Mosolyogva reagáltam bemutatkozására, majd én is megismételtem. - DL - Biccentettem, mintha csak most mutatkoztunk volna még csak be. - Aranyos a neved. - sóhajtottam kellemesen, majd folytattam. - Adjunk egy próbát a sorsnak ha már így összehozott minket, én amondó vagyok, végül is az életünket a lehetőségeink határozzák meg. Azok is, amiket elszalasztunk, hát ne hagyjuk veszni. - pillantottam bíztatóan rá. - Ti, nők annyit tudtok gondolkodni feleslegesen. Már előre aggódtok olyan dolgok miatt, amik meg sem történtek. És persze rágódtok a múlton is, ami már rég elmúlt. Egy olyan álomvilágban éltek, ahol a dolgok már, vagy még nem léteznek, s közben elszalasztjátok az egyetlen lehetőségeteket: a jelent. - forgattam meg a szemem. - Már nem mintha okoskodni akarnék vagy ilyesmi, ez távol álljék tőlem, de akkor is. - indultam az autóm felé, majd visszapillantottam rá. - Nos? - néztem vissza vállam fölött a csinos hölgy sziluettjére, és végül visszafordultam felsőtestemmel. - Megmondom a frankót, nem igazán vagyok városi, szerintem jobban járnánk, ha kegyed vezetne, ha benne van. - kacsintottam rá. Hihetetlen, hogy rábíztam a vezetést. Nem szoktam bizalmaskodni.Az embernek joga van ahhoz, hogy titkai legyenek. Joga van ahhoz, hogy megőrizze életének azokat az intimitásait, amelyek csak rá tartoznak. Ez nem becsapás, ez nem bizalmatlanság. S ha valaki mégis így értékeli, az a fél, ő nem bízik a másikban, amikor egy teljes életet ellenőrzés alatt akar tartani. Merengtem magamban, amíg a visszapillantó tükröt fürkésztem, vajon mi lesz a következő lépése.
Már besötétedett. Hozzászoktam az évek alatt, hogy az éjszaka gyakran a szabad ég alatt érkezik meg hozzám... gyakran bámultam a csillagokat, próbáltam közhelyesen megállapítani hogy melyik formál csillagképet, de mindez közel nem volt olyan szórakoztató tevékenység, mint amilyen gyerekként tűnt a tévében. Nem ilyen családban nőttem fel amúgy sem. Korán jött el az éjszaka. Csak felsóhajtottam, és megtámaszkodtam az egyik fatörzsben. Figyeltem az érkező, majd távozó autókat. Egyesek a halál várát látogatták meg.. turisták. Nem tűnik fel nekik, hogy itt a legnagyobb a halálozási ráta? Nevetséges. A távozók pedig.. róluk nem volt véleményem. Közöttük akartam lenni én is. Elmenni innen. De amíg nem szerzek elegendő információt.. és nem tudom, hogy Adelaide biztonságban van. Nem vagyok nyugodt. Ezért is hívtam fel őt, hogy találkozzunk a főút mellett. Innen nem messze van egy kis kávézó.. de minket ismerve, itt is tökéletesen el tudunk beszélgetni. Az órámra néztem. Még nincs késésben. Adelaide mindig adott a formaságokra.. általában! Azt nem mondom, hogy mindig. Nyilván függött ez a szituációtól is.
Nem tudom, hogy mi lesz a jövője a Neal-el való kapcsolatomnak. Egyértelműen az lenne a legjobb, ha a lehető legtávolabb tartanám magamtól. Ezt kell tennem ahhoz, hogy megvédhessem. Mégis mi mást tehetnék? Nincs más megoldás. Viszont most már tudja, hogy miért mondtam azt, amit mondtam, hogy az a felső amin kiakadt csak Thayer-é.. Hogy az egész dolgot csak kitaláltam. Annyira fájt, hogy ellöktem magamtól, de ezzel talán megmentettem az életét. Nem hagyhatom, hogy miattam legyen valami baja. Egyszerűen nem tudnám elviselni. S mostanában egyre gyarapodnak a nevek a bizonyos kiket kell megóvnom a saját bajomtól listán. Ott van Thayer most pedig Aaron.. Neal is. Nem rángathatom bele őket az én zűrös életembe. Az én bosszúm Milena-val szemben az én bosszúm és nem kell nekik is belefolyniuk. Nem volt kedvem kocsival kimenni.. Az csak hátráltatott volna. Jobb szeretek éjszaka a friss levegőt élvezve sétálni. Amúgy sem vagyok az a típus, aki oda ér időre, de most tényleg igyekeztem. Úgy tűnik, hogy kezdem magam mögött hagyni a régi énemet, amióta a városba érkeztem. Ez pedig nem mondható olyan szörnyű tulajdonságnak. Legalábbis szeretném azt hinni. Mikor megláttam Thayer-t feltörekedett bennem a gyerekes énem és a háta mögé lopakodtam. Tudom, hogy nem a legjobb ötlet az egész, de remélem még azelőtt felismer, hogy kitekerné a nyakam. Bár nem kell engem sem félteni. Meg tudom magam védeni. Pár lépés választott csak el tőle, amikor ráléptem egy faágra és az egy reccsenéssel kettétört. Pedig, már majdnem sikert arattam.
Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem eszméletlen. Arra sem emlékszem, hogy elvesztettem volna az emlékezetem. Igazából semmire nem emlékszem. Arra sem, hogy ki vagyok vagy, hogy éppen merre tartok. A fejem az ablaküvegnek támasztva én pedig pislogok párat. A fejem rettentően fáj. Oldalra pillantok a vezetőülés felé és felfedezek egy szőke szépséget, de nem emlékszem rá. Arra sem emlékszem, hogy ki vagyok én vagy, hogy kerültem ide. Nem emlékszem az ég egy adta világon semmire sem! Mivel fogalmam nem volt, hogy kihez van szerencsém a vezetőülésnél jobbnak láttam, ha a lehető leghamarabb kikeveredni innen. – Húzódj félre. – Nem tudtam, hogy milyen kapcsolatban állok vele csak reméltem, hogy nem éppen ahhoz az emberhez szólok így, aki el akar engem rabolni. Bár ki a fene akarna engem elrabolni? Erre a kérdésre egyszerűen tudnék válaszolni, ha lenne akár csak egy kis halovány fogalmam arról, hogy mégis ki a franc vagyok én. Nem értem, hogy miért nem emlékszem. De, ha érteném akkor valószínűleg eleve emlékeznék. Értelmes gondolataim vannak, de komolyan.
Nyomtam a gáz pedált és örültem, hogy végre meg mentettem Stefant. Rá pillantottam mosolyogva, hogy fogjuk rá épségben van. A fák csak úgy haladtak el mellettünk, egyre gyorsabban és gyorsabban. Bex lassítani kéne gondoltam magamban, majd rá tapostam a fékre finoman. Hirtelen meghallottam Stefan hangját. - Mi, dehogy állok meg nyugodj meg. - nem értettem miért akarnék megállni, megmentettem, mi van, ha a boszi éppen üldöz minket. Elviszem New Orleansba ott biztonságban lesz. Bezártam a kocsit, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, majd felváltva néztem őt és az utat. - Mi van veled? - kérdeztem rémült tekintettel, nem értettem mi lelte, úgy nézett rám, mint egy vadidegenre aki éppen gyilkon készül.
Nem tudtam, hogy ki vagyok én azt meg végképp nem sejtettem, hogy ki ez a gyönyörű nő mellettem és mégis hova visz engem. Kerestem a válaszokat a fejemben, de olyan volt, mintha egy falnak ütköznék akárhányszor emlékezni próbálok úgy igazából bármire.. Nem tűnt vérszomjasnak a mellettem vezető szőkeség, de nem tudhatom, hogy mi is rejlik e gyönyörű külső mögött. Jó emberismerő lennék? Tudja a fene. Nem tudok semmit. Csak azt, hogy ki akarok szállni ebből a kocsiból és ki akarom deríteni, hogy ki vagyok én. Bár lehet, hogy ő meg tudja válaszolni ezeket a kérdéseket. Mégis az, hogy egy kocsiban voltam eszméletlenül és a fejem csak úgy sajog nem sugall számomra semmi jót sem. – Ki vagyok én? – Nem vagyok benne biztos, hogy a legjobb ember kérdezem erről a dologról, de most jelen pillanatban ő az egyetlen reményem. Lehet, hogy eszméletlenül voltam a kocsijában, de ugyanakkor mivel nem hajlandó megállni és az ajtón még ha akarnék se tudnék kiugrani nincs más, akihez fordulhatnék? Hacsak valaki nem bújt el valahol a kocsiban. Esetleg a csomagtartóban még egy eszméletlen alak.. Ki tudja. Én biztos nem. Azt sem tudom, hogy jelen pillanatban mégis mit gondoljak.
Stefan értetlen viselkedése kezdett engem aggasztani az még inkább amikor feltett valami kérdését. - Ugyan Stefan.- nevettem fel, majd rá pillantottam széles mosollyal. Ahogy belenéztem szinte üres tekintetében láttam, hogy nemviccel. - Úristen te nem viccelsz. - ez volt az a pillanat amikor félre húzódtam, ajtót még mindig bezárva tartottam. - Mit tett veled az a ribanc? - néztem ré értetlenül, majd megfogtam a kezét. - A nevem Rebekah Mikaelson, vicces, hogy be kell mutatkoznom. - mosolyogtam rá. - Semmire nem emlékszel? - kérdeztem. Szóval nem leszek a nagy megmentő, aki meg kapja szíve hölgye helyet urát, hiszen Silastól idáig jöttem.
Ennyire humoros alak lennék, hogy ilyesmivel viccelődnék? Nem tudom, hiszen fogalmam nincs ki vagyok, de ezek szerint ő ezt kinézi belőlem. Érdekes fazon vagyok az egyszer biztos. Felnevetett konkrétan hülyének nézett aztán, mikor tekintetünk végre találkozott leesett neki, hogy én egyáltalán nem viccelek. Halálosan komolyan kérdeztem. Mégis miféle poén sülhetne ki abból, hogy na, mégis ki vagyok? Jó valószínűleg több ezer, de most nem ez a lényeg. Kicsit jobban éreztem magam, mikor félrehúzódott. Megfogta a kezemet és nem húzódtam el, hiszen úgy tűnt bízhatok benne. Nem tudom, hogy jól teszem-e de mivel nem emlékszem semmire nem is most fogok megvilágosodni. Nincs az emberek homlokára tapasztva, hogy megbízható, kedves meg minden ilyesmi, szóval most csak egy megérzésre kell hallgatnom. – Milyen ribanc? Mellesleg azt hiszem én is örülök. Bemutatkoznék, de.. Stefan? Nekem ez sokat nem mondd, szóval.. – Megvakartam a tarkómat és egyáltalán nem éreztem, hogy leütöttek volna vagy bármi ilyesmi. Azonban a fejem valami iszonyatos rendellenséggel sajgott. Képtelenség megmagyarázni. Olyan, mintha belülről akarna felrobbanni. Apró tűk szurkálják a koponyámat olyan fájdalmat okozva, amit nem igazán emlékszem, hogy valaha is lett volna „lehetőségem” érezni.
Figyeltem arca minden rezdülését ahogyan rám nézett a szép csillogó tenkintetével kezdtem egyre jobban megrémülni, és ez azt hiszem nagyon is ki ülhetett az arcomra. Kezét még mindig fogtam és hüvelykujjammal simogattam kézfejét. - Én vagyok az Rebekah. - mondtam, majd kerestem némi reményt csillogó tekintetében, de nem találtam. Nagy levegőt vettem és bele kezdtem. - A neved Stefan Salvatore ....- elmeséltem neki, hogy ő egy régi vámpír azt, hogy én és a testvéremtől származnak a vámpírok, elmeséltem neki, hogy hogyan találkozott Klaussal, hogy kitörölte az emlékeit, és azt is, hogy mennyire szerettük egymást, de Elenáról egy szót sem tettem se Katherinről. Elmeséltem neki továbbá azt is, hogy egy boszorkány kiakart szúrni vele azt hazudtam okát nem sejtem. És ekkor még nagyobbat hazudtam. - Te vagy az én szerelmem Stefan.. tudom, hogy sok neked így ez egyszerre, de így van. - suttogtam lágyan, majd szemét kerestem pillantásommal és arcára emeltem a kezem, majd azt is simogatni kezdtem. - Talán annyit érezhetsz, hogy bízol bennem és ez jelenthet valamit nem? - kérdően pillantottam rá, életemben nem voltam ilyen, de lehet nem jön vissza többé és nekem Stefan volt az akiért mindig is odáig voltam.
Láttam, ahogy a rémület kiül az arcára, mert fogalmam nincs, hogy ki vagyok én. Vagy éppenséggel, hogy ki is ő. Annak, már örülök, hogy legalább komolyan vesz és nem röhög továbbra is a képembe. De miután mesélni kezdett azt hiszem én voltam az, akinek engedélye volt ahhoz, hogy nevetésben törjön ki. Azonban én mégsem tettem. Egyszerűen csak figyelmesen hallgattam és néhány helyen a homlokomat ráncoltam. Amin leginkább fennakadtam, hogy azt állítja vámpír vagyok. Jó vicc, de tényleg. Meg aztán jött valami boszorkány história. Talán nem én vagyok az, akinek elmentek otthonról, hanem ő. Az is lehet, hogy tényleg valami beteges nőszemély, aki egy általa alakított világban él. Ehhez viszont túlságosan is komoly volt. Nem lehet, hogy összehazudott volna ennyi mindent. Vagy mégis? Nem tudom. Ha tudnék valamit, akkor valószínűleg sokkal másabban zajlana ez a beszélgetés kettőnk között. De sajnos emlékek hiányában nem tudom, hogyan kellene viszonyulnom hozzá és a hallottakhoz. Azt pedig végképp nem tudom, hogyan kellene viszonyulnom hozzá a hallottak után. Az egész egy rakás hülyeségnek hangzik. Sőt őrültség. Vámpírok? Meg a testvérétől származik úgymond a vérvonalam? Na, jó ez nekem mára túlságosan is sok. Haza akarok menni. Már, ha egyáltalán van otthonom és nem egy útszéli csöves vagyok. Felkaptam a fejemet arra, hogy a szerelme vagyok. – Akkor te meg én..? – Igazán kellemetlenül érzem magam, hogy nem emlékszem rá. Emlékeznem kellene arra, hogy egy ilyen gyönyörű nőhöz közöm van. A nevemre és minden másra is emlékeznem kellene. Egy boszorkány? – Az a boszorkány, aki ezt tette velem nem adhatná vissza az emlékeim esetleg? – Érdeklődtem, hiszen tényleg kíváncsi voltam, hogy milyen életünk volt együtt.. Abból, amit elmondott nem volt egyszerű, de pont ettől olyan jó. S, ha lennének róla saját emlékeim még sokkal jobb lenne.
Rá mosolyogtam reményteljesen, hogy vére talán megadatik nekem az amit elvettek tőle, Stefan szerelme. - Nem tudom, hogy lehetséges-e - húztam félre számat és olyan meg győzően alakítottam a tudatlant, hogy még jó magam is elhittem. Persze ez hazugság volt, pontosan tudtam, hogy vissza adhatja, de lehet szándékosan vette el vagy lehet megzavartam valami vuduban. Talán éppen készíteni akarta a mini Stefan bábut, hogy bele bökdössön pár jól el helyezett tűt. Kitudja mit akart az a vén banya. De a felsőért ölni tudtam volna olyan jól nézett ki, talán megölhettem volna, vagy meg tettem nem tudom. Fogalmam sincs mi lett vele, de be vallom őszintén nem érdekelt, a remény, hogy újra enyém lehet Stefan felbecsülhetetlen. Talán most már lesz saját családom és fehér kerítéses házam a kertvárosban. Ha gyermeket nem is hozhatok a világra majd örökbe fogadok egyet vagy akár többet és felneveljük őket, micsoda szép álmok ezek. - Haza viszlek! - Préseltem ki ajkaim lágy szorításából a szavakat. Rá pillantottam ahogyan ott ült, olyan édes volt, és lehet, hogy már az örökre az enyém lesz.
Az emlékeim hiánya frusztráló volt. Nem éreztem magam túlzottan jól. Mégis ki érezné magát jól, ha azt sem tudja az, hogy ki ő és honnan jött. Vissza akarom kapni az emlékezetemet kerül, amibe kerül. Nem tudom, hogy bízhatok-e ebben a szőkeségben, bár eddig semmi okot nem adott arra, hogy ne tegyem ezt. Mondjuk arra sem adott, hogy feltétlenül bízhatok benne, de amíg nem tervezi a megölésemet addig minden a legnagyobb rendben van gondolom én. Most pedig mi mást tehetek, minthogy elfogadom ezt az egészet. Azt az apró emlékmorzsát emésztgetem magamban, amit ő mondott. Stefan vagyok. Remek. Én pedig a szerelme vagyok. Bár azt nem mondta, hogy az érzések kölcsönösek-e vagy valami. Mindegy valószínűleg így van, hiszen miért ne tudnék szeretni egy ilyen gyönyörű és látszólag rettentően kedves lányt? – Rendben van, akkor menjünk haza. – Egyeztem bele a dologba, hiszen más választásom nem igazán volt. Hogy miért nem? Mert én egyáltalán azt sem tudtam, hogy mégis ez a haza merre van. Nem tudtam az ég világon semmit sem arról, hogy ki vagyok vagy éppen merre tartunk. Oké, azzal tisztában vagyok, hogy ki vagyok vagyis, hogy mi a nevem, de hogy ehhez mi tartozik.. Milyen múlt, milyen emlékek.. Ez az egész sötétségben úszik.
Nem figyeltem fel a neszekre, melyek egyre közelebb értek hozzám. Gondolkodtam, belemélyültem azokba az ostoba gondolatokba, amelyekről azt sem tudtam, hogy egyáltalán nyomnak-e valamit a latba, vagy csupán ezzel ütöm el az időt. A nyomok New Orleans-ba vezettek... de van egy olyan halvány érzésem, hogy nem fogom megtalálni csak úgy azt, akit... vagy amit keresek. - Hé! - bukott ki belőlem, ahogy a nyakamba ugrott, majd halkan felnevettem, miután feleszméltem, hogy ez nyilván Adelaide. Régen is ezt csinálta, bár volt egy olyan ostoba képzelgésem, hogy ezt már kinötte. De ha nem, az sem baj. Nem várhatom el mindannyiunktól, hogy felnőttek legyünk. Ezzel a dologgal még én magam is jócskán küzdök, nem még más. - Itt vagy végre? - vigyorodtam el, majd szembefordultam vele. - Ez nem volt szép tőled, de! Most nincs hangulatom téged dorgálni. - kacsintottam rá igencsak szemtelenül, majd ismét nekidőltem az egyik fa törzsének. - Örülök, hogy eljöttél. Ugye nem követett senki? - fordultam körbe, miközben alaposan végigmértem a mögötte levő tájat. Nem hallottam semmit, csupán a szél mozgatott meg néha egy-egy faágat.
Tisztán emlékszem arra, hogy nem éppen volt kellemes témánk a legutóbbi alkalommal, mikor beszélgettünk. Egy barát elveszítése.. Vagyis olyasmi. Na, de ez most lényegtelen. Vagyis csak bizonyos szempontból az, mert ha minden igaz ez az, amiről beszélni szeretne velem és nem másról. Én pedig most kissé gyerek módon ugrottam a nyakába, de ez legalább egy jó kezdet. Nem kell mindig mindent vér komolyan venni. Kivétel persze a bosszú, amivel igazából valamilyen módon most is szembe nézzünk. Nem hagyhatjuk egy hozzánk közel álló személy halálát büntetlenül. – Kezdesz egy kicsit paranoiás lenni nem gondolod? – Ha valaki követne is legyen szó bármiről nem hagynám szó nélkül. Nem szeretem, ha az emberek a nyakamban lihegnek, amikor egyáltalán nincs ott a helyük. De komolyan. Főleg, mivel magam is a saját bosszúmat tervezem ezért pontosan nem engedhetem meg magamnak, hogy bárki is kövessen. Eléggé figyelmes vagyok ilyen téren. – Szóval, akkor mégis miért hívtál ide? Esetleg valami előrelépés van az ügyben? – Ténylegesen érdekelt a dolog, mert az utóbbi időben nem volt erőm se energiám, hogy a Milena elleni bosszúmat tervezzem. Főleg, mivel az életem kissé felfordult. Ezért is nem kellett volna soha belemennem egy kapcsolatba. Könnyedén keresztbe húzhatja az ember számításait még akkor is, ha úgy gondolja képes kezelni a helyzetet.
- Csak szeretek biztosra menni. Az óvatosság még nem ölt meg senkit. - jelentettem ki elszántan, bár az előbbi mosoly még mindig ott időzött az ajkaim szegletében. Nem tudom, készen állok-e arra, hogy belekeverjem őt abba, ami történt. Abba, amit megtudtam. Mert az, hogy mindannyian barátok voltunk, és nemrég egy barátunkból csak néhány ujj maradt.. nem mondanám, hogy nőknek való. - Egy hónapot töltöttem New Orleansban. - bólintottam egyet, ezzel válaszolva utóbbi kérdésére. - Oda vezetett minden nyom. Charles hívásai.. levelei.. minden. - hangsúlyoztamk ki a szavakat egyre inkább, majd beletúrtam sötét tincseimbe, hiszen egyre inkább váltam feszültté. - Charles halott. De azt hiszem, erre már mindketten felkészültünk, hogsy így lesz. - köszörültem meg a torkom, és próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire megráz ez az egész. Nem tudom hová tenni, mit ártott.. vagy kinek ártott. - A nyomok egy New Orleans-i bandához vittek. Vérfarkasok ők is. Nem hittem volna, hogy vérfarkas képes vérfarkast ölni, de mindig tudnak újdonságot mutatni a mai mocskok. - koccantak össze fogaim hirtelenjében, majd megpróbáltam lazítani, ezért is fújtam ki a levegőt. - A banda... nos, mindent elkövet, hogy megtörje azt a varázslatot, mely nemrégiben köttetett.. a hold átkát megtörő átkot. Ez bonyolult. - legyintettem. - Talán Charles megpróbálta megakadályozni. És ez kivívta a haragjukat.
– Azért, ha lehet ne aggód magad halálra még szükségem van rád. Mellesleg pedig nem vagyok óvatlan kislány ezt mind a ketten nagyon jól tudjuk, szóval nem kell aggódnod tényleg semmi miatt. – Ha valaki követett is annak már annyi lenne. Nagyon odafigyelek az ilyenekre. Főleg, mikor ilyen komoly dologról van szó. Az egyik régi barátunk, akire ha csak homályosan emlékszem akkor is számít. Meghalt. Megölték. Ez pedig nekem épp elég ahhoz, hogy komolyan vegyem a dolgot és nem jövök úgy, mint egy szerelmes királylány nem törődve azzal, hogy jön-e valaki mögötte avagy sem. – Azért néha lazíthatnál. – Jegyeztem meg csendesen. Tudom, hogy fontos számára ez az ügy, de akkor sem tesz neki túlságosan jót az, hogy egyfolytában ezzel van elfoglalva. Én is szeretnék a végére járni a dolgoknak, de nem lehet mindent kideríteni egyik pillanatról a másikra. Amit mondott attól leesett az állam. Most akkor vérfarkasok is irtják egymást? Nem csak a vámpírok pusztítják a fajtánkat, de egymás ellen is fordulnak? Ez teljesen nevetséges. Így sem mondhatjuk azt, hogy túlságosan sokan lennénk, mert a többség elbujdosik, hogy élhesse a nyugis kis életét, vagy nem is tud arról, hogy mégis micsoda ő csak akkor jön rá, amikor már teljesen mindegy, hogy tudja-e vagy sem. – Szóval ezek a vérfarkasok ölték meg, mert keresztbe akart tenni nekik.. De mégis miért akarta Charles megakadályozni ezt az egészet? Ezt nem értem. Miért akart volna keresztbe tenni a fajtársainknak? – Ez az egész nem áll össze a fejemben. Egyre bonyolultabb lesz az egész. Valami még hiányzik a képből, de nagyon. Anélkül pedig nem fog összeállni a kép. Talán soha.
- Ezek olyan kérdések Adélaide, amire... csak tippelni tudjuk a választ. - suttogtam halkan. Én magam is ilyen voltam mikor meghallottam ezeket az információkat New Orleans-ban. Charles-nek nem lett volna szabad egyedül nekivágnia ennek a halálos küldetésnek. Hszen várható volt, hogy ez lesz a vége... hogy meg fog halni, de ha nem, akkor olyan tragédiák sorozata vette volna kezdetét az életében, amelyből nem lett volna kiútja. Őrület! Először én magam is azon voltam meglepődve amin most Adél. Minek kell történie ahhoz, hogy egy faj a saját fajtársai ellen forduljon? Mi vezérelhet minket, vérfarkasokat arra, hogy egyszer... valamilyen úton és módon megöljünk egy fajtánkbélit? Meredek az egész. Arra is gondoltam már, hogy Charles nem halt meg. De mi értelme lenne? Talán a félelemkeltés, hogy ne merészkedjünk oda.. de nem tudom.. nem értem! - Charles bátor volt... de nem hagyott információt senkinél. Semmit, amin el tudnánk indulni, azon kívül, hogy ez a helyzet New Orleansban. Azok a vérfarkasok... olyanok, mintha a vámpírokat, az ottani vámpír hatalmat támogatnák. Érted te ezt? - ráztam meg a fejem, és nagyot nyeltem. - Nem tudom, mibe fog kerülni, de... bosszút fogok állni Charles miatt. Erre az egyre meg tudok esküdni. Ha kell, én magam ölöm meg a vezetőjét annak a bagázsnak... - vált könyörgtelenné a hangom. Charles a legjobb barátom volt. Hirtelen még a szemem is könnybe borult, ahogy rá gondoltam. - Azt akarom tudni Adél, hogy velem tartasz-e. Felkutatni a történteket.. nem ragaszkodom hozzá. Az életed túl értékes ahhoz, hogy esetleg.. így legyen majd vége. - néztem a szemeit. Felajánlottam,de csupán azért, mert tudtam, hogy ha szó nélkül teszem mindezt, ő ölne meg.
Nem értek semmit a jelenlegi helyzetből. Nem tudom épp ésszel felfogni, hogy a vérfarkasok, hogyan képesek egymás ellen fordulni. Eddig sem mondhatjuk magunkat olyan gyakorinak, mint például a vámpírok. Minden sarkon belebotlasz minimum kettőbe, de a vérfarkasok ennél ritkábbak. Talán azért, mert vannak, akik féltik kiváltani az átkukat. Aztán ott vannak azok is, akik nem bírják ezt az egész procedúrát és önmagukkal végeznek csak, hogy ne kelljen szenvedniük. Na, igen. Ez a nevetséges bagázs. Ahelyett, hogy örülnének annak, ami az ölükbe hullott. Havonta egy kis fájdalom elviselhető. Bár nem szabad elfelejteni a folyamatos dührohamokat. Mondjuk én ezeket inkább csipkelődésben próbálom levezetni és azt hiszem elég jól megy. – Szóval a vérfarkasok a vámpírok oldalát fogják? Ez milyen nevetséges már! Elárulják azt, amik? Ez egyre nevetségesebb már.. Vagy nem tudom, hogyan fogalmazzak. Én soha nem állnék a vérszívók oldalára legyen szó bármiről is.. – Azért hajt a kíváncsiság, hogy mégis mivel tudták megnyerni maguknak a vámpírok a vérfarkasokat. Vagy mivel tartják őket rettegésben.. Ez az egész túlságosan zavaros és túl sok kérdést vett fel. Ez pedig rettenetesen idegesít engem. Legszívesebben fejvesztve rohannék New Orleans-ba, hogy kiderítsem mégis miről van szó, de nem tudom, hogy ez a kicsit meggondolatlan lépés mennyivel vinne előrébb minket. Plusz Neal-el is rendeznem kell a dolgokat mielőtt még elmennék. Bár lehet a távolság jót tenne. Vissza tudnák térni ahhoz, hogy az egyetlen dolog, ami összeköt minket az a bosszú és talán így nem sodornám akkora veszélybe.. De most nem ezen kell töprengenem. – Nyugodj meg, Thay.. Az, ha felhúzod magad nem vezet sehova. Csak meggondolatlan leszel. Veled tartok, mert nem fogom elveszíteni a barátomat.. – Ezer meg ezer indokom lenne a maradásra, de most inkább vele tartok. Hogy miért? Mert eszem ágában nincs több számomra fontos embert elveszíteni.
Vadul kapálózott a szerencsétlen, én pedig csak nevettem. Vagyis, az a valaki, aki az én bőrömbe bújva vandálkodik. Mert ugyan nem tennék ilyet, és mégis, minden megtörténik, hisz látom. Hiába, semmi eredménye, csak annyi, hogy szép lassan süllyedek el a sötétben, senki nem húz ki innen, mert az irányítás már nem az enyém. Elvesztem.. Egy nagy rántás, egy reccsenő váll. Felordít, mire én öklömmel az arcába verek, és csak nyüszít, mint valami korcs. Könyörög. Kérlel, hogy engedjem el, engedjem haza, a családjához. Most komolyan.. azt hiszi, meghat vele? Még csak most kezdtem, nehogy már vége is legyen a mókának. Egy elhagyatott rész felé vonszolom a nyomorultat. Semmi célom vele, mintsem vadul feltámadó szomjam elégítsem ki röpke pár pillanat alatt. Feltámadt, ismét, mármint a szomj, és elsőnek nem is hittem neki. Teletömtem magam gyorséttermi kajával, de semmit sem ért, ledöntöttem egy jókora adagnyi alkoholt is mellé, de ez sem volt elég. Hanem aztán, amikor az egyik véletlenül arra járó egyén sikeresen megvágta magát az üveggel a földön, mert fel akart szedni pár koszos érmét.. Akkor értettem meg igazán, hogy mi is az, mi kell nekem. Persze, az irányítás akkor került a kezembe igazán, a gyengelelkű nemigen enged meg ilyesmit magának, és valakinek rendet kell tennie, aki persze én leszek, a hős. Még egy rántás, bumm, talán el is tört a válla, de nem érdekel. Most nem. Még mindig könyörög, sikít, sír, de csak nevetek rajta. Elértünk a sötét részhez, a félreeső helyhez, ahová igyekeztem. Most már nincs megállás.. A test a porba hullva hever valami istentelen helyen, pontosabban a csatornában. Bánom is én mi az. Magam pedig? Torz vigyorral, és vérfoltosan lépdelek a kihalt utcán, elégedetten. Éhségem elszállt, a kedvem kicsattan, és azt érzem, hogy le tudnám dönteni a lábairól a Szabadság Szobrot is. Megállva a lámpafénynél, a saját kezeimre meredek, elbambulok azon, ahogy ujjaimat ökölbe, majd kiengedem, majd újra. Kicsattanok. De nem moccanok. Miért is nem? Mert még mindig nem érzem azt, hogy elég lenne, hogy még mindig én vagyok a nyeregben, és akarom még. Kell. Akárki is jön erre, kell. Csak várnom kell. Mert a türelem mindig meghozza a gyümölcsét, nem?
Hosszú út állt mögötte, melyben igencsak kimerült. Luxus óceánjáróval érkezett, de még a kikötőből is több órás autóút várt rá. Megtehette volna, hogy magángéppel jöjjön, de ódzkodott a repüléstől, s amúgy sem tartotta magához illőnek, akárcsak a jachtokat. Imádta a korszellemet, de a technikával a mai napig nem barátkozott meg, igaz, nem is nagyon akart. Még csak autót vezetni sem tanult meg, saját sofőrje volt. A mobiltelefonok hidegen hagyták, de a vezetékeshez is csak végszükség esetén nyúlt. Számítógépet szintén nem használt, bár rendelkezett a legmodernebb csúcsminőségű komputerrel, melyet bizalmas szolgálója, Frederick kezelt helyette. A fiatal férfi családja generációk óta hűen szolgálta Louist. Mire megérkezett új otthonába, a ház teljesen készen állt fogadására. Akárcsak Stoker Drakulája, ő is jóval indulása előtt kiválasztotta és megvásárolta a megfelelő ingatlant, elszállíttatta bútorait, s legfontosabb személyes tárgyait, valamit személyzetét is előreküldte. Érkezése után az első dolga volt elfogni és szárazra szívni egy halandót. A tetemet nem rejtette el, hadd tudjon csak az érkezéséről farkasember, vadász, öreg és fiatal vámpír. Akár barát, akár ellenség, szerette volna magához hívni mindet, hogy megismerje őket, s tanuljon tőlük, hisz itt minden és mindenki új volt számára. Az első néhány napban ki sem mozdult otthonából. Elolvasott minden helyi lapot, s végignézte az összes tévéműsort, ami itt futott. Csak mikor úgy érezte, elég alaposan áttanulmányozta a helyi életet, indult el egy könnyed esti sétára. Lassú léptekkel halad,t majd' kilencszáz évvel a háta mögött minek sietni. Nem foglalkozott vele merre megy, céltalanul bóklászott, miközben alaposan megfigyelte az utcákat, az épületeket. Minden olyan más volt, mint Európában, nem csak a házak stílusa, de a levegőben terjengő szagok, a pára, a simogató szél érzete. Tetszett neki ez a sok újdonság, de nem bánta meg, hogy még csak most vállalkozott a nagy útra. Lesz ideje bőven megismerni ezt az új világot. Jó minőségű fekete öltönyt viselt, patyolatfehér, keményített ingének gombjait gondosan megkötött szürke nyakkendő takarta. A kedvenc összeállítása, közvetlenül a frakk és a galléros köpeny után. Időnként eltűnődött rajta, mit látnak az emberek, mikor ránéznek. Talán egy eltévedt fiatal üzletembert? Igen.. arra hasonlított a legjobban. Indulás előtt gondosan hegyesre reszelte karmait, így vétek lett volna zsebre tenni a kezét, ahogy azt itt szokás. Fogait sem rejtette véka alá, megtanulta már hogyan artikuláljon, mosolyogjon és nevessen úgy, hogy ne lássák meg az agyarakat, csak amikor ő akarja. A távolban egy parkot vett észre, s éppen elindult arra, ám hirtelen megtorpant. Megérzett valamit. Mélyet szippantott a levegőből, majd azonnal befordult az egyik utcasarkon. Ez a szag... ismerte jól. Orra egy gyorsétterembe vezette. Tökéletesen ki tudta szűrni az olajbűzből a félvér aromáját. Odabent van, tudta jól. Belépett hát az emberi mohóság eme templomába és leült egy félreeső asztalhoz, ahonnan tökéletesen rálátott a mámorítóan csábító, egzotikus illat forrására, egy fiatal fiúra. Louis alaposan megfigyelte a ruháját, a stílusát, a mozgását, minden egyes apró rezdülését. Ennek a kornak a gyermeke volt, túl fiatal ahhoz, hogy az ő gyermeke legyen. Ennek ellenére továbbra is érdeklődéssel szemlélte, miként tölti meg az unott arcú eladó a papírzacskót, majd mikor az ifjú távozott, kisvártatva ő is követte. Kitanulta már, hogy szegődjön úgy valaki nyomába, hogy annak még csak sejtése sem legyen, hogy figyeli őt. Odahaza, mielőtt hozzálátott, hogy elcsábítsa legújabb áldozatát, sokszor évekig csak távolról figyelte a kiszemelt prédát, s mikor végre kapcsolatba lépett vele, már régi ismerősként tekinthetett rá. Szerencsétleneket persze lenyűgözte a sok véletlen egybeesés, s hogy úgy tűnik, Louis olvas a gondolataikba. Ezzel a fiúval azonban semmi ilyesmit nem tervezett, bár nagy volt a kísértés, hogy torkát feltépve az utolsó cseppig kiigya különleges vérét. Egyszerűen kíváncsi volt rá. Volt valami különleges benne, mintha ebben a parányi testben egy óriási lélek lakna. Vagy több? Éppen ezt akarta kideríteni. Az árnyak közül figyelte, miként nyomja el a zsíros étel szagát a túl sok alkohol émelyítő bűze, s végignézte, miként veti rá magát egy arra járó szerencsétlenre, aki megvágta magát. Éppen csak egy csöppnyi vér serkent ki az ujjából, az ifjú mégis éhes cápaként rontott rá. Louis kis híján összecsapta tenyereit örömében, ám egyelőre még nem akarta felfedni magát, így megelégedett egy széles vigyorral. Követte az áldozatát vonszoló gyermeket, s együtt nevetett vele az áldozat kétségbeesett könyörgésén. „Ez káprázatos!” -gondolta, s a gyönyörtől sírni tudott volna. Talán el is morzsolt egy könnycseppet, de nem törődött vele, figyelmét lekötötte a fiatalember. Nem avatkozott közbe, megvárta, hogy végezzen, majd a hullához sétált és megvizsgálta. Nem ölt szépen, viszont mohón és élvezettel tette, ami ígéretes volt. Elnyerte Louis tetszését. A földön még mindig ott hevert a halott telefonja, de a vámpír a cipője orrával utána lökte a kanálisba, majd elindult a félvér után. Hangtalan léptekkel sétált ki a lámpafényre, megállt a dhampír mögött, s várt. Hagyta, hogy a fiú magától vegye észre őt. Kíváncsi volt, mi lesz a reakciója.
Még mindig tökéletesen érzem a számban a kissé vasas, de mégis, most oly’ negédes ízt. Ízlelgetem, élvezem, amíg ki nem tűnik onnan, és szinte már-már katarzis-szerű állapot fog el. Nem is igazán tudom körbeírni, csak azt tudom a legbiztosabbra, hogy jó. Soha nem volt ennél jobb. Azonban mohóságom még mindig nem csillapodik, a türelmem viszont annál inkább fogy, ahogy az idő telik. Az éhség ugyan nem kínoz olyan hévvel, de talán most kezdem valamelyest megérezni a szeszt, amely marja gyomrom, de mégsem üti meg a fejem. Minden tiszta, talán túlságosan is, hiszen lassan kapcsol. Az eddigi, beszűkült, eltompított dolgok ugranak vissza, a helyükre, ugranak be a képek, amelyekre nem figyeltem, amik fölött elsiklott a tekintetem. Volt pár, amely valóban jelentéktelen, és semmit volt, sőt, majdnem mind, de az viszont, elég nagy hiba volt, hogy nem figyeltem eléggé. Olyannyira elszállt az agyam az egésztől, nem figyeltem olyasmire, mint a külvilág. Na de hát ilyenkor ki képes arra? Amikor nincs más, csak a másik, és te, az, amit épp tesztek, vagy teszel vele. Megsüketültem, vak lettem arra, ami körbefogott, és nem vettem észre már ott az elején azt, amit kellett volna. Végig volt valami apró, parányi érzésem, mintha figyeltek volna, de ezt betudtam annak, hogy az a szerencsétlen les könyörgő szemekkel. És mégsem. Volt valami ott, velem, amit elsőnek nem tudok megmagyarázni, mivel nemigen oda koncentráltam. No igen, ezzel mindig is akadtak problémáim, nagyok, kisebbek, és ismét rám köszönt. Arra viszont nem is gondoltam még álmomban sem, hogy ez az elhagyatott hely mégsem annyira elhagyatott, és az egyedül nem azt jelenti, amit jelenteni kellene. Nem hittem volna, de hát, hinni tudjuk hogy kell. Ahogy kitisztul a fejem, elindulok lassan. Még mindig várok egy áldozatra, még mindig él bennem a mohóság, de most már más is kezd feltámadni. Az ösztön. Határozottan kezdem érezni azt, hogy társaságom akadt, de nem olyan, mint amire oly’ nagy áhítattal várok. Nem, nem teszek semmit sem, nem kezdek el se szaladni, se kiáltozni. Nem is akarok, nem félek, ilyenkor, mikor én vagyok a nyeregben, nem kell félnem, mert nincs bennem az érzet. Természetesen viselkedem, megállok végül, és várok. Hogy ha az a valaki, vagy valami itt van, majd megtalál. Addig is egy oszlopnak dőlve tekintem meg maszatos ujjaimat, majd lenyalom róla az utolsó cseppeket. Kiélvezem, ameddig lehet, majd végül lassan eresztem le a kezem, és megérzem azt, amit vártam. Nem fordulok meg azonnal, mondhatni megváratom kissé, mint ahogy a lányok szokták a kérőket, addig is arcomon széles vigyor terül szét, amelyet a vérfoltok még bizarrabbá tesznek. Lassan lököm el magam végül az oszloptól, és megfordulok. Arcomról a vigyor eltűnt, a mohóság elcsendesült, és helyébe kíváncsiság ült, ahogy megszemléltem a vendégem. Gyors pillantásokkal mértem fel, kivel is van dolgom, és annyit sikerült megállapítanom, hogy nem a vacsorám, és nem is olyan, aki most kelt ki a tojásból. Valahol, mélyen, feltámadt a félelem, és tartózkodás, de elnyomtam, ismét vigyort húztam képemre, és bár ugyan egy lépést hátráltam, mégis kitartóan bámultam őt. A szavak viszont elmaradtak. Egyelőre. Miénk az éjszaka, ha akar valamit, majd kiderül.
Izgatottság. Gyermeki lelkesedés, és az ebből fakadó határtalan öröm. Ez volt benne, és legszívesebben összedörzsölte volna a tenyerét, akárcsak halandóként, még hátulgombolós korában, mikor az apja -az igazi még mielőtt szülei lemondtak róla- valami apró ajándékot hozott neki. Évszázadokig nem jutott eszébe ez a kép, nem is hitte, hogy emlékszik rá, ám most, ahogy felismerte az érzést, mégis beugrott. Rezzenéstelen tekintettel, pislogás nélkül tanulmányozta ezt a különleges teremtményt. Nem a félvér mivolta keltette fel érdeklődését, találkozott már hasonlóval, sőt pár évszázaddal ezelőtt maga is tapasztalta, micsoda kéjes öröm kiszívni vérüket. A fiú kettőssége volt az, amivel nem bírt betelni. Vámpír érzékeinek hála szinte olvasott minden egyes apró rezdüléséből. Egy képzettebb halandó is képes lett volna hasonlóra, ám Louis megfigyelőképessége, a részletekre odafigyelés, és egyáltalán észrevenni az apróságokat közel kilencszáz éven át csiszolódott, nem beszélve arról, hogy kifinomult látásával olyat is észrevett, amit élő ember szeme nem is láthatott. Kiszúrta, mikor tűnt fel a fiatalembernek, hogy nincs egyedül, és ahogy élvezettel figyelte, miként próbál természetesnek tűnni, és nem tudomást venni a jelenlétéről, lassan kezdett körvonalazódni benne, mit is akar ettől az ifjútól. Hosszú létezése során áldozatain kívül számtalanszor akadt társa, hosszabb-rövidebb időre, ő maga azonban sohasem változtatott át senkit. Leggyakrabban teremtőjüktől eltévelyedett fiatal vámpírok szegődtek mellé, és örömmel kísérte őket, amíg rájuk nem unt. Általában egy-két év alatt, hamarabb, mint ahogy egy kiszemelt áldozatot becserkészett. Tudta, hogy a legtöbbjük belepusztul majd a céltalan magányba, de nem zavarta különösebben. Élvezte, amíg tartott. Az öröklét az erősek kiváltsága. Most azonban, ahogy erre az ifjúra tekintett, elfogta az érzés, hogy akarja őt. Ő, Louis akarja. Nem elcsábítani, nem kiszívni a vérét, viszont nem is társként. Tanítani akarta őt. Behívni a halhatatlanok világába, és vezetni, míg elég erős nem lesz a lelke, hogy egy örökkévalóságon át létezzen. Meg akarta ismertetni a vérivás igazi természetével, a csábítás örömeivel, a kéjes szenvedéssel és a szenvedélyt kiteljesítő örömteli mámorral. Elképzelte, mi lesz ebből a látszólag törékeny fiatalból száz, kétszáz, ötszáz év múlva. Micsoda fenséges halhatatlan válhat belőle, ha hagyja kiteljesedni vérszomjas természetét. Ehhez azonban először meg kell utáltatni vele a békés, emberi énjét. Louis tudta, tisztán látta az arcán megjelenő apró változásokon, szemei csillogásán, hogy miféle szerzet ez a gyermek. Annyira elmélázott, hogy észre sem vette, mikor a fiatalember felé fordult. Tekintete megrebbent, ahogy visszatért a jelenbe, s zöld szemeit az ifjúra függesztette. Amaz mosolygott, s így, az arcán lévő véres maszattal kifejezetten rémisztően festett, már-már eszelősen. Louis szíve hevesen dobbant boldogságában. Viszonozta a vigyort, gondosan elrejtve a szemfogait, majd lassú léptekkel odasétált hozzá. Menet közben zakója belső zsebéből előhúzta csipkével díszített hófehér selyemzsebkendőjét, és átnyújtotta a fiúnak. Egy kicsit várt, hogy megszokja közelségét, és közeledését, majd odalépett hozzá, jobbjával átkarolta a vállát és magához húzta, míg bal kezét a mellkasára tette. Különös akcentussal szólalt meg, melyben keveredett a holt latin, a francia és a britt angol. -Tudom milyen érzés. -nézett a szemébe egészen közelről. -Minél többet iszol, minél inkább jóllaksz, másnap annál kínzóbb a szomjúság. -Tekintetét a távolba meresztette. -Ha velem tartasz ma este... -baljával tett egy távolba mutató széles mozdulatot. -Megmutatom neked mi az igazi élvezet. -Elengedte vállát, és szembefordult vele. -Békét hozhatok neked. Készen állsz az éjszakára? Hátrébb lépett, és kinyújtotta neki a jobbkezét.
Kettőség bukott fel bennem. Nem az, amellyel elmém küzd, hanem olyan, amikor ha lehetne, kétfelé osztódnék. Egyik felem nem moccant, mintha lábaimat betonba öntötték volna az örökkévalóságnak, a másik viszont hazáig szaladt volna. A gyenge felem menekülne, csak most, a kiadós „vacsorától” erősebb lettem, és nem engedek neki. Csak térdem remeg bele párszor, ennyi ereje maradt, végül feladja. Vagy legalábbis azt, hogy ilyennek próbálkozik. Ha nem is üvölt odabent, de szinte érzem, mintha belülről kaparna, hogy ne ez legyen. Márpedig nem lesz, ezt bizton állíthatom. Valamiért van valami ebben az alakban, ami megfogja az embert. Nem tudom megmagyarázni, hogy a külleme, vagy az, amit sugároz a másik fel. Valami, amit nem lehet csak úgy megfogalmazva szavakba önteni. Vagy, legalább is, én nem vagyok rá képes, még egyelőre. Akármennyire dübörgött bennem a tettvágy, nem léptem semmit. Még mindig fenntartom azt, hogy hagyom, hogy meglépje az első lépést, a kezdést, és utána teszem azt, ami elsőnek felbukkan. Még nem tudom, hogyan kéne kezelni a helyzetet, mivel nemigen volt még ilyesféle találkozásom. Őszintén megmondva, sosem álmodtam ilyenről, és most mégis. Szinte már zavarban érzem magam, ahogy bámul, ahogy méreget, de ennek persze nem adok jelet, hagyom, had tegye. Azért van a szeme alapon nem ellenkezek, de nem tudom, mit lehet rajtam ennyit nézni. Nem vagyok olyan sármos, mint mások, és még nagymellű cicababa sem vagyok, hogy legyen mit bámulni. Bár, ha épp nem azok fele irányul az érdeklődése, akkor nincs kérdés, de nem szoktam ilyeneken fennakadni. Ameddig a csend ül közöttünk, addig ujjam kaparásával, amolyan kényszercselekedettel kötöttem le magam. Észrevétlen, és magam sem észlelem úgy igazán, hogy mit is teszek. Mint a körömrágás, csak nem kell bekapnom érte az ujjam. Látványosan nézelődtem körbe, tipikusan úgy, mint valami türelmetlen alak, holott nem vagyok most az, inkább kíváncsi, nagymértékben. Siettetni akartam, hogy megtudjam, mire is készül. Ha támadni, akkor azt, ha megszólalni, akkor amazt. Nekem édes mindegy, csak történjen valami. Nem kellett olyan sokat várnom végül, mint amennyit tippeltem. Amint tekintete élettel telibben irányult felém, kérdő pillantásokkal bombáztam. Arra mégis kissé meglepve reagáltam, hogy elindult végül felém. Mintha nem erre számítottam volna, sokkal inkább másra. Egy apró lépést hátráltam is, de megemberelve magam megálltam ismét, és hagytam, hogy közel kerüljön hozzám. Talán most támad, vagy..? Értetlen pislogással bámultam le a zsebkendőre, melyet végül felém nyújtott. Ez volt a leges legmeglepőbb dolog, amit csak tehetett. Lassan nyújtottam ki a kezem, haboztam kicsit, végül maszatos ujjaim közé vettem a finom kelmét, elfogadva, mint valami ajándékot. A meglepettség olyannyira leblokkolta agyamat, hogy nem is igazán dolgoztam fel, és jutottam el odáig, hogy mit is kéne most ezzel tenni. Csak fogtam, mint valami úri leányka, aki ezt a kegytárgyat kapta szerelmétől, csak épp a szívemhez nem szorongattam, csupán ujjaimmal tapogattam a selymet. Kellemes volt, sosem fogtam ilyesmit. Elbambulva a kelmén, már csak arra ocsúdtam fel, hogy átkarol. Még így is, hogy nem a nyuszi felem vezet, kissé riadtan pislogtam fel rá, szinte szavak nélkül sugározva felé azt, hogy mégis mire készül. Lenéztem a mellkasomon pihenő kézre, majd vissza az arcára, és már szóra is nyitottam a számat, de megakadt minden, hisz ő kezdett bele. Én meg csak álltam ott, tátott szájjal, mint az óvodások. Elsőre tipikusan mézes-mázos, cukrosbácsi szövegnek tűnt, olyannak, mint aki tudja, mit akarok hallani, és úgy forgatja, hogy nekem az csak jó legyen. Az ajkaim összezárom végül, kivárom, míg mindent elmond, türelmesen, most már cseppet sem siettetve őt. Valahogy eltűnt az a fajta kíváncsiság, most inkább értetlenség, kis félelem, és kalandvágy korbácsolódik bennem. Persze, a másik fél hevesen tiltakozik ismét, erősebben. Retteg. Tisztán érzem. - Ühm.. – értelmes megnyilvánulással kezdtem az egészet, de át kellett gondolnom, mit akarok mondani. Egyfelől furcsa szavak, viszont éhségem is feléledt, és követelőzik. Nem tudom mit tegyek, vagyis én igen, de a másik nem. Viszont már tudom, mit fogok most tenni. – Készen. – bukik ki belőlem az aprócska válasz, gondolkodás nélkül. Lehet megbánom, lehet, nem érem meg a reggelt, de a vérfoltos vigyor ismét visszatér. Legyen, aminek lennie kell.
Ami étel az egyiknek, az méreg a másiknak, ami elbűvölő és izgató az egyiknek, az veszedelmes csapda a másiknak.
Szomorú - legalábbis rájuk nézve - hogy milyen könnyű a vámpírokat kiismerni, vagy csupán a embereket és miután valahol... nagyon mélyen még ők is azok ezért vannak berögzött szokásaik, amiket könnyű kiismerni? Nem számít, ez nekem csak jó, megkönnyíti a dolgomat, hogy valakiről tudom, hogy merre fordul meg gyakran, hogy tudom melyek a kedvenc útvonalai, így a legegyszerűbb valakinek tökéletes csapdát felállítani. Az a legjobb az egészben, hogy általában nem tudják kihagyni az adandó alkalmat. Ez a példány pedig... pár napja már figyelem, hogy miket művel és hallottam is róla ezt-azt. Nem épp jó vámpír, na mintha lenne olyan aki jó... nevetséges a feltételezés is! Nem is tudom, hogy mi ütött Nyxbe, hogy ilyesmit mondott nem rég, vagy mintha ezt értettem volna ki a szavai mögöttest tartalmából. Nincs ilyen. Vadászok vagyunk az a dolgunk, hogy eltegyük a vámpírokat láb alól és az, hogy utáljunk mindent, ami nem természetes, legyen az vámpír, vérfarkas... boszorkány. Nem ide valók, utóbbiak még csak-csak, ha rendesen tevékenykednek, de akkor is csak-csak. Jelenleg az út közepén ülök. Rendesen elintéztem magam. Na azért nem vészesen maradandóan, csak úgy, hogy az még nekem ne ártson meg különösebben, de mégis csak eléggé figyelemfelkeltő legyen. Tudom, hogy erre jön majd, tudom, hogy pont ez lesz az irány, amit választ a kocsijával, én pedig itt szépen megvárom. Soha sem okos döntés csak úgy nekiesni egy vámpírnak. Mégis csak tisztában vagyok azzal, hogy erősebbek, gyorsabbak, többet tudnak, mint mi, ezt nem lehet tagadni. Attól még persze én se vagyok semmi, nem véletlenül vagyok született vadász, ez a sorsom, ha nem ölnék vámpírokat nem is bírnám ki ép elmével. Most pedig pont az a cél, hogy egy újabb példányt küldjek át a pokolra, mert oda valók... nem érdemelnek többet, egyikük sem. Kétféle vámpír létezik ugyanis, az amelyik már ölt és az, amelyik még majd ölni fog... ennyi. Szóval jelenleg az út közepén ülök, a szemem könnyes, láthatóan sírtam elég sokat, legalábbis úgy tűnik. Ebben már elég nagy gyakorlatom van. A nyakam véres, nem olyan vészesen. Alig szivárog már. Én magam sértettem fel, de nem annyira, hogy az nagy vérveszteséget okozzon. Közelről azért látszik, hogy nem harapásról van szó, viszont messziről nem lehet leszűrni, csak azt, hogy vérzik és egy vámpírnak ez a gyengéje igaz? Ahhoz épp elég a vér, hogy érezze majd a számára oly' kellemes illatot, hogy eltereljem kicsit a figyelmét arról, hogy nem csupán egy esetlen és gyenge nő vagyok.
Kezdőlap
