Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 26, 2016 11:13 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
dane & charlie
Mond valamit. Nem elég, hogy egy utcában lakunk, a közvetlen szomszédom, közös a sövény, meg a hátsó kertbe is átlátok, ha épp úgy tartja kedvem. Meg kell még szoknom, az tény. De második benyomásra nem olyan förtelmes fazon, mint ahogy én borítóról könyveltem, mikor megláttam sörrel a kezében dajdajozni a haverjaival. Az én rovásomra. - Én nem menekülök. Inkább a probléma elébe megyek.. - rántok vállat. Ezt már ő is tapasztalhatta, nem kis feszültséget keltettem vele, mint látszik teljesen feleslegesen. Végülis kölcsönösen megállapíthattuk, hogy nem az ördög lakik a szomszédban, legalább ezt is tekinthetjük egyfajta előrelépésnek. - Megfontolom.. - biccentettem az ajánlatára. Nem kétség, hogy ráférne az én kertemre is egy pár hozzá értő kéz, és történetesen a szomszédban lakó férfi ma már a többedik ajánlatot tette nekem. Ha nem lennék tisztában a helyzetemmel - ahogy ő nincs - akkor valószínűleg készségesebb lennék. De egyelőre csak vissza akarok zökkenni a normális életvitelbe - már ha létezik egyáltalán olyan nálam. - De kezdetnek mondjuk tegeződhetnénk. Olyan idegennek tűnik ez a magázódás. És rettentően hivatalosnak. Legalább itthon ne ez várjon.. - kérem tőle ezt az apró szívességet. Szinte sérti a fülemet, ahogy mély hangja megütközik a közvetlenségben, mikor magázni kezd. Ez talán egy újabb lépés. Vagy valami hasonló. Bebizonyítom, hogy nem vagyok én olyan borzasztó szomszéd. Furcsa hallani, hogy egyedül van, ahogy az is, hogy így áll a dolgokhoz. A hozzá hasonló pasasoktól azt várná az ember, hogy van egy dögös barátnője, meg legalább két szeretője. Vagy talán előítéletes vagyok, amiért megjártam már ezt a háromszöget. Nagyon remélem, hogy csak háromszög volt, és nem valami más alakzat, ami még inkább felzaklatná amúgy sem rózsás kedélyemet. - Teljesen meg tudlak érteni.. - nyugtázom mosolyogva. A végén még annyira megváltozik róla a véleményem, hogy elkönyvelem a "rendes fickó" kategóriába. Mennyivel másabb az, ha valakivel értelmes dolgokról beszélünk ahelyett, hogy rárúgnánk az ajtót és felháborodva elküldenénk melegebb éghajlatra, amiért külvárosi suttyó módjára nem hagy nyugtot szegény szomszédasszonynak a nagy lármával. - Nem egyszerű az üzletemberek élete.. - bólogatok nagyokat. Reggel megy, este jön, biztos van egy jól menő cége, ami folytonos jelenlétet kíván meg tőle. Teljesen világos, hogy elsődleges szempont neki. Nekem is az lenne, ha hasonló cipőben járnánk. - Óh, nem tartalak fel, biztos van ezernyi dolgod. A végén még féltékeny lenne a kutyád.. - vetek egy pillantást abba az irányba, amerre az ebet sejtem, és meg is pillantom a gyönyörűt az ablakban. - Köszönöm az újságot.. - intek egyet a bögrével a kezemben, majd magamhoz hívom Zeuszt, aki ugyan csak másodszorra, de veszi a lapot és elindul befelé. Lassan nekem is indulnom kell, hogy valami elfogadható külsőt varázsoljak magamnak. Nem mindenki tűri el a kialvatlan látványomat úgy, mint az újdonsült szomszéd. - Szép napot! - búcsúzom, aztán nem várva a válaszra, talán túl sietősen is, távozom a színről.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Aug. 13, 2016 11:34 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
charlotte & dane
- Amíg egy utcában lakunk, kénytelen-kelletlen össze fogunk futni. Ezen csak az segíthet, ha az ellenkező irányba menekülünk, amint megpillantjuk a másikat. – Nem terveztem ilyen lépéseket tenni sem vele, sem mással. Az, hogy nem akarok kapcsolatokat kialakítani a szomszédjaimmal nem volt rám jellemző. Más kérdés, hogy időm nem volt rá. Amikor elindultam, szinte még hajnal volt, napközben nem tartózkodtam itthon, hazaérve pedig már aludt az utca, de a közvetlen szomszédom biztosan, mint azt megtudtam. Legközelebb tényleg lekapcsolom a reflektort, mielőtt befordulnék a feljáróra, csak néha az egész napos munka után az orromig nem láttam el. Ha nem lett volna az adminisztráció, biztosan frissebb lettem volna a napok végén, de mindig azzal szenvedtem a legtovább. - Ha igényt tart rá, én a rendelkezésére állok kert-ügyben. Hátha így ki tudom engesztelni és elkaparni a föld alá a nem éppen fényes első benyomást. – A felajánlásom teljesen önzetlen volt, amolyan jól nevelt, kertvárosi sráchoz méltó és a szavai, miszerint nincs se barátja, se férje, megerősítettek abban a hitemben, hogy talán nem rossz ötlet így elkezdeni kiépíteni a jó viszonyt. A féltékeny párokat inkább megpróbáltam elkerülni, de mivel úgy tűnik, csak a kutyája volt mellette, aki szemmel láthatóan kedvelt, a probléma maximum abban jelentkezhetett, hogy Charlotte nem kívánta elfogadni a felajánlásomat. - Én is egyedül élek. Magához hasonlóan jelenleg sem időm nincs a családalapításra, se nem érzem még készen rá magam. Úgy tűnik a környék ezen része már csak ilyen. – Mosolyogva megvontam a vállamat. Az ő kuncogása késztetett erre, hirtelen belém hasított a gondolat, hogy egy hozzá hasonló nő mégis milyen sötét varázslatnak köszönhetően lehet egyedül? Bár jobbnak láttam, ha ezt inkább megtartottam magamnak, ha nem akartam, hogy a kávésbögréje tartalma a fejemen landoljon. – A munkám az én társam. Reggel megyek, éjszaka jövök, nem szeretnék kitenni senkit ennek az életmódnak. Egy kapcsolatnak nem csak annyi a lényege, hogy legyen. – Még egyszer megvakartam a kutya fülének tövét, aki szemmel láthatóan szerette volna, ha csak vele foglalkozom. Életerős, aranyos kutya volt, látszott rajta, hogy sokat foglalkozik vele a gazdája. A sajátomra emlékeztetett, aki kicsit el volt kényeztetve. – Úgyhogy én is tökéletesen megvagyok a kutyámmal, aki éppen nem érti, miért is álldogálok kint az utcán, amikor bemehetnék hozzá. – A fejemmel a házam ablaka felé biccentettem, ahol nem lehetett mást látni, mint a zsemleszínű labrador kikandikáló fejét, aki értetlenül nézte a hármasunkat.
Nem az első eset, hogy Zeus teljesen úgy tesz, mintha sosem foglalkoznék vele. Kifejezetten bosszantó tud lenni, hogy ezt minden alkalommal eljátssza, még azt hinné az ember, hogy nem gondoskodom róla megfelelően. Pedig ez a feltételezés igencsak nevetséges, pláne nem igaz. Szeretném azt hinni, hogy nem is ellenem irányul, sokkal inkább egyszerűen csak szeret a figyelem középpontjában lenni, most éppen Dane figyelmét élvezve. Én pedig azon kapom magam, hogy ez egy kissé, mintha zavarna. Teljesen bolond vagyok. - Ezek szerint többször fogunk összefutni, mint azt gondoltam.. - sóhajtok egyet. Nem neheztelően, inkább csak konstatálva, hogy a szomszédommal nem ártana érdemben is szomszédi iszony helyett viszonyt kialakítani, mielőtt az őrületbe kergetjük egymást. A helyzetet elnézve ugyanis, a kertet nekem is rendbe kell tennem a közeljövőben. Magamat ismerve viszont elég valószínű, hogy ez nyárnál előbb nem fog bekövetkezni. A munkámat nem hagyhatom ott tessék-lássék módjára másra, aki egyáltalán nem ismeri a pácienseimet. - Bár valószínűleg nekem nem megy majd ilyen jól.. - emelem szemem az ég felé. Bővelkedem az olyan dolgokban, amikben nem mutatok túl nagy tehetséget. - Nem, nincs... - vágom rá gondolkodás nélkül. Örülnék, ha nem azzal kellene szembenéznem, hogy a környék azon csámcsog, hogy a tönkrement házasságom miatt visszaköltöztem a családi házba és egyedül kucorgok ebben a hodályban a kutyámmal. Anthony hamarosan úgyis a múlté lesz, amint hajlandó lesz végre aláírni a papírokat anélkül, hogy Zeust is magával akarná vinni. Kár lenne azzal indítani amúgy sem fényes ismeretségünket, hogy tényleg egy hisztérikus libának könyvel el, aki még a férjét is annyira kikészíti, hogy inkább egy másik nőnél keres vigaszt. - Azt hiszem, nem igazán vagyok az az anya típus.. Vagy csak még nem gondolkodtam ezen, mint lehetőségen. Zeus a családom jelen pillanatban - rántok vállat. És ez nem is hazugság. A hirtelen jött szerelemnek köszönhetően olyan vak voltam, hogy nem terveztem előre, csak a pillanatnak éltem, ami akkor még jó ötletnek tűnt. - Na és fordítva? Az hiszem, a baráti társaságot mintha már láttam volna.. - kuncogok fel. Mindenkinek meg lehet a véleménye rólam, még jó, hogy nem strapálom túl magam emiatt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Május 26, 2016 8:52 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
charlotte & dane
Ha valamire, arra nem számítottam, hogy ma reggel a szomszéd kutyájának a fülét fogom vakargatni, miközben az említett nő éppen a kertemet dicséri. Bevallom, nekem semmi bajom nem volt a kertvárossal. Sőt, jobban szerettem itt élni, mint eddig máshol: a belvárosban is béreltem már lakást, arról nem is beszélve, hogy a egyetem alatt megtapasztaltam a kollégium gyönyörűségeit és néha tragikus viszonylatait, de mindig is a nagy udvarral és sütiosztogató szomszédsággal éreztem jól magam, hiszen ilyen környezetben nőttem fel. A szüleim a környék megbecsült és kedvelt lakói voltak, ezzel pedig az járt, hogy vagy nálunk gyűlt össze a szomszédság vagy mi mentünk át az utca másik oldalára. Ez itt nem volt túlságosan jellemző, de jelenleg még nem is voltam abban a helyzetben, hogy a családommal vándoroljak bárhová, tekintve, hogy egyedül éltem. - Köszönöm. Ha hétvégén van egy kis időm, azt általában kint töltöm, igyekszek elfogadható külsőt erőltetni a házra és a környékére. - Egyáltalán nem ferdítettem az igazságon, ha éppen nem ügyeltem vagy hívtak be egy fontos eset miatt, akkor vagy a veranda padlózatát cseréltem le és festettem és a tartóoszlopokat, vagy füvet ültettem, esetleg találtam valami mást, ami leköthetett. Csak estére szoktam megengedni magamnak, hogy kiüljek az udvarra és nézelődjek, vagy máshol lazítsak. - Szóval ketten? Se barát, se férj, se gyerek? - Emeltem a nőre ismét a tekintetemet, ám a kutyát már ha akartam volna se tudtam volna figyelmen kívül hagyni, úgy bújt a kezem alá. - Persze, nem rám tartozik, nem akarok bunkóbb lenni, mint amilyennek már eddig is tűnök. - Vigyor kúszott az arcomra, abból a fajtából, ami azért közölte, hogyha nem szeretne, nem muszáj válaszolni a kérdésemre. Csupán nem volt megszokott, hogy egy hozzá hasonló gyönyörű nő család nélkül költözik a kertvárosba.
Válasza elgondolkodtat több dolgon is. Először is, ha több, mint egy éve költözött ide és én vagyok az első, aki megfenyegette, hogy rossz vége lesz a nagy ricsajnak és perre viszem az ügyet a rossz szomszédságra hivatkozva, akkor talán mégis én vagyok egy kicsit érzékenyebb a kelleténél. Mondom talán. - Nos, szép a kertje.. - pillantok ismét át a sövényen. A gyep tényleg sokkal jobban néz ki, mint az én házam előtt. A szomszéd fűje..?! Mire a gondolatmenet végére érek, már rájövök arra is, hogy ezt hangosan is kimondtam. Az enyémmel kár lenne összehasonlítani, régóta el van hanyagolva, bár még így sincs olyan rossz állapotban, mint hittem. Még nem volt sem időm, sem kedvem kicsinosítani. - Igen, tudom, mivel körülbelül negyedszerre hallom, ma reggel... - forgatom meg a szemeimet, de nem tudok nem elmosolyodni rajta. Érzem, hogy nagyon igyekszik meggyőzni arról, hogy nem lármás, csakhogy ez az én tapasztalataimmal nem igazán egyeztethető össze. De azért szép próbálkozás, azt meg kell hagyni. - Ahogy vesszük, lehetne rosszabb is... - rántok vállat ezzel nyugtázva szavait. - Köszönöm, majd észben tartom.. - ismétlem magam utána jóval barátságosabban. Nem mintha szándékomban állna a szomszédom kebelbarátaival tölteni a szombat estémet, de ha nagyon rámenős, még a végén meggyőz róla, hogy tényleg rám fér. Atya ég, valóban ennyire látszik rajtam a kialvatlanság? Talán csak a jókedv hiánya teszi. De még így is jobb hangulatban vagyok, mint amilyenben Zeusz nélkül lennék. Ő legalább egy kis színt visz az egysíkú hétköznapjaimba is. Ezért is nem tudok rá haragudni, mikor meglátom, hogy áruló módjára fúrja orrát Dane kezéhez. Könnyen barátkozik, borzasztóan szelídnek tűnik ilyenkor, de olykor több a gond vele, mint a pácienseimmel. - Igen, élvezi a rivaldafényt.. - nézek rá ellágyulva. Le se tagadhatnám, hogy a kutyám a szöges ellentétem, vele ellentétben én sose szerettem szerepelni, ő viszont rendkívül jól elvan akkor is, ha éppen az összes figyelmet bezsebeli. - Oh, nem, nincs.. Csak ketten vagyunk. Nem is tudom mit csinálnék, ha még egy lenne belőle.. - tettetek rémületet. Feltűnt, hogy kétértelmű volt a kérdése, én pedig a dolog könnyebbik végét fogtam meg ahelyett, hogy a saját helyzetembe avattam volna be. De ki tudja, nem ismerem még, az is meglehet, hogy tényleg csak azt térképezte fel, hány eb van a szomszédban, akik alkalomadtán átszabadulva feltúrhatják az udvarát.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Ápr. 22, 2016 3:45 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
charlotte & dane
- Mikor költöztem? Körülbelül egy éve. Plusz mínusz pár hét. - Igazság szerintem nem szoktam fejben tartani a felesleges dolgokat és az, hogy mikor költöztem ide, nekem nem sokat jelentett. Ha hivatalos ügyet kellett intéznem, ahhoz ott volt a tulajdonlap, de az én agyam már csak úgy működött, hogy nem fogadott be semmilyen mellékes információt vagy ha mégis, igyekezett kiszórni azokat. Persze azt lefogadtam volna, hogy a szomszédom szemében ez is leginkább a felelőtlenség jele lehetett, de kezdtem azt hinni, hogy eleve nem fogom tudni magam jó színben feltüntetni. Pedig állítom, ez a nő nem házsártos, csak kimerült, nincsen jó hónapja vagy bármilyen más küldő tényező játszik szerepet a viselkedésében... látszik rajta, néha önkéntelenül is halványan elmosolyodik és mivel azt vettem észre, hogy nem nagyon érdekli mások lelkivilága és nem szívbajos, mertem arra gondolni, hogy alapjáraton kedves, megnyerő személyiség. Csak a találkozásunk és a fű alatt futó közvetett bemutatkozásunk nem sikerült jól. - Azért nem hiszem, hogy lett volna rá példa, hogy valakit egy kertiparti miatt vigyenek egy bilincsben. És tudja... magán kívül még senki nem panaszkodott. - Egyáltalán nem voltam komoly, de remélem észrevette, hogy a komolytalanságom nem az problémája ellen irányult. Sőt, mivel bocsánatot is kértem tőle, igazándiból is sajnáltam, hogy zavartam őt. Mások még nem rúgták rám az ajtót azzal az indokkal, hogy hangos lennék. - Az lenne a csoda, ha ilyen munka mellett kipihent lenne és nem öntené literszámra magába a kávét. Hasonló cipőben járok, ezért is kell néhanapján a lazítás és azért is hívtam meg, hátha magára is ráfér egy kicsit. - A kávé nekem is jó ideje olyan volt, mint a víz, ha tehettem, azt ittam. Szerencse, hogy nem volt semmi olyan szervi problémám, ami miatt hanyagolnom kellett volna és egyébként sem voltam egy álommanó, hogy hamar megadjam magam a fáradtságnak. Ebből a szempontból tényleg nem kívánhattam volna mást. A munkám sikerességének másik alapja az volt, hogy az állatok ne akarják leharapni a karomat, de látva, hogy Charlotte kutyája is szimpatikusnak talált, beigazolódott, hogy ezzel sem lesz még problémám egy darabig. Leguggoltam és megsimogattam a kutyát, aki már félig az ölembe is ugrott. - Barátságos. - Megvakartam a kutya fültövét, aki a nyelve kiöltésével jelezte, milyen jól érzi magát. - Ketten laknak a házban vagy van egy túlságosan jól rejtőzködő társa is? - Kérdeztem rá hirtelen felindulásból. Eddig nem igazán láttam nála látogatókat, nem mintha az lenne a legfontosabb dolgom, hogy az ablakban álljak és figyeljek.
Váratlanul ért a változás, ennyi az egész. A kedves, idős már jól ismert házaspár helyett kaptam egy olyan szomszédot, akiről ugyan keveset tudok, de a szokásai kezdik magukat bevívni az én mindennapjaimba is, amihez nem tudok jó képet vágni. Biztos ez is valami Wayne-dolog, mint ahogy nagyon sok minden más, amit nem tolerálok. Anthony legalábbis biztosan erre fogná. - Azért örülök neki, hogy velük minden rendben.. - engedek egy kicsit a nosztalgiának és az almáspitén túl visszaemlékezem arra az időszakra is, mikor épp nem voltam a szívük csücske, mert a vadonatúj biciklimmel keresztülszántottam a virágágyásukat. Úgy nézett ki a járda és az előkertjük is, mintha minimum régészeti kutatásokat készítenének elő. Nem volt kellemes becsengetni és tetőtől talpig mocskosan várni a leteremtést. Az emlék gondolatára is apró mosoly kúszik az ajkaimra és akaratlanul is a szomszéd virágágyása felé vetek egy pillantást, ami úgy tűnik, hogy szépen rendben van tartva. - Mikor is költözött ide? - vetem fel mintegy mellesleg a kérdést. Az biztos, hogy előttem. A kert állapotából pedig arra következtetek, hogy nem túl régen, vagy ha mégis, akkor vagy Haufman-féle kertésze van, vagy ő maga az, aki ennyire igényes a környezetére és rendben tartja a kertet. - Nem vagyok előítéletes, csak néha élek a gyanúperrel, hogy az új szomszéd taktikus magatartása arra vezethető vissza, hogy nem akarja a bíróságon vagy a rendőrőrsön végezni a szomszédjogok megsértése miatt.. - próbálom megmutatni azt az oldalamat is, amikor saját magamat ironizálom, hátha megérti, hogy nem vagyok olyan zsémbes, csak kivételesen rossz ez az időzítés. Az életem épp elég kilátástalan időszakában van, így a kedvességemet nem sűrűn mutogatom, mintha azt is bedobozoltam volna a többi holmimmal, amik még szanaszét vannak a lakásban. Talán egyszer az is előkerül. - Akkor már épp ideje volt.. Íme itt vagyok, hús-vér valómban, karikás szemekkel, és egy fél kávéval. Talán nem így képzelné el azt az embert, aki nap nap után azzal foglalatoskodik, hogy a mai fiatalságból tisztességes felnőttet faragjon, de.. ez van. Ez az a szakma, ahol nincs telített piac.. - rántok vállat. Voltaképpen eléggé hiány van a szakemberekből, akik egyszerre végeznek nevelői, pszichológus és szociális munkát és különböző felméréseket. A mostani program például kifejezetten a legproblémásabb esetekre vonatkozik, akiknek nem jósolnak túl fényes jövőt a statisztikák. De én még mindig nem azt vallom, hogy az ember csak egy szám. Nem. Nem hiszek a statisztikáknak, míg én magam oda nem álltam és meg nem állapítottam, hogy a javíthatatlan és romló tendencia tényleg fennáll és a bűnös életvitelt már nem tudja elhagyni. Pályafutásom alatt csupán kétszer mondott csődöt a tudományom, ami egész szép adat. - Zeusz.. Igen, gyönyörű. - mosolyodom el és megveregetem a combomat jelezve ezzel, hogy most már nem muszáj csak az orrát kidugnia a ajtó résén. Jól nevelt, abszolút szófogadó kutya, aki jelenleg egyeduralom alá vonta a szívemet és minden csepp figyelmemben ő lubickol. - Nem igazán tudom, mihez kezdenék nélküle.. - sóhajtok nagyot, amint meglátom, hogy már nyargal is felénk és hirtelen lefékezve előttem majdnem sikerül elsodornia. Nem kölyök már, mégis kajla kicsit, de közben olyan édes, hogy nincs szívem rá haragudni. Főleg annak tudatában, hogy a férjemnek követelése lehet, hogy a kutya kerüljön hozzá azért cserébe, hogy aláírja a papírokat. Ebben viszont nem látok logikát, csupán a bosszú szagát érzem a levegőben. Zeusz pedig valószínűleg valami mást, hisz kifejezetten érdeklődik az új szomszéd iránt és meglepően barátságos vele. Először csak felnéz rá, aztán körbe is szimatolja és az orrával kezdi bökdösni. Figyelemre vágyik.. Az áruló.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Ápr. 11, 2016 10:39 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
charlotte & dane
Megvontam a vállam. Én csak annyit tudtam, amit az előző tulajok elmondtak nekem, nem kerültem az alatt a pár hét alatt nagyon közeli kapcsolatba velük, míg ők kiköltöztek, én pedig be. Az viszont biztos, hogy aranyos kis öregek voltak, látszott rajtuk, hogy ugyan nehezükre esik megválniuk a házukról, majd’ kiugranak a bőrükből, hiszen a családjuk közelében lehetnek. Reméltem, hogy ebben a korban nekem is ez lesz a legnagyobb örömöm az életben. - Úgy látszik, a dolgok változnak. A családi veszekedésekbe nem avattak be. – És nem is kérdeztem. Örültem, hogy le tudtam csapni egy hatalmas, kertvárosi házra, amiben csak annyi felújítanivaló volt, hogy a saját képemre kellett formálni, ami mára sikerült is, különben nem érezném magam túlságosan otthonosan. Az eddigi ittlétemben nem igazán tudtam negatívumot találni, az előttem álló nő volt az első, aki bármit kifogásolt volna rajtam és a viselkedésemen. Érdekelt, hogy ami jó a nyugdíjasoknak, neki vajon miért nem. - Ugyan már, mindig mindenkivel ennyire előítéletes vagy csak engem tisztel meg ezzel? – Kérdeztem látva, hogy eléggé húzgálja a száját és alattomos hátsó szándékot feltételez a meghívásom mögött. Az egyetlen szándékom az volt, hogy megmutassam neki, nem faragtak engem olyan rossz fából és hogy egy baráti összejövetel nem csak nyűg lehet a számára, hanem jól is érezheti magát. – Nem is ismer és a barátaimat sem. Fogja fel úgy, hogy Ön mindent megtesz a maga részéről, hogy ne randalírozó huligánokként gondoljon ránk. – Amit még mindig nem értettem, hiszen én magam sem voltam egy nagy partiarc, ennyi kikapcsolódást szoktam megengedni magamnak és ez sem a legdurvább ereszd el a hajam-partikhoz hasonló szórakozás volt. De ahogy megemlítette mivel foglalkozik rögtön az villant be az agyamba, hogy ki tudja, talán mindenkire problémásként gondol, ha már ilyen fiatalokkal foglalkozik. Gonosz. Inkább ki sem mondom ezt a gondolatomat, mert nekem vágja a postaládáját. - Mernék nem helyeselni azzal szemben, aki emberek segítésére tette fel az életét? – A halvány, le nem kopó mosolyommal vontam fel a szemöldökömet. Kezdtem kapisgálni a dolgot… egész nap problémamegoldással gürcöl, jó, hogy feszült. De talán ezért kellene kicsit nyitottabbnak lennie. – Kemény meló lehet, nem is találkoztam még olyannak, aki ezt csinálta volna. De van egy olyan érzésem, hogy Zeusz megadja Önnek a napi boldogságadagot. Nagyon szép kutya. – Pillantottam az ajtón kikandikáló fej felé, aki vélhetőleg a gazdája felsőbb utasítására várt, csak hogy kijöhessen.
A jó szomszédság alapja egy jó kerítés. Ebben az esetben egy buborék lenne a legideálisabb, amit felhúznánk az ex-Haufman ház köré. Nehezemre esik elhinni, hogy én vagyok az egyetlen a környéken, aki szóvá teszi az éjszakai tivornyát, mikor az átlagéletkor már lassacskán a temető felé kóricál az utcánkban. Vagy a nyugdíjasok már olyan süketek, hogy nekik édesmindegy, mi zajlik éjszaka a környéken. De majd leszek én a szócsövük, egye fene. - Micsoda? Már unokájuk van? Angela nem sokkal idősebb nálam, és emlékszem, mikor azzal fenyegette az anyját, hogy soha nem lesz belőle nagymama. Nem igazán jött ki a gyerekekkel.. - elmélkedem hangosan, miközben kissé ráncba szalad a homlokom. - Nagyot fordult a világ... - rázom meg végül a fejem és a hangomba a kelleténél több érzelmi töltés vegyül. Én mindig is jól kijöttem mindenkivel, vágytam a szerelemre és végül olyan gyorsan és olyan erővel vett le a lábamról, aminek a levét most iszom. Itt vagyok harminc évesen, tudatában annak, hogy egy életen át hazudtak nekem a szüleim, a leendő exférjem a válási papírokon trónol és a legnagyobb boldogságot az életemben egy kutya nyújtja. Nem mondok azzal senkinek új információt, hogy nem igazán ez szerepelt a tíz éves tervemben. - Óh, kösz a meghívást... - eszmélek fel közben, mielőtt még az arcomra is kiülne az a sok minden, ami végigszaladt az elmémen. Hazudozásban nem vagyok jó, és semmiképp nem tartozik rá a magánéletem. - Jó taktika áthívni a szomszéd sárkányt, így legalább nem kell attól tartania, hogy váratlanul toppanok be és lekapom a tíz körméről.. - bólintok elismerően. Más alternatíva nem jut eszembe, mi a frásztért hívhatna át. A társaságot nem ismerem, tulajdonképpen őt sem, és a társasági életem az elmúlt években nullára redukálódott. Tökéletes partigyilkos lennék. - Majd észben tartom.. - hárítom el végül a válaszadást. A valószínűsége viszont, hogy megjelennék egy ilyen eseményen, valahol mínusz tartományban mozog. - Már másodjára helyesel ma reggel.. Jól hallom? - nevetek fel, bár furcsállom a helyzetet. Először igazat ad nekem a minapi kirohanásom miatt, most pedig a belvárosi nyüzsgést veti el. Egész szimpatikus, és nem csak azért, mert bocsánatot kért. Addig viszont nem fogom megkedvelni, míg rá tudom aggatni a kiállhatatlan szomszéd jelzőt. És vica versa. - A friss levegő nem minden. Zeus is jobban érzi itt magát. Igazából ő kelt engem minden reggel, nem magamtól pattanok ki az ágyból hajnalok hajnalán. Nem viseli jól, ha elhanyagolom. És én úgy dolgozom, mint a normális emberek, hivatalosan nyolctól négyig, a város másik felén, az Ifjúsági Központban. Öhm.. problémás gyerekekkel foglalkozom. - vázolom nagy vonalakban neki. Elég az a szó, hogy gyerek, máris megértheti, miért is olyan fontos, hogy legalább a nap többi részét nyugodt környezetben tölthessem el. Igazából a legtöbbjük büntetett előéletű, de ezt nem szívesen hangoztatom. Az emberek első gondolata ugyanis az, hogy ez egy veszélyes munka. Nem vagyok egy paprikás természetű ember, sőt, nálam nyugodtabbat keresve sem találhatnak városszerte. A munkám megköveteli, de inkább azt mondanám, hogy a természetem miatt választottam a hivatásom, és nem fordítva. A jellemem annyiban változott csak az utóbbi időben, hogy a kedélyem miatt egy időzített bomba kellemesebb társaság nálam. Arról legalább lehet tudni, mikor robban.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Márc. 24, 2016 6:31 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
charlotte & dane
Mintha meglepődést láttam volna rajta, de nem akartam feltételezésekbe bocsátkozni, elbízni magam pedig pláne nem, de úgy éreztem, kissé jobb irányba haladunk, mint az elmúlt este. Én megtettem minden tőlem telhetőt, még megígérni is megígérhettem volna neki, hogy ezentúl bezárkózok az ajtó mögé és meg sem mukkanok, ha ő is otthon tartózkodik, de azt nem hittem, hogy erre vágyott volna. Biztos volt valami más is a kirohanása mögött, ami ugyan nem az én dolgom volt, végül mégis rajtam töltötte ki a dühét, mert két kertiparti miatt rám rúgni az ajtót eléggé eltúlzottnak tűnt, viszont most normális körülmények között beszélgetve vele nem tűnt házsártosnak, akit mindenki gyűlölt, mert elmarta az embereket a közeléből. - Volt szerencsém hozzájuk. - Bólintottam, amikor felemlegette az előttem a házamban lakókat. - Mrs. Haufman nekem is sütött pitét, miközben elmesélte, hogy közelebb szeretnének lenni az unokákhoz, ezért Memphis-be költöznek. Úgyhogy ha az ő almás pitéjére vágyik, kocsiba kell ülnie, mert én nem tudok sütivel szolgálni. Maximum hamburgerrel, ha mondjuk úgy döntene, hogy csatlakozik hozzánk szombaton egy kis grillezésre. - Burkoltan egy meghívást tártam elé. Meglepődtem volna, ha elfogadja, de örültem volna neki, nem akartam rossz kapcsolatot ápolni a szomszéddal. Sok mindentől eltekintve szimpatikus volt, pedig az elmúlt percekben sem a jókedvéről és a túlzott nyitottságáról tett tanúbizonyságot, ám azt szerintem ő is észrevette, hogy megértettem, mit akart kinyögni, amikor azt próbálta magyarázni, hogy egyébként nem kiabálással telnek a napjai. Nekem is vannak rossz napjaim és ugyan nem a szomszédon töltöttem ki a haragomat, mert eddig nem volt.. ki tudja, talán majd most. Vagy nem. - Ebben egyetértünk, a belvárosban élni nem olyan, mint itt. Munkanapon nem zavar, hogy hangos és zsúfolt, de reggel sokkal jobb kijönni a friss levegőre. - Azt hittem én vagyok az egyetlen, aki még nem súrolja ebben a negyedben a nyugdíjkorhatárt, most kiderült, hogy mégsem. - Mit dolgozik, hogy ilyen korán kell kelnie és szükséges hozzá a csendes környezet? - Érdeklődtem őszinte kíváncsisággal. Mit tudtam volna róla elképzelni? Azt biztos nem, hogy irodai dolgozó vagy valami monoton munkát végez... ahhoz túl különlegesnek tűnt.
Szerencsémre olyan ember vagyok természetemből vagy neveltetésemből fakadóan, akivel nehéz nem kijönni. Az utóbbi hónapok viszont rányomták a bélyeget a legtöbb kapcsolatomra. Talán Faye az egyetlen, aki úgy ahogy tolerálja, hogy a kedélyem pálfordulásszerűen változik. Nem csak napról napra, van hogy óránként. Nem véletlenül költöztem vissza abba a környezetbe, ami annó biztosította a kiegyensúlyozott életkörülményeket. Annak nem különösebben tulajdonítottam jelentőséget, hogy azóta az életem fenekestül megváltozott. De nem csak az életem, a szomszédságom is. Visszasírom szomszédot, akitől a hét minden napján sütőolajszag szivárgott át, habár nem volt olyan erős légfrissítő, amivel ki tudtam volna üldözni a nappalimból, legalább aludni tudtam rendesen. És felszedtem néhány plusz kilót is, mert a rántott hús illata megtette a hatását. Szinte mindig éhes voltam, akkor is ha nem. Dane-hez képest mégis szintet lépett. - Ha rajtam múlik, másért se.. - horkantok fel, hangom halk, szinte csak motyogok az orrom alatt, de így is kiérződik belőle a szarkazmusom. A vigyora pedig nem vett le a lábamról. Újfent. Sőt, inkább idegesített, amiért ennyire jófejnek akar tűnni. Ami végképp hirtelen ér, az a rögtönzött bocsánatkérés, még ha ez így nyíltan nem is hangzott el a szájából. Kell egy perc, meg egy korty a kávémból, hogy felfogjam, békülést kezdeményezett, holott én indítottam ellene a kis egyszemélyes hadjáratomat. - Bocsánatkérés elfogadva. Gondolhatja, mekkora volt a meglepetés, mikor rájöttem, hogy már nem Mr. és Mrs. Haufmannal osztozom a sövényen.. Azt hittem, ha visszaköltözöm, azzal visszakapom a szomszédokat is. A néni valami isteni almáspitét tudott sütni.. - sóhajtok nagyot. Azt valószínűleg kizárhatom, hogy ezt a jó szokását átveszi tőle és szombat reggelente a verandán ülve forrón eszegetjük a pitét, ami a város legjobb cukrászait is simán kenterbe veri. - Egyébként jobb napjaimon, nem vagyok olyan... Szóval ennyire.. - keresem a megfelelő szót arra, hogy is jellemezhetném magam, végül feladom. Azt hiszem érti ő anélkül is, hogy minősítgetném saját magam. - Sok mindent mondanak, de nem kell feltétlenül hinni a szóbeszédeknek. Visszatértem a gyökereimhez. A családi ház itt állt üresen évek óta, még mindig olyan poros a lakás, hogy simán meg lehet bent fulladni, mintha vattát köpne az ember.. - forgatom meg a szemeimet. Tényleg nem túl kellemes odabent gubbasztani, nem véletlenül a szabad ég alatt kávézok ahelyett, hogy bent fojtogatnának a porcicák. - A nagyváros nem nekem való, egyébként is túlértékelik.. És egyáltalán nem kedvez a munkámnak - sóhajtok nagyot. Minél pörgősebb egy város, annál kevesebb idő jut arra, hogy odafigyeljenek egymásra az emberek, az pedig egyenes út a bűnözéshez. Tény, hogy nekem az lenne az érdekem, hogy legyen munkám, de elégedettebb vagyok, ha minél kevesebb fiatalkorú bűnöző kerül be a programba. Most még csak ismerkedem az új helyemmel, de ha a látszat nem csal, New Orleans statisztikái elég rosszak.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Márc. 23, 2016 8:52 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
charlotte & dane
Ha más nem, legalább amiatt idézőjelesen megnyugodhattam, hogy nem akarta leszedni a fejem csak azért, mert hozzászóltam. A múltkori találkozásunkból kiindulva ha nem lett volna bennem elég kurázsi talán inkább kihagytam volna a megszólítására kínálkozó lehetőséget, tekintve, hogy azután, hogy úgy dörömbölt az ajtómon, mintha éppen atomháború kezdődne még le is teremtett. Nem is kissé. Az ilyen helyzetek ihlethették a köpni-nyelni nem tud-kifejezést, tényleg úgy álltam előtte, mint akit odaragasztottak a padlóhoz és összevarrták a száját. De amit a fejemre olvasott, megért egy misét. Hangos szomszédnak, jogsértőnek, indokolatlanul zavarónak és egyéb szépségeknek hordott el és a hosszú lábait úgy csipkedte maga után miután rám rakta az eget is, hogy csak a hűlt helyét láttam. Most végre jobban megnézhettem, bár mosolyt nem rajzolt az arcára, vonásai egészen kedvesnek mutatkoztak. Ahogy a hanghordozása is. Nem kiabált, haladás. - Amíg küldik, fogadja el. Nem emiatt fogják börtönbe csukni. - Rántottam meg a vállam, ahogy kivette a kezemből az újságot. Én nem voltam nagy újságos, de a kávé mellett néha jólesett lapozgatni a papírokat és az külön öröm volt, ha az újságkihordó dobálgatása előtt ébredtem el és nem egy tócsából kellett kihalásznom a lapokat. - Magának biztos más szerepel a bizalomgerjesztő szó mellett a szótárában. - Mosolyom szélesebbé vált, hogy lássa, eszem ágában sincs neheztelni. - De beismerem, a legtöbb dologban igaza volt. Hétvégenként igyekszünk nem túlságosan hangosak lenni, ahhoz pedig már hozzászoktam, hogy a szomszédot nem zavarja a felkapcsolt fényszóró és a motorjáratás, mert ugye eddig nem lakott itt senki. - Beletúrtam a hajamba. A hát azóta üresen állt, mióta én beköltöztem és az elmondások alapján előtte sem lakott itt senki egy jó darabig. Nem mintha a mostani szomszédom sok vizet zavarna bármilyen viselkedéssel. - Charlie. - Örültem, hogy elfogadta a kezem, röviden és finoman megráztam az övét, aztán pár pillanat múlva elengedtem. Mit is várhattam volna, ha nem azt, hogy selymes, finom bőr borítja az apró tenyerét? - Régebben itt lakott? Azt mondják, aki egyszer elköltözik és magába szippantja a város, az többé nem jön vissza a csendet keresni. - Városi legenda, csak azt mondtam, amit hallottam, nem hiányzott egy kijelentés miatti ismételt kiborulás. Reméltem, erre nem kerül sor.
Néhány hete költöztem csak vissza a szülői házba, de már észrevehető rajtam a változás. Utoljára akkor töltöttem itt huzamosabb időt, mikor anyuék 30. évfordulóját készítettük elő a húgommal. Azóta rengeteg dolog változott meg. A legfájdalmasabb, legszembeötlőbb mind közül, hogy az az életerős asszony, aki életet adott nekem, már csak a képekről mosolyog rám. Talán ostobaság, de az éjjeli szekrényemen is őrzök róla egy fotót. Példakép számomra. Mindig is az volt. Olyan akartam lenni, mint ő. Önzetlen, okos, szerethető. Egy olyan nő, aki a puszta lényével bearanyozza mindenki napját. Ehhez képest azt kell mondanom, elég szarul haladok. Faye a megmondhatója, hogy a hirtelen fellángolás nem rám jellemző, és most már a bizonyíték is az orrom alá lett dugva. Képletesen persze, ugyanis a válási papírjaim egyelőre az ügyvédeink között játszanak meccset. Valamiért úgy tűnik, Tony képes lenne akár foggal-körömmel is ragaszkodni a házassághoz. Nem hozzám, rólam elég hamar lemondott, a papír kell neki. Azt még nem sikerült kiokoskodnom, hogy mi a francért. Az én egyetlen követelésem mindössze annyi volt az irányába, hogy Zeus a továbbiakban is velem marad. Nem kell a pénze, nem kell a háza, az autója, ő lenne az utolsó, akitől bármi mást akarnék. Ha igazán ismerne, tudná, hogy nem vagyok számító, nem vágyom másra, csak hogy megszabaduljak tőle. Ez olyan nagy kérés?! Minden reggel átfut az agyamon, hogy lehetne ez másképp is. Aztán Zeus magának követeli a figyelmemet és az egész gondolatmenet áttolódik a napnak azon szakára, mikor már ő sem olyan eleven. Szerencsém van vele, hogy eltereli a figyelmemet. Már korán reggel azon kapom magam, hogy a vigyort le sem lehet vakarni az arcomról. Nem is tudom, mikor ébredtem utoljára jó kedvvel, a korai óráim általában morgással telnek. A reggeli rutin után magamra kapok egy vastag kardigánt és a kezemben egy bögre tejeskávéval megindulok a friss levegőre. Azt terveztem, hogy egy bő fél óráig csak bambulok magam elé, és kiélvezem a kora tavaszi napsugarakat, de hamar akad társaságom is. A kéretlen fajtából. Aztán észreveszem rajta a segítő szándékot, ahogy újsággal a kezében várja, hogy odaérjek hozzá. - Jó reggelt! - viszonzom üdvözlését, határozottan kedvesebb stílusban, mint a minap. - Köszönöm. Azt hiszem, be kellene jelentenem, hogy negyedik napja kapok újságot anélkül, hogy fizetnék érte.. - veszem át tőle a kissé nyirkos papírhalmazt. A múltkori eset után talán már édesmindegy, milyen hangot ütök meg vele szemben. - I-igen.. Nos, nem a bemutatkozás volt az elsődleges célom, bár azt hiszem mégis sikerült bizalomgerjesztő első benyomást tenni.. - nézek rá dacosan. Engem nem hat meg a mosolya. A tények azok tények. A reflektora meg az én ádáz ellenségem, próbáljon csak meg aludni úgy, hogy kivilágítják a szemét. Bőr alól. - Charlie, a régi-új szomszéd - latolgatom egy ideig, hogy elfogadjam-e a felém nyújtott jobbot, majd az újságot a hónom alá vágom, a kávét átveszem a másik kezembe és kezet fogok vele. Határozottan, ahogy apám tanította.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Márc. 17, 2016 10:09 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
charlotte & dane
Hajnali öt óra volt, az egyébként hangos New Orlenas most szokatlanul csendes volt. Jobban mondva számomra nem volt szokatlan, hiszen ilyenkor már rendszerint ébren voltam, lefőztem a létfontosságú kávét és meghallgattam a húgom eszméletlenül fontos üzeneteit, amiket még azután hagyott, hogy úgy döntöttem, elég az ébrenlétből és alszok. Pedig nem voltam korán fekvő, egyszerre erősítettem az éjjeli baglyok és a pacsirták táborát, a 8-9-10 óra hossza alvást biztosan akkor találták ki, amikor én kiálltam a sorból. A munkaidőm a rendelőben egyre inkább kitolódott, amit nem bántam, mert ez azt jelentette, hogy apám végre rávette magát a kevesebb munkavégzésre, öregkorára nem is hiányzott volna neki egyáltalán, hogy bent legyen… de makacs volt, nem lehetett meggyőzni. Nem volt kedve véglegesen otthagyni a praxist, ezt azzal magyarázta, hogyha nyugdíjba vonulna, akkor biztosan elkezdődne nála a mentális leépülés és előbb ugrik ki egy ablakon, minthogy bárkinek megadja ezt az örömet. Így mindenki ráhagyta, addig, míg az egészsége engedi, úgyis ott lesz mellettem és a kisebb munkákat ő fogja végezni. Legalább több időt töltök el az öreggel. A kávé felhörpintése után kocogni indultam. A nap felkelőben volt, de szerencsére kevesen voltak, akik egyáltalán már elhúzták a függönyt, nemhogy kijöttek az utcára. Szerettem a kertvárost, nyugalmas volt, lakóhelynek tökéletesen megfelelt. A város nyüzsgése megfelelő volt hétköznap délelőttől egészen éjszakáig, hétvégenként, ha megrendezésre került egy-egy fesztivál, de élni sokkal jobb volt azon a helyen, ahol a hatalmas hátsó verandáról láthattam a folyót, a kertem majdnem akkora volt, mint egy jól megtermett birtoké és bármikor úgy dönthettem, hogy összecsődítem a bandát családostól-mindenestől és csapunk egy kertipartit, esetleg nekivágunk a víznek az általam készített hajóval. Persze ez nem mindenkinek tetszett… túl idilli is lett volna, ha az új szomszéd elnéző lett volna a szerintem cseppet sem szabályszegő tivornyákkal szemben. Pedig tényleg nem szoktuk elvetni a sulykot tekintve, hogy a haverok gyerekei is rendszeres vendégek, akik hajlamosak kidőlni egy idő után és bekuckolják magukat a nappaliba a labradorom, Villám mellé. És emlegetett szamár. Hazafelé kocogva észrevettem, hogy a szomszédba költözött nő éppen kifelé tart, valószínűleg az újságját akarta bevinni. Megálltam a járdaszegélynél, kifújtam magam, lehajoltam az összegörgetett papírért és megvártam, míg elém ér. - Jó reggelt. – A köszönéssel egy időben felé nyújtottam a újságot és egy mosolyt villantottam felé. Durcásnak tűnt, még lehet mindig neheztelt rám, bár eléggé úgy tűnt, jól kiadta magából a feszültséget pár napja a küszöbömön. – A múltkor úgy elviharzott, hogy bemutatkozni sem volt időm. Dane vagyok. – Azt nem mondhatja rám, hogy udvariatlan lennék, felé nyújtottam a kezemet és vártam, vajon most is egy tornádó fog lecsapni rám vagy fázist cserélve ő is elárulja a nevét.
Kezdőlap
