I can’t let myself go. I have to be the good girl.
Halk kuncogás tört fel belőlem szavaira. Lassan felengedtem mellette lépdelve az ezer meg ezer lámpától ragyogó macskaköves utcákon. – Van egy apró kis bolt – ragyog fel a tekintetem – eddig még csak hallottam róla de sosem jártam ott. – lépteim ütemesek, gyorsak, határozottak, mégis mintha légiesen táncolnék járás közben – Isteni finom teafüvekkel van tele! – nem hiába. Mindig is szerettem azokat a helyeket amelyeket nem ismert az egész világ mégis misztikus suttogás csábította oda vendégeit. Hirtelen fékezek le mellette és fordulok vele szembe. Egy pillanattal azelőtt, hogy megszólalnék, finoman ajkamba harapok. – Biztos vagyok benne, hogy minden nő ezt mondja, de én ezek szerint nem vagyok olyan, mint minden nő. – Lesütöm a tekintetem és tovább indulok. Nem tudom mikor éreztem magam utoljára ilyen jól, ilyen könnyednek. Az éhség mi mar belülről, most csupán gyenge zsongás. Ma már ettem, persze de sosem fogom tudni megszokni a vértasakot… egészen más, mint a friss vér. Persze ölni vagy ártani valakinek… nem bírnám elviselni a bűntudatot. Viszont a férfi mellett kissé jobban felengedve… tényleg idejét sem tudom már mikor éreztem magam ennyire biztonságban… ennyire… embernek. – Ami pedig az ékszert illeti. – harapom meg újra saját ajkamat. – Kérem, ne engedje, hogy kihasználják a nagylelkűségét. – mondom mit sem sejtve arról, hogy kivel beszélgetek… ahogy arról sem, hogy a férfi sem ember és hogy ő viszont tökéletesen tudatában van azzal, hogy én mi vagyok. A szégyen helyett azonban most egészen mástól pirul az arcom. – Csak azt nem tudom pontosan, hogy hol is van az a hely. – mosolyodom el. – Egy boltívben bújik meg egy szökőkút alatt. Igazi rejtély! – csapom össze két tenyerem szinte már kislányosan, ahogy izgatottan kutatom végig tekintetemmel a következő utcát… a sikátor szerű átjárót, mit nem világít be fény. S vámpír létemre inkább közel húzódok a férfihez. Sosem rajongtam a sötétségért. Mindenféle szörny bújik meg bennük és tudom, hogy akadnak nálam jóval nagyobb szörnyek is a városban.
Egy koszos utcasarkon állni cseppet sem nagy kunszt. A zsebemből éppenhogy előhalásztam egy szál cigarettát, majd ajkaim közé emeltem, és miután meggyújtottam, mélyen letüdőztem a füstöt. Az egész helyzet annyira szokatlan, hisz Amerika egész hatása... annyira más, mint Európában. Egy nő miatt jöttem ide, méghozzá egy olyan nőért, aki nem fogadott el engem annak, ami voltam. Talán az álarc végett döntött úgy, hogy örökre elhagy, talán azért, mert meglátta, ki is vagyok valójában vagy hogy mi vagyok... egyesek a vámpíroktól és az efféle koszos dögöktől rémülnek meg, de én csak egy egyszerű ember vagyok, aki sáros, méghozzá nyakig. Ha elkapna a rendőrség, valószínűleg a kedvemért visszahoznák a halálbüntetést arra az öt percre, amíg beadják nekem a méreg injekciót. Annyi aljasságot tettem már, és most itt az ideje, hogy új projektbe kezdjek... és isten a tanúm rá, hogy Élise-szel fogom kezdeni. Több ötlet is összeállt a fejemben, míg ideutaztam. Az egyik, hogy beadom neki, mennyire megváltoztam és mikor elhagytam Párizst, magam mögött hagytam az egész fertőt is. A másik eshetőség némileg véresebb, és nem az én vérem folyna benne, szóval talán jobb, ha maradok az eredeti eshetőségnél. Előre léptem, mikor megpillantottam a vörös hajtömeget. Olyan volt, mint mikor előszür láttam. Amikor az az autó el akarta őt ütni. Ravasz vigyor jelent meg szám szegletében, majd kivettem a számból a cigarettát. Vártam, hogy felfogja, mi történik, hiszen mikor rám nézett, félelem kezdett uralkodni pillantásán. Csak a nyomába eredtem... Követtem őt, az utolsó sarkig, mikor is belerohant egy nagyobb tömegbe. Ettől is csak nevetnem kellett. - Az ég szerelmére, ennyire naív nem vagyok - ráztam meg a fejem, majd tovább áskálódtam. Lökdöstem az embereket, akik bekavartak. Nem érdekelt, hogy ki jön utánam vagy ki jön velem szemben, mindegyik egyre megy. Ostoba emberek, egytől egyig. Én azt a lányt keresem, és meg is fogom szerezni magamnak. - Ne menekülj előlem, Élise! - ejtettem ki a nevét, mikor lépéseim végre felvették az ő tempóját, és hiába a ricsaj, alig két méterre álltam a háta mögött, közöttünk pár emberrel csupán.
I needed one more touch, another taste of heavenly rush and I believe it so
A szívem úgy ver, hogy lassan kezdem azt érezni, hogy elájulok. Azt hiszem nem is nagyon féltem még valakitől ennyire, s azt se igazán tudom, hogy tőle miért félek ennyire. Na jó… dehogynem tudom. Elvégre láttam, hogy mire képes és valamiért úgy hiszem könnyedén tenné meg velem is azt, amit másokkal. Hiába súgott annyi édes dolgot nekem, egyszerűen tudom, hogy egy pillanat alatt lennék a kése rosszabbik oldalán, ha arról lenne szó. Ahogy meghallom hangját egy egészen apró pillanatra megtorpanok, mintha egyszerű parancsnak érezném szavait, de aztán tovább indulok. A félelem és az ösztöneim azt súgják, hogy amerre lehet, menekülj, kislány. Ne hagyd, hogy utolérjen, mert abból jó nem sül ki. Mégis, ahogy a nevemet kimondja, valami az ellenkezőjét is súgja. Az isten verje meg a naiv kislányt bennem, aki még mindig hisz a csodákban. Hátrapillantok és ismét találkozik tekintetünk, s látom, hogy egyre közelebb van, már szinte karnyújtásnyira tőlem. Persze, alapvetően nem arról vagyok híres, hogy túlságosan is fitt és gyors vagyok, pláne nem ilyen cipőkben… Ha tudtam volna előre, hogy menekülnöm kell, minimum futócipőt veszek. De ezen azt hiszem az adrenalin se segít, ami végigszalad bennem. Kezdek egyre inkább kétségbeesni, sőt, már biztosan tudom, hogy utol fog érni, már csak pillanatok kérdése az egész. Végül csak megállok, mert tudom, hogy fölösleges tovább menekülnöm, s bár minden porcikám remeg, de felé fordulok. - Miért!? Miért vagy itt? Hagyj elmenni… - Első szavamban még kiabálok, úgy, hogy az utca túloldalán is könnyem meghallhatják, de a végére teljesen elcsendesedek. Egy kicsit vigasztal a tudat, hogy viszonylag népes helyen vagyunk, ahol igen csak sok szemtanú lenne, ha bármit is akarna velem csinálni. Plusz, ki tudja, hogy Marcel emberei látnak e éppen, vagy sem…
Nem futhat előlem örökké... vannak olyan pillanatok, mikor elgondolkodom azon, hogy vajon megéri-e futnom utána, mintha valami hősszerelmes lennék, közben csak azt akarom visszakapni, ami szerintem az enyém. És nem engedek belőle, ez ilyen egyszerű. Más nem érintheti, és ugyan én már elvesztettem a bizalmát azzal, hogy lebuktam előtte, de attól tartok, hogy... nos... nem késő még megoldani ezt a témát. Meg fogom oldani, ahogyan eddig midnig átkozott mocskos bizniszt megoldottam az életben. Ez a nő nem különb azoknál sem. Nem is nehezebb... de nem is könnyebb. Igazán nekem való feladat. - Nem, kedvesem. Nem hagylak - fűztem hozzá az iménti szavaimhoz, miután meghallottam a szavait. Mégis, mit gondolt? Hogy elfuthat előlem? Hogy idejöhet, és elbújhat valami nagyhatalmú úriember mögött? Nem vagyok tisztában azzal, hogy pontosan milyen szálak fűzik ide, vagy ki az, akihez idejött... mert nem felkészületlenül jöttem, pontosanm tudom, hogy valaki fizette neki a repülőjegyet, ahogyan a szállását is. Nem vagyok ostoba. És miután kizártam azt, hogy olyan férfi, aki esetlegesen átvehette a helyemet az életében, hát... már csak szemügyre kell vennem, hogy ki az. És ha kell, méltán elküldeni a francba. - Még mindig tökéletesen értesz a helyszín megválasztásához. Nyilván azt hiszed, hogy nem tudnálak ennyi ember előtt bántani, nem igaz? - vontam fel a szemöldökömet, ekkor már beérve őt és mellette haladva szedtem a lábaimat, mintha az oldalamon kellene menekülnöm... saját magam elől? Ez nagyon nevetséges. - Csak annyi a probléma, hogy nem akarlak bántani. És örömömre szolgálna, ha végre megállnál, mert mindjárt begörcsöl a lábam az átkozott tempódtól! bukott ki belőlem szinte hörögve, és hirtelen a vállára csúsztattam a kezemet, hogy így próbáljam meg lassításra ösztönözni. Nyilván nem fogok a fényes utcán rátörni. Ennyire marha még én sem vagyok, bár nem tudom, mi alapján hinné, hogy az vagyok. Soha nem rontok el semmit... vagyis, azt elrontottam, ami hozzá kötött. Ezért ne építsünk hazugságra. De már amúgy is kezdett unalmas lenni... ideje volt feldobni valamivel. Ez ahhoz tökéletes.
I needed one more touch, another taste of heavenly rush and I believe it so
Tudtam, elég hamar tisztában voltam a ténnyel, már miután megláttam, hogy itt bizony veszett a menekülés. Tudom azt is, hogyha akar valamit, azt megkapja… ahogy kiderült, bármi áron. Márpedig, ahogy látom az újabb célja én vagyok, nem véletlenül jött utánam egészen Párizsból. Ha nem is ma, máskor, máshol, de biztosan megtalált volna, attól tartok. - Örülök, hogy sikerült elnyernie a tetszésedet… - Vetem oda neki kicsit se kedves hangnemben, s bár nem kéne menekülnöm már, valahogy mégse akaródzik, hogy megálljak. Valami azt diktálja bennem, hogy ha megállok, minden veszett, pedig nem. Tudom, hogy Marcel meg tudna és meg is fog, ha bármi olyat tervez, ami az épségemet veszélyezteti. Legalább akkor láthatja, hogy mennyire fontos lenne az, ami miatt idejöttem hozzá… - Ajánlom, hogy meg se forduljon a fejedben! Megtanítottál rá, hogy ne legyek már olyan szerencsétlen, mint amilyen voltam, amikor megismertelek… - Bár jóformán kiköpöm már a tüdőm és a vádlim is már kifejezetten fáj, sőt, az egész lábam ezektől a nyamvadék cipőktől, nem vagyok hajlandó alább hagyni, még akkor se, amikor erre külön megkér. Megpróbálom lerázni vállamról kezeit, ha tudnék, esküszöm megint elkezdenék futni. - Ne nézz már ostobának, tudom, hogy mire vagy képes… és miért gondolnám azt, hogy nem akarsz bántani? Miért lennék más, mint bárki a közeledben? – Végül csak lassítok, de nem miatta, magam miatt. Sőt, pár lépés után meg is állok, elé lépve, egy ideig csak bámulva szemeibe, mintha bármit is ki tudnék olvasni belőle. Ó, ugyan… minek is próbálkozok? Azok a szemek ha bármit is elmondanak, csupa hazugság… hányszor véltem gyengédséget felfedezni benne, mintha törődne velem. Csak egy kis ostoba játékszer voltam a számára. - Mit akarsz tőlem Vittor? Miért jöttél utánam? Semmi értelme hazudnod… mert azt biztosan nem hiszem el, hogy azért, mert bármit is érzel irántam…
- Hát igen. Egy igencsak lelkes tanonc voltál, élvezet volt észt verni a fejedbe, és némi... talpraesettséget - forgattam meg a szemem, hiszen így történt az egész. Mielőtt megismertem, valamiben más volt. Igaz, én tehetek arról, hogy most ilyen lett, ilyen kis... harcias macska. Ez pedig olyan, mintha magam alatt vágtam volna a fát. Remek. Ezt is jól elintéztem magamnak, pedig isten bizony, ha elrőe sejtettem volna... na jó, én sose készülök arra hogy lebukok valaki előtt, de előtte sikerült. Nem is értem, hogy történhetett meg, pedig mindig annyira figyeltem arra, hogy mit hall és mit tud rólam. Pontosabban... mit tudhat és mit hallhat rólam. Nem nehéz elintézni az ilyesmit, ha hatalmad van. Nekem pedig bőven kijutott belőle, a családomról nem is beszélve. Ezt szem előtt tartva pedig nem félek semmitől és senkitől. Egészen addig nem is fogok, míg valaki meg nem próbál ellenem cselekedni. Mondjuk akkor sem félni fogok, hanem ölni. - Akkor minek nézzelek? Nem éppen okos döntés rögtön nyúlcipőt húzni és elmenekülni, mintha soha nem ismertél volna. Ha azt hitted, hogy csak úgy hagyom az egészet, mintha soha nem történt volna kettőnk között semmi... - halt el a mondat végére a hangom. - Bár kíváncsi lennék arra, milyen izmos vádlijaid vannak. Ekkora távot ilyen tempóban lerohanni... - füttyentettem. - Szóval, térjünk vissza az elejére. Azért jöttem utánad, mert éppen nem akadt jobb dolgom - rántottam egyet a vállamon, mintha tényleg így lenne, majd rögtön hozzá is fűztem. - Tessék, hallhattad, amit amúgy hallani szeretnél, még ha nem is mondanád ki. Ez persze nem a valóság, de a nőknek van egy afféle szokásuk, hogy csak azt hallják meg, amit ők akarnak. Miért nem elég, hogy itt vagyok? - vigyorodtam el, és továbbra sem engedtem, ellenkezőleg. Még közelebb húztam magamhoz. - Esetleg egy szál cigarettát?
I needed one more touch, another taste of heavenly rush and I believe it so
Jelenleg nehéz elhinnem, hogy nem is olyan rég ő volt nekem a tökéletes… és minden mozdulatomat hozzá igazítottam, minden cselekedetemet nagyjából érte tettem. A harag bennem, amit iránta érzek túl nagy, már az a fajta, ami elhomályosít minden normális cselekedettől. Tudom, hogy veszélyes ember, de ennek ellenére kedvem lenne itt rátámadni, ütni, akármi, csak, hogy kiadhassam, ami bennem van. Ó, ha Marcel meghallgatna végre…ha megkapnám tőle, amit kérek, akkor a kisujjammal vissza tudnám neki adni azt, amit érzelmileg okozott nekem. - Észt verni? Az, hogy valakit az érzelmeinél fogva manipulálnak, nem azt jelenti, hogy ostoba! Sose voltam az, csak naiv… te pedig kihasználtad a gyenge pontomat, hogy úgy táncoljak, ahogy te szeretnéd. Az pedig, amit tanítottál nem a te érdemed… hanem az enyém, hogy rá tudtam jönni arra, amit oly’ nagyon titkoltál… szóval letörölheted az önelégült vigyorodat a képedről. – Kezem is ökölbe szorul és egyre dühösebb leszek rá. A félelem helyét a méreg veszi át és azt hiszem tekintetemben is látszik ez. - Ó, igazad van, az okosabb döntés, hogy ott maradok melletted és várom, hogy mikor döntesz úgy, hogy golyót repítesz belém. Itt legalább megvédenek és tisztelnek annyira, hogy nem hazudnak a szemembe. Persze nagy a szám és könnyen mondom, hogy megvédenek, de fogalmam sincs, hogy kitől tudnék jelenleg segítséget kérni, nem hiszem, hogy Vittor megvárná, amíg felhívom Marcelt, hogy megmentsen… vagy éppen szóljak valamelyik emberének, mikor azt se tudom kik dolgoznak neki. Pedig biztos most is körülvesznek minket páran… de ezt nem fogom nyilván elmondani neki, próbálom inkább magabiztosan mondani a saját igazamat. - Ami köztünk történt az a te részedről csak hazugság volt… szóval kicsit sem érdekel, hogy mennyire zavar a dolog vagy sem. Nekem így jobb, a te érzéseidre pedig egy pillanatig se fogok gondolni. – Vágom a fejéhez felemelt fejjel, igencsak dacosan. Tudom, hogy nekem van igazam még akkor is ha kegyetlennek hangzanak szavaim. Ha bárki ismerné a mellettem állót… a kegyetlenség mértéke is igencsak alábbcsökkenne az én részemről. - Van, aki elől tudok futni, ha akarok… Felnevetek, amint elkezdi mondani, hogy miért is jött utánam. Istenem… miért gondolja azt, hogy ezt akarom hallani? - Ó Vittor… komolyan úgy gondolod, hogy ezt akarom hallani? Vagy, hogy belegondolok esetleg abban, hogy bármi több lenne emögött? Hogy bármi komolyabban ki tudsz préselni abból a szadisztikus, önimádó énedből? Kérlek… Ahogy erőm engedte ellöktem magamtól, főleg, mert egyre közelebb húzott magához én pedig nem szeretnék a közelében lenni. Nem bírok a közelében lenni… legbelül talán még mindig félek egy kicsit attól, hogy ha nagyon akarom, akkor elő tudom hozni a régi érzelmeimet és még a dühöm és utálatom ellenére is meg tudom azt látni benne, ami miatt egyszer szerettem.
- Nálam az ostoba és a nav egyre megy, szépségem. Nevezd, aminek csak szeretnéd, nem voltál elég okos még akkor... bár tény, hogy ha akkor nem foglalkozom annyit ezzel, talán sose jössz rá. Hagynom kellett volna, hogy naív maradj. - hangsúlyoztam ki a szót erősen, majd elvigyorodva méregetten indulattól csillogó pillantását. Képes lett volna itt helyben megfojtani, csak ebben voltam biztos, de nem hiszem, hogy nekem ugrik itt, a nyílt utcán. Ha igen, garantálom, hogy nem én fogok kijönni belőle vesztesen, szóval jobb, ha visszafogja magát. Amúgy sem akarom bántani, amíg nem kényszerít arra, hogy megtegyen. Csak elvigyorodtam, mint derült égből villámcsapás. - Mégis, mit gondolsz te rólam? Ha meg akarnálak ölni, már az elején megtettem volna. Akiben én egyszer színt látok, sosem válik színtelenné, szóval ez nem mentség a szökésedre - ráztam meg a fejemet. Tényleg attól félt, hogy kinyírom? Ez milyen már. Sosem lennék képes rá, habár lehet, hogy álmodtam már a haláláról, de sosem akartam megölni. Nekem abból semmi jó nem származot volna sem akkor, sem most. Az életem egyetlen fénypontjáról beszéljük, valljuk be. MÍg mellette egy igencsak különleges ember lehettem, addig máshol csak a vér várt, és halál. Apám kényszerített ebbe az életbe, még jó, hogy elferdültem, hiszen kiskamasz korom óta szemtanúja vagyok ezeknek. De őt persze itt megvédik. Valami csoda folytán, nem látok a háta mögött egy tolongó sort, amely arra várna, hogy meg kelljen őt védeni. Szóval mi is védi meg őt itt? - Nemcsak naív, de önző is. Hogy milyen régóta vágyom már, hogy valami ehhez hasonló hagyja el a szádat - ráztam meg a fejem. - Bár sajnos nem ilyen témában vágytam rá. Kedvesem, nem vagy te ahhoz elég erős, hogy megmondd, mit éreztem én vagy mit hazudtam, vagy ráadásként, hogy mennyi volt hazugság az egészből. Nem vagyok jófiú, na és? A jófiúk unalmasak, nem tudod? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Mellettem legalább izgalmas életed volt. És lenne továbbra is. - Teljesen előtört belőlem a birtoklási vágyam. Igen, akartam őt, méghozzá túl erősen sahhoz, hogy képes legyek elengedni. És nem is fogom. Megpróbált ellökni magától, én pedig úgy néztem a tekintetébe, mintha egy farkas lennék, és éppen a prédámat tartanám fogva. Bizonyos szempontból az is volt. Mit várt, hogy átengedem valaki másnak? A fenébe is, jó vicc! - Nem vagyok egy komoly ember. ÉS azt sem tagadom, hogy ez szadista szemét vagyok, aki öl, ha kell... de rád szükségem van! - néztem mélyen a szemeit. Próbáltam élethűen maradni ebben a szerepben, de sejtésem sem volt arról, hogy sikerül-e.
I needed one more touch, another taste of heavenly rush and I believe it so
Chö… Köpök én arra, hogy nála mit jelent. Plusz egy indok, hogy megüssem. Legszívesebben megállnék vele szemben és ütném, amíg bírom… vagy amíg hagyja. Mert gondolom nem menne ez sokáig így és hát lássuk be, nem is az, hogy ő erős, de én gyenge vagyok fizikailag ahhoz, hogy bármilyen normálisabb kondiban lévő hímneműt bánthassak. Szóval marad az, hogy magamban dühöngöm ki egy részét, már, amit nem vágok a fejéhez. Komolyan már fárasztó az is, hogy vitatkozzak vele. Még, hogy ő tanított, persze, minden érdememért csókoljam lába nyomát? Mégis mit képzel magáról? - Biztos tudni akarod, hogy mit gondolok rólad? Ezek után miért higgyem el egy szavadat is? Tessék… ostoba vagyok, ahogy mondtad… azok pedig annak hisznek, amit látnak. Én mit látok? Hogy gyilkolsz… innentől kezdve könnyen gondolhatom, hogy engem is megakarnál. Tudod, én csak aszerint gondolkodok, amit mondtál… - Gúnyosan beszélek, amennyire tőlem ez kitelik, bár alapvetően nem vagyok hozzászokva ehhez a hangnemhez, ő kihozza belőlem. Ami a szívemen, a számon, ezt mindenki tudja rólam, de azt is elő lehet adni szépen és elegánsan. Hát itt a szépet is és az elegánst is réges-rég elhagytam. Egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy máshogy beszéljek. - MENTSÉG!? Szerinted én mentségeket próbálok keresni? Úgy gondolod tartozok neked bármivel is? Nem… ne válaszolj inkább… Ne röhögtesd már ki magad, könyörgöm… Tényleg egy pillanatig szóhoz se jutottam. Mindig is tudtam, hogy ilyen, de most valahogy… mintha tetőződne a stílusa… és tudom, hogy direkt csinálja az egészet. Tipikus pasi, ez biztos, csak az övét mondja és nem képes felfogni, hogy nem minden úgy lehet, ahogyan azt ő elképzelte. Márpedig az én álomvilágomhoz képest az övé már egy másik dimenzió… - Igaz… borzasztóan önző vagyok… Mondd, te mikor törődtél az én érzéseimmel? Hmm? Mert ha valaha is érdekelt volna más azon kívül, hogy megfektess, akkor nem így viselkedtél volna. Aki törődik a másikkal, az nem tesz ilyet, az nem hazudik ennyi időn keresztül és nem álltatja a másikat. – Nem, Élise… nem fogsz sírni. Pedig… a közelében vagyok már. Ami ki akar törni az hisztérikus… kiabálós és kicsit se szép, ezért küzdök mindenemmel, hogy vissza fogjam. - Tudom, hogy érzelmileg visszamaradott vagy, de nehogy már nekem kelljen elmagyarázni, hogyan működik ez az egész… Azt pedig ne te mondd meg, hogy mihez vagyok elég erős… ahhoz is elég erős voltam, hogy faképnél hagyjalak, lefogadom azt se nézted volna kis belőlem… Megállok. Nem érdekel, hogy útját állom esetleg azoknak, akik erre akarnak elhaladni, sőt abban is biztos vagyok, hogy esetleges nézőközönséget is kaptunk, de nem érdekelne az se, ha egy stadionnyi ember figyelné a vitánkat. Az emberek már csak ilyenek, valami izgalmasat látnak és rögtön rá is cuppannak, mintha nem lenne elég ilyen a tv-ben… Szánalmasak. - Mi értelme ennek? Mit akarsz, mit tegyek? Azt várod, hogy a karjaidba omoljak, csak mert közlöd, hogy szükséged van rám? Nem tudok bízni benned… nem tudok a közeledben lenni, nem érted? Ezzel elkéstél… - Az előbbihez képest fényévekkel nyugodtabb a hangom. Azt hiszem belefáradtam a kiabálásba, a vitába, vagy abba, hogy megállás nélkül csak menjek, azt se tudom, hogy merre. Úgyse tudnám lerázni, úgyis jönne utánam… és úgyis én vesztenék. - Miért!? Miért kellett tönkretenned? Miért üldöztél el?
Annyi gondolat kavargott a fejemben. Az egésznek nem erről kellene szólnia. Persze én intéztem így. Túl jó színész voltam, aztán hirtelen váltottam át egyik szerepből a másikba, és ez vezetett a lebukásomhoz. Kegyetlen játékot űztem az érzéseivel, és ezt sosem fogja számomra megbocsájtani. De miért nem hiszi el, hogy meg lehet változni? Oké, nem változtam semmit. Ez tény. Csak játszom egy szerepet... ismét... de őt akarom. Az életembe... vissza! És bármi is jöjjön közbe, akkor is az enyém lesz. Ismét. Nincs apelláta. El fogom érni, hogy ugyanúgy legyünk. És ha ehhez öt Oscar díjas alakítást kell nyújtanom, hát úgy lesz. Utálom, ha kiszakítanak a megszokottból. Elég gunyorosan beszélt, amivel engem lepett meg a legjobban, de vlaószínűleg remekül álcáztam mindezt, és nem tettem nyilvánvalóvá, hogy lesokkolt ezzel a kifakadással. - Sosem ölnélek meg. Ha meg akarnálak, már régen halott lennél - sóhajtottam fel, és összekoccantak a fogaim. Majdnem hozzácsúsztattam egy szitokszót, de inkább visszafogtam magam, és nem így tettem. Elvigyorodtam, majd végignyaltam az alsó ajkamat. - Sokkal tartozol nekem. Anélkül, hogy kiröhögtetném magam - nevettem el én magamat, és ismét sóhaj bukott ki a számon. - Tudod, sokat tettem érted. Még ha ezt nem is látod, csak mert a szemedben egy ultragonosz halál ura vagyok - forgattam meg a szememet. - Ez nem igaz, de annyira elvakít az utolsó információ rólam, hogymindazt elfelejted, ami előtte történt. Tényleg ennyi jelentéktelen volt? - bukott ki belőlem hirtelen. Igeeeen, kérem azt az Oscart. - A hazugság néha életeket mentett. Mégis, mit kellett volna tennem? Bevallaom, hogy apám bandájának a tagja vagyok, és pénzért olyan dolgokat teszek, amiért még a tulajdon anyám is undorodott tőlem? Na hagyjuk már! - ráztam meg a fejemet, és úgy néztem rá, mintha éppen vívni készülnék vele. De tényleg... a szavaink voltak a pengék. És félő volt, előbb-utóbb megsebezzük egymást. - Vissza akarlak kapni. Ennyi az egész. Hibáztam - enyhült meg a hangom, és nagyot nyeltem. - Nem tudok két nap alatt megváltozni. De rád szükségem van. Melletted jobb voltam - súgtam őszintén, és foglyul ejtettem tekintetét.
I needed one more touch, another taste of heavenly rush and I believe it so
Nem, nem, nem… manipulál csak… nem hiheted el egy szavát se. Legalábbis próbálom sulykolni magamnak ezt. Dühös vagyok, feldúlt… és… ezért nem akartam, hogy utánam jöjjön. Valahogy ennyi idő alatt már bőven kitalálta, hogyan hasson rám. Miket mondjon, hogyan mondja és hogyan nézzen rám. Én pedig ezt utálom… amikor ennyire könnyen játszhatnak az érzelmeimmel. Igen. én tudom, csak ezt csinálja, csak játszik velem, nem is gondolja komolyan, csak… valami mentális gyűjteménybe kellek neki, mint tulajdon. Ez az! Megint okkal dühítem fel magam. Szemeimben ismét megvillan az a harag, ami akkor, amikor elkezdett hozzám beszélni, s az a pillanatnyi megingásom tovatűnik… bár tudom, hogy csak ideiglenesen. - Hogy mondod? Sokkal? Szóval így mérsz egy kapcsolatot? Bármit teszel, azért fizetséget kérsz? Én is jogosan kérdezhetném, hogy ennyit jelentett ez az egész? Tudod az én szememben, ha két ember között kapcsolat van, akkor az önzetlen, de lehet, hogy a szó értelmével nem vagy tisztában… - Vetem oda neki és nem akarok rá nézni. Félek rá nézni… nem akarom, hogy elragadjon a tekintete, hogy megbánást lássak arcán, mert leszek olyan ostoba, hogy még el is hiszem neki. - Ó nem, inkább verjél át… Add ki magad valaki másnak, csak, hogy magad mellett tarts. Ez tényleg jogos… Hazudj a képembe, mert az, hogy valaki szereti a másikat, nem jelenti azt, hogy őszinte is vele. Bár ismét ott tartunk, hogy te engem sose szerettél… csak én voltam olyan buta, hogy beleessek a manipulatív csapdádba. – Csendesen mondom mindezt és még mindig kerülöm a szemkontaktust. Muszáj… Kezd az is frusztrálni, hogy az utca közepén állunk, hogy mások előtt folytatjuk le ezt a beszélgetést, de félnék vele négy fal közé menni, hiába kezdem azt is elhinni neki én balga, hogy nem bántana. Nem szabadna, igenis bántana. - Miért van szükséged rám? Miért akarod, hogy a tiéd legyek? – Hirtelen kapom rá tekintetem, mert meglep, amit mondd, innentől viszont elvesztem… kezdem érezni, hogy már nem tudok olyan erős lenni, mint akár 2 perce voltam. - Miért? Hajlandó lennél megváltozni? – Kész… innentől kezdve már minden vitapontom fölösleges… a csapdájának a szélén állok és csak egy aprócska lökés kell, hogy belezuhanjak ismét. Utánam jött… egészen eddig jött… értem… miattam, mert megszöktem tőle. Ez csak jelent valamit.
Csak felsóhajtottam. Igencsak érne már az a bizonyos nyakba borulás, nem is értem, hogy hol késik még mindig. Megjátszani egy szerepet... egyszer már sikerült. És ki tudja, talán ha sikerül ezúttal is, akkor a végére talán már ténylegesen fel tudok mutatni valamit, amiben jobb lettem. Azt nem garantálom, hogy sokat... de kell az idő a változáshoz. És ugyan eddig nem sok hajlandóságot mutattam ezt illetően, de úgy tűnik, ha új esélyt kapok, ezt meg kell majd tennem, csakis miatta. De nyálasan hangzik mindez. A gyomrom közben forog is rendesen, hogy egyáltalán megfordult a fejemben a megjavulás lehetősége, miközben tudom, hogy engem egyetlen dolog éltet, mégpedig az, hogy rossz legyek. Hogy apám nyomdokaiba lépjek, ha végre megadatik az a csodálatos pillanat, hogy elpatkol. De miért is bízom abban, hogy ez megtörténik? Sosem lehet ekkora szerencsém. Én vagyok a szerencsétlen kisfiú, akinek sosincs egy kis szerencséje. - Tudod, nem lennék képes téged átengedni másnak. Azt sem tudom, miért kellett idáig jönnöm utánad - sóhajtottam fel, bár a lemondás már messze elkerülte a hangomat. Mit tartogatott még számomra, újabb pofont? Akár verbálisan, akár máshogyan... történhet bármi, ami váratlanul érint, s nincs most felkészülve rá egyetlen porcikám sem. - Szükségem van rád. Olyan vagy nekem mint az oxigén - leheltem elfojtottan. - Ha nem vagy, megfulladok. Én... megpróbálhatok jó lenni. Csak... ne menj el ismét, kérlek - tettem oda a mondat végére a jól időzített kis szót, és bíztam benne, hogy a lehető legjobbat mondtam a megfelelő szituációban. - Maradj velem. Kérlek...
I needed one more touch, another taste of heavenly rush and I believe it so
Ismét eleresztek egy gúnyos nevetést. Még mindig úgy érzem, hogy csak egy színes trófea vagyok, ami elvesztett, nem díszeleg már a polcán és csak azért kellek neki, hogy ne más polcán díszelegjek, mert már úgy hozzászokott ahhoz, hogy ott van a trófea, hogy ott díszeleg a manipulációjának csodás jutalma. Az, hogy talált valakit, aki belesett abba a hibába, ostoba tinédzserként, hogy beleszeret a sötét lovagba a daliás herceg helyett, csak mert az éppen, egy pillanatra fehér lóra ült. - Nem tudod miért kellett? Látod Vittor, itt a gond… Nem tudom egyszerűen elhinni, hogy ezt az egészet komolyan gondolod. Hogy azért van szükséged rám, amiért nekem rád. Tudom, hiba volt kiejteni ezeket a szavakat, lebuktattam magam, de hát már így is mindegy. Elvesztem már rég ebben a harcban. Mi esélyem is lenne ellene? Ő tudja, hogy mit akar, küzd érte, én pedig csak szeretnék tudni ellenállni ennek. Szeretném csak azt, hogy ha rám néz és ilyeneket mondd, ne higgyek neki, csak, mert azt akarja. - Nem tudok hinni neked… egyszerűen nem megy. – De itt van mégis… dühös volt, amikor megpillantott, most pedig eltökélt. Nekem pedig nem kéne hagynom, hogy manipuláljon. Miért tudja, hogy mit kell mondani? Miért tudja, hogy miért dobban meg a szívem úgy, ahogy előtte tette? Vagy talán akkor, amikor megmentett? - Hiába is menekülnék… most is hiába tettem, igaz? Jó munkát végeztek az embereid… próbáltam pedig a lehető leg lenyomozhatatlanabbul elmenni… Senki nem tud róla, hogy itt vagyok. – Fel se nézek rá, egyszerűen félek. - Mielőtt nem voltam, előtte is úgy érezted, hogy megfulladsz? Ugyan… csak azért mondod, hogy magadhoz édesgess… mondom, okosabb vagyok, mint előtte voltam. – Legalábbis magammal el akarom ezt hitetni. Felpillantok rá, kezemet is felemelem, s érzem, hogy remegni kezd, de nem vágom pofon, csak mellkasának támasztom azt. - Hogy tudnál jó lenni Vittor? – Kérdezem lassan, majd veszek egy nagy levegőt, kezem ökölbe szorul és először csak finoman ütöm meg mellkasát, majd konkrétan ütni kezdem öklömmel a vállát, vagy, ahol érem. Istenem, de jó kiadni magamból… kár, hogy ennél többet nem tudok adni neki. - Fel se tudod fogni, hogy mit okoztál nekem… hogy gondolod, hogy ezt jóvá tudod tenni? – Nézek a szemeibe és nem tudom abbahagyni, amit csinálok, ha ezt nem csinálom, akkor félek, hogy elsírom magam, azt pedig nem érdemli meg. Ugyan népes az utca még mindig, de azért meghallom, hogy egy autó közeleg az én fejembe pedig valami ostoba ötlet férkőzik be. Megnézem én, hogy mennyire vagyok fontos számára. Ha esetleg megfogja időközben kezeimet, megakadályozva, hogy tovább üssem, kirántom onnan azokat és hirtelen indulok el az úttest felé, egyenesen az autó elé. Gyerünk Vittor… mutasd meg, hogy ismét hajlandó vagy e kockáztatni értem… hogy érek e neked ennyit.
Imádom a véletleneket, az egybeeséseket, ilyenkor úgy érzem Karácsony van és a fa alá helyezték a sosem-kapott ajándékokat, névvel, üdvözlő szöveggel ellátva, hogy a kedvemre tegyenek. Az anyám rendkívül egyszerűen fogalmazott; kövessem a lányt, derítsem ki mit rejt a padlásán - a csipkés hálóruhán kívül? Rábólintáson kívül nem hagyott más választást, de aligha ez lesz a legkényszeredettebb cselekedetem az elmúlt évszázadok alatt és mivel kifejezetten természetem ellen való a rejtőzködés művészete előrébb hozhattam az ünnepeket. Davina Claire, a mi találkozunk nem más, mint merő véletlenek sorozata. Nem miattad látogattam meg az ironikusan Second Life-ra keresztelt lemezboltot; nem szándékosan akadt össze ott a tekintetünk, hogy az ajtó felett lévő csengettyűszóig leplezetlenül a szemeid mélyére nézhessek; nem tehetek róla, hogy épp a közelben járok-kelek és téged kereslek, mikor bukkansz fel a fülsértő s száraz muzsika beszerzése miatt. Vajon, ha tudnád egyet értenél velem mennyire varázslatosak ezek a véletlenek...? Sorszerűek. Az árkádsorok alól figyelem a túloldali boltot, miközben a hétköznapi éhségemet egy almával csillapítom. Ismerem a bejáratott útvonalat, amin a kiválasztottak csokoládébarna hajú egyike közlekedik. Nem volt nehéz rájönni a napokban eltöltött megfigyelések alapján kikövetkeztetni, így könnyen megtaláltam azt az elhelyezkedési pontot, ahol kiesek a perifériájából és valóban meglepetésszerűvé avanzsálhatom a találkozásunkat. A háttérből irányítani a szálakat... nem, ez nem az én stílusom, túlságosan szeretek porondon lenni és hogyan másként tudnám hatékonyabban nyomon követni a cselekedeteit, ha nem közvetlenül őmellőle? Minden szempontból könnyebb, szórakoztatóbb, érdekesebb, hogy ő maga szolgáltatja az információkat, amikre szükségem van és mindehhez nincs szükségem többre, mint megkedveltetni magam vele. Az ismerkedéssel, pedig sosem voltak problémáim. Igaz, előző életemben - ssz, de rosszul hangzik.. - akadtak nézet eltérések a másik fél és köztem bizonyos tekintetben, de nem tehetek róla, hogy nem ismerte a vámpíretikettet; kézfogás helyett nyaktörés. Jobb esetben kutya baja, a másikban meg... Kellemetlen. Újabbat harapok a lédús almából, aminek a leve majd` leszalad egészen az államig, miközben hosszában pásztázom át a nyüzsgő utcát; hol maradsz ilyen soká kedvesem? Ilyenkor szoktad meglátogatni az eladó barátodat.
Alig vártam, hogy véget érjen a nap, legalábbis a neheze. Újra iskolába járni eleinte furcsa volt, aztán rájöttem, hogy így legalább normálisnak érezhetem magam a továbbiakban: találkozhatok a régi barátaimmal, szerezhetek újakat, ugyanazok a problémák foglalkoztathatnak, mint a többi korombelit, mivel figyelnem kell az órákon és a dolgozatokra is muszáj készülnöm. Kikapcsolódás volt a hétnek az a része, ami egyre többször fordult elő, hogy meglátogattam egy lemezboltot, ahol szinte teljesen megnyugodtam. Se a hétköznapi, se a városi, se boszorkányos dolgokkal nem kellett törődnöm, pedig bőven lett volna mivel, belegondolni is elég volt abba, mi minden történt és történik, amihez közöm volt és valószínűleg lesz is. Néha szívesen kiszaladtam volna, ha a világból nem is, de New Orleans-ból biztosan. Túl sok minden történt az elmúlt időkben, olyasmik, amelyekről nem hittem volna, hogy megtörténhetnek. Az idő gyönyörű volt, ezért szokásommal ellentétben nem szálltam fel a villamosra, gyalog tettem meg az iskolától a boltig tartó távot, ami egyébként nem is volt hosszú, szükség volt ennyi mozgásra. Jólesett, ahogy a szellő simogatta az arcomat és néha belekapott a copfba kötött hajamba, amit reggel éppen amiatt száműztem a fejem legtetejére, hogy a szeles idő miatt ne kelljen állandóan a tincseim szemeimből való kisöprésével játszadoznom. Megérkezve a lemezbolthoz amint beléptem az ajtón a kósza szálakat hátrasimítottam, elmosolyodtam, intettem a pult mögött álló tulajdonosnak, aki éppen a pénztárgéppel babrált és rögtön elvonultam az újdonságokat kínáló polcokhoz. Visszatérő vendég voltam, mostanság már az sem volt meglepő, ha csak nézelődtem és üres kézzel távoztam, csak feltöltődés gyanánt léptem át a küszöböt. Ennek ellenére minden alkalommal tüzetesen végigböngésztem a kínálatot, ami elég nagy volt ahhoz, hogy akár egy, másfél vagy két órát is az üzletben töltsek böngészve a címek, évek, előadók között. Nem volt tömeg, ezért is szerettem ezt a helyet, meglepő volt, hogy az ajtó felől jövő csengőszó jelezte, újabb vendég tért be. Önkénytelenül fordultam az ajtó irányába, egy magas, barna hajú fiún akadt meg a tekintetem. Nem annak a típusnak tűnt, aki gyakran jár ilyen boltokba, egyszer sem láttam még itt, de rólam sem feltételezné senki, hogy odavagyok a régi idők zenéjéért. Visszafordultam a polc felé, lekaptam róla azt a darabot, amivel szemeztem és a kasszához sétáltam. Rossz érzésem támadt.
Elegendőnek bizonyult magamban feltennem a kérdést, ugyanis két harapásnyi idővel később ismerős copf libben és tűnik az oszlop takarásába. Kifordulok a másik oldalra, hogy jobb rálátásom legyen a lányra. Nem sietek egyből a nyomába, türelmesen megvárom, amíg belép a bolt ajtaján. A múltkori futó találkozásunknál tettem róla, hogy az érdeklődése ne lankadjon, ha előbb észrevett volna az utcán, mintsem átlépi a küszöböt, Finn karját adnám rá - a két bal közül a jobb oldalit -, hogy csak zavarában kaptam volna le rólam a tekintetét. Csak egy kis szikracsiholás a járdán, egy másodperc se, de ahhoz elég, hogy ha egyből nem is, de pillanatokkal később beugorjak neki az utcáról és ne teljesen idegen szemmel nézzem rám. Magabiztosan nyújtom el a léptemet, ahogy átvágok az úttesten egy utolsó falásnyit faragva le az alma terebélyéből, mielőtt a bolt előtti szemetesben kötne ki. Egy oldalbillentésnyi mágiával garantálom a dobás sikerét, nem tehetek róla, szárnyra kapott bennem környezettudatosság érzete, mindazzal a felüdültséggel, ami a visszakapott erőmmel kéz a kézben jár. Talán mi is így fogunk egyszer Kedvesem... Benyomom a súlyos ajtót magam előtt, mire egyből lelkes csengőszó üdvözöl és még mielőtt körbetekintenék az üzlethelyiségben, hogy megleljem a mogyoróbarna üstököt, magamon érzem a bizalmatlan fényű szempárját. A pult mögött álló férfinak nem köszönnék más esetben, de tagadhatatlan, hogy a nők az apró részletekre is odafigyelnek, mielőtt szimpátiát lehetne gyújtani bennük. Biccentést dobok a kalaposnak, de már nem nézek oda, amint észlelem, hogy az Aratásra kiválasztott lány a polc felé fordul a bakelitek közül választani. A szekció felett lógó műfajok alapján nem nehéz eldöntenem mi lesz a következő lépésem... pont elé fog vezetni, hogy útját álljam a bevett száznyolcvan fokja után. - Én a helyedben nem azt választanám. - torpanok meg, hogy ne lehessen szándékossággal megvádolni, amiért esetleg nekem jönne, de nem rohanom le kapásból egy ilyen húzással. Van ideje megállni, de a távolság meglehetősen egy bizonyos határmezsgyét tapos. Oldalra nézek, a jazz darabokkal teli polcra, ahol meglátom Bolden nevét, melyért egyből el is nyúlok, hogy kézbe vegyem. Rá még emlékszem két szíven szúrás közötti időkből - volt némi sütnivalója a zenéhez. - Jobb a hangszerelése, nem is beszélve a stílusos és roppant önkifejező trombitaszólókról, amik feldobják az ember hangulatát. Ha már New Orleans-ban vagyunk, menjünk vissza a gyökerekhez. Nem utolsó sorban ez inspirálóbb... - megfordítom a borítót, hogy elolvashassa pontosan kit is ajánlok azért a recsegőért cserébe, ami az ujjai közé ragadt. - Jobban illik hozzád. - szemérmetlenül ejtem el a bókot egy ildomos mosoly kíséretében. Davina Claire, hidd el, kell ez a bakelit neked, jobban, mint azt hinnéd, mert én is hozzá járok ajándékként.
Fogalmazhattam volna úgy is, hogy az élet mit sem ér kalandok nélkül. ÉS az életemben már régóta ő volt az a bizonyos izgalmi forrás, amelyre úgy éreztem, hogy büszke vagyok. Ami extatikus pillanatokat okoz, ami olyasmit vált ki belőlem, melyekre amúgy normális ember nem büszke, és szeretné szőnyeg alá söprögetni. Én viszont minden egyes reakciót úgy őriztem meg a fejemben, minntha valaki kényszerített volna erre. Imádtam azt látni rajta, ahogyan egyszerre fél, dühöng, de mindezt azért, mert érzett valamit irántam... ha nem így lenne, nem lenne képes haragot táplálni, és mi több, teljesen hidegen hagyta volna az, hogy én mit tettem. Az élet már csak ilyen, nehéz kiismerni a szabályokat, főleg egy női száj szerint diktált instrukciósorozatot, talán pontosan ez volt a legnagyobb problémám, én nem akartam meghajolni előtte, még a szerepem szerint sem tudtam volna rákényszeríteni magam. S ez opkozta azt a váratlan kitörést, amely aztán lebuktatott, és mondhatni, a vesztemet okozta. Előfordul az ilyesmi, ahogy mondani szokás, kivéve velem. Én mindig azt kapom, amit megérdemlek. És őt akkor is megérdemlem, ha ő ezt máshogyan gondolja. - Pedig nem hazudom - jelentettem ki. Még hogy nem képes hinni nekem... nagyon is képes lenne rá, egyszerűen csak... a francba is az egésszel. Tudja nagyon jól, hogy nem ezen múlik az, hogy boldog lesz-e vagy sem. Velem az volt, és csak egyetlen fiaskó állt kettőnk közé... az, hogy egy manipulatív csaló vagyok. Na jó, ez egy eléggé komoly probléma, de isten a tanúm arra, hogy ismét képes lennék olyan jó színész lenni. És akarok olyan jó lenni, hacsak nem jobb. Azt mondják,m hogy nem lennék képes két szerepben leélni az életem? Dehogynem! Ha ez kell ahhoz, hogy egyszerre legyen az enyém Élise, miközben vezetem majd apám üzletét, hát átvedlem Dr. Jerkylbe és Mr. Hyde-ba. Annyi kitétellel, hogy én teljes mértékben tudatában leszek ennek. Egy pillanatra elgondolkodtam a szavain, de reagálni még egy pislogással sem tudtam volna, mert kitépte karját a szorításomból, és mire felfogtam volna azt, hogy mire készül, már ott is állt a közeledő autó előtt. - A büdös életbe! - bukott ki belőlem váratlanul, a reflex pedig már gondoskodott arról, hogy meginduljak felé, és mikor odaértem, úgy löktem arrébb, méghozzá a járda szélére, mintha egy tollpihe lett volna. NEm tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire, főleg egy nő miatt, aki elvileg csak egy tökéletes játékszer, és csak azért akarom, mert nem akarom, hogy másé legyen... Még időben tudtam én magam is kibújni az autóhoz ütközésből, de a peremre estem, és a bal lábamon éreztem, hogy valami nem stimmel. - Az ég szerelmére, teljesen meghibbantál??! - bukott ki belőlem eléggé hangosan, lihegve, mint aki képes lenne pár másodperc alatt eszét veszíteni. A lábamból időközben vér kezdett folyni, valószínűleg megkarcolhattam, eléggé fájdalmasan is, de az adrenalin miatt még nem éreztzem semmit.
Két lépést tettem meg és hiába kérleltem magamban a lehető összes felsőbb hatalmat, hogy ne tegye, a srác mégis befordult elém. Megtorpantam, szerencsére tartotta a tisztes távolságot annak ellenére, hogy a mosolya feltűnően ravaszkás volt, ekkor jöttem rá, hogy nem ez volt az első találkozásunk. Pár nappal ezelőtt láttam már az üzlet előtt, mindössze egyetlen pillanatra fordítottam félre a tekintetemet, ekkor kúszott elém az arca. Nem hittem volna, hogy megjegyeztem, de most, ahogy itt állt előttem tisztán emlékeztem a tekintetére, amely elkapta az enyémet. Felvontam a szemöldökömet, hiszen attól függetlenül, hogy én kikerültem volna és folytattam volna az elkezdett utamat a kasszához, ő megszólalt, enyhén kritizálva a választásomat. Belém fagyott a szó, a fejemet oldalra fordítva követem mozgását. A polcokhoz lépett, az egyikről lekapott egy lemezt, aztán sugárzó magabiztossággal jött vissza hozzám és kezdett kiselőadásba a lemezről, amelyet ő ajánlott nekem. Miért is nem vettem észre azt, hogy ez is ott hever a többi között? És honnan tudja, hogy nekem mi tetszene? Ijesztő. Elvégre igen, Bolden zenéje sokkal közelebb állt a stílusomhoz, mint az ujjaim között szorongatott bakelit, amit őt meglátva sietségemben és az újdonságkeresés szándékával akartam magaménak. - Bevett szokásod köszönés helyett rögtön megpróbálni érvényesíteni az akaratodat vagy csak engem tüntetsz ki ezzel a viselkedéssel? – Kérdeztem halvány mosolyra húzva az ajkaimat, a gesztusban benne volt annak az üzenete, miszerint nem voltam odáig az ilyesfajta kezdésekért, akármilyen lazának is mutatkozott a velem szemben lévő, akinek kivettem a kezéből a lemezt, hogy jobban megnézhessem magamnak. Gondolatolvasó lett volna? Ebben a városban ez sem lett volna meglepő, úgyhogy csak sóhajtottam egyet és az utolsó pillantásaimmal megadományozva a borítót és a hátoldalt tettem az eddig kezemben tartogatott lemezt vissza a polcra, hogy a helyét a később kapott vegye át. Majd legközelebb. - Köszönöm a tanácsot. – Néztem a fiúra, majd ismét megcéloztam a kasszát a fizetési szándékommal, de volt egy olyan érzésem, hogyha valaki, akkor ő nem fogja ennyiben hagyni a dolgot. Főleg, hogy éppen olyasvalaki lépett elém, aki szemmel láthatóan a fél boltot felvásárolta, így megakadályozott a gyors eltűnésben.
A séta mellett döntöttem, ahogy Leslie is. Egyhangúlag, és ellenvélemény nélkül, ami nem kis szó, ismerve, hogy imád ellentmondani nekem, már csak azért is, hogy húzza az agyam. Sajnos, túl aranyos volt még olyankor is ahhoz, hogy haragudni tudjak rá, max elnéző mosollyal csóválni voltam képes a fejem minden alkalommal. Erre most nem volt szükség. Békés egyetértésben csatangoltunk a városban, a pláza felé. És néma csendben. Ő ugyanúgy a gondolataiba merült, ahogyan én is. Hogy én mind gondolkodtam, nem rejtély, és nem is titok. Azon agyaltam, hogyan tekerhetett be az a lány a varázshálójába alig néhány nap alatt. Tudom jól, hogy boszorkány, hogy a veleszületett mágiája működött-e vagy sem, arra nem tudtam választ adni. De ami történt velünk, köztünk, arra tényleg csak ezt a szót tudom mondani: varázslatos. Alig egy hete még egy emberi roncs voltam, aki a földet kaparta kínjában, és úgy hitte kiszakad a szíve a gyötrelemtől, és hitte, hogy erre a fájdalomra csak a halál adhat választ. Most pedig szinte kivirultam. És mindez ennek a lánynak köszönhető, aki itt lépked az oldalamon, és reménykedem benne, hogy nem járnak rosszabb gondolatok a fejében, mint nekem. Vettem egy nagy levegőt - mivel ilyet még sok nővel nem csináltam - és lágyan megérintettem menet közben a kezét. Egészen addig, mígnem ujjaimat egybefontam az övével, és így, kézenfogva sétáltam vele tovább. Jólesett az érintése, szerettem ha bőre a bőrömhöz ért, és csak egy félénk pillantással ellenőriztem, vajon mit szól ehhez a mozdulatomhoz. Egyelőre nem úgy tűnt, mintha le akarná tépni érte a fejemet.
A kellemesen hűvös levegő nem tartott vissza attól, hogy ne merüljek el a gondolataimban és ne akarjak okfejtésbe kezdeni. Egyszerű volt minden, talán csak én próbáltam annyira keresni az okokat a dolgok háta mögött. Aznap este, amikor a bárba beléptem, nem volt tervem senkit sem hazacibálni magamhoz. Igazából nem túl nőiesen beismerve, azért mentem oda, hogy a régi idők emlékére felelevenítsem a torkom maró ital ízét. A társaság másodlagos volt, mellékesen bunkó, legalábbis elsőre. aztán valami megváltozott és hirtelen elkezdett érdekelni a bunkó mögött rejlő személy is, aki a látszat ellenére egy csupa szív ember volt. Arcomra akaratlan mosoly szökik a gondolat következtében, hisz emlékeztem még rá, hogy majdnem felképeltem, aztán a percek alatt kijózanodó fejét hagytam, hogy a párnámra hajtsa. Már akkor éjszaka jól aludtam, aztán a dolgok egymás után történtek, haladtak előre, sodródtunk velük, és azon kaptam magam, hogy az ismeretlen, vonzó fazon nem csak az ágyamba mászott be, de elkezdett magába bolondítani, amit furcsa mód sosem éreztem ennyire intenzíven, s azt is kijelenteném, hogy nem is akartam soha ilyesmit érezni. A csend nem zavar fél szemmel látom, hogy őt sem. Az utcákon már egy-két karácsonyi dísz fellelhető, a levegőben érződik a forralt bor jellegzetes fűszeres illata. Mélyen beszívom a kellemes illatot és egy pillanatra lehunyom a szemem. Mindig is szerettem ezt az illatot, és önmagában a karácsonyt is szerettem. Ilyenkor a banda is hazament, a nők főztek, a férfiak ügyetlenül, de ezt nem felvállalva próbálták fellógatni a fényeket a házra, vagy a fát becibálni a hatalmas közös nappaliba. Egészen addig fel sem tűnik, hogy már máson jár az agyam, míg keze meg nem keresi enyémet, ujjai pedig összefonódnak ujjaimmal. Nem állok meg, továbbra is lassan haladok mellette, csupán közelebb húzódom, hogy válla enyém súrolja, s tekintetem még csak rá sem emelem, de széles mosolyt villantok a nagyvilágra. -Nagyon aranyos, ahogy próbálod leplezni, mennyire zavarban vagy. De ez kifejezetten tetszik.-emelem végül rá csillogó tekintetem mosolyogva, és hagyom, hogy a hűvös idő ellen meleg tenyere szolgáljon kesztyűként fagyos ujjaim körül. Hiába, én nem vagyok annyira farkas, mint ő, az emberi részem bizonyos mértékben képtelen alkalmazkodni dolgokhoz, így például a hideghez. A boszorkányok nem önfűtőek, pedig élvezném, ha ilyenkor a két énem egyenlő tulajdonságokkal bírna. Pár kissé irigy tekintet szegeződik rám, mire összehúzom szemeim és nagyot nyelek, hogy ne törjön elő torkomból egy kelletlen morgás. Kezdek féltékeny lenni, az érzés idegen tőlem, meg is lep, ami ki is ül arcomra. -Oké, vegyük meg, ami kell, aztán ha lepakoltunk otthon, a napunk többi részét elcsatangolhatjuk.-hangomban merő él hallatszik, mikor a két előbb említett szempár elhalad mellettünk.
Úgy szólal meg, hogy egy pillantást sem vet rám. Az utca karácsonyi képét fürkészi, mégis tudom, hogy szavai nekem szólnak. El is vigyorgom magam, ugyanolyan zavarban, mint eddig. Azt mondta, szereti az óvodás jellegű énemet, hát most meg is kapja, tessék. Egyenesen a gyártótól. Aztán - mintha ő maga is zavarba jönne, és nem tudná, hogy is viselkedjen - gyorsan témát vált. Közben pedig olyan tekintettel méregeti a mellettünk elhaladó nőt, hogy csodálom, amiért az nem halálozik el helyben, az utca kövén. Különös, de én egy tekintetre sem méltatom azt, akit ő vetélytársnak tekint, és ezen meglepődöm. Ez nem rám vall, hiszen nemrégen még szemmel faltam fel minden dekoratívabb nőneműt. Ez a lány tényleg kifordított magamból, és a pláne, hogy élvezem ezt, és a legkevésbé sem bánom. - Mondok jobbat - állok aztán meg, magammal szembe fordítom Lesliet, és a nyílt utcán megölelem. - Először nézzünk körbe, aztán vásároljunk. Azt hiszem, néhány óra nem a világ, egyik boltot sem fogják kirabolni és a földdel egyenlővé tenni ennyi idő alatt. Az idő szép, az ünnep közeleg, én pedig jól érzem magam veled. Túlságosan is jól - teszem hozzá. - És ha fázol, megmelegítelek. Vagy megmelegít a forralt bor - mutatok az egyik árus felé, aztán sült gesztenye illatát is felénk sodorja a szél. De előbb még valami mást szeretnék. - Gyere -ragadom meg a kezét, és megállok egy kis bódé előtt. A színek és formák még engem is megragadnak, pedig én nem vagyok boszorkány. Lehet, hogy giccses, de talán megbecsüli majd... mert tőlem kapja. - Válassz. Bármelyiket kérheted. Nem tudom, te eddig ünnepelted-e a karácsonyt, én nem. De veled, talán változtathatok ezen. Ha te is szeretnéd. Én nagyon vágyom rá - simogatom a kezét. - Szóval, válassz egyet a sok közül - mutatok a választékra, mintha a bolt egész készletét megvehetném neki.
Furcsa mód magam is zavarba jövök a reakciómtól, amit a nő vált ki belőlem, aki szemrebbenés nélkül méregeti a férfit, aki mellékesen időközben az én kezem fogja. A morgás visszafogom, a szúrós tekintetem kevésbé tudom uralni, és az üde kék szempár hirtelen jeges, sötét tekintetté változik. Holott látom Chriest-en, hogy még csak meg se rezzen a nő láttán, nem néz senkire konkrétan, ami jól esik a lelkemnek, de ami zavar, az zavar, és vagyok annyira önző, hogy ami az enyém, vagy részben az enyém, azon nem szívesen osztozom. Furcsa zavarba ejtő érzéseim palástolva, kirángatom magam a karácsonyi hangulatból és az elmerengő gondolatokból, és kicsit tempósabban indulok el a bevásárlóközpont felé, amikor Chriest visszatart azzal, hogy elém vág. Összevont szemöldökkel, majd csodálkozva nézek rá. -Ha még egyszer azt mered mondani, miközben a szemembe nézel, hogy túl jól érzed magad velem, a létező összes dologgal foglak megdobálni. Ez olyan, mintha megcáfolnád magad, és valahol zavarna. Szóval fogadd el, hogy így van.-kérem, mert valóban, ez az egy mondat mindig megütötte a fülem, és valamiért nem vette be úgy a gyomrom, mintha azt mondta volna, hogy jól érzi velem magát. Inkább olyannak éreztem, mintha vívódna magában, hogy ez jó-e, s ez nem annyira tetszett már. De lehet, ezt is csak én gondolom túl.-Mind a ketten is átmelegíthettek, bár azt megígérhetem, hogy neked jobban fogok örülni, mint neki.-célzok a forralt borra, de ha esélyt ad rá, biztos, hogy ma még kérek egy pohárral. S bár nem voltam éhes, valljuk be, hogy a forgatagban sült, főtt ételek illata még ilyenkor is képesek voltak az ember hasát éhségre ösztönözni. Mosolyogva követem, jó nézni, hogy felszabadult, nem pedig az a búskomor figura, aki volt pár napja, aki a pénztárcája összes tartalmát a saját maga leitatására akarta költeni. A díszek kifejezetten tetszenek, a fehér falú, egyszerű motelszobát lehetséges, hogy feldobná, igaz pár gyertyával én is próbálkoztam, viszont mivel soha nem voltam tárgyfüggő, többre nem is nagyon jutottam eddig a dekorálásban. -Tavaly kihagytam, viszont előtte ünnepeltem párszor.-mondom szinte motyogva, ahogy elkezdem a kínálatot befogadni a szememmel és amikor megvan a tökéletes, mint egy tízéves kislány, épp csak nem ugrálva választom ki az egyik hópelyhes, karácsonyi város képét mutató díszt. -De azok a karácsonyok nem voltak olyanok, amilyen ez lehet.-nézek rá csillogó szemekkel, mosolyogva, amíg az eladó be nem csomagolja azt, amit kiválasztottam és egy szatyorba nem teszi.-Köszönöm.-emelkedem lábujjhegyre, egy gyors csókot nyomva szájára.-Viszont állapodjunk meg benne, hogy nem azért vagyok veled, hogy ajándékokkal halmozz el.-kérem, mert soha nem tartoztam azok közé, akik csak ezért akarnak maguk mellé valakit. Ezen pedig most sem akarok változtatni, igaz leplezetlen boldogságom pont arra utal, hogy nagyon nem is kaptam így még senkitől, semmit. Tovább haladva egy meleg szőrsapkákat áruló bódé mellé érünk, én pedig elengedem kezét, lekapok egyet a polcról és mielőtt egy szót is szólhatna, a fejére húzom, majd nevetve tolom elé a tükröt. -Mintha rád öntötték volna.-hazudom, pedig nevetségesen áll rajta, de ezt a vak is látná.
Egy percig bamba döbbenettel, értetlenkedve pislogok. Amit mondtam, szívből mondtam, csak éppen úgy tűnik, ő másképpen fogta fel, mint ahogy én szántam. Mi rossz van abban, hogy azt mondtam, túl jól érzem magam vele? Inkább örüljön ennek... bóknak szántam, csak épp a jelek szerint ő ezt nem értette meg. Ettől támad bennem némi rosszkedv, de aztán elhessentem. Nem akarom elrontani a köztünk lévő jó hangulatot. Ami ténylegesen tova is illan, ahogy közeledni kezd az ajándéktárgyak felé, aztán úgy nézelődik és válogat, mint az óvodások a sütemény, vagy játékboltban. - Én sosem ünnepeltem a karácsonyt - mondom csendesen. - A nagybátyám sokat dolgozott, hogy legyen valamennyi pénzünk, és általában olyankor is... a karácsony, amikre visszaemlékszem életem folyamán, magányosan teltek el, egy lakókocsiba zárva, és néha éhesen - hajtom le a fejemet. - Szeretnék változtatni ezen. Veled talán van rá esélyem - nézek aztán a szemébe. - És nem azért veszek neked ajándékot, mert te elvárod, vagy mert én akarok cserébe valamit. Azért adom, hogy lássam az arcodon az örömöt, és a mosolyt. Nekem ez a legszebb ajándék - nyelek nagyot, és egy pillanatra magamhoz szorítom, mikor csókot nyom az arcomra. Aztán mikor megragadja a kezemet, és magával húz, már nevetve követem. Főképp ahogy fejembe nyom egy kalapot, amiben egyenesen úgy nézek ki, mint egy gyengeelméjű Clint Eastwood. - Kösz, inkább nem - hárítok nevetgélve, és visszateszem a sapkát a helyére. - Ha adni szeretnél nekem valamit, olyat adj, amit pénzért nem lehet megvenni - szorítom kezét a mellkasomra. - Feltéve, ha tudsz, vagy akarsz ilyet adni.
A furcsa helyzetet próbálom megszokni, bele simulni, lassan kiismerni az érzéseket, amik jelenleg még igen zavarosan kavarognak bennem. A félelem mellett egyszerre érzem a szeretet iránti vágyódásom, amit ritkán kaptam meg akárkitől, és próbálom a jelent megbecsülni, jobban, mint eddig. Mégis a tüskéim egy részét még kieresztve tartom, magam sem tudom miért, és remélem elmúlik majd ez, s nem fogok minden miatt támadni. És remélem, hogy azért legyőzni ezt az érzést a puszta közelsége is fogja segíteni. Figyelmem rá szegezem, mikor megszólal, igyekszem nem sajnálkozást mutatni felé, inkább közelebb bújok hozzá és megszorítom a kezét, jelezve, hogy itt vagyok. -Nem megyek sehová, ígérem. Bár az idegeiden fogok még táncolni, azt nem tudom megígérni, hogy nem teszem.-biztosítom eltökélt hangon, aztán kiélvezem a pillanatot, hogy egyik karját körém fogva magához húz.-Teszek róla, hogy életed legszebb karácsonya legyen az idei.-teszem hozzá, mikor elveszem a zacskót kezéből. Szavai hallatán viszont akaratlan elpirulok, és alsó ajkamba harapok.-Soha senki nem mondott még nekem ilyen szépet.-pillantok rá kicsit megilletődve, az arcom minden izma arról árulkodik, hogy boldog vagyok, hogy mosolyom le sem tudom hervasztani arcomról, s nem is akarom. Aztán megragadom kezét, miután kifizette a díszt és a következő bódénál a fejére nyomok egy szőrös sapkát. -Kár, pedig őszintén mondom, hogy tetszettél benne.-cukkolom elégedetten, mikor visszateszi a helyére a szóban forgó sapkát, az eladó pedig mosolyogva rázza meg a fejét. -Azt hiszem az már akkor a tiéd lett, mikor a kanapé helyett az ágyam ajánlottam fel éjszakára.-nézek mélyen szemébe, és komolyan is gondolom, amit mondok. Már akkor is éreztem valami furcsát, ami ott vibrált köztünk a levegőben, csak nem akartam még észrevenni.-Csak ne törd össze.-kérem, hangom kicsit megremeg, ahogy arcát vizsgálva nézek rá. Nem szeretném megint azt az érzést magaménak tudni, tetszik, ahogy a jelen alakul. Pedig reggel még attól tartottam, hogy el fog menekülni, most viszont mégsem érzem úgy, hogy ezt megtenné.
Kezdőlap
• 
