Ne lepődj meg, hogy ha nem találsz otthon. A kocsmát mondanám a legnagyobb esélyesnek. Gyűlölök a négy fal között, bezárva lenni. Nem bírom elviselni a saját képemet. A lakásomban nincsenek is tükrök... mondjuk sok minden más sincs. Nem élek nagy lábon és nincs is több igényem annál, amin van. A két szobás lakás is csak azért kettő, mert az egyik a dolgozó... vagyis a háló. Gondolom. Elkanyarodtam. Többnyire kint tartózkodom. Ha nem egy kocsmában találsz meg, akkor az utcákat járom. Keresek, kutatok.
Magamnak való ember vagyok. Egykor ambiciózus, reményekkel teli fiatal voltam. Nem akartam mást, csak segíteni. A hitem megingathatatlan volt. Mélyen tiszteletem a hivatást amit választottam. Ennek ma már nyoma sincs. Megvetem a hitet. Elutasítom a vallást. Megszabadultam a bohóc papi jelmeztől, eldobtam azt az életet.
Almer Wargas lettem. S ha rám nézel egy összetört embert látsz magad előtt. Nem a századost aki egységeket mentett meg. Tudom, hogy kimentettek azt a két lányt és egy emberemet. A többi emberem halott. Hiába a bíbor szív kitüntetésem; valahol az alsógatyák tengerében hever. Rendetlen vagyok és nem is érdekel őszintén szólva. Legszívesebben szembeköpném magamat az utcán.
Megvetem azt aki vagyok de azt még inkább ami voltam. Naiv. Ma pedig; hideg, kegyetlen. Nem kell mellém senki. Nem kell nő, nem kell szerető társ, nem kellenek barátok. Ha nincs senkid az életben, nem veszhetsz el senkit.
Magas vagyok és szikár. Gyors és fürge. Edzett a pia ellenére is. Ha valaha vissza akarok térni a munkámhoz, muszáj formában tartanom magamat.

Név » A.
Kor » XXV.
Multik » Roux, Angelov, Hopkins

- Bocsáss meg Atyám, mert vétkeztem. - csendesen hallgatok. A nő halkan szipog. Keze reszket. Tekintetében a kétség félelme. Mégsem szólalok fel. Hagyom had ülepedjen a megnyugvás a lelkén. Biztonságos helyen van, Isten oltalmában. Itt bevallhatja gondolatait, tetteit. Ítélet nem esik a lelkén csak megbocsátás. Pár reszketeg levegővétel után a tekintete megacélosodik. - Én megöltem valakit tiszteletes. - vallja be a bűnt mi összecsavarva fojtogatja gyomrát. Nagyon nyelek. - Folytasd Valeria. - suttogom csendesen. - Mond el mi történt. - nehéz egy olyan bűnt elrejtenem a lelkem mélyén melynek ekkora terhe van de felesküdtem rá, hogy megteszem. S a nő folytatja. Megkeményíti önmagát és elmondja, hogy a fia gyilkosát ölte meg. - De ő már nem volt ember Gaviria tiszteletes, hinnie kell nekem. A tekintete sötét volt, mint egy démoné és az arca... oh, az arca atyám, egy szörnyeteg arca volt az övé. - S így folytatja. A végén eltörik a mécses. Zokogni kezd és bűnbocsánatért esedezik. Kötelességem megadni neki. Én itt Isten szolgájaként töltöm be a szerepem és ő megbocsátja a nő bűneit általam. Késő este térek csak haza s aznap éjjel a démon lelkű szörnyeteggel álmodom.

A húgom ébreszt. Zokog. Azonnal felébredek és kérdések nélkül szállok be az autóba. Gázt adok és tíz perc múlva a város végén találom magam, hajnalok hajnalán. A papi ruha még rajtam. Este túl fáradt voltam ahhoz, hogy levegyem. Kolumbia napsugarai festik véresre a fehér gerendákat. Rohadok. Lélekszakadva. Elkések. Összetört teste vértől mocskos. - Ó, az irónia atyám. - a gúnytól csöpögő hang! A gyűlölet ami ébred bennem, elsöpörve a megbocsátás szikráját is de nincs időm reagálni. Az ütés súlya mély álomba taszít. Mire felébredek a szobának, a húgomnak nyoma sincs. A halál mocskos bűze viszont itt van velem. A lelkemen. - Valeria. - hangom rekedt. Megrántom a szíjakat, persze nincs értelme. - Valamit elfelejtettem meggyónni. Meg kell értenie atyám. Meg kell mutatnom magának. - a húgommal tér vissza. Maria viszont nem hallott. Könnyek borítják arcát de egyetlen sebhely sem húzódik rajta. Szenved. Látom rajta, hogy szenved. - Feloldozást kell adnia Gaviria tiszteletes. Meg kell bocsátania nekem. Hiszen a fiam gyilkosának is megadta a megbocsátás ajándékát. - Megcsóválom a fejem. - Az én testem, Jézus teste Valeria. Az ő megbocsátását nyújthatom. S ő kegyes. Megvannak az oka... - elém löki a húgomat. - Megvannak az okai atyám annak, hogy Isten hagyta meghalni a gyermekem és azt a szörnyet engem is olyanná tenni, mint én? - a nő fröcsög a dühtől de rá sem bírok nézni. Engem csak Maria érdekel. A húgom félelemtől teli tekintettel néz fel rám. - Bocsáss meg bátyám. Nem volt más választásom. Azt mondta ha nem teszem, meghalok és én... - kérdőn pillantok rá. - Mit tettél Maria? Mi történt veled? Hogy lehetsz egyáltalán életben?

Röviden és tömören. Maria vámpír lett. Az én életemet pedig ránk törő vadászok mentették meg bár isten látja lelkem, nem akartam megmenekülni. Nem ilyen áron. Megölték a húgom és megölték a nőt aki vámpírrá tette. Én pedig magamra maradtam. A Gaviria család kitagadott fia aki a drogok helyett a papi életet választotta. Azonban hamarosan új családot kaptam. A magam útját akartam járni. Vadászni. Bosszúból. Azok akik megmentettek befogadtak. A katonaság egy csoportja.

12 évvel később

Végignézek az embereimen. Mind fáradtak. Kimerültek. Ötven órája vagyunk talpon. Nincs időnk aludni. Újabb felderítő csapatok vannak a nyomunkban. Belesétáltunk a csapdába és most már ötven órája tartjuk a frontot. A hely amit bevettünk egy dél-afrikai kis falu. A túszok most már velünk vannak de még közel sem biztonságban. Gyerekek mind. Fiatal, tizennégy év körüli kislányok akik... akiket biztonságba kell juttatnunk. Ez a parancs. S dögöljek meg ha nem teszem. - Ruez, ide hozzám! - a tizedes nem habozik megjelenni előttem. - Jelentést, a tartalékokról! - Megcsóválja a fejét. - Nem jó uram. Öt palack víz, ez mind. Uram, muszáj a kijelölt helyre érünk. Nulla kilencszáz az indulás ideje. - Bólintok. - Menjen és szedje össze a csapatot. Észak felé indulunk. Amint lehet. - Ruez bólint és már csak akkor bukkan fel újra, mikor mindenki egy helyen van. - Ruez maga és a többiek elindulnak a északi irányba. Én megyek nyugatnak a gyerekekkel. Cirillo és Mina velem tartanak. Ne álljanak meg. A helikoptert délen várják. Zavarjuk őket össze. - Mindenki egyetért. Nem láthatják a kétely szikráját sem bennem. - Indulás.

1 évvel később

- El tudja mondani mi történt? - Megcsóválom a fejemet. Rövid tincseibe túrok. Megrándul a vállam a mozdulattól. - Százados. Ez a hadbíróság. Muszáj lesz elmondania, mi történt. - Mély levegőt veszek. Alig látok a szememben gyülekező könnyektől. - Kém volt a csapatomban. Ez történt. Elvesztettem kilenc ember életét. Ruez tizedes az ellenségnek dolgozott. Amint elmondtam merre indulunk csapdába vezette az embereim és a figyelmeztetése miatt nem értem el a helikoptert csak két áldozattal és egyetlen emberemmel. - Orrnyergembe futtatom az ujjamat. - Mina közlegénynek hála a két lány most életben van. - teszem még hozzá de erre már nem kíváncsiak. Csak arra én milyen döntést hoztam és ez hány emberi életet követelt. Persze, még döntés nem születik, felfüggesztenek a szolgálat alól. Aznap este már megint hulla részegre iszom magam. Mióta hazaértem Dél-Afrikából majdnem minden este lerészegedem. A PTSD minden éjjel emlékeztetne rá, hogy hány ember halt meg miattam de az ital elnyomja. Az ital elnyomja a veszteség fájdalmát. Az életben maradás fájdalmát.