Elképedve meredek rá. Ezt nem gondolhatja komolyan. - Túl sokat tudott... igen. Épp ezért volt értékes nekem, mert nyilvánvalóan többet tudott az én családomról is, mint mi, de ahhh. Komolyan nem hiszem el. Hibrid szolgák... - fújok egyet ingerülten. - Hidd el, rohadtul nem hiányzik nekem sem, hogy egy pincsi loholjon utánam, de azért akkor jól jött, amikor a bőrödet kellett megmenteni, nem igaz? - forgatom a szemeimet. - Egyébként meg épp a kötődése miatt nem jelentett már rám veszélyt. És a nadrágot... azt én adtam neki - a végét már egész emberi hangnemben teszem hozzá. - Nem hiányzott, hogy egy pucér pasas kísérgessen, amíg utánad nyomozok - vonok vállat elvigyorodva. Most komolyan ez volt a nagy problémája? Klaus néha rosszabb, mint egy fárasztó vicc. De szerencsére hamar megenyhülök. Igaza van, a fontosabb dolgokat már kiszedtük a hibridből, a többit remélhetőleg sikerül majd kiderítenem New Orleansban.
- Érdekelne, amit Marcelről akarsz mesélni, csak... - a folyosó felé pislogok. - Még mindig csupa vér meg kosz vagyok, és ez az éjszaka... Csak jól esne végre egy fürdő. De csatlakozhatnál is - fordulok vissza felé elmosolyodva.

Töprengve meredek magam elé, talán ezért nem tűnik fel időben Klaus vészjósló tekintete, ahogy Adamhez lép. Csak egy pillanat, és a hibrid szíve máris kívül kerül a testén.
- MI A FRANC?! - pattanok fel ingerülten. Legalább még ezer kérdésem lett volna Adamhez, bár ha csak a felére választ kaptam volna, már akkor is elégedett lennék. Életemben először érzem úgy, hogy végre jó nyomon vagyok, erre tessék!
- Erre most miért volt szükség? - kérdezem legalább olyan idegesen, amilyen kétségbeesetten. Klaus utóbbi kijelentése azonban ledöbbent annyira, hogy dühösen villogó szemek helyett tátott szájjal meredjek rá. Egy mondatban hallva azt, hogy megyünk New Orleansba és ezt a nevet... Uhh, sokkoló.
- Inkább maradnék Hayley, ha nem gond - motyogom, de még mindig elképedve pislogok. Mintha a kimondatlan vágyam vált volna valóra egy pillanat alatt. Nem értem pontosan, Klaus miért is döntött így - még mindig nem tudom, ki az a Marcel, és miért ilyen fontos - de örülök a lehetőségnek, hogy elhagyhatom ezt a hülye porfészket végre, és elkezdhetek nyomozni a családomról.

- Te ismered őt? - Kérdezem felvont szemöldökkel Klaust. Halhatatlan, szóval egy vámpír. Adam gyanakvón méregeti az idősebb hibridet, de szerencsére egy pillantásom elég, hogy megválaszolja a feltett kérdéseket.
- Marcel jelenleg a természetfelettiek királya New Orleansban. A vérfarkasokat elüldözte, nagy részüket le is mészárolta. A boszorkányokat a markában tartja valamilyen titkos fegyverrel, ha a pletykák igazak... a vámpírok pedig lesik minden óhaját - magyarázza Adam, nekem pedig az állam egyre lejjebb csúszik. Hogy a francba lehet valakinek ekkora hatalma, még ha vámpír is? Boszorkányokon uralkodik? A banyáknak nem szokása behódolni a vérszívóknak. Arról meg nem is beszélve, hogy az a nyomorult kiírtotta a fél családomat, ha jól értem. Igen, azt hiszem szeretnék tudni még róla, sőt... legszívesebben most azonnal felkerekednék, hogy elinduljak a családommal kapcsolatos nyomon. Csak hogy ezt Klaus engedélye nélkül nehezen tehetném, vagy ha mégis... annak nyilván meginnám még a levét. Ki kell találnom valamit...

Tekintetemmel követem Klaus kezét a hasamig, majd kicsit félrebiccentett fejjel figyelem az arcát. Kezdi érezni, látom rajta. Kezdi érezni, érteni, hogy mit jelent ez, a gyerek, szülőnek lenni, aggódni érte, óvni... és a felelősség... Olyan ijesztő kuszaság van még mindig a fejemben ezzel az egésszel kapcsolatban, most mégis kicsit megnyugvással tölt el, hogy látom rajta ezeket. Hogy nem csak egy eszközként néz erre a kis csöpségre. Ujjaimat óvatosan érintem a hasamon pifenő kézre, de csak egy pillanatra, és aztán el is engedem, mielőtt elhúzhatná.
- Adam említett valamit a származásomról - kapom fel aztán a fejem egyenesen a férfi szemeibe nézve. - Mit tudsz a családomról? - teszem fel az egyértelmű kérdést. Arról már megbizonyosodtam, hogy bármi köze is van neki a felmenőimhez, az szerepett játszott a tegnap esti támadásban is.
- Tényleg nem tudsz róluk semmit? - kérdezi meglepetten Adam, kinek hangja az eddigi szótlansága után most kicsit regedten csendül. - A New Orleans mellett tanyázó eredeti farkasfalkától származol, egy mondhatni királyi falkától. - Hangzik a válasz, amitől homlokráncolva nevetem el magam. Ez egyszerre meglepő és nevetséges. - Ott Andrea Labonair néven ismernek téged. Bár a családod elnyomásban él jelenleg, kiszorulva a mocsár mellé, mert Marcel kiüldözte őket a városból - tetézi tovább Adam a döbbenetemet.
- Ki a fene az a Marcel? - Teszem fel a legkevésbé ide illő kérdést, de a többi annyira sokkol, hogy nehezen tudom összeszedni a gondolataimat. Marcel... miért ismerős nekem ez a név?
- Sosem ápoltunk baráti viszonyt a falkátokkal - jegyzi meg Adam - megkerülve a költői kérdésemet - furcsa megbánással a tekintetében. Épp ahogy sejtettem...

Felpattanok, amikor Klaus elkapja Adamet, de nem megyek közelebb, nem teszek semmit. Ez inkább csak egy reflex volt, hisz egyébként se tehetnék sokat, és talán nem is árt, ha Klausnak sikerül kicsit levezetnie valakin a feszültséget. Adam egyébként is megérdemli, tekintve, hogy egész éjjel terrorba tartott bennünket a falkájával, és a mostani kötődés dolog sem teszi azt jóvá. De ettől függetlenül sem örülnék, ha idő előtt meghalna.
Amint Klaus kicsit lehiggad, lassan ő is kapisgálni kezdi, hogy mi Adam történetéből a tanulság. Már nyilván senki nem kérdőjelezhetné meg, hogy az ő gyerekét hordom a szívem alatt.
- Igen, nagyon úgy tűnik. Ráadásul... Adam azóta nagyon - keresem a szót, hogy óvatosan fejezzem ki magam. - ... segítőkész lett - fejezem be végül így. Aztán Klaus mellé sétálok, és én is leülök a kanapéra.
- Ami pedig még a kicsit illeti - simul a kezem a hasamra. - Azt hiszem, nem Adam volt az egyetlen, akit megmentett a vére. Neki köszönhetem, hogy ilyen hamar meggyógyultam. Bár a haláltól nyilván nem ő mentett meg, hanem... hanem édesanyád varázslata. Tudod, nem sokkal az után, hogy Mystic Fallsba jöttünk, megkértem, hogy használjon rajtam valami védővarázslatot. Kicsit aggódtam - vallom be, és remélem, hogy nem fogja bánni, hogy a háta mögött ilyet tettem.

Korábban a goromba kérdésére nem reagáltam semmit, hisz legalább beleegyezett, hogy Adam velünk jöjjön, de most bokán tudtam volna rúgni azért a modorért, ahogy velünk beszélt. Nem ezt vártam volna tőle, miután loholtam utána, hogy kihúzzam őnagysága hátsóját a bajból, és ezért még képes voltam összefogni valaki olyannal is, aki korábban majdnem halálra kínzott a harapásaival. Persze az utóbbiról Klaus nem tud, és nem is tudom, elmondhatom-e neki az előtt, hogy megtudnám, amit akarok. Félek, hogy ha Klaus rájön, hogy ő volt az alfa, akkor kinyírja Adamet, én pedig soha nem kapok válaszokat.
- Megtennéd, hogy legalább egy kicsit... lehiggadsz? - sóhajtok, majd leülök a kanapéra. - Épp most húztunk ki a sz*rból, ha nem tűnt volna fel, nem mi vagyunk a rosszfiúk. Ezúttal legalábbis nem - szúrós pillantásom Adam felé irányul, ugyanis korábban igenis ő volt bűnös.
- Csak ígérd meg kérlek, hogy nem teszel semmi elhamarkodottat, mielőtt választ kapnék a kérdéseimre - pillantok ezúttal könyörgőn Klausra. Ez az egyetlen esélyem már nagyon rég óta, hogy bármit megtudhassak a családomról.
- Adam az alfa... akinek kitekerted a nyakát. Előtte eléggé belakmározott a véremből. Szóval... azt hiszem... azt hiszem, a vérem tette hibriddé. A vérem, ami egyezik a gyerekünk vérével jelenleg. Azt mondja, tudták, hogy ez lesz - bökök Adam felé a fejemmel. - És valamit említett a családomról. Szeretnék többet megtudni - állok fel, és sétálok közelebb a férfihoz.