Felálltm, és egy aprót sóhajtva bólintottam. - Rendben van, Nik. Csinálhatjujk most is Ha élesben kell tenned, hát tedd profiként - kacsintottam rá, és kinéztem az ablakon.
- De előtte vedd vissza magadra a kabátodat, és a bakancsodat - néztem a szállingózó havat.

- Ha van rá időd, akkor akár most is - vontam vállat. - Vannak fenyők a kertben. Egyet feláldozhatunk a nagy cél érdekében - álltam talpra, és a kezem nyújtottam anyámnak. - Nos? Csatlakozol a fiad első faállításához? Aztán leteszem a csomagokat a többieknek, és készülődöm Tatiához.

- Rerndben, akkor tartsunk főpróbát. Ha a szentestét Tatiával töltöd, mikor szeretnéd itthon a főpróbát? - kérdeztem tőle mosolyogva, és megittam a boromat a pohárból, hogy kinézzek a hóesésre.

- Igen... Finn a maga elveivel - legyintettem. - Soha nem is volt olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Néha nem tudom eldönteni, ő lóg-e ki a családból igazán, vagy én - fejeztem be. - Ami a fát illeti... én sem tudom, hogyan kell az ilyesmit. Tartunk itthon egy főpróbát... és ha Tatiánál kell csinálnom, már tudom, hogy majd mit ne tegyek rá - nevettem.

- Finn csak nem szereti látni azt, amit ő világ életében elítélt magában is... hiszen tudod, hogy gyűlöli a puszta létét is... a vámpírságát - sóhajtottam, próbálva nem arra gondolni, hogy én csesztem el a gyerekem életét.
- Öhm... nem is tudom. Még nincs benne jártasságom. Soha nem csináltam olyasmit... nem tudom, mit hová kell akasztani, meg mikor, és miért... - néztem kissé zavarodott értetlenséggel.

- Kösz anyám - vigyorogtam el magam, majd csak vállat vontam. - Talán a fivéreim miattam nem jönnek, nem gondolod? Elijah-al a legutóbb balhéztunk, és Finn sem igazán kedvelt engem a régi időkben - morogtam, és hátradőltem a kanapén. - Igaz is... valamit ma elfeledtünk. Akarsz fát állítani a házban? - néztem anyámra.

- Nem foglak senki előtt érzékenynek feltűntetni, ne aggódj - mosolyogtam, majd felvettem én is a poharamat, és magam elé meredve gondolkodtam el.
- Azt tudcom, hogy mindketten a városban vannak... érzem a jelenlétüket. Elijah-ét és Finnét is. Csak nem tudom, miért nem jönnek ide... bár talán Finn... mit sem változott... - ráztam a fejemet.

- Szeretlek, anyám - néztem a szemébe. - De most szólok, ha valakinek elmondod, hogy milyen délutánt töltöttem veled, és megöleltelek, azonnal letagadom a dolgot - nevettem, majd újra felvettem a pohár bort. - Na és a testvéreim? - kérdeztem. - Mit tudsz Elijah-ról és Finn-ről? - kérdeztem. - Egyszer-egyszer láttam őket talán.

Odabújt hozzám, és... azt hiszem, utoljára ezt ezer éve éreztem vele kapcsolatban. Amikor Mikael kegyetlenül megbüntette. Ezt a pillanatot pedig csak ő lett volna képes elrontani.
- Én elfelejtettem a múltnak ezt a részét... nincs miért bocsánatot kérned. Nincs miért sajnálkoznod... megérdemeltem, mert meg akartalak ölni titeket...

Kinyújtottam a karomat, és átfontam anyám hátán, míg én magam szorosan hozzábújtam. Úgy mint annak idején, miután Mikael "fegyelmezése" után az ő karjaiban találtam vigaszt, és menedéket.
- Sajnálom anyám, amit tettem. Úgy értem, a pincét... - magyaráztam. - Ugye meg tudod nekem bocsátani? De annyira féltem... és annyira akartam élni. El sem hiszed, hogy mennyire.

Igazából... nem akartam kimondani azt, hogy nekem mi volt a sejtésem Tatiával kapcsolatban. Mert egy ideig biztosan mehetnek így tovább... de Tatia részéről a "megszoksz vagy megszöksz" választási lehetőségekből inkább az utóbbi várható... nyilván tőle örökölték ezt a leszármazottai. És... vámpírként kétlem, hogy képes lenne félretenni a büszkeségét néhány hétnél vagy hónapnál tovább.
Nik kinyújtott karjára néztem, majd nagyot nyeltem. - Miért ne ölelhetnél? Egy anyának... nincs is annál jobb érzés - melegedett meg a mosolyom.

- Nem változtam meg anyám. Most is az a vámpír vagyok, aki voltam. Semmivel nem lettem másabb, csak Tatia életre hívta bennem azt, amit már ezer éve senki nem volt képes - válaszoltam. - És ha Tatia újra elhagy, vagy játszik velem, ez a lélekdarab újra meghal - sóhajtottam. - De most él... hát élvezzük - mosolyogtam el magam, és kinyújtottam a karom.
- Megölelhetlek, anyám? - kérdeztem kissé félve.

Furcsán felvontam a szemöldökömet. - Azt hiszem, gyakorta fogom megkérni Tatiát, hogy tegyen nálad látogatást. Olyat, mint tegnap, mert azóta... többet láttam benned a régen "meghalt" fiamat, mint azóta bármikor... - mosolyodtam el valami furcsa fénnyel a szemeimben, de éreztem, hogy kapar a torkom attól, amit éreztem ebben a pillanatban. Furcsa volt az egész. Hogy a mindig is szigorú tartással élő Niklaus Mikaelson képes újra az a férfi lenni, aki ezer éve volt.

Elmosolyogtam magam, és átültem anyám mellé, majd letettem a poharamat az asztalra.
- Tudod anyám, most kedvem támadt megölelni téged. Úgy, mint annak idején. Úgy, ahogy azóta sem tettük - mondtam kedvesen. - És akkor is, ha ezt valószínűleg semmiképp nem feltételeznéd rólam.

- Tudom, Nik... tudom... és nem tudod elképzelni, hogy mennyire szeretném meg nem történtté tenni azokat a pofonokat, azokat a dühös szavakat, amiket miattam kellett átélned. De ha nem teszem azt, amire fiatalként vágytam... te nem születsz meg - nyeltem egyet. Furcsa lett volna elképzelni az életet Klaus nélkül... mert akkor ezer éve Tatia csakis Elijah révén krült volna a képbe. És az úgy... hát mondjuk úgy, ma nem lennénk itt.
- Tudom, hogy így lesz. De amíg van elég erőm hozzá, nem fogom engedni, hogy bármelyikőtök meghaljon. Ti egymásnak nem, de nekem... nekem fontosak vagytok. A családom vagytok.

- Kár, hogy nem éltél a lehetőséggel - mormogtam. - Talán lehetett volna normális gyerekkorom. Talán nem kellett volna minden alkalommal megrémülnöm, mikor valamiért felemelte a hangját. És talán nem vert volna véresre, mert valami nem úgy történt, ahogy ő akarta - jegyeztem meg eltitkolhatatlan keserűséggel. - De mindegy. Ez már a múlt, nem lehet változtatni rajta. Ha nem így történik, talán már nem is élnék... mert te nem jutsz arra a gondolatra, hogy vámpírrá változtass minket - gondolkodtam el kissé. - De tény az is, hogy Mikael nem fog leállni. Engem akar, az én életemet... én pedig az övét. Harc lesz belőle... a végkimenetelét pedig nem tudom megjósolni sem.

- Nem is lennél a fiam, ha nem hallanék ilyesmit a szádból - mosolyogtam, bár nem éppen helyeselve azt, hogy mit tett a múltban. Pontosabban miKET tett meg a múltban nőkkel... igézés nélkül. De nem az én életem volt, nem is voltam életben, hogy ne engedjem meg ezeket számára.
Aztán a kérdésére gondolkodni kezdtem. - Nos... ha találkoznának... Nik, ezer évvel ezelőtt lett volna lehetőségem Fenrirt választani, miután kiderült, hogy te megfogantál. Megtehettem volna, hogy új családot alapítok vele, és veled. De... nem így tettem. Így már te magad is tudhatod a választ a saját kérdésedre, ha ezt figyelembe veszed.

- Ez a hosszú élet egyik előnye, anyám - ittam újra bele a borba. - Ha már ilyen életet kell élnem, minden kellemes oldalát ki fogom használni. Egyébként is... az igézés is jó mindenre anyám. De ritkán éltem vele. A nők maguktól is az ágyamba dőltek. Sőt, elárulok valamit anyám - hajoltam előre cinkos szemvillanással - tört már ki háború azért, mert királynőket csábítottam el - kacsintottam egyet. - Na és mi lesz most veled? Itt van Mikael, itt van Fenrir... ha ők ketten találkoznak... melyiküket választod majd?

- IGen, halad. Méghozzá rohamosan - sóhajtottam egyet, igencsak hallhatóan. Erről mindig Mikael jutott eszembe... hogy mi lehet a kezében, ami végezhet Klausszal. Mert halad az idő... és az ő "tudománya" is... te jó ég, mégis mit tehetnék én?
Megköszörültem végül a torkomat, mikor az erkölcsöket említette. - Klaus, úgy vélem, hogy te a középkorban se vetetted meg a nőket, az erkölcsi "tilalom" miatt sem. Van valami, amivel bárkit rá tudsz venni bármire - néztem a tekintetét, majd belemeredtem a pohárba.

- A világ halad, anyám, nem állhat egy helyben - mondtam mosolyogva. - Bár nyilván könnyebb úgy, hogy fokozatosan lépünk át az újabb és újabb korokba, nem pedig ilyen hirtelen cseppenünk bele, mint te - magyaráztam. - Hozzászoktál ahhoz az élethez. Egy apró kunyhóhoz... ma már minden másképp megy. Fejlődött a tudomány, a technika, a divat... és hanyatlottak az erkölcsök - vigyorogtam.

- Nem fog bajt okozni, és bajba keveredni. Jó oka van arra, hogy egyikőtök ellenszenvét se vívja ki - mondtam bizalmaskodva Klaus irányába, majd belekortyoltam a borba, ami a kezembe nyomott, és mélyet szippantottam a zamatos illatából.
- Régen jobb volt - szaladt ki a számon csak úgy, mindenféle meggondolás nélkül. - Nagyon jó ez a sok... új kütyü... de a régi világ, az, amelyben te is felnőttél, és a testvéreid... azt nem pótolhatja ezer másik élet sem.

- Szóval boszorkány - mondtam, és anyám kezébe adtam egy pohár bort, majd leültem a kanapéra. - Nos, nyilván akkor tisztában van vele, mik is vagyunk. Ha féken tartja magát, és nem akar bajt kavarni, akkor tőlem maradhat ameddig akar - vontam vállat. - Ha a többieknek nem tetszene, majd én elintézem. Vedd úgy, hogy a te vendéged az én vendégem is - kortyoltam bele a borba. - És mondd... hogy tetszik neked ez az új világ? - mutattam körbe.

- Ó, értem - bólintottam, mikor Damonről beszélt, és a hasonmásról, de nem is pazaroltam erre több szót, megköszörültem a torkomat.
- A bor tökéletesen megfelel - bólintottam, fél kezemmel a hajamba túrva. - Candice... nos, egy boszorkány ő is, aki egy kérdéssel keresett fel engem. Megbízom benne, mert érezném az ártó szándékait, ha lenne. De többet nem árulhatom el róla. Talán csak... egy kicsivel később - nyeltem egyet. Előbb Mikaelnek kell értesülnie róla.

Leraktam én is a kezemben tartott csomagokat, majd követtem anyám pillantását.
- Salvatore történt - vontam vállat. - A maga idióta modorában jelezte, hogy nem örül, amiért meghúztam a kedves feleségét - legyintettem aztán, jelezve, hogy hagyjuk a témát.
- Nos anyám... a kandallóban ég a tűz... már csak egy pohár ital hiányzik. Bort, vagy valami erősebbet? - nyitottam ki a bárszekrény két ajtaját. - Egyébként - fordultam félig hátra közben - ki ez a Candice nevű lány? Elég jól ismerheted, ha szállást adtál neki.

(Bevásárlóközpont)

Lepakoltam mindent a szoba egyik sarkába, mikor Klausszal beléptünk a pihenőszobába, és felvont szemöldökkel figyeltem a biliárdasztal egy kissé elváltozott színét.
- Itt meg mi történt? - tettem fel végül a kérdést, mikor már képes voltam megszólalni.