Pokoli volt. Minden egyes perc. Az ember azt mondja pokol, de fogalma sincs mi is az amiről valójában beszél. Ééén megtapasztaltam a poklot. Éreztem minden egyes zsigeremben.. a sejtek nyúlánk rejtekében, a harc mindent felőrlő perceiben, és az érzés mikor az ember úgy érzi: halott. Belülről halt meg. A keze.. a lába még mozog, de a lelkét elnyelte a ködös és zsúfolt féktelen homály. Feladta... Ez a szó rejtőzött mindig is a fejemben. Keresztben és kasul, papírcsomóvá gyűrve össze, és valamiféle vigéc masszában megtestesülve ami folyton a szemébe köpte: egy semmi vagy. Egy halott. Összetört és elhagyatott, mint a rák.. ami felőrli az egész testet és neked nem marad más csakis a veszted.
Elhittem.. Nagyon sokáig éltem átszőtt gubóba zárva, elkeseredett? Inkább önsajnálat. Tehetetlen düh tombolt a mélyben, én mégis elengedtem. Minden egyes percet, már nem érdekelt. Sokáig nem érdekelt. Csak lehunytam a szemem, és befogott anyagtalan fülemben élveztem a csendet. Csak az adott kapaszkodót. Hogy ne őrüljek meg...

Nem tudom meddig tartott. Az elesett, nincstelen homály. Nem számított az idő, a percek.. napok.. évek? Nem tudom mi adott erőt. Talán az emlékek, hogy újra küzdjek. Talán a cél, amely szentesíti az eszközt, hogy végleg bevégezzem. Magammal rántsam. Hogy honnan tudtam? Nem tudtam. Bíztam benne. Ez volt az egyetlen amit tehettem. Ha hirtelen halok meg, talán nem lesz ideje hogy elhagyjon és valaki mást is tönkretegyen. Fürkésztem. A gondolatai között jártam-keltem.. az érzései.. a tettek.. mind egyre erősítettek a meggyőződésemben hogy ennek véget kell vetni. Ha halnom kell, hát boldogan halok vele. Felhőtlenül az elégedettségben hogy velem együtt távozik egy ilyen fékezhetetlen veszedelem. Eltökélt voltam. Többnyire. Küzdöttem. De ő volt az erősebb.. Minden egyes percben, de nekem tartanom kellett magam ahhoz amit elterveztem. Nem engedhettem, hogy bármit is megsejtsen, idő előtt. Rövid támadások.. Csak úgy néhanapján, alkalmanként, csak hogy teszteljem és nem is erősködtem, csak kerestem a mozdulatokhoz vezető rést az ellenőrzésen. Annyi elég lesz! Ha csak egy rövid időre is az irányításom alá vehetem a kezeimet, többé már nem hibázom. Ha újra a kezembe kerülhetne egy darab üveg vagy penge, nem a vérerek a legjobb megoldás. A szív.. megadón adja meg az utolsó dobbanást a létnek és hogy képes leszek e rá? KÉPES! A perc már előre itt villódzott a fejemben de jól tudtam, lesz mibe kapaszkodjak. Egy kép.. A feleségem! És két gyönyörű gyermek - akárcsak az én Elenám - jóléte. Megéri ez az áldozat. Egy élet.. hogy mindenki másnak nyugodalma legyen...


Túúúl sötét volt! És túúl éles az a fény a szememben. Hogy újabb játék? Megvoltam róla győződve. Ez az eszetlen mást se csinál csak szórakozik folyton és én remek lehetőséget láttam benne. Mégsem sikerült az amit elterveztem. Pedig milyen ragyogó lehetőség lenne! Félreállt. Megfogyott az újabb irányítás, vesztettem, és tudtam, hogy ez megint nem az én pillanatom. Elengedtem. És azután minden olyan hirtelen történt meg...

folyt. Rick testében, Kórház

Óratorony

Hogy miért éppen ide jöttem? Fogalmam sincs, csak annyit tudtam, hogy itt nem bánthat. Mármint... egy szellem engem nem tudna bántani. Ő maga mondta, hogy romlott emberek testét veszi birtokba, én pedig minden voltam, de romlott ember nem. Ez a jelző nem illett rám és amúgy sem voltam egy félős kislány.
- Matthias! - Szálltam ki a kocsimból. - Itt vagy? - Kérdeztem. Nem láttam sehol...

Követtem őt idáig. Zsebre vágtam volna a kezemet, ha tudnám, de eléggé hülye mozdulat sült volna ki belőle, és ezért inkább mellőztem a dolgot. Átnyúltam volna saját magamon.
- Mégis hol lennék, ha én kértem, hogy jöjjünk csendesebb helyre? - szólaltam meg ridegen. A hideg levegő kiváltotta belőlem ezt, és mondhatni, így voltam a valódi Matthias.
- Kellene nekem egy test... nincs valami tipped? - kezdtem el gondolkodni hangosan. Majd biztos ő fog nekem segíteni... hahhaha...

- Bocs, csak nem vagyok hozzászokva, hogy igazából a levegőbe beszélek. - Egy kicsit összerezzentem, amikor meghallottam a hangját, de rögtön arrafelé fordultam, hogy Matthias ismét a szemeim elé kerüljön. Még mindig annyira szürreális volt ez az egész helyzet... bár a vámpírok, vérfarkasok és társaik jobban voltak? Dehogyis, sőt..!
Kérdésére mégis felakadt a szemem. - Nem ismerek egy olyan embert sem, aki szívesen adná neked kölcsön a testét. - Vontam meg a vállam, de azért nem volt laza a felfogásom. - Egyébként is... miért vagy még mindig itt? Mármint az élők között. - Tettem hozzá. - Miért nem... lépsz tovább vagy hasonló? - Kérdeztem rá arra, ami nagyon érdekelt. Hiszen a túlvilág gondolom nyitott előtte.

- Egy kívülállónak könnyű ilyet kérdezni. Miért nem lépek tovább? Egyszerű az oka.. mert még nem kell. még ninncs mindenem elintézve. S míg nem intézek el mindent, addig nem is szándékozom továbbállni. - sóhajtottam fel, és nézni kezdtem az elhaladó autókat kissé távolabbról.
- Kell egy test. Mert nélküle semmire nem megyek. Nemrégiben szabadultam ki a helyi ex töritanár testéből. - vigyorodtam el. Ez a csaj egy Gilbert. Biztos ismeri.

- Azért könnyű ilyet kérdezni, mert ez a legnormálisabb kérdés, amit ilyen helyzetben fel lehet tenni. Mégis mi dolgok lenne még évszázadok után is az élők között? Szellemként? Hiszen így nem tudsz csinálni semmit. - Egyszerűen nem értettem, hogy miért nem hagyja békén az embereket és miért kell, hogy megszállja őket. Nem lenne könnyebb megszállnia a túlvilágon és ott tovább létezni? Talán még olyanokkal is találkozna, akik hozzá hasonlóak. Sőt, biztos, hogy szerezne magának egy-két nem teljesen komplett ismerőst.
- A helyi... - Na ne, ez nem lehet igaz! Ő most Alaric-ról beszél? Megszállta őt? - Te megszálltad Alaric Salzmann-t? De mégis... mikor? Miért? Azon kívül, hogy szükséged volt egy testre. Ő nem hiszem, hogy bűnös lélek lenne. - Csóváltam meg a fejem. Alaric Elena anyjának a férje volt és ahogy hallottam, egyáltalán nem rossz ember.

- Óh, szóval nem hallottad, hogy mi mindent műveltem Ricky testében? IGencsak kár... - fintorodtam el. Tehát nem jutottak el tetteim a világ minden sarkára, mint hír? Na nem baj... mondjuk pont az volt a lényeg, hogy néhány emberecskén kívül senki ne tudja. De hogy ez a családtag se tudja... pff...
- Nem olyan régen, és majdnem egy évig uraltam a testét. Eléggé sok nőt tettem el láb alól, míg a testében voltam. - vigyorodtam el kegyetlen szikrával a szememben.

Nem lesz ez jó... nagyon, nagyon nem... ez a hangsúly, ezek a szavak... a hátamon futkosott az hideg tőle. És én még azt hittem, hogy képes vagyok arra, hogy összefussak egy normális emberrel. Úgy látszik, hogy ez meghaladja a képességeimet, egyetlen épeszűvel sem tudok összeakadni.
Még a szó is bennem maradt... rengeteg nőt ölt meg... ártatlan nőket? Ez a férfi tényleg beteg, nem normális, egy állat. Ezt nem vagyok képes tovább hallgatni... egy családtag testében lemészárolta a fél várost? Azt hiszem, hogy szédülök.
- Te egy... szörnyeteg vagy. - Nyögtem és kissé hátrálni kezdtem. Nem kellett volna félnem tőle, hiszen csak egy szellem, de... ezek után én már nem számítottam semmi jóra. - Hogy tehetted ezt?

- Szörnyeteg lennék? Jaj, nekem... szegény fejemnek... mit tettem? - kérdeztem olyan ironikusan, ahogy csak képes voltam rá, miközben úgy pislogtam rá, mintha maga a szentlélek szállt volna le hozzám, hogy jó útra térítsen.
- Tudod... az a probléma, hogy ha én egyszer felfigyelek valakire, akkor azt tényleg figyelem - jelent meg egy szomorkás vigyor a képemen, nem mintha bántam volna. Csak próbáltam együttérzést mutatni, hogy lássa, innentől az élete cseppet sem lesz könnyebb, mint ezelőtt volt.
- És biztosan a te környezetedben is van olyan, akit... könnyű szerrel meg lehet szállni - suhant végig az arcomon valami rettenetes.

Nem hittem volna, hogy idáig fajul a dolog. Egy őrülttel beszélgetek, miközben már magamról is kezdtem elhinni, hogy megőrültem. Látom őt, pedig Matthias csak egy szellem. Akkor miért? Miért pont én? Egyáltalán nem akarok szellemekkel beszélgetni, főleg nem olyanokkal, akik kényük-kedvük szerint megszállnak embereket, hogy emeletes ocsmányságokat és bűnöket kövessenek el a testükben.
Szavai kissé megrémítettek. Ugye ezzel nem arra akar utalni, hogy mostantól állandó látogatóm lesz? Mert ha igen, akkor nagyon gyorsan keresnem kell valami szellemirtót, mert ezt én nem fogom kibírni. A vámpírokkal még elbánok, de az itt-ott felbukkanó pszichopata halottak már az én képességeimet is meghaladják.
- Az én környezetemben senki sincs, akit megszállhatnál. - Jelentettem ki magabiztosságot erőltetve magamra. - A családom normális, a rokonaim nem olyan sérültek, mint te. - Szúrtam oda neki, bár nem hiszem, hogy ezzel annyira meghatottam volna. - De most már értem, hogy miért vált a hobbiddá az emberek megszállása és hogy miért vagy még mindig itt... túlságosan bolond voltál már élőként is. Fogadok, hogy már akkor is ennyire aberrált voltál. - Pillantottam rá gúnyosan és lenézően. - Nem tudtad teljesen kiélni a beteges vágyaidat, amikor még éltél? Szegény kisfiú... - Csóváltam meg a fejem, mintha meghatna a lehetséges története.

Szúrkálódott a kis hölgy. Ez azonben a legkevésbé sem érdekelt. Engem aztán nem lehetett ilyesmivel megfogni... bár örüljön, hogy nincs testem, mert még egy ennél durvább szó, és megtudta volna, milyen az én haragom. Bár nem... nem szoktam én haragos lenni. Inkább beteg. És beteg dolgokat csinálok az olyan csinos lányokkal, mint amilyen ő.
- Hm... - gondolkodtam el. - Nem... tudod... mikor én voltam szegény kisfiú, még élő fiú... rajtam élték ki mások a beteges vágyaikat. Ideje, hogy most én tegyem meg másokkal. És tudod mit? Már majdnem két évszázada remekül megy. - néztem végig rajta ismét. - Mit is mondtál? Nincs megszállható lélek a közeledben? Hm... ezt én majd letesztelem.

- Ezért csinálod? - Vontam fel a szemöldökömet elszörnyedve. - Azért, mert téged is bántottak? Ez nem ok arra, hogy szerinted bűnös lelkektől elvedd a testüket és ilyen borzalmas dolgokat csinálj velük. - Csóváltam meg a fejem. Ez hihetetlen, de tipikus pszichopata vonás. Ha ő szenvedett, akkor más is... persze valószínűleg ő sem érdemelte meg kisfiúként, hogy bántsák, de... neki nem kellett volna ezt az utat választania.
- Csak hagyd békén a családomat... mindenkit, akihez közöm van. Kérlek. - Csúszott ki a számon. Nem akartam, hogy valakinek bántódása essen, mert ez az őrült átvette felette az irányítást.

- Mégis kin álljak bosszút, ha nem az embereken? - kérdeztem úgy, mintha tudhatná a választ. Annyira fájt még mindig az emlék, hogy velem mi mindent tettek meg... a saját apám mi mindent tett meg velem, mint törvénytelen fiával. Ezerszer átkozom a napot, mikor gyermeket nemzett anyámnak. Engem. Annyi mindentől megkímélhetett volna, és most nem járna ilyenen az agyam.
- Áh... szóval van féltenivalód - mondtam gonosz vigyorral, ahogy a családjáról beszélt.
- Ja igen... az unokatestvéred talán? Annak a hülye vámpírnak a felesége... és a gyerekeik... hm... kecsegtető - mondtma elgondolkodva.

- De azok az emberek, akiket megszállsz nem ártottak neked! - Emeltem fel kissé a hangom. Hogy lehet valaki ennyire beteg és elvetemült? Nem gondol arra, hogy hiába gyenge lelkeket száll meg, azoknak is lehet hogy van családjuk, barátaik, szerelmük, gyerekeit, olyan személyek és dolgok, amelyekért megéri élniük. Ő pedig tönkreteszi ezt egyetlen másodperc alatt: amikor beleszáll a testükbe mindig eltűnik. Csak Matthias marad és a szörnyű gondolatai. - A bosszúnak az a lényege, hogy azokon vegyél elégtételt, akik bántottak és ők már valószínűleg rég halottak... eltűntek és senkivel sem tudják már azt tenni, amit velük. Így csak ugyanolyan leszel, mint ők, egy cseppel sem jobb. Te is bántod az embereket. - Motyogtam elszörnyedve, de arra felkaptam a fejem, amikor megemlítette Elenát és a családját. Vámpír ide vagy oda, az én unokatestvéremet és a férjét, a gyerekeiket senki sem bánthatja. Még én sem... elvileg.
- Ne merj a közelükbe menni, megértetted? - Elég érdekesen jött ki, hogy fenyegetek egy szellemet, de semmi más nem jutott eszembe. Mégis mit mondhatnék? - Ők jó emberek, nem tettek semmi rosszat. Talán Damon vámpír, de most már normális.. Boldogok, gyerekeik vannak és szeretik egymást. Szép életük van és ebbe nem rondíthatsz bele. - Magamnak bevallottam, hogy rossz volt a tudat, hogy Elena egy vámpírt választott szerelméül. Féltettem az unokatesómat, ám mégsem mehettem úgy oda, hogy levadászom a férjét. Gondolnom kellet más tényezőkre is.

Hangosan nevetnem kellett. Istenem, ez valami rossz vicc? Egy ilyen kis senki fenyeget engem? Ugyan már... egy egész hadserggel sem lenne képes elintézni, és most itt problémázik nekem? Hagyjuk már, hagyjuk...
- Fenyegetsz? Nevetséges vagy, kislány. Vagy inkább... hm. - gondolkodtam el, majd odaléptem elé, és megérintettem a vállát.
- Látod? Én képes vagyok rá, ha nagyon akarom, hogy megérintsek valakit... de te... semmi nem vagy hozzám képest. És tudod mit? túlzottan is a fejembe másztál... testet akarok... és utána téged kaplak el először. - mértem végig tökéletes alakját.

- Nem én vagyok a nevetséges, hanem te, mert még mindig itt vagy ki tudja hány száz év után is. - Sziszegtem, aztán eszembe jutott, hogy ez a beteg állat már személyesen is ismerheti Elenáékat, hogy Alaric testét birtokolta egy ideig. Istenem, tényleg képes lenne bántani őket? Nem... nem hiszem el. Bár nem néztem ki belőle, hogy csak blöfföl... hirtelen minden lehetségesnek tűnt.
Megijedtem, ahogy a vállamhoz ért és hátráltam két lépést. Meg tud érinteni? Hogyan? Ne... azt sem fogom engedni, hogy akármit csináljon velem. Fel leszek készülve rá. - Nem fogsz tudni elkapni. Nem ismersz még... - Talán nem kellett volna kötekednem vele, de nem tudtam máshogy reagálni.

Hátrált egy lépést, mire elvigyorodtam, és úgy néztem rá, mint egy egyszerű prédára. Ahogy a szemei megteltek azzal a furcsa fénnyel... hm, éreztem valami fémes ízt a számban. Talán a vér ízét, mely... minden áldozatomnál olyan édes volt, hogy... különleges.
- És mondd csak... miért nem lennék képes elkapni téged, ha?! - kérdeztem megvetően. - Eddig még sosem volt problémám ezekkel... és most sem lesz. Jobb, ha ezt itt és most megtanulod. - mondtam összekoccanó fogakkal.

- Mert meg tudom védeni magam. Nem vagyok olyan törékeny, mint azt mások gondolják. Tudod, a vámpírok is sokszor ráfáznak, mert előítéletesek velem szemben. - Eléggé felbátorodtam, de nem érdekelt. Utáltam, ha megfenyegettek és ilyenkor míg mások megijedtek, addig bennem elkezdett dolgozni az adrenalin és nagy lett a szám. Néha vesztemre, mert ilyenkor előfordult, hogy a már félig levadászott vámpírok eltörték a nyakamat, utána viszont mindig megtaláltam ket, hogy végezzek velük. Sohasem úszták meg.
- És azért is, mert nem ijedek meg egy egyszerű kis szellemtől, még akkor sem, ha egy pszichopatáról van szó. Majd meglátjuk, ha ne adj Isten szerzel egy testet, hogy akkor is képes leszel-e ijesztgetni. - Mondtam rezzenéstelen arccal.

- Szerzek testet, ne aggódj. TE fogsz nekem testet szerezni, nem más. - billentettem oldalra fejem, és elvigyorodván végignéztem rajta. - Veled kezdem utána a sort... ideje lesz visszatérnem a mészárlásokhoz. Hiányzik az emberi vér. - mondtam szinte fintorogva, majd magamhoz képest eléggé szolídan elmosolyodtam, szinte már bájologva.
- Tudod mit? Nem kell egyetlen ócska barátod teste sem. Megkímélem az életüket. Cserébe szerezned kell nekem egy boszorkányt, aki ad nekem sajátot. És akkor... én nem bántom a szégyenletes családodat. - súgtam úgy, hogy lássa, tényleg alkuképes vagyok.

- És mégis miért szereznék neked testet? Most fenyegettél meg, hogy amint lesz tested, megtalálsz... nincs sok kedvem veled még egyszer találkozni. - Rossz érzésem támadt, amikor végigmért. Mintha kétszáz kést szúrtak volna egyszerre a hátamba, a pillantása annyira hideg és rémisztő volt, hogy libabőrös lettem. Azt hiszem, belül most kezdtem el igazán félni, de ezt nem mutathattam ki.
Megakadt bennem a levegő. Ha boszorkányt szerzek neki, akkor nem bánt senkit a közelemben? Mégis... hogy gondolja ezt? Hogy hihetném el, amit mond? Ő egy pszichopata, azt sem lehet elhinni neki, amit kérdez.
- Tényleg nem fogod bántani őket? Egyikőjüket sem? - Nyeltem nagyot. - Mert ha ez igaz, akkor... ismerek egy boszorkányt, aki talán tud segíteni neked. - Vallottam be nagy nehezen.

Tekintetemből egy pillanatra sem tűnt el a ravaszság, a kegyetlenség, s gonoszkág, mellyel uralni akartam valakinek a testét. De most azon volt a sor, hogy én magam kapjak saját testet. Olyat, melyben egyedül én vagyok... s egy másik lélek nem fog engem kilökdösni. Mert azt többé nem akarom sem érezni, sem hallani a fejemben. Ritka idegesítő, ha valaki beszél hozzánk a fejünkben.
- Valóban? - mondtam mosolyogva, de mindebben nyoma sem volt az együttérzésnek. - Hallgatlak. És ígérem... dögöljek meg, ha nem tartom be az imént ígérteket. - mondtam nevetséges hanglejtéssel.

Azét imádkoztam, hogy minél előbb szabaduljak innen. Ez a tekintet beleégett az agyamba és már előre attól féltem, hogy nem fogok tudni aludni tőle, mert szégyen nem szégyen, de nagyon ijesztő volt. Én, a vámpírvadászok gyöngye megijedek egy ilyen kis szellemtől... bár Matthias-t inkább a mumus kategóriába sorolnám, de kinek mi. Az emberek talán még veszélyesebbek voltak őrültként, mint a vámpírok.
- Gondoskodni fogok arról, hogy megdögölj, ha nem tartod be az ígéretedet. - Motyogtam. Míg ő visszakapja a testét, addig én szépen bebiztosítom majd magam, mindent megtervezek, csak ne találjon meg. - A boszorkány ismerősöm nagyon erős... az Eredeti boszorkány lánya és most itt van Mystic Fallsban. Keresd meg a Mikaelson-villát. Hidd el, nem nehéz, hatalmas birtok egy csicsás kastélyszerűséggel a közepén. - Vontam meg a vállamat. - Ott megtalálod Candice-t. Mondd neki, hogy én küldtelek és... meg fogja tenni, amit kérsz tőle. - Sóhajtottam, majd nagy levegőt vettem. Jóban voltam Candice-el és jött nekem eggyel, szóval ezzel nem lesz baj. Azzal viszont lehet, hogy ez a mocsok nem tartja meg, amit ígért...