- Hát ne aggódj. Az aztán éjjel-nappal megvan - forgattam meg a szemeimet kajánul, majd a vállamra vettem Erint. - Jobb lesz, ha így viszlek - kaptam fel másik kezembe a táskákat. - A végén még tényleg itt maradsz. És én meg rohadt féltékeny lennék. Kiirtanám dühömben fél Bulgáriát. Ezt te sem akarhatod - indultam meg Erinnel a lift felé.

(hotel)

- Mennék haza is, de maradnék itt is. - suttogtam, és csak utólag jutott eszembe, hogy a "haza" alatt ezúttal nem Mystic Falls-t értettem. Milyen különös...
Lebiggyesztettem az ajkaimat, és felálltam az ágyról. - Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen itthagynál. - motyogtam, megfogva a táskámat, és a kabátomat. - Már csak azért is megyek! Valakinek bosszantania kell téged. - pislogtam ártatlanul.

- Tőlem maradhatunk is. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyű szívvel lemondasz a szülőhazádról - vágtam zsebre a kezem, és rántottam egyet a vállamon. - Én megyek. Jössz, vagy maradsz? Csak mert ha maradsz úgy fizetem ki a szobát is. Bár akkor rád zárom az ajtót, mert az a pincérfiú... - csóváltam a fejem.

- Így is csak a férfiak gondolkodnak... micsoda bugyuta, középkori felfogás. Még hogy az ilyesmi a nők dolga... én is megharaplak, ha kell, ne fenyegess! - háborogtam tovább a fejemet rázva, de mindvégig szemtelen hangnemben, majd sóhajtva egyet, elégedetten álltam meg az immáron a becsomagolt cuccok mellett, és Klaus szavainak hallatán végigfeküdtem az ágyon.
- Engem itt felejthetsz. Imádom ezt a várost. - suttogtam mosolyogva. - Persze feltétel, hogy akkor magadat is felejtsd itt. - kacsintottam rá.

Elégedett ábrázattal néztem, ahogy Erin pakolni kezdett, majd megvontam a vállam.
- Nem hiába vagyok ezer éves. Nálunk, és minden korban is az ilyen munka a nők dolga volt - dünnyögtem. - És ha morogsz, legközelebb farkasként elfelejtem majd, hogy ne harapjak abba a vadítóan szexi fenekedbe - vigyorogtam, majd nehézkesen feltápászkodtam.
- Lassan ki kell jelentkeznünk - mondtam, a maradék véres tasakokat is odadobálva a ruhák tetejére, majd behúztam a táskán a cipzárt. - Nem hagyunk itt semmit? - néztem körbe.

Felsóhajtottam, látva a kifejezését, és az egész testtartását. - Hú, egyszer ezért még szétrúgom azt a dögös hátsódat. - sóhajtottam, majd odahajoltam és még egy gyors csókot adtam a szájára. - Megcsinálom én. És majd gondolkodhatsz, hogyan legyünk kvittek. - kacsintottam rá, megfogva azokat a ruhákat, amelyeket elővettünk az elmúlt másfél napban, és összehajtogatva külön tettem a bőröndökbe. - Beképzelt hibrid. Mindent a nő csináljon helyette. - morogtam az orrom alatt, viccelődve.

A szemem lehunyva átadtam magam a simogatásának, és lemondóan felnyögtem a szavaitól.
- Jaj, ne már... - motyogtam. - Mi vagyok én, szobalány? Sosem pakoltam, meg csomagoltam. Van rá módszer, hogy meggyőzzelek, tedd meg helyettem? Látod, milyen fáradt vagyok. Jártányi erőm sincs - lógattam keserves arccal kezem-lábam, és ártatlanul pislogtam fel Erinre.

- Velem mindenki csak dicsekszik. - mondtam beképzelten, és mosolyogva simogatni kezdtem a haját, mikor odahajtotta az ölembe a fejét.
- Nem-nem. Tenni fogok róla, hogy ne unatkozz, és ne is lustulj el. - ráztam a fejem, máris a szájára hajolva, majd a csomagokra néztem. - Első feladat: a saját holmidat te fogod összeszedni. - kacsintottam rá vigyorogva. Kíváncsi voltam, erre hogy reagál.

Ahogy Erin a fiúba harapott, megcsapott a vér illata, és noha vonzott, mégsem kértem belőle. Ha volt rá választási lehetőség, inkább nőkből szerettem jobban táplálkozni.
- Nem is tudom, mire fog emlékezni - nevettem fel, ahogy Erin mellém mászott, és megcsókoltam a véres száját. - De hagy legyen jó napja a kis szerencsétlennek. Hagy dicsekedjen a barátainak, hogy megdöntött egy igazi szépséget - cirógattam meg Erin csípőjét. - Valahogy nem akarózik elhagyni Párizst - mondtam aztán. - Bár vágyom már Bulgária után is. Félő, Mikael előtt még a lustaság lesz a halálom - helyezkedtem el az ágyon kényelmesen, fejem Erin ölébe hajtva.

- Ezer év alatt már megtanultam. - mondtam mosolyogva, ahogy Klaus elismerő hangját meghallottam, majd a pasas nyakához siklott mindkét kezem és fejtegetni kezdtem a gombokat a lyukakból, hogy szabaddá tegyem a vállát. A véremet nem fogom pazarolni rá, és ha a nyakát harapom, az szembetűnő lesz.
- Hm, nem rossz. - mértem végig azt, ami az inge alól kilátszott, és elvigyorodtam. - A franciák tudnak valamit. - sóhajtottam, majd nem teketóriáztam tovább, a fiú vállába mélyesztettem fogaimat, és éhesen kezdtem szívni, mintha tegnap nem is ettem volna. Valami hihetetlen, hogy milyen forró a vére. Tipikus pasi, máris másban reménykedett.
Még egy utolsó korty, és elszakadtam tőle, de ő még mindig hangtalanul cövekelt előttem. Visszahúztam a vállára az inget, de a gombokat majd megigazítja ő.
- Jól van, elmehetsz. De nem emlékszel arra, hogy megharaptalak. Emlékezz arra, amire szeretnél, csak erre ne. - villantottam felé egy mosolyt. Pár másodperc, míg felfogta és egy féloldalas vigyorral már ki is sétált innen, becsukva maga mögött az ajtót. - Miért érzem azt, hogy tudom, mire akar emlékezni? - vigyorogtam, és az ágy szabad térfelére másztam.

Épp egy majdnem-csókba zavart bele a pincérfiú, és már előre vigyorogtam, ahogy elképzeltem, Erin hogy szolgálja ki magát belőle. Igaz, a fiú enyhén kétértelmű kérdésén felbőszülve belemarkoltam a takaróba... de Erin lezárta magáról ezt a problémát.
- Nagyon ügyes - mondtam elismerően, mikor a fiú már kába ábrázattal álldogált a szoba közepén. - De nem, nem gondoltam meg magam. Te viszont... csak élvezd - súgtam, két kezem a fejem alá téve, így élvezve a műsort. Olyan volt, mint egy három dimenziós tévéadás.

- Ahogy gondolod. - vontam egyet a vállamon, de mosolyogva, hiszen hívta nekem a pincér fiút. Remek, legalább nem éhesen és üres gyomorral megyek a reptérre, félsiker. Mondjuk azt egy kissé sajnáltam, hogy Klaus nem kér belőle, a reggeli kis dolog után tökéletes feszültséglevezetés lett volna.
Odamásztam hozzá az ágyban, amint letette a telefont és egy puszit nyomtam a szájára. - Bulgáriában egyenesen isteni falatok várnak majd. Az ő vérük... jobb bármelyiknél a világon. Hidd el, élvezni fogod. - suttogtam mosolyogva, és újra meg akartam csókolni, de ekkor felhangzott a kopogás.
- Nos, úgy érzem, a vacsora előállt. - álltam talpra, és ajtót nyitottam, mire pontosan az a srác jelent meg a szemeim előtt, aki reggel felhozta a rendelteket. Ezúttal szintén tálca volt a kezében, hiszen mégis mi mással hívhatnánk fel ide egy pincért, ha nem valami kajával...
- Helló, szépfiú. - mosolyogtam rá. Imádtam játszani, és ha a két szemem nem csalt, most még merészebben mért végig, mint reggel. Nyilván azt hiszi, hogy nincs itt senki rajtam kívül. Még jó, hogy Klaus ezt nem látja, igaz, hogy minden szót hall, de... szóval látni nem látja.
- Hová tehetem? - jött a kérdés, egyáltalán nem úgy, ahogyan a pincérfiúk beszélni szoktak, sőt! Talán még perverz fennhangot is hallottam benne, és erre elvigyorodtam. - A bárpultra. - intettem oda a fejemmel, de az arca csalódottságot tükrözött. Gondoltam, hogy nem a tálcára gondolt, amikor a kérdését megfogalmazta.
Elsétált mellettem, be a szobába, és egyből láttam rajta a zavart, ahogy megpillantotta Klaust, de ettől még szorgalmasan letette a tálcát, viszont ekkor már szorosan ott álltam mellette, és mélyen a szemeibe néztem.
- Most befogod a szád, és tűrsz mindent. - suttogtam, de közben Klausra pislogtam. - Biztosan nem kérsz belőle?

Elvetettem magam fáradtan az ágyon, ahogy visszatértünk a hotelszobába, majd vállat vontam.
- Én azt hiszem kihagyom. Most nem vagyok éhes. De ha jólesik, csináld csak. Én majd nézem - vigyorogtam el magam, kezemmel a telefon felé nyúlva, hogy felhívjam a szobapincért. - Szerintem én majd valamelyik légikisasszonyt kóstolom meg nem sokkal leszállás előtt - jegyeztem meg.

- Temető -

- Nos, Mr Mikaelson, azt hiszem, hogy egy igen tartalmas napot mondhatunk magunknak. Művelődtünk minden értelemben. - vigyorogtam, miközben becsuktam magunk mögött az ajtót, és Klaus elé álltam. - Mit szólnál valami kajához? Én szeretném még látni a reggeli kis inas srácot, csak más szemszögből. - bámultam Klaus nyakát, hogy értse, mire is gondolok.

- Tudod, ha valami után vágyakozol, annál jobb lesz mikor végül megkapod - vigyorogtam el már ekkor magam, majd megpaskoltam Erin fenekét. - Gyere bébi... fogunk egy taxit. Remélem nem félsz a temető szellemeitől - nyitottam ki az ajtót, hogy Erin kisétáljon rajta, majd én is követtem.

(Pére Lachaise temető)

- Áucs. Az igazi elutasítás. - emeltem le a lábaimat egy apró sóhajjal és felálltam magam is. - Unatkoznék, ha most egyedül mennél el, én meg itt maradnék. Szóval megyek veled. - léptem az ágyhoz, és a vastagabb felsőmet is felhúztam magamra.

- Én szeretném látni a várost - néztem Erinre. - Az uralkodók sírjait a temetőben. Az méltó hozzám. A többire ráérünk még akár Szófiában is. Az úgyis csak néhány órás út. Szóval... jössz, vagy menjek egyedül? Az utóbbihoz nincs sok kedvem - álltam fel, a kezem nyújtva Erinnek.

Csak rántottam egyet a vállamon. - Nekem innen az ablakból is tetszik. - mosolyodtam el, már ismét visszanyerve a pimaszságomat, és tovább eszegettem, kellemesen felsóhajtva, ahogyan a különböző sajtok ízei terjedtek szét a számban. - És amúgy is... van jobb ötletem is. - vontam egyet a vállamon kislányos arckifejezéssel, miközben lábaimat az ölébe emeltem. - Persze a művészléleknek talán jobban tetszik a városi körút. - biggyesztettem le ajkaimat.

- Mintha nem lenne így is elég a listámon, hát nem mindegy már? - vontam vállat, bár már apró mosollyal, és engedelmesen a sajtba haraptam. - Mmmm.... finom - ismertem el. - Osztozzunk meg a kaján, aztán induljunk, nézzünk szét a városban. Ki tudja, mikor látjuk újra Párizst - mondtam.

- Megértem. Azt hiszem. - tettem hozzá, mert tényleg így volt. Ahogy ő, én sem épp arról voltam híres, hogy az érzelmeimnek éltem. A megértőképességem meg már réges régen elveszett.
- De ha minden férfinak kitöröd a nyakát, aki végigmér, kisebb városnyi férfit fogsz kinyírni. - kezdtem el enni a tányéron levő ételt, és egy darab sajtot az ő szájához tartottam.

- Én akkor sem akarom, hogy végigmérjen. Lehet, hogy neked nőként jó érzés, de nekem nem az - morgolódtam. - Ahogy neked is az lett volna, ha tegnap hozzányúlok ahhoz a kurvához. És ezt ne is tagadd! - emeltem fel az ujjam. - Én nem értek az érzelmekhez Erin, mert ezer évig nem volt közöm hozzájuk. Talán kissé botladozom köztük, de azt tudom, hogy mit érzek, vagy mi esik rosszul. Ennyi az egész... - sóhajtottam.

Már vártam, hogy ezúttal mivel áll elő, annál nagyobb volt a meglepetésem mikor átült mellém és sokkalta szelídebben szólalta meg, mint az imént.
- De nem kell féltékenynek lenned. - csóváltam a fejem, és megfogtam egy darab sajtot, ami már kellette magát a tányéron. - Nincs miért, és nincs kire. Soha nem szűrném össze a levet senkivel, olyannal főleg nem, aki két pillanat erejéig megbámul. Az ilyenek ennyire jók, semmi másra. Soha nem gondoltam azt, hogy képes lennék egy férfi mellett lecövelekelni, de most mégis megtörtént. Más férfi nem is jár a fejemben, csak te. És ha egy ilyen végigmér, a fejemben az a kép jelenik meg, hogy te mérsz végig, és nem is ő. - bújtam oda hozzá, és kedvesen megcsókoltam.

Sistergő mennykőre számítottam, ehelyett elvett egy kis kaját, és leült vele. Ettől én is lehiggadtam, és mellé ültem.
- Miért nem lehet megérteni, hogy féltékeny vagyok? Bárkire, aki csak rád néz - mormogtam, de már jóval szelídebben. - Nem akarok osztozni rajtad senkivel, még egy pillantás erejéig sem.

Nagyon nagy levegőt kellett vennem. Ha most Mystic Fallsban lennénk, már tudnám, mit csináljak vagy tegyek, de az idegen terep ebben alaposan meggátolt. De azt hiszem, hogy sem ott, sem itt nem igazán tűrné el, ha valaki a képébe vágná az ajtót. Normális női reakció. Csakhogy ő nem egy normális férfi, ahogy azt tudhatom én is, és mindenki, aki ismeri.
- Nincs kedvem vitatkozni. - szólaltam már meg rekedten, és az ágyra tett tálcáról elvettem az egyik tányért, hogy a fotelba üljek vele vissza. Vicces, erre biztosan mondani fog valamit. De mellette még azt is elviselem, ha nem az enyém az utolsó szó. Ez is valami új szokásom.

- Ha annyira akarnám, már tegnap megcsinálhattam volna! - csattantam fel én is. - De nem akarom! De most mégis mit mondjak? Felajánlottál valamit, és nem tudom, hogy ha visszautasítom, nem bántalak-e meg vele. Ha elfogadom, talán azzal bántalak meg. Azt hittem, hogy idővel majd el is felejted, és nem kerül elő többet! - vágtam magam az ágyra durcásan.