.

(hotel)

A járókelők között szlalomozva megtorpantam - Milával az oldalamon - a széles sugárút közepén.
- Ez az utca volt annak idején a város főutcája - vágtam zsebre a kezem, és körülnéztem, nyakamat tekergetve a magas épületeken. - Persze, akkor még nem így nézett ki. Ott példának okáért egy szalon volt. A mai napig emlékszem milyen mámorító volt a pálinkájuk, meg a kurváik - vigyorogtam el magam önkéntelenül is a szép emlékeken. - A nyilvánosházak nagy előnye, hogy vámpírként nem kaphatok el semmiféle kellemetlen altáji betegséget. A másik előnye, hogy ezekért a lányokért a kutya sem nagyon sírt, ha jelentős vérveszteségben elhalálozva találták őket. És most meg fogsz lepődni, ki volt ennek a szalonnak nagy látogatója. Nem, nem én - csóváltam a fejem. - Bár tény, hogy én is megfordultam itt egyszer-kétszer. De a bátyám, szentéletű Elijah egyenesen imádta ezt a helyet. Kár, hogy a mai napig nem tudakoltam meg tőle, melyik részét élvezte jobban. A kefélést, vagy az étkezést.

Párizs

Még Párizsban, a reptér felé tartva kaptam egy fülest, hogy Klaus nem Mystic Fallsban, hanem New Orleans-ban ontja a nyomort. Szerencsére a forrásaim megbízhatóak voltak, hiszen tudták, hogy mi vár rájuk ha hazudnak nekem. Éppen ezért mindig is a lehető legjobban teljesítettek és a legfrissebb infókkal láttak el. Szerencséjükre.
Nem is csodálkoztam azon, hogy Klaus itt bukkant fel. Várható volt, imádta ezt a helyet. Természetes, hogy ezt is tudtam róla... ahogy minden mást is: ez az ő városa volt, amit azért hagyott el, mert Mikael üldözte. Minden egyes részletről tudtam, előttem semmi sem maradhat titokban.
Én is jártam már itt néhányszor, legutóbb három éve. Visszagondolva az nem is volt olyan régen... vámpírévekben mérve meg pláne nem. Valami azt súgta, hogy először ott kell körülszimatolnom, ahol a régi New Orleans központja volt, hiszen mindennek az az utca volt a szíve és a lelke. Klaus pedig élvezi az ilyen helyek légkörét, nekem pedig az a legnagyobb harci feladatom, hogy megtaláljam őt. Nem mintha annyira nagy kedvem lett volna ismét találkozni vele, elég volt akkor, amikor gyönyörűséges módon visszahozta őt az anyja a halálból.
A régi főutcán sétálgatva nézelődtem az üzletek és házak között. Szó mi szó, engem is magával ragadott a város hangulata, pedig mindössze egy napja tartózkodtam itt. Ha nem kellene visszamennem Mystic Fallsba, akkor biztosan itt maradnék még egy kis ideig. Főleg, hogy az egyik üzlet ajtajában megláttam egy ismerős arcot.
- Charlotte! - Kiáltott Tom, az ajkaim ennek hatására széles vigyorra húzódtak. Na igen, itt Charlotte voltam, nem Tatia, de ehhez is hozzá voltam szokva. Főleg, hogy Tom bárja volt az egyik legjobb a környéken, ahol amikor itt tartózkodtam szinte majdnem minden nap megfordultam. - Mióta vagy a városban? Ugye beugrasz ide? Néha elég sivár nélküled a hely. - Elnevettem magam szavai hatására. Az tény, hogy jó kis bulikat csaptam itt is.
- Sajnálom, drágám, de most nem szórakozni jöttem ide. De lehet, hogy benézek. - Kacsintottam rá, aztán tovább is sétáltam, néhol-néhol megálltam és eltöltöttem egy-két percet. Megittam egy kávét, kérdezősködtem pár embertől, talán ezért is tartott tovább a kis felderítő-hadjáratom.
Ám egyszer csak megtörtént az, amire én magam sem számítottam. Komolyan, mint a mesékben, hirtelen a szerencse angyala megfogta a kezem és vezetni kezdett. Hiszen a távolban megláttam két nagyon is ismerős alakot és azt hittem, hogy belül megszakadok a nevetéstől. Ilyen tényleg nem létezik!
Közelebb lépdeltem hozzájuk, de maga a tudat, hogy Mila és Klaus együtt sétálgatnak New Orleans utcáin még mindig eléggé mulattatott. Na, erről a tényről megfeledkeztek az informátoraim, el is kel majd velük beszélgetnem, de jelenleg sokkal jobban érdekelt, hogy mi ez a nagy barátkozás köztük? Te jó ég, mindjárt elhányom magam.
Kb. tőlük öt méterre álltam meg, de láttam, hogy Klaus nagyon magyaráz valamit Mila-nak, ezért csak megforgattam a szemeimet, majd ravasz, gúnyos, olyan igazi én-fajta mosolyra húztam a számat. Amikor pedig felém pillantottak aprót intettem nekik. Ez érdekes lesz.

- Ah... - követtem úgy Klaust, mintha teljes mértékben érdekelne, mit hadovál nekem. Engem valamiért sosem tudtak lenyűgözni a városok, meg a nevezetességek, de a hiba bennem volt nyilván, és nem menne. Ha a drága Petrováit hordaná ide, biztosan nagyobb érdeklődést mutatnának, mint én.
- Nem vagyok kíváncsi arra, hogy a testvéred hány nőt próbált itt fel. Bár ahhoz képest, hogy mindetek közül ő a legerkölcsösebb... - húztam el a számat, tovább sétálva, majd magam elé néztem, és hirtelen ledermedve álltam meg, ahogyan átnéztem az utca túloldalára, és Tatia tekintetével találtam szembe magamat.
- Ó... - bukott ki belőlem csupán ennyi, és máris egy apró, ravaszkás vigyor díszelgett a képemen. - Remélem, ezt nem te szervezted - fordultam Klaus felé. - Egyesek szerint nagyon élvezetes, ha hárman esnek egymásnak, de még így sem vagyok a gruppen megszállottja - jegyeztem meg.

Fél füllel hallottam, és fél szemmel láttam, hogy Milát nem nyűgözte le úgy a mondókám, ahogy engem. Bár ez érthető. A mások múltja, és mások emlékei nem kötnek le minket. Nyilván azért, mert nem a sajátunk.
- Mi van? - kaptam fel a fejem Mila megjegyzésére, miután kizökkentett az ábrándozásból, majd a tekintetét követve átnéztem az utca másik oldalára.
- Ez nem lehet igaz - mondtam, egyszerre dühösen, és elképedve. Komolyan, ez valami testőrszolgálat? Vagy meghalt Tatia, és most úgy áll rajtam bosszút, hogy kísérteni fog, utánam lebegve városról városra?
- Mondd, van olyan város, ahová nem loholsz utánam? - kérdeztem, még mindig az úttest két oldalán állva, de tudtam, hogy tökéletesen hallja minden szavam. És azt is kihallja a hangomból, hogy meglehetősen morcos vagyok a ténytől, hogy itt látom. A legutolsó elválásunkat tekintve ez nem is meglepő.

Minden egyes szavukat hallottam, Mila reakciója megmosolyogtatott. Na végre, ő az én barátnőm, ezt a stílust szeretem benne a legjobban. Bár a legutolsó találkozásom vele sem a legjobban sült el, de azért egy majdnem öt évszázados barátságot nem fogok felrúgni egy kis hülyeség miatt, akit úgy hívnak, hogy Klaus. Mila-nak is szüksége van szórakozásra, tegye csak, amit jónak lát.
- Ne háborogj, Klaus, nem áll jól neked. Tudod, szinte látni ilyenkor a szemednél a ráncokat. - Kacsintottam rá és egyáltalán nem zavart, hogy az utca másik oldalán álldogálnak, hogy emberek haladnak el mellettünk és előttünk. Nekem így tökéletesen megfelelt addig, amíg ténylegesen bele nem kezdek a kis akciómba. - Bocs, hogy betettem a lábam a városodba, de dolgom van itt. Bár ahogy látom nektek is... - Néztem végig rajtuk. Nem volt kedvem drámázni, amúgy is, mire jó az? Ez csak tényközlés volt. És egy kis felvezetés.

Szinte már most fezsült voltam attól, ami előttem állt ennek a kettőnek a játékától. Jobbnak láttam, ha én inkább visszavonulót fújok.
- Öhm... - köszörültem meg a torkomat, majd elléptem mellőlük. - Örülök, hogy újra látlak, Tatia - mondtam őszinte mosollyal, hiszen azt hiszem, a mi kapcsolatunk nem azon múlik, hogy melyikünk kivel fekszik le.
- Viszont ez... a kettőtök ügye... nem vagyok rá kíváncsi - jegyeztem még meg, majd hátat fordítottam. - Majd jelezzetek, hogy túlélte-e valamelyikőtök - sétáltam el a közelükből is. Nem voltam most vevő drámákra.

(Hotel)

- Elüldözted a társaságom - néztem Mila után, ahogy elvonult. - Bocs, de azt kell mondom, tagadhatatlanul kellemesebb volt vele lenni, mint téged látni - sétáltam át aztán kényelmesen, ráérősen Tatiához, és megálltam előtte.
- Mit akarsz? - vetettem oda flegmán. - Ne mondd, hogy véletlenül kerültél ebbe a városba. Bűzlesz valamitől. Az ármánykodás szagát érzem - szippantottam egyet-kettőt színpadiasan. - Nem is igazán értem, miért loholsz utánam. Esetleg valami magyarázat? Ha nincs, hátat is fordíthatsz, és eltűnhetsz úgy, ahogy jöttél.

Kedvesen rámosolyogtam Mila-ra. Érzelmek kikapcsolása ide vagy oda, őrá nem tudtam haragudni. A barátom volt, a legjobb barátom, legalább ő maradjon meg nekem, ha más nem. Semmi sem ér annyit, mint a barátságunk, hiszen ezért változtattam át vámpírrá.
Viszont Klaus szavaira megforgattam a szemeim és kissé odébb sétáltam, hogy ne az embertömeg kellős közepén ácsorogjak. Nem volt valami jó érzés, hogy kerülgettek még akkor sem, ha szerettem emberek között lenni. De mivel most nem annak volt itt az ideje, hogy vacsorát szerezzek magamnak, így inkább kiszambáztam közülük.
- Téged is egy öröm látni. - Válaszoltam és egy amolyan "ez most komoly?" nézéssel pislantottam rá, amikor a levegőbe szippantott. Összeszűkültek a szemeim, de a végén elnevettem magam. - Ha jól tudom, akkor állampolgári jogom itt lenni. Tetszik ez a város, sajnálatos, hogy te is itt vagy, mert csak rontasz az összképen. De ha már így találkoztunk... te mit keresel itt? Főleg Mila-val. - Néztem arra, amerre az említett eltűnt. - Nem is tudtam, hogy ilyen jóban lettetek hirtelen. Vagyis... tudtam, csak nem hittem, hogy képes vagy egy nőt egynél többször is használni. - Vontam vállat hanyagul.

- Csak nem féltékeny vagy? - vágtam zsebre a kezeimet, és lassú léptekkel követtem Tatiát, ahogy kissé kijjebb sétáltunk a tömegből. - Tőle legalább tudom, mire számítsak. Szex, és szex. Méghozzá csodálatos, és minőségi szex. Megtesz bármit, amit csak akarok - kacsintottam Tatiára. - Ez a legegyszerűbb, nem gondolod? Nincs bonyodalom, nincs csalódás, vagy ilyesmi. Te aztán már tudod, miről beszélek, ugye? Bár nem tudom, lehet hogy az a szó, hogy érzelmek, már nem is mond neked semmit. Ahogy akkor sem mondott, mikor kimásztam a koporsómból. Azért legalább némi sajnálatot elvártam volna. Persze, azt hiszem, túlzott igényeim vannak - sóhajtottam. - Egyébként pont neked kellene tudnod, miért is vagyok itt. Eljöttem nosztalgiázni. Azokban a régi időkben, olyan száz évvel ezelőtt az volt az egyik legjobb dolog, hogy nem kellett a képedet néznem.

- Nem vagyok féltékeny és kíváncsi sem az ilyen részletekre. Tudom, hogy Mila is egy ribanc, de ez nem azt jelenti, hogy részletesen akarok tudni a kalandjairól. - Horkantam fel és nekidőltem az egyik épület falának. Felhúztam az egyik lában és a tűsarkúmat beleakasztottam az téglafal egyik kötésébe, a karjaimat pedig összefontam a melleim alatt. Ha tudtam volna, hogy ez a beszélgetés ennyire idegesítő lesz, akkor soha nem ajánlottam volna fel Mikael-nek azt az alkut. Lehet, hogy módosítanom kellene rajta: ő próbálja meg elkapni Klaust, én pedig megszerzem a gyógyírt. Azt talán még élvezném is.
- Csak nem beletiportam a kis lelkedbe azzal, hogy nem ugrottam a nyakadba? Sajnálom, nem akartam, a bocsánatodért esedezem. - Néztem rá meggyötört arcot mímelve. - Várj, mégsem sajnálom. Életem egyik legjobb érzése volt látni akkor az arcodat. - Csúszott mosoly az ajkaimra, aztán beléjük haraptam, hogy elfojtsam a nevetésem. - Vicces, hogy létezésed egyik legszebb időszakának tartod azt a korszakot, hiszen hetekkel ezelőtt még állandóan azt hangoztattad, hogy mindig hiányoztam neked. De nem vagyok hülye, tudom, hogy nem így volt... ha nem így lenne, akkor azt sem tudtam volna, hogy itt kell keresselek.

Végignéztem Tatián, ahogy megállt, cipője sarkát a falba akasztva, karját összefonta, és kihívóan nézett a szemembe.
- Na, most megtaláltad a neked való foglalkozást. Úgy állsz itt, mint egy utcalány. Vicces, pont valami ilyesmit taglaltam Milának, mikor megjelentél. Igaz, én nyilvánosházról beszéltem... meg az én Erkölcsös Elijah bátyámról, aki nap mint nap ide járt. Látod, neki sem hiányoztál sokáig. Hamar betöltötte az űrt, amit okoztál az életében - döntöttem oldalra a fejem, így nézve Tatiára. - Hagyjuk ezt szépségem. Halljam, igazából mit keresel itt. Ha engem vágytál látni, tessék, megtörtént. Ha szexre vágysz velem, nem vagyok ellene. Sőt, még talán Milát is bevehetjük harmadiknak. Úgyis mindig vágytam rá, hogy két barátnővel... - vigyorogtam. - Ha vadászni jöttél, akkor meg tedd azt, és ne tedd tönkre a napomat.

Nem bírtam megállni, a képébe nevettem, de most nem gúnyosan, hanem inkább jókedvűen. - Látod, ez hiányzott belőled hetekkel ezelőtt. Ez a fanyar, tapló humor. És a lehetetlen vágyaid. - Csóváltam meg a fejem még mindig somolyogva, miközben végignéztem rajta. Meg akarom őt öletni... ez még csak most jutott el a tudatomig. Mégsem bántam. Ha lennének érzelmeim, akkor talán így lenne... de most nem éreztem semmit. Minden bizonnyal egy másik énem már régen felpofozott volna, hogy hiába utálom, nem tehetem ki ekkora veszélynek. Ám az volt a jó, hogy most semmi nem állhatott az utamba. A gyógyírt akartam és ha ehhez Mikael kezére kell adnom Klaust, akkor meg fogok próbálkozni vele.
- Ha már így szóba hoztad Elijah-t... láttad őt mostanában? Nekem eléggé elkerülte a látókörömet, pedig az évszázadok során összefutottunk néhányszor. És nem, egyszer sem hitte azt, hogy Katerina vagyok... mindvégig tudta, hogy én vagyok vele. - Költözött egy csipetnyi gúny a mosolyomba. Lefogadom, hogy Klaus-nak sejtelme sem volt arról, hogy a bátyja tudta, hogy élek... mindig gondoskodtam arról, hogy Elijah tartsa a száját. Ahogy Kol sem beszélt soha rólam.

- Nem tartom számon, hol járnak a testvéreim - vontam vállat nemtörődöm módon. - Több száz éven át sem érdekelt, miért lenne ez most másképp? Bár ha így áll a dolog, és Elijah tudott valamit, amit én nem, talán jobb is, ha mostanában nem találkozom vele - morogtam mérgesen, aztán elhúztam a számat, ahogy a lehetetlen vágyaimat említette.
- Tudod, édesem - léptem oda közvetlenül elé, és nekinyomultam, hogy aki láthatott, enyelgő szerelmeseknek nézhetett minket - a lehetetlen vágyaim miatt vagyok még mindig életben. És a lehetetlennek tűnő vágyak sokszor lehetségesek. Nemsokára be is bizonyítom neked. Szerencsére New Orleans nincs messz Mystic Fallstól. Mindkét városomon rajta tudom majd tartani a szemem - mondtam magabiztos vigyorral. - Volt lehetőséged, hogy uralkodj az oldalamon. Elszúrtad. Most már legfeljebb csak a talpnyaló rabszolgám lehetsz.

- Elijah mindig, minden téren sokkal többet tudott, mint te. - Fogalmaztam direkt kétértelműen és nem zavart, hogy közelebb jött hozzám. Zavarnia kellett volna? Nem, éppen ellenkezőleg, a mosolyom nem fagyott le az arcomról, amikor nekem nyomta magát. Megkerestem a tekintetét és végig tartottam azt, míg beszélt. Azt hiszi, hogy meghatott ezzel az állandósult uralkodási szöveggel? Komolyan, valahonnan szerzek neki egy koronát és rányomom a fejére, csak ne jöjjön mindig ezzel...
- Te vagy a király, én a királynő... ez sohasem fog változni. Együtt vagy külön-külön, mindketten uralkodunk valahol. - Suttogtam és ha már ilyen közel húzódott hozzám, akkor ujjaimat felfuttattam a tarkójáig és lágyan beletúrtam a szőke hajába.Gyengéden összepréseltem az ajkaimat és a füléhez hajoltam, míg másik kezemmel végigsimítottam a karját. Utálat ide vagy oda, az érintésemtől mindig ellágyult. - New Orleans tényleg jó hely... de gyere velem vissza Mystic Fallsba. - Kérleltem susogva, a hangomba még egy kis kedvességet is belecsempésztem.

- De ne felejtsük el, hogy a király mindig felette áll a királynőnek - mormoltam, és végigfutott rajtam valami jóleső borzongás, ahogy beletúrt tarkómon a hajamba. Ennyi kellett... egyetlen érintés, és máris képes volt elbűvölni. Bár előbb haltam volna meg, minthogy ezt beismerjem.
- Menjek veled vissza? De hát miért? - kérdeztem halkan, és csípőjét simítottam végig. Az sem zavart, hogy a nyílt utcán vagyunk. - Na és Mila? Nem hagyom őt itt. Gyere... gyere el velem a szállóba. Összepakolunk... esetleg tölthetnénk itt hármasban néhány napot. Utána visszamegyek, ha akarod. Bár nem értem, miért. Eddig le sem szartad a fejem. Most meg visszahívsz? Nem értelek.

- Nem édesem... az a királyné. - Kacsintottam rá és apró, lágy mozdulatokkal tovább simogattam a tarkóját egy olyan ponton, ami biztos ellazulást eredményez egy kis idő után. Hiába volt vámpír, emberi tulajdonságokkal rendelkező férfi is volt... és azt akartam, hogy elhiggye minden egyes szavam. Szerettem volna, ha ez így van és talán abban a pillanatban, amikor megérintette a csípőmet még el is feledkeztem az eredeti tervemről. Mindössze élveztem az érintését és el is mosolyodtam.
- Mila-nak nem lesz semmi baja. Nagylány már, nem fog elveszni a városban... nem venné a szívére, ha itt hagynád. Nem sértődékeny típus és egyébként sem érez irántad semmit, úgyhogy még fájni sem fog neki, ha lelépsz. És tudod, hogy nem szeretek osztozkodni. - Suttogtam, de még mindig olyan mézes-mázos hangon, mint az előbb. Ujjaim a válláról az arcára siklottak, aztán mit egy nyári szellő, olyan lágyan simítottam végig az ajkain. - Ne kérdezősködj... csak gyere velem. Gyere velem haza... Mystic Fallsba. - Néztem a szemeibe és legszívesebben megcsókoltam volna, de nem akartam elkapkodni a dolgot.

Ahogy folyamatosan a tarkómat simogatta, egy idő után így éreztem, minden feszültség kiszáll belőlem. Lassan már olyanná váltam a kezében, mint egy nagy, doromboló kandúr.
- De egy üzenetet... írnom kell neki... - motyogtam, elővéve a telefonomat. - Adjuk meg neki az esélyt, hogy válaszoljon, velünk akar-e jönni, vagy sem - mondtam, és ahogy végigsimította az arcomat, meg az ajkamat, felsóhajtottam.
- Basszus, Tatia - ráztam lágyan a fejem. Miért van az, hogy egyszer legszívesebben megölném, aztán két perc alatt levesz a lábamról?
- És most csak ezért jöttél ide? Hogy engem megkeress? Honnan tudtad egyáltalán, hogy itt vagyok? - fogtam meg a kezét, és a falnak szorítottam, de csak finoman.

- Nyugodtan írj neki. Jöjjön csak velünk. - Bólintottam kedvesen. Nem tudom, hogy honnan jött ez a hangsúly, de néha még én is meglepődtem magzanom, hogy mire vagyok képes. Minden kétségem elmúlt, amikor lágyan megcsóválta a fejét. Tudtam, hogy jó úton járok és nem kell hozzá sok, hogy ismét a tenyeremből egyen. A gond csak az, hogy Klaus sem volt hülye... egyikőnk sem. De megkönnyítette a helyzetemet, hogy élveztem azt, amit csináltam és ettől hihetőbb is lett az alakításom.
- Igen, ezért jöttem ide. - Mondtam őszintén és a falnak nyomott kezeimre pillantottam. - Attól függetlenül, hogy téged nem érdekelt, hogy én hol vagyok, én figyeltem rád. Figyeltem mindenre, ami Mystic Fallsban történt. És amikor megtudtam, hogy itt vagy... ide kellett jönnöm, mert vissza akarok térni a városba. Veled. - Mosolyogtam rá elbűvölően.

Megírtam Milának az üzenetet, aztán zsebre vágtam a telefont, és Tatia szemeibe néztem.
- Tényleg hiányoztam? - kérdeztem lágyan, szinte dorombolva. - Miért nem kerestél eddig? Hiszen tudod, hogy... te is hiányzol nekem - hajoltam az ajkai felé, hogy megcsókoljam. Egy centire voltam csak tőle, mikor megálltam, és elvigyorogtam magam.
- Ugyan már, kedvesem - vontam fel a szemöldökömet. - Korábban kelj fel, ha engem akarsz hülyének nézni - markoltam még mindig a falnak szorított kezeit. - Eddig nem foglalkoztál vele, hogy élek-e, halok-e, merre járok, és kivel. Aztán most hirtelen feltámadt benned ez a fene nagy hiány, meg vonzalom, mi? Engem ezzel ne etess, mert felesleges. Bizonyítsd, hogy tényleg hiányoztam. Akkor talán elhiszem.

- Persze, hogy hiányoztál... - Suttogtam és szinte már éreztem a győzelmet, amikor elvigyorodott. A fenébe, csak nem lesz ez az egész ilyen egyszer, de hát ha egyszer Klaus nem hülye... nem lehet hirtelen, mindenestül csapdába taszítani.
Próbáltam magam kontrollálni, hogy ne térjen vissza a gúnyos arckifejezésem, hangsúlyom és ne lökjem le magamról. Szerencse, hogy megálljt tudok parancsolni az ilyesfajta vágyaimnak.
- Hogy bizonyítsam be? - Kérdeztem tőle. - A nyílt utcán vagyunk... nem mellesleg éppen a kezemet markolod. - Szisszentem fel egy kicsit.

Elengedtem a kezeit. Ne mondja, hogy vadállat vagyok....
- Nos, találnék jó módszert a bizonyításra - simítottam végig a vállán. - De túl jó színésznő vagy ahhoz, hogy az ágyban is megjátszd magad. Vagy ha élveznéd... nem, ez nem lenne elég meggyőző - vontam vállat. - Maradj itt velem pár napot. És meglátom, tényleg őszinte-e, hogy mennyire hiányoztam neked. Mit mondasz? - néztem rá érdeklődve. Most kiderül, mi jár a fejében. Ha át akar ejteni, most vagy sarkon fordul, vagy ha marad, lesz időm rájönni, mit is akar valójában.

Sóhajtottam egyet, amikor elengedte a kezeimet és elégedett mosolyra húzódott a szám a szavai hallatán. Ó, szóval ő is tudja, hogy jó vagyok ebben a "játsszuk meg magunkat" dologban. Nem baj, ez még csak a kezdet volt, pár perc alatt nem is lehet megváltani a világot, érthető, ha kételkedik. Pár nap... na az elég lesz, úgyis azt mondtam Mikael-nek, hogy szükségem van egy kis időre. És ő sem hiszem, hogy két nap alatt meg fogja találni a gyógyírt.
- Legyen. - Bólintottam. - Ha annyira szeretnéd, akkor itt maradok veled. - Néztem végül a szemeibe.

Oké, ezzel most meglepett. Bár igyekeztem nem mutatni. Igaz, tény, hogy ettől a gyanakvásom még nem múlt el. Hát legyen... az a néhány nap majd megmutatja, mennyire vegyem őt komolyan.
- Jó - biccentettem. - Mila gyaníthatóan visszamegy a városba. Úgy értem, Mystic Fallsba. Szóval adok neki időt, hogy eldöntse, marad-e vagy sem. Bár kétlem, nyilván édes kettesben akar hagyni minket. A lakosztály így a miénk. Na és most... merre menjünk? Egy igazi hangulatos étterem esetleg? - kérdeztem, majd hirtelen böktem oda a kérdést.
- Miért nem érdekelt, hogy meghaltam, és most élek? Úgy fogadtad, mintha... nem is tudom - túrtam a hajamba - mintha csak elmentem volna inni egyet. Ezek után hogy várod el, hogy higgyek neked?

Lelkiekben már készültem az elkövetkezendő néhány napra, de hát a cél az szentesít minden eszközt, nem? Mindig ennek az elvnek az alapján játszottam, ez most sem fog változni attól függetlenül, hogy Klaus-ról van szó. Érzelmeim még mindig nem voltak, hiába mutattam felé azt, hogy talán már előjött néhány. Nem, teljes üresség.
- Ez a te városod, nem ismerek itt egy éttermet sem. Vagyis... pont éttermet nem. - Vontam meg a vállamat apró mosollyal, de az lefagyott az arcomról kérdését hallva. Ha valamiről, akkor erről nem akartam beszélni. Mégsem futamodhattam meg, tehát muszáj lesz.
Olyasfajta kifejezést varázsoltam az arcomra, amiből arra következhetett, hogy borzasztóan fájt nekem ez a kérdés és minden ahhoz tartozó dolog. Lesütöttem a szemeimet és nagyot nyeltem. - Te csak akkor láttál, amikor már Esther visszahozott a halálból... amikor már kikapcsoltam az érzelmeimet... előtte nem. Rebekah tudna mesélni arról a pár percről. - Ismét nyeltem egyet.