Éhezem. Túl sok volt ez az elmúlt pár nap. Annyira lefoglaltam magam, hogy eszembe sem jutott táplálkozni, pedig lehetőségem lett volna rá. Mégsem tettem, most viszont száraz a szám, s a torkom is. Ingerült vagyok, s keresem a megfelelő áldozatomat. Meg is találom, éppen egy nála gyengébb alakot terrorizál. - Nem szép dolog nálad gyengébbekkel kezdeni, nem gondolod? Miért nem kezdesz valaki olyannal, aki méltó hozzád? - Felfedem magam, pedig ritkán szoktam beszélgetésbe elegyedni, viszont ez a nő felkeltette az érdeklődésem. Éhezem, s most még ingerültebbé tett, ahogy azt a fickót terrorizálta, aki most esélyt kapva menekülni próbál. - Lássuk, képes vagy e küzdeni egy hozzád hasonlóval is? - Jelennek meg egy pillanatra a sötét erek a szemem alatt, csakhogy tudja kivel van dolga. Egyenlőre nem tartom szükségét bemutatkozni...
Tehetetlen sóhaj szakad ki belőlem, mikor felbukkan egy ismeretlen vámpír. Az már első pillantásra is egyértelmű, hogy... messze nem esik ugyanabba a kategóriába, mint az a szerencsétlen, akinek volt bátorsága nekem esni. Komolyan... mi a fene folyik itt? Matricával ragasztotta valaki a homlokomra, hogy „Gyertek csak és idegesítsétek, mert erre vár és nem másra”. Nos... így legalább nem unatkozom, ez tény. Az éremnek mindig két oldala van. Sosem szerettem az olyanokat, akik sírnak valamiért... aztán ha megkapják, azon kezdenek el problémázni, hogy mégsem jó. Eltűnődve figyelem, ahogy „bátor” támadóm megpróbál kereket oldani. Nem igyekszem meggátolni benne. Ha lesz olyan ostoba, hogy később újra próbálkozzon... hát majd akkor folytatom vele ezt a kis társalgást. Már ha akkor én még életben leszek, ami... erősen kérdésessé vált. Ki a fene lehet ez az alak? Nos... legalább van stílusa. - Nem én kezdtem vele – jegyzem meg. - Ő hitte azt, hogy okos dolog megtámadnia. Azt hiszem ezek után igazán nem róható fel számomra, hogy... elbeszélgettem vele egy kicsit. Nagyon nehezen tűröm el, ha a környezetemben... valaki nem a megfelelő módon viselkedik. Az illem... véleményem szerint fontos dolog. A taknyos kölykök mostanában mintha azt hinnék, hogy... az övék a világ – csóválom meg a fejem. - De valamiért nem hiszem, hogy a vámpírbaráti szeretet és testvériesség érzése motiválta a... közbelépésre – teszem hozzá. Nem tudom, hogy ki ez az ismeretlen. Ez pedig óvatossá tesz. Sosem ugrom bele ész nélkül a... kockázatosnak tűnő helyzetekbe. Ez pedig éppen most lett átminősítve olyanná. Ó... félreértés ne essék. Nem szoktam én félni. Egyszerűen csak... jól megfontolom, milyen lépést tegyek meg a... kevésbé egyszerű szituációkban. Tény, hogy akkor érzem jól magam, ha dominálhatok, de... van annyi eszem, hogy... néha hajlandó legyek félrerakni az elveimet. - Hozzám hasonlóval? – kérdezem, majd elmosolyodom. - Vagy... valami... nálam sokkal többel? – Jelenleg még csak megsaccolni sem tudom, mennyi idős lehet... de van benne valami, ami... Igen, talán túlságosan is magabiztos. Bár ez önmagában még semmit sem kell, hogy jelentsen. Hagyom, hogy a karó a földre hulljon a kezemből. Karjaimat összefonom a mellkasomon és állom a tekintetét. Nem ijedek meg, bár talán erre számít. - Küzdelem? Arra mindig kapható vagyok. Nélküle és a kihívások nélkül... nem lenne szórakoztató az élet. – Mégsem ugrom. Nem vagyok annyira hülye. Tegye csak meg az első lépést ő... én pedig... felmérem a terepet.
Gúnyos mosoly ül ki arcomra. Erősebb vagyok mint ő, ez biztos, hiszen Silas még nem szabadult ki. Halk nevet. - Hogy mi motivál? Az éhség kedvesem... Ez a legnagyobb motiváció! - Egy pillanat alatt termek előtte, de még nem lépek. Szeretem kiélvezni, ahogy nem tudják, mire készülök. Soha nem látnak bele a fejembe. - Hogy több lennék? Meglehet... - Hangom vészjósló, veszélyt sejtet. - Itt nem lesz semmiféle küzdelem, kedvesem.... - Szinte észbe sem kap, s már a nyakára tapadok, s szívom az engem éltető folyadékot egy vámpírból. Érzem, ahogy az ereje átszáll belém, éhes vagyok, de mégsem mohó. Kiélvezem minden egyes cseppjét. Bátor vagyok, hisz tudom, ha kifacsarom, akkor is feléled, hiszen csak akkor halna meg, ha kitépném a szívét. Érzem, ahogy gyengül, és érzem, ahogy erősebbé válok, talán el is veszti az eszméletét, úgy hiszem teljesen kiszívtam belőle miden csepp vért. Talán meg is halt, bár idősebb vámpírral van dolgom, s azok szívósabbak, minden esetre várom, hogy magához térjen...
Veszélyes helyzet. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy... most aztán tényleg észnél kell lennem. Furcsa módon mégis élvezem... Bár nem ugrom neki ész nélkül az erősebbeknek azért... unatkozni sem szeretek. A halál mindig játszik. Sosem estem abba a tévhitbe, hogy... végleg elkerül majd, csak azért, mert évszázadokkal ezelőtt felhagytam azzal az öregedés dologgal. Az én életemben is történhetnek bizony... váratlan események. Ez a mostani pedig kétségkívül ebbe a kategóriába esik. Minden idegszálam azt visítja, hogy jobb lenne, ha megpróbálnék odébbállni. Túl magabiztos. Túlságosan is... baljóslatú. De kíváncsi vagyok. Ez a tulajdonságom pedig gyakran legyőzi a józan eszemet. Különben is... ha tényleg annyival erősebb nálam, mint sejtem... valószínűleg nem juthatnék túl messzire. A menekülésben különben sincs semmi szórakoztató. Egyszer futottam el életemben... annak következményeképp váltam vámpírrá. Többször azonban nem fogok elfutni... ebben teljesen biztos vagyok. Számomra ez... egyszerűen nem kérdéses. Szavai veszélyt sejtetnek. Derengeni kezd, hogy mire készül, de annyira abszurdnak tűnik a gondolat, hogy nem is fogom fel igazán. Reagálni nem marad időm... már ott is van és... Tényleg megteszi. Oké. Erre nem számítottam. Erős. Túl erős... Eleinte még próbálom ellökni magamtól... szabadulnék... De persze nem sokat érek el a kísérletezéssel. Aztán szépen lassan elgyengülök... minden elsötétedik. Fogalmam sincs róla, hogy mennyi idő elteltével térek magamhoz, de ő még mindig ott van. Remek. Szóval ennyi nem volt elég. Ki lehet ez az alak? Engem is tituláltak már pszichopatának, elmebetegnek... negatív jelzők egész sorát aggatták rám bizonyos attitűdjeim miatt. Ilyesmit azonban sosem műveltem és nem is művelnék. Furcsa módon nem vagyok felháborodott, pedig egy ilyen akciónak minimum dühöt kellett volna kiváltania belőlem. De... én inkább kíváncsi vagyok. Ráadásképpen a hepciáskodással úgysem érnék el semmit. Legfeljebb azt, hogy teszem azt megnézi magának a szívemet. - Most visszatérhetnék akár arra a... miért csúnya dolog vegzálni a gyengébbeket dologra – jegyzem meg, miközben megtapogatom a nyakamat. - Nos... meg kell mondjam, ilyesmire... tényleg nem számítottam – mosolyodom el. A jelen helyzetben tőlem ez... azt hiszem nem éppen az elvárt reakció. Talán meg is lepődik rajta. Bár az eddigiek alapján... valószínűleg nem egyszerűen csak nem érdekli.- Csak nem ezzel kompenzál valamit? – kérdezem, miközben ismét végigmérem. Azért... teljesen nem tudom visszafogni magam, bármennyire is akarom.
Érzem a vérét, s számomra ez a természetes. Soha nem öltem azért, hogy élhessek. Helyesbítek, soha nem öltem embert. Persze nem minden áldozatom maradt végleg halott. Ugyanis a vámpírok újraélednek, és akár többször is lecsapolhatom őket! - Kompenzálni? Igen, az éhséget. Szörnyű mikre vetemedek. Tudod, ha még nem tűnt fel, és nem emberekből táplálkozom. Sosem tettem eddigi életem folyamán... Beszélek ismét. Figyelem, ahogy felkel a földről. - Tudod, szerencséd, hogy jó kedvemben találtál, ezért nem is öllek meg. De mint feltűnt erősebb vagyok nálad... - Töltelék szöveg, s a legrosszabb, hogy nem tudja, mit tervezek, pedig nekem már megvan a tervem vele. - Mikael vagyok. S te bátor hölgy? - Most jobban megnézem magamnak, és mindamellett, hogy éles a nyelve, még csinos is, habár most gyengébb mint eddig, így talán nem menekül el.
Fogalmam sincs róla, hogy mit tervezhet. Tisztában vagyok vele, hogy most már csakis rajta múlik, mi lesz ennek az egésznek a vége... Vagyis ügyesen kivette a kezemből a saját sorsom irányítását. Utoljára apám volt képes erre. Ez... bosszantó gondolat. Ugyanakkor nem tagadom, van bennem némi... kíváncsiság is. Most felesleges és helytelen, hiszen... bármelyik pillanatban végezhet velem. Tudtam, hogy Mystic Falls talán tartogat majd számomra meglepetéseket, ám... ilyen kaliberűre nem számítottam. Moderálnom kellene magam és kétszer is meggondolni, mit mondok elvégre... szerény véleményem szerint mindig is megvolt a magamhoz való eszem. Van, amikor nem elég és nem is lehet pusztán az erőre támaszkodni. De nem tehetek róla... ilyen a természetem. A megalázkodás mindig is távol állt tőlem. Semmit sem gyűlölök jobban annál, mint ha... irányítani próbálnak. A veszély mégis... beteges módon vonz. A halál... nos, rendkívüli módon kellemetlen végkimenetele lenne ennek az egésznek. Észnél kellene lennem. Túlságosan is gyenge vagyok a gondolatok pedig... szinte szétfeszítik a koponyámat. Tehetek én itt még bármit is? - Ó... – csodálkozást tettetek. - Nem táplálkozol élőből? Nem mondod? Ha nem hívod fel rá a figyelmemet észre sem veszem. – Oké... legalább már a lábamon biztosan állok. Azért ez is előnyös. - Azért ez túlzás... Én csak bűnözőket ölök. Ők megérdemlik, de ez... – megrázom a fejem. - Á... mindegy. Úgysem érdekli. Méregetem. Próbálom kitalálni, hogy... mégis milyen irányban folyhatnak tovább az események. Az, hogy itt van és még élek... jelez valamit. Mégis mit? Egyik lehetőség sem tűnik túlságosan biztatónak. Mégsem félek. Talán mazochizmus... talán egyszerű öngyilkos hajlam... de ezt az évszázadok kinevelték belőlem. Ha beleugrok valamibe és nem élem túl... hát így jártam. Mindig képes voltam racionálisan gondolkodni. Legalábbis ha megerőltetem magam. Tudom, hogy fontos a tiszta fej. Még ha nem is tetszik valami... néha jobb, ha befogom a szám. Kellene. - Erősebb vagy. Tény. És... lényegesen... veszélyesebb. Nem vagyok hülye. Látom – félrebiccentem a fejem és ismét végigmérem. Igen. Hallgatnom kellene, vagy... visszafognom a rám oly nagyon jellemző stílust. Még mindig nem vagyok tisztában minden... körülménnyel. - A nevem Elodie... Elodie Lancaster – mutatkozom be. Veszélyes. Jobb lenne, ha a lehető legmesszebb lehetnék tőle. Még mindig nem hiszem el, hogy... csak úgy képes volt nekem esni... Micsoda egy dög! Mondjuk én sem bánok finoman... nos... másokkal. Ilyen kellemetlen, ha... a másik oldalra kerülök. Bizony... néha kénytelen vagyok rájönni, hogy préda is lehetek, nem csak a vadász. Ez baj.
- Idősebb vagyok, tehát erősebb is, kérlek mutass egy kis tiszteletet irányomba! - Jelentem ki flegmán, majd a falnak támaszkodom. - Tudod, még jó hasznom származhat belőled... Azt hiszem... - Suhanok közel hozzá, hogy testünk összeér, és onnan nézek vissza rá. - Tudod attól még ők is emberek... Élők. - Szólalok meg halkan, miután visszaálltam a helyemre. - Értem, hogy nem vagy hülye, viszont a szádra nem figyelsz, csoda, hogy még élsz... - Tiszteletkörök. Mindig is utáltam, de most belemegyek a játékba, mivel unatkozom.
- Nem tisztelek senkit, csak... ha az kiérdemelte – közlöm vele. - A kor önmagában még nem ok az ilyesmire. Még akkor sem, ha... te szemlátomást meg vagy győződve róla, hogy... jogosan várod el. Flegma. Túlságosan is magabiztos. Bármennyire keserű ízt is ad a számnak kénytelen vagyok beismerni, hogy... minden alapja megvan rá. Vele szemben nem sokat tehetek. Túl erős. Hát... unatkoztam, panaszkodtam... megkaptam, amit akartam. Az biztos, hogy most már semmi sem lesz olyan egyszerű... ezen a napon. Mindig benne voltam a veszélyes játékokban is, ám... úgy érzem, ez most egy olyan szint, amin még nem jártam. Kíváncsiság. Lehetőségek. Veszély. Igen. Ez utóbbitól kétség kívül... szinte izzik a levegő. Itt most én csakis... engedhetek. Ez pedig nem tetszik. Nagyon nehéz lenyelni... úgy meg főleg, hogy... nem vagyok az ilyesmihez szokva. Régen elmúltak már azok az idők, amikor még... apám elvárt tőlem minden ostobaságot, ami akkor kötelessége volt egy lánynak. - Hasznod? – felvonom a szemöldököm. - Egészen pontosan... miféle? Vagy... nem is rám tartozik? – mosolyodom el hirtelen. - Ó igen... élő, lélegző emberek. Ám... habozás és gondolkodás nélkül veszik el embertársaik életét. Nyomorba döntik őket... pénzért... javakért... haszonért. Sokan pedig még... meg sem kapják a méltó büntetésüket, mert az igazságszolgáltatás nem talál rájuk. Vagy nincs elég... bizonyíték. Miért kellene törődnöm velük? Inkább ők, mint az állatok. Ilyen módon nem lenne értelme... legyengítenem magam – teszem hozzá. Közel jön. Túl közel. Mégsem rezzenek össze. Csak figyelem. Ha meg akar ölni, úgyis megteszi. Ezzel tisztában vagyok. Már elfogadtam. Most akkor... minek játsszam az ijedőst? Tudja, hogy tudom, mi a helyzet. Ez elég. - Ügyes lány vagyok én – jelentem ki magabiztosan. - Van... számos jó tulajdonságom. Nem véletlen sikerült kihúznom eddig. Ha kell, moderálom én magamat. De ha nincs hozzá kedvem inkább... vállalom a kockázatot.
Tetszik a hölgy csípős nyelve, és most kivételesen jó passzban talált. Nyeregben érzi magát, annak ellenére, hogy tisztában van vele, hogy sokkalta erősebb vagyok, mint ő. De nem ismer, amit a hasznomra fordíthatok. Már meg is érett a feladatra, amit neki szántam. Nem hagyom John-nál a gyógyírt, kizárt. Még a végén belehal. Azt meg nem venném a lelkemre. - Ha eljön az ideje, el kell rejtened nekem valamit. De ennek az a feltétele... - Sohanok közel hozzá. Meg fogom igézni, nincs más út. - Hogy ne kérdezd mi az, és ha elrejtetted, felejtsd el, hová tetted, míg azt nem mondom, hogy emlékezhetsz! Értesz? - Hamar ment. Nem emlékezhet rá, és én nem tudhatom hova rejtette. Silas nem tudhatja meg, mire készülök. Sakkban akarom tartani. De előbb vagy utóbb vissza fogja szerezni a gyógyírt. Csak egy kis időt kell nyernek. - Egy férfi viszi el neked. Szóval mindig lény a közelben, s ha valaki kérdezi, nem ismersz... - Persze ettől tudni fog rólam, de ha más kérdez, mintha nem is léteznék. Ezek csak apró kis elővigyázatosságok a jó ügy érdekében. - Szóval... Hol is tartottunk? - Megigéztem, persze most még tudja, de később... Majd elfelejti, ha eltűnök a szeme elől.
Teljes és totális döbbenet. Oké, rendben van... erre tényleg nem számítottam. Már azt is világosan látom, hogy nem fogok olyan egyszerűen megszabadulni ettől az alaktól. Ez a találkozás... rengeteg kétséget vet fel. Irányítani próbál és ez valószínűleg nem is csak valami elbaltázott próbálkozás lesz a részéről. Mégsem a színtiszta düh lobban fel bennem, hanem csak... a vágy a további dacolásra. Persze tisztában vagyok vele, hogy milyen könnyen végezhetne velem, de az ilyesmit én nem tudom olyan könnyen lenyelni. Kár, hogy most nem számít a véleményem. Nem akarok válaszolni neki mégis... azon kapom magam, hogy már nyitom is a szám. - Igen. Értettem. – Bravó, Elodie! Ügyes lány vagy. Neked is mindig a legjobb alakokkal sikerült összefutnod. Nos... úgyis én panaszkodtam, hogy túl sokat unatkozom. Hát most megkaptam... - Nemrég érkeztem. Nem állt szándékomban bárhová is menni. – Végül pedig csak bólintok arra, hogy ha kérdezik, nem ismerem. Kétségtelenül... így fogok cselekedni. Aligha tehetnék ellene bármit is. Abban meg különben sem vagyok biztos, hogy mire fogok mindebből később emlékezni. Talán még azt sem fogom tudni, mire ez a nagy... készségesség. - Hogy hol tartottunk? – kérdezek vissza. - Hát... ha jól emlékszem épp az étrendem helyességéről értekeztünk. De felőlem nyugodtan áttérhetünk arra is, hogy mit műveltél az imént. Bár... bizalomhiány. Értem én. Nyilván minden ügyedet hasonlóképp oldod meg. Mi az? Csak nem felszarvazott az asszony? – Igazság szerint fogalmam sincs róla, van-e bármi... valóságalapja a találgatásomnak. Egyszerűen kipróbálom, beválik-e a téma... Az ilyesmire sokan azonnal ugranának. Mondjuk... vele talán mással kellene próbálkoznom. Sőt, az lenne a legokosabb döntés, ha befognám végre valahára a számat. Mert a végén még elfelejti, hogy valamire fel akart használni és inkább szemügyre veszi a szívemet. - Nem csodálom – mosolyodom el. Na... ennyit arról, hogy visszafogom magam. - Nyilván fogalmad sincs róla, mihez kell kezdeni a nőkkel. Micsoda... pech. Hát igen... Vannak ilyenek...
Egy félreeső hely, ahol a madár se nagyon jár, az való nekem. Ez is eléggé magányos hely, ami egy magányban szenvedő alanynak világméretben is megfelel. Azt sem szeretem, ha valaki csak úgy elrontja az egész nyugodt környezetemet. Nem elég, hogy pihenni se hagyják az embert, de még hívatlanul is jönnek. Ez a legutálatosabb dolog, ami csak történhet. S főleg, ha az egy vámpír. Érzem, hogy az. Nagyon jó. Remek. Szuper, és a többi csodálatosan hangzó szinonimája a szónak. - Tudom, hogy itt vagy - merő gondolkodás nélkül jelentettem ki ezt, mert tudom, hogy itt ólálkodik a közelben, és ezt remélem, nem fogja fokozni még azzal, hogy nem is szól semmit. Bár, fogalmam sincs kicsoda az, de hátha udvariasan bemutatkozik, ha már így megjelent.
Elodie igencsak provokáló, de most nem nagyon képes kirángatni a nyugalmamból. Tudom, hogy minden úgy működik, ahogy kell, de tudom azt is, ha elrontom, akkor meghalok. És rántom magammal Elenát is, és képtelen lesznek megakadályozni. És persze nem hiszem, hogy csak úgy hagyják meghalni mindenki kedvencét. És ha ez nem lenne elég, még kötődik is hozzám, ami igencsak kapóra jön majd. Persze, ha nem veszem hasznát, akkor megkérem, hogy kapcsolja ki az érzelmeit, és akkor mindenki rosszul jár majd, de ez még jóval odébb van. Ezt még nem tudom, hogy mikor is tervezem bevezetni, de élvezettel nézném végig, ahogy az imádott, és mindenki által védelmezett Elena Gilbert kifordulva önmagából legyilkolná a fél várost, azt is csak azért, mert a többi lakos mind vámpír. - A nők csak arra jók, hogy ne érezze magát egyedül az ember, semmi többre, miért is érdekel ez téged? - Kérdezem, majd ismét a falnak dőlök flegmán, és keresztbe fonom a karjaimat. - Kötekedni is tudsz, vagy csak találgatni, hogy mitől vagyok ilyen? Mert a közelében sem jársz még kedvesem - Megyek bele végül a játékába kötekedő, gúnyos hangon, mely talán felébreszti, hogy ezekkel aligha tud felbosszantani...
Az igazgató megkért, hogy menjek át a szomszéd városba, Sherwoodba pár iratért a tudósításhoz. Utálom, hogy állandóan engem ugráltatnak mindenért. Egyszerűen ki nem állhatom. New Yorkban nagymenő vezérigazgató voltam, otthagytam mindent. Hogy miért? Nos, már én magam sem tudom. Talán hogy távol legyek a régi otthontól és segítsem a nagymamát. A bátyámmal nem volt valami kellemes az a véletlen találka. Valamiért nem egy világ vagyunk. Én nem fogom követni a családi hagyományt, a vámpírölést. Sőt soha többet nem fogok hozzányúlni egyhez sem! Kezeim erősen markolták a kormánykereket. Közben egy kellemes régi amerikai dallam csendült fel a rádióban. Elkezdtem hangosan énekelni én is. Nyugalom. Igen, pár percig én is nyugodt szeretnék lenni, kicsit kikapcsolni. Élni az életemet. Pár másodpercig tekintetem a kormányt markoló kezemre téved. Meg kellene lassan látogatnom a manikűröst. Talán most valami szebb és színesebb körmöt kellene csináltatnom, mindig ez az esküvői minta és design. Kezdem unni. Már csak a körmömből süt rólam, hogy ártalmatlan kis bárányka vagyok, aki még a saját árnyékától is megijed. Nyeltem egy nagyot. Felnéztem újra az útra és hirtelen elkaptam a kormányt. Hatalmasat ugratva egy fának csapódva álltam meg. Egész testemet előre húzta az ütközés, aztán pedig a székbe lapultam. Kezeim még mindig a kormányba kapaszkodtak, mintha odaragasztották volna őket. Ez meg mi a franc volt?! Nem láttam tisztán. Talán egy macska, vagy kutya... Homlokomhoz kaptam és kissé homályosan láttam a hirtelen ért ütközéstől. - Semmi baj Charlie. Minden rendben lesz. - sóhajtottam, majd kikecmeregtem a kocsiból, mintha csak az ágyamból másztam volna ki egy kiadós alvás után. Miután megállapítottam, hogy a kocsi totálkáros felnyitottam a csomagtartót és leültem a szélére. - Hülye állatok! - sziszegtem.
Mindig jó a vadászat. Én is szeretem, mint ahogy mindenki más. Vagy még jobban tán, mint a többi, de hát... ööö... miért is lepődik meg ezen bárki? A vámpírok éltető eleme a vér. A normálisabbaké az ölés. Én pedig szeretek ölni, ezt nem fogom csak úgy letagadni. Felsóhajtottam, mikor megálltam a kiadós futás után, de hát... nem volt annyira kimeritő ez, mint máskor. Talán mert nemrég már ettem. De amit láttam, az rögtön elvette az összes aziránti gondolatomat, hogy éhes vagyok. - Hé. Csak így egyedül? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ahogy odaléptem az autó mellé. Szemmel láthatóan valami kis baleset történhetett... vagy ehhez hasonló. Nem tudom. A lényeg a lényeg, hogy itt volt egy ember... teljesen ártatlan. És védtelen.
-Oh igen! - kaptam az arcomat a hang felé. Egy közel egyidős nő állt előttem és bámult egyenesen felém. - Ha eltudna vinni a legközelebbi kórházig, akkor nagyon hálás lennék. - sóhajtottam. Nem éreztem, hogy bármi komolyabb bajom volna, csak mégis fontos alaposabban kivizsgáltatnom magamat. - Charlie..Charlie ...Onur. - nyújtottam üzletiesen a jobb kezemet feléje, de a családnevemnél elharaptam a végét. Talán nem érdemes mindenkinek csak úgy megadnom ezt a nevet. Egy vámpírvadász családból származni jelent elsőképpen sok ellenséget. - Akkor segítesz? - kérdeztem vissza magabiztosan, majd a testemet kezdtem tapogatni a mobilom megtalálásának reménye képen. - Ó várj csak! A mobilom valahol a kocsiban maradt. - mondtam kissé izgágán, majd kihalásztam a mobilomat a hátsó ülésről.
Némiképpen összezavaró volt a viselkedése. Persze mindig finom az a vér, melyet ilyen nagy zavartság, és izgalom ízesít, de az előbb elvette valami az étvágyamat. Már nem is tudnám megmondani, hogy mi az. De mióta vagyok én ilyen segítőkész? - Óh... szóval Onur... érdekes név - vontam fel a szemöldökömet. Erről ennyit. Ez a nő nem juthat el a városig. Hallottam már erről a családról... vadászok. MInd egy szálig. Nincs olyan, hogy nem azok. Csak... ügyetlenebbek lehetnek, de olyan nincs, hogy nem vadászok. - A nevem Milena. Azt hiszem, hogy... az én mobilomat is tudnád használni, de - akadt is bennem a mondat, hiszen megtalálta a sajátját. - Nos... ez esetben... nem tudom, mennyire van kedve sétálni. Én gyalog jöttem - köszörültem meg a torkomat. - Autómentő esetleg? Vagy valami? - 'Mielőtt kitöröm a nyakad." - De ezt már csak magamban tettem hozzá.
Szellemként azt hittem bárhova eljuthatok, de tévedtem a testemtől csak pár kilométerre szakadhattam el. Utáltam ezt, miért pont most kellett annak a nyomorultnak hősködnie, mikor már a kezeim között voltak.. Ha netalántán megint élnék, lehet felkéne hagynom a gonoszsággal. Talán még óvodát is nyitok. Hah. Na persze majd pont én, aki gyerekkorában is gonosz volt. Elmélkedésem közepette meghallottam valami hangot. - Oh, remek egy újabb boszorkány. - jelentem meg előtte. - Darius Winmer.- mutatkoztam be.- Talán a hölgy is bemutatkozik? - pillantottam rá érdeklődve.
Nem szeretek bájcsevegni szellemekkel valahogy, mert tudom, hogy valamivel le szeretnének nyűgözni minket, boszikat, hogy aztán újra önmaguk lehessenek. - Most én is mondhatnám, hogy nini, egy szellem - hála a jó égnek eléggé elkerültek mostanában a hozzá hasonlóak, de úgy néz ki most ennek a kicsi boldogságnak vége... Miután bemutatkozott, én is ezt tettem. - Örvendek... Celeste Rosamond vagyok - láttam, ahogyan figyel engem, majd kiböktem neki. - ... miért nézel ennyire? - kérdeztem tőle eléggé kedves hangon.
Némiképpen összezavaró volt a viselkedése. Persze mindig finom az a vér, melyet ilyen nagy zavartság, és izgalom ízesít, de az előbb elvette valami az étvágyamat. Már nem is tudnám megmondani, hogy mi az. De mióta vagyok én ilyen segítőkész? - Óh... szóval Onur... érdekes név - vontam fel a szemöldökömet. Erről ennyit. Ez a nő nem juthat el a városig. Hallottam már erről a családról... vadászok. MInd egy szálig. Nincs olyan, hogy nem azok. Csak... ügyetlenebbek lehetnek, de olyan nincs, hogy nem vadászok. - A nevem Milena. Azt hiszem, hogy... az én mobilomat is tudnád használni, de - akadt is bennem a mondat, hiszen megtalálta a sajátját. - Nos... ez esetben... nem tudom, mennyire van kedve sétálni. Én gyalog jöttem - köszörültem meg a torkomat. - Autómentő esetleg? Vagy valami? - 'Mielőtt kitöröm a nyakad." - De ezt már csak magamban tettem hozzá.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 14, 2013 9:12 pm
Némiképpen összezavaró volt a viselkedése. Persze mindig finom az a vér, melyet ilyen nagy zavartság, és izgalom ízesít, de az előbb elvette valami az étvágyamat. Már nem is tudnám megmondani, hogy mi az. De mióta vagyok én ilyen segítőkész? - Óh... szóval Onur... érdekes név - vontam fel a szemöldökömet. Erről ennyit. Ez a nő nem juthat el a városig. Hallottam már erről a családról... vadászok. MInd egy szálig. Nincs olyan, hogy nem azok. Csak... ügyetlenebbek lehetnek, de olyan nincs, hogy nem vadászok. - A nevem Milena. Azt hiszem, hogy... az én mobilomat is tudnád használni, de - akadt is bennem a mondat, hiszen megtalálta a sajátját. - Nos... ez esetben... nem tudom, mennyire van kedve sétálni. Én gyalog jöttem - köszörültem meg a torkomat. - Autómentő esetleg? Vagy valami? - 'Mielőtt kitöröm a nyakad." - De ezt már csak magamban tettem hozzá.
Némiképpen összezavaró volt a viselkedése. Persze mindig finom az a vér, melyet ilyen nagy zavartság, és izgalom ízesít, de az előbb elvette valami az étvágyamat. Már nem is tudnám megmondani, hogy mi az. De mióta vagyok én ilyen segítőkész? - Óh... szóval Onur... érdekes név - vontam fel a szemöldökömet. Erről ennyit. Ez a nő nem juthat el a városig. Hallottam már erről a családról... vadászok. MInd egy szálig. Nincs olyan, hogy nem azok. Csak... ügyetlenebbek lehetnek, de olyan nincs, hogy nem vadászok. - A nevem Milena. Azt hiszem, hogy... az én mobilomat is tudnád használni, de - akadt is bennem a mondat, hiszen megtalálta a sajátját. - Nos... ez esetben... nem tudom, mennyire van kedve sétálni. Én gyalog jöttem - köszörültem meg a torkomat. - Autómentő esetleg? Vagy valami? - 'Mielőtt kitöröm a nyakad." - De ezt már csak magamban tettem hozzá.
Hosszú, és nehéz héten mentem keresztül. Kezdjük ott, hogy mostanában minden természetfeletti lény engem talál meg, most komolyan. Nem akarok senkit sem bántani, hisz nem vadász vagyok, de hagyjanak békén, mert rühellem az összes természetfelettit. És ennek megvan az oka. Most így hirtelen kettő olyan helyzet jutott az eszembe, ami mély nyomott hagyott az életemben, és formált meg olyanná amilyen vagyok. Kezdjük a volt szerelmemmel... Annyira szerettem őt és még is képes volt ilyet tenni amikor megígért nekem valamit... A másik pedig egy lány, azt hiszem valamilyen Milának hívták. Egyszer elkapott és mondhatni én voltam a vérbankja. És nem olyan kellemes a harapása, azt meg kell hagyni. Kicsit ki kell szellőztetnem a fejemet, pont ezért jöttem ide, hogy kicsit mindenki hagyjon békén, hisz kétlem, hogy jönne ide valaki utánam. Most csak jó itt sétálgatni és nézni a fákat, az állatokat és úgy teljes egészében jó egyedül lenni.
Mostanában mindig itt kötök ki, és lassan eljutok oda, hogy nem értem meg a miérteket. Az, hogy jelenleg semmi kedvem semmihez, az egy dolog. Igazából... leginkább amire vágynék, az nemrég jutott tudomásomra, hogy jelenleg nincs a városban. Márpedig Mr Salvatore igencsak tudhatná, hogy a gyermekei nincsenek biztonságban velem egy városban azok után, ami már annyiszor történt közöttünk. Na mindegy, ezen jelenleg nem akarok gondolkodni, majd gondolkodom máson. Csak nem megy... mindenkinek van szenvedélye, rögeszméje, és azt hiszem, én ebben a pillanatban már ténylegesen Damon Salvatore-t vallottam annak. Hirtelen torpantam meg, és úgy lestem egy nem messze álló lányt, mintha gyomorszájon rúgtak volna. - Nocsak.... kit fújt ide az északi szél... - jegyeztem meg, ahogy megláttam Alexis-t. - Nem hittem volna, hogy pont ide fog sodoroni az élet. Ismét az én közelembe - jelent meg egy vigyor az arcomon.
Nem tudtam, hogy mit keresek itt, azt se értettem, hogy miért ide hozott a tudat alattim, de mostanában már semmit se értettem. Utolsó emlékem az volt, hogy elrohantam a házból, mert Ren csak úgy szó nélkül eltűnt. Fogalmam sem volt arról, hogy miért és merre lehet, de legszívesebben porig romboltam volna az egész házat, de nem tudtam megtenni, mert még mindig reméltem, hogy egyszer visszajön és minden rendben lesz.... Felemeltem a fejemet és úgy néztem körbe, hogy hol is lehetek. Láttam a várost nagyjából, szóval akkor ez a város határ, majd ezek után az is leesett, hogy erre szinte senki se jár. Ez most nekem kapóra jött, mert hiába vagyok szelíd és emberi, most úgy éreztem, hogy ártani tudnék nekik attól az érzéstől, amit legbelül éreztem. Óvatosan elindultam az úton, mert meg akartam tudni, hogy hova is vezet, de megéreztem, hogy valaki követ. Van itt valaki? - kérdeztem meg szinte ordítva, s közben pedig a fülemet hegyeztem, hogy meghalljam a legkisebb neszt is.-
Keresnem kell valami kis elfoglaltságot, egy újfajta időtöltést, amit még sosem csináltam. Unottan sétáltam az utcán, és vettem egy újságot. Azaz nem vettem, csak szépen megigéztem az eladót, és enyém az újság. Na, nem mintha oly' sokat olvasnám ezeket, ezt is csak unalomból tettem... Végső elkeseredésemben arra jutottam, hogy bolyongok egyet a város szélén, hátha lesz valaki, aki elszórakoztat engem, vagy éppenséggel én azt a másik valakit. Egy kis időn belül a látókörömet kiszélesítvén kiszemeltem valakit magamnak. Hm... Egy vámpír. És mellé még idősebb is, mint én vagyok. Egye meg a fene. Nem igazán látom őt, csak néhány pillanatig a haját, de végül is aztán észrevette, hogy valaki követi őt, és megkérdezte, hogy ''van itt valaki?''... Hát fogjuk rá. - Nekem is van fülem, mégpedig kettő, mint neked... - szóltam vissza, majd kisvártatva odaálltam az egyik fa mellé. - Felesleges volt ez az ordítozás - cukorfalat énemet előkapva mondtam ezt a lánynak.
Kezdőlap
//