Ha nem lettem volna félig vámpír, már infarktust kaptam volna. Inkább agyvérzést. Egyetlen másodperc alatt fel tudott húzni, ki tudott borítani. Egyébként sem voltam egy türelmes vagy éppen visszafogott személy, de ő a legrosszabbat hozta ki belőlem. A közelében úgy éreztem magam, mint egy pattogó gumilabda, egy bedrogozott csirke és egy felhúzott csörgőóra, amit nem lehet lenyomni. Egyszerre. Csoda, hogy hagyni akartam a vele való macska-egér játékot? Nyugalmat szerettem volna, éldegélni a városban, vezetni a kávézómat és élvezni az a nélküli létet, hogy azon gondolkoztam volna, valahol még mindig a világban járkál az a mocsok, aki tönkretette az életemet azzal, hogy megharapott és átváltoztatott. Soha nem értettem, valaki miért élvezi, hogy random embereket ajándékoz vagy éppen átkoz el azzal, hogy lenyomja a torkán a vámpírvért? Mi a jó ebben? Szórakozásként kellene felfogni? Elég betegnek kell lenni ahhoz, hogy ebben leljük a jókedvet és a legnagyobb marha éppen velem szemben ácsorgott. Komolyan, nem hiszem el. Legszívesebben megtéptem volna először őt, aztán saját magam. - Neked van szíved? Azt hittem, hogy csak egy hatalmas, tátongó lyuk van a helyén. – Mosolyodtam el negédesen. Nem, az ilyennek nincs szíve. Kizárt. Ha lenne, akkor nekem most nem az arcát kellene bámulnom, hanem évek óta a sírban feküdhettem volna vagy jobb esetben egy öregek otthonában tologatnám magam előtt a járókeretet. - Persze, hogy örülsz annak, hogy bosszanthatsz. Kezdem azt hinni, hogy neked ez nyújt kielégülést. – Tudomást sem vettem arról, hogy itallal kínált. A kebelbarátaimmal italozgatok, vele nem. Majd ha megszűnik létezni, akkor iszok az egészségére, addig semmiképp. – De abba igazán beavathatnál, mivel húztalak fel annyira, hogy a jó ég tudja honnan pont New Orleans-ba jöttél rontani a levegőt. Direkt elkerültelek az elmúlt hónapokban és mivel úgy tűnik, hogy gyenge a felfogásod elmondom: azért, mert nem volt kedvem hozzád. – A lehető legkíméletesebb módon közöltem vele, hogy a hátam közepére sem kívánom, de nem volt ő annyira ostoba, hogy ezt ne tudja. Tisztán látszott rajta, hogy azért van itt, mert felhagytam az utána való futással és ez betett az önérzetének. A szavai is erre engedtek következtetni. Mégis mi másért jött volna pont ide? – Hogy őszinte legyek, nem is lesz, tehát ne is próbálkozz. Mivel az előbbi felszólításomra nem reagáltál, most inkább megkérdezem: miért nem fordulsz sarkon és mész vissza a pokolbeli szállásodra? Kismillió város van, ahol ronthatod a levegőt, ez az egy ne legyen köztük. – A tekintetem megkomolyodott, ám én lennék a legjobban meglepve, ha meghatnám.
Persze, persze én vagyok a tuskó, aki nem hagyja őt békében élni az életét. Aki gúnyt űz belőle és játéknak fogja fel az egészet. Mert annak is tartom. Az egész annyival kezdődött, hogy feladta - legalábbis látszólag biztosan. Ezzel pedig annyira felpiszkált, hogy aligha vehetem figyelmen kívül a döntését. Nem én lettem volna, ha nem ellensúlyozom valamivel a zátonyra futott kapcsolatunkat és mi lenne jobb módszer erre, mint hasonlóan felpiszkálni. Azt hitte megúszta ennyivel, de azzal nem számolt, hogy akkor lesz vége, ha én mondom. - Ohh, ez szíven ütött... - tettetek meglepettséget, bár színészi képességeimnek már gyerekkoromban is híján voltam. Most sincs ez másképp. Kezem az álla alá csúsztatom finoman, és bár fel vagyok készülve arra, hogy ellöki onnan, még mindig mulattat a helyzet, hogy a saját csapdájába esett bele. Kedvesem... Meg sem érzem, hogy el akar lökni, de hátrálok egy lépést. Nekem igazán nem okoz problémát a közelében lennem. Pechére felkeltette az érdeklődésemet, és az arcára van írva, mennyire nem örül ennek. - Feltételezem, ha itallal kínálnálak, nem fogadnád el.. - mérem végig miközben felé intézem a szavakat, majd a bárszekrény felé veszem az irányt. Az még mindig nem zavar, hogy csak egy törölköző van a derekam köré csavarva, de láthatóan ő sem pirul bele, így azzal nem is nagyon foglalkozom, hogy fel kellene öltöznöm. Amiatt sem igazán idegesítem magam, hogy hátat fordítok neki, teljes nyugalom uralkodik rajtam, elvégre ha bármiféle ártó szándéka volna, már lett volna alkalma bebizonyítani. A hátba támadás különben is a gyengék fegyvere, az okozna csak igazán nagy csalódottságot. - Szóval bosszant, hogy itt látsz... - töltök italt két pohárba és szándékosan nem kínálom. A célzást ennyiből is értheti, ha akarja majd kézbe veszi, vagy hozzám vágja. Ahogy tetszik. - Tudod, ennek roppant mód örülök.. - vetek felé egy kósza pillantást, hogy nyomatékosítsam az állításomat az arcomra kúszó vigyorral, amit aztán néhány másodperc után komor képem vált fel. - Ugyanis én is bosszús voltam miattad. - Voltaképp még mindig az vagyok, a hiúságom és a büszkeségem két irányból lett egyszerre pofon vágva, naná, hogy nem viselem jól. Most alkalmam van visszaadni a kölcsönt. Én pedig nem maradok adósa senkinek.
Már csak az fel tudta bennem nyomni a pumpát, hogy egyáltalán ránéztem. Amíg meg nem ismertem, pontosabban míg valamilyen okból kifolyólag úgy nem döntött, hogy átváltoztat, türelmes személynek hittem magam. Aztán rá kellett jönnöm, hogy igenis hamar ki lehet hozni a sodrómból, csak a megfelelő emberrel kell összeakadnom ahhoz, hogy füstöt fújjanak a füleim. Travis pontosan egy ilyen valaki volt, de valószínűleg nem foglalkoztam volna vele, ha nem üti bele az orrát abba, mégis milyen irányba menjen az életem. Az átváltozásom meghatározó volt, élhettem volna normálisan, vértől való sóvárgástól mentesen, boszorkányerőm teljében, ha ő akkor, amikor megismerkedtünk nem játszott volna istent. De a hozzá hasonló vadbarmoknál ez biztosan valami diliflekni, amit egyszerűen csak én nem vagyok képes megérteni. - Én jobban örülnék annak, ha meg sem próbálkoznál a levegővétellel. Pocsékolás. - Komolyan gondoltam, igazán lehetett volna annyira jószívű, hogy nem szívja el az oxigént mások elől. Jelen pillanatban sokkal inkább foglalkoztatott a halálának a gondolata, mint a nemrégiben eldöntött álláspontom, miszerint nem fogok foglalkozni vele. De itt van... és volt egy olyan érzésem, hogy ez nem csupán a véletlennek volt köszönhető. Vagy már csak én látok rémeket? Azon sem csodálkoznék, ám a gondolatmenetemből sikerült kirángatnia azzal, hogy az én hátam nyomódott a falhoz. Várható volt, egyébként sem az a típus, aki hagyná magát, főleg nem velem szemben. - Én viszont rosszul vagyok attól, hogy látnom kell téged. - Megforgattam a szemeimet és ellöktem őt magam elől egy kis térben reménykedve. Nem terveztem bele a napi programomba, hogy vele cseverésszek, de ha tervezett is lett volna futkosott volna a hátamon a hideg. - Micsoda? - Néztem rá úgy, mintha nem hallottam volna jól. - Csalódást okozni? Én? Neked? Nem hinném, hogy vagyunk olyan viszonyban, hogy csalódást okozzak neked. - Összevontam a szemöldökeimet és a karjaimat is összefontam a mellkasom előtt, titokban pedig már olyan tárgyakat keresgéltem, amelyeket bármelyik pillanatban hozzávághatok. - Ha csak azért jöttél, hogy engem bosszants, akkor közlöm, hogy sikerült, úgyhogy mehetsz is.
Nem szokásom alábecsülni az ellenfelet, sokkal inkább az a fajta vagyok, aki nem is ismeri őket, épp ezért kellően figyelemmel kísérem az eseményeket, főleg az ehhez hasonló esetekben, mikor én vagyok az újfiú a város ragadozóinak körében. Ilyenkor mindenki arra vadászik, hogy fogást találjon rajtam, morzsányi információkért költenek és ölnek. Tudom. Én is élek hasonló eszközökkel, ha a szükség úgy hozza. De még én is hibázhatok. Ritkán, de előfordul, hogy olyan tényeket hagyok figyelmen kívül, amiknek nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítanom. Hanyag voltam, na, most mit ragozzam?! A nőügyeimben amúgy se arról voltam híres, hogy elég körültekintően témázgatok velük, mielőtt valami más is terítékre kerülne. Hát még akkor, ha valaki eljátssza velem, hogy többé nem érdeklem, elfelejtett, nem húzza tovább a mézes madzagot, ami izgalmassá tette ezt a játékot. Pofára ejtett, aminek az lett a végeredménye, hogy szándékosan pofátlanul trappoltam be az életébe, hogy felforgassam azt. Ismét. Arra nem gondoltam, hogy ilyen hamar ugrani fog, pláne nem az ágyamról egyenest a nyakamnak. Hajajj, tüzes egy nőszemély, az teljesen biztos. Nem hiába birizgálja a fantáziámat minden lehetséges módon. Az, hogy rám támad, elég hirtelen ér. Nem mondanám, hogy nem jut eszembe leszerelni, ösztönösen megtenném, ha nem szúrnám ki időben, hogy nem orvgyilkos, csak egy paprikás kedvében lévő bige taszít a falnak. Így viszont képtelen vagyok nem elvigyorodni, csak az nehezíti, hogy a szorítása azért igen erősnek bizonyul. - Remélhetőleg levegőt veszek.. - mordulok fel, mikor már csak rekedt hangot tudok kipréselni a torkomon. A helyzeten könnyedén fordítok, tekintve hogy nem feccöl sok energiát abba, hogy megakadályozzon benne. Hozzá képes én kesztyűs kézzel bánok vele, nem akarom megfojtani, nem zúzom összes a nyelőcsövét, csak egy helyben tartom a falnál, míg végignézek rajta és köszörülök néhányat a torkomon. - Örülök, hogy ismét találkozunk... Azt hittem ismét csalódást okozol nekem.. - hunyorítok rá, de hangomból kiérződik, hogy a helyzet eléggé mulattat. Megtehette volna, hogy rám töri a fürdőajtót is, ha már így kell találkoznunk, annak a verziónak talán jobban örültem volna.
Hogy lehet valakinek ilyen vastag a bőr a pofáján? Ezt a férfit mutogatni kellene, eladni egy múzeumnak vagy iskolának, hogy tanítsa az elkövetkezendő nemzedéket a jég hátán való megélés rosszabb formájára. A szemtelenebbikre, arra, amin ha elindulnak leginkább csak szemforgatást várhatnak, mert egy idő után mindenkinek elege lesz belőlük. Én is így jártam. Megelégeltem, hogy állandóan futok és keresgélek, mint valami rossz kopó, aki igazából azt sem tudja, mit miért csinál... elégtételt akartam, de nem kaptam meg, így inkább feladtam. Rájöttem, hogy semmi értelme kergetni azt a szörnyeteget, aki jókedvből úgy döntött, miért is ne változtatna át? Végül is nem nagy dologról van szó, csupán örök életre kárhoztatott és mindent elvett tőlem azzal, hogy a vér iránti vágyat tette meghatározóvá a létezésemben és a boszorkányerőm elvesztését, valamint a normális mindennapokra való lehetőségemet önkényesen kidobta az ablakon a szórakozása kedvéért. Hosszú időbe telt, míg megemésztettem, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan, mint régen volt. Újabb szakasz volt, amikor bosszút akartam állni rajta, egy másik, amikor az orra alá szerettem volna dörgölni, hogy mehet a levesbe, mert ő aztán nem ártott nekem semmit és nemrégiben jutottam el a békés, problémákat kizáró fázisomba. Erre mit csinál? Betáncol New Orleans-ba. Ha nem a saját szemeimmel láttam volna elsétálni a kávézóm előtt, akkor csak legyintettem volna, de megint kísérteni kezdett. Megzavarta a sziesztámat és ezért bűnhődnie kell. Meg sem lepődtem, hogy a város legelegánsabb szállodájában bérelt szobát, bár a hozzá hasonló patkányoknak inkább egy lyuk járna a földben, be kell vallani, ízlése volt. New Orleans az én otthonom volt, ismertem minden centiméterét és megvoltak a magam kapcsolatai is, amelyek ha nem álltak volna rendelkezésemre még mindig ott lett volna a tőle kapott ajándék, az igézés. Ráérős léptekkel sétáltam fel az emeletre, ahol a szobája volt, de nem találtam bent. Ehelyett vízcsobogás fogadott, remek lehetőség volt ez a maradásra és a meglepetés okozására. Az ágyon foglaltam helyet és abban a pillanatban, ahogy nyílt a fürdőszoba ajtaja úgy pattantam fel, mint akit űznek, két kezem ujjait a nyakára szorítottam és a falnak taszítottam. Nem érdekelt, hogy jócskán idősebb nálam és hogy egy húsz centivel magasabb és körülbelül harminc kiló színtiszta izommal nehezebb férfi ellen indultam. - Szívesen kérdezném én szépen is, de képtelen vagyok normális szavakat a számra venni a közeledben, szóval mi a francot csinálsz te itt? - Vontam fel a szemöldökömet mély lélegzetet véve.
Az információt többre becsülöm, mint egy teli pénztárcát. Már csak azért is, mert utóbbival rendelkezem, hála annak, hogy piszok nagy szerencsém van a kártyához. Vagy csak arany kezeim vannak, ez még nem dőlt el. Minden esetre az esti kaszálásom mindkét verziót megerősíti. Viszont egy jó partinál sokkal fontosabb most nekem az, hogy a kislány tudomást szerzett a jöttömről. Nem is telt olyan sok időbe, mint ahogy azt gondoltam. A tervem még közel sincs kész, épp ezért van szükségem egy kis magányra ma éjjel, ahelyett, hogy csöcsikével összegyűrjük a lepedőt. Már régen másra fáj az én fogam. Számtalan lehetőségem van még így is arra, hogy meglepjem. Szeretem magamhoz vészesen közel engedni, láttatni vele, hogy mennyire közel járt hozzám, aztán eltűnni nyom nélkül. Hogy még érezze a cigarettafüstöt a levegőben, amit az imént fújtam ki, mikor én már felszívódtam. Határozottan szórakoztató, kipróbáltam már néhányszor. Legutóbb viszont túl hamar feladta.. Magam sem gondoltam volna, hogy valaha ezért fogom úgy érezni, mintha elszalasztottam volna valamit, és - ugyan a világért se vallanám be, de - mélységesen megtaposta az önérzetemet is. Végigszántott rajta. Hozzászoktam, hogy makacssága révén esély sincs arra, hogy feladja, nem hiába játsszuk ezt a macska-egér játékot hosszú évek óta. De valami megváltozhatott, és engem ez a változás roppant mód érdekel. De hiába vannak laposkúszásban mászkáló informátoraim, ez még nekik sem volt egyértelmű. Csak ennek hála nem vagyok lépéselőnyben. Nem mintha nagyon érdekelne. Elvégre, ha valamit nagyon tudok, az az, hogy mennyi kockázatot ér meg ez a nőszemély. A többire ráérek holnap is. Legalábbis azt gondoltam, hogy egy kiadós zuhany után jöhet a nap végi megérdemelt pihenő. Borítékolható volt a meglepődésem, mikor a frissítő zuhany után az ágyam melege helyett torokszorító élményben volt részem.
Kezdőlap
|| 
