Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy mégis hogy a fenébe mentem volna utána vagy kerestem volna meg, ha 1. azt sem tudtam, hogy eltűnt és 2. Mikael érkezéséről halvány lila gőzöm sem volt. De akkor...Erin honnan tudta? Na, megvan a nap kérdése!
- Erin miért indult utánad? Honnan tudta, hogy segítségre van szükséged? - Szegeztem neki a kérdést, de utána még a gúnyolódás csírája is kihalt belőlem, hiszen a kérdésével rátapintott a lényegre. De nem akartam elmondani neki az igazságot, mégis...talán megérdemelné, hiszen amiatt jutottunk idáig, hogy hazudtam neki.
- Azért zavar, mert én akarok melletted lenni és nem azt szeretném látni, hogy a lányom veszi át a helyem. - Vallottam be végül nagy nehezen, de határozottabban, mint elképzeltem. - De nem tudok veled lenni, mert ezer év alatt elszoktam a gondolattól, hogy szeretlek és hogy együtt voltunk. Nekem ez túl nehéz lenne. - Ezt már csak motyogtam, de csak tudnia kellett róla. Ettől rosszabb már úgysem lehet a helyzet.

- Igen, megint Erin - mondtam kissé keményebb hangon. - Bár nem az ő dolga lett volna. Sem az, hogy rémülten a keresésemre induljon, sem az, hogy mellettem legyen. Hanem a tiéd - böktem ki, majd nagy levegőt vettem, elsétáltam a kandallóig, és belebámultam a kihűlt hamuba.
- Mondd Tatia... miért zavar, ha Erinnel vagyok? Tudod, mit érzek irántad, de ahelyett, hogy engedtél volna a saját, és az én érzéseimnek, elrohantál. Világosan kifejtetted, hogy nem kérsz belőlem. Akkor miért baj, ha Erin mellettem van... helyetted?

Ez azért nem semmi...Mikael ismét a városban van és ezt tette vele? Tőle nem számítottam másra, mert elvégre emberkorában sem volt különb, de...alig akartam elhinni. Ismét egy városban, sőt, egy földrészen tartózkodom vele? Ez most nagyon, de nagyon felkavart.
Aztán újabb sokkhatás ért, a mai napon már ki tudja hanyadik. Ha ember lennék, a szívem már tuti feladta volna a szolgálatot. - Erin? Már megint ő. - Sóhajtottam lemondóan. - Akkor biztosan szépen...ápolgatott.

Láttam Tatia arcán a jeges rémületet, és hezitáltam egy darabig, hogy mondjam-e el az igazságot, vagy nyugtassam meg, hogy nem fenyegeti veszély. Az utóbbit aztán marhaság lett volna mondanom neki. Ő maga is ismerte nagyon jól az apámat. Ilyen szempontból legalábbis...
- Hogy mi történt? Kicsalt a város kívülre, a régi romtemplomhoz. Kaptam egy adag verbénát, majd legkötözött, és feltépte a nyakam. Nem tudom, hány helyen, és hányszor - morogtam. - Addig itta a véremet, míg teljesen el nem gyengültem. És akkor otthagyott... kiszáradni. Ha Erin nem jön el értem, most valószínűleg nem itt beszélgetnénk - hajtottam fel egy újabb adag whiskyt az emlékek miatt.

Úgy éreztem magam, mint akinek teljesen leállt a vérkeringése, a vérem meghűlt az ereimben. Mikael itt van? nem, ez nem lehet igaz... 2 embertől féltem egész életemben: Klaus-tól és Mikael-től. Az előbbitől már nem, az utóbbitól pedig...nem is tudom. Az tény, hogy még mindig rühellem.
- Mi történt? - Felkaptam a fejem arra, hogy meg is találta. Semmi jó nem sülhetett ki ebből, az biztos, ezért is vált aggódóvá a hangom.

- Igen. Bonyolult - mondtam keserű mosollyal. Miért nem lehet minden sokkal, de sokkal egyszerűbb a mi életünkben, a fene egye meg?
- Hogyhogy mi van Mikaellel? - hökkentem aztán meg. - Na várj... te nem is tudsz róla? Mikael a városban van. Eljött értem - néztem a szemébe. - És... meg is talált - tettem hozzá halkabban.

Nagy levegőt vettem, amikor elszakadt tőlem és a szívem majdnem meghasadt, amikor azt mondta, hogy szeret. Tudtam, hogy így van, a gond csak az volt, hogy nem tudtam elhinni. Egyszerűen nem ment...
- Én is szeretlek...de...ez bonyolult. - Nyögtem és rögtön elléptem előle, amikor megemlített egy nevet. Azt hittem, hogy rosszul hallok. Megijedtem, az egyszer biztos. - Mikael? Mi van Mikael-el?

Nem az történt, amire számítottam... hanem az, amiben a szívem mélyén reménykedtem. Mert visszacsókolt úgy, mint talán még sohasem. Minden haragja, gyűlölete, szerelme benne volt ebben a csókban.
- Szeretlek Tatia - lihegtem. - Még mindig őrülten szeretlek. Képtelen vagyok nem szeretni téged - csúszott kezem a fenekére lázas simogatással. - Hagyjuk a háborút... egyesítsük erőinket Mikael ellen. Ne harcolj velem Tatia... kicsi Tatia... - becézgettem őt újabb és újabb csókok között.

-Azért, mert... - De nem tudtam befejezni a mondatomat, hiszen megcsókolt. Én pedig rám nem jellemző módon pár pillanatra ledermedtem, aztán döntöttem. Hiába nem ezért jöttem ide és hiába engedte el a karjaimat, ami miatt akár el is futhattam volna előle, én mégis visszacsókoltam. Nem úgy csókoltam őt, mint Alexet a Grillben, hanem teljesen máshogyan... a fekete szívem minden szerelmével és gyűlöletével együtt faltam az ajkait és járt táncot a nyelvem az övével.

- Akkor miért hadakozol velem, és miért akarsz legyőzni engem? Mire jó neked ez a háború ellenem? - kérdeztem. - Egyébként ismered a mondást... szerelemben és háborúban mindent szabad. Hát itt meg mindkettőből van nem is kevés - súgtam, és a következő pillanatban csókolni kezdtem, elengedve közben, megadva neki az esélyt rá, hogy ha kedve úgy hozza akár el is lökjön. Erre az esetre is megvolt a tervem, bár nem ajánlottam neki, hogy ez legyen a vége.

Nem mehettem túlságosan nagy távolságra tőle, mert a következő pillanatban már magához rántott és a karjaimat szorította úgy, hogy még véletlenül se tudjak kikecmeregni közülük.
Nagyot nyeltem és próbáltam megnyugtatni a zakatoló agyamat, ami egyfelől kibúvót keresett és nem akart válaszolni neki. Csakhogy én marha nem hallgattam az agyamra.
- Persze, hogy rossz értelemben fog kísérteni. - Nyögtem ki hirtelen, magam is meglepődve magamon. Ügyes vagy Tatia, megint elgyengültél. Gratulálok! Éppen ezért nem reagáltam a következő mondatára, csak elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen a szemeibe néznem.

- Igazán? - kérdeztem Tatia elé lépve, és erős kézzel magamhoz rántottam, hogy moccanni se tudjon. - Na és jó, vagy rossz értelemben fog kísérteni? - érdeklődtem, olyan közelről nézve rá, mintha meg akarnám csókolni. - Tudod, a lányod nagyon okos lány. Mert tudja azt is, amit te még magadnak sem vallasz be - tettem hozzá már halkabban, és ezúttal minden gúny nélkül.

Inkább nem válaszoltam semmit, mert eleve elrontotta azzal a dolgot, hogy hazudtam, hogy szeretem. Ilyen dologban sohasem hazudnék, de ha az ő lelkének könnyebb ezt hajtogatni, akkor legyen.
Előhúzta a telefonját, de én a kijelzőre nézve majdnem elhánytam magam. Na, ennyi kellett még az életembe Benjamin és a lányom után, semmi több!
- Ennek a képnek az emléke örökké kísérteni fog. - Inkább elfordítottam a szemeimet, de az arcom így is tükrözhette azt az undort, amit éreztem, mivel eléggé szép grimaszba futhattak össze a vonásaim.

Összevontam a szemöldökömet, aztán leesett, mire is gondol Tatia.
- Oh értelek - válaszoltam. - Nos, ez tény. A másik tény viszont az, hogy ő legalább nem hazudja, hogy szeret engem, hogy fél nappal később mással fetrengjen - vettem elő a telefont a zsebemből, és Tatia orra elé toltam az Erinnél készült meztelen fotót magunkról. - Hát mondd, nem összeillünk? - kérdeztem aztán kajánul megemelve a szemöldökömet.

- Látod, okos vagy te, ha magadtól is rájöttél. - Vigyorodtam el ravaszan. Szóval Ben elmondta neki...nem baj, így sokkal jobb. - Ha nem azért jött volna, hogy átadja a kis üzenetedet, most biztosan nem itt álldogálnék. - Tettem még hozzá ártatlanul pislogva, de biztosan tudta, hogy mire gondolok. Főleg, hogy időközben nekem is eszembe jutott, hogy miért is mentem el a minap a lányomhoz "beszélgetni". Na, emiatt már nem voltam jókedvű.
- Ha valaki, hát te nem vetheted a szemere, hogy ribanc vagyok. Egyébként is, nem én vagyok az egyetlen a vérvonalamban. - Vontam meg a vállam, mintha nem törődnék a dologgal.

- Úgy tűnik az ezer év távolság azt bizonyítja, hogy te sem ismersz engem - keltem fel, és öntöttem magamnak egy újabb italt. - Nem, nem ennyi amit tervezek. Hibridek, az igen. De nem a verbénázás miatt hívom őket létre - vontam vállat. - De gondoltam, ha már így alakult, akkor miért ne játsszunk egy keveset? Pláne, mivel Ben a tudomra hozta, hogy elég közelről ismer téged. Meg sem kérdezem honnan - mértem végig Tatiát megvetően. - Ribanc vagy, honnan ismerne más formában?

- Megváltoztam? Jelezném, hogy az elmúlt majdnem ezer évben nem is láttál, úgyhogy nem is ismersz, édesem. -Gúnyolódva ejtettem ki az utolsó szót és nagyot fújtam látva az önelégült vigyorát és a szemtelen csillogást a szemeiben. Valószínűleg, ha én léptem volna úgy, mint ő, én is így csücsülnék a házamban.
- Szóval ennyi lesz a részedről az egész? Hibrideket gyártasz és elküldöd hozzám őket egy kis verbénával? Elég kisstílű. - Összevontam a szemöldökömet és a keresztül fontam a karjaimat a mellkasomon. A düh még mindig dolgozott bennem, csak azt nem tudtam hirtelen, hogy mit törhetnék szét. A legjobbnak Klaus koponyája bizonyult, de ahhoz még kell egy kis idő.

Épp le akartam tenni a poharamat, mikor a ház elől ismerős léptek kopogása ütötte meg a fülem, és akaratlanul is széles vigyorba húzódott a szám. Szóval Tatia a maga megszokott vehemenciájával máris eljött felelősségre vonni a kis tréfám miatt.
Nem lepődtem meg a legkevésbé sem, mikor berúgta szinte az ajtómat, és besétálva az asztalra dobta a fecskendőt. Olyan dühös volt, hogy szinte szikrázott minden mozdulata.
- Hello Tatia - vigyorogtam. - Megváltoztál. Régen értetted a mókát. Egy italt esetleg? - emeltem meg felé a poharamat szemtelenül.

Tatia birtoka ; Nappali

Egy lendülettel jöttem idáig, hiszen már visszatért az erőm, a dühöm mértéke pedig sokkalta magasabb fokozatot ért el azon a bizonyos skálán. Most tényleg eléggé pipa voltam, de hát számíthattam rá, hogy Klaus előbb-utóbb lépni fog. Míg én a nagy tervezgetések embere vagyok és mindig sokáig csűrök-csavarok a dolgokon, hogy minél ütősebbek legyenek, addig úgy látszik, hogy Klaus képes a hirtelen támadásokra is.
Nem kopogtam, egyáltalán nem zavartattam maga, egyszerűen csak kivágtam azt az ajtót, ami mögül Klaus hangját hallottam, aki csak úgy iszogatott.
- Te elküldtél hozzám egy nyamvadt pincsit, hogy leszúrjon? - Elég hülye kérdés volt, mert persze, hogy elküldte. - Nos, legközelebb küldhetnél valaki értelmesebbet. - Azzal az asztalra hajítottam a fecskendőt, amit kb. fél órával ezelőtt szedtem ki a hátamból.

(Erin háza, Petrova birtok)

Ugyanazon a mellékajtón jöttem be, amivel Ben is távozott legutóbb. Most valahogy nem vágytam látni egyetlen családtagomat sem. A saját gondolataimmal akartam lenni, legalábbis egy darabig. És egy jókora italt akartam, még mielőtt fáradtan kidőlök, és felmegyek a szobámba aludni.
Kitöltöttem egy hatalmas adag tiszta whiskyt, aztán leültem a kanapéra, és ahogy magam elé képzeltem, vajon milyen képet vághatott Tatia a kis üdvözletem kézbesítésekor, nem voltam képes semmi másra, csak hangos hahotázásra. Kár, hogy nem utasítottam Bent, hogy fotózzon is.

Aludtam egy keveset, nem sokat. De tény, hogy mikor felébredtem, már napfény ragyogott be az ablakon.
Kényelmesen nyújtóztam egy jókorát, és szinte azonnal eszembe is villant ami tegnap történt, ettől pedig újra elöntött a diadal érzése. A diadalé, és a tenni akarásé.
Miért is várnánk estig? Megígértem Bennek, hogy elkísérem az első ölésére. És a reggel teljesen jó alkalom. Az áldozatok vére ilyenkor a legfrisebb.
Leugrottam a kanapéról, gyorsan rendbe hoztam magam, és a hotel felé vettem az irányt, remélve, hogy ott találom Benjamint.

(hotel)

Ben elbúcsúzott, én pedig egyszerre elégedetten és elgondolkodva néztem utána, majd egy újabb pohár konyakkal a kezemben végignyúltam a kanapén.
Sikerült hát. Méghozzá újra... Teremtettem egy hibridet, egy szolgát, aki a saját seregem első tagja lesz majd. Jó, ez nagyon jó. És a vér, a kislány vére. Eddig Elena vérére esküdtem volna, de ez így sokkal jobb volt. Ha a gyerek vére ennyire jó, talán ezzel kellene kezdenem. Vért szerezni a kislánytól. Bármi áron... bár úgy, hogy életben maradjon. Nem szokásom gyerekeket bántani, régen sem tettem, most sem fogom elkezdeni. Meg fogom találni a tökéletes módját.

- A hotelban... van egy lakásom - jutott eszembe saját magamnak is. - Ott... ott leszek - fordultam felé újra, és végigmértem magamat. Semmi változás nem volt a testemen, bár nem is értem, mit vártam.
- Akkor most megyek. Ha már úgyis csak hölgyvendégeid szoktak lenni... keríts magadnak egyet - tettem még hozzá, aztán letettem a poharat, és biccentettem felé egyet. - Viszlát, Klaus! - sétáltam ki arra, amerre bejöttünk.

(Hotel)

- Jól van - csaptam a vállára. - Holnap este találkozunk Ben. Hol keresselek, merre laksz? - kérdeztem még tőle. - Jobb ha én megyek hozzád, és nem te jössz ide. Szinte kivétel nélkül csak hölgyvendégeim szoktak lenni, nem vagyok haverkodós fajta. Egyszerűen nem akarom, hogy bárki is felfigyeljen rád.

Örök fiatalság. Egy ideig kattogott az agyamban ez a két szó... soha nem álmodtam ilyesmiről. Bár 140 éven keresztül voltam egy koporsóban örökké fiatalon, de mondhatni, akkor nagyon semmit nem tudtam csinálni, max kísérteni.
- Kösz - szólaltam meg újra, mikor öntött a poharamba, és miután azt is megittam, jobbnak láttam távozni. Mit is csinálhatnék én itt? Viszont... még Kate-hez se megyek haza... bár nekem nagyon nem is volt olyan hely, amit "otthon"-nak hívtam.
- Most elmegyek. Találni fogok magamnak programot - motyogtam csak az orrom alatt.