Féltem kicsit a mai találkozástól, főleg, hogy egyedül maradtam. Természetesen hallottam már egy-két dolgot a testvéréről, de az még se ugyanolyan, mintha szemtől szemben látod a másikat. A munkámnak köszönhetően egészen jól tudtam már leplezni azt, ha ideges voltam vagy izgultam és ez most se volt másképpen. Még akkor se, ha próbáltam azzal nyugtatni magamat, ha hosszú éveken át tartó kóma se volt képes arra, hogy Declan és közém álljon, akkor sikerüljön bármennyire is rossz benyomást keltenem esetleg a lányban, akkor se fognak változni a dolgok. A percek múlásával egyre kevesebb időm maradt ezen aggódni, ahogyan Olivia is egyre virgoncabb lett. Így jár az ember ha egy éves és három hónapos gyermeket hoz magával. S ott volt még az is, hogy próbáltam Declan szavaiba kapaszkodni, hogy biztosan kedvelni fogjuk egymást, mert hasonlítunk egy-két dologban a testvérével. Mosolyt könnyedén viszonoztam, hiszen tényleg boldog voltam, hogy végre személyesen is láthatom őt és hamarosan megismerhetem. Végre tudhatom azt, hogy ki is tartozik még a családunkhoz és ki az, aki rajtunk kívül még Declan szívében olyan nagy helyet foglal el, ami teljesen rendjén is van. Örültem annak, hogy képes volt annak ellenére is közelengedni magához az ikertestvérét, hogy a másik testvérét olyan tragikusan vesztette el, míg nem volt öntudatánál. Kicsit meglepetten pislogtam, hiszen azt hittem, hogy tud a kislányról. Esetleg még ennyire nem sikerült elmerülniük a dolgokban, vagy csak sietve említette meg Declan, így elkerülte volna Mallory figyelmét? Nem lepődnék meg ezen se, mert ha drága párom belendül, akkor néha még én is elvesztem a fonalat, olyankor meg kénytelen vagyok visszakérdezni, vagy megkérni, hogy kicsit lassabban ismételje el. – Örülök, hogy ennek ellenére se mondtad le és eljöttél. – mert ettől is tartottam pindurkát, hogy netán így nem fog eljönni. A kérdésére először csak bólintottam. – Igen, ő az unokahúgod. – puszit nyomtam a kislányom arcára, aki jelenleg hozzám bújt és éppen előadta a szégyellős számát, hogy majd kb. 10 perccel később már ő legyen a legvagányabb, aki az „idegentől” se fél. Ismertem már ennyire, hogy tudjam mi mit fog követni. – Semmi baj, egyáltalán nem vártunk sokat. Szeretek egyébként is kicsit korábban érkezni. Inkább én várjak, meg nálunk alapból se olyan egyszerű mostanság az indulás. Imád elszaladni, meg néha belebújni a ruhákba is alig akar. – továbbra is mosolyogtam, mert az ilyen apróság ellenére is imádtam a hercegnőmet. Ő volt az én kincsem, bármennyire is véletlen sikeredett összehozni őt. Amennyire nagy volt eleinte a pánik, annyira lett nagy az öröm az érkezésével. Mi is még közelebb kerültünk az édesapjával. - Kitelik tőle, amennyire szétszórt tud lenni. Főleg, ha éppen nagyon boldog, vagy elejt egy szót a nagyhadarásában és ő azt hiszi, hogy akkor mindent meg is magyarázott, közben meg a másiknak fel se tűnik. Túlzottan is jól ismerem. – legyintettem egyet a kezemmel is, hogy bármelyik lehetőség fennállhat. – Ugye szereted a gyerekeket, vagy feszélyez a jelenléte? – kérdeztem meg végül aggódva, hiszen lehet ez a gond, hogy nem érzi jól magát netán gyerekek közelében? Nem ismertem igazán, így nem tudhattam. Nem akartam kellemetlen helyzetet se, de jelenleg másra nem tudtam volna bízni a kislányomat, meg úgy gondoltam, hogy jó ötlet magammal hozni, lehet tévedtem? - Kérsz sütit vagy valamit inni? – kérdeztem meg óvatosan, hogy kicsit semlegesebb vizekre tereljem a beszélgetést, s közben abban reménykedtem, hogy ez segít majd abban, hogy beinduljon a beszélgetés.
[You must be registered and logged in to see this image.]Régen izgultam annyira, mint most. Az elmúlt időszakban ért életem egyik legnagyobb és legjobb stressz-élménye: megtaláltam az ikertestvéremet és annak ellenére, hogy féltem, hogyan fog reagálni rám és egyáltalán megtaláljuk-e a közös hangot, semmi rossz nem történt. Sőt! Mintha rájöttem volna, hogy mi hiányzott eddig az életemből. 29 évet töltöttem el abban a tudatban, hogy egyke gyerek vagyok és amint rájöttem, hogy a szüleim örökbe fogadtak és van egy ikerbátyám, képtelen voltam nyugodtan ülni a fenekemen. Elhatároztam, hogy megismerem és tettem is az ügy érdekében… ő pedig a lehető legjobban reagált, ami miatt hatalmas kő esett le a szívemről. Még most sem igazán fogtam fel, hogy Declan jó ötletnek tartotta, hogy a mindennapjai része legyek és nem ijedt meg a hirtelen felbukkant, a hírt kellő óvatlansággal benyögő húga előtt. Nem tehettem róla, mindig ilyen voltam, szerettem, ha pörögtek az események, gyűlöltem a teketóriázást és nehezen viseltem a feszültséget, ezért minél hamarabb megszabadultam a zavaró gondolatoktól és érzésektől. Az, hogy a testvérem velem szemben ücsörgött úgy, hogy fogalma sem volt róla, ki vagyok, elég zavaró volt, szóval tettem ellene. És eljött a pillanat, amikor végre megismerkedhettem azzal a lánnyal, akiről Declan úgy beszélt, mintha az összes együtt töltött percük során angyalt látott volna. Örültem, hogy a testvérem boldog volt. Furcsa, hiszen sohasem érezhettem hasonlót… a barátaim boldogságában természetesen eddig is osztozhattam, de teljesen más, ha azt látja az ember lánya, hogy a testvére életet kiegyensúlyozott és van mellette, aki feltétel nélkül elfogadja és úgy szereti, hogy arra nincsen szó. Vártam a Suzie-val való találkozást, mivel Declan elmondása szerint hasonlítunk néhány dologban, viszont természetesen izgultam is. Alapvetően hidegen hagyott, hogy mások mit gondolnak rólam, ám Suzie túl fontos volt ahhoz a bátyámnak, hogy ne érdekeljen, milyen kép alakul ki rólam a fejében. Szerettem volna jó benyomást kelteni, ezért mély levegőt vettem, mielőtt beléptem volna a cukrászdába. Mielőtt elindultam kaptam egy hívást Declan-től, miszerint nem tud jönni, emiatt talán még jobban izgultam, de egy mosolyt varázsoltam az arcomra, ahogy megláttam a szőke lányt. Meglepett, hogy egy kislányt tartott a karjában, ettől függetlenül a mosolyom nem hervadt le. - Szia! – Megkönnyebbültem, hogy a formális kézfogás helyett puszival köszöntött és bólintottam a kérdésére. – Igen, nekem is szólt, hogy elfoglalt a munkája miatt. Szia, Olivia! Hát te? Csak nem… az unokahúgom vagy? – A mosolyom kiszélesedett. Nagynéni lennék? Erről mintha megfeledkezett volna a testvérem. – Remélem nem vártatok sokat. Még nem igazán ismerem ki magam a városban, hiába kicsi, azért el lehet tévedni. – Szinte le sem tudtam venni a szemem a kislányról, de persze leültem velük szembe. – Bocsi, csak kicsit meglepődtem, Declan nem is mondta, hogy már szülők vagytok. – Néztem felváltva Suzie-ra és a kislányra jókedvűen.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Túlzottan is izgultam a mai nap miatt, főleg onnantól kezdve, amikor kiderült, hogy Declan nem tud jönni, mert behívták a munkahelyére. Esélyesen úgy minden könnyebb lett volna, hiszen ő ismert mind a kettőnket, de így? Hiába voltam újságíró most ettől a találkozótól mégis rettegtem, pedig nem egy necces helyzetbe kevertem már magam a leleplező írásaim miatt. Mindig is szerettem utána járni a dolgoknak, de azt is tudtam, hogy ennek a napnak jól kellene sikerülnie, hiszen nem akarom azt, hogyha netán mi nem jövünk ki jól a testvérével, akkor két szék között találja magát. Annyi ideig feküdt kómában, hogy megérdemli azt, hogy végre vele lehessenek azok, akiket fontosak számára és a családjának tekinti őket. Egy-két dolgot mesélt már róla, de hazugság lenne azt állítani, hogy ezáltal máris tudtam azt, hogy kivel is fogok ma találkozni. Láttam róla egy képet, így legalább felismerni biztosan fel fogom. Annyira csak nem változhatott meg az elmúlt időben. Drágalátos párom pedig még az utolsó löketet is megadta nem sokkal indulás előtt. Egészen addig azt is eltitkolta, hogy Mallory nem is tud a kislányunkról. Szúrósan pillantottam rá, de ő csak mosolygott és motyogott össze-vissza, hogy nem lesz baj. Biztosan jól ki fogunk jönni és társai. Nyugtatásképpen pedig még puszit is nyomott a homlokomra. Abban a pillanatban még az is megfordult a fejemben, hogy netán direkt csinálta, hogy ma véletlen dolgoznia kell mégis. Mintha szép lassan akarta volna adagolni a dolgokat, hogy mára egyedül maradok egy számomra teljesen idegen nővel. Még akkor is, ha már most is a családunkhoz tartozott. Kicsit korábban érkeztem, de nem bántam. Legalább találtam egy nyugodt asztalt kicsit hátrébb az üzletben, ahol Oliviával is tökéletesen el tudtam férni és még a babakocsi se zavart senkit se. Kíváncsian fürkészte ő is az üzletet és el se akartam hinni, hogy hamarosan már egy éves lesz. Kicsit több, mint egy hónap és már az ő szülinapját is ünnepelhetjük. Igaz, azt még nem tudtam, hogy csak hármasban fogjuk-e, vagy netán négyesben, vagy ötösben, mert Declan mamája, vagy Mallory esetleg csatlakozik hozzánk. Idegesen simítottam ki arcomból a szőke tincseimet és minden egyes ajtó nyitódásra szinte felkaptam a fejemet idegesen, hogy hátha megpillantom őt, de nem is értem mit is vártam, hiszen én érkeztem korábban. Nagyban játszott Olivia a nyakláncommal, vagy éppen a hajammal, amikor végül felismertem a betoppanó vendégek között. Sietve integettem neki a szabad kezemmel, mire odaért az asztalhoz fel is álltam lányommal a karomban. - Szia! – köszöntem mosolyogva, ha pedig engedte, akkor kézfogás helyet puszival köszöntöttem őt. – Declan nem tudott jönni, a munka elrabolta őt, de állítása szerint szólt neked erről. – nagyon reméltem, hogy így van, mert ha nem, akkor a végén megeszem estére és regélhet, hogy ez mennyire is volt véletlen dolog. – Suzanne vagyok, ő meg Olivia, örülök, hogy megismerhetlek végre! – folytattam tovább a csacsogást, miután újra helyet foglaltam és próbáltam megnyugodni. – Nem tudom mit szeretsz, így gondoltam megvárunk a rendeléssel. – tettem még hozzá, majd felé nyújtottam az egyik étlapot, amit itt hagyott a pincér.
Nem mintha akkora nagy játékos lennék, de ha már egyszer így hozta a helyzet, akkor miért ne szórakozhatnék? Azon kívül, hogy feszültnek tűnt a lány, nem úgy tűnt, mint aki szivatni akar azzal, hogy leül hozzám. Talán csak egyszerűen ideges volt amiatt, hogy szomjas. Mert amint kihozták a piát és megkérdeztem tőle, hogy szereti e a Bailey's-t, rögtön jobb kedvre derült. Igen, ez pont az az ital, aminek még az is örül, aki amúgy nem szokott annyira alkoholizálni. Mondjuk úgy, hogy el lehet iszogatni két sorozatrész között úgy, hogy az ember észre sem veszi mennyit lehúzott már. Nagyon itatja magát. - Milyen mohó valaki –bólogattam lazán mosolyogva, miután végigmértem, hogy mennyit leivott belőle. Aztán ügyet sem vetve erre a tényre öntöttem még a pohárba és leraktam elé. -Van még bőven –húzogattam a szemöldököm, mint aki már most rosszra készül, pedig ebben a helyzetben egyelőre tényleg csak piálni akartam és enni, semmi többet. Az már csak a hab a tortán, hogy egy igen dekoratív hölgy választotta ehhez a társaságomat. - Az édességeket? –csodálkoztam a lány kijelentésén, ugyanis alapból elég szexuális kisugárzással van megáldva, ez a mondata meg még úgy is hangzott, mintha legalább flörtölni akart volna velem. –És… például milyen édességeket szeretsz? Ma kérhetsz tőlem bármit –mosolyogtam rá a pajzán mosolyommal, miközben azon gondolkoztam, hogyan lehet egy lánynak ennyire… piszkos tekintete. Szerintem már a puszta tekintetével le tudta volna rólam venni az alsógatyát, ha nem figyelek eléggé. Mindenesetre a pincért kénytelen voltam az asztalunkhoz hívni, egyrészt mert kellett még egy pohár, másrészt meg semmi esetre sem szerettem volna éhesen hagyni a leányzót. Valami csak kell a szájába. –Mit szeretnél enni? –kérdeztem tőle nagylelkűen. Miután leadtuk a rendelést egy újabb meglepő kérdéssel rukkolt elő a lány.- Hát, úgy nézek én ki ezzel a Bailey's-el? –kérdeztem vissza nevetve. - De egyébként igen… randim lesz a tortámmal. Remélhetőleg nemsokára –na, nem mintha már sokáig tudtam volna palástolni mennyire ki vagyok éhezve. Mindkettőre, de először a tortára. - Micsoda? –köpni nyelni nem tudtam amikor a tolószékre mutatott a fejével. Nem mindenki szokta már pár mondat után megkérdezni, hogy mégis mi történt a lábaimmal. Leginkább csak a szemükben látom a sajnálatot, amiből mondjuk már untig elegem van. Teljesebb életet élek mint sokan, akik egészségesek. –Autóbalesetem volt egy pár éve és nem akartam műlábat –válaszoltam egész rövidre fogva. Igaziból nem ismerem annyira, hogy eláruljak neki minden apró részletet, meg amúgy is kellemetlen felidéznem. - Mi ez, valami vallatószoba? –röhögtem egyet amint felkönyökölt az asztalra. A testtartása által okozott feszültségen már az arckifejezése sem tudott segíteni –Nagyon sok kérdésed van egyszerre, te viszont semmit sem árulsz el. Úgyhogy majd akkor megmondom mi a nevem, ha előbb te –mosolyogtam rá és makacsul ragaszkodtam az álláspontomhoz. - Nem, nem itt lakom, de fogadjunk, hogy te viszont igen –nem is tudom, itt valahogy mindenki furcsa valamilyen szinten. Még ő is, hiába az a megállíthatatlan szexuális kisugárzása, ami lassan engem emészt fel belülről. Igen. Jobb ötletnek láttam én is inni azt a Bailey’s-t. A különbség csak annyi, hogy nem voltam olyan helyzetben, hogy kiélvezzem. Inkább rögtön lehúztam két felespohárral gyors egymásutánba.
Érdeklődve vontam fel a szemöldököm, mikor feltételhez akarta kötni a maradásom; nem tetszett, hogy alkudozni akar, de nem úgy tűnt, hogy életekről lesz szó, szóval már most ellazultam valamennyire. A kérdésén elmosolyodtam és ténylegesen megkönnyebbültem; szóval semmiféle beteges dolog. - Szeretem – vigyorodtam el és elhúztam előle a poharát, miután rápillantottam és megbizonyosodtam róla, hogy a megfelelő ital van benne. Beleittam, lenyaltam, ami az ajkamon maradt és lassan letettem a poharat. – Az édességeket is szeretem – mosolyogtam rá, arra célozva, hogy igazán meghívhatna valamire. Most már alaposabban szemügyre vettem az arcát, kisfiús vonásai voltak, de nem tudtam volna megállapítani a korát. - Randid lesz? - vigyorogtam rá; kellemetlen lenne, de nem én mennék el ettől az asztaltól, az biztos. Ez a cukrászda a búvóhelyem most egy jó óráig. - Mi történt? – intettem a fejemmel a tolószéke felé; bunkó vagy sem, itt fogok ülni vele egy ideig és kell valami, amiről beszélgetünk. Kínos, ha kellemetlenül érinti, de akkor akár el is gurulhat, mert én nem mozdulok innen egy ideig. - Hogy hívnak? – faggatóztam tovább, előredőltem, az asztalra könyököltem és rámosolyogtam, hogy ne érezze magát úgy, mintha most vitték volna be a rendőrségre. – Idevalósi vagy? – ha itt lakik, az jó; újabb korty Bailey’s; ha itt lakik, talán tud valamit, bár egyáltalán nem tűnt vérszomjas fenevadnak. Sőt.
em mondanám magam otthonülős típusnak, sőt, mindig is szívesen mentem bárhová. Régebben például sportolni, egészen a gimnázium végéig az iskola válogatott csapatában fociztam, meg Seattle utánpótlásában voltam hátvéd. De aztán történt ugye ez a kis gebasz a lábammal, azóta meg a wc-ig nem tudok elfutni, nemhogy a pálya túlsó feléig. Úgyhogy mondjuk úgy, hogy egészen korlátoltak a lehetőségeim. Ha tehetem most már azt is kihasználom, ha családi kirándulásra hívnak, mint most. Régebben még volt olyan, amikor lemondtam ilyen-olyan dolgok miatt és inkább otthon maradtam, de mostanában már nem olyan izgalmas az életem a sportok nélkül, úgyhogy inkább csatlakozom, ha tehetem. Így volt ez egy napja is, hívtak, én meg mentem hiszen a gyakornoki munkámon kívül különösebb dolgom nincs, ott meg úgy is van még szabadságom. Úgyhogy bepakoltam a lakókocsiba pár cuccom én is és már indultunk is. Aztán valahogy kilyukadtunk ebben a valamilyen Falls nevű városban, amiről még életemben nem hallottam, de sebaj. Úgyis csak átutazóban vagyunk, véges az időm úgymond, így kihasználva a maradékot úgy döntöttem kicsit élvezem az életet és beülök a legközelebbi cukrászdába míg a többiek elmentek shoppingolni. Igen, shoppingolni. Szó sem lehet róla, hogy csatlakozzam, az felér egy tortúrával. Csak apát sajnálom, amiért múltkor összekaptak anyával, ezért most „kiengesztelésként” úgy döntött csatlakozik a család női tagjaihoz, engem egyedül hagyva. Na, nem gond, nem én fogom kihagyni a Brazildildó vagy Brazildió tortaszeletet meg az egy literes Bailey's –t amit még kértem mellé, hogy leöblítsem vele. Már ennek a két dolognak az együttes gondolatától majdnem irányt tévesztettem és begurultam a mosdóba (ahová valószínűleg többször fogok menni ha lehúzok egy liter Bailey's –t), de szerencsére még időben észrevettem, hogy rossz felé megyek, ezért egy utolsó korrigálással megálltam az egyik üres asztalnál. Már éppen kezdtem belemerülni az étlap és itallap további tanulmányozásában, amikor mint derült égből villámcsapás, leült velem szembe egy korombeli hölgyemény. Meglepően konstatáltam, hogy egyébként legalább olyan szép, mint egy kib*szott címlapmodell. Őszintén, amióta kerekesszékbe kényszerültem nem keresték az ilyen "A" kategóriájú lányok a társaságomat. Addig fogjuk rá, hogy többször a közelükbe kerültem, ameddig az utánpótlás csapatban fociztam, aztán utána megszűnt még az a kis hírnevem is létezni. Szomorú. - Van egy feltétele a maradásodnak –mosolyogtam rá vissza, igaz valahogy éreztem rajta, hogy az a mosoly csak egy álca akart lenni ebben a helyzetben. – Szereted a Bailey's-t? –ha már így alakult ne egyedül kelljen meginnom. Bár egyébként más piát is szívesen rendeltem volna, ha arról van szó. Igaziból nekem sem a kedvencem a Bailey's, a Jäger-t szívesebben eliszogatom, dehát ha már egyszer egy cukrászdába tévedtem adjuk meg a módját.
Mystic Falls nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Két napja érkeztem meg, nyugalomra, egy békés városra számítottam, amiről nem sejted, mi lapul a mélyén… de szinte abban a pillanatban, hogy a városon belül voltam, kellemetlen érzés fogott el. Talán a város okozta, talán én magam generáltam ezt a furcsa, szorító érzést gyomortájékon. Feszült voltam, vagyok, ez csak természetes; megkönnyebbült, de rohadt feszült. Mérgesek lesznek, és keresni fognak. Bármennyire is esélytelen, hogy rám találnak, hisz az USA elég nagy ahhoz, hogy elrejtsen egyelőre előlük, azért résen vagyok. Résen kell lennem, ha később meg akarom látogatni még őket. Munkát kell találnom. Két hétre elég a pénzem, ha sikerül jól beosztanom, talán kitolhatom háromra… de minél előbb keresek több pénzt, annál biztosabb, hogy nem kell a híd alatt aludnom, vagy egyéb taktikákhoz folyamodnom. Éppen ezt a problémát igyekeztem megoldani, körbejárni a várost, bementem ide-oda, főként éttermekbe, pubokba, kérdezgettem, keresnek-e munkatársat, mikor láttam egy alakot az utca túloldalán. Egy ismerős alakot. Ismerősnek tűnt legalábbis; nem mondanám biztosra. Jobb félni, mint megijedni. Pillanatok alatt végigfuttattam az előttem sorakozó épületeken a tekintetem, a legközelebbi cukrászda mellett döntöttem; és már bent is voltam, kerestem a legeldugottabb asztalt. Egy üres helyet se találtam, de az egyik asztalnál csak egy korombeli férfi ült. Tolószékben. Halkan sóhajtottam, beletúrtam a hajamba, kipillantottam az utcára, aztán határozottan odasétáltam az asztalhoz és leültem vele szembe, széles mosollyal. - Kérlek, had üljek itt veled egy kis ideig – mosolyogtam, de a hangom komoly maradt és valamennyi kétségbeesést is belevittem; sosem mutattam ki az igazi félelmem, csupán a megjátszottat, hogy meghassak egy-két szívet vele.
Hirtelen bele se gondoltam, hogy esetleg milyen hatással lehet rá a puszim. Inkább csak sodrottam az árral és most nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz két perc múlva, vagy egy óra múlva, vagy éppen este, amikor hazamegyek és Mia fog várni rám. Tudom, hogy nem titkolhatom el előle örökre, de mégis megtenném, ha tehetném. De talán nem is eltitkolni akarnám, hanem csak elszökni és hagyni, hogy az élet örvénylő boldogsága átjárjon, ne kelljen semmi miatt aggódnom vagy azon rágódni, hogy vajon még miről hazudhatott a nagynéném-anyu együtt. Túl sok volt már így is. - Annak örülsz, ha boldognak látsz vagy inkább annak, ha miattad vagyok az? – lehet nem volt szép dolog visszakérdezni erre, de érdekelt. Legtöbb ember annak örül, ha ő boldogság forrásának az oka. Nála pedig ki tudja. Amikor viszont megszólalt, akkor csendesen hallgattam azt, amit mond és egy részem úgy érezte, mintha a vesémig látna. Én is szeretnék boldog lenni, miközben oly gondosan küzdöttem ellene. Mintha féltem volna attól, hogy alig hogy részem lenne benne máris valaki megfosztana tőle. A hó könnyedén ropogott a cipőnk talpa alatt, de nem szólaltam meg. Inkább csak hallgattam, hogy helyettem is beszéljen és kicsit én is elgondolkoztam a dolgokon. Sietve löktem be a cukrászda ajtaját, amikor viszont megszólalt, akkor játékosan szólaltam meg. - Hmm, azt hogy egy forrócsokoládé és egy süti jót fog tenni. – tudtam, hogy mivel kapcsolatban kérdezte, de ha már nem volt sor és nem is pont a pultos előtt válaszolnék, így gondoltam annyira nem fog neheztelni rám emiatt. Amint pedig ő is rendelt valamit kerestem egy eldugott helyet a cukrászdában és ott pakoltam le a cuccaimat. - Erre nem egyszerű válaszolni, hiszen mindenki a boldogságot kutatja, de mégis sokan félünk tőle. Hiába vágyunk valamire, akkor se gondoljuk úgy, hogy megérdemeljük, így végül már csak remélünk, de nem hiszünk igazán benne. És azt se gondolom, hogy csak vénségedre élne el a boldogság. Mire vágysz igazán? – kérdeztem meg kisebb habozás után, mert nagyon is érdekelt, hogy ő milyen fajta boldogságot kutat és mire vár. - Szerinted létezhetnek a filmekből és könyvekből ismert lények? – talán sejtetet, hogy mire gondolok, talán nem. Érdekelt, hogy ő miként is vélekedik erről. Talán ha tudom, akkor lehet én se akarnék állandóan menekülni, még ha igazán nem is akarok. Óvatosan az ujjammal loptam egy kis habot a csokoládém tetejéről és lenyaltam az ujjamról, miközben vártam a válaszára.
|| Semmi baj, remélem nincs semmi nagy baj és tudok várni! Illetve szerintem jó lett.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nyeregben éreztem magam. A lányról lerítt, hogy szerelmes és bármit megtenne azért, hogy ne sérüljön a szemében Cedric eszményi képe: szinte kihívás elé állított, ahogy ártatlan tekintetében megcsillant a megingathatatlanság fénye. Azt is hihettem volna, hogy nehéz dolgom lesz, de kettőnk közül én voltam a tapasztaltabb, valamint a megtévesztés mestere. Borsot akartam törni a volt férjem orra alá és ehhez a legrövidebb és legegyenesebb út az új választottján keresztül vezetett, hiszen tudtam, Cedric szívébe semmi nem markolt volna bele annyira, mint hogy a múlt megismétlődését lássa maga előtt. És hogy én miért vállalkoztam erre? Őszintén, nagyon unatkoztam és belekutyulni mások levesébe a mai napig a legkedvesebb és legjobban értett szórakozásom volt. - Szóval, jobb annál, hogy hazudjon neked... mióta is ismered? Megkérdezném, mennyire komoly a dolog, de nem igazán tartozik rám. - Hanghordozásom igyekezett arról biztosítani a lányt, hogy nem is vagyok én annyira nyomulós, hajlamos vagyok a meghátrálásra és csak azért szólítottam meg, mert már nem bírtam magamban tartani a bennem felgyülemlett tapasztalatok és emlékek sokaságát, amelyek megosztásával remélem, hogy segíthetek neki. Ám a helyzet az volt, hogy figyeltem a rezdüléseit, a kijelentései pedig nem hagytak kétséget bennem a felől, hogy Cedric magát a világ legnagyobb mártírjának, míg engem a legszívtelenebb boszorkánynak írt le. A bókokhoz mindig is értett a drága. - Mentségem tényleg nincs. - Ismét rá néztem. Ha az jött szóba, hogy elhagytam a lányomat, mindig kiült az arcomra a szégyen. Őszintén. Ez most sem volt másképp. - De nem is azért szólítottalak meg, hogy arról beszéljek, milyen pocsék anya és feleség voltam. - Ha olyan, amilyennek gondolom, jó pontot fog jelenteni nála a bűneim bevallása. Elvégre is, senkit nem mocskolhatok be anélkül, hogy én magam ne legyek piszkos. Ez már csak egy ilyen szakma. - Azt hiszem, három hét sem lenne elég, ha mindent el szeretnék mondani róla. - Mosolyra húztam a számat, mintha csak egy pillanatra az összes rosszat felülírták volna a szép napok és a szóban forgó személy jó tulajdonságai. Aztán apró, szinte mindent eláruló sóhaj hagyta el a torkom. - Kedves lánynak tűnsz, Megan. Tudod, mi lesz a kedves lányokból Cedric mellett? Olyasvalaki, mint amilyen én vagyok. Olyan dolgokra készteti őket, mint amiket én tettem. Szerinted egy nő elhagyná az otthonát és a családját, ha csak egy szemernyi esélyt is látna arra, hogy a férje meg akar változni? - Kérdeztem összevont szemöldökökkel, majd belekortyoltam a kihűlő félben lévő kávémba, mintegy drámai hatásszünetként. - Cedric-nek csak addig jó valaki, amíg minden a tervei szerint halad és a kiszemeltje azt teszi, ami neki tetszik és amit ő mond neki. Miután rájön, hogy van saját véleményed és akaratod, rögtön lefagy a mosoly az arcáról.
Kevésen múlik, hogy nem torzul grimaszba az arcom, de tudom tartani magam. Ellenségesen méregetem, és nagyon igyekszem nem hajlani semmiféle rágalomra, amivel Cedric-et illethetné. A céljaival nem vagyok tisztában, fogalmam sincs mit forral magában, csak annyit sejtek, hogy nem önzetlenségből szólított le. Ahogy Cedric, ő is ezer éves vámpír, sanszos, hogy semmit nem csinál puszta jótékonykodásból, főleg nem akkor, ha az exe is érintett benne. Szavai viszont sebet ütnek rajtam. Hát persze, hogy kapott belőle eleget. Rajongott ezért a nőért, le akarta élni vele az életét. Most pedig úgy érzem, hogy ez a nő az oka annak, hogy a mi kapcsolatunk nem túl gördülékeny. Látom, mikor a férfi, akit szeretek tétovázik, s bár tudom, hogy vonzódik hozzám, azzal is tisztában vagyok, hogy az első szerelem feledhetetlen. Neki pedig az első nem én voltam, hanem Tatia. Akarva-akaratlanul nem tudok gátat szabni a fellobbanó utálatomnak, ami jelenleg az én felhőtlen boldogságom gátjaként ölt testet az ő személyében. - Nincs oka arra, hogy hazudjon nekem, ő jobb ennél.. - vetem oda, hiába rágalmazza őt azzal, hogy elferdítette a valóságot. Nem tehette, azok után, hogy tiszta vizet öntöttünk a pohárba. Azok után, hogy miatta kerekedtem felül magamban a vámpíroktól való viszolygásomtól. - De ha nem is árult el mindent, akkor sincs mentséged arra, amit tettél.. - veszek mély levegőt, és szorosabbra fonom a karjaimat magam előtt. Fájdalommal tölt el a gondolat, hogy egy hozzá hasonló nőnek megadatott az, ami nekem sosem, és mégis eldobta magától. Az egész családját, a férjét és a lányát. A legnagyobb probléma viszont mégis az, hogy bogarat ültetett a fülembe. Ha Cedric valóban csapán a felszínt súrolta a történetével, talán nem ártana ismernem a másik oldal érveit is. Még akkor is, ha élből elvetem a lehetőségét annak, hogy igazat adjak ennek a nőnek, már csak a féltékenységem miatt is. Túl sok minden jutott neki, és egyikért sem volt hálás. Ezért nehéz Cedric-kel lennem és elfogadtatnom vele, hogy nem ő a rossz azért, mert egy bolond nőt vett feleségül. - Tegyük fel, hogy hiszek neked.. A jó szándékodról, meg a lelkiismeretedről. Szerinted mit kellene még tudnom Cedricről? - szegezem neki a kérdést, az viszont egész egyszerűen hazugság, hogy hiszek neki. A bizalmam nem rendül meg, de talán az is megtörténhet, ha kiderült, hogy a férfi, akivel közös jövőt tervezek, mégsem feddhetetlen. Legalábbis abból a szempontból, hogy nem számolt be teljes nyíltsággal erről a nőről és a köztük lévő kapcsolat jelentős részét eltusolta. Az éremnek két oldala van, de remélem, hogy Cedric már mindkettőt megmutatta nekem.
|| ingyombingyomtálibetutálibemálibe || [You must be registered and logged in to see this link.] || [You must be registered and logged in to see this link.]
Ahogy kimondja, hogy még neheztelek rá, valamiért rögvest ellenkezni akarok. Meglehet, hogy igazából már nem is vagyok rá mérges, mindössze "megszokásból" és dacból játszom a sértődöttet. Pedig valóban hálával tartozom neki az életemért. Igen, titkolózott előttem, pedig legjobb barátnőkként megbeszéltük, hogy mindig mindent elmondunk egymásnak, erre sikerült magában tartani néhány igencsak fontos dolgot, amit ráadásul nem is az ő szájából hallottam anno. Inkább emiatt vagyok kicsit dühös. Hazudott, míg én folyton mindent az orrára kötöttem. Már szerintem olykor untattam is. Kérdésére elmosolyodom. - Viccelsz? Azóta vágyom egy kiadós tortaevésre, hogy idejöttem a városba. Mivel a munkám miatt eleve sokat utazom, így mindenhol valamikor betérek egy cukrászdába magamba tömni valamilyen édességet. Nálam ez már hagyomány és amolyan alapszabály. Ha nincs szabadnapom, mint most, akkor a vendégemet is magammal ráncigálom, ezen ne múljék. De sosem hagyom ki az alkalmat, hogy cukorral tömjem tele a szervezetem. - Na tessék. Máris úgy beszélgetek vele, mint az "incidens" előtt. Pár perc kellett, hogy felengedjek Lara mellett, és el is szállt minden haragom. Nem mintha én egy túlzottan haragtartó személy lennék. Így, hogy nem is találkoztunk évekig, könnyű volt a hektikust játszani, de most már, hogy ismét szemtől szemben vagyunk egymással, beszélgetünk és nevetgélünk, a nosztalgia ereje elhatalmasodott felettem. A rövid monológja pedig végérvényesen betesz a könnycsatornámnak...megállíthatatlanul törnek elő a könnyeim. - Oké, azt hiszem, ezt már nem tudom az allergiára fogni, ugye? Nagyon hiányoztál ám, és utálom, hogy ilyen jó szónok vagy. Még jó, hogy nem kentem fel sok sminket. - Próbálom elviccelni a szituációt, de szerintem nem megyek sokra vele. Inkább előkeresek egy zsepit a táskám mélyéről.
[You must be registered and logged in to see this link.] || ég a pofám, amiért ilyen sokáig tartott || ××× || [You must be registered and logged in to see this link.]
Ilyen ellenségességet is régen láttam már. Jó, hazudok: mindig ezzel kerülök szembe, akárhová megyek. Csakis azok fogadnak némi lelkesedéssel, akik még nem hallottak rólam, de akik már csak véletlenül is hallották a nevemet és az ahhoz fűződő történeteket, tényeket vagy akár mendemondákat, általában csúnyán néztek rám. Voltak, akik elismerték a munkásságomat, de ők nagy bánatomra kevesebben voltak. Nem mindenki érthetett meg és nem is vártam el a hétköznapi járókelőktől, hogy az agyam mélyére lássanak. Nem is lettek volna rá képesek. Ahogy az előttem ülő lány sem, ezért is mertem megpróbálkozni azzal az ötlettel, ami villanykörteként kapcsolódott fel a fejemben. - Szóval ismered a történetet. – Bólintottam, miközben az a kifejezés ült ki az arcomra, ami azt hivatott kifejezni, hogy már mindent értek. Persze, gondoltam én, hogy eleve ebből adódik az ellenszenve és nem csak abból, hogy a párja exe voltam, de igazából nem hatott meg a dolog. A szerepem szerint viszont eléggé arcon csapott az előítéletes hozzáállása. – Félreértettél, véletlenül sem akartam arra utalni, hogy szeretném, ha bármi közöm lenne Cedric-hez. Kaptam belőle eleget az életem során – Kötöttem ki rögtön. Mégis… elengedni a drága volt férjemet, mikor szívathatom is? Meg lennék őrülve, ha kihagynám a lehetőséget. – Ahogy észrevettem, tényleg a régi sztorit adta elő neked is. Nem szerettem, nem foglalkoztam vele, hideg voltam, mint egy jégcsap, aztán elhagytam és ezzel összetörtem a szívét? Ez az ugye? Azt hallottam, hogy általában hozzáteszi, mennyire egy álnok kígyó vagyok, akinek semmit nem számított a családja és az, hogy mindent megtettek a testi-lelki jólétéért. – Lemondóan sóhajtottam egyet. Végül is, mind igaz volt, bár nekem is voltak magyarázataim arra, miért viselkedtem úgy, ahogy. És azok még igazak is voltak. Ilyen szerencsét! Nem kell végighazudnom az egész beszélgetést! - Igazad van. Képes vagyok elszámolni a lelkiismeretemmel, mert az állítások ellenére rendelkezem vele. És igazából nem az érdekel, hogy mi a véleményed rólam, egyszerűen csak éppen a lelkiismeretem nem nyugodna, ha szó nélkül elmennék a lány mellett, aki annak a férfinak a párja, aki egyszer a férjem volt és pont ezért jobban ismerem, mint a tenyeremet. – A pillantásom megkomolyodott és igyekeztem annyi jó szándékot belevarázsolni, mint amit egyszer láttam a hasonmásom tekintetében. Nem hittem, hogy egyszer arra fogok vetemedni, hogy lemásoljam azt a szánalmas őzikenézést. – Ha ez szerinted rossz szándék, akkor tekintsd annak. – Kínos félmosolyt rajzoltam az ajkaimra, csak reménykedtem abban, hogy bekapja a csalit. Okos lánynak tűnt, de mégis melyik nőt ne érdekelné, mit gondol a szerelméről annak az exe?
Tatia. A nő, aki Cedric szerelme volt, hovatovább a felesége is, a lányának az anyja. A nő, aki sosem szerette viszont egyiküket sem. A nő, akiről első pillantásra egyértelműen nem tudnám mindezt megállapítani. Nem mondom, hogy nem zavar a jelenléte, és az hogy kileste, amint épp édességet válogatok a vacsorához, de máskülönben valószínűleg nem lett volna esélye arra, hogy ilyen módon sarokba szorítson. Azt viszont sejtem, hogy ha most nemet mondtam volna, azt megfutamodásnak venné. Nem ismerem ugyan, de elég sokat hallottam róla és egyáltalán nem örülnék még néhány hasonló próbálkozásnak. - Ha nem emlékszel rá, az a te bajod. Ismerem a történetet, és kár lenne felemlegetni.. - komorodom el végül. Eddig nem mosolyogtam rá, pedig talán azzal tudtam volna leginkább oldani a feszültséget. Csakhogy egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni és mosolyogni arra a nőre, aki miatt a szerelmem olyan sokáig boldogtalan féléletet. Sosem tudtam igazán leplezni az érzéseimet, sokak szerint olyan vagyok akár egy nyitott könyv és a legapróbb problémát is le lehet olvasni az arcomról, most viszont eszembe sem jutott, hogy palástoljam az iránta érzett töménytelen megvetést, amit a szívemben hordoztam. Mégis milyen nő képes arra, amit ő művelt? - Nem éppen. Cedric sem közös. Én ugyanis szeretem, ami rólad sosem volt elmondható.. - fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt és szúrós szemmel méregetem. Egyáltalán nem sejtek semmi jót, mégis végighallgatom. A kíváncsiság nagy úr és ha már egyszer rááldoztam azt a néhány percet, akkor igyekszem a legalaposabban a dolgok végére járni. Jelen esetben leginkább az foglalkoztat, miért érzett valójában késztetést arra, hogy beszéljen velem. - Nem ismerem az összes pletykát, de minden bizonnyal a legtöbbnek valóság alapja van. Ez pedig azt jelenti, hogy képes vagy elszámolni a lelkiismereteddel... Nem igazán tudom, miért épp az érdekel, hogy én milyen véleménnyel vagyok rólad, éldegélünk egymás mellett, de elárulhatom, hogy soha nem foglak kedvelni.. - Még csak kevésbé utálni sem, ha egy mód van rá. Nem vagyok ostoba, hiába hiszi azt, hogy érdekel az ő verziója, hazugságokra nem vagyok kíváncsi.
|| ingyombingyomtálibetutálibemálibe || [You must be registered and logged in to see this link.] || [You must be registered and logged in to see this link.]
Láttam a szemeiben, hogy még az ördögöt is többe nézné, mint engem. Nem is lett volna ezzel baj, de jelenleg nem értem el azzal semmit, ha megijedt tőlem vagy olyan dolgokat gondolt rólam, amelyek ugyan igazak voltak, de az elméletileg normális embereknek nem fértek bele az értékrendjébe. És ez a lány már első ránézésre se tűnt olyannak, mint én: a kedvesség és emberség sugárzott belőle, a tartása, mint bármely más személyé, jelenleg egyedül a tekintete árulta el, hogy képes a rosszallásra. Nagyon nem tetszhettek neki a történetek, amikkel nagy valószínűséggel a volt férjem tömte a fejét. Ki mással beszélhetett volna rólam? Az egyetlen kapcsolódási pontunk Cedric volt, szinte láttam magam elől, hogyan adta elő újdonsült szerelmének a hattyú halálát. Pedig az az én szerepem volt. - Egyre kíváncsibbá teszel. Elképzelni ugyan el tudom, hogy szerinted milyen dolgok fűződnek a nevemhez, de örülnék neki, ha te mesélnéd el őket nekem. - Pillantottam rá kérlelve, elnyomva azt a késztetésemet, hogy meglehetősen büszkén nézzek rá. A büszkeségem magamra irányult volna, le kellett vetkőznöm saját magam vállon veregetésének akaratát. Jelenleg azon kezdtem el dolgozni, hogy egy szebb, jobb képet fessek le magamról, akkor is, ha az hamis. Sőt, leginkább azért, mert hamis. - Nincs bennünk semmi közös, csak valaki, aki felettébb szeret rólam olyan történeteket terjeszteni, amelyeknek a fele sem igaz. - Leült, ezt félsikernek könyveltem el. Ha a kíváncsisága a későbbiekben is megmarad ilyen mértékűnek, akkor nyomon leszek. Ám a leginkább kíváncsi én voltam, játszani kezdtem: érdekelt, hogy egy apró beszélgetés mennyiben segít abban, hogy megváltoztassam a fejecskéjében élő, rólam kialakult negatív képet, méghozzá úgy, hogy egyidejűleg a drága exemet mocskoljam be. Miért? Mert úgy tartotta kedvem. Jelenleg nem volt senki, akinek megkeseríthettem volna az életét és érett a visszavágás Cedric-nek a lányom agymosása miatt. Mennyivel egyszerűbb lett volna elkapni a lány nyakát és kitekerni, de az csak pillanatnyi elégtételt jelentett volna, nekem pedig időm volt bőven. - Nem szükséges idegesnek lenned, nem foglak bántani. Lefogadom, hogy szívtelen, kegyetlen szörnyetegnek tartasz és nem érted, mégis mit akarok tőled. - Aprót, rövidet sóhajtottam. - Semmi különöset. Tényleg nem. Ez egy kisváros és elkerülhetetlen volt, hogy egyszer összefussunk és mivel gondoltam, hogy negatív véleménnyel vagy rólam, nem tudtam most elmenni melletted. Túl sok pletyka kering rólam, amiket kevés esetben van lehetőségem megcáfolni és ez eléggé kellemetlen számomra. - Nyeltem egyet, mintha tényleg csak az a szándék vezérelt volna, hogy elérjem, ne ítéljenek el azért, mert a szóbeszéd, jelen esetben az ő szerelme a szájára vette a nevemet.
Nem tehetek róla, hogy ennyire megbámulom, egyszerűen nem tudok elszakítani tőle a pillantásomat. Először azért, mert sosem hittem volna, hogy itt és ilyen körülmények között fogunk találkozni, később pedig azért, mert önmagam előtt nem szégyellem bevallani, hogy tartok tőle. Jó lett volna, ha Cedric legalább arra felkészít, hogy szinte bármikor összefuthatok vele az utcán, s ha ez így van, lehetséges, hogy néhányszor már így is sikeresen elmentünk egymás mellett. Kétségtelen, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki cseppet sem ura a helyzetnek, ahogy állok, a becsomagolt süteményekkel az arcomra fagyott kedves mosollyal és fogalmam sincs, mitévő lehetnék ebben a helyzetben. Nem is tudhatom, tapasztalatom sincs még csak hasonló sem, hisz egyetlen exfeleséggel sem találkoztam még - legjobb tudomásom szerint. Nem csoda hát, hogy már most, ebben a pillanatban úgy érzem magam, mint akit kilométerekre löktek a komfortzónájától. Másfelől abban sem vagyok biztos, hogy bármikor máskor nem ért volna ennyire váratlanul, ha elém toppan egy ehhez hasonló bemutatkozással. Nem kellett sok, csak egy név, és én máris úgy láttam, mintha a gonosz öltött volna testet előttem. Nem tudom őt nem utálni azért, mert ellökte magától a férfit, akit szeretek, és aki őt szerette. - Talán mert nem sok jó dolog fűződik a nevedhez.. - lehelem magam elé halkan. Szinte csak magamnak motyogom, mert még mindig úgy érzem magam és valószínűleg úgy is nézek ki, mint akit pellengérre állítottak az imént. Óvatos léptekkel indulok meg a szemközti szék felé, gondolatban azt firtatva, vajon engedné-e, hogy elsétáljak. Persze ezt már sosem tudom meg, a tőlem telhető legkecsesebb mozdulat kíséretében foglalok helyet, s habár nem igazán fűlik a fogam ahhoz, hogy túl sok ideig szívjak vele közös levegőt, nem adom meg neki az örömöt, hogy lássa, miként futamodok meg egy... beszélgetés elől. - Nem szükséges bemutatkoznod, a hallottak alapján történetesen tudom, hogy semmi közös nincs bennünk.. - állapítom meg halkan, miután megköszörültem a torkomat és hetykén visszautasítottam a vizet. Láttatni akarom vele, hogy habár tartok tőle, de nem kelt bennem félelmet, és csak a helyzet idegensége miatt vagyok túlontúl óvatos. Még a mozdulataim is modorosnak tűnhetnek, ahogy eltűröm a hajam a fülem mögé, mintha csak az idegességemet próbálnám egy-egy pótcselekvésen levezetni. - De ha mégis akad valami mondandód, akkor hallgatlak.. - most. Tettem hozzá gondolatban. Ugyanis egyhamar nem tervezek újra ekkora erőt venni magamon, hogy leküzdjem a frissen feltörő rossz érzéseimet.
|| ingyombingyomtálibetutálibemálibe || [You must be registered and logged in to see this link.] || [You must be registered and logged in to see this link.]
Egy röpke pillanatig azt hittem, tovább sétál. Nem lepett volna meg. Nem olyan típusnak tűnt, aki keresi a bajt és egyesek szerint nekem már a szememből is süt, hogy annak okozásához értek a legjobban. Pedig most kivételesen nem volt bennem semmilyen konkrét rossz szándék. Hirtelen felindulásból döntöttem az ismerkedés mellett, aminek már egyébként is itt volt az ideje. Ez a lány arra készült, hogy az én széthullott, elfuserált családom részévé váljon, bármilyen kifacsart módon is, de így volt. A volt férjem kitüntetett érdeklődést mutatott iránta, nekem pedig tökéletes lehetőségem adódott, hogy megismerhessem azt a személyt, aki emberi érzelmeket csalogatott elő belőle. Cedric-nek rengeteg büntetőpontja volt azon a képzeletbeli listán, amit azoknak tartottam fel, akik ártottak nekem, éppen itt volt az ideje annak, hogy elkezdjem törleszteni az egyik legnagyobb adósságomat felé: elvette tőlem a nekem legfontosabb személy szeretetét, méghozzá úgy, hogy azt soha ne kaphassam vissza. Elképesztő, egyetlen perc leforgása alatt hogyan tudok kilyukadni A-ból a B-pontba, miközben az előttem álldogáló azt sem tudta, hová nézzen. Meglágyítottam a tekintetemet, a fejemmel a kis asztalka másik széke felé biccentettem arra kérve, hogy üljön le. Semmi kedvem nem volt nézni, ahogyan álltában toporog, kezében a becsomagolt süteménnyel. Túlságosan is emberinek tűnt, amitől kirázott a hideg. - Miért van olyan érzésem, hogy túl sok jót nem meséltek neked rólam? – A hanglejtése tökéletesen szimbolizálta az esetlegesen róla elmondott történetek milyenségét. Örültem annak, hogy kinőttem abból a korból, amikor rosszulesett, ha csúnyán néztek rám, de jelenleg nem az volt a szándékom, hogy elrémítsem… Megan? Beugrott, így hívják! Ha az motiválna, hogy két szó után összerezzenjen és megilletődve fusson az ellenkező irányba, akkor nem a verőfényes napsütésben, nyilvános helyen szólítottam volna meg. De ez a lány bátornak tűnt… belenézett a szemembe, kihúzta magát és akár azt is képes lett volna velem elhitetni, hogy az életet minden egyes pillanatában így viselkedik. Csakhogy látszott rajta, hogy kedves teremtés, nem harcias típus, főleg nem olyan, aki szívesen keveredik kétes és konfliktussal kecsegtető helyzetekbe. Persze kiből mi hozza elő azt az énjét, amelyik szívesen kiereszti a karmait… A cukrászda egyik alkalmazottja mellém lépett és érdeklődött, hogy hozhat-e valamit. Ekkor vettem le a szemem a lányról és kértem egy pohár vizet, semmi többet. Apró sóhaj hagyta el a számat, ami azt tervezte mutatni, mennyire szíven ütött a reakciója. Semmi sallang, természetes voltam akkor is, ha a szívemet egyáltalán nem nyomta a „tudom, hogy ki vagy” hangsúlya. – Ne gondolj semmi rosszra. Nyugalom, nem foglak megenni, csak… én is eleget hallottam már rólad ahhoz, hogy elsétáljak a bemutatkozás lehetősége elől. – Közben megérkezett a vizem is, halványan elmosolyodtam, amikor ismét Megan-re néztem. – Igyál egy kortyot. Ahogy látom, eléggé kiszáradt a szád.
Csendesen nézegetem a hűtőpult kínálatát, ahol finomabbnál finomabbnak tűnő krémes sütemények sorakoznak szépen egymás mellett. Elég édesszájú vagyok ahhoz, hogy nehezen válasszak a finomságok közül, így jócskán képes vagyok elidőzni, míg végül döntőre jutok. Közben néhányan meg is előztek a sorban, de egyáltalán nem bosszankodtam miatta, a kedvem felhőtlen volt, jó kedéllyel kértem ki magamnak a süteményeket és meghagytam a kiszolgálónak, hogy gondosan csomagolja el őket, mert nem itt fogyasztom. Az estére készülök, hogy meglepjem őt egy kis finomsággal, hisz aligha van olyan probléma, amiről egy jó csokoládétorta és egy nagy franciakrémes nem tudja elterelni az ember figyelmét. Én legalábbis mindig így tartottam. Mikor édesség került a közelembe kikapcsolt minden. Most viszont, hogy végre a munkanap végére értem és a kelléket is beszereztem egy kellemes estéhez, hazafelé veszem az irányt. Legalábbis igyekeznék , mikor valaki odakintről felém intéz egy kérdést. Továbbra is felhőtlen mosollyal az arcomon fordulok felé, először azt hiszem, hogy Clarissába ütköztem ismételten, az ő szokása volt ilyesfajta kérdéseket küldeni felém, majd mikor meglátom, hogy egy ismeretlen nő ül a napfényben sütkérezve, kissé értetlen arccal meredek rá. Eddig valahogy úgy tűnt, hogy az itteniek nem azok a közvetlen emberek, mint egy kisvárostól azt elvárnánk. - Csak egy kis apróság.. - rántok vállat végül, kitérve ezzel a kérdés elől is. Nem érzem szükségét, hogy valaki olyan orrára kössem a magánéletemet, akire nem tartozik. A meglepetés viszont csak ezután ér. A mosoly lehervad az arcomról. A zavart nem tudom palástolni. Meredt szemekkel nézem a nőt, tudom, hogy illetlen valakit ennyire megbámulni, de egyszerűen nem tudom elszakítani tőle a pillantásomat. Sosem képzeltem el, hogy nézhet ki, milyen lehet az aura, ami körüllengi őt, azt meg pláne nem, hogy milyen érzés lehet szemtől szemben állni vele. Kényszeredetten nyelek egy nagyot, a szám már így is teljesen kiszáradt a sokkhelyzet miatt, és felmerül bennem az ötlet, hogy most azonnal le kéne lépnem innen. De talán büszkeségből, talán azért, mert a lábaim amúgy sem moccannának, maradok és farkasszemet nézek vele. - Tudom ki vagy.. - nyögöm ki nagy nehezen, igyekszem, ahogy csak tőlem telik, hogy ne tűnjön úgy, mintha egy őzike lennék a vadász előtt, de nem tudom nem magam elé képzelni a képet, ahogy Cedric neki udvarol. Ez pedig már önmagában is elég ahhoz, hogy térdre kényszerítsen és elfojtott levegővel várjam, mit is akar tőlem.
|| ingyombingyomtálibetutálibemálibe || [You must be registered and logged in to see this link.] || [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem azért ültem le a cukrászda külső asztalainak egyikéhez, mert megkívántam volna valami édeset. Ha így lett volna, akkor sem a sütemények között keresgéltem volna, sokkal inkább azt szagoltam volna ki, kinek az ütőeréből szivárgott a legfinomabb illat. Mi maradt még, ami miatt ezen a fémszéken ronthattam a levegőt? Annak az élvezete, hogy az arcomat simogatja az egyre erősebben tűző napfény? Nem, bár még mindig voltak pillanatok, amikor megcsavargattam a gyűrűmet az ujjamon és elcsodálkoztam azon, milyen hosszú ideje lépdelek ezen a földön anélkül, hogy a sziporkázó égitest martalékává váltam volna. Köszönet a boszorkányságnak ezért az ajándékért. Harmadik eshetőség lehetett volna, hogy egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal, ám ez sem volt igaz. Tény, hogy céltalan, ugyanakkor napi, frissítő sétámat tettem meg a városban, amikor megpillantottam annak okát, amiért helyet foglaltam, de abban már most biztos voltam, hogy nem fogok unatkozni. Eddig csak távolról láttam őt, néhány röpke másodpercre és olyan időpontokban, amikor volt jobb dolgom is, mint a volt férjem újdonsült barátnőjével való foglalkozás, ám most ennek is eljött az ideje. Miért? Miért nem hagyom békén a szerencsétlen, süteményt vásárló lányt, akihez egyébként semmi közöm nem kellene legyen? Mert utáltam, ha valamihez nincs közöm és nem üthettem bele az orromat az életem régi, új, bármilyen szereplőinek a dolgaiba. És a tudat, hogy egy kis beszélgetéssel talán felpiszkálhatom a kislányt és Cedric-et is, rögtön elkezdte melengetni a szívemet. Elvégre nincs jobb, mint egy hosszú évekkel ezelőtt szétszakadt család, aminek a tagjai úgy és ott köpnek a másik levesébe, ahogy csak tudtak. - Különleges alkalom vagy csak jólesne egy kis boldogsághormon? - Kérdeztem felettébb kedves, csilingelő hangon az ajtón kilépő lánytól. Mi a neve? Pedig a múltkor még emlékeztem rá, fene a rossz memóriámba. Az agyam hajlamos volt a pillanatnyilag túlságosan jelentéktelen dolgokat kilökni saját magából, de a lány kinézetét nem felejtettem el. Magas, karcsú alak, nagy, barna őzikeszemek és olyan mosoly, ami a világba vetett hitet és kedvességet igyekszik szimbolizálni. Mintha saját magamat írtam volna le, körülbelül kilenc évszázaddal ezelőtt. - Bocsánat, neveletlen vagyok. - Úgy sóhajtottam, mintha tényleg érdekelne, hogy ki mit gondol, de a szarkazmust egy óvodás is észrevette volna. - Nem is ismerjük egymást. A nevem Tatia. - Fogalmam sem volt arról, hogy ő hallott-e már rólam. Próba-szerencse.
Fogalmam nem volt arról, hogy kiveri a paklikat, de az biztos, hogy szeret velem szórakozni. Előbb édesanyám, a falkám halála – na jó utóbbiról én tehetek-, majd pedig most ő bukkan fel. Komolyan mit hittem, hogy ebben az isten háta mögötti városban majd nyugtom lesz? Szerintem több itt a természetfeletti, mint New Yorkban, vagy ők csak jobban megtanultak beolvadni. Semmi se kizárt. Nem tudtam volna megmondani azt, hogy mégis miként viszonyuljak hozzá, de azt sejtettem, hogy elkerülhetetlen lesz. Legalább itt a lehetőség, hogy hosszú évek után végre tiszta vizet öntsünk a pohárba és élvezzük kicsit az élet, vagyis kiderüljön az, hogy miként is viszonyulunk a másikhoz. Nekem különösebben nem volt vele bajom, hiszen ha lett volna, akkor kicsi az esélye annak, hogy még élne. Mindig is fontos volt számomra, s ezt régebben nem rejtettem véka alá se, hogy a barátnőmnek tartom és bármennyire is fura, a történtek ellenére is még mindig annak tartom őt, de ezt már nem mondanám ki olyan nyíltan, mint egykor tettem. Nem hiszem, hogy sokat számítana, illetve azóta én is sokkal óvatosabb lettem. Nem mentem csak úgy meg senki életét se, hiszen mi értelme, ha pont a legjobb barátnő utál meg emiatt, s úgy érzi, hogy elárultad őt? A világ sose lesz egyszerűbb. Inkább csak bonyolultabb és bonyolultabb. Régebben sokkal szabadabban élhettek az emberek és a mi fajtánk. Még egy hullát is könnyebb volt elrejteni. Régi szép idők, s eme gondolatra még egy apró sóhaj is kiszökik ajkaim között. A megnyilvánulására picit feljebb szökik a szemöldököm, majd hümmögök egyet, de pár pillanat erejéig nem is mondok semmit se. Amikor pedig bocsánatot kér, akkor elnevetem magamat, majd az ujjammal leszedek egy kis krémet a sütimből, s megízlelem. – Miért kérsz bocsánatot? Legalább tisztalapokkal játszunk. Ebben nincs semmi rossz, hiszen legalább megtudtam azt is, hogy még mindig neheztelsz rám. – jegyzem meg könnyedén, mintha nem jelentene semmit se, hogy kedvel-e vagy nem. Pedig ez nem volt igaz. Ő azon kevesek közé tartozott, aki számít nekem. Nem volt testvérem sose, vagy legalábbis nem hagyományos értelemben, s ő egykoron olyan volt számomra, mint egy édestestvér, de azok az idők már régen elmúltak… Kíváncsian fürkészem őt, hogy vajon mi lesz a következő lépése, hiszen nem fogok semmit se erőltetni. Nem bolondultam még meg ennyire, hogy ekkora közönség előtt használjam az erőmet. - S te inkább megéheztél egy süteményre, vagy esetleg nem is magadnak lesz? – kíváncsiskodtam tovább, majd a szavaira bólintottam, s egy tincset tekertem az ujjam köré. Azt babráltam össze-vissza, s közben gondolkoztam. – Fura dolog, hogy megmentettelek, de te a hála mellett nagyobb részt mégis utálsz. Ha hagylak meghalni, akkor egyenesen a pokolra kívánnál, vagy tévedek Hermia? – pillantottam rá újra, majd kortyoltam az italomból. – Nem fogok semmit se erőltetni, de be kell látnod, hogy egy városba vagyunk összezárva, így elég hamar ki kellene találni, hogy túl tudsz-e lendülni az utálaton, vagy esetleg mindig áttérünk a másik oldalra, ha egy utcában sétálunk? Okkal tettem, amit tettem és újra megtenném, ha ennek köszönhetően élnél. Nevezhetsz önzőnek is, de ne felejts el, hogy nem a saját életemet mentettem, hanem a tiédet! – eresztem kicsit bővebbre a mondandómat, majd hátra dőlök a székben, s a sütimet figyelem, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga, míg végül újra nem az egykori barátnőmön állapodik meg a pillantásom.
Bár egészen a mai napig fogalmam sem volt Mystic Falls létezéséről, de úgy hiszem, ezután már soha nem fogom elfelejteni ezt a kisvárost. Syreth, aki pár éve a legjobb barátnőm volt, itt van. Elképesztő, hogy éppen itt, lényegében a semmi közepén sodorta őt újra az utamba a sors. Ő nálam sokkal idősebb, még ha ez a külvilág számára nem is tűnik így. Korábban azt hittem, ő egy kedves, ártatlan teremtés, aki szintén a fajunkból fakadó előnyökkel és részemről főleg hátrányokkal igyekszik megbirkózni, aztán persze kiderült számomra is, hogy ez nem egészen úgy van, ahogy én gondolom. Syreth-ben sokkal több sötétség lappang, mint azt valaha is képzeltem. Azóta ezen már továbbléptem, de nehéz szembenézni vele, hiszen hirtelen zúdult rám azon a napon minden információ a múltjával kapcsolatban, aztán még életveszélybe is kerültem, amiből ő rángatott ki. Ezért hálás vagyok neki. Tudom, "elárult", de ahogy múlnak az évek, egyre inkább úgy érzem, csupán csak meg akart védeni. Én irtó béna vagyok a boszorkányos dolgokban, garantáltan meghaltam volna, ha ő nincs. Ezt pedig nem felejthetem el, még ha épp mérges is vagyok rá valami miatt. Most, hogy itt ül velem szemben, minden visszazúdul, amit eddig elnyomtam magamban. Mármint a sok nevetős este, vagy amikor mogyoróvajas fagyi evés közben minden létező témát kiveséztünk, hajnalig tudtunk sztorizgatni konkrétan akármiről. Ugyanakkor már nem tudok csak a felhőtlenül vidám részekre gondolni, hiszen előbukkan a rejtekéből az a sok infó, amit megtudtam róla pár óra töredéke alatt, aztán még el is árult. Na, köszönöm szépen. Nem, egyszerűen nem tudok már ugyanúgy nézni rá. Igen, tudom, pontosan tudom, hogy azzal a bizonyos árulással az életemet mentette meg, de ez van. Túlérzékeny vagyok, és bizonyos dolgokat nehezen bocsátok meg. - Te sem változtál...bizonyos dolgokat tekintve. Ne haragudj, ez erős volt. - Pedig nem vagyok én az a beszólogatós fajta, de ebből is látszik, mennyire rosszul érintett a pár évvel ezelőtti incidens. Igyekszem normálisan viselkedni, mert mindent összevetve még mindig a legjobb barátomnak tekintem őt, mindegy, mi történt. Az sem számít, hogy azóta nem is beszéltünk egy szót sem. Akkor sincs még egy olyan ember a földön, aki annyi mindent tudna rólam, mint ő. Bár a skizofréniámról nem tud, de szinte késztetést érzek, hogy meséljek róla. Na igen, csupán "csak" ennyire akarom kinyögni, mi folyik az életemben, mióta bekövetkezett az a szerencsétlen nap. - Munka miatt vagyok itt. Tolmácsként dolgozom, és a jelenlegi munkaadóm ide óhajtott jönni. Most persze a szobájában poshad, úgy néz ki, egy napig tartott a nagy bezsongása a városka iránt. És nem tudom, mit válaszolhatnék a kérdésedre Syreth. Vegyesek az érzéseim. Haragszom is, de baromi hálás is vagyok neked. Mindenért, amit értem tettél. - Talán most először küldtem felé egy ténylegesen őszinte mosolyt.
[You must be registered and logged in to see this link.] || sokat késtem, de imádlak ^^ || ××× || [You must be registered and logged in to see this link.]
Magam sem tudom még mindig, hogy mennyi ideig akarok itt maradni, hiszen részben édesanyám életét akarom megkeseríteni. A farkasokat már megöltem, akik útban voltak, így visszatérhetett és a legjobb tudomásom szerint eléggé élvezi az életet. Mennyire abszurd, hogy oly sokáig halott volt, még rólam is megfeledkezett és helyette máris a lábai széttevése a legnagyobb dolog. Legalább azt megtudakolhatta volna, hogy mi van a lányával, vagy ennyire jól sikerült volna oly régen a varázslat? Annyira régen volt már, hogy néha én is meglepődök azon, hogy mekkora erő is lakozott bennem, mennyire egyszerű volt ártanom neki, mintha csak egy könnyed szellő képes lett volna az orkánt tovaröppenteni. Nem hiába álltam elég hamar a falka élére, s nem véletlenül rettegtek tőlem a sajátjaim is… Sose voltam az a kötődős fajta, vagyis egy valakit, na jó, két valakit igazán szerettem az árulás óta, de mind a ketten élnek, illetve volt még egy harmadik személy is. Nem sok emberről mondhattam el azt, hogy a barátom, de ő az volt. Kár lenne tagadni, hogy nem hiányzott a hófehérszerű haja, sápadt bőre és élettel teli íriszei. Jól emlékeztem, hogy milyen volt Hermia. Egy képet még mindig őriztem róla, rólunk és a barátságunkról, amit fel kellett áldoznom. Döntenem kellett és bármennyire is nehéz volt nem hagyhattam meghalni, helyette elhitettem azt, hogy az én hibám az, ami történ és jobb elkerülni, mert egy álnok kígyó vagyok, ami sok esetben igaz is volt rám, de vele szemben szó se volt erről. Lassan falatoztam a süteményt, amikor a jellegzetes illata orromba kúszott, odafordultam és mielőtt lakatott tehettem volna ajkaimra a neve elhagyta azt. Figyeltem őt, vártam. A pillantásunk találkozott rövid időre, de ő elfordult és inkább kikérte a saját süteményét. Rövid ideig még követtem őt a pillantásommal, jól hallottam azt, amit a nő mondott neki, ahogyan azt is remekül éreztem, hogy kerülni próbál és talán menekülő utat is keres. Amikor pedig végül meghallottam a közeledő lépteket, akkor kíváncsian pillantottam fel rá, majd egyszerűen kilöktem az egyik széket, hogy le tudjon ülni. Talán nem volt éppen a legnőiesebb megnyilvánulásom, de sose zavartattam magam. – Szia Hermia, s szintén. Régóta nem láttuk egymást, de ahogy látom nem sokat változtál. – szólaltam meg talán kicsit távolságtartóan, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mennyire is örül annak, hogy rám bukkant, vagyis én rá. Véletlen volt, de csöppet se bántam. A múltat már nem változtathatom meg és újra megtenném, ha az élete múlna rajta. – Jól, mondhatni remekül. Te? Mi szél sodort téged eme poros városba? – kérdeztem kíváncsian, majd egy újabb szeletet vágtam le a sütiből és elfogyasztottam. Végül egy apró mosolyra húzódtak az ajkaim. – Reménykedtem abban, hogy egyszer még látjuk egymást, de nem gondoltam volna azt, hogy leülsz velem egy asztalhoz. Haragszol még? – újabb kíváncsiskodó kérdés, de tényleg érdekelt, hogy vajon ő mennyire képes megbocsájtani azért, amit tettem. Nem vagyok rá büszke, de valakinek meg kellett tennie és inkább én, mint ő vagy esetleg valaki az életével fizessen. Amúgy is túl sok életet vettem el…
Nem hittem volna, hogy valaha kikötök egy ilyen kisvárosban, mint ez a Mystic Falls. Márpedig jelen pillanatban a velem lévő francia hölgyet kísérgetem mindenhova. Mivel New Yorkban sikerült megkötnie az üzletet, most "kibérelt" engem, hogy az országunkban tartózkodása maradék három hetében tartsak vele, és könnyítsem meg az életét. Ő rábökött a térképre, és így kerültünk ide. Nem a kisvárosok az én világom, ugyanis itt nem tudok olyan könnyen beleolvadni a tömegbe, mint a Nagy Almában például. Ott úgy érzem, képes vagyok láthatatlanná válni, itt viszont ez képtelenség. Az elmúlt két napban, mióta megérkeztünk, folyton bámulnak. Nyilván mivel idegennek számítok, de akkor sem kellemes érzés. Ráadásul olyan furcsa vibrálása van ennek a helynek. Mázli, hogy a skizofréniám tünetei minimalizálódtak mostanában, remélem, egy ideig ez még így is marad. Ma a velem utazó Ms. Couteau inkább a hotelben maradt pihenni. Meg tudom érteni, tegnap lejártuk a lábunkat, szerintem Mystic Falls minden négyzetméterét megnéztük. Én viszont nem vagyok az a pihenős típus, még akkor sem, ha hullafáradt vagyok. Pláne így, hogy lehet, ez az egyedüli pihenőnapom, ki tudja, mit fog még kitalálni az egyébként izgőmozgó munkaadóm. Csoda hát, hogy még így félálomban is képes vagyok az utakat róni? Amint észreveszem az utamba kerülő cukrászdát, gondolkodás nélkül térek be. Imádom az édességeket, hadd kényeztessem magam. Főleg, ha már ügyesen elszalasztottam a múlt héten New Yorkban megismert úriembert. Mondjuk jól kezdődött a "kapcsolat" a férfimosdóban, annál már csak jobb lehetett volna. Én azonban megfutamodtam. A legrosszabb, hogy még mindig a táskámban lapul a névjegykártyára, mégsem hívom fel. Úristen, még a nevét sem néztem meg. Mintha azzal hivatalossá válna, hogy belezúgtam. Nem viccelek, amíg nem nézem meg a kártyán szereplő nevet, úgy érzem, tovább tudok lépni anélkül, hogy az érzelmi stabilitásom megborulni látszana. Bár tény, hogy az nem segít, ha most is ezen rágódom. Már épp nekiállnék válogatni a sütiket, mikor valaki a nevemen szólít. Egy ismerős hang. Jéggé dermedek, és lassan fordulok a hang irányába. Igyekszem szenvtelen arccal ismét a pult irányába nézni. - Egy szelet marcipántorta lesz. - A hölgy közli, hogy üljek le, ő majd kihozza, én meg úgy állok ott még pár másodpercig, mint egy marionett bábu, ami arra vár, hogy irányítsák lépteit. Végül lemondó sóhajjal Lara felé veszem az irányt. Sok ideje már, hogy utoljára láttam. Nem is tudom, van-e három-négy éve. Mindenesetre azt hiszem, erre mondják, hogy kicsi a világ. Talán túl kicsi. Igazság szerint már nem vagyok rá dühös, amiért elárult. Valójában abban sem vagyok biztos, hogy tényleg elárult-e. Sokszor megfordult a fejemben, hogy ha aznap másképp cselekszik, talán már egyikünk sem élne. Ergo megmentett. Igen, ebben szinte teljesen biztos vagyok. Mégsem tudok teljes egészében visszatérni régi, vidám, barátkozós önmagamhoz, ha róla van szó, hiszen a tettével úgy hiszem, egy gátat emelt közénk. Mindenesetre a barátságunk emlékére sem tehetem meg azt, hogy ignorálom, vagy ne adj isten bunkó módon viselkedem vele. Mikor odaérek az asztalhoz, még egy halvány mosolyt is megejtek. - Szia Syreth. Bevallom, nem hittem, hogy még össze fogunk futni valahol. Erre a helyre meg végképp nem számítottam. Hogy vagy? - Na jó, azért azt nem rejthetem véka alá, hogy igenis jó újra látni régi jó barátnőmet. És őszintén bízom abban, hogy minden rendben van vele, a sötét oldal pedig nem csábította el ismét.
[You must be registered and logged in to see this link.] || bocsi a késésért, imádlak ^^ || ××× || [You must be registered and logged in to see this link.]
Túl régóta éltem már ahhoz, hogy csak úgy megbízzak valakiben. 161 éve boldogítottam a földlakóit. Sose voltam angyali teremtés, de szerintem nincs olyan lélek, akit nem kísért meg egyszer se az ördög és nem is csábul el. Sok rosszat tettem, sok önös érdeket képviseltem, de ez mind kellett a túlélésre, de egy dologra mindig is figyeltem. Még pedig arra, hogy ártatlanokat ne bántsak. Idejét se tudom, hogy mikor jelent meg az utolsó ránc arcomon, hiszen még mindig úgy néztem ki, mint egy 20 év körüli ártatlan lány. Az emberek nem látták a lelkemben lakozó sötétséget. Ők csak az ártatlanságot látták, ami arcomról tükröződött rájuk. De ezt sose bántam, mert így könnyebb volt elérnem azt, hogy bízzanak bennem, hogy közel engedjenek, hogy utána elvegyem azt, amire nekem valójában szükségem volt. Viszont azért teljesen én se voltam ennyire elveszett lélek. Egykoron én is voltam jószívű, barátságos és olyan, aki képes volt hinni a jóban és a szépben, egészen egy tragédiáig. Addig a pillanatig, amíg édesapám nem előttem halt meg, amíg nem ölte meg egy falka édesanyámat. Az a falka, amelyiknek később én lettem a vezetője, akiknek a létezését magamhoz kötöttem, majd pedig egyszerűen nem olyan régen kioltottam az életüket. Míg ők éltek, addig édesanyám nem térhetett vissza, s úgy éreztem, hogy a hosszú rabsága után végre szabadulhat és megfizethet a tetteiért, azért, amit édesapámmal tett. Lehet, hogy engem akart védeni, de akkor is úgy éreztem, hogy én képes lettem volna megfékezni azt a bestiát, engem sose tudott volna bántani. Egyszerűen csak érzem, tudom… Fogalmam nem volt arról, hogy mit is csináljak, hiszen annyira még nem ismertem ki ezt a várost. Ahhoz még több napnak kell eltelnie, de így ünnepek táján egy személy eszembe jutott. Egy személy, akiben bíztam. Hermia-ban megbíztam, s barátnőmnek is neveztem. Őt mindig is védtem, hiszen lehet a nővéremnek gondolták sokan, de én jóval több ideje éltem már. Jóval több galibát okoztam már. S azért a fajtánkra mindig is vadásztak. Ez sose fog változni. Szerettem a közelében lenni, mert olyankor a jobbik énem előtérbe került, képes voltam újra a jóban hinni és úgy élni, mint egy átlagos fiatal lány, de aztán minden elromlott. Ő azt hiszi, hogy keresztbehúztam a számításait, talán azt is, hogy ártani akartam neki, de nem így volt. Egyszerűen csak az életét akartam megmenteni és sikerrel is jártam, de milyen áron? Elveszítettem őt… Elveszítettem azt a személyt, aki mellett képes voltam jónak lenni, így nem maradt más, csak a sötétség. Igaz, hogy nem is igyekeztem megmagyarázni neki, de jobb is így… Nem kell tudnia, hiszen elég, ha csak az én lelkemet szennyezi a sötétség. Villám hangosan koppant az asztalon, amikor kicsúszott az ujjaim közül, hiszen megpillantottam egy ismerős arcot. - Hermia? – szólalok meg csodálkozva, mert nem akarok hinni a szememnek. Nos, arra számítottam legkevésbé, hogy pont itt fogok vele újra összefutni… De már nincs menekvés, hiszen szemmel láthatóan észrevett…
Régebben imádtam az ilyen helyeket, a barátaimmal ültem be, akikkel szinte végig kóstoltunk majdnem mindent és közben jól éreztünk magunkat. Énekeltünk, beszélgettünk, nevettünk és kifiguráztuk a másikat, de a lényeg az volt, hogy boldogok voltunk. Viszont ez annyira távolinak tűnt, mintha sose lett volna igaz. Mintha csak a képzeletem szüleménye lenni és semmi több. Vagy legfeljebb egy álom, mert ebből sose lehet többé valóság. Mennyi napnak, hétnek vagy hónapnak kell még eltelnie, hogy jobban legyek. De talán egyszerűbb lenne úgy megkérdezni, hogy még mennyi évszak fogja egymást váltani. Lesz-e még olyan, hogy jól vagyok, s képes vagyok boldogsággal szemlélni a világot, vagy esetleg örökké a csigaházamban ragadok már? Nem akarom a barátaimat, az egykori barátaimat magammal rántani. Kár volt őt is megszólítanom, hiszen hiányozhattam neki, de még ez se biztos. De legalább nem kellett volna az árnyékommal szembe néznie, azzal, aki lett belőlem. Egyszer én is szerettem valakit, így felismerem ezt a pillantást és érzést. – szólalok meg egy biztató mosollyal az arcomon, de azt már inkább nem teszem hozzá, hogy még mindig szeretem az illetőt, de inkább egyszerűen csak megpattantam. Mert úgy éreztem, hogy romokba döntöm az életét, mert még abban se voltam biztos, hogy képes vagyok elviselni az érintését, mert másokét nem tudtam. Távolságtartó lettem. – Ez inkább kedved gesztus. Ne érezd magad rosszul emiatt. Biztos vagyok abban, hogy mind el fog fogyni. – szólalok meg barátságosan és egy halvány mosoly is megjelenik az arcomon, de túl hamar eltűnik. Mintha fájna ez a mozdulat, vagy mintha természetellenes lenne mosolyogni. Aztán pedig egyszerűen elmondom a történetemet neki, hogy miért tűntem el. Lehet, hogy kicsit döcögősen sikerül, de elmondom és azt hiszem ez a lényeg. Amikor pedig meghallom a hangját, akkor óvatosan pillantok fel rá. Figyelem a kezét, s egy pillanatra habozok. Lassan nyújtom oda, de közben egyszer megállok és egy pillanatra majdnem visszarántom, de aztán óvatosan és félénken a kezébe rakom a kezemet, s úgy pillantok rá. – Nem, nem szeretnék innét elmenni. Jó itt. – remélem, hogy nem érti félre, de még itt is jobb, mint bárhol magányosan, a négy fal között. Tudom, hogy nem bántana, de még se merek innét elmozdulni és elmenni vele. – Mivel foglalkozol? Mi lett belőled? – próbálom elterelni a témát, mert nem akarok a félelmeimre, a fájdalmaimra gondolni.
Kezdőlap
⋮ 
|| 
