujjaimat meleg, élettől lüktető érintése elől. Nagyon tetszik nekem. A modora, a szavai, a könnyedség amivel kiejti őket, a stílusa… szinte azonnal leszem a lábamról. – Benedict Lorenzini. – ejtem ki nevét tökéletes dallamos olaszsággal. – Úgy hiszem, ez a bók a szüleim illeti és nem engem de köszönöm. – mosolyodom el – Oh, ön igazán kedves Mr. Lorenzini. – Ajkamba harapva fordulok el egy pillanatra, mert zavarba hoznak azonnali udvarló ám nagyon is jól eső szavai. Lesütött szemekkel vallom csak meg, hogy szemet vetettem a csodálatos nyakláncra. – Tudja, régen a nők semmivel nem rendelkezhettek. Még hajadonok voltak addig az apjuk rendelkezett a vagyonuk felett, aztán a férjük. Nem volt semmi tulajdonuk, kivéve az ékszereiket. - Mikor kijelenti, hogy kövessem, egy pillanatra ledermedek majd azért indulok utána, hogy lebeszéljen őt. Mire beérek, már hozza a nő a nyakláncot. – Ne, kérem, ezt igazán nem kell. – mondom sietve, alig-alig pillantva rá a férfire. – Ez igazán túlzás! – pillantok rá végre. – Kérem! – futtatom ujjaim a tenyerébe. – Hívjon meg egy teára. Úgyis olyan dermesztő hideg van odakint. Az bőven elég lesz. Aztán pedig körbevezethetnénk egymást a városban, mit gondol? – kérdem kedvesen, őszintén remélve, hogy nem fogja megvásárolni nekem az ékszert, hiszen nem is ismer! Hogyan fogadhatnám el a drága nyakláncot egy idegentől?! Én nem olyan nő vagyok, akit ez levenne a lábáról. Én olyan nő vagyok akit ez végtelenül zavarba hozna és nem tudna mit kezdeni vele. – Elvégre is bizonyára mindketten más szeletét fedeztük fel eddig ennek a varázslatos helynek. – indulok el kifelé a boltból és még hátra pillantok. – Akkor számíthatok a társaságára? – kérdem és mosolyogva nyújtom felé a kezemet.
Ha életrajzot kellene írnom, és ki kellene töltenem, hogy mi a legkedvesebb hobbim, hát eléggé furcsa lenne odavésni, hogy a nők szívének elrablása. Ugyan én soha nem este szerelembe senkivel, s csupán erős vonztalmat éreztem egy-egy nő iránt, mely el is múlt, miután testüket megkaptam, már tudtam, hogy ez a nő megérdemli a figyelmem. Magam sem tudom, hogy miért. Ezt így első pillanatra soha nem szoktam tudni, és azt hiszem, nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a lehető legjobban levehessem őt a lábáról. - Kérem, Emilia - kezdtem volna bele, de ő belevágott a szavamba, s láttam arcára kiülni a zavart, mely arra irányult, hogy meg akartam venni neki ezeket az ékszereket. Most mit reagálhattam volna, miközben ő beszélt? Csupán halkan néztem őt, a lélegzetvételem is megállt, míg ő beszélt, és éreztem tenyeremben finom, hűvös ujjait. Tényleg megpróbál lebeszélni engem. Hm, végre egy nő, aki nem a férfi pénzére éhes. Nem mintha ez egy teszt lett volna, tényleg meg akartam venni neki az ékszert. Hozzászoktam, hogy a nők, akikkel mutatkozom, mindig kinéznek maguknak valamit. S azt rögtön meg kellett vennem. Ez állt abban a bizonyos szerződésben. - Nos, ha úgy gondolja, hogy... ez túlzás önnek, hát nem erőltetem magára - sóhajtottam fel, és szembefordultam a kiszolgálóval. De amikor intettem neki, hogy tekintse semmisnek az üzletet, a szememmel kacsintottam. Visszajövök még ezért az ékszerért. A nő tudta nélkül is akár. - Rám bármikor számíthat, kedves. És az imént valami teát emlegetett, így... kénytelen vagyok kielégítteni efféle igényeit - sóhajtottam fel mosolyogva, és kisétáltam az üzletből. - Nem hittem volna, hogy találkozom egy olyan nővel az életemben, aki visszautasítja ezt az ékszert. Tudom, hogy nem ismer, de... eddig minden egyes nő kapva kapott az alkalmon - suttogtam, miközben körbemértem a sétálóutcát, amin éppen jártunk.
I needed one more touch, another taste of heavenly rush and I believe it so
Kezd egyre bosszantani a helyzet, hogy már mióta itt vagyok és még mindig sehol nem tartok a tervemben. Még csak kicsit se haladok afelé, hogy meggyőzzem Marcelt, márpedig mindenkinek az lenne a legjobb, hogyha az emberek szemében meghalnék. Nekem legalábbis biztosan, hiszen láttam, hogy mennyi mindenre képes ő is… és bár tudom, hogy bőven van tapasztalata és nem egy pillanat alatt ért el idáig, azért ha csak egy kis részét is megkaphatnám ennek, máris meg tudnám mutatni annak a szemétnek, hogy nem vagyok olyan kislány, mint amilyennek ő gondol. Bár miért ne gondolna másnak? Hiszen egy pillanat alatt estem bele a csapdájába és követtem, mint valami idióta. De itt azért kicsit biztonságban érzem magam, úgy jöttem ide, hogy senki se tud róla, senki, akit Párizsban ismerek. Mostanra már nyilván egyértelmű, hogy eltűntem, de ki gondolná, hogy pont ide jöttem? A világ óriási… én pedig kicsi pont vagyok, hogy olyan könnyedén megtaláljanak. Vagy túl naiv vagyok? Remélem, hogy nem. Nem igazán szoktam kimozdulni a motelból, de egy idő után már úgy érzem, hogy kezdek megkattanni itt… muszáj lesz valamerre mennem. De este van, a városban meg túl sok ember mászkál ahhoz, hogy kiszúrjanak pont egy embert. Azt hiszem túlságosan is hitegetem magam, csak, hogy kedvemre legyenek a dolgok, de amíg nem ütöm meg a bokámat, addig nem is érdekel a dolog. Megpróbálok minél jobban beleolvadni a tömegbe és csak olyan helyen mászkálni, ahol tényleg sok ember van… de ennek ellenére legalább azzal biztos kitűnök, hogy mennyire elképedve nézem a várost. Még mindig nem tudok betelni vele. Teljesen más a hangulata, mint Franciaországnak, s azt hiszem nem is azért, mert Amerika, hanem azért, mert New Orleans… külön világnak tűnik teljesen. Belesek egy szórakozóhely ablakán, ahonnan igencsak tetszetős zene hallatszik ki, el is döntöm, hogy bemegyek, amikor egy pillanatra, nem is tudom igazán, hogy miért, de elfordulok az utca másik oldala felé, mintha megérezném, hogy valaki engem néz. Az érzés pedig nem véletlen, ugyanis egy férfi néz felém, egyértelműen felém, és nem is akárki. Az egyetlen ember, aki elől menekültem… Egyszerűen, ahogy megpillantom a szempárt, ami meredten az enyémbe néz… földbe gyökerezik a lábam. - Vittor… - Leheli ajkam halkan, csak magamnak. Kezem remegni kezd, de nem tudok mozdulni. Pedig futnom kéne… rohanni, elveszni a tömegben, segítségért kiáltani, de nem tudok. Csak bámulok az irányába, s úgy érzem magam, mintha nem is a saját testemben lennék, mintha ez az egész csak illúzió lenne. Nem akarom elhinni, hogy megtalált és hogy itt van, azt se, hogy minden eddigi tervem dugába dőlt… sőt, jelenleg azt se akarom elhinni, hogy én vagyok ebben a helyzetben. Az agyam makacsul próbál ellenkezni a látottakkal, s makacsul akarja kitörölni az egészet a fejemből. Hirtelen kapok észbe, s fordítom a fejem a másik irányba, megszakítva a szemkontaktust. Megpillantok egy nagyobb tömeget, ami tökéletes menekülési útvonalnak látszik, éppen ezért meg is indulok afelé, nem merve a férfi felé nézni. Egyre gyorsabbak lesznek lépéseim és a végén már szinte rohanok, egy pillanatra se fordulva vissza, mert tudom, hogy ha megpillantom, hogy a nyomomban van, akkor csak bepánikolok még jobban. Így fókuszálhatok arra, hogy eltűnjek innen… csak tudnám, hogy hova akarok tűnni.
Kezdőlap
