Éreztem, ahogy teste izmai pattanásig feszülnek, ami elárulta nekem, hogy csakhamar eléri a beteljesülés. De éreztem azt is, hogy tudja, hogy mennyi minden kavarog bennem... és hogy lélekben máshol (is) járok. Ez a helyzet pedig bennem is a végtelenségre fokozta a mámort. Tudtam, hogy én sem bírom sokáig.
- Élvezz! - adtam ki a "parancsot" a fülébe suttogva. - Gyerünk Mila... élvezz! - lihegtem.

Még mindig nem tudtam nem észrevenni mindazt, amit teste üzent nekem. Persze, szenvedélyes, és olyan, mint mindig... tökéletes, egy valódi férfi. De azon felül volt itt még egy furcsaság. Én tudtam, hogy milyen, ha egy férfi valójában másra figyel ebben a szituációban, egyszer-kétszer már előfordult az én esetemben is. És ezt éreztem most vele kapcsolatban is... de jól van. Nekem aztán mindegy, nem a felesége vagyok, hogy csak ezért ne élvezzem mindezt.
Felnyögtem, és ahogy mozgása gyorsult, összeszorított szemekkel feszült meg a testem, izmaim szinte pattanásig feszültek, és levegő után kapkodva meredtem kifelé már én is az ablakon.

Hallottam minden mozdulatomnál Mila nyögéseit, sóhajait, és láttam, ahogy szinte kifehéredett ujjakkal kapaszkodott az ablakpárkányba. Bár tudtam, hogy ezt ezúttal nem a fájdalom, hanem a gyönyör műveli vele.
- Én... vagyok... az uralkodó... - préseltem ki fogaim között, egyre keményebben mozdulva Mila testében, aztán hirtelen mindkét kezemmel megtámaszkodtam feje felett az ablak üvegében. Már semmi másra nem figyeltem, semmi mással nem foglalkoztam, csak a várossal. Különös érzés volt... még sosem mosódott össze bennem ennyire a hatalomvágy, és a kéj. És rájöttem, hogy a két érzés magában is egyformán élvezetes. Így viszont... egyszerűen maga a teljes, és tökéletes mámor.

- Azt hittem, hogy... szereted a nagy számat... - nyögtem ki a szavakat, de a következő pillanatban már eszem ágában sem volt beszélni, hiszen elmerült testemben, és egy sóhajtásba vegyült nyögéssel reagáltam erre.
Megtámaszkodtam az ablakpárkányban, miközben mozdulni kezdett, szavai miatt apró mosoly jelent meg ajkaimon, de csakis azért, mert nem voltam már képes ebben a helyzetben vigyorogni és nevetni. Mozdult, újra és újra, mindvégig egy-egy nyögést, és sóhajt váltva ki belőlem, de mégis előidézett bennem egy olyan érzést, hogy mintha most egy robot lenne... nem velem van, hanem valaki mással... de talán csak ezt képzeltem be maganka.

- Nagyszájú - mormoltam, aztán benyomtam magam a testébe, de ezúttal tényleg ügyeltem rá, hogy ne csak nekem legyen élvezetes az együttlét.
- Látod, mit hagytunk volna ki... - jegyeztem meg halkan, csak aztán kezdtem el mozogni benne. De a szemem közben folyton a várost pásztázta. Nem csak egy nővel egyesültem most... hanem a várossal is, képletesen. Uraltam egy nő testét, és így mintha uraltam volna a várost is. Ez volt az az érzés, amire mindig, és minden körülmények között vágytam. A teljes, korlátlan uralom mindenek felett. Most én voltam az élet császára.

Már nem reagáltam arra, ahogyan türelmetlennek titulált, hiszen ezt én is elismertem. De most, hogy elérte, hogy vágyjak rá, nem ajánlatos, hogy húzza az agyamat, mert a fejét az ablakba fogom csapkodni, ha elkezd itt velem türelem-játékot űzni. Nekem az sosem volt. Most sincs. Eek után se lesz.
- Nem is ajánlom, hogy fájjon... - nyúltam hátra, hogy kettőnk közé nyúlva végigsimítsak rajta, már amennyire képes voltam eléreni, de ő már gondoskodott arról, hogy terpeszbe feszítse lábaimat.

- Türelmetlen vagy... - lihegtem vigyorogva, ahogy lerángatta magáról a nadrágot, én pedig csak lazán leengedtem az enyémet a csípőm alá, hogy az izgalmamat kiszabadíthassam.
Előrehajoltam, szinte ráfeküdtem Mila hátára, kezemmel előre nyúlva simogatni kezdtem a melleit, miközben kissé szélesebb terpeszbe kényszerítettem.
- Ne félj... most nem fog fájni - suttogtam, de közben a válla felett kinéztem a város fényeire. Az én városom fényeire.

Nem a háló felé indult velem, éppen ellenkezőleg. Visszahúzott oda, ahol az előbb álltunk, igaz, akkor kevésbé békésebb hangnemben beszélgetve egymással, majd úgy állított oda, hogy felémutassam a hátamat, és végighintette hátamat és gerincemet apróbbnál apróbb csókokkal.
- Akarom... - nyögtem ki, miközben félrehúztam hajamat, és jólesően sóhajtoztam továbbra is, de már rendkívül zavart, hogy kettőnket elválaszt két nadrág...
- Méghozz most... most azonnal... - kezdtem el saját magamról fejtegetni a nadrágot.

- Nekem van annál jobb ötletem.... - nyögtem, aztán elhátráltam vele az ablakig, és úgy fordítottam, hogy megtámaszkodhasson a párkányban.
Mögé álltam, végigcsókoltam a gerincét, és esküszöm láttam, ahogy a szoba sötétjében szinte szikrák gyúlnak az érintéseim nyomán a bőrén.
- Akarod így? - suttogtam, csípőmmel nekifeszülve, és úgy, hogy mindkettőnket ruha takart, nekinyomtam a merevségemet.

Nem kellett nekem kétszer mondani, rögtön úgy helyezkedtem, hogy segíthessen rólam levenni a felsőmet, majd mikor az is a földre hullott, ismét visszatapadtam a szájára, és hátrálni kezdtem vele.
- Hol is az a nászágy? - vigyorodtam el, beletúrva hajába, mikor a melleimet kezdte csókolgatni, és hangosan felnyögtem. Hát igen, ha már nászutas lakosztály...

- Ezek szerint felavatjuk a nászágyat? - motyogtam, aztán rátapadtam a szájára, bár nem sokáig, mert lerángatta rólam a pólót, hogy a szoba másik sarkába repítse. A szoba levegője megcsapta a bőrömet, bár nem fáztam, mert a vágy tüze izzott már bennem.
- Te is... vedd le... - segítettem Milának megszabadulni a felsőtől, és mohó ajkaimmal máris a mellein kalandoztam. Tudtam, hogy mennyire imádja, ha ezt csinálom.

- Én...? Leállítani...? Téged... korábban kell ahhoz felkelnie akárkinek is - suttogtam halkan. Igen, amikor már ennyire benne jártunk a dolgokban, soha nem mondtam nemet, és nem fújtam visszavonulót, mert túl jó volt ahhoz, hogy csak úgy befejezzük itt.
Kezeim mellkasára siklottak és egy mozdulattal húztam fel rajta a pólót, hogy a következő pillanatban már a szoba egy másik szegletében kössön ki a ruhadarab.

- Zene a füleimnek ez a pár mondat - hajtottam kissé hátrább a fejem jólesően, ahogy végigcsókolta a nyakamat. - De ha ez valami színjáték, és arra készülsz, hogy újra leállíts, meg pofára ejt, akkor most hagyd abba. Ez az a pont, ahol már nagyon nehezen viselem a visszautasítást - mormoltam, és önkéntelenül is simogatni kezdtem a testét. A fenekét, a hátát, ahol csak értem, miközben a lélegzetem elnehezült a bennem felébredő vágytól.

- Hm, nem... - gondoltam végig a szavait, miközben ő már magához szorított, és bámulni kezdte a melleimet. - Nem mondanám, hogy meghatódtam. Csupán rájöttem arra, hogy egy férfi akarata egy házasságban szent... - vigyorogtam tovább, miközben ajkaimmal a nyakához hajoltam és ingerlően csókoltam végig, de egy pillanatra sem tévedtem sem lejjebb, sem fentebb. - És ki vagyok én, hogy ellenszegüljek a férjem akaratának? - nevettem fel. Nevetséges színjáték, még mindig nem tetszik ez a kiosztott szerep, miszerint én legyek az alárendelt "ara". De hát... ki tudja, a beszéde után tényleg meghozta a kedvemet magához.

Elég volt egy-két szó, vagy mozdulat tőle, hogy a vérem azonnal forrni kezdjen az ereimben, főképp, mikor ingerlően végigsimogatta a nadrágom elejét.
- Ezt nevezem pálfordulásnak - nyúltam le, megfogva a fenekét, és finoman így szorítottam őt a csípőmhöz. - Húsz perccel ezelőtt még visszautasítottál. Ezek szerint mégis dobog érző szív ezek mögött a csodálatos domborulatok mögött - néztem a melleire - és meghatott a történetem?

- Hogy hogy értem? - kérdeztem még mindig szinte igéző szemekkel, lehengerlő hangon, ahogy végigsimított a karomon, és így néztem a szemeibe.
- Mert tudom, hogy te tökéletes vagy... azon a téren legalábbis - vigyorodtam el, és közelebb húzódtam hozzá, hogy mellkasa érintse az enyémet. - És minek menjek el olyan férfiakat keresni, akiknek a teljesítményében nem vagyok biztos, ha van itt egy olyan, aki már 110%-on bizonyított? - simítottam végig nadrágja elején.

- Szeretem, ha az asszony tudja, hol a helye - mosolyogtam el magam, és érdeklődve néztem Milára, majd elé léptem.
- Hm... a tökéletes férfi. Megmagyarázod, hogyan is kellene ezt értenem? - tettem fel mindent egy lapra, és végigsimítottam a karján. - Mert ami azt illeti... kedvelem a pimasz, tüzes nőket. De ezt nyilván már te is tudod.

Hm, ha lennének érzéseim, most fájt volna, amit mondott, de jelenleg még egy fintort sem sikerült kiváltania belőlem.
- Öhm... - néztem ki magam is az ablakon, majd megrántottam a vállamat.
- Én ma estére már megtaláltam a tökéletes férfit, miért keressek másikat... férjem? - jelent meg egy kihívó mosoly az ajkaimon, és legurítottam az utolsó korty italomat is.

- Egy percig sem kértelek volna, hogy gyere velem. Nem tudnál normálisan viselkedni - jegyeztem meg, noha nem bántóan, csak tárgyilagosan. - És amúgy is, semmi közöd a múltamhoz. Tehát, ezt mindenképpen egyedül intézem majd el - biccentettem, és kinéztem az ablakon át a városra.
- Akkor mehetünk, nem? Keressünk valami helyet, ahol van pia, buli, meg nők. Jó oké, meg férfiak is, téged tekintve.

- Hah... egy Isaura-utánzatot szerettél? - lepődtem meg teljesen, mikor azt mondta, hogy egy félvér lányt szeretett. Akaratlanul is az a hülye tévésorozat jutott eszembe, elvégre... voltak elég érdekes sztorik a dolog körül.
- Öhm... a temető nem nekem való - bukott ki végül belőlem, és a kanapé háttámlájára ülve néztem rá. - Szerintem oda egyedül kell menned, amúgy sem akarom látni, hogy miként viselkedsz egy szeretett nő sírjánál - forgattam meg a szemeimet. - Még a végén azt fogod elhitetni velem, hogy már nem vagy olyan férfi, mint néhány hete Chicagoban voltál, ha még egy ilyen szót ejtesz arról a lányról - vigyorodtam el.

- Nem is vártam mást - mondtam, kissé gúnyos mosollyal. - A te asztalod nem a megértés és a törődés, hanem mások bosszantása - bontottam fel az italt, és bőven öntöttem mindkettőnk poharába.
-Yvettnek hívták - szaladt ki a számon hirtelen, és elfordultam, hogy ne kelljen Mila szemébe néznem. - A lányt, akit szerettem. Félvér volt... egy rabszolga, és egy birtokos lánya. Ő maga is rabszolgának számított. Egy vacsora közben akadt meg rajta a szemem... és egyszerűen beleszerettem. Ő volt hosszú évszázadok óta az egyetlen lény, aki velem kapcsolatban úgy érzett, ahogy ő. Mert ő megszeretett engem. Annak ellenére is, hogy megtudta, mi vagyok - ittam egy kortyot. - El akarták őt adni... máshová, más embernek. Én pedig léptem. Nem engedhettem ezt meg. Hát átváltoztattam - raktam le a poharat, és a kabátomért nyúltam. - Ezért akartam elmenni a temetőbe. Mert oda temettem őt. És már száz éve nem jártam a sírjánál. Nem láttam értelmét... a mi fajtánk nem olyan, aki egy kő felett elmélkedik, vagy kesereg. De ha már itt vagyok, azt hiszem illő lenne felkeresnem Őt.

Most először éreztem azt hosszú életem során, hogy helytelenül cselekedtem, amikor azt mondtam, hogy nem akarom elmondani a múltamat.Láttam a tekintetén valamit, ami csak azért kiáltott, hogy valaki értse meg legalább egy rövid ideig, csak most... vagy valami. És én elutasítottam ezt.
- Bárhová... akárhová - válaszoltam a kérdésére, majd követtem őt, és megálltam mellette, egy halk sóhaj kíséretében. - Hát... mintha én olyan sok emberrel kommunikálnék. Nem szoktam mások dolgairól fecserészni, csak ha nagyon bosszantani akarom - fogtam meg a teletöltött poharamat, és nagy kortyot ittam belőle, majd letettem a pultra, és megálltam vele szemben.
- Nem akartam modortalan lenni. Tudom, hogy a te életed sem volt könnyű. És.. most elmondtál valamit, mire én csak legyintettem, és nemtörődömséget mutattam.

- Értékeltem volna, ha viszonozod az őszinteségemet - mondtam kissé nyersen. - De ha nem, hát nem. Nem erőszak. Most valahogy nem fogom belőled még csak kiszedni sem. Sem erővel, sem igézéssel. Csak most egy kicsit... - haraptam el a mondatot, és egy nagy sóhajjal beleittam a whiskybe. Most mit mondjak neki? Hogy ma este jól esett volna, ha valaki meghallgat, és talán engem is megért? Mindenki azt hiszi, én vagyok a testet öltött Sátán. Pedig magam is körülmények áldozata vagyok, ha azt vesszük. Csak én épp ezzé váltam általa, ami ma vagyok.
- Hová akarsz menni? - kérdeztem csendesen. - Meg kellene kérdezni, hol van valami jó kis party. Bár ahhoz előbb még inni kell. Józanul sosem megy az ilyesmi - szedtem elő egy újabb üveg whiskyt. - Azt nyilván nem kell mondanom, hogy amit az előbb hallottál, köztünk szeretném, ha maradna - jegyeztem meg félvállról, mintegy mellékesen.

Megforgattam a szemeimet. Nem akartam hasonlítani semmire, de még így is be kellett ismernem, hogy van a szavaiban igazság. Valamiben hasonlítunk egymásra.
- Öhm... én nem mondtam, hogy el fogom mondani az enyémet - tértem észhez a merengésből, majd letettem az üres poharamat, és felsóhajtottam. - Nem beszélek a múltamról, mert az a múlt. Azzal, hogy elmesélem, nem fog változni. És sajnos rám még az sem igaz, hogy ha beszélek róla, akkor könnyebb lesz. Volt ötszáz évem beletanulni, hogy félvállról vegyem az érzelmeket, mert egyik férfi sem érdemli meg őket. Nem érdemlik meg, hogy egy nő szenvedjen miattuk, vagy ezt mondhatnám fordítva is, de a másik oldal túlzottan nem érdekel - billentettem oldalra a fejemet.

- Nem azért mondtam el, hogy meghassalak vele. De nekünk, századok óta élő vámpíroknak túl hosszú a történetünk. Túl sok mindenen mentünk át ahhoz, hogy mindig magunkba zárjunk mindent. Talán azért mondtam el neked, mert mi ketten túlzottan is hasonlítunk egymásra - gondolkodtam hangosan. - Én már elmondtam a történetemet. Mi a tiéd?