Hirtelen megpördültem a szavak hallatán és egy grimaszt vágtam válasz képen. Miért ne kiálthatnék a semmi közepén, úgy se érdekel senkit se. Maximum persze az alantas követőmet. Kíváncsian néztem rá és volt egy olyan érzésem, hogy én már vele találkoztam, de ennyi év alatt már annyi emberrel találkoztam, hogy már magam sem tudom, hogy valóban így lenne-e. Miközben hallgattam a mondani valóját folyamatosan őt méregettem. Kinézetre idősebb volt, mint én, de ami az életkorát jelenti abban én voltam az idősebb. Remek most egy idős, de hozzám képest fiatal vámpírral hozott össze a sors. Általában nyugodt és kedves voltam, de ma úgy éreztem, hogy egyetlen rossz szó hallatára is tudnék ölni. Tudod, ha nem követtél volna olyan kígyó módon, akkor nem kiáltottam volna. - mondtam neki egy mosoly keretében, majd megfordultam, hogy tovább menjek. Semmi kedvem nem volt senki társaságához. Még egy jó tanács! - visszafordultam hozzá.- Szerintem soha se csinálj ilyet egy nálad idősebb vámpírral, mert a végén még megütöd a bokádat, vöröske. - mondtam haláli nyugalommal, majd ezek után újból folytatni kezdtem az utamat. -
Nem tudom, de most beszólogatós, mégis hülyéskedni akaró pillanataim vannak, viszont ez a lány nem igazán érti meg a humoromat. Kár... Vagy nem kár, mert nem vagyok egy nagy komédiás vagy poéngyáros. - Eszem ágában sem volt téged követni, drága - kezdtem bele az újabb csínytevésembe, olyan kisebb kacaj mellett. - Nemcsak a tiéd ez a város... vagyis a környéke. Vagy van róla papírod, hogy csak te járhatsz errefelé? - hajjaj, nagyon belendültem ebbe a beszélgetésbe. Az adrenalin megtette a hatását, és felpörögtem, nem igazán tudok leállni ezzel most már. - Én? Sosem csinálok semmit - mondtam ártatlan kislány arccal. Ezután pedig elindult tovább... Nos, mit ne mondjak, hamar megunta a képemet. Fütyülni kezdtem, meg mindent csináltam, csak hogy idegesítsem őt, és visszajöjjön már. - Nem találkozhattunk mi már? - hát, engem elfelejteni nem lehet, még egy ilyen idegesítő nőszemély nincs.
Tényleg nem volt? - vontam fel a szemöldökömet kérdően, mert egyáltalán nem hittem el a vöröske szavait. Összefontam magam előtt a karomat és úgy hallgattam tovább a mondandóját, majd hangosan felnevettem.- Egy szóval se mondtam, hogy nem jöhetsz erre, csak tudod fura, hogy halkan és osonva közlekedsz normális esetben. De tudod egyetlen szavadat se hiszem el. - mondtam neki mit sem törődve a szavaival.- Akkor biztosan unalmas lehet az életed. - hagytam rá és már mentem is tovább. Nem akartam elhinni, hogy nem fogja fel azt, hogy egyáltalán nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseire, illetve dolgaira. Legszívesebben tomboltam volna és talán pont ezért és menekültem ide tudatalatti, hogy nehogy valakit bántani tudjak. A fütyülését már nem bírtam szó nélkül hagyni, így ott teremtem vámpírgyorsasággal nála, majd a nyakánál fogva nyomtam a falhoz.- Nem vagyok a kutyád, hogy fütyülgess nekem. - mondtam szinte dühösen és egyre erősebben szorítottam őt. "Shanna nyugalom. Máskor is eltűnt már a testvéred és mégis túlélted és mindenki a környezetedben élve maradt. Nem akadhatsz csak így ki. Vissza fog jönni éppen és egészségesen" Mondtam saját magamnak, hogy lehiggadjak. Úgy nézett ki, hogy ez működik is, mert elengedtem a vámpírt és léptem kettőt hátrafelé. - Sajnálom. - böktem ki, de nem igen érdekelt, hogy elfogadja-e vagy nem. - Már éppen megint megfordult a fejemben, hogy tényleg tovább állok, amikor a következő szavai igen megleptek. - De ismertem egy vörös nőt. - mondta habozás nélkül és kíváncsian figyeltem őt.- Sof... Sofie... - elgondolkoztam .- Sofia volt a neve. - mondtam sietve.- Miért? - kérdeztem vissza, talán ismered?
- Szeretek lopakodni... Jó csendben maradni néha - válaszoltam vissza egy halvány mosollyal az acomon. - Jaj, nem kell mindent magadra venned - nem azért fütyülgettem, hogy ő azt higgye, hogy kutyának hiszem őt. Csak szerettem volna egy kicsit dumálgatni. Ő nekem rohant, és egy fához szorított, majd végül elég hamar elengedett, látszott rajta, hogy valami kérdés forog a fejében, illetve gondolkodik valamin, de nagyon erősen. - Nem te vagy az első, aki ilyen dühvel rám támad... - kicsit köhögtem azután, miután elengedett. Ez a kis mondat afféle bocsánatelfogadás nálam, csak épp nálam kimondatlan szavak közé tartozik a bocsánatkérés illetve az elfogadás is. Ahogyan elemezgette azt, hogy ismerhet -e, és végül a játszadozni kezdett a gyönyörűséges nevemmel, amiket nagy hirtelenjébe kimondott, majd eljutott a Sofiához is. Hm... - Akkor mégis csak ismerjük egymást... - szóltam vissza higgadtan, meg egy kis mosoly kíséretében. - Én lennék az a bizonyos... Sofia - böktem ki gyorsan, majd elgondolkodtam a nevén... - Te pedig ha jól emlékszem, Shanna vagy - nem voltam biztos benne, épp ezért olyan fura arcot vágtam hozzá.
Hallgattam a szavait, de most valahogyan idegesítettek. Minek fütyül akkor. Az emberek is csak akkor szoktak fütyülni, ha lenéznek valakit vagy ember számba se veszik. Ez megesik ennyi év alatt. - mondtam neki egy halovány mosollyal az arcomon, mert az én velem is megesett már, hogy egy fának csapódott a hátam. De szerencsémre általában mindig fiatalabb vámpírba futottam bele, így nem volt nehéz fordítanom a helyzetemen. Vettem egy mély levegőt és kitisztítottam a fejemet. Próbáltam újra lehiggadni, hiszen az mindennél fontosabb volt számomra. Úgy nézett ki, hogy jó úton haladok és már a nevét is megtaláltam az emlékeim között. Sofia? - kérdeztem vissza hitetlenkedve, mert jól emlékeztem rá. Akkor is ilyen nagy szájú volt és szó kimondó. Ezért is kerültünk akkoriban bajba, de nem bántam, mert egy kis izgalmat hozott az életembe kb kicsivel több, mint száz évvel ezelőtt. -Tényleg te lennél az? - kérdeztem újra meg egy apró mosoly kíséretében, majd amikor meghallottam a nevemet, akkor biztos voltam már. Nem sok embernek, lénynek mondom meg, mert jobban szeretek titokban maradni, de Sofia-t kedveltem.- Örülök, hogy újra látlak. - öleltem meg őt kedvesen, majd rámosolyogtam.- Hogy vagy? Mi történt veled? - kérdeztem tőle sietve és izgatottam. -
- Megesik... ahogy sok minden más is - hogy ezt miért ismételtem meg, fogalmam sincs, de én ilyen vagyok. Szeretek cseverészni, meg idegesíteni másokat... Jó kis időtöltés. Aztán nagy sokára felismert, igaz nem hitte el elsőre, hogy tényleg én vagyok az a Sofia... Hát, mert engem jobb elfelejteni, bár ő úgy néz ki mégsem felejtett el engem. Ez már tetszik. - Igen, én lennék az - válaszoltam neki tök lazán, és a szokásos kis vigyoromat is mellékeltem hozzá. - Ne fokozd ezt jobban már... Tényleg én vagyok. Lehet engem elfelejteni? - nevettem el magamat, mint aki bolondgombát evett volna. - Csak teltek-múltak az évek... Még mindig szeretek őrültségeket csinálni - mondtam neki nagyon-nagyon széles vigyorral. Egyszer ez lesz a veszted, ez a sok vigyorgás, nevetés, meg mosolygás. - ... és tevéled mi történt eme kicsiny világban? - kérdeztem meg tőle, hátha kitér arra is, hogy min gondolkodik, mert láthatóan valami foglalkoztatja őt.
Téged? - kérdeztem vissza nevetve.- Ha akarnálak, akkor se tudnálak elfelejteni. Majdnem miattad haltunk meg egyszer, mert nem tudtál lakatot tenni a szádra.- mondtam nevetve, mert ennek ellenére nagyon kellemes emlékeket idézett fel bennem a dolog. Imádtam vele együtt lógni, mert elfogadta so-so az emberségemet, de még is sok kalandban részünk volt. Talán pont ezért is kedveltem meg őt. Lehet fiatalabb volt, de még is néha a nővéremként mutattam be, mert idősebbnek néz ki nálam.- Például miket? - kérdeztem tőle kíváncsian.- Tudod, még sokáig jártam a világot és éltem a magam életét, majd visszajöttem ide a testvéremhez. Ő itt "telepedett le" - mondtam idézőjelesen, mert egy vámpír sehol se tud igazán letelepedni.- Nem lenne kedved valahova beülni és beszélgetni? - kérdeztem meg tőle egy apró mosollyal az arcomon, mert tényleg szívesen csevegtem volna vele.-
- Ó... ez kedves tőled, hogy egy felejthetetlen élmény vagyok a számodra - vigyorogtam el magam, majd még folytattam. - Végül is... egyszer élünk, nemde? - biccentettem egyet a kérdőmondat végén. - Hát, néhány... áldozatom volt, akikkel kicsit eljátszadoztam - néztem rá Shannára, és a szokásos kis arcomat mutattam, amit ő jól ismert már régebbről. Tudta, hogy én miket tettem, és mégsem rohant el tőlem, hiába voltam egy kegyetlen, rideg nőszemély. Bár az vagyok most is. - Az tök jó, én is rengeteget utazgattam - mondtam neki aranyos módon, ami nálam már meglepően fura volt. - Tudod... éppen erre gondoltam az előbb. Gondolatolvasó... - halványan, de mosolyogtam rá.
Még szép, hogy az vagy hiszen talán a kevéske barátaim egyike vagy. - mondtam egy apró mosollyal az arcomon. Olyanok vagyunk, mint tűz és a jég, de mégis nagyon jól kijöttünk a múltban. Azokat a kalandokat és galibákat meg nem lehet csak úgy kiverni a fejemből, amit neki köszönetek. - Ezen miért is nem lepődök meg. - mondtam nevetve, hiszen régen is szeretett eljátszani velük, de ilyenkor egy idő után mindig egyedül hagytam, mert én nem voltam az a kínzós típus. Meg eleve nem igen bántottam embereket, csak ha nagyon muszáj volt.- Merre felé? - kérdeztem, mert nagyon is érdekelt, hogy ez a vörös démon merre járt.- Esetleg tudsz valami helyet? - kérdeztem tőle mosolyogva, hiszen én még csak nem régen érkeztem meg ebbe a városban, így nem igen tudtam, hogy mi merre van és mi számít jó helynek.-
Egyszerűen nem bírom fel épp ésszel, hogy képesek az emberek órákon át magassarkúban járkálni. Szép meg minden és előbb töröm ki a nyakam, mint cserélem le valami sokkal kényelmesebb, de annál nyomasztóbb tornacipőre, azonban mégsem értem. Három órája lehet csak, hogy ezen a kihalt úton caplatok valami megváltást keresve és már most vízhólyagosra jártam a lábam, ennek következményeképpen, pedig borzasztóan fáj. A hideg sem segít. A vékony bördzsekin észrevétlenül átszivárog a fagyos hajnali levegő, pedig két karomat olyan szorosra fonom a mellkasom előtt, hogy csaknem megfojtom magam. Hogy az istenbe lehet ilyen hideg? Egyáltalán merre haladok? Mit keresek? Talán a tudatalattim abban reménykedik, hogy valahol elbújva a fák között vagy a következő kanyar után meglátok és egy óriási franciaágyat, tele tollpárnával, meleg takaróval. Bár ha itt tartunk egy kád forró víz is megjelenhetne, sok habbal, ha lehet rózsaillatúval. Jajj, ugyan már! Ilyesmi nem fog történni, nekem pedig illene visszaszállnom a földre, hisz ott a helyem. Sosem arról voltam híres, hogy egy kilátástalan helyzet közepette téveszmékbe és kósza álmokba kergetem magam. Egyébként pedig nekem nem is egy ágyra vagy forró vízre lenne szükségem, hanem egy erős boszira, aki hajlandó lenne valami hókuszpókusszal visszateremteni engem azzá, aki voltam. Vámpírrá, hisz én nem lehetek ember. Nem, ez képtelenség. Ha tudnám merre vagyok, akkor azonnal visszatájolnám magam és megiramodnék Eva háza felé vagy a kis Bonnie-hoz látogatnék el. Biztos örülnének nekem. Azonban nem tudom, hol vagyok és magamra nézve sem lenne túl pompás így beállítanom valakihez. Az emberi nyomorultság, gyengeség nem vette el agyi képességeim, így teljesen tisztában vagyok vele, hogy mi a rám irányuló kellemetlen vonzata annak, hogy a kis ribanc Elena lenyomta a torkomon a gyógyírt. Egyesek irigyek lesznek, vadászni fognak rám, míg mások bosszúért szomjaznak majd és megölnének a múltban kapott sérelmeikért. Gyerekesek. És akad még egy csoport, aki kész lenne kiszívni minden csepp vérem, hogy a gyógyír az ő szervezetét is feljavítsa a vámpírság okozta „betegség” alól. Még szánalmasabbak. - Végre! – sóhajtok fel megkönnyebbülten, mikor meglátom, hogy bő három órás séta után ezen az átkozott, kihalt úton is megjelenik egy autó. Felemelem a kezem és rájátszva fájdalmaimra görnyedek be egy kicsit, hogy az autó biztosan megálljon nekem. A nyomorult embereket általában megszánják. Hiába nem szeretem a szánalmat, ezúttal az életemet is megmentheti, az pedig mindennél fontosabb. Az autó megáll egy méterre tőlem, én pedig hunyorogva próbálom hozzászoktatni a szemem a hirtelen jött fényhez, ami a kocsi lámpáiból származik. Pár pillanat telik csak bele, hogy megismerem azt a szőke hajú nőt az autóban. - Miért ver Isten még veled is?! – bosszankodom széttárt karokkal.
Ideges voltam és úgy nyomtam azt a gázpedált, mint ha az életem múlt volna rajta. Milyen életem a gázos, szar vámpír élet. Stefan eltűnt és nekem meg kell találnom mielőtt baja, esne. Úgy érzem, felelek érte, úgy érzem, kezdenek vissza térni a régi emlékek a románcunk. Idegességemben már szinte lyukat vertem a kocsim padlójába a magassarkumban. Felszegtem a fejem és igyekeztem csodálatos sminkemet nem elcseszni a bőgésemmel. Miközben éppen hajtottam és vártam a nem is tudom csodára megpillantottam egy hasonmást az út mellett. Csikorogva lefékeztem és kiszálltam. Valami itt nem stimmel szívverést hallottam, és ahogy rá pillantottam arcáról kerít az, hogy eléggé ki van merülve. Felnevettem és összefontam a karomat, majd neki dőltem méreg drága autómnak. - Már nekem is egyre jobb lesz a napom-kedvesem. – Mondtam neki, szinte azzal a hangsúllyal, ahogyan Klaus tenné. Nem volt nekem elég, az, hogy megláttam Silas ocsmány hasonmás képét még ezt is bámulnom kell. De hangjából és viselkedéséből rá jöttem, hogy Katherine az. Hirtelen megtorpantam és kezeimet a combomnak csaptam. Oda siettem és megragadtam a Polójánál fogva. Hallgatózni kezdtem, igaz hát igaz!! - Benned van te szemét szuka? – Kérdeztem megdöbbenve és idegességemben lecsaptam őt a földre ahol összeesett. - A nagy túlélő katherine Pierce alias Petrova most ember bőrben pózol, esküszöm egyre jobb lesz a napom, de még jobb lesz, ha kiszívom belőled és hagylak meghalni. – Mosolyogtam, majd szemfogaim elő villantak és léptem kettőt előre, csinos kis topánom csak úgy csattogott az aszfaltnak verődve.
Reag szám.: 240 Jegyzet.: Végre játszunk :$Zene.: NOPE
Felé irányuló undorom egy fintorral bátran ki is mutatom, hisz hiába van nagy szükségem egy fuvarra és tudom, hogy a kis szöszi bármire képes lenne egy kortyért a véremből, én sosem bírtam a közelében nem úgy tekinteni rá, mint egy üres fejű, ámbár nálam erősebb, érzékeny, emberpárti eredetire. Mindig is úgy hittem, hogy egy ősi vámpírnak, pláne az egyetlen nőnek, példamutatónak kell lenni a többi szemében. Erősnek kéne tűnnie kívül-belül, könyörtelennek, de igazságosnak és közben mégis egy gyilkos pszihopatának. Azonban Rebekah nem más, mint egy emberlétét sirató, nyávogós kislány, aki fizikai erejét fitogtatva próbálja elhitetni másokkal és önmagával is, hogy lelkileg is a toppon van. Nem mellesleg megjegyzem eléggé béna próbálkozásokkal. - Nicsak, kiköpött Klaus. Mintha csak a bátyád szólt volna belőled. Mostanában újra őt majmolod? – kérdezem félrebillentett fejjel, gonosz műmosollyal. Hiába tudom, hogy most még erősebb nálam, mint általában és még elfutni sincs esélyem. Az egyetlen lehetőségem a menekülésre, az autója. – Egyébként roppantul feldob, hogy a látványom ilyen pozitív hatással van rád. – vonom fel szépen ívelt szemöldököm. – Sajnos nem mondhatom, hogy ez kölcsönös. – ellenkezőleg még a hideg is kiráz ettől a nőtől és most nem, azért, mert ezen a hideg hajnalon egyébként is, úgy érzem magam, mint egy mirelit csirke. És lőn világosság! A szöszi agya mégsem olyan sötét, mint gondoltam, legalábbis elég hamar leesett neki, hogy immár nem rendelkezem csodás vámpír tulajdonságaimmal. Pont most kell megokosodnia… Micsoda pech! Mikor közelíteni kezd, én ösztönösen hátrálok és életemet mentő dolog után nézek. Egy pillanatra sem nézek rá, csupán hallom dühöngő szavait, majd mikor ellök fejemet a földnek vetve megszólalok. - Azta. Mégsem vagy olyan buta, mint amilyennek hittelek. Bár még mindig nem hinném el, hogy csak festett szőke vagy. – nyögöm fájdalmasan. A fejem kemény ütközés közben találkozott a kemény földdel, így majd szét hasad, de legalább elvonja a figyelmem a többi fájdalmamról és a fagyasztó hidegről. Kúszva igyekeszem egyre távolabb hátrálni tőle, miközben kezeimmel a földel tapogatom egy erősebb és élesebb fadarab után kutatva. - A túlélők, attól túlélők, hogy a legszorosabb helyzetekből is élve, nem győztesen, hanem élve kijutnak. – vágom vissza kissé mérgesen, mert ez igencsak sértette büszkeségemet. – Én legalább nem egy koporsóban töltöttem a fél életemet. Nem úgy ismer a világ, mint a hóbortos és érzékeny kislányt, akit bármelyik percben hátba tud szúrni a szeretett bátyja, hanem, mint a ravasz túlélőt. – magyarázom egy kezemet szorosan a fejemhez szorítva. Lehetséges, hogy ilyen istentelenül fájjon valami?! – Szólj, ha tévedek, de ha jól tudom, te mindig is ember akartál lenni. Nos, ha a gyógyír miatt vagy ilyen, akkor csak szólok, hogy előttem illendő volna a kis hasonmásom kifaggatni, esetleg megfosztani néhány végtagtól, ugyanis ő az oka, amiért nem te vehetted be a gyógyírt, mint mindig, természetesen. – mosolyodom el bűbájosan, de mérges fintorom ront a színjátékom minőségén. - Hidd el nekem, nem ízlenék neked. – bizonygatom és remélem félrebeszélésemmel elterelem a figyelmét egy picit, hogy addig kitalálhassam, hogy jussak el a kocsijáig és hajtsak vele el, úgy, hogy ne tudjon megállítani. – Bő ötszáz éve poshad a vér az ereimben. Nem valami friss.
Gyengéd mosoly hagyta el dús ajkaimat, ahogyan Klaus nevét a szájára vette. Lassan ingattam a fejemet. - Klaus és az én kapcsolatom, mondjuk úgy szeszélyes. – Mivel mostanság nem vagyok vele jóban és nem igazán látom a kis farkasa nélkül nem beszéltem vele úgy komolyabban, de várom már a gyermeke megszületésest és azt, hogy elrabolhassam tőle. Miután a fájdalomtól nyögdösött és láttam ebben a törékeny női testben, nevetés marcangolt, belülről ami hirtelen napvilágra tört belőlem. Elfintorogtam és elbiccentettem a fejemet. - Még így is csontra tudlak szívni édesem. – Nem volt most már Katherine, mint egy ijedős kislány akárcsak Elenát látnám, még mikor ember bőrben volt. Ugyan olyan szánalmas és undorító kis féreg. - Ideje a hasonmásoknak, hogy pusztuljanak. – Suttogtam, majd előre dőltem egy kicsit. Silastől nem régiben megtudtam, hogy Stefan bajban van, valamit, azt is, hogy Kath és közte volt valami. - Mond el szépen kedvesem, hogy mi volt Stefan és közted?- Kérdeztem és válaszra vártam. De tudtam, hogy ez a válasz nekem valahogyan nem fog tetszeni. Próbáltam kiszedni belőle néhány mondatott, de ő csak a fejét fogta és még mindig sírt attól, amit vele tettem. - Válaszolj már te szuka! – Ripakodtam rá és ökölbe szorítottam a kezemet. Egy igazi Rebekah mozdulat volt, igen tudom, hogy én vagyok az a vámpír vagy ősi aki a legjobban mutatja ki mit is gondol vagy érez, de már megszoktam.
Reag szám.: 226 Jegyzet.: Végre játszunk :$Zene.: NOPE
- Persze, hogy az. – bólintok rá egyetértően, miközben észrevétlenül igyekszem minél messzebb kúszni tőle a földön fekve. – És őszintén szólva, egyáltalán nem értem Klaust. – ráncolom homlokom és egy kicsit húzom az időt, próbára teszem az idegeit, a türelmét. – Miért húzta ki a karót a szívedből ennyi év után? Ne értsd félre, elkötelezett tagja vagyok a mi nők tartsunk össze mozgalomnak, de akkor sem bírom fel épp ésszel. – emelem fel szemöldököm és iránta érzett undorom miatt felbátorodva folytatom tovább. – A világ még mindig megfosztva, megkönnyebbültséggel élhetne a hisztériás, ősi vámpírnő kirohanásaitól, erre az a szerencsétlen kihúzza azt a nyomorult karót. Nem csak másoknak okozva ezzel kárt, hanem saját magának is. – szinészies fejcsóválással mutatom ki nem tetszésemet. Egyszerűen nem értem Rebekah-t. Nem túl szerény véleményem szerint egy nőnek méltóságteljesen, büszkén kell viselkedni. Akkor marad a nő igazi nő, ha legszívesebben hisztériázhatna, dulakodhatna, félhetne vagy bármilyen negatív érzelmet kimutathatna, de nem teszi, mert képes visszafogni magát. Csak a férfiak nem képesek uralkodni magukon, ha felmegy bennük a pumpa, de egy nőnek visszafogottnak és szolidnak kell lenni. Úgy, ahogy is igyekszem uralkodni félelmeimen, hogy egy elmebajos, vénlány karjai között halok meg szánalmasan lecsapolt vérkészlettel. Pontosan így kéne neki is annyira visszafognia magát és érzelmeit, hogy ne egy eszét vesztő, dühtől fröcsögő nőszemélyt lássak benne, aki csak ugat, de nem harap. - Hogyne, tudom én azt. – válaszolom cinikusan. – Hiszen te mindig is olyan eltökélt és okos voltál, hogy eredményesen elérted vagy épp kierőszakoltad, amit szerettél volna. Sosem lőttél bakot vagy maradtál egyedül, mint egy ócska régiség, akinek sápítozását, már senki nem bírja elviselni. – ülő helyzetbe tornászom magam, majd kócos hajam hátradobom és folytatom sértő monológom, amibe természetesen bele sem kezdtem volna, ha nem tudtam volna, hogy beletrafálok. –Ugyanolyan zseniális gyakorlatiassággal fogod kiszívni a vérem és vele együtt a halhatatlanság ellenszerét, mint ahogy rohadtál a koporsóban kilencszáz évig vagy, amilyen talpraesettséggel kutattad magad is a gyógyírt. – vonom fel kérdőn a szemöldököm, amolyan lenéző módon, ami helyzetemben nem volt túl hiteles, hisz én üldögélek a földön és Rebekah az, aki mérges oroszlánként felém magasodik. Én azért bátran és gúnyosan folytatom tovább. - Mióta is szeretnéd magadnak a gyógyírt? Amióta csak tudsz a létezéséről. És sikerült megszerezned? Nagyon úgy tűnik, hogy nem. – hangomon tisztán hallatszik a megvetés és a gunyorosság. – Mert a gyógyír sajnálatos módon az én szervezetembe jutott. De ha mindenáron hasonmásokat szeretnél pusztítani, akkor kezd legelőről. Hagyj nekem és Elenának egy kis időt, hogy én magam téphessem ki a szívét. – fejezem be bűbájos mosollyal. - Nocsak, nocsak… - jesszus, a szöszi féltékeny. Ha nem volnék ilyen törékeny kis ember hozzá képest, engedtem volna felszínre törni kikívánkozó, hangos, kárörvendő nevetésem. – Csak nem féltékeny vagy? – széles vigyorra húzom a szám. – Ne aggódj, nemet mondtam a házassági ajánlatára. – kacsintok rá, de persze tudom, hogy rettenetesen feldühíti, amit mondok neki. Észrevétlenül hátrább kúszok a földön és magamban hálaimát mondok, amiért egyik kezem kitapogatott egy vastagabb fadarabot a földön. Nem túl hegyes és normális esetben meg sem próbálnék leszúrni ezzel egy eredetit, de jelen pillanatban nincs nagyon más választásom. Kevés, emberi erőm mindenét bevetve lendítettem karós kezem a hasa irányába.
Láttam Katherinánk, hogy retteg és igyekeztem, ezt az érzést benne megtartani. Összefontam a karom, majd mikor láttam nagyon kezd húzódni, meg meg mozdultam. Nem mehet messzire. Idegesítő hangja próbált a témától eltérni. - Vagy én, vagy Klausnak oda adlak, na, melyik a jobb édesem? – Kérdeztem egy lágy kacsintással egyensúlyozva. - Igen, de mit számít az neked, hogy mióta keresem, a gyógyírt van nálam rosszabb is, vagy én ölek meg vagy Klaushoz viszlek, vagy Silas akivel az imént találkoztam, mellesleg Stefannak adta ki magát… Biztosan nagyon szívesen elcseverészik veled. – Mondtam kezemen számolgatván a lehetőségeit. Megráztam a fejemet, a többit később elintézhetem, nekem most katherine kell. - Ne szórakozz velem! – Emeltem fel a hangom vele szemben. Hirtelen tátva maradt a szám. Egy pillanatra, mint ha megszédültem volna. Mit mondott ez a némber eljegyzés? Hirtelen megragadtam és a kocsinak vágtam, ami nagyot puffant, majd a közeli fának is. - Hazudsz! Stefan soha nem akarna elvenni téged, te ribanc. – Mondtam vérben forgó szemekkel és hirtelen megjelentek a szemfogaim is. - Mondj egy okot, hogy miért ne most öljelek meg?- Kérdeztem, de akkor a fáról letörtem egy darabot és a kezébe, vállába fúrtam át. Könnyedén csusszant át és tudtam, hogy ez piszkosul fáj és tudtam, hogy ennek itt nem lesz jó vége. El fog vérezni, vagy fertőzést kap. - Most szívességet teszek neked, de némber. – Nagyra nyitottam a szám és a nyakába fúrtam a szemfogaimat, mosón szívni kezdtem és éreztem, ahogyan a gyógyír kezd belém költözni. Végre szabad leszek és lehet, családom ember lehetek és Klaust el felejthetem egy életre.
Reag szám.: 255 Jegyzet.: Végre játszunk :$Zene.: NOPE
Amilyen eszes vagy még bóknak is veszed, ha azt mondom, hogy inkább te, mint Klaus. – motyogom egy bűbájos mosoly kíséretében. – A bátyád valamivel okosabb és már számtalanszor elmenekültem előle. Mit gondolsz, majd pont te tudsz megállítani? – vonom fel cinikusan szemöldököm. – Ne haragudj, nem tehetek róla, sziklaszilárd előítéleteim vannak a szöszikkel kapcsolatban. – mondom egy csipetnyi megbánás nélkül. Silas nevére felkapom a fejem és arcizmaim irányítás nélkül egy ijedt fintorba mozdulnak. Félek tőle, naná! Bolond, aki nem teszi. És még rosszabbul ért, amikor megtudtam, hogy Stefannak adja ki magát. Sebaj, végülis ha szembe véletlen összefutok vele, akkor nagy valószínűséggel Silas lesz az, ugyanis Stefan kristálytisztán a tudtomra adta, hogy nem akar látni. Nem túl szép. - Most kivételesen minden szavam igazság. – vigyorgok felettébb önelégülten a féltékeny Rebekahra. Válaszra nyitom a szám, hogy valami cifra és gúnyos megjegyzést vágjak hozzáújra, de helyette egy hangos, fájdalmas üvöltés hagyja el a számat. Az ősi szöszi a vállamra és a kezembe szúrt egy elszórt fadarabot, ami nyomán olyan fájdalmaim keletkeztek, hogy azt hittem mentem ott hagyom a fogam. Nem volt időm sértegetni vagy visszaadni a jól irányzott döfést, mert egyrészt, gyenge voltam, másrészt azonnal elkezdte végrehajtani a bizonyos ’szívességét’. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, hiszen ha túl sok vérem szívja ki, akkor nem lesz erőm arra, hogy minimálisan is, de megvédjem magam. Óriási létfenntartási ösztönnel rendelkezem, így azonnal akadt jó pár ötletem és még a fájdalmaim közepette is próbáltam mérlegelni, melyik miért jó, jobb vagy rosszabb. Végül a másik, ép kezembe fogtam a fakarót és minden erőmet abba a karomba gyűjtve szúrtam bele Rebekah hasába.
Szívásom erejét csak növeltem, és növeltem. Nagyon akartam az emberi létet, Stefan ezzel a kis hisztérikával akart lenni, hát tessék. Gondolat azért jól esett, hogy még se ment hozzá és Stefan miért volt ilyen ostoba, hogy felmerte neki tenni azt a nagy kérdést? Hirtelen egy mély fájdalom hasított belém, hasamon átszúrt fadarab eltántorított a további vérivástól és elszállt mindenem, tudtam 4 vagy 5 szívás nem számít és benne maradt a gyógyír. Magasarkumban tipegve hátráltam néhány lépést és felnyögtem a fájdalomtól, majd kihúztam lassan a hasamból kiállt fadarabot. - Tudom, hogy Elenát keresi benned csak, de megígérem neked Katerina Petrova, hogy ő engem fog szeretni és nem pedig éged. – kiáltottam a menekülő nőre, aki botorkálva futott a kocsim irányába. Hasam nagyon lassan, de kezdett össze forrni, talán azért, mert régen táplálkoztam. Előtte teremtem és megragadtam a kezét. - Még is mit képzelsz hová mész? Még nem fejeztem be. – mondtam, majd ismételten a szemem vérben forgott, kidülledtek ragadozó szemfogaim és a nőbe akartam harapni, de hirtelen megláttam az arcát és láttam benne a félelmet és a gyengeséget, egy percre belenéztem mély barna szempárba és gyönyörködtem ebben a kis csodában.
Reag szám.: 187 Jegyzet.: Végre játszunk :$Zene.: NOPE
- És elárulnád, hogy ezt mégis, hogy képzelted, amikor az az életcélod, hogy nyomorék emberré válj? – nyögtem a nyakamat fogva. Még mindig ledöbbent, milyen ostoba ez a nő. – Úgy gondolod Stefan csak azért válna halandóvá, hogy veled élhesse le az életét? – húztam tovább az agyát, mert felettébb jólesett. – Nem kellesz neki, fogd már fel. Nem kellesz senkinek. – csóváltam a fejem és gunyorosan rávigyorogtam. Amíg ő szenvedett a fakaróval, addig én felpattantam és megidnultam az autója felé. Jó tervnek tűnt. az is volt, csak a sors nem úgy kívánta, hogy én akkor és ott megmeneküljek. Cseszd meg, sors! Majd én ismételten keresztbe teszek neked. Hisz oly sokszor próbált már megölni, megtisztítani tőlem a földet. Sosem sikerült. - Én viszont befejeztem. – vágtam rá, majd azzal a lendülettel kaptam le villámgyorsan a tűsarkúm és szúrtam bele a nyakába. - Érezd magad megtisztelve. A kedvenc Jimmy Choo-m van éppen a nyakadban. - hadartam el gyorsan, miközben már szedtem is a lábam. Ez majd elintézi egy időre. Addig biztos, amíg megszökök. A másik cipőt lerúgva a lábamról futottam egyik lábamra sántítva a kocsijához. - Az a pár cipő pedig a megelőlegezett karácsonyi ajándékod. – sziszegtem a két fogam között, majd remegő végtagokkal, de biztosan tapostam a gázra, hogy a lehető leghamarabb eltűnhessek a látóköréből.
Nem tudom, mit kerestem itt. Hisz nem volt szokásom elhagyni a várost. Sokan tudták, hogy miért vagyok inkább magamba forduló egyéniség. Arról egyszer sem tehettem, hogy tündérnek születtem, és a vérem ezerszer vonzóbbá vált minden vámpírnak, mint egy sima emberé... nem egyszer szívtam meg amiatt. De legutóbb... istenem, egy igazi ősiben csalódtam! Elijah Mikaelson, aki állítólag bizalomra érdemes, és benne tényleg meg lehet bízni... Ő akart engem megcsapolni. Nem tudom elhinni, hogy ez így történt. Egyszerűen... felfogni sem vagyok képes. Meg kell tennem mindent, hogy megszüntessem ezt az állapotot. Mindent meg kell tennem, mert nem maradhatok sokáig egy valódi vámpír mágnes... A fejemben ismét előugrottak a régi szép napok Damon oldalán. Ő mindig megvédett. De Elenának hála, immáron rá sem számíthatok. Mindent megtettem, de neki mégsem voltam elég. Ki vagyok én, hogy az igaz szerelem útjába álljak? Márpedig az övéké az... ezért sem tudok haragudni sem Elenára, se Damonre... hiszen utóbbi megcsalt, de inkább derült ki akkor, mintsem aztán később, mikor talán már több van közöttünk. Megtorpantam, ahogy hangot hallottam magam mögül. Csak levegőzni álltam meg az autóval, de biztosra vettem, hogy van itt valaki... és ugyan a hang forrása nem két lábon, hanem autóval érkezett, de... az út végén megpillantottam egy autót, az érzéseim pedig felerősödtek: szinte tudtam, hogy egy fajtámbéli közeledik...
Tényleg kell egy nagy ház, egy gyors autó és ezer gyönyörű szexpartner? Tényleg szükségem van ezekre a dolgokra? Vagy csak belém nevelték, hogy akarjam őket? Ezek a dolgok tényleg jobbak, mint azok, amelyekkel már rendelkezem? Vagy csak belém nevelték, hogy mindig elégedetlen legyek azzal, amim van? Talán valami varázslat hatása alá kerültem, ami azt sugallja, hogy soha semmi nem elég jó?- meredten bámultam ki autóm szélvédője mögül. Nem tudom, hogy miért kerültem ide, és igazán azt sem tudom, hogy mi a célom ezzel az egész útkereséssel. A félhomályban egy másik autó sziluettjét ragadtam ki a semmiből, ami mellett egy lány állt. Tűnődve mértem végig a csinos teremtést, akinek energiái elöntötték a belsőmet. Éreztem már korábban is ilyet...fajtámbéli. Jobbra húzódtam, és elé álltam a kocsimmal. Vártam pár másodpercig, majd hajamba túrtam, és kiszálltam a kocsimból. - Szia! - sóhajtottam végigmérvén a hölgyet, majd közelebb sétáltam. - DL vagyok, tündér. - vágtam bele kertelés nélkül. Hova tagadjam? Ő is érzi, és én is, így gyorsabb az egész, minthogy eljátsszuk a te ki vagy én ki vagyok részt. - Baj van, vagy csak az élet nehéz? - néztem rá felvont szemöldökkel.Ilyen a világ. Már nem beszélhetünk a személyes találkozás varázsáról. Ha tetszeni akarok valakinek, elmegyek új göncöt venni, csináltatok új frizurát. Ez a helyzet, és kész. De már egyszerűen az egészbe belefáradtam, már nem akarok tetszeni, nem akarok friss lenni, és ezt a második vezetéssel töltött nap után ne is várja el tőlem senki.
Az autó egyre csak közeledett, míg én azt sem tudtam, hogy mit csináljak: maradjak, vagy pattanjak be a saját kocsimba, és játsszak hülyét, mint aki nem lát és hall semmit, ami nem a saját légzése. De aztán nem tudtam cselekedni. Olyan volt, mint valami fejben eldöntött blokk, és egy pillanatra teljesen meglepődtem azon, ami körülöttem zajlott ebben a momentumban. - Hát... - nyeltem egyet, mikor meghallottam a bevezető szavait. - Nagyon bátor vagy, hogy így... az orromra kötöd, hogy mi vagy. - nyeltem újabbat, de hát egyértelmű volt, hogy ő is érzi, mi vagyok. Méghozzá egy és ugyaanazon fajból származunk. Kétlem, hogy más esetben csak úgy az orromra kötötte volna, hogy mi vagyok és ki vagyok. Bár inkább a mi vagyok - részt akarjuk taglalni, nem pedig mást. Tehát... jobb, ha most ebbe mélyedünk bele. - Öhm, ami azt illeti... baj van... méghozzá nem is kicsi. Lerobbant a kocsim. - jelent meg a tipikus mosoly az arcomon, ami arról árulkodott, hogy ebben a pillanatban ritka elcseszettnek éreztem magam, hogy még ehhez sem értek. - És elég nehéz itt állni... várni a megmentőre. - mondtam egy kínos mosoly kíséretében.
Elmosolyodtam furcsa gondolatmenetén. A vámpírok tudják, mik vagyunk a vérünk miatt, a tündérek tudják, mik vagyunk a vérünk miatt, a boszorkányok szintén tudják...akkor miről beszélünk? Miért tagadjam ki is vagyok? Egyszerrűbb mint magában taglalni az ember fiának, hogy mi is ő, vagy éppen ki is ő. Ezért csak egy félmosollyal reagáltam le első gondolatait. És a sztereotípia, miszerint a férfiaknak érteni kell az autószereléshez nevetésre késztetett. Felnevettem, és összefontam mellkasomon a kezeimet, de mégis biztató pillantással meredtem a szépséges teremtésre. - Oké, nem vagyok egy autószerelő zseni - halkultam el a mondat végére, majd nyomtam meg a következő felét -, de azért csináljuk.- kacsintottam rá közvetlenül, ezzel megpróbálva oldani a feszültséget, ami kicsit kezdett burjánzani. Hogy a helyzet vagy az emberek miatt, hát azt végképp nem tudom. - Hiszen a megmentő jelen esetben én vagyok...- néztem teátrálisan körbe, majd a kocsihoz léptem. Előre mentem a vezető üléshez, és megpróbáltam ráindítani, de az autó csak döcögő, morgó hangokkal jelezte, nem szándékozik. - Biztosíték... - mormoltam orrom alatt, majd felnyitottam a motorháztetőt, előre hajoltam, és az össze biztosítékot ellenőriztem, megmozgattam, és ami beégett azt ki is cseréltem, majd becsuktam a biztosítéktartó fedelét. Visszamentem a vezető üléshez, és tulajdonképpen csak reménykedni tudtam, hogy beindul. A következő perceken magam is meglepődtem. A kocsi halkan berregő hanggal elindult. - Na, igaz magam is meg vagyok lepve, de az volt a baj, amit gondoltam - törölgettem a kezem egy tisztító nedves kendőbe. -, ha máskor nem indul akkor vagy fel kell hívnod - kacagtam kihívóan - vagy egy kávé mellett esetleg el tudom mondani, hogy mi volt a baja - mosolyogtam kajánul, majd a kocsimba dobtam a koszos kendőt.
Kezdett valami olyasmi kialakulni, amire nem számítottam. Mintha csevegni próbálna velem...! Ami nagyon furcsa, mert velem nem sokan beszélgetnek. Kívülállónak nézek ki, ezt gyorsan leszűrik, segítenek nekem, majd gyorsan lelépnek és vége. Ennyi volt a nagybetűs ismerkedés. - Köszönöm. - tettem hozzá zavarba jőve, miközben egy kóbor hajtincset a fülem mögé túrtam, és nagyot nyelve egy szégyenlős mosolyt villantottam felé, miközben láttam, hogyan sétál oda a kocsi elejéhez, és kezdi el az igazán férfias tevékenységét. Valamit igazgatott ott belül, majd amikor pár perc elteltével lecsukódott a kocsi fedele, rögtön odasétált a volánhoz, és beindított a kocsit. Ami csodák csodájára tényleg működött, és ezen azt hiszem, eléggé meglepődött, bár talán tényleg értett hozzá, én legalábbis... kinéztem belőle. Meglepetésem gyorsan elmúlt, és rögtön mosolyogni kezdtem. - Ön egy... egy életmentő! - bukott ki belőlem valami furcsa lelkesedéssel, és rögtön éreztem, hogy kezd oldódni az a furcsa rideg szokásom. Pedig nem szoktam közel engedni magamhoz senkit, ő viszoint egy tündér. Nem fog bántani. Legalábbis azt hiszem. - Öhm... - kuncogtam fel. - Ez egy burkolt... "randi"-kérés? - kérdeztem, miközben ujjaimmal a levegőbe macskakörmöztem. Jó ég, ezt tényleg én mondtam? El sem hiszem. Hiszen öt perce ismerem, és máris ilyesmi jut eszembe? De hülye vagyok!!
- Ön?? - húztam fel szemöldököm, és összefontam mellkasomon a karjaim. - Most akkor ennyire papás vagyok? - néztem teljesen értelmetlen fejjel. - Remélem csak viccelsz velem. - mosolyogtam biztatóan. Továbbra is biztató pillantásokat küldtem felé, és tulajdonképpen valami féle büszkeség is volt bennem, hogy meg tudtam csinálni az autót. Mert akik büszkék arra, hogy szabályos rend van az íróasztalukon, soha nem tapasztalják meg azt az izgalmat, hogy megtalálnak valamit, amiről azt gondolták, hogy menthetetlenül elveszett. Gesztusaiban a lány az első nagy szerelmemre emlékeztetett, mégsem ez volt az, ami megfogott benne. Ha értek egyáltalán valamihez, a szerelem az. Nincs ebben semmi különös, én mégis büszke vagyok rá. Úgy tanultam meg, ahogy egy kóbor kutya tanul úszni: a pusztulásra ítélt kölykökkel együtt durva zsákba gyömöszöltek, sebes folyóba vetettek. Az egyetlen, aki minden várakozás ellenére túlélte, én voltam. A fuldoklók halálsikolyával a fülemben meg kellett tanulnom szeretni. Nem merültem el. Elértem a túlsó partot. Tudok szeretni. Mások szívükben hordják bánatukat. Belülről, láthatatlanul emészti őket el. Én úgy menekültem meg, hogy bánatomat kívül hordom: hadd lássa mindenki. Nem kötök új szerelmet, nem kell kapcsolat...egyenlőre. Gondolataimból halkan csilingelő hangja rántott ki. - Nézd, ezt nem nevezném igazi randinak, mivel még a nevedet sem tudom. - kezeltem könnyedén a zavarba ejtő perceket...nehéz volt zavarba ejteni. - Nevezzük inkább egy megbeszélésnek. - nevettem hangosan. - És általában a kétszemélyes megbeszélések jól végződnek...- nevettem félmosollyal az arcomon, de éppen annyira csak, hogy félreérhető legyen.
Ez egyre furcsább, és meredekebb. Ilyenkor mindig meglátszik, hogy mennyire nem járok emberek közé, és azt hiszem, hogy a tanácstalanságom ezt kristálytisztán tükrözi. Legalábbis... ebben majdnem teljesen biztos vagyok. - Sajnálom... - bukott ki belőlem, mikor szóvá tette, hogy nem kellene önöznöm. Vagyis, burkoltan erre célzott. Nem hiszem, hogy valaha képes voltam egyből tegeződni, hiszen nem sok időt töltöttem emberek között egész életemben. Mindig volt egy veszélyforrás, melyet nem léphettem át, és ezt egyesek pontosan tudták. Ez a férfi viszont nem tartozott közéjük. Igaza van, két perc alatt aligha tudnánk megítélni bármit. És talán itt az ideje annak, hogy ezen én is változtassak kissé. Elvégre ő nem vámpír. Már nekem támadott volna, ha így lenne. Nem, ő olyan, mint én. Legalábbis a fajtáját tekintve. Ebben egészen biztos vagyok. És remélem, hogy nem tévedek, mert akkor... kudarc. Ismét. - Igazad van. - köszörültem meg a torkomat ismét pironkodva. Lehet, hogy egyes férfiak ki nem állhatják azokat a nőket, akik egyfolytában ilyesmit csinálnak, de mit tehetnék? Én ilyen zavarbaeső típus vagyok. - A nevem Harmony. - nyújtottam felé a kezemet egy barátságos mosoly társaságában, és közben nyeltem egy aprót. Eléggé kínos részemről az egész. Hiszen egyértelmű, hogy... nem tudom szavakkal elmondani, mi kavarog a fejemben. De ő szimpatikusnak tűnik. - És talán így van. De... szóval én meglehetősen unalmas fajta vagyok. Míg te... olyan élettel telinek tűnsz. - mondtam apró keserűséggel mosolyomban.
Kezdőlap
