Jól van - gondoltam magamban -, most ráhagyom, hadd ülepedjenek a dolgok, aztán majd holnap szépen megpróbáljuk újra, és ha a fene fenét is eszik, akkor is bemutatom holnap a vőlegényének. Ha kell, bezárom a szobájába, és ott fogja megvárni, amíg az ideér. Megoldom, bármibe is kerüljön, férjhez fog menni, ebből nem engedek. És bele fog törődni szépe, ebből ugyancsak nem engedek.
- Igen, haza, és holnap pedig elmegyünk a vőlegényedékhez ebédre, és akkor majd szépen megismeritek egymást. Ott majd biztosan nem zavar meg minket egyetlen semmirekellő sem - jelentettem ki nyugodtan, s a továbbiakban lezártnak tekintettem a témát, legalábbis hazáig biztosan.

(folyt. köv. a Georgiev birtok udvara)

Megadást éreztem Erin hangjából, és... ez egyszerre töltött el örömmel, és töltött el félelemmel. Az anyjánál az volt veszélyes ha elmondta mit gondol, de Erin ebben más... nála az a veszélyforrás, ha nem mond semmit, mert olyankor ez azt jelenti, hogy olyasmik járnak a fejében, amiket úgy érzi nem mondhat meg nekem. S amikre sajnos én nem felelhetnék eszerint a szívem hangja szerint...
- Én megértelek Erin, tényleg - mondtam csendesen. Lehet hogy én szerettem az anyját mikor elvettem, de... azelőtt, amikor először kellett tudomásul vennem hogy el kell majd vennem valakit akit nem szeretek, akkor én is féltem, és nem akartam. De aztán Tatia mindent... megváltoztatott, hiszen beleszerettem, egy csapásra...
Szemem az útra tévedt, s a táj alapján meg tudtam saccolni, hogy nemsokára hazaérünk, akkor pedig Erina be fog zárkózni a szobájába, ezt szinte biztosra vettem..
- De ha magadban küzdesz, tényleg rossz lesz neked. Hidd el, ha megismered a jövendőbelid, szimpatikusnak fogod találni - bizonygattam komolyan. Én tudtam hogy rendes fiatalemberről van szó, és úgy gondoltam, őszintén, hogy szép pár lesznek Erinnel, de nem akartam hogy az a szerencsétlen olyan poklot kapjon, mint amit én kaptam. És természetesen... nem akartam szégyenbe kerülni, hogy egy betörhetetlen vad lovat szolgáltassak ki menyasszonynak.

- Akkor hát kérlek, küzdj magadért úgy, hogy közben megmaradsz társadalmunk és korunk elfogadott normái között - néztem könnyektől csíkos arcára, és fájt szívem könnyeitől. Mintha minden csepp egy-egy kés lenne a szívembe. Apa vagyok, nem bírom ha a lányom sír. Szerettem volna megölelni, és megvigasztalni... lemondani neki mennyire szeretem, és mennyire szeretném ha boldog lenne. Mennyire szeretném, ha elfogadott lenne az igaz szerelem, de nem az! Ez a világ nem az a világ, melyre gyermekem vágyik! S melyre anyja is vágyott! Ez a világ más! ÉS eszerint kell élnünk! Ha tetszik nekik... nekünk... ha nem!
- Sajnálom Erina - emeltem fel kezem, de nem bírtam rávenni magam, hogy magamhoz szorítsam... így csak odanyúltam, s letöröltem arcáról a könnyeket. - De ez a világ nem az a világ, melyre vágyódsz. Itt ez nem lehetséges. Értsd meg, és fogadd el, kérlek. Ebben a világban azt kell tenned amit mondok, és ahhoz kell menned, aki megfelelő, nem ahhoz, akit szeretsz. De ez nem feltétlenül rossz, hidd el. A fiatalember akihez hozzá fogsz menni, jóravaló férfi, tisztes ember. Jól bánik majd veled, és nem fog bántani, ahogy én sem bántottam soha anyádat. Nem kényszerít majd semmire. Csak légy jó felesége. Jobb mint anyád volt, és akkor boldog leszel, meglátod. Idővel meg fogod szeretni a férjed, meglásd - mondtam komolyan, meggyőződve igazamról. Igen, meggyőződésem volt, hogy ha Tatia anno időt és erőt szánt volna rá hogy elfogadjon, és megismerje helyzete jó oldalát, boldog lehetett volna, de Ő... inkább minden erejét az ellenkezésbe fektette. Így persze hogy nem volt boldog... De szerettem volna ha Erina ezt a hibát nem követi el...

- Nem ellened küzdök. Én magamért küzdöm, apám! - fordultam felé könnyes szemekkel, és nem voltam még arra sem képes, hogy felemeljem a kezemet, és letöröljem ezeket a cseppeket. - Tudod, hogy mit okozol nekem? Egyszer.. gondold magad az én helyzetembe, apám! Nemcsak én bántlak téged, hanem Te is engem! A saját lányodat, aki élete tizenöt évében mindig tisztelt és te most... mit teszel vele? - kérdeztem rekedten, szinte imádkozva, hogy most ébresszem rá valamire, különben ez az ügy elveszett. Mit mondhatnék még? Már nem akartam őt támadni. A szívem mintha kihűlt volna ennek kapcsán. Nem érdekelt már, hogy mit érez az apám, én csak jól akartam érezni magamat az életemben. De ez nem akart számomra összejönni.

Fájt ez a helyzet, Fájt amit Erin művel, amiket mondott, ez az egész küzdelem. Nem volt hálás feladat. Apának lenni sem könnyű, de egy házasuló sorba került leány apjának lenni főként nem egyszerű. Az pedig hogy ráadásul leányom színtiszta anyja volt... csak még inkább rontott a helyzetünkön. Nem tudom éreztetni vele hogy szeretem. Hiába szeretem, nem hiszi el, bármit is teszek. Nem látja hogy csak jót akarok neki, és azt hogy boldog legyen... nem hiszi el. Pont mint az anyja. Mintha széllel szemben sétálva egy marék homokot próbálnék megvédeni a szétszóródástól, pont olyan reménytelen helyzetnek éreztem a miénket.
- Erina... - szólaltam meg, bár küszködtem önmagammal, de nem akartam némán hagyni a dolgokat. - Kérlek, ne küzdj ellenem. Hidd el, nem juttatnálak sosem olyan helyzetbe, mely árthat neked. Jót akarok - próbáltam meg... bár eszem ellen beszélve, de a szívem most próbált egy békés utat találni. A lányom eszére akartam hatni, hiszen nagyon okos lány.

Nem tudhattam, hogy mit várjak tőle. Egyáltalán várhatók-e jót, avagy sem. Mert fájó ponton érintettem meg szívét, én magam tudtam a legjobban, hová tapossak, ha érzelmet akartam kiváltani belőle. De amit elértem vele, hogy egy nagy erejű pofon csattant az arcomon. Nem rémlett, hogy valaha megütött volna... de az igen, hogy ekkora fájdalmat eddig is okozott már nekem. Nem ilyen égető pofonokkal. Tettekkel, melyek jobban fájnak, mint a fizikai bántalmazás. Nekem a lelkem kezdett meghalni, elszáradni... a reményem, hogy valaha élhetek még olyan életet, amilyet én álmodtam meg magamnak.
Arra eszméltem fel, hogy könnyek folytak ki a szememből, miközben elfordultam tőle, és alsó ajkamba harapva, meredtem kifelé a tájra. Nem volt számára mondanivalóm. Ha hozzá mer adni valakihez, áthúzom a számításait, de nem teszek eleget neki!

Először nem akartam reagálni a szavaira. Hisz mit érdekeljen engem? Nem az Ő döntése kihez megy, vagy nem megy. Az enyém. Ha Őrajta múlna, tudom én, valami semmirekellő paraszthoz is hozzámenne, csak mert olyan tünékeny ostobaságokat mond neki, mint például hogy "szeretlek". Pfff... még hogy szerelem. Illékony semmi. Nézzen csak rám! Mit értem én a szerelemmel? Elvettem akit szeretek, és mi lett a hála? Elszökött az a némber! De csak egyszer kerüljön a kezeim közé... ha csak addig élek is, megkeserüli egy életre! Azt is megbánja hogy a világra jött, erre megesküszöm!

Ám elképzelésem, hogy leányom szavait, üres nyafogását, reagálás nélkül hagyom, semmivé lett, amikor folytatta.
Rá néztem, és hogy az Ő szemei szikráztak... hogy szembogaraiban szinte láttam a harag, a megvetés érzetét parázslani.... az semmi volt ahhoz képest, mely fájdalom az én szívemet marni kezdte eme kérdésekre...
Hogy mitévő legyek... lényem, ösztönöm oldotta meg, miképpen kezem nem is értem hogyan, miként, magától emelkedett fel, és ajkaim pengevékony vonallá szorítva, szinte nem is nézve mi szörnyűséget teszek, ütöttem arcon Erinát.
- Még soha életedben nem okoztál nekem ekkora fájdalmat, gyermekem... Égetnek a szavaid... - mondtam mély, gyászos hangon, s érezhette hangomból, hogy valóban őszinte a megrendülésem. Nem elég hogy az anyját említi, amit eleve gyűlölök és fájdalommal kezelek, de akkor még ily arcátlan, fájó gondolatokat is szül melléje... Mélyen csalódtam benne. Nagyon mélyen.

Gyűlöltem ezt a helyzetet, szívem szerint még a kocsiból is kivetettem volna magamat, ha tehettem volna, de nem volt rá módom. Nem hozhatom szégyenbe apámat egy öngyilkos kísérlettel, ami ráadásul még sikertelen is lenne, hisz' még senki nem halt bele abba, hogy kiesett egy kocsiból. Talán ha egy szakadék mellett haladna el a hintó...
- Nem akarok olyasvalakihez férjhez menni, akit nem ismerek. S akit még csak nem is ismerek, apám! - néztem rá szikrázó szemekkel. - Anyám sorsára akarsz juttatni, apám? Engem sem akarsz többé látni? - kérdeztem tőle, szemrebbenés nélkül kérdezve mindezt.

- Nos, jelenleg én sem vagyok a legnagyobb rajongód, kedvesem - válaszoltam nem csekély indulattal, és hasonlóan szerető pillantásokkal nézve a lányomra, míg ismét elfoglalta a helyét mellettem.
- Menjünk haza! - adtam ki a parancsot a kocsisnak, aki várta az utasításom, hogy most akkor menjünk-e tovább, vagy nem. De úgy gondoltam EZ most nem alkalmas, jobb lesz elhalasztani a találkozót. Ám nem terveztem lemondani, nem, még véletlenül sem.
- Nehogy azt hidd gyermekem, hogy megúsztad, erről otthon még beszélgetni fogunk. Senkitől sem tűrök ilyen viselkedést, Tőled meg aztán főként nem - mondtam komoran, miközben a kocsi megindult, és visszafelé vettük irányunkat. Nem néztem Erinára, inkább bámultam minden mást. Cseppet sem örültem annak amit itt csinált ma, és elháborított az arcátlan senki viselkedése is. Csak tudjam meg ki ez, vagy jöjjön még egyszer Erin közelébe, az bizonyos, hogy amit tőlem fog kapni, azt nem teszi ki az árui közé.

Nagyot nyeltem, s nehezen toleráltam ugyan szavait, de... mi mást tehettem volna? Egy magamfajta gyermeknek a hallgatás volt a sorsa. És mivel az a fiú - te jó ég, még a nevét se tudom - már sehol nem volt, továbbállt, mert lopták a holmiját, már nem tudtam miért itt maradni, hát visszaültem a hintóra.
- Gyűlöllek... - suttogtam halkan, szikrázó szemekkel, de rá sem néztem apámra. Tudta anélkül is, hogy ez bizony neki szól, és semmivel nem tud változtatni az érzéseimen.

- Ha még egyszer meglátom a lányom közelében, úgy éljek megkeserüli - fenyegettem teljes komolysággal a fiút, még ahogy volt képe engem oktatni, s ha ez nem elég, még Erinnek is ígérgetni. Még hogy megkeresi?? No még csak azt próbálja meg!! Próbáljon csak meg például a birtokomra jönni, a kutyák kísérik ki a kapun túlra, ebben bizonyos voltam! Arcátlan is semmirekellő, oly mocskos, még a pillantása is szennyezi a lányom tisztességét, nem még a szavai.
- Nem emlékszem hogy megkérdeztem volna a véleményed, Erina! - csattantam rá leányomra is, miként visszaültem melléje, közben alaposan mustrálva arcát, szemeit. - És jobb ha az eszedbe vésed, ha csak egyszer is megtudom, hogy ez a kis senki paraszt a közeledbe merészkedett, úgy éljek elvitetem vagy magam ölöm meg, világos?! - kérdeztem erélyesen, s nem érdekelt ez a kis hóbortos semmi, amit művelni volt képük előttem. Én nem erre neveltem a lányom, és mélységesen szégyelltem magam helyette is! De ha addig élek is, tisztességben férjhez adom, nincs az a hatalom mely ebben meggátolhatna!

Éppen az eszem és szívem vívott élet-halál harcot, hiszen nem tudtam, hogyan is kellene reagálnom erre a helyzetre. Apám most először mondta őszintén az arcomba, hogy mit is tervez velem. Persze.. csakis az üzlet hajtja. Nem gondol rám. Neves férjem legyen, ez a lényeg csupán? Nekem nem kell hírnév, pénz sem kell... halnék meg inkább szegénységben, mintsem gazdagságban.
- Haza akarok menni, apám! - néztem rá úgy, miután a fiú meglepő bátorsággal beolvasott neki. Szavai pedig szívemet melengették... találkozunk még...

Soha nem feledem el azt az arcot, amit a lány produkált szemeim előtt. Soha.. mélyen beleégett fejembe, minden fájdalom, minden meg nem értés, ami égette az idegsejtjeimet.. fájdalmat okozott nekem a tudat, hogy Ő boldogtalan. Hiszen virított róla, hogy Ő ebbe csak beleszületett. S nem kívánna részt venni benne, de nincs más választása. Az apja írja meg számára eme darabot. Nem tehet mást. Így kell tennie. Így követelik meg tőle.
- Ön az arcátlan pondró, uram! - villogott szemem az apa irányába. - Ön, ki nem látja, hogy a lánya szenved! Ön, ki nem veszi észre, micsoda kincs van a kezében ezzel a lánnyal... Ön, mert egy senkiházi gazdag kékvérű! - vágtam képébe a szavakat, s nem törődtem azzal sem, hogy faragatlannak titulál. Anyám s apám nem lenne rám büszke. De nem tehetek most mást. Meg kell értenie, hogy mi, itt a faluban, mi, a pórnép, nem így szeretjük gyermekeinket, ahogyan ő "szereti" lányát.
- Megkereslek még.. az égre esküszöm meg, hogy látni foglak még.. - fordultam a lány felé, de nem maradhattam már tovább. Arra kellett reagálnom, ami valóságos volt... hogy ellopták azt, min édesanyám oly" sokat dolgozott...

- Mi közöd hozzá, arcátlan pondró?! - kaptam fejem vissza a fiúra, ahogy közbeszólt. De aztán nem értem rá foglalkozni vele, mert Erin természetesen hozta a maga formáját, és máris úgy festett az arca, mintha azt mondtam volna, hogy a vesztőhelyre kísérem őt.
- Fölösleges a megdöbbenésed, leányom, hisz tudhattad már. Itt az ideje, a korod megvan hozzá, így ideje férjet kapnod. És kapsz is, ezt garantálom, már megállapodtunk a családdal, illő, gondos férjed lesz, s neked nem áll jogodban ellenállni, remélem tudod, és el is fogadod, lévén rendes, tisztes leány vagy - néztem merőn szemeibe, mélyen, tiszteletet követelve. Nem tűrnék különben sem ellenállást, ha kényszerítenem kell, akkor is feleség lesz, és aanak az asszonya lesz, kihez én adom. Így lesz és kész!
- A lányommal maga csak ne foglalkozzék, foglalkozzon inkább azzal, hogy éppen lopják a büdös kelméjét - válaszoltam egy elnéző vigyorral a kis semmirekellőnek, intve fejem ahhoz az árukupachoz, melyet ez a kis koldus otthagyott mikor hozzánk sétált, s ahonnét láttam amint egy kis suhanc kölyök épp felkap egy méretes égszínkék anyagot, és már szalad is vele, messze a városi forgatagban. Reméltem hogy eszébe jut már, hol is a helye, meg a dolga, és eltakarodik utunkból.

Apám egyszerűen kizárt engem a csevegésből, egy sima mondattal, ami ellen én nem tehetek. Engedelmesnek kell lennem, de soha nem ismertem ennek a vonalnak a határát. Hol vagyok még engedelmes, hol vagyok már engedetlen. Arany középút, hol bujkálsz?
És ekkor.. a szívem is ledermedt. Épp a fiút figyeltem, mikor apám mondata elhangzott. Már jegyes vagyok. Jegyese vagyok valakinek. Hogy... micsoda...? Tudtam!!! Én tudtam, hogy erre megy ki...!
- Hogy... micsoda... - kérdeztem ugyanazt, ami a fejemben megfordult. Hallgattam közben a fiú mondandóját. Lehetséges, hogy alig ismer két perce és máris tudja, mit érzek? Mert szavai tükrözték ezt.

Egy pillanatig már örülhettem, hogy ez a kis alamuszi senki rájött mennyire mély is a szakadék az Ő világa meg a lányomé között, és eltűnik, ám sajnos aztán megmakacsolódni látszott... esküszöm idézte nekem mikor Erinával "harcolok", épp oly makacs és szemtelen. Már-már arcátlan.
A tetejében pedig még akkor Erin hangját is meghallhattam, miként a fiú védelmére kelt. Ha nem alsóbb osztálybeliről lett volna szó, örülök hogy végre érdekli valami, amit mondok, de hogy épp az ellenkezést és egy parasztot válassza velem szemben... ezt nem tűrhettem semmiképp!!
- Ajánlom te csak hallgass, Erina! - dörrentem rá leányomra, villogó szemekkel nézve vissza rá, s tényleg kezdtem kijönni a sodromból. Már bántam, hogy hagytam magam rávenni hogy jöjjünk a téren keresztül.
Visszafordultam a fiúhoz, és tettem feléje egy lépést. Arcom grimaszba húzódott, ahogy végigmértem, szakadtas, foltozott ruháját, ápolatlan, szegényes megjelenését. Habár igaz, a paraszt senkik közt még egy tisztábbik volt, kereskedőktől ezt megkövetelték, hisz magához kell csalogatnia a vevőit, de... még így is csak egy retkes, rongyos paraszt.
- Jegyezd meg fiú, ha a lányomat bámulod, büdös kelméket adogatsz neki, és ha csak egy szót is mersz hozzá szólni... megszabadíttatlak a világ mocskától, mert személyesen én oltom ki azt a nyamvadt, semmit sem érő, rongyos életed - sziszegtem mélyen a szemeibe. - És nem csak mert a rangja olyan magasan a tied fölött van, amit három emberöltő alatt sem érnél el, de Ő ráadásul már valaki másnak a jegyese! - az utolsó mondatrészt pedig már úgy mondtam, hogy mögöttem Erina is nagyon jól értse, miközben hátráltam két lépést, méltóságteljesen, s fensőbbségesen húzva ki magamat. Nehogy itt nekem ábrándos meséket kezdjen képzelni, tudja csak meg az igazságot, a valóságot, melyben él.

Én magam hőkkentem meg leginkább hármunk közül. Ismertem apámat, tudtam hogy Ő nem késlekedik, és ezen esetben sem lesz másképpen. A fiú azonban nem hátrált meg... és csodáltam a bátorságát, ahogyan ezt vállalta. De nem tudtam, nem értettem a miértjét. Csak a pillantását láttam, mely többet mondott minden szónál, és éreztem, hogyan jelenik meg ez az érzelem az arcomon is.
- Nem, elég, apám! - néztem ekkor már az említettre, és ugyan csak egy fiatal fruska voltam, mégis felálltam. - Hagyd békén ezt a fiút, nem tett semmit. - mondtam higgadtan, nem mintha az én szavam olyan nagy jelentőségű lenne.

A lány arckifejezése mindent elfeledtetett velem. A nevem, a származásom.. mindent, amit ebben az időszakban el kellett felednem. És tudtam nagyon is jól, hogy az apja nem fogja ezt csak úgy hagyni, mint ahogyan én ezt elképzeltem. S mint ahogyan a mesékbe illene. Az élet nem ilyen egyszerű, csupán ezt tudta velem érzékeltetni. S azt, hogy mekkora szakadék van köztem, s az ő rétege között.
Ránéztem az odaszólított férfira, s láttam, hogyan tornyosul fölém. Meg kellett volna ijednem, és férfiasan el is ismerem, hogy egy pillanatra átsuhant a fejemen a félelem, s ezt látható lehetett a tekintetemen, de ekkor újra visszanéztem a lány arcába, s egy mosoly suhant át az arcomon. Ezt nem fogom annyiban hagyni! - Arrébb kell hajítattnia, uram. - mondtam neki közömbösen, rá sem fordítva tekintetem.

- Mit képzel maga magáról?? - kérdeztem, a robbanás szélén, és nem tűrve ezt tovább, nyitottam a kocsiajtót, s kiszállván elkaptam ismét a kendőszerűséget, melyet a lányom felé nyújtogatott az arcátlan kis senki. A fiú orra elé léptem, és dühödten ráztam előtte a rongyot, majd vágtam hozzá. - Hogy van mersze a lányomat csak így...?? Mit képzel magáról? ki tanította ekkora gyalázatra?! - dühöngtem előtte, a létező leggyilkosabb pillantásommal s arckifejezésemmel, melytől jobb esetben is kiszaladtak a világból az engedetlenek. - Takarodjék innét, de nagyon sürgősen, mielőtt magam hajíttatom odébb! - néztem végig rajta undorral telten, és intettem hátam mögött, mire tagbaszakadt kocsisunk lepattant ugyancsak a kocsiról, és mellém állva hatalmas alakja reményeim szerint rémisztőn magasodott a kis senkiházi fölé. Nem vettem volna a szívemre ha baja esik, de nem óhajtottam egy efféle jelenet szereplőjévé tenni lányomat, épp mikor egy ilyen fontos nap van, mint a mai.

Még fel sem eszmélhettem. Különleges pillanat volt ez. Úgy érezhettem, valami megszületett. Valami, melynek nevet nem adhatok. Csupán egy érzelem, melyet sosem éreztem még. Szavakkal el sem mondható.
De apám rögvest elszúrta mindezt... mellkasom szorítani kezdett, ahogyan láttam a fiú arcán váltakozni az érzelmeket. Megrettent egy pillanatra, azonban szavai mást támasztottak alá ezután... még soha senkit nem láttam ilyen bátorsággal megáldva.
- Kö... köszönöm... - mondtam neki motyogva, már magam sem véve tudomást az apámról.

Láttam a lány szemeit. A pírfoltokat szépséges arcán, s ez engem is mosolyra késztetett. Régen láttam már ilyen kisugárzással rendelkező, tündöklő mosolyt, mint amilyen az Övé. Látható volt, hogy gazdag családból származik, láthattam, hogy mindene megvan, nem az én apró kis kendőm fogja a legnagyobb ereklyéjét jelenteni, de szemei olyat is elárultak, melyet az apja talán nem láthatott meg.
S ekkor jött az említett. Rám morrant, ami egy másodpercre megrémített, s felém dobta az általam adott kelmét, hogy ezzel szúrjon bele egy tőrt szívembe. Így elrontani egy gyönyörűséges pillanatot..
- Nem Önhöz szóltam, uram! - néztem szemeibe pimaszul, nem törődvén, hogy ki is lehet ez a nagybirtokos uraság, majd visszafordultam a lány felé, és újra felé nyújtottam az apró kelmét.

Hát ez már mindennek a legalja... - gondoltam magamban, ahogy az a kis senki paraszt nemhogy ment volna a dolgára, de volt olyan tiszteletlen kis pondró, hogy megszólította az ÉN lányomat! Jószerével fel tudtam volna robbanni a dühtől...
- Mit képzel magáról?! - förmedtem a fiúra, elrántva Erint az ablakból, és kitépve kezéből azt a rongyot amit az ujjai közt szorongatott, majd visszahajítottam ki az ablakon az idegennek, s villogó szemekkel néztem Rá. - Micsoda arcátlan senki maga? Tűnjön el a lányom közeléből, de rögvest! - mondtam, úgy, hogy semmi kétsége ne lehessen egyiküknek sem afelől, ezt nem tűröm el. Még hogy egy ilyen kis paraszt senki az én Erinem közelében? Ráadásul van képe ajándékot adni neki! Ilyen egy arcátlanságot!