- Igen, persze hogy új - bólintottam. - De ne aggódj, már nem lesz gond. Tartsd be a szabályokat, és élj. Akár örökké is, Benjamin. Mert már nem vagy halandó. Félig vámpír vagy. Nemcsak a Hold átkát vettem el az életedből, hanem öröklétet, és örök fiatalságot is kaptál tőlem mellé. Élvezd hát - töltöttem újra mindkettőnk poharát.
- Azt hiszem, végeztünk. Akarsz maradni, vagy hazamész?

Türelmesen végighallgattam, de... a fejem már valahogy egészen máshol járt. Pl ott, hogy hogyan fogok én ezek után Kate szemébe nézni? Vagy... éppen hogy fog röhögni az a tenyérbemászó képű Salvatore, hogy azzá váltam, amilyen soha nem akartam lenni? De... megtörtént... és ami megtörtént, az ellen nem tudunk tenni...
Nagyot nyeltem, és felé intettem a pohárral, majd beleittam a konyakba. - Ez még új nekem... határozottan az - utaltam arra a furcsa érzésre, ami bennem égett, és tombolt... valami tettvágy, vagy nem is tudom, minek nevezhetném.

- Eddig is láttad, csak kissé más szemszögből - mondtam, és a kezébe nyomtam egy jókora pohár konyakot.
- Nos, amit még tudnod kell - ültem le aztán a fotelba, és intettem, hogy ő dobja magát vissza a kanapéra.
- Innentől már nem csak farkas vagy, hanem vámpír is. Ergo ugyanolyan ösztöneid lesznek, és igényeid, mint a vámpíroknak. Táplálkoznod kell, ha élni akarsz. De az ösztön majd úgyis segít, emiatt ne aggódj. Ha mégsem ennél, a szervezeted kiszárad. Előre szólok, a dolog fájdalmasabb, mint az átváltozás telihold idején, tehát ezt ne várd meg. Holnap este elkísérlek, és segítek, mikor először vadászol vámpírként. Farkassá bármikor változhatsz, nem függsz a teliholdtól többet. Ha akarod, akár soha többé nem kell átesned a dolgon, ez már csak tőled függ. És a járulékos költség, amit említettem... mivel én változtattalak át, jelentősen függeni fogsz tőlem. Ettől nem kell pánikolnod, semmiség az egész. Hagylak majd élni, emiatt ne aggódj. Nem fogok beleszólni semmibe. Majd néha kérek tőled kisebb-nagyobb szívességeket, ez minden. Nem nagy ár a gondtalan életért, ugyebár - vigyorogtam el magam, és felé emeltem a poharamat.

- Aha... - motyogtam csak ennyit. Az én eszembe először az fordult meg, hogy vajon miért van az anyjánál a hasonmás gyerekének a vére, de ezek szerint ez őt nem foglalkoztatta. Bánom is én!
- Szóval életben fogok maradni... - motyogtam nagyokat nyelve, de végül csak elvigyorodtam, és felálltam a kanapéról. - Egyelőre még az is furcsa, hogy évek óta először látok teliholdat - néztem kifelé az ablakon. - De... nyilván holnap még furcsább lesz.

- Nem fogod elhinni, de Elena lányának a vére - vigyorogtam el magam. - Mivel ő részben az anyja vérét hordozza, ezért ezúton meg vagy mentve. Téged nagyon kedvelhetnek az égiek. Mert Delena vérében másik részről egy ősvámpír vére csörgedezik. Oliver Lambrické. Vagyis a néha Oliveré. És mivel egy ősvámpír vére eleve erősebb, te is erősebb vagy, mint egy sima hibridként. Nos Benjamin, isten hozott új életed első percében. Erre inni kell - bontottam fel a konyakot. - Felfogtad, ez mit jelent? Nincs többé átok, nincs több fájdalom, nincs több átváltozás. Csak ha magad is akarod. Irányíthatod a dolgot.

Ő is megízlelte a vért, én meg csak bámultam addig kifelé a fejemből, ha már jobb dolgom éppenséggel nem akadt.
Aztán végül hozzám fordult, és megszólalt. A mondata pedig... eléggé bizalomkeltő volt rám nézve.
- Mert... mi van abban a fiolában? - kérdeztem tőle, egyelőre még parázva, hogy csak szórakozik velem.

Visszasiettem a biliárdasztalhoz, és újra felkaptam a vért. Egyszer valamikor csináltam már hibridet... azt a lányt, akit azóta is egyszer láttam. Igaz, akkor egy roppant kellemes órára. Tudom, hogy egy sima táplálkozástól nem lesznek jobban ennyivel!
Kihúztam a fiola kis dugóját, belemártottam ujjam a vörös folyadékba, majd lenyaltam ujjamról a vért.
- Érdekes - motyogtam. Éreztem benne valamit, amit álmomban sem gondoltam volna. Mert a hasonmás vérének íze ott volt benne, összetéveszthetetlenül. Elena vére lenn? De nem, mert valami más vér íze is ott van mellette. Anyám összekevert volna kétféle vért egy varázslathoz?
Újra belenyaltam a kis fiola tartalmába, és mintha ez hozta volna el a megvilágosodást, olyan hirtelen, mintha valaki villanyt gyújtott volna a koponyámban.
Igen, tényleg jól érzem. Elena vére. Részben. Anyám nem kevert össze két vért, hanem a vér már eleve kevert. Mert nem Elenáé... hanem a gyereké. A kislányáé. Delena, vagy mi is a neve.
- Van egy jó hírem cimbora - fordultam újra Ben felé. - Az életed ezennel meg van mentve.

Letette a fiolát, én közben éreztem átáradni a testemben a vért... és valami mást is, ami jó volt... sokkal jobb, mint az előbb volt.
Kénytelen voltam rábámulni, amikor megfogta az arcomat, és méregetni kezdte a tekintetemet, de nem tudom, milyen érdekességet láthatott rajtam.
- Eléggé... jól - motyogtam. - Jobban, mint az előbb, ezt határozottan állíthatom... - köszörültem meg a torkomat.

Láttam felcsillanni a tekintetében valamit a vér láttán. Éhséget, mohó vágyat, vagy nem is tudom hogy nevezzem azt az aprócska szikrát. Nocsak, nem reménytelen a srác. Most már minden csak Elenán múlik.
Felhajtotta a kis kortyot, majd visszaadta a félig teli üvegcsét, és elfordultam tőle, míg újra bedugaszoltam, és letettem a biliárdasztalra.
- Azért ez jólesett, nem? - fordultam újra felé vigyorogva, de a szemöldököm összeszaladt, és újra közeledni kezdtem felé.
- Mutasd magad! - parancsoltam, és megfogtam a fejét, hogy kénytelen legyen rám bámulni. A tekintete pedig most tiszta volt. Az előbbi véres pillantás nyomtalanul eltűnt belőle. Hát ez elég érdekes.
Felkeltem, hátráltam néhány lépést, és onnan néztem, halálsápadt arcába hogy kerül újra szín. Összességében eleve jobban nézett ki most, mint vérfarkas korában. Nem értettem az egészet.
- Hogy vagy most? - tettem fel aztán a kérdést.

Egyre inkább kezdtem úgy érezni magamat, mint valami rossz beteg... fáztam. Na szép, talán azt se tudja, hogy mit csinál. Én meg jó kísérleti alany vagyok, mert nem sírna senki sem. Kedves, nem?
Mikor visszatért, szinte rögvest a kezembe nyomott egy fiolát, amiben szemmel láthatóan vér volt... nyilván nem vörösbort töltött belé.
Nagyot nyeltem. Fogalmam sincs, miért, de ahogy megláttam azt a néhány kortyot, elképzelhetetlenül... éhes lettem? Igen, valami ahhoz hasonló érzés volt... bár tudtam, hogy fél fogra se lenne elég, ha ezt szánja "vacsorának". Főleg az az egy korty, amit engedélyezett....
Megfogtam, és... próbáltam tartani magamat a kéréshez, így folyt le a vér a torkomon, az az egy kortyi vér... eléggé... érdekes íze volt, meg kell hagyni, de el is toltam magamtól...

(nappali)

- Már itt is vagyok - léptem be, és bezártam magam mögött az ajtót, méghozzá kulcsra. Nem kell, hogy benyisson véletlen bármelyik testvérem is.
- Az átöltözésig nem jutottam el. Hoztam neked helyette valami mást - léptem közel hozzá, és leguggolva vizsgálni kezdtem az arcát. A szeme kissé véres volt. A bőre halálsápadt, és hideg verejték ütközött ki rajta. A szervezete küzd. De a hasonmás vére nélkül esélye sincs a túlélésre.
- Tessék - vettem ki az üvegcsét a zsebemből. - Nézzük, hogy állsz a vérhez. Kíváncsi vagyok, a vámpír mennyire él már benned. De ne idd meg az egészet, mert anyámnak nehezen tudnám elmagyarázni, hová tűnt a cucca. Egy korty épp elég lesz. Na gyerünk - mondtam sürgetően.

Kiment a szobából, és nagyot sóhajtottam. Az egyetlen, ami eszembe jutott, hogy ezt úgy jól elcsesztem... de mit is tehetnék már? A hasonmás nyaka úgyis olyan szép, hát... megharapni biztos nem olyan rossz...

- Ha kedved van, nyugodtan - vontam vállat. - Majd viszek virágot a sírodra. Most maradj nyugton, meg csendben. Elintézem, hogy senki nem zavarjon - léptem ki az ajtón, egyenesen a nappaliba.

(nappali)

Amikor elhagyta a száját az "igézés" szó... mintha akkor jutott volna el a tudatomig mindaz, amit csinált, és mondott... mert... én világ életemben gyűlöltem a vámpírokat! És most... egy rész belőlem is azzá válik?! Ez... jó, oké... ez már el van cseszve... ha élni akarok, csinálni kell...
- Nem, kimászom az ablakon, mint egy 15 éves... - grimaszoltam felé, miközben szépen "lefektetett".

- A vámpírok tulajdonságai már most is dolgoznak benned, annak ellenére, hogy nem fejezted be az átváltozást. Akár meg is igézheted - fintorogtam. - Én is azt fogom tenni Salvatoréval. Ugyan szívesen végignézném, hogy vergődik a kezemben, míg te a bájos nejét harapdálod, de momentán elég sok dolgom van az életben ahhoz, hogy még velük is foglalkozzam utána. Mert ugye Salvatore ezt nyilván nem hagyja majd annyiban. Én meg tettem egy ígéretet a hasonmásnak, hogy nem bántom a családjukat. Legalábbis nagyon.
- Szóval - csaptam aztán össze a kezeimet - tessék, pihenj le. Reggel visszatérünk a hasonmáshoz és a véréhez. Addig döntsd el, mit is szeretnél. Nemsokára visszajövök, csak veszek magamra valami más ruhát. Megleszel addig?

- Ó, édes istenem! - szaladt ki belőlem, mikor a nevek csak úgy sorjázták egymást. Áh, valahogy mindig bele kell futnom ezekbe...
- Én még egyszer hasonmás közelébe nem megyek! Mindegyik bedilizik egy idő után, és ez... nyomasztó. Elena meg pláne utál engem, miután majdnem megöltem a drágalátos férjecskéjét... - mondtam némileg gunyorosan, magamban idézve fel ezeket az emlékeket, de az utolsó két mondat hallatán azt hittem, hogy a pohár is kiesik a kezemből. Na jó, az élet tényleg nem habostorta...
- Szóval... ez a két választásom van... - fintorodtam el.

- A hasonmás véréből kell innod - jelentettem ki kertelés nélkül. - Aki ugyebár Elena Gilbert. Egy városban éltek, talán ismered - öntöttem italt magamnak is, és leültem vele szemben, a másik fotelba.
- Elmondom a lehetőségeidet. Reggel ellátogatunk a Salvatore családhoz, ahol én Damont kivonom egy időre a forgalomból, te pedig iszol Elenából. A másik verzió, hogy nem vagy elég tökös ahhoz, hogy ezt megtedd. Ebben az esetben holnap délre minden látható porcikádból vér fog ömleni, majd szépen elhalálozol. Ezúttal végleg.

Lenyomott egy fotelba, bár talán ez volt az egyetlen szerencsém, közben fél szemmel láttam, hogy a billiárd asztalt méregeti, ami... hát ha jó a szemem, akkor borban úszott. Ha nem, akkor valami másban... vörös-vörös.
- És mégis... - kezdtem bele. - Milyen vér kell ahhoz, hogy... szóval érted - néztem rá eléggé... tudatlanul. Bár ne is várja tőlem, hogy lexikonként állok elé ebben a témában.

(ház és udvar)

Betessékeltem Bent, majd lenyomtam az egyik fotelba.
- Kérsz egy italt? - sétáltam a bárpulthoz. Érdekes, néhány üveg ital hiányzik. Vagyis... nem is hiányzik.
Ó, hogy a fene essen bele. A biliárdasztal... rajta az én féltve dédelgetett régi boraim. Nem kell sokat gondolkodnom rajta, ki csinálta. Utoljára a köcsög Salvatorét, meg a drágalátos hasonmás láttam kilopakodni innen, még a bálon.
Nagy levegőt vettem, hogy ne robbanjon fel a fejem, de úgy döntöttem, ezt a problémát majd később verem le a delikvenseken. Most van ennél fontosabb dolgom is.
- Na szóval - léptem oda Benhez, kezébe nyomva egy pohár vörösbort - mint mondtam már, vért kell innod az átváltozás befejezéséhez. De nem akármilyen vért.

- Akkor tűnjünk innen gyorsan, mielőtt Klaus észrevesz - mondtam, kilépve az ajtón, hogy a küszöbön azonnal elkapjak két pincért.
- Menjenek be a szobába, és mondják a tulajdonosnak, hogy véletlen egy tálca bort odaborítottak a biliárdasztalára - vigyorogtam mikor a két pasas álmatag léptekkel a pihenőszoba felé botorkált.
- Siessünk - ragadtam meg Elena kezét.

(kert)

Még mindig mosolyogtam és megszorítottam a kezét, ahogy kinézett az ajtón. - Szerintem a kert szépen fel van díszítve. És ott is tudunk táncolni - bújtam kicsit közelebb hozzá.

- De mint a villám - bólogattam. - Várj... - sétáltam el az ajtóig, Elena kezét fogva, és kidugtam a fejem. - Oké, tiszta a levegő - néztem körbe. - Nos, hová menjünk? Vissza táncolni? Vagy ki a kertbe? - kérdeztem.

- Olyan vagy, mint egy nagy gyerek! - nevettem fel, amikor a bor már lassan beszívódott az anyagba és Damon a pincéreket említette. Ami biztos hogy nem akarok itt lenni, amikor Klaus ezt meglátja.
- Akkor most menekülünk? - kuncogtam.

- Ugyan már - sétáltam vissza a borral a biliárdasztalhoz. - Majd megigézek néhány pincért, hogy jöjjenek be ide. Aztán mosom kezeimet. Hiszen nem én voltam, nem? - vigyorogtam, és mire Elena reagálhatott volna, a zöld filcen széttörtem a bort, és hagytam, hogy az édes, vörös nedű beleszivárogjon az anyagba.
- Ügyetlenek ezek a pincérek - csóváltam a fejem, aztán még két üveg bort odacsattintottam, és elégedetten néztem a művemet.

Felkuncogtam elnéző fejcsóválással. Tetszett Damon pimasz ötlete. Megnézném Klaus arcát, ahogy meglátja az asztalt, rajta a borral. Méghozzá elég értékes borok. De túlságosan féltettem ehhez a produkcióhoz a szerelmemet. Elvégre... Klaus mindig Klaus marad. Én se ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, mit tenne a férjemmel. - Nem félsz, hogy... - hagytam befejezetlenül a kérdést.