A lift megállt, az ajtó kinyílt, mi mégis csak álltunk ott. Nem tudtam, mire várunk. Valószínűleg a magyarázat egyszerű volt... semmire. Én nem vártam el, hogy megbocsásson nekem, holott olyan titkot őriztem, amely alapvetően megváltoztatta az életét. És talán minden, ami eddig igazán éltetett, köddé vált. Szerette volna ő maga elkapni azokat, akik véget vetettek a szülei életének. Bennem soha nem fogalmazódott meg az, hogy bosszút álljak, mert... hiába éltem velük, hiába szerettek sajátjukként, én magam nem tudtam volna ennyi idő elteltével is azt hajkurászni, aki megölte őket. Bár talán azért gondolkodtam így, mert nem az én vérszerinti szüleimről volt szó. Ők Lucien szülei voltak.
Végül az ajtó ismét becsukódott, de mi mégsem mozdultunk. A szemeiben nem láttam késztetést arra, hogy menni akarna, egyedül a kezét emelte fel, hogy megállítsa a liftet. Ott maradtam kettesben vele, egy apró kis résben, arra várva, hogy elmondja, miért nem akar többé látni. Hogy mivel, milyen módon törtem össze mindent, ami eddig az életét képezte. Pedig sosem akartam bántani... talán utoljára kamaszkoromban, mikor még a versenyszellem ott élt mindketőtnkben, és jó mókának tűnt megkeseríteni a másik életét. - Hát akkor... hogyan csalódtál bennem? - kérdeztem rekedten, közben érezve, hogy az arcomhoz ér, és megelőzi a könnycsepp legördülését. Annyira közel éreztem magamhoz, közben mégis annyira távolinak tűnt... az egésznek nem volt semmi értelme. Belül képes lettem volna szétszakadni. Nem tudtam, mit érzek iránta, annyira összezavart mindent a bizonytalanság, a múlt árnyai... én pedig soha nem voltam képes csak úgy lerázni valamit. Támasz nélkül nem.
A váratlan őszinteségi rohamom már meg sem lepett. Tényleg nem tudtam volna elképzelni az életemet nélküle. Ahogy jött, úgy rögtön a bőröm alá fészkelődött. A zenével. A gitárral. A dalszövegével... magamnénak éreztem mindazt, amiről ő maga dalban beszélt. Az érzéseit... a szívét és lelkét.
Lehunytam a szemem, mikor ajkai megérintették arcomat, mire viszont felfogtam volna, hogy az ajtó ismét kinyílt, mi már a szoba felé lépkedünk. Nem kellett hosszú utat megtenni ahhoz, hogy megálljunk a szoba ajtaja előtt, a kulcs elfordult a zárban, és belépve rögtön valami furcsa nyugalom fogott el. Bár belül még mindig szét akartam feszülni, annyira zakatolt a szívem. Miatta. Ő váltotta ki. - Úgy érzem magam, mint valami... első bálozó - mosolyodtam el halványan, ezúttal én magam törölve le azt a kis nedvességet, ami az arcomon még a folyosón jelent meg. - Sosem voltam még ilyen helyzetben. Férfi még nem váltotta ki belőlem azt, amit te - fordultam felé egy pillanatra, de lesütött szemeimet szinte rögtön a kilátás felé fordítottam. Nem volt jellemző rám a szerénység, vagy a szendeség. Régóta kinőttem ezeket a tulajdonságokat, de mellette... megint az a tizenhat éves lány voltam, aki beégette őt a lányok előtt, amikor udvarolni próbált nekik.

©

Kilométerek. Kilométereknek érződött, amíg a szobába mentünk fel, a köztünk beálló furcsa némaság keserítette meg a lift felfelé tartó útját. Kívülről két fiatal huszonéves voltunk, akár szótlanul, szinte alig a másikra pillantva utaznak együtt – talán nem is egy szobába tartanak ránézésre –, pedig mindketten emésztettünk magunkat valamin, az elhangzottakon, a kiejtett szavak mélyen sebeztek meg minket, a múltunkat, a jelenünket. A jövőnket? Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ezek után.
Ez volt az életem: a szüleim gyilkosai után kutatni. Mindig elhittem, hogy nyerhetek, hogy egyszer meglesznek a gazfickók, de a fejemben az egész egy örökös macska-egér játék maradt, nem volt terv, hova tovább. Mi az értelme az örökkévalóságnak, ha az eddigi életedet a múlt hajhásza és a bosszúvágy töltötte ki? Mit lehet ezek után még kezdeni? Lehunytam a szemeimet, próbáltam kiüríteni az elmémet, túl sok volt a kérdés, túl kevés a válasz. Csendesen lélegeztem, minden áramlással finom púderes parfümjének illata szökött orromba, halkan ízlelgettem, és bár nem vallottam volna be neki, valami otthoni harmónia kúszott végig ereim mentén.
Szemeim hirtelen pattannak ki, és fordulnak felé, egyenesen gyönyörű íriszei közepébe bámulok szavai hatására. Kérdőn nézek rá, mert nem értem, mire gondol, ám gyorsan magyarázatot kapok tőle, megértem, mire gondol, megértem, mit ért szavai alatt, és megértem, mit gondol rólam hirtelen. Ám nem tiltakozom még. Nem engedem el tekintetét, és szinte mozdulatlanul nézem őt továbbra – még az sem tűnik fel, hogy közben megérkeztünk az emeletünkre, a felvonó ajtaja pedig halk mechanizmusok kíséretében nyílik ki a folyosó képét vetítve elénk. De nem látjuk, mert nem engedem el tekintetét. Egy fél pillanat múlva mögötte elnyúlok, a liftajtó becsukódott, de megállítom, hogy ne menjünk tovább az emeletről. Közel kerülök hozzá.
- Mert nem csalódtam benned. Legalábbis nem úgy, ahogy azt Te gondolod – szavaim halkan hagyják el ajkaimat, szinte csak suttogok. Ha tudnám, hogy neki is annyira éles a hallása, mint nekem, akkor még ennyire se erőltetném magam, de nem feledkezem meg arról, hogy kettőnk közül csak én nem táplálkozom normálisan. Ujjaim óvatosan csúsznak arcára, hüvelykujjammal egy kitörni készülő könnycseppet törlök le szemének sarkából.
- Bármilyen furcsán is hangzik, azt hiszem, velem is.
Átgondolatlan szavaim szinte észrevétlenül törnek ki ajkaimon keresztül, de nem maradok ebben a pillanatban, az arcához hajolva egy puszit lehelek arcának almájára, aztán kezét fogva kinyitom a lift ajtaját, és elindulok a szobához. Az egész egy szempillantásnyi idő alatt történik, abban sem vagyok biztos, hogy a normálisnál nem voltam így is gyorsabb. De előtte talán önmagam lehetek, ezért nem szándékozom megjátszani magamat.



©

Azt hiszem, ódákat tudtam volna zengeni arról, hányszor és milyen módon okoztam csalódást másoknak. Mintha ez lett volna az a hobbi, amiben legfőbb kedvemet leltem, pedig mindvégig a helyemet kerestem a világban... és közben túl sok szívet törtem darabokra. De ezek a darabok annyira szilánkosak, annyira... élesek voltak, hogy nem tudtam csak úgy segíteni abban, hogy összeragaszthassák. Apránként kellett megtennem azokat a lépéseket, hogy segíteni tudjak a folyamatban. Már ha akarták, hogy maradjak. Lucien még egy szóval sem mondta, hogy a friss találkozásunkat fogjuk is rövidre, és hagyjuk azt, amit már valójában régen hagynunk kellett volna. Az emlékek, amik hozzá kötöttek, hol keserűek voltak, hol mosolyt csaltak az arcomra... főleg mikor az rémlett fel, hogy milyen is volt, mikor elváltak az útjaink. Akkor már nem csak egyszerű testvérek voltunk, ott volt valami más is. Valami megfoghatatlan, megnevezhetetlen. És nem sejtettem, hogy a világ lehet még annyira kicsi, hogy egy földrészre sodorjon bennünket.
Halványan elmosolyodtam, bár csak lehajtott fejjel, mikor jelezte a maradási szándékát, majd követtem őt a lift felé. Még mindig nem tudtam nyugodtani venni a levegőt. Én, aki a legtöbb esetben beszélt, most nem tudott mit mondani, ő pedig nem kérdezett. De róla tudtam is, hogy ilyen. Ahogyan a legtöbb férfi. Már abba is furcsa belegondolni, mikor kezdtem el férfiként tekinteni a bátyámra. Habár vérség nem köt össze, egy házban nőttünk fel, és viszolyogtam saját magamtól, amiért már nem voltam képes úgy kezelni, ahogyan a szüleink azt belénk próbálták nevelni. Ők azt akarták, hogy ne gyűlöljük egymást, képesek legyünk normális hangnemmel megilletni a másikat. Talán akkor még nem volt értelme, de mára már túl jól sikerült ez az egész.
- Köszönöm - bukott ki belőlem teljesen váratlanul, megtörve a csendet, amelyről nem tudtam eldönteni, hogy kényszeredett szünet volt-e, vagy csupán szüksége volt erre a kis időre, hogy átgondolja, miként is tudná értelmezni a kialakult helyzetet. Neki ellensége volt az, aki nekem a családom... hosszú évtizedekig hagytam nekik, hogy agymosással hitessék el velem: minket szolgál, amit teszünk. - Mármint... köszönöm, hogy nem mondtad még ki, hogy mennyire csalódtál bennem - tettem aztán hozzá, hogy értelmet nyerjen az apró köszönetnyilvánítás, habár még túl friss volt kettőnk újbóli ismeretsége ahhoz, hogy tudja, nem gyakran mondtam köszönetet senkinek. - Sem szavakkal, sem... sem a szemeiddel - folytattam, miközben felé fordítottam a fejem. A lift szerint még volt két emelet hátra, és egy hosszabb másodpercre lehunytam a szemem, miközben nagy levegőt vettem. - Hosszú ideje a te felbukkanásod a legjobb, ami történt velem, Lucien - vallottam be, majd elcsitultam, és próbáltam tartani magam annyira, hogy ne könnyekkel próbáljam meghatározni ezt a kijelentést. Nem szerettem a drámát, sírni sem szerettem... de minden elfojtott könny ki akart törni. Évtizedek csalódottsága, fájdalma, keserűsége összpontosult bennem, és ahogy ránéztem, csak nem tudtam, mire számítsak.

©

Miután a szavakat kiejtem a számon, már meg is bánom őket. Tudom, hogy mit szeretnék, sokáig vezetni, a világ végéig menni, elűzni a gondolatokat a fejemből, csak a sötét – ám számomra mégis tökéletesen kirajzolódó – utat követni, nem nézni vissza, vezetni, és vezetni, a gázpedált végtelen mélységekig nyomni. Kérdésemmel azonban áthelyezem a döntést az ő kezeibe, az irányítás apránként csúszik ki az ujjaim közül, az arcára pillantok – elég csupán szemem sarkából figyelni az utat, hogy biztonságban legyünk –, és a döntés még szavai előtt kirajzolódik rajta.
Maradjunk itt.
Lassan bólintok, és így teszek. A belváros felé veszem az irányt, az amúgy is csendes, éjszakai sötétben nem sokan tartózkodnak kint. Légzésének rendezetlenségét, szívének furcsa ritmusát hallgatom, elnyomja a kocsi motorjának zúgását, a váltók kattanását, a környékbeli kutyák ugatását. Valahogy megnyugtat az egyeletlen, ám közben mégis monoton dobbanás. Gondolataim kitisztulni látszanak, szinte kényszerítem magam, hogy erre koncentráljak – és hirtelen már nem érzem, hogy menekülni akarok, hogy órákon keresztül akarok menni, rohanni, taposni a pedált, hogy semmi sem létezzen, ez a hang átveszi felettem az irányítást, és megnyugtatja feldúlt gondolataimat.
Egy jó nevű szálloda előtt parkolok le, tűéles hallásomnak szinte fel sem tűnik, hogy a motor hangja elhallgat alattunk, még mindig ráfigyelek. Szokatlan bódultsággal – kívülről talán olyan, mintha sokkban lennék, hiszen amióta megkérdeztem, hová menjünk meg sem szólaltam – szálltam ki az autóból, és természetfeletti gyorsasággal érek az ajtójához, hogy én nyithassam ki neki. Csendben kísérem őt be, tekintetem végigfut a szálloda kissé vintage stílusú recepcióján, hagyom, hogy odamenjen, és intézkedjen. Akár hallgatózhatnék is, de füleimben még mindig szívének dobbanása ver ritmusra – már kissé nyugodtabb, mint az előbb volt –, szinte már zenének tűnik, ahogy a maréknyi testrész vért pumpál az ereibe, ettől cselekszik, beszél, közeledik hozzám.
Kissé meglepett, amikor egyszer csak előttem állt, meglepettségem azonban mesterein rendezem, emlékeztetem magamat arra, hogy mondott valamit, kérdése hozzám szólt, és bár a válaszon nem gondolkoztam eddig, most mégis gyorsan szalad ki ajkaimon. – Igen, maradnék. Ha nem gond, természetesen.
Kérdéséből úgy gondoltam, hogy nem fogja bánni, ezért – amennyiben persze nem volt ellenvetése – elindultam a lift felé, majd benyomtam a hármas gombot. Ugyan nem figyeltem, amikor szobát foglalt, tekintetemet azonban nem kerülte el a kulcson található szobaszám, így különösebb kérdés nélkül is tudtam, merre kell mennünk.
Éreztem, hogy mondanom kellett volna valamit, az elhangzottakról, a titkáról, rólunk, akármiről – én azonban nem voltam igazán a szavak embere, amikor másokkal kellett kapcsolatot teremteni. Ezért inkább csendben maradva hagytam, hogy füleimben pulzálásának zenéje visszhangozzon.
Ez volt az egyetlen, ami most megnyugtatott.


©

Nem is igazán tudtam, mit jelent az, hogy haza. Ennél ostobábban aligha tudtam volna kifejezni magam, de már kicsúszott. Miután az autóba szállva fordult felém, mégis mire gondoltam egészen pontosan... először rá akartam bízni a döntést. Szégyelltem magam azok után, amit tettem. Csalódást okoztam annak, akinek régen mindenáron borsot akartam törni az orra alá, de ezt már kinőttem, és... csak szimplán egy normális ember akartam lenni, akinek mágiája van. Féltem attól, hogy kiutasít az életéből azok után, hogy ismét megtaláltuk egymást. Pedig annyira kevés volt rá az esély, mégis itt voltunk... ő és én, mint régen. Testvérekként. Most viszont... más volt. Több? Nem mertem magabiztosan beszélni az egészről. Ami meglepő volt, tekintve, hogy soha nem voltam híján a magabiztosságnak. Elrabolt belőlem egy darabot, a csend emésztette minden dolgozó idegsejtet, és... tudni akartam, mit is tudhatok még mindig magaménak. Ha a bizalmát elveszítettem, valószínűleg egy újabb névvel bővül az a bizonyos lista.
- Elég itt egy hotel. Majd... holnap visszatérünk Mystic Fallsba - leheltem egészen halkan, miután nagyot nyeltem. Egy ideig csak a kezeimet figyeltem, majd pár másodperc erejéig felé fordítottam a fejem. Nem tudtam, számíthatok-e egy beszélgetésre tőle. Egyáltalán velem marad-e, vagy amint elvitt "hazáig", csak kiszór és azt mondja, neki ebből ennyi elég volt, nem bír tovább egy helyiségben maradni velem. Talán meg is érteném... ugyan nem volt közöm közvetetten a szülei meggyilkolásához... de azt az eszmét vallottam, amit azok a szörnyetegek. Túl későn szálltam ki, nem jöttem rá korábban, hogy ez nem család. A családot ismertem még régebbről. Furcsa, hogy pont Lucien családja volt az én famíliám is... nehezen hasonlítottam volna össze az utazókat azzal az élettel. Néhány pillanat erejére meg is bántam, hogy annak idején csak úgy megszöktem.
A szobafoglalás egyszerűen ment, átvettem a kulcsot a recepcióstól, majd Lucien felé fordítottam fejem. Eleinte nem tudtam, mit is mondjak... féltem, hogy mit fogok hallani. - Velem maradsz? - kérdeztem csendesen, kicsit közelebb sétálva hozzá, és megállva előtte néztem fel azokba a gyönyörűen világos szemekbe. Megannyi keserű évtized, és mégsem látszott a szemén, hogy mennyit szenvedett... láttam rajta a tapasztalatot, a kort... és csalódást kerestem.

©