- Senki nem vár rám - ráztam a fejem, és magamhoz öleltem Tatiát. - De még ha várna is... senki nem lehet olyan fontos, mint te - mosolyogtam. - Gyere... menjünk a szobámba - nyújtottam neki a kezem, hogy aztán vezetni kezdjem magam után.

(Klaus szobája)

Nem sokat gondolkoztam, hogy mit is tegyek. Nem volt ezen mit gondolkozni, most nem volt kedvem semmilyen ellenségeskedéshez, néhány órát enélkül szerettem volna élni. Legalábbis úgy, ha róla volt szó. Attól függetlenül mindenki mást utálhatok.
- Én nem sietek sehová. Veled maradhatok az éjszaka, úgy, mint néhány hónappal ezelőtt. - Léptem hozzá teljesen közel, de aztán elkomorodtam, ahogy eszembe jutott valami. Vagyis valaki. - Persze csak ha nem várnak rád sehol.

- Ezúttal nem támasztok feltételeket - vontam vállat. - Addig maradsz, míg te szeretnél. Ha akarsz, most is mehetsz. De ha van kedved maradni, szívesen tölteném veled a ma éjszakát. Még akkor is, ha te csak aludni szeretnél - vigyorogtam el magam csibészesen. - Szóval? Dönts te.

- Nem fog addig tartani. Csak néhány hétre van szükségem. Maximum. - Tettem még hozzá. Belegondolva, hogy mégis mit tervezek, eléggé szemétnek éreztem magam. Most vallottam be neki, hogy teljes szívemből szeretem, de a tervemről még mindig nem mondtam le. Legalábbis még bele sem gondoltam, mi lenne, hogyha hidegre tenném az egészet. Lehet, hogy ezen sem ártana majd elgondolkoznom.
- És most? Még mindig szeretnéd, hogy maradjak? - Kérdeztem, miközben őt figyeltem, ahogy újabb italt töltött magának.

- Ezer év nem volt elég? - kérdeztem, de nem haragosan, inkább apró mosollyal, majd bólintottam.
- Legyen... adok neked időt. Feltéve, ha nem tart évszázadokig, mire el tudod dönteni, hogy önmagad a fontosabb, vagy mi ketten - léptem el tőle, és kézbe vettem egy újabb pohár italt. - De addig is, bármikor jönni akarsz, engem tudod hol találsz meg. És én várni fogok rád.

Igaza volt. Ő volt a legerősebb vámpír a földön, aki nem is teljesen vámpír volt, elvégre hibriddé változott. Én sem voltam kutya, így ha összefognánk, ki tudja, mi sülne ki belőle. Ennek nagyon, nagyon hatalom-szaga volt.
- Adj nekem egy kis időt. - Nyögtem ki aztán, miután kiengedett abból a lágy csókból, amit adott. - Mindkettőnk számára ott van az örökkévalóság és én ebből csak egy kis időt kérek tőled. Megadod nekem? - Kérdeztem. Gondolkoznom kellett, hogy mi lenne a legjobb. Így hirtelen képtelen voltam dönteni.

- A gyengeségünk az előnyünk lehet - válaszoltam. - Ha mi ketten összefogunk... el tudod képzelni, mik lehetnénk mi? Minden! - tártam szét a kezem. - Uralkodhatnánk élőkön és holtakon... embereken és vámpírokon... farkasokon... az egész világon akár - léptem elé, és ujjammal felemeltem a fejem. - Nem foglak többször kérni Tatia... ha szeretsz, maradj velem - hajoltam oda hozzá, hogy lágyan és érzékien megcsókoljam őt.

Csak lehajtottam a fejemet. Az tény és való, hogy szeretem őt s nekem is fáj a hiánya, fáj, ha tudom, hogy mással van, de...nem tudtam sutba dobni azt az önmagamat, akit ezer évig csiszolgattam és építgettem. Nem tudtam, hogy képes lennék-e arra, amit kér tőlem. És ott volt az, amibe belekezdtem, ami miatt Mila-t a városba hívtam. Te jó ég, ha erről tudomást szerez..!
- Mindketten túlságosan gyengék vagyunk a másik közelében. A te lételemed a hatalom, az enyém pedig az, hogy jéghideg és kemény maradjak. És... elkezdtünk egy háborút, amit illene befejeznünk valahogy. - Motyogtam, de már nem néztem a szemeibe, Most nem voltam képes rá.

- Sosem leszünk olyanok, mint régen - mondtam, kitalálva a gondolatát. - De nem is baj. Akkor egy ártatlan fiú, és egy viszonylag ártatlan lány voltunk. Talán ezért is kötöttünk ki itt, és így - mutattam magunkra. - Nem kell előlről kezdeni Tatia, és még folytatni sem. Csak egy másik irányt szabni neki. Annak a két vámpírnak, amik most vagyunk, nem lehet ember módra élnie, és emberként szeretnie egymást. De vámpírként megtehetjük - szorítottam a kezét a mellkasomhoz, mindaddig, míg két kezébe nem fogta az arcomat, én pedig mohón ittam a szavait.
- Tatia... - húztam magamhoz egy csókra. - Én is szeretlek. Nagyon szeretlek... és ha így érzel, ne menj el. Maradj velem. Költözz hozzám! - ajánlottam fel neki. - Légy a társam az örökkévalóságban!

- Tudod jól, hogy mi nem lehetünk egy normális pár. Az nekünk már nem menne...vagy igen? - Inkább csak hangosan gondolkoztam, miközben elvettem tőle az italt és belekortyoltam. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy olyanok legyünk, mint például emberkoromban. Mintha az egy másik világ lett volna. Bár az is volt. Egy teljesen másik és sokkal szebb világ. De nekünk már a mostanit kell szeretnünk.
Aztán mint valami villámcsapás, úgy tettem le az asztalra az italomat és léptem elég, hogy a kezembe fogjam az arcát és mélyen a szemeibe nézzek.
- Egyvalamit jegyezz meg: szeretlek téged teljes szívemből. Ebben soha nem hazudnék neked. Te vagy az első szerelmem és az a férfi, akit akármilyen módon is, de mindig szeretni fogok. - Suttogtam halálosan komolyan és véresen őszintén. Azt akartam, hogy tudja ezt és hogy soha nem felejtse el. Hogy akárhányszor mással van, akkor is jusson eszébe, mit mondtam neki és akkor is rám gondoljon.

Miért kéne bíznia bennem? Ha ez a kérdés felmerül, akkor már megette a fene.
- Semmiért nem kell bíznod bennem - mondtam kissé rosszkedvűen, elsétálva a bárpultig, és kiöntöttem magunknak két pohár italt, kezébe nyomva az egyiket. - Elmondtam, mit érzek irántad. Tudod nagyon jól, mert érzed. Felemlítheted megint Erint, de... ha nem vagy velem, máshoz menekülök. Félek a magánytól, és félek a hiányodtól. De mindezt nem más, csak menekülés, futás valami sötétség elől. A hiányod elől - morogtam. - Nem tudok mást mondani. Ha nem bízol bennem, nem tehetek ez ellen mást.

Nevethetnékem támadt a szavait hallva, de hát nem tehettem róla, sohasem szerettem azt csinálni, amit mások kérnek tőlem vagy amit parancsolnak nekem. Bár parancsról itt most szó sem volt és kedvem is lett volna maradni, de bizonytalan voltam. Na, ez már eleve furcsa, mert én? Bizonytalan? Meggárgyultam volna?
Végül mégis mosolyra húzódtak az ajkaim, olyan szívből jövőre, amilyenre már régen. Talán ez volt az egyetlen pillanat, amikor össze lehetett volna keverni a hasonmásommal.
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Miért kellene hinnem neked? - Kérdeztem rá mégis. Valami azt súgta, hogy bízhatok benne és igazából én csak...magamban nem bíztam.

- Stílusosabb lenne ha legalább egyszer azt csinálnád amit kérek tőled - dünnyögtem, és mohó szemekkel gyönyörködtem az arcában, mikor lehunyta a szemeit.
- Hm... Erin - vontam fel a szemöldöködet. - Tény, hogy az ágyban méltó utódod. De nekem másképp is kellesz. Ebben pedig ő nem válhat az utódoddá, ezt tudd. Nem vagyok bele szerelmes. nekem te kellesz.. - hajoltam oda egy csókra.
Hogy érzelmileg szinte levetkőztem, mert utoljára emberként mondtam neki ilyeneket? Nem érdekelt. Egyszerűen mikor velem volt, nem érdekelt semmi.

Egy ideig háttal álltam neki, akkor is, amikor feltette a kérdését, miszerint maradok-e. Apró mosoly ült ki az ajkaimra, mert titkon reménykedtem benne, hogy meg fogja kérdezni. A probléma csak az volt, hogy a válaszra még nem készültem fel, odáig még nem jutottam el. Úgy látszik, még a gondolkozásom is lelassul a közelében.
- Úgy stílusos, ha csak jövök és megyek. - Meredtem a szemeibe, amíg ő az arcomat cirógatta, ami nagyon jólesett. Egy röpke pillanatra még a szemeimet is lehunytam, de aztán újra ránéztem.Válaszolnom kellett neki. - Nem akarom beleélni magam semmibe. Te már úgyis megtaláltad az...utódomat. - Jobban belegondolva ez igaz is volt, elvégre a lányom akárhogy is nézzük, tényleg az utódom. És egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy ebben a harcban jelenleg Erin áll nyerésre.

Elhagytam a testét, ő pedig egy érzelmekkel teli csókot lehelt a számra.
- Nekem is az volt - szóltam utána, és míg felöltözött felrángattam a sliccemet, majd megfogtam a kezét.
- Nem maradsz velem, ugye? - kérdeztem csendes tárgyilagossággal. - Ennyit kapok belőled. Jössz és mész, mint a szélvihar - cirógattam az arcát. - Nem akarom, hogy elmenj. Maradj itt velem.

Megkapaszkodtam az asztal sarkában, amikor magával ragadott a gyönyör és jóleső, hatalmas nyögés hagyta el az ajkaimat. Azt hiszem, ez hiányzott már nekem... ő hiányzott nekem, nem más. Csak ezt nem vallottam be magamnak, még mindig nem voltam képes rá. Féltem, hogy akkor annyi lenne ezer év lelki edzésnek, hiszen egyszerűen csak elgyengülnék és vége.
Miután őt is elérte a mámor és kihúzódott a testemből felé fordultam és lágy csókot leheltem a szájára. Összesen két másodpercig tartott és nem olyan vad volt, mint az együttlétünk, hanem teljesen az ellenkező irányba hajlott át.
- Ez isteni volt. - Mosolyodtam rá őszintén, hogy aztán a levetett ruhadarabjaim után nyúljak és magamra kapkodjam azokat.

Ismertem már őt jól. Nem is reménykedtem abban, hogy válaszol majd nekem arra az apró szóra, amit szinte önkívületben súgtam a fülébe... mégis megtette. Hogy mennyire tisztán, vagy őszintén, nem tudom, nem dönthetem el. Reménykedhetek a valódiságában, ennél többet nem tehetek. Az örömteli érzésbe fájó csalódás is vegyült. Tudatom mélyén tisztában vagyok azzal, hogy hiába szeret... és én hiába szeretem... sosem marad meg mellettem. Nem vagyok elég jó neki.
Lapockái közé hajtottam a fejem, szemem lehunyva igyekeztem visszatartani két árulkodó könnycseppet. Az isten verje meg, emberként sírtam utoljára, mikor őt gyászoltam. Ezt a gyönyörű istennőt... nem akarom, hogy lássa, nem akarom, hogy érezze ezt. Nem mutatkozhatom gyengének előtte, mert azzal csak őt magát erősítem. Ezt nem lehet...
Mozdultam még kettőt, érezve hogy ő hogyan jut el a kéj kapujáig, hogy végül egy utolsó döféssel átlökjem őt a földről a mennyországba, és alig két másodperc elteltével én is követtem, hatalmas nyögéssel, reszkető lábakkal, hogy aztán a hátára borulva pihenjek meg, és kapkodjak levegő után.

Egyre nagyobbakat és egyre többször sóhajtottam, elvégre nekem sem volt ellenemre ez a fajta együttlét. Vámpír voltam, szerettem a kemény és durva dolgokat, ez a természetemmel járt. De azért valami felütötte bennem a fejét, amire rá is fogok kérdezni Klausnál, ha rosszul fogja kezelni, ha nem. Ám erre még nem akartam gondolni, inkább csak élvezni akartam, hogy ha csak egy kis időre is, de vele lehetek.
Aztán meghallottam egy aprócska szót, amit a fülembe suttogott. Most azt hogy...hogy én is szeretem őt, de kellene mondanom neki, hogy én is szeretem, a kérdés csak az volt, hogy le tudom-e győzni a büszkeségemet.
- Én is téged. - Nem teljesen, de azért részben sikerült kimondanom neki azt, amit ő is mondott nekem, miközben éreztem, hogy hiába most kezdtük el, ha így folytatja, engem nemsokára elér a gyönyör.

Elmosolyogtam magam, és beleharapva finoman a nyakába heves, kemény lökésekkel kezdtem mozogni, a gyengédség legkisebb jele nélkül. Úgy akartam őt most, mint egy vámpír egy másik vámpírt. Finomkodás nélkül...
- Rohadt jó veled - nyögtem, egyre hevesebb lökésekkel mozogva benne. - Szeretlek - súgtam a fülébe aztán.

Minden olyan gyorsan történt, szinte egy pillanat alatt. Ez a legelső...úgymond találkozásunkra emlékeztetett, ami még az erdőben esett meg több hónapja. Akkor voltunk ilyen helyzetben, most is csak a helyszín volt más. A vad hozzáállás semmit sem változott.
Felnyögtem a kemény és határozott mozdulattól, amikor belém hatolt, de bólintással adtam tudtára, hogy részemről minden rendben.
- Minden oké. - Motyogtam az ajkaimba harapva, hiszen ezt váltotta ki belőlem azzal a mozgással, amit elkezdett.

Nem kellett sokáig győzködnöm Tatiát... igazság szerint egy pillanatig sem. Máris megéreztem kezét izgalmamra kulcsolódni, míg az én ujjam végigsiklott lábai között, és meglepve érzékeltem, hogy máris készen áll rám.
- Engedj el - mondtam neki, kihúzva magam ujjai közül, majd szemvillanás alatt háttal fordítottam magamnak, hogy felsőtestét a biliárdasztalra hajtsam.
Térdemmel kissé szélesebb terpeszbe kényszerítettem, és mire bármit is reagálhatott volna, keményen, egy mozdulattal tövig a testébe nyomtam magam.
- Minden oké, ugye? - hajoltam rá a hátára, halkan mormolva a fülébe.

- Na azért. - Most már én is elvigyorodtam és teljesen kitörlődött az agyamból, hogy mit is keresek én itt, vagyis hogy miért jöttem. Már tudnom kellene, hogy valahogy mindig itt kötünk ki, ez mondhatni már szokás. Meg sem lepődök rajta.
Kérésén sem hökkentem meg, sokat tapasztaltam én már ahhoz, hogy ilyenen meglepődjek. Inkább csak kibújtam a nadrágomból, ahogy pedig Klaus lehúzta a saját sliccét kezem rögtön a férfiasságára vándorolt, hogy határozott mozdulatokkal kezdjem simogatni azt.

Egy pillanatig meglepetten pislogtam, mikor egy szemvillanás alatt én kerültem a falhoz, de aztán szélesen elvigyorogtam magam.
- Naná, hogy nem bírom nélküled - vonogattam a szemöldökömet, és ahogy Tatia csókolni kezdett kezem birtoklóan járta végig az egész testét, hogy végül belemarkoljak a fenekébe. Nem finoman, nem kedvesen, hanem keményen, mégis jólesően, és éreztem, ahogy a vágy teljesen eluralja a testemet.
- Nem... ne vetkőzz le. Csak ezt... - rángattam le róla a nadrágot. - Igy akarlak... - húztam le a saját sliccemet is.

Nos igen...Mikael mindig is okos volt és most áldottam az eget, hogy nem engem talált meg, hanem a lányomat. Ha engem talált volna meg, az nem lett volna ilyen egyszerű menet, sőt lehet, hogy a makacsságom miatt meg is öl.
- Ha neked így jobban tetszik, akkor így van. - Bólintottam, amikor ecsetelte a lényegét annak, amit mondtam. Mert igen, túlságosan is önző voltam ahhoz, hogy vele legyek, ám nélküle...nagyon szenvedtem. Túlságosan is.
A falhoz nyomott és pár másodpercig csak meglepetten pislogtam rá, aztán...egye fene alapon megragadtam a vállát és most én nyomtam őt a falhoz, miközben testemmel szorosan hozzásimultam.
- Te is mindig elfeledkezel arról, hogy az enyém vagy légy Erinnel vagy akárki mással. Nem bírod nélkülem. - Súgtam a fülébe, aztán a szájához hajoltam és vadul csókolni kezdtem.

- Mikael kiszimatolta, hogy ismerjük egymást. Megigézte Erint, hogy csaljon el engem egy hamis telefonnal a templomba. De ott, a lányod helyed, az én drága nevelőapám várt rám - köptem a földre. Ha már Mikaelre nem tudtam...
- Aztán Erin valahogy megtörte az igézést, és utánam sietett. Igy talált meg, és vitt haza magával - fejeztem be a történetet. Nem fordultam Tatia felé még akkor sem, mikor kimondta azt, amit hallani akartam. A szemem sem rebbent... de a szívem hevesebben kezdett verni, és ezt nyilván ő is hallotta.
- Szóval szeretsz, és velem akarsz lenni, de mégsem leszel velem. Mert önmagadat és a saját igényeidet még mindig jobban szereted, mint engem - mondtam aztán, és odasétáltam elé.
- Csakhogy Tatia, van valami, amiről mindig elfeledkezel. Tudom, mi az enyém, és ragaszkodom hozzá. Ha nem adják, hát elveszem, kérdezés nélkül - nyomtam neki egy hirtelen mozdulattal a falnak. - És most is elveszem - sziszegtem, miközben kezem már a mellét simogatta, de ezúttal nem volt gyengédség a mozdulataimban.
- Most kefélni fogunk, Tatia - súgtam neki ellentmondást nem tűrően. - Nem szeretkezni, hanem kefélni. Vadul, és keményen.