Látszólag, csöppet sem tetszett neki ez a sejtelmesség a részemről, dehát mit is vártam, mindig is utálta, amikor így viselkedtem. Ahogyan Anya és Apa is.. dehát nyílt titok, hogy én pontosan emiatt is alkalmaztam oly' gyakran ezt a képességemet előttük! A múltban, ha rossz fát tettem a tűzra - ami azért gyakran elő is fordult -, hiába próbálkoztak, mert sosem tudták kiszedni belőlem az, hogy hol is tartózkodtam. Mert én mindig ugyanazt hajtogattam: a városban.. a barátaimmal... egy buliban.. vagy esetleg, ha már nagyon muszáj volt, akkor azt is megosztottam velük, hogy egy barna, esetle egy kékszemű csajszi társaságában. De ha jól tudom, a legtöbb amit elárultam a West Side volt. Hogy azért úgy nagyjából tudják behatárolni, hogy New York melyik felén is tartózkodtam. De többet egyik alkalommal sem sikerült kiszedniük belőlem. És ez így is volt jól! - Na jó, húgi.. Akkor adok némi segítséget - kacsintottam rá, egy huncut vigyor kíséretében. Aztán elgondolkodtam, hogy mit is mondhatnék neki, amiből még semmire sem jöhetne rá. Vagy csak adok neki némi utalást.. egy kis fogózkodót. Aztán törje csak a kis buksiját a válaszon. Na jól van, ennyire azért még én sem vagyok gonosz bátyó! Vagy mégis?! Á, dehogyis! Végül e mellett a magyarázat mellett döntöttem. Ha ebből nem jön rá a kilétemre, akkor semmiből nem fogja tudni kiküszöbölni! Így is túl sok mindent elárultam. - Egy aprócska állattá változom.. Kicsi, de annál erősebb. És nagyokat mar.. Könnyen bejut akárhová.. és nehezen vevődik észre. Mint én - vonok vállat egyszerüen, mintha az imént csak magamat írtam volna körül. Mert tisztán emlékszem, hogy anno hány helyre besomfordátunk a foci csapattal. Csak egy hamis személyi kellett hozzá.. és persze, némi sárm. És már bent is voltunk! - Na ha ebből nem találod ki, hogy mivé változom át.. akkor semmiből - mondtam egyszerüen vállat vonva, közben várva a válaszreakcióját. Adok én neked majmot, húgocskám! - Áú - kaptam a karomhoz, kissé eltúlozva a fájdalmamat. - Ezt most miért kellett, mondd?! - néztem rá magamban nevetgélni az ütése súlyán. Meg kell hagyni, látszik, hogy a húgom és mellettem nőtt fel.. mert ha akar, nagyon is tud ütni! Sőt, mi több.. ő azt is tudja, hogy hol kell megütnie ahhoz, hogy az fájjon. Soha nem felejti el azt a pillanatot, ahogyan én sem.. Mikor pechemre sikerült eltörnöm a könyököm feletti részt. Szerencsére a szülői témát nem bontogattuk tovább, hanem ehelyett inkább áttértünk valami sokkal jobbra. Illetve, nem is annyira jobbra, mivel ő a szobámról kezdett el beszélni, valamint arról, hogy mennyire rendetlen vagyok. Ami nem is volt igaz! Na jó, talán nem is voltam soha a rendtartás mintaképe.. de rendetlennek sem lehet nevezni.. annyira. Én tudom, mit hol tartok és ez pont elég is! Másnak nem is kell eligazodnia a cuccaim között! Direkt ezért is voltam mindig ilyen, amilyen, hogy más ne találjon meg semmit, ha egyszer átlépi a szobám küszöbét!! Főleg a Playboy magazinjaim számait rejtettem a legjobban.. Kiváltképpen anyám folyton kíváncsi tekintete elől. Aztán említést is tesz a szobám rendtartására.. - Ne feledd, hogy én egyszer sem kértelek rá, hogy menj be a szobámba! - öltöttem ki rá a nyelvemet. Kellett neki odamennie! - Ahogyan arra sem kértelek, hogy tegyél rendet! Szóval, ne panaszkodj itt nekem - nevettem fel, miközben hirtelen beletúrtam a hajába, ezzel a mozdulattal el is rontva a szépen elrendezett fürtjeit. Természetesen abból a célból tettem mindezt, mert tudtam, hogy ilyenkor mindig bepöccen.. és imádtam látni, mikor kiakadt! Hiába, a génjeimben van, hogy bosszantsam őt.. Mikor aztán köelebbről is elkezdte nézegetni a berendezést és pont az a nevetséges könyvespolc előtt állt meg, hirtelen alig tudtam visszafolytani a nevetést. Nem is értem, hogy mit gondolhatott Mrs. Thomson, mikor idehozatta ezt a könyvespolcot? Hogy jót nevetek majd rajta?! Fölösleges bútordarab, ami csak foglalja a helyet! De talán mögéje elrejthetnék egy két felnőtt magazint is.. Hogy milyen okos volt ez a Mrs. Thomson! - Én, olvasni? Ne viccelj! - nevettem fel végül, mert nem bírtam tovább komolyan maradni. - Úgy nézek én ki, mint aki ilyeneket olvas? - mutattam magamra, hisz ezzel azt hiszem mindent el is árultam. - Ha kell valami belőle, vedd le nyugodtam és vissza se hozd! - kacsintottam rá, hisz jól tudtam, hogy kettőnk közül ő az aki szeret olvasni. Én.. csak maximum a focival kapcsolatos hírekbe nézek bele.. vagy a kedvenc magazinjaimba. Amiben viszont képek is vannak..!! Mert azokon van a hangsúly.. és nem az írásokon! Nem sokkal később, ő már kényelembe is helyezte magát a kanapén és lerúgta magáról a magassarkúját, miközben a szobája felől érdeklődött. Hm, hát igen, Cher sem szokta kerülgetni a forró kását.. - Hm.. azt hiszem, azt már ügyesen ki is szúrtad - kacsintok rá, közben igyekezve a lehető legkomolyabb arcomat magamra ölteni, kisebb nagyon sikerrel.
Összehúzom a szemem, tekintetem vádlón szegeződik a bátyám arcára. Miért kell állandóan éreztetnie velem azt a pár év korkülönbséget? Esküszöm, néha úgy érzem, hogy még nem fogta fel, hogy már bőven elmúltam tizennyolc – na jól, csak majdnem fél évvel – egyetemre járok, hamis személyivel bulizom, tehát már rég elhagytuk a babaházat és a rózsaszín masnikat! Elkezdhetne megbarátkozni már végre a gondolatattal, hogy egyenrangúként kezeljen. - Utálom mikor ilyen sejtelmes vagy. – forgatom meg a szemem fáradtan, mivel ez a szokása nem most kezdődött el.
Anno, az olyan alkalmakkor mikor nagy nehezen kinyögte, hogy van valakije – bár elég ritka alkalmak közé tartozott az ilyen – még a lány hajának színét is nehéz volt kiszednem belőle. Állandóan hárított, és olyan ködösen fogalmazott, hogy a végén a saját kérdéseim kavartak össze. Naná, hogy ez a képessége a szüleinknél is bevált. Ha egyszer lebukott, ott csak az volt biztos, hogy a városban járta el az időt. Hogy hol? Azt sose lehetett biztosan megtudni a válaszaiból. - Hogy mész el te a…! – kezdem felháborodottan, de ahelyett, hogy hölgyhöz nem illő szavakat hagynék kicsúszni a számon, erőteljesem boxolok bele a karjába. Tudom, hol van az a pont ahol legjobban fájhat az ütésem; a könyöke feletti rész, amit még a tinédzser évei alatt el is törött egyszer. – Még hogy pincsikutya! Ne akard, hogy erre kontrázzak. Addig úgyis majomként jelensz meg a fejemben, míg be nem bizonyítod, hogy tévedek. - felelem kissé durcásan. – Bár, lehet, hogy azután is. – halvány, cinkos mosoly jelenik meg a szám tövében, ahogy tényleg elképzelem, hogy nézne ki a bátyám egy majom bőrében. Nem értem, miért ódzkodik ennyire, szerintem eléggé reális gondolatnak tűnik. Még egy kis hasonlóság is van köztük. Azon gondolkodom, vajon milyen lesz az itt töltött idő. Már most úgy érzem, hogy a közös időtöltéseink csak a negyedét fogják képezni a szabadságomnak, de hát mi vártam? Egyedül jött ide, biztos valami vak céllal, amibe nekem nem volt fontos szerepem. Talán egy kicsit jobban sértett a dolog, mint az kellett volna, de már megszokhattam volna, hogy David ilyenkor csak magára gondol. Nem hibáztatom. Nem szabad. Legszívesebben tovább győzködném, és próbálnák meg érvelni amellett, hogy ők mindig is jót akartak nekünk, csak más irányból nézték a jövőnket. De ehelyett, becsukom a szám, és megtartom a beszédemet magamnak. Olyan sokszor lejátszottuk már ezt, és mindig ugyanoda jutottunk ki; engem már sikerült behálózniuk, és ezért nem látom tisztán a dolgokat. Ezután pedig akkorát csapok az ajtót hatásvadász képen, hogy már egyszer előfordult, hogy az kiszakadt a kerekből. - Ne felejtsd el, többször láttam a szobádat, mint ahányszor kellett volna. – veregetem meg a vállát, majd belépek az ajtón, és némán könyvelem el a megdöbbenésemet. Rendesebb, mint az elképzeltem. Legalább nem lepi el a földet a ruha halom, romlott étel szagát se érzem – még – szóval lassan feltehetem magamnak a kérdést; lehet, hogy bátyám végre elindult a felnőtté válás útján? - Takarítónőt fogadtál? – fordulok felé, de aztán a figyelmemet leköti a könyves polc, ami olyan idegennek tűnik David Winchester birodalmában mintha egy rocksztár festményekkel díszíteni ki a falát. – Azt ne mond, hogy te ebből bármelyiket is a kezedbe fogtad. – emelek ki egy Hemingway kötetet a sok közül jókedvűen, és véletlenszerűen belelapozok. – Még képek sincsenek benne. Tudtam én, hogy csak díszítésnek van. – vigyorodok el, és visszateszem, a könyvet a helyére majd megcélzom a közeli kanapét. Csak remélni tudom, hogy nem ragadt bele egy csoki folt se. - Na és hol van az én helyem? – pillantok rá Davidre türelmetlenül, miközben lerúgom magamról a cipőmet, és hátradőlök a puha párnák közé. Csak ne merje azt mondani, hogy máris megtaláltam, meg a fejébe szúrom az előbb eldobott magassarkúmat.
Nem igazán zavartattam magam, minden egyes kérdésére válaszoltam, ami csak megfordult a fejében, Hiszen mi okom lenne ezeket eltitkolni előle? Az ég világon semmi! Sőt, mi több, neki is joga van tudni róluk, hiszen már ő is részese ennek az igen furcsa világnak. Ravasz mosoly ült ki az arcomra, mikor meghallottam, hogy tetszik neki a közös vadászat eshetősége. Hm, Húgicám, jól gondold meg mit kívánsz.. - Hát, Húgi.. az a helyzet, hogy én nem egészen állatokra vadászom - jegyeztem meg mellékesen, fél szemmel az arckifejezését figyelve. - Hanem valami sokkal veszélyesebb lényre - folytattam, továbbra sem hagyva fel a sejtelmességgel. Hadd tippeljen csak.. úgysem találja ki egykönnyen. És azokat a tippeket is szívesen meghallgatnám. Szavai hallatán egyértelművé vált a számomra, hogy neki már egy jóideje nincsenek problémái a rókáskodással. Lehet, hogy már régebb óta elkezdődött ez nála, csak én nem vettem észre..?? Nem, az lehetetlen! Biztos feltűnt volna ha a saját húgom időközben elmenekül otthonról és csak későn jön haza. Vagyis.. most hogy így említem, ez inkább rám volt a jellemző. Mindezek ellenére csak nem kerülhette el a figyelmemet az a nyilvánvaló észrevétel, hogy a húgom olykor egy hatalmas rókává változik. - Ahha, persze.. - bólogattam, mikor azt állította magáról, hogy Ő ravasz, közben unottam a szemeimet forgatva. Ha ő ravasz, akkor én meg mi vagyok? - Ugyanmár húgi, ne túlozz! Nem is értem, hogyan lehetsz te róka.. mikor sokkal inkább illene hozzád egy hűséges kis pincsikutya - hecceltem őt viccelődve, mint ahogyan azt egy kedves bátyusnak illik. - Hé! - néztem rá sértődötten, amikor egy majomhoz hasonlított. - Ez rosszul esett - mondtam volna, de nem bírtam tovább nevetés nélkül. - Na de komolyan, húgi..! - veregettem volna vállon, ha nem karolt volna belém. De így, csak egy szemforgatással nyugtáztam az egészet. Ha lehetne, akkor ezt az egész 'beszéljünk apáékról' témát átugrottam volna jó magasról, mert már igazán tele van a gatyám velük! Miért kell neki mindig beleszólnia az életembe? De nem is ez a legnagyobb problémám, hanem az, hogy miért kell neki folyton irányítania engem? Mi a baj abban, ha én szakítani akarok a hagyományokkal és egyszer az életben azt akarom csinálni, amit tényleg szeretek! És nem apa álmait követni! Miért olyan nehéz ezt elfogadni? Nem tudom, de ezért is hagytam ott New Yorkot. Hadd föjjön csak a saját levében. - Ahha.. jót akarnak, persze. De inkább hanyagoljuk ezt a témát, mert megérkeztünk - vigyorogtam szélesen Charre, amint a lakásom elé értünk. - Ez - mutattam rá büszkén az első független lakásomra. Na jó, annyira azért nem nevezhető függetlennek, mivel apa titkárnőjét bíztam meg a házvásárlással, de az már olyan mindegy, nem? - Én trehány? Na ne viccelj - legyintettem, miközben kinyitottam előtte a bejárati ajtót, majd udvariasan előre is engedtem, hogy saját maga csodálhassa meg az álomotthont. Szerencsére nem is volt rendetlenség a házban, persze csakis azért, mert nem tartózkodtam túl sok időt idehaza. Csak amíg Hillyvel szórakoztam.
Az út többi részében többnyire arról faggattam, hogy milyen más fajokkal kell megosztanunk még ezt a várost. Annyira nem lepett a meg a dolog. Mindig is sejtettem, hogy mi csak egy darabot képviselünk egy rejtett világból, ahol mások is élnek, más szabályokkal és más képességekkel. De hogy pont ez a hely legyen az úgynevezett másik világ központja, nos ez számomra eléggé meglepő. Miért nem kereshettek olyan helyet, ahol legalább Starbucks kávét adnak? Nem mintha sznob lennék, csak na törzsgyökeres new yorkiként vannak szükségleteim. - Abba a közös vadászatba benne lennék. - mosolyogtam rá, miközben azon agyaltam vajon mennyi időmet fogja igénybe venni a takarítás, ami alatt a legénylakásából számomra is lakható környezetet csinálok.
- Amúgy miért lep meg annyira? A természetemből adódóan ravasz vagyok. Persze ne úgy képzeld, hogy egy aprócska vörös kisállat leszek, mert az alakom mérete bőven meghaladja egy nagyra nőtt farkasét is. - vágtam vissza nem is titkolva büszkeségemet. Őszintén szólva szerettem a másik testemet. Csendes mozgását, a borotvaéles karmokat. Mind hozzám tartozott, és ahogy belegondoltam, hogy ezen a helyen a tömérdek erdővel mennyi szabad terem lesz kiélvezni a különleges adottságomat nem bírtam abbahagyni a mosolygást. - Én a majomra tippelek. Illik hozzád. - feleltem szemtelenül, hiszen egy kishúgként kimondatlan kötelezettségem leütnöm az ilyen magas labdát. Az ilyen egyszerű csipkelődések hiányoznak legjobban mióta egyetemre járok, ami szinte az összes időmet leköti. Már értem miért mondogatta mindenki, hogy várjam csak ki a végét mikor idegbetegen szidtam a középiskolát, hogy minden szabadidőnkét elveszi. Ehhez képest most örülnék ha legalább annyi időm lenne magamra mint akkor volt. Mélyet sóhajtok, majd szorosabban karolok Davidbe. - Megértelek. De te is tudod, hogy apa... Nehéz eset. - kezdem gyengéden, miközben felpillantok rá. Nem akarok semmi meggondolatlant mondani, bár mindketten ugyanazon a véleményen vagyunk a szüleinkkel kapcsolatban én valahogy mégis jobban megtudom érteni a nézőpontjukat. Még ha nem is értek velük egyet. - Tudod, hogy csak jót akarnak neked. - kettőnk közül mindig is én voltam a nyugodtabb, aki előbb gondolkodik és aztán cselekszik. Talán másodikként kissé több figyelmet kaptam, és ezért vagyok képes mindkét fél indítékait megérteni. Persze ez még nem változtat a tényen, hogy apa igazságtalan Daviddel szemben. Csinálja azt amit szeret. Miért jó arra kényszeríteni amit sose csinálna teljes szívvel? - Melyik az? - kíváncsiskodom rögtön ahogy lassítunk az egyik lakóház előtt. Jobb mint amire számítottam. Bár igaz, hogy még nem láttam belülről. - Mellesleg félnem kéne a férfias trehányságodtól bátyus?
Miután elment és magamra hagyott, néhágy percig csak álltam ott mint aki kővé dermedt és nem tudtam megmozdulni. Most tényleg az történt, amire gondolok? Elküldtem egy lányt, aki ráadásul még tetszett is nekem? Sőt, mi több.. éreztem is iránta valamit? Elég a zagyva gondolatokból... italra van szükségem. Döbbentem rá végül, majd elkezdtem kutakodni a lakásban. Beletelt néhány percbe míg rájöttem, hogy egyelőre még nincsen alkohol a házban. Égnek emeltem a szemeimet, majd átöltöztem, hogy egy jó kiadós sétát tegyek a környéken. De végül mégis az autómban kötöttem ki.. és a híres neves Grill fele vettem az irányt.
Már össze szedtem a kabátomat és próbáltam a lábamat az ajtó irányába terelni, ami nehezen ment. Nem tudtam mit akar vajon akar engem vagy csak jó játék voltam számára? Teljesen össze zavarodtam. Magához húzott és még mielőtt ajkait az enyémre tapasztotta volna ezek a szavakat suttogtam felé. -Bárcsak téged teremtett volna és adja az ég, hogy te légy az.-Mondtam, majd csókja hosszas volt és kínzó. Állam remegni kezdett és a bal szememből egy csepp könny legördült. -Szia!-Mondtam megsimogatva az arcát és elfordultam, hogy ne lásson bőgni. Kimentem az ajtón és becsuktam magam mögött az ajtót. kezem elé tettem a szám és sírni kezdtem a kabátomat fogva egyik kezemmel. Nem vagyok vallásos, de könyörgöm istenem, ha hallasz engem akkor kérlek add nekem őt! Mondtam magamban.
Az arcára volt írva, amit gondolt. Könnyű volt leolvasni róla, mennyire nem értett egyet az ötletemmel.. mégis belement, mert én ezt akartam. Örültem, hogy nem tiltakozik, mert így is nehezemre esett megtenni. Soha, eddigi életem során még soha nem küldtem el önszántamból egy lányt sem a közelemből.. kivéve, ha már nagyon az agyamra mentek. De jelen esetben nem ez volt a helyzet. Most azért akartam elküldeni, mert nem voltam tisztában az érzelmeimmel iránta.. mert nem akartam bántani és fájdalmat okozni neki, pláne akkor nem, ha véletlenül kiderülne, hogy az én részemről egyáltalán nem komoly a dolog. Nem akartam összetörni a szívét. - Nem akarom, hogy elmenj, de... lehet ez lesz a legjobb.. - bólintottam végül, amint felvetette az ötletet, hogy talán távoznia kéne. De mielőtt még hátat fordíthatott volna nekem, még egyszer utoljára visszahúztam, hogy kezeim közé vehessem az arcát. - Egy valamit jól jegyezz meg... ha két embert egymásnak teremtett a sors, akkor végül ígyis úgyis megtalálják egymást - suttogtam, majd egy utolsó csók erejéig az ajkára hajoltam. Ezt egyrészt valamiféle bíztatásnak szántam, hogy ne adja fel a reményt, másrészt viszont.. arra céloztam, hogy ha véletlenül nem is én lennék a társa, a másik fele, akkor a sors biztos az útjába fogja majd sorolni az Ő hercegét is.
El húzódott tőlem és ez kezdett megrémiszteni. -Tessék...-Suttogtam, de ő már folytatta is tovább. Össze zavartam az érzéseit és nem tud mit kezdeni ezzel az érzéssel? Az arcomra egyre jobban látszódott az amit mondott. Az hogy távol legyek tőle fájt, de ő ezt akarja. -Rendben ahogy akarod.-Mondtam. Nekem nem volt ellenemre az animágus énje semmi se. A szerelem veszéllyel is jár, ezzel még ki kell békülnöm. -Akkor lehet, hogy jobb lenne, ha most mennék nem?-Kérdeztem elengedve őt és az ajtóra mutatva.
Szerelmi vallomása hallatán egyre inkább megfogalmazódott bennem a gondolat, miszerint jobb lenne, ha inkább elengedném és nem szédíteném itt össze vissza, egészen addig míg biztos nem leszek az érzéseimben iránta. Látszott rajta, hogy túl sokat szenvedett már a vámpírsága miatt, nem hiányzik neki még egy púp a hátára. Azt hiszem ezt is fogom tenni.. - Tudom, pont emiatt is döntöttem úgy, ahogy - húzódtam picit el tőle komolyan méregetve az arcvonásait. Ez most hülyén fog kijönni, de muszáj megtennem. Egyáltalán mióta érdekelnek az ellentétes neműek érzései? Őrület.. - Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt most inkább nem folytatjuk. Mármint nem mintha ellenemre lenne, de a te érdekedben mondom. A mai nap történtek... nos, minek is tagadnám? Elindítottak bennem valamit - itt egyik kezemmel megsimogattam az arcát. - És mielőtt még folytatnánk, úgy érzem el kell telnie egy rövid időnek, hogy mindketten, na jó, főként én, eldönthessem mit is érzek pontosan. - Fú, kimondtam.. Nem semmi. Ha egy héttel ezelőtt még azt mondták volna nekem, hogy hamarosan ilyen vallomást fogok tenni egy lánynak, szembe röhögöm az illetőt.
Ajka után epekedtem már vártam a csókot, de nem jött. Hosszan néztem a szemébe válasz amit tudtam picit megkésett és helyette egy sejtelmes mosoly jelent meg az ajkamon. bal kezemmel és új begyemmel körbe rajzoltam kívánatos ajkát. -Ha veled vagyok megfeledkezem minden bajomtól, arról, hogy ki is vagyok én és milyen rég szenvedem ebben a betegségben és küzdök az ellen aki vagyok-Mondtam neki, majd lesütöttem a szemeimet. -Melletted boldog vagyok, de félek, hogy elvesztelek egyszer csak, és nem akarom-Mondtam.
Huncut vigyor ült ki az arcomra, amint elmosolyodott, majd lágy csókot lehelt az ajkamra. - Örülök, hogy tetszik.. - suttogtam, még mindig közel maradva az ajkához, hogy csak alig pár hajszál válasszon el tőle. Nem tudom, mit is művelek az imént, de tetszett. Én soha semmi olyat nem teszek az életemben, amit ne élveznék. És ez így is van rendjén. Kezeimet dereka köré fonva húztam közelebb magamhoz, majd a jobb kezemet az arcához emeltem, hogy ismét megcsókolhassam. Majd egy pillanatra elhúzódtam tőle, hogy feltehessem kérdésének rám irányuló változatát. - Hát téged bennem mi vonzz? - néztem rá kíváncsian, bár megvallom volt egy apró sejtésem, hogy mit fog felelni.
Olyan édes volt. Én nem félek tőle nem érdekelne az se, ha karót döfne belém a kígyó éne akkor s maradnék. Tudom, vagy is kezdtem tudni, hogy egyre fontosabb vagyok neki. És ez jó dolog. Azóta nem éreztem így, mióta ember voltam. Kuncogni kezdtem és ajkon csókoltam lágyan. Olyan érzés fogott el, hogy béke és nyugalom. -tetszik a válaszod-Mosolyogtam rá
Sejtettem, hogy valamikor rá fog térni erre a kérdésre is. Várható volt, hogy előjön vele. Csak reménykedtem benne, hogy minél később teszi fel. Pechemre viszont az a késő elég hamar be is következett.. - Hm... - hümmögtem elgondolkodva. Min kell ezen annyit gondolkodni? Hiszen tudom, mi tetszik benne.. - Előszöris a bátorságod, hogy azok után, amit tettem még nem menekültél el előlem sikoltozva - kacsintottam rá elvigyorodva. - Továbbá, azok a hatalmas barna szemeid , meeg a kisugárzásod - soroltam egyszerüen, közben bal kezemet végighúzva csinos dereka ívén.
Én pontosan tudtam, hogy mi is tetszik benne annyira. tetszett nekem nagyon is sőt, már szerelmes voltam. Bárcsak ő is így érezne nem érdekelne a veszély, mert animágus, nem érdekelne semmi se csak az, hogy vele legyek. -És téged bennem?-Kérdeztem pimaszul megfordítva a kérdést. Tundtam, hogy a választ még nem találta meg magában, de remény volt a szemeimben. Talán tényleg ennyire naiv lennék?
Amikor csókolni kezdett, majd a fülcimpágva suttogta a választ, egyik felem teljesen bezsongott az érintésétől és a választásától, azonban a másik, az ellenségesebb oldalam nem értett egyet az előbbivel. Ő el akart menekülni a kialakult helyzet elől. ÁÁÁÁ, most legszívesebben üvölteni lenne kedvem. Mert megőrülök ettől a bizonytalanságtól. Végül igyekeztem inkább figyelmen kívül hagyni a negatív felemet, mintha tudomást sem vennék róla és úgy csókolni vissza Hillyt. - Hm, ahogy akarod.. - húzódott féloldalas mosoly az ajkamra, amint rám nézett a szempillái alól. Majd amint pólóm alá nyúlt és simogatni kezdett, úgy éreztem nem bírom már sokáig, mielőtt újra leteperném. - Bármire - suttogtam egy gyenge pillanatomban, és reménykedtem benne, hogy a kérdése nem fog majd ki rajtam. Akaratlanul is előtört belőlem egy kisebb nevetés, amint feltette a kérdését. - Erre csak te tudod a választ.. - mondtam végül tömören, ismét ajkaira tapadva, majd kezeim felsóje alá nyúlva meztelen hátát kezdték simogatni.
Tényleg szerettem nézni hogy bohóckodik, de mivel annyira kérdezgetett és pasiból van tudtam mit vár. Csókolni kezdtem, majd a nyakán folytattam és belesuttogtam halkan a fülébe. -Folytassuk ezt.-Mondtam rá nézve nagy pilláim alól. Átkaroltam és a derekán, pólója alá nyúltam ezzel simogatva őt. -David.. Válaszolj nekem egy kérdésere.-Mondtam neki kérlelően. -Mi vonzz benned annyira?-Mondtam miközben tovább simogattam.
- Hah - horkantottam fel, mikor bevallotta, hogy tetszett neki a bohóckodásom. - Azt elhiszem.. - emeltem égnek, illetve a plafon fele a szemeimet. - Ja.. - sóhajtottam, de csöppet sem bántam, hogy ilyen amilyen. - De ez még mindig nem válasz a kérdésemre - tereltem vissza a témát a kérdésemhez, hisz kíváncsi voltam a válaszára.
Csókunk megszakadt amit sajnáltam, majd még öleltem. -Nekem bejön a táncod!-Böktem meg egyik ujjammal és mosolyodtam el. -Tudom..ilyen vagyok-rántottam egyet a vállamon. Imádtam ahogy bohóckodik. Az a tán levett a lábamról. Órákig eltudtam volna még nézni.
Abban a percben nem törődtem semmivel és senkivel, csak és kizárólag az előttem levő lány ajkaira tapadtam, majd néhány rövid másodperc erejéig megszakítottam nyelveink tüzes játékát. - Annyira makacs vagy... - suttogtam, közben hátrasimítva egy hajtincset a szeméből. - De valamiért nem izgat.. sőt tetszik - suttogtam az ajkába. Pimasz mosoly jelent meg az arcomon, miközben eszembe jutott valami. - És, mihez lenne inkább kedved? Filmezni, nézni tovább az idióta táncmutatványaimat, vaagy ezt folytatni? - kérdeztem rá kíváncsian, hogy mit szeretne csinálni. Na, nem mintha ne akarnám én még tovább elhúzni ezt az őrjítő beszélgetést.. ami hamarosan vagy így, vagy úgy de más irányt fog venni.. - Persze a második alternatíva esetében, nem csak én fogok bohócot csinálni magamból - tettem hozzá figyelmeztetően, hogy ezt nem pontosan úgy értettem, ahogyan kimondtam.
Kicsit nagyon is kiakadtam. Láttam, hogy mosolyog rajtam. Kezdtem egyre jobban biztos lenni abban, hogy játszik velem. Nem bírom tovább ezt. aztán megcsókolt, vissza csókoltam és átöleltem öt miközben puha ajkát kóstolgattam. -Tudom, de nem érdekel engem.-Vontam vállat aztán a bókja átváltott inkább csipkelődéssé. Hirtelen vissza ragadott és én azt se tudtam meg jegyezni mit mondott nem is nagyon értettem, csak csókoltam őt. Inkább lennék hallott, mint egy férfi akit szeretek játsszon velem, de nem tudtam ellenállni neki.
Kifakadása hallatán, halottnak hitt szívem hirtelen ismét megtelt melegséggel. Ez a lány tényleg fülig belém szeretett, amit aztán Ő maga is beismert. Annyira aranyos volt, hogy akaratlanul is megmosolyogtatott a kifakadásával. Aztán a következő pillanatban, miután bevallota nekem, hogy mit is érez, kezeim reflexszerűen nyúltak álla alá és csókoltam meg újra, a tőlem telhető legtöbb szenvedéllyel. - Annyira aranyos a naivitásod - villantottam rá csibészes mosolyomat, miközben egy pillanatra elváltak ajkaink. - De ugyanakkor elkeserít...hiszen, ezzel a túlzott reménysugárral, megfeledkezel az érem másik oldaláról, azaz a negatív feléről - figyelmeztettem, később meggondolva magad. - Még meggondolhatod magad.., de tudod mit, felejtsd el - szögeztem le a témát, ismét ajkai után kapva -, már késő - leheltem rá ujabb csókokat.
Lehet kicsit elhamarkodott voltam és vártam, hogy David magához fogadjon, de ha nem hát nem. Csak untam a több ezer éves magányt. Lehet nincs is szíve, hazudik, ha azt mondja sose hallgatott vagy már nem tud arra hallgatni ami az igazat mondja neki. -David lehet igazad van és a benned rejlő kígyó utál engem vagy nem tudom. Én eléd tártam az érzéseim azt hiszem és, ha nem fogadod el nem, de én akkor is ezt érzem. Lehet naiv lány vagyok aki a már halott szívére hallgat, de nem érdekel. Látom a szemedben az ott el rejtőzködött jóságot és szeretett. ha nem így lenne itt lennék még?-Mondtam indulatosabban. -Mert nem találtad meg a megfelelő lányt.-Mondtam, persze nem arra gondoltam, hogy én lennék az, de lehet ilyen kis cicababákat szedett össze még csak. -Igen én hiszem. Hiszek sok mindenben. Pl abban is, hogy képes vagyok ölés nélkül inni vagy élni és abban is, hogy te meg szeretni és abban is, hogy a lábam helyre jön-Nem akartam tovább hallgatni azt, hogy kifogásokat keres. Én kezdtem bele szeretni és nagyon fájt az elutasítás, de lenyeltem. Ha nem akar velem lenni vagy csak barátom akar lenni mondja meg. Nem erőltetek semmit, de akaratlanul is kezdett egy szó kicsúszni a számon. -David és szerelmes vagyok beléd-Mondtam suttogva, majd a kezemet a számhoz emeltem ezzel befogva azt. -Sajnálom..-Mondtam lesütött szemekkel. Kész örültek háza miket mondok én itt. Nagyon reméltem nem lesz rám dühös azért mert elmondtam a véleményem és azért mert tényleg vissza mondhatatlanul és teljes szívemből szeretem.
Ez a lány túl bizakodó volt.. túl sokat remélt ettől az egésztől, és én féltettem emiatt. Amiatt, hogy csalódnia kell majd bennem, hisz rajtam soha senki nem tudott kiigazodni, kiváltképp az érzelmeimen nem. A csudába, hogy miket beszélek! Szedd már össze magad! - parancsolt rám a dühösebbik énem. Megszoktam már, hogy mindent megkapok az élettől, bármire is vágyok az adott pillanatbanl. Emberek százai szöknek egyetlen szavamra, mármint apám beosztottjaira célozva, ugyanakkor ezt érthetném a nőnemű egyedekre is. - A szívemre? - horkantam fel. - A szívemet már évek óta nem használom, szívi - ellenkezdtem ismét felnevetve, az elképzelésre, hogy én a szívemre hallgassak. - Talán amióta a kigyó, no meg a vágy teljesen átvette az irányítást a gondolataim felett.. - tettem hozzá magyarázóan. - Különben meg nem is volt még komoly kapcsolatom.. vagy ha volt is, egyik sem tartott huzamosabb ideig - folytattam, de ezt már tényleg nem tudom, miért mondtam el neki. Hogy tudja meg, mit várhat tőlem? - Ahha, és ezt el is hiszem, mi? - néztem rá kötekedően.
Csak még jobban vörös lettem. nem akartam el titkolni mit is érzek. ha végre újra boldog lehetnék valaki mellett... nem ilyenekre gondolni sem merek, mert nagyobb lenne a csalódás. -nem kell ígérned semmi, csak hallgass a szívedre.-Mosolyogtam. Jó lehet kicsit nyálas dolog volt, de én is ezt teszem. Aztán eltávolodott tőlem ami nagyon rosszul érintett. Vágytam a közelségére és biztos ezt érezte is. De nem hagytam magam, tudom, hogy komolyan beszél, de közelebb húztam, majd lenéztem a lábamra és vállat vontam. -Már majdnem meg gyógyult -Mondtam neki végig simítva a hátát.
Nem igazán foglalkozott a tiltakozásommal, sőt inkább rám hagyta a dolgot, egy legyintéssel elintézve az egészet. Kár, pedig szívesen vitatkoztam volna még vele, arról hogy mennyire nem vagyok romantikus. - Ha akarnád, se tudnád eltitkolni - jegyeztem meg határozottan, majd amint ujjai az ajkaimhoz értek, majd arca tűzvörössé változott, akaratlanul is leesett a tantusz. Rájött, hogy mire is gondoltam az imént.. - Hm, miért ne? Olykor nekünk, szívtelen csábítóknak is kijár némi bizonytalanság... hiába is próbálnánk titkolni - húzódott ravasz mosoly az ajkamra, közben kezeimmel átkarolva a derekát. Majd ő is átkarolt és simogatni kezdett, mire én egyik kezemet leemelve derekáról, arcát kezdtem el simogatni. - Nos, bevallom igen.. de nem ígérek semmit előre - húzódtam el picit elkomorodva, hadd lássa, hogy így is gondolom. - Különben, fáj még a lábad? - húztam össze aggodalmasan a szemöldökeimet.
Kezdőlap
