Leültem a kanapéra. Szokásommal ellentétben nem hordoztam végig a tekintetem a lakáson. Már akkor láttam, hogy nincs mit nézelődni, amikor beléptem, nem is vártam mást egy Mr. Wargas-hoz hasonló kaliberű férfitól. Elméletileg egyébként is a nők voltak azok, akik stílusérzékkel rendelkeztek és nagyobb jelentséget tulajdonítottak annak, hogy a környezetük díszített és szép legyen. Én is ebbe a típusba tartoztam, bár az utóbbi időkben leginkább hotelszobákat láttam magam körül, ahol nem tudtam kiélni az ilyesfajta igényeimet. Majd ha egyszer letelepedek és úgy érzem, végre biztonságban vagyok, vehetek magamnak egy saját lakást. Nem hiszem, hogy bármikor el fog jönni ez az időpont. És nem is nagyon bántam, hogy állandó mozgásban kellett lennem.
A fejemmel jeleztem, hogy nem kérek semmit. A kíváncsiságom arra sem terjedt ki, hogy megkérdezzem, ki van még itt rajtunk kívül, nem az én dolgom volt. Felőlem lehetett anya, gyerek, feleség, nem zavart. Tekintetem a férfin nyugtattam, aki megbontott egy üveg sört és eszembe jutott, hogy már a bárban sem az első italát itta. Nehéz lehet a vadászat és talán nem az ő lelkületének való, ha csak az alkohol állandó kíséretével tudta végigélni a napjait. Ám ez szintén nem tartozott az ügyemhez.
- Ha ragaszkodik hozzá, hogy meghallgassa a történetet, nem bánom. – Nem értettem, miért ragaszkodott a részletekhez. A bérgyilkosok is abban a hitben élnek, hogy minél kevesebbet tudnak, annál jobb, a részletek csak emberségesebbé tették az üzletet. Mr. Wargas nagyon úgy tűnt, más fajtából származott. És hogy mit miért tett, nem az én tisztem volt eldönteni, én csupán azt hallottam, hogy felettébb jó a szakmájában. A személyes tragédiák általában megerősítik az embert és a munkába temetkezve kiválóvá válnak.
- Együtt éltem a férfivel, aki most a nyomomban van. Romantikus szálak fűztek hozzá. – Kimondani nehezebb volt, mint elhinni. Nem hittem a szerelemben, a romantikában, a nagy vonulatú érzelmekben, abban, hogy minden alá kellene rendelni valaki másnak csak azért, mert kimondunk egy bizonyos szót. Érzelmileg defektes voltam, ráfogtam apámra. Változhattam volna, de nem akartam. – Szó nélkül hagytam el és nem az a típus, aki ezt tolerálná. Rómában találkoztam vele utoljára, de követett Amszterdamba, Párizsba, Sevilla-ba és Bogotá-ba is. Napokon, órákon belül New Orleans-ban lehet, úgyhogy remélem, itt tudja tartani addig, míg el nem tűnök ismét és hátha arra is képes lesz, hogy kicsit megijessze. – Nem akartam többet. Eszem ágában sem volt azzal megbízni a férfit, hogy megölje Thomas-t. Arra nem vinne rá a lélek, bármilyen gyengeség is. Volt szívem, még ha nem is mindig dobogott.
Elővettem a telefonomat, kikerestem egy képet, amin közösen szerepeltünk. A férfi felé mutattam. – Ő lenne az. Vállalja vagy kénytelen leszek más segítségét kérni? – Tértem ismét a lényegre. Nem voltam odáig a mellébeszélésért, ezt már észrevehette.

Hallottam történeteket arról, mennyire nem kedveli a férfi azokat az embereket, akiket az apja aggatott a nyakára. Én tényleg a húgát ismertem, ha Maria nem lett volna, akkor biztosan nem Mr. Wargas-hoz fordulok. Vadászok tömkelege lézeng a világban, ki jobb, ki rosszabb, ám ha valaki katona és már megtapasztalta a közelharcot, arra nem lehet azt mondani, hogy semmit sem látott és az árnyékától is megijed. Nekem pedig egy olyan személy kellett, aki érti a dolgát, nem voltam hajlandó alább adni egy bizonyos szintnél. Nem pocsékolhattam az időmet, a legjobbra volt szükségem a legrövidebb határidőn belül és volt egy olyan érzésem, hogy az aduászomat kezdtem piszkálgatni ezekben a pillanatokban. A férfi összeszedett volt, ugyan láttam, némi gyászt megcsillanni a szemeiben, amikor megemlítettem a húgát, de mindig is amondó voltam, hogy a veszteség az ember legnagyobb hajtóereje. A szenvedés jó. Olyan mélységeket tárhat fel, amelyek egy átlagos hétköznapon nem mutatkoznának meg.
Szó nélkül követtem őt. Túl voltam már azon a koron, amikor féltem attól, hogy idegen emberekkel menjek valahová és a kérdéseire is csak akkor voltam hajlandó válaszolni, amikor már úton voltunk. Az, hogy felajánlott egy csendesebb helyet, egyre inkább biztosított arról, hogy a nemleges válasz kizárt. – A húgával még Kolumbiában ismerkedtem meg. – Szólaltam meg aztán. Nem akartam túlságosan húzni a témát, főleg, hogy nem volt nehéz rájönni, leginkább az érdekelte, honnan ismerem a testévért. A többi pusztán formalitás volt. Mindig is csodáltam a „család szentsége mindenekfelett” hozzáállást. – Mondjuk úgy, hogy összetűzésbe kerültem az egyik helyi maffiacsaláddal, amelyiknek az emberei nem voltak restek végigkoslatni értem az utcákat, de a húgának még így is megesett rajtam a szíve. Kedves lány volt. – Maria-hoz hasonló embert nem ismertem, azóta sem volt szerencsém olyan tiszta lélekkel találkozni, mint ő volt. A vámpírok a nyakamat akarták egy balul elsült üzlet miatt, de mivel a templom még a rosszfiúknak is szent volt, oda nem követtek. Maria majdnem azt is elérte, hogy higgyek Istenben, ám ahhoz én mindig is túl szkeptikus voltam, hogy különféle felsőbb hatalmakat tartsak szem előtt. – Mesélt a bátyjáról, aki pap volt a templomban, ahová vitt. Nem mondom, úgy tűnik mindenféle szívfájdalom nélkül cserélte le a reverendát. Csak a véletlennek köszönhető, hogy akkoriban nem találkoztunk. – Halvány mosoly ült ki az ajkaimra. Nem hittem én semmiben. Sem felsőbb hatalomban, sem a sorsban, sem a véletlenekben, de volt, amikor az események összejátszása felettébb érdekesnek bizonyult. – Évekkel később egy Kolumbiában élő ismerősöm említette meg az Ön nevét. Túlságosan nyilvánvaló volt, kiről van szó. – Állapítottam meg. Nem kellett sok nyomozás, hogy kiderítsem, miután feladta a papi hivatást, mivel kezdett el foglalkozni. A vámpírvadászat éppen megfelelő sport volt ahhoz, hogy az ember a felesleges energiáit és a benne felgyülemlett szomorúságot levezesse. Én magam is szívese űztem volna, csak gyűlöltem bemocskolni a kezemet. A piszkos munkákat szívesebben végeztettem mással és mindig találtam valakit, aki meg is tette helyettem, amit meg kellett tenni.
- Egy vámpír jár a nyomomban Mr. Wargas. Nem akarom, hogy meghaljon, de akárhogy próbálkozom, nem tudom lerázni. Az, hogy megkerestem Önt, a végső kétségbeesésemet példázza. – Rá emeltem a pillantásomat. – Fogalmam sincs, miért érdeklik az unalmas részletek, miszerint milyen kapcsolat fűz az illetőhöz, de ha van rá mód, mindkettőnket megkímélném a meséléstől. Felettébb klisés és unalmas történetről van szó.