2 nap telt el azóta, hogy megtudtam, hogy Silas megcsalt. Még most sem tudom felfogni, hogy hogyan volt erre képes, hiszen olyan sok ideig vártunk arra, hogy együtt legyünk, hogy ne legyen senki és semmi ami közénk állna. Régen ott volt Tessa - mai nevén - aki miatt nem lehettünk együtt, előtte titkolnunk kellett a kapcsolatunkat ami az idők előrehaladtával egyre jobban mélyült, viszont sajnos Tessa túl okos volt, lebuktunk, én pedig 2000 éves fájdalomra voltam ítélve, vagy is biztosan tovább tartott volna, ha Silas nem szabadít ki. Mikor először ittam vért és felfogtam, hogy mi is történik, a halálért könyörögtem, nem akartam több szenvedést, fájdalmat, megakartam halni. De nem így történt, nem szabadultam meg ettől a világtól. Ember lettem, Silassel végre együtt tudtunk lenni, ez pedig egy olyan reményt adott nekem minden egyes nap, hogy szépen lassan elvetettem azt a célomat, hogy meg akarok halni. Boldog voltam azzal a férfivel akit több, mint 2000 éve szeretek, és pont ezért is fáj annyira ez a tette. Úgy szeretem őt, mint ahogy eddig soha senkit, ő pedig képes volt ezt megtenni velem... Ő volt az utolsó ember akiből kinéztem volna azt, hogy képes nekem bármilyen fájdalmat okozni.
Az egyetemre már sikerült beiratkoznom és legnagyobb örömömre szereztem ott egy nagyon jó barátnőt is, aki szerencsére tud a természetfelettiekről így hát az ilyen dolgokat (is) megtudom beszélni vele, aminek tényleg örülök, mert szükségem van az életemben egy olyan személyre aki képes kívülállóként látni mindent, így pedig jobban átlátja a dolgokat, mint én.
2 nap alatt elkezdtem kicsit megváltozni. A hajamat immáron nem egyenesen hordom, ami az eredeti formája, hanem hullámosan, kicsivel másabb ruhákat hordok, és talán a személyiségem is elkezdett megváltozni.
Kb este 9 lehet, én pedig Mystic Falls egyik félreeső, elhagyatott útjának fekszem a közepén és bámulom a csillagokat, és azon gondolkodok, hogy hol rontottam el az életemet.

Mozgalmas hét volt, igaz hogy nem alakultak a dolgok Crys-el úgy, ahogy akartam de végülis szereztünk szép pillanatokat a másiknak a csókokkal, ölelésekkel, szavakkal és tetekkel. Jelenleg boldog vagyok és nem érdekel, hogy meddig tart a boldogság, mert kiszeretném élvezni a jelen pillanat minden egyes pillanatát, ahhoz pedig nem szabad a rosszra gondolni és a negatív dolgokat meg igazán el kéne kerülnöm. Szóval irány haza, mert péntek este van és itt kell hagynom a koleszt, de most nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz dolog e, mert nem fogom látni Cryst szerintem, nem kockáztatná meg, hogy meglássák velem kettesben szerintem, de ki tudja, lehet hogy hívni fo, nem? Nem, nem, nem! Most nem ez a lényeg, inkább arra koncentrálok, hogy anyu valami meglepetést emlegetet, ha hazamegyek akkor meg tudom, hogy mi lehet az és az igazat megvallva majd meg esz a kiváncsiság, azonban azt, amit akarok nem lesz, Crys hiányozni fog nekem.
Összecsomagoltam és indultam is a kocsimhoz, semmi kedvem a meglepetésekhez, eldöntöm hogy álmos vagyok és ha hazajutok, akkor aludni fogok annyi, amennyit csak lehet, mert nem akarok nagyon beszélgetni vele, véletlen még kicsúszna a számon, hogy mit csinálok én annyira nagy örömmel a suliban és abból semmi jó sem származna, anyu tuti nem örülne neki, ha megtudná, hogy az egyik tanárommal kavarok és mindennek tetejében még szerelmes is vagyok. Lehet, hogy kéne írnom erről egy regényt, és mire kész lenne, addigra végeznék is a sulival és kiadhatnám… mellékesen nem csak filmekben láttam már ilyen szerelmi viszonyt tanár-diák között, mert szinte mindenhol van ilyen, nem lehet azt mondani, hogy a mi viszonyunk az ilyen egyetlen. Szóval tényleg nem kéne már rá gondolnom, de… nem tudom kiverni fejemből azt a szőke hajat, tökéletes testet, igéző szempárt és az ajkait, melyekkel csókolt… de vezetni kell, nem gondolkodni!
Lassan elérem a várost és otthon leszek, azonban nem tudom, hogy mennyire jó ötlet hazamenni azok után, amik történtek velem. Szerintem anyám tényleg páros lábbal fog kirúgni, ha megtudja hogy mennyit költöttem egy virág csokorra, de mondtam, hogy az a mosoly, amit akkor mutatott minden dollárt megért. Nem sajnálom a pénzt költeni arra a nőre, akit kiszemeltem… de… mi a franc az az uton… baszki! Az egy ember! Istenem! Mi a franc lehet vele… elkezdek lassítani, majd kiszállok a kocsiból, de résen vagyok, nem lehet tudni, hogy nem lesz e ebből egy újabb "állattámadás…". Szép lassan odasétalok a lányhoz -nem volt nehéz rájönni a hajáról és a dombulurataitól-, majd örömmel nyugtáztam azt, hogy él és nincs semmi baja.
- Mi történt? Minden ok? Rendben vagy? Bántott valaki? Hívjam a mentőket? Mit keresel itt egyedül? Miért fekszel az uton? - ezernyi kérdést tezsek fel neki, szép munka Lewis… veszek egy mély lélegzetet és körbenézek, hogy nincs e itt rgy gyanús alak sem és leguggolok hozzá, hogy jobban megnézhessem, hogy jól vane, majd ha rámnéz kedvesen és barátságosan elmosolyodom. Nem érzem egyetlen másik természetfeletti jelenlétét sem, akkor csakis magától került ide, érdekel a történet és remélem elmondja és nem küld el a fenébe.

Mindig azt hittem, hogy ha megtalálom az igazit, akkor örökre együtt leszünk és boldogan élünk, míg meg nem halunk. De persze megfeledkezek arról, hogy ez a valóság, az életben több a boldogtalanság, mint a boldogság és az élet pont azért kegyes, mert nem tart örökké. Ember vagyok, egyszer megfogok halni és akkor végleg megszabadulok a sok fájdalomtól. Az elmúlt 2 napban az járt a fejemben, hogy talán jobb lett volna meghalni még akkor, amikor Silas felszabadított a 2000 éve tartott kárhozatból. Újra azt érzem, mint akkor ott, a halált akarom, nem akarok tovább élni, csak megakarok szabadulni a fájdalomtól amit most érzek először. Persze, hogy most érzem ezt az érzést először, hiszen most először csaltak meg, most először okoztak nekem ilyen fájdalmat és nem tudom ezt hova tenni. Simán megtehetném azt, hogy öngyilkos leszek; száguldó kocsi elé menni, eret vágni, vagy bármi ilyesmi, de még sem teszem, mert itt tart valami... Valamilyen okból kifolyólag még mindig szerelmes vagyok Silasbe, még ezek után is, csak túlságosan fáj az, hogy képes volt ezt megtenni velem...
Az ég felé nézek, de még így is látom, hogy közeledik egy kocsi, a testemet megvilágítja a fényszórója, nekem viszont eszem ágában sincsen felkelni. Üssön el, vagy menjen tovább. Viszont egyik sem történt. Léptek hangját hallom, ahogy az idegen férfi közelebb jön hozzám. Mikor a kérdéseit meghallom, csak sóhajtok egyet és tovább nézem a csillagokkal borított eget, nem nézek az újdonsült társaságomra.
- Tudod milyen szar érzés amikor csalódsz abban a személyben, akiben a legjobban bíztál? Akiért bármit megtennél? - kérdéseire kérdéssel válaszolok, kissé ködösítve.

Margot & Noah

Az életem sosem volt egyszerű és zökkenőmentes, hiszen közel 2000 éven keresztül horgonyként "éltem", ami annyit jelent, hogy a szellemek, akik korábban természetfelettiek vagy szimpla emberek voltak, mind-mind rajtam keltek át a túlvilágra. Hatalmas és iszonyatos fájdalommal jár ez együtt, szavakba nem tudom önteni, hogy mit éreztem már a vége felé, azt hittem, hogy az örökös kínszenvedésnek sosem lesz vége, hogy így fogok élni örökké. Kővé dermedve, horgonyként.
Egészen addig voltam ebben az állapotban, amíg Silas meg nem talált és nem ébresztett fel, szó szerint életre keltett, lehetne mondhatni így is. Abban a pillanatban nem érdekelt az iránta érzett szerelmem, nem érdekelt semmi, csak is az, hogy meg akarok halni, nem akarok többé élni ezen a világon, földön, csak hagy haljak meg, nekem az lenne a megváltás. A békés halál, békességben eltávozni, magam mögött hagyni a 2000 évig tartó szenvedést, de végül nem így lett. Végül a férfi iránt érzett szerelmem itt tartott, mert mindennél jobban szeretem őt, mindennél jobban vágytam arra, hogy ismételten együtt lehessünk, csak mi. Ketten. Újra együtt. Régebben nem jött össze a mi kis tervünk, átverni Quetsiyah-t és ezáltal megszerezve magunknak az örök életet, hogy örökkön-örökké együtt lehessünk, élvezhessük egymás szerelmét. Mondhatni megérdemeltem a boszorkánytól kapott büntetésemet, hiszen elárultam őt, de ez mindegy is, régi história.
Amikor már minden kezdett jól alakulni, akkor Silas megcsalt, nem tudom miért és kivel, hogyan, de megcsalt, eközben pedig találkoztam Elenával is, aki ugyan úgy néz ki, mint én. Még a hangja is olyan, mint az enyém. Ez a másik furcsaság amivel találkoztam az új életemben, de nem is ez a lényeg, vagy is nem most, hanem az, hogy sok furcsaságot mesélt Silasről. Azt mondta, hogy ő rossz, hogy tönkre tette a barátja életét, stb. Olyan furcsa ezeket hallani arról a férfiról akit egész életemben szerettem, nem tudom elképzelni, hogy ő ilyen lenne...
Mióta Stefan megtámadott, azóta félek egyedül sétálgatni esténként, most még is ezt teszem. Pár napja jöttem haza az egyetemről, és úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis kikapcsolódásra, muszáj, hogy kiszellőztessem a fejemet. Legalábbis ezt éreztem egészen addig, amíg meg nem láttam egy sötét árnyat az egyik félreeső útnál. A félelmemnél hatalmasabb volt a kíváncsiságom, így hát szép lassan és olyan csendben ahogyan csak tudtam, oda sétáltam, hogy jobban szemügyre vehessem a személyt, akit messziről láttam.
Ahogy egyre közelebb vagyok hozzá, úgy rajzolódik ki egyre jobban a két alak, egy nő teste ami a földön hever, és a férfi aki a nyakához hajolva táplálkozik, legalábbis erre tudok következtetni azokból, amiket eddig láttam, amióta vissza tértem.

Régóta nem jártam már ebben a városban, hiszen mostanság sokkal több időt töltött valakinek köszönhetően New Orleansben, de kár lenne tagadni, hogy a szívem néha nem húz vissza még ide. Sokszor eszembe jutnak az elmúlt évek, egészen a kiskorunktól a pár évvel ezelőtti őrületen át egészen a jelenig vezető események. Néha elgondolkozom azon is, hogy vajon mennyivel lenne másabb esetleg a világ, ha néha másképpen cselekszünk, ha nem örököltem volna azt, amiről oly sok évszázada ismerik a családomat. Ahogyan néha még az álmaimban is képes volt visszatérni a börtönvilág, mintha csak örökké kísérteni szeretne, vagy éppen az, hogy milyen érzés volt horgonynak lenni. Fájdalmas és keserű. Főleg, amikor egy barátod is elveszik, elbukik… Túl sok minden történt velünk és pontosan ezért is nehéz elhinni azt, hogy semmi se zavart még be New Orleansban.
Pedig ott élt Kol többi testvére is, vagy talán Klaus ennyire el lett volna foglalva azzal, hogy megszerezze magának a várost, hogy fel se tűnt volna, hogy ott vagyok, vagy éppen az, hogy a testvére visszatért? Ugyanakkor érdekes volt látni azt is, hallani a pletykákat, hogy Klausnak gyermeke született és nem mástól, mint Hayleytől. Sose hittem volna azt, hogy egyszer Mikaelsonok közül bármelyiküknek gyermeke fog születni, de részben talán pontosan abban akartam hinni én is, amiben oly sokan, hogy Ő hatással lehet rá és megállíthatja az őrült vérengzéseiben.
Lassan haladtam a külvárosban, hiszen pontosan tudtam, hogy rengetek veszélyt rejt már ez a város is. Egyszerre volt az otthonom, ugyanakkor már egy idegen hely is. Túl sok minden változott meg, vagy talán csak én változtam meg túlzottan az elmúlt időszaknak köszönhetően. Szerettem volna újra találkozni Elenával, ahogyan a szőkeséggel is, de valahogy most ez is távolinak tűnt. Mintha csak az események kicsit távolabb sodortak volna minket egymástól. Gondolataimból egy sikoly szakított ki. Sietve indultam el a hang irányába és könnyedén láttam azt, ahogyan egy barna haj koronájú lányból táplálkozott egy vámpír. Szerettem volna tovább menni, hiszen nem menthetek meg mindig mindenkit, ahogyan túl sokszor kevertem már magam bajba ennek köszönhetően is, de végül még se ment. A következő pillanatban minden beszéd helyett egyszerűen csak fájdalom hasított végig a vámpíron, aminek köszönhetően ő is földre rogyott, nem csak a megtámadott lány. Hamarosan pedig a csontjainak a ropogása töltötte be a teret, míg végül ájultam össze nem esett. Sietve teremtem a lány mellett.
- Jól vagy? – kérdeztem meg sietve, majd amikor megláttam az arcát, akkor csak egy aprót sóhajtottam. Biztosan nem Elena az, ahogyan Katherine se lehet, mert ahhoz túlzottan csendesnek tűnt és kedvesnek, így nem maradt más, mint Amara. Meg persze lehetne Tatia is, de ő biztosan nem esne áldozatul egy nem túl idős vámpírnak.
- Amara, igaz? – kérdeztem meg óvatosan, majd ha engedte, akkor szemügyre vettem a nyakán tátongó sebet, ami kicsit mélyebb lett annak köszönhetően, hogy a támadója rövid ideig szenvedett, mielőtt elengedte volna őt. Sietve tekertem le a sálamat. – Tedd ezt rá, hogy ne vérezzen annyira, illetve ne lássa más. Ha engeded, akkor segíthetek, de nem itt. – nem akartam még többet varázsolni ennyire nyilvános helyen.

Amikor a vámpír hirtelen elenged, szinte rögtön hátrébb csúszom a földön, a kezemet pedig a nyakamra teszem, ahonnan még nemrégiben a most fájdalommal küszködő vámpír ivott erőszakosan. Nem is tudom melyik fájt jobban, amikor megtámadott vagy akkor amikor fájdalmak közepette erőszakosan engedett el.
Amikor a teret a csontok reccsenése tölti be, hirtelen rándulok össze és pár pillanatra lehunyom a szememet. Még most sem tudom elképzelni, hogy ez a világ, amit mi Silassel annyira szerettünk ilyenné vált. A jóságot szinte alig lehet már észre venni, az utcán senki sem mosolyog, mindenki komoly, búskomor, párok vesznek össze és szakítanak egymással. Hova tűnt a boldogság? Az én időmben sem volt minden fáklyás menet ezt bevallom, hiszen nekem és mindenki másnak is meg voltak a magunk bajai, nekem főleg, hiszen szolgáló voltam, de ezeket leszámítva is tudtam boldog lenni. Tudtam önfeledten boldog lenni, őszintén mosolyogni és teljes szívemből szeretni. De ahogyan nézem az embereket azt kellett észrevennem, hogy ez a mai világban már nincs meg. Mindenki kihasználja a másikat.
Felnézek a lányra és kérdésére egy gyöndég bólintás a válaszom, majd elveszem a nyakamtól a kezemet és megnézem azt, csupa vér. - Azt hiszem ehhez lassan hozzá kell szoknom... - mondom halkan és a nadrágomba törlöm le a véres kezemet. Stefan is megtámadott, ő is majdnem megölt engem, és azon a napon szakított Silas is velem... Nem csoda, hogy úgy vélem, hogy azt a napot soha sem fogom tudni elfelejteni, annyi rossz dolog történt velem akkor, hogy még most is fájdalmas még csak belegondolnom is.
Amikor rákérdez a nevemre kiül az arcomra a meglepődöttség, vajon hány ember tud a hasonmásokról? Szívem szerint rákérdeznék, de nincs most hozzá energiám, nem akarok most kérdezősködni.
- Én vagyok, igen. - mondom végül halkan, és felállok a földről, majd elveszem a sálat amit nyújt nekem, a nyakam köré tekerem és a segítségére bólintok. - Köszönöm

Furcsa gondolkodásra vall, ha valaki először segítséget kér, aztán utána szinte már megsértődik azon, ha ezt meg is kapja. Vagy legalábbis a szándék megvan valakiben. Hogy én nem teljesen jó szándékból cselekszem, hanem tényleg mögöttes céljaim vannak, amik nem épp a legtisztábbak, az már más kérdés. Persze boszorkányról van szó, az is elképzelhető, hogy érzi rajtam ő is, mi vagyok és ezért van. Bár a legtöbb vámpír nincs úgy kihegyezve a boszorkányokra, mint én vagyok, szóval ez sem feltétlenül alap erre a nő részéről. Talán egyszerűen csak ilyen a természete. Attól még érthetetlen. Valószínűleg a megoldás egész egyszerűen abban keresendő, hogy nő. Logikátlan lények. De azért nem olyan bonyolultak ők sem, mint sokan hiszik, csak ki kell tanulni a gondolkodásmódjukat.
A nő szarkasztikus megjegyzését csak egy már-már bocsánatkérő mosollyal reagálom le. Úgy hiszem, akármit mondanék, csak olaj lenne a tűzre. Felmerül bennem, hogy felfedem előtte magamat, de mivel nem vagyok teljesen bizonyos benne, hogy rájött-e, hogy nem egy egyszerű halandóval van dolga, inkább egyelőre eltekintek ettől. Jobb, ha alakítom tovább a szerepet, amit kitaláltam magamnak. Addig legalábbis mindenképp, míg ki nem sikerül puhatolnom, mennyire kell sietnem, várható-e bárkinek a felbukkanása itt, vagy a nő egész egyszerűen csak blöffölt azért, hogy lerázzon. Mert egyértelműen ez a célja, ezt látom, de szándékosan teszek úgy, mintha nem venném a lapot, vagy legalábbis az erkölcseim nem engednék, hogy eleget tegyek a kérésének. Még ha a valódi okom teljesen más. Nem akarom élve elengedni ezt a nőt innen. Nem kerüli el a figyelmemet az sem, hogy a csavarkulcsot a kezében szorongatja továbbra is, ami még inkább arra utal, hogy gyanakvó velem szemben, de ez nem riaszt meg. Ha úgy adódik, nem az lesz a legerősebb fegyvere ellenem, az is biztos.
- Emiatt igazán nem kell aggódnia. Ugyan csak most érkeztem, de jómagam is úgy hiszem, a belvárosból hamarosan ideér az autómentő a testvérével együtt. Azt a néhány percet pedig igazán itt tölthetem Magával, annyit várhatnak az elintéznivalóim - kedvesen mosolygok rá. Már-már groteszk, hogy szinte én könyörgök neki azért, hogy "vigyázhassak rá". Játszom az udvarias idiótát, aki nem veszi észre, hogy felesleges és szabadulna a hölgyemény, de belül magamban remekül szórakozom. Kíváncsi vagyok, ebből hogyan vágja ki magát. Mert egyre biztosabb vagyok benne, hogy hazudik és senki nem jön ide belátható időn belül. Akkor pedig ez a kis évődés vele bizony az előjátéka csak valami sokkal szórakoztatóbbnak. Legalábbis számomra mindenképp. Ő már nem biztos, hogy annyira élvezni fogja. De hát magának kereste a bajt, mikor leintett. Még ha erről ő akkor mit sem tudhatott is.

Néha megfordul a fejemben, hogy mi lett volna akkor, ha egyszerűen régebben hátat fordítok ennek a világnak. Vajon akkor milyen életem lenne? De aztán ezt mindig sietve elhessegetem. Sok minden történt, néha megtörtem, néha pedig igazán harcias voltam. Mostanra pedig inkább erősebb lettem, hiszen ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Sok minden köt ebbe a városba, de ugyanakkor sok minden is képes távol tartani ettől a helytől. Sose leszek képes eladni, vagy véglegesen búcsút inteni annak a háznak, amit az otthonomnak hívok. Még akkor se, ha időközben már teljesen másik városba húz a szívem, vagy éppen visznek a lépteim.
- Ha megszokod, akkor előbb vagy utóbb tényleg valaki eledele lesz belőled. – nem bántásból mondtam ezt, hanem sokkal inkább arra akartam célozni, hogy sose szabad beletörődni ezekbe a dolgokba. Nem élek olyan túl régóta, hogy a világ minden egyes titkát ismerjem, de még ennyi év alatt is túl sok minden történt velem vagy éppen a barátaimmal, így pontosan tudom, hogy nem minden arany, ami fénylik. – Szerintem ezt a világot minden csodájával és poklával se lehet megszokni. – fűztem még hozzá, mielőtt félreértené a korábban mondottakat. Végül sietve segítettem neki felállni, mert nem volt kedvem ott maradni, amikor magához tér a szerencsétlen is. Akkor már sok választásom nem lesz, mint megölni őt. Az pedig nem lenne egyszerű küzdelem. Most lesből tudtam támadni és szerintem akkor fájdalmat, illetve gonoszságot nem is követtem el. Rövid ideig alszik és ennyi.
Láttam a meglepettséget az arcán, de hálás voltam azért, hogy nem most kezd el faggatózni arról, hogy honnan tudok róla. Van ő, Tatia, Kath és még ott van Elena is. Remélem, hogy többen nincsenek, mert már így is többen vannak, mint esetleg kellene. Főleg azok számára, akik nem ismerik ezt a titkok a hasonmásokról. Sálamat végül könnyedén ajánlom fel, mielőtt még több vérszívót csalogatna ide, vagy éppen olyan látná meg a sérülését, akinek nagyon nem kellene. Így is túl sok mostanában erre felé a természetfeletti, addig a jó, amíg kevesen tudnak róluk. Addig legalább nem történhet túl nagy baj.
- Ezzel ráérünk később, ha már biztonságos helyen vagyunk. – sietve néztem körbe, majd ismét a lányon állapodott meg a pillantásom. – Mit csináltál erre felé? Nem tűnsz olyannak, aki túlzottan ismerné ezt a környéket, vagy tévedek? – próbáltam beszélgetni kicsit vele, miközben a kezemmel átkaroltam őt és megpróbáltam segíteni neki a sétában. Minél hamarabb a házamban vagyunk, annál jobb lesz. – Egyedül voltál, vagy van még valaki? – jutott eszembe egy fontos kérdés, hiszen ha más áldozat is van, akkor lehet meg kellene nézni, hogy tudok-e segíteni rajta… Ennyit arról is, hogy már nem fogok csak úgy bajba keveredni másokért. A bor nem válik vízzé, ahogyan én se tudok teljesen megváltozni a történtek ellenére se.