- Az a szerencséd - morgom válaszul Hayley megjegyzésére, hogy semmi köze nem volt a hibridhez. Semmi? Volt egy saját talpnyalója. Oké, ennél több nem.
- Marcel? - kérdezek aztán vissza lassan, és rámeredek a Hayley válla fölötti csempézett területre, mintha valami mozivászon lenne, ahol megjelenik a múlt.
- Az 1800-as években New Orleansban élt a családom - veszem fel a történet vonalát. - Szerencsére a város vezetője elég korrupt volt. Jelentős anyagi támogatásért cserébe megőrizte a titkot arról, hogy kik vagyunk. Bálok, szórakozás, áldozatok... erről szólt az életünk ekkor - mondom kis örömteli mosollyal, ahogy visszanosztalgiázom. - A polgármesternek volt egy fia, aki összeszűrte a levet Bekahval. Vagy Bekah vele, egyre megy. Bár a húgom bármely szerencsétlennel képes volt mámoros éjszakákat eltölteni. Az ő képzeletében már valami bizarr vámpír menyasszony volt nyilván. Nos, a polgármester fia nem épp úgy szólt hozzám, ahogy kellene. Tudod jól, hogy az ilyet nem szeretem - villant a szemem Hayley felé. - Mit csináljak, nem kedvelem a tiszteletlenséget. Hát megöltem - vonok vállat. - A temetésén aztán felfigyeltem valaki másra. A polgármester másik fiára, akit persze letagadott, mintha sosem létezett volna. Nem a házasságából, hanem egy szolgálótól született. Nos... egy fattyú, akit az apja nem szeret, nem becsül, nem ismer el. Ismerős valahonnan a történet? - vonom fel a szemöldökömet, és Hayleyre nézek.

(pihenőszoba)

Belöktem a fürdő ajtaját, aztán úgy téptem le magamról a koszos ruhákat, mintha hirtelen tüskék nőttek volna rá belülről. Aztán megengedtem a meleg vizet, és öntöztem bele abból az illatos olajból, amit a múltkor fújtam meg Bekah szobájából.
- Ah... azért ez tényleg hiányzott - nyúlok el kényelmesen a kádban. Még jó, hogy van érzékem a luxushoz, így a kád akár medencének is elmenne. Nem kell arrébb másznom hozzá, hogy Hayley is mellém férjen.

- Kidoblak, méghozzá a nagyobb jó érdekében - nevettem, mohó szemekkel nézve, ahogy kiszállt a kádból. Megőrjít a puszta testével, és megjelenésével, és a végképp szemétség, hogy ő is tisztában van vele.
Talpra álltam, derekamra csavartam a felém nyújtott törülközőt, aztán kézen fogtam Tatiát.
- Nem kell ruha. Egy szál semmiben akarlak magam mellett tudni - kezdtem el vezetni a hálószoba felé.

(Klaus hálója)

Összeszorítottam az ajkaimat, inkább nem mondtam semmit. Emlékeztem arra, hogy mit mondtam neki a Grillben. Szóval ő is így érez? Szépek vagyunk, bár semmi csodálkozni való nincs azon, hogy így érzünk. Túlságosan sokat bántottuk egymást, természetes, hogy félünk.
- Szóval reggel ki fogsz dobni a házból? - Húztam fel a szemöldökömet már egy apró mosoly kíséretében. - Na jó, legyen. Menjünk pihenni. - Sóhajtottam színpadiasan és kiszálltam a kádból, majd magam köré csavartam egy törölközőt, aztán felé nyújtottam egyet.

- Igen, tudom - morogtam. - Csak egyszerűen sajnálom az elvesztegetett időt. És tudod... nem csak te félsz - tettem hozzá a szemébe nézve. Reméltem emlékszik rá, mit mondott nekem a Grillben, hogy ő maga mitől tart. Hát ez a dolog kölcsönös.
- Ha már tényleg hagysz parlagon heverni, akkor pihenjünk, mit mondasz? Reggel pedig eltűnsz - mosolyogtam - hogy még holnap hozzá tudjak kezdeni a meglepetésedhez. Szeretném, ha még a bál előtt sor kerülne rá.

- Igen, pontosan így történt. - Bólintottam nagyot nyelve, mert igazából tényleg furcsa volt a helyzet. Curtis-nek mi haszna származik abból hogy visszahozta Olivert? Pont Olivert? - De történt valami és valószínűleg ezért nem mondta el, hogy mit tervez. - Sütöttem le a szememet és gondolkozni kezdtem. Oliver... miért Oliver? És miért Curtis hozta vissza? Kezdett körvonalazódni bennem egy halvány sejtés, de nem tudtam, mennyire hihetek a saját teóriámnak.
Megcsóváltam a fejem Klaus szavaira. Na ne, nem akarom megint előröl kezdeni az egészet. - Ha most szemét lennék, akkor szívem szerint felsorolnám azokat, akikkel neked volt dolgod, miután elhagytál. - Motyogtam magam elé. Nekem is jogom lenne megsértődni, sőt...

- Szóval az a mocsok lefeküdt veled, aztán visszahozta Olivert, és még csak nem is közölte veled, hogy hogyan, vagy miért? - kérdeztem, de olyan hangsúllyal, mintha épp azt mondanám, ne ezt nem hiszem el. - És pont ő... egy boszorkány. A mi fajtánknak jobb, ha messze kerüljük őket. Miben jobb ez a pasas? Nem, ne válaszolj - dünnyögtem rosszkedvűen. - Inkább nem akarom tudni.
Tudtam, hogy nincs jogom besértődni, mert hát nézzük csak meg, hogy én kivel szűrtem össze a levet Tatia után, de mégis... a férfihiúságomon úgy éreztem ezúttal mély csorba esett.

Elvigyorodtam. Nem tehetek róla, ő hozta fel a tervezett meglepetését és ezért álltam le. Elhatároztam magamban, hogy teljesítem azt a "fogadalmat", hogy amit a szobájában ígértem és nem is fogom megszegni.
Hátrahajtottam a fejem, lehunytam a szemeimet és nagyokat szippantottam a fürdőszoba párás és illatos levegőjéből. Akkor sem akartam kinyitni a szemeimet, amikor meghallottam a kérdését. Erre most mit mondjak? Egy nő nem beszél ilyenekről, de mi értelme lenne titkolózni előtte?
- Curtis volt az. - Nyögtem ki végül felemelve a fejemet, hogy a szemeibe nézhessek. - Úgy éreztem, hogy ő képes téged elfeledtetni velem. Ott volt mellettem, amikor elhagytál, rávett, hogy őszintén beszéljek Erin-nel. Mellette nyugodt voltam. Aztán megint jöttél te... - Mosolyodtam el halványan, de azt inkább nem közöltem vele, hogy azt hiszem, igenis érezni kezdtem valamit Curtis iránt, ezért is fájt annyira, hogy ő szúrta le a lányomat.

- Kegyetlen vagy - vágtam csalódott képet, majd elnéztem, hogy szemlátomást hogy lazulnak el az izmai, ahogy a vízbe ült, és kényelmesen eldőlt benne.
- Azt hiszem, követem a példádat - másztam be Tatia mellé. - Nekem is van néhány részem, aminek most már nem ártana lazulnia... mert már fáj - mondtam kissé panaszosan. Ja, hát ő nem érti milyen felhúzni egy férfit, aztán meg semmi.
- Elárulsz nekem valamit? - kérdeztem csendesen, miközben ölembe vettem a lábát, és jólesően masszírozni kezdtem. - Ki az az illető, akire egy időre lecseréltél engem?

- Igen, tudom. - Bólogattam, amikor a szadista hajlamaimra utalt, ám ezután az ajkaimba harapva figyeltem, ahogy baltaarccal levetkőzött, majd pedig direkt úgy forgolódott, hogy mindent tisztán láthassak. Felsóhajtottam, elvigyorodtam és mellé léptem.
- Még hogy én vagyok a szadista... - Megforgattam a szemeimet és a füléhez hajoltam. - De engem ez nem hat meg. - Egy csókot adtam az arcára, aztán levettem magamról a fehérneműimet és beültem a forró vízbe, ami szinte rögtön ellazított az összes izmomat.

- Többek közt azt imádom benned, hogy hihetetlen szadista tudsz lenni - mondtam, a szám sarkában bujkáló mosollyal, majd közömbös képpel vetkőzni kezdtem. Persze csak lassan... hagy élvezzen ki minden pillanatot. Mikor az utolsó ruhadarabomat is lerúgtam magamról, a kádhoz sétáltam, és belógattam a vízbe a kezem, ellenőrizve, elég meleg-e. Közben tisztában voltam vele hogy látja, még mindig milyen hatással van rám derékon alul...

Hallottam Klaus lépteit, így összeszedtem magam és elzártam a vizet is, hogy mire belépett addigra rá is mosolyogjak. - Nem kell pohár, a vérrel nem finomkodok. - Letéptem a tasak tetejét és bár még a reggeli vadászatom miatt nem kellett volna éhesnek lennem, ennek ellenére úgy ittam a vért, mint aki három éve nem kapott folyadékot. Arra azért vigyáztam, hogy ne vérezzem össze magam és miután végeztem lenyalogattam a számról a vörös színű táplálékot, miközben a szemeim végigcikáztak Klaus mellkasán.
- Már csak azért is türtőztetni fogom magam. - Jegyeztem meg szurkálódva és levettem magamról a nadrágomat, mivel a felsőm Klaus szobájának a padolóján hevert.

(konyha)

- Már itt is vagyok - siettem be, és bezártam mind a háló, mind a fürdő ajtaját magam mögött, majd Tatia kezébe nyomtam az egyik tasakot. - Ritka minőség, értékeld - jegyeztem meg. - Megfelel így, vagy poharat kérsz hozzá? - kérdeztem, és lehámoztam magamról a felsőt, majd a kád mellé dobtam, és hagytam, hogy pillantását végighordozza a mellkasomon.

Klaus hálószobája

Szerencsére csak egy ajtó választott el a fürdőtől és amint beléptem rögtön megnyitottam a csapot, hogy a forró víz csobogni kezdjen. Fürdősót szórtam a vízbe és a kád szélére ültem, közben pedig a térdeimre támaszkodva bámultam magam elé. Örültem, hogy itt vagyok és hogy Klaus-szal így alakulnak a dolgok, mégis tartottam ettől az egésztől. És emellett bűntudatom is volt, a hajamba próbálva próbáltam túltenni magam ezen. Hátha sikerül.

- Na és? - dörmögtem. - Jégen még sosem csináltam - vigyorogtam el magam, és jóleső borzongással adtam át magam a simogatásának.
- Ha tavasszal még mindketten élünk, akkor jövök ott neked egy találkával, ígérem - kacsintottam, majd talpra állítottam Tatiát, és magam is követtem.
- Gyere szépen - tekertem köré egy jókora, bolykos törülközőt, majd az ölembe kaptam, és a hálószoba felé indultam vele.

(Klaus hálója)

Én is elvigyorodtam és lehunytam a szemeimet, amikor a szivacs a hátamhoz ért. Mondom én, hogy imádok vele lenni, ebben remélhetőleg ő sem kételkedik. Ha igen, akkor az már az ő egyéni problémája.
- A vízesés? Régen voltam már ott. Most maximum korcsolyapályának lehetne használni, nem többnek. - Mosolyodtam el ismét, a kezeim pedig önálló életre kelve simítottak végig Klaus combján és csípőjén. Szépen és lassan, már-már kínzó lassúsággal. - Amint az idő jobbra fordul, jössz nekem ott egy találkával. - Kacsintottam rá a vízesésre utalva, elvégre és is nagyon szerettem azt a helyet. A régi életem egyik meghatározó helyszíne volt, még szép, hogy szerettem ott lenni.

- Hm, a telhetetlen - dünnyögtem és elnevettem magam. - De titokban pont ebben a válaszban reménykedtem - fogtam a mosdószivacsot, és lágy mozdulatokkal csutakolni kezdem vele Tatiát.
- Ha nem lenne tél, és nem félnék hogy jégcsapok nőnek a micsodámra, most legszívesebben a vízesésnél fürödnék veled - tettem hozzá.

Apró, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Akkor már nem leszek ennyire nyugodt, ha megtudja, mit tervezek. Hogy miért hívtam ide Mila-t, hogy beszélnem kell még Esther-rel is és a többi ehhez kapcsolódó dolgot is meg kell majd tennem. Pontosan ezért fűztem bele az előbb a szavaimba, a "ha még akkor is szeretni fogsz" szókapcsolatot. Mert ha így lesz, akkor már biztosan őt fogom előrébb helyezni és nem a büszkeségemet.
Belebizseregtem a csókba, amit a nyakamba adott. Teljesen olyan volt, mint emberkoromban. - Imádom, amikor te repítesz a csillagok közé, úgyhogy élnék az ajánlattal. - Mosolyogtam rá, talán még a szemeim is csillogtak.

- Azt hiszem ez fair, és tisztességes ajánlat - feleltem aztán némi gondolkodás után. - Legyen így. Na és Miss Petrova, mik a tervei a továbbiakban? Felkaphatlak, és a hálóba vihetlek. A program pedig változatos. Beszélgethetünk a régi dolgokról, vagy bármiről amiről szeretnél. Iszogathatunk, alhatunk ha fáradt vagy... de akár a csillagokba is repíthetlek ma éjjel - csókoltam meg a nyaka bőrét. - Válassz.

Nyugodt voltam. Teljesen nyugodt, úgy éreztem, hogy a lelki békémet (ami igazából nincs is) most semmi sem zavarhatja meg. Ám mégis megtörtént, méghozzá maga Klaus tette ezt meg a kérdésével. Nem akartam válaszolni neki, de muszáj volt. Tisztázni kellett ezt a helyzetet, enélkül semmi értelme nem lenne sem a mai éjszakának, sem az elkövetkezendő napoknak.
- Maradjunk még kedves ellenségek egy ideig. - Tetszett a szóhasználata, ezért is ismételtem meg a szavait. - Nemsokára kiderül, mi lesz velünk. Ha néhány hét múlva is szeretni fogsz, akkor megpróbálkozom annak a csatabárdnak az elásásával. - Szokásomtól eltérően kedvesen mosolyogtam rá. - Így megfelel?

Odakúszott hozzám, majd hátat fordított, és nekem döntötte a hátát, fejét pedig a vállamon pihentette. Hallgattunk mindketten, de az a csend beszédesebb volt minden kimondott szónál.
Nagy levegőt vettem, beszívtam Tatia hajának édes illatát, és simogatni kezdtem kezeit.
- Na és most mi lesz? Úgy értem, a továbbiakban. Elásod a csatabárdot, hogy én is így tehessek, vagy leszünk kedves ellenségek? - súgtam a fülébe évődő mosollyal az arcomon.

- Szerinted itt lennék, ha én nem ugyanígy éreznék? - Tettem fel a költői kérdést, miközben már magam is mosolyogtam. Most jöttem csak rá, hogy mennyire szükségem van Nik-re. Hogy bírtam ki ezer évet nélküle? Mondjuk érzelmek nélkül nem volt nehéz.
Odacsúsztam hozzá, hátam a mellkasának simult és hagytam hogy átöleljen, aztán és is átfontam a karjaimat az övéin. Tarkómat a vállának támaszkodtam, kényelmesen elhelyezkedtem és ki akartam törölni a fejemből minden rossz gondolatot. Évszázadok óta először akartam ezt tenni.

- Én is más lettem, ahogyan te is - mondtam elgondolkodva, majd csibészesen levigyorogtam magam. - De bennem, a szívem mélyén most is ott él az a fiú, aki valaha voltam, amikor megismertelek, és halálosan beléd szerettem - billentettem oldalra a fejem.
- Nincs kedved ide jönni? Támaszd nekem a hátad... szeretnélek átölelni - kértem halkan Tatiát.

Csak figyeltem lábamat cirógató ujjait, ez sokkal jobb elfoglaltságnak tűnt jelen pillanatban annál, minthogy a szemeibe nézzek. Talán tényleg el kellett volna mondanom neki, elvégre ő volt annak a gyereknek az apja, de... a múlton már tényleg nem lehet változtatni, főleg nem egy ezer évvel ezelőtt megtörtént eseményen. Esetleg elképzelni tudjuk, mi lett volna, ha...
- Én pedig ezért kértem tőled időt. - Végül mégiscsak felpillantottam a szemeibe, nem bírtam tovább anélkül a kék szempár nélkül, ami még ilyen hosszú idő után is levett a lábamról. - Azért, mert nem úgy alakult az életünk, hogy kellett volna, ezért más lettem. Ahogyan te is.