- Talán azért felkapnék valami kényelmesebbet - néztem végig öltönyös-nyakkendős magamon. - És szerintem sem ebben a Los Angelesi pompában kellene vadászni. Kényelmes ruha... egy rövid autóút... és már mehetünk is.

(szálloda, Klaus és Erin szobája)

- Hm, hát, talán máshol nem kaphatunk happy end-et, csak az operában és a színházban. Ez is kell a népnek, még ha nekünk nem is. - mosolyogtam Klausra, nagy nehezen feltápászkodva ebből a kényelemből, és megfogva a kezét, hamar kézrekaptuk a kabátokat.
- Akarsz átöltözni előbb a hotelban, mielőtt elviszlek a közeli erdőbe? Vagyis... neked nem kell öltöznöd, csak lefelé vetkőzni. - javítottam ki magam.

Egy jó óra múlva véget ért a darab, és nagy nehezen hagytam ott ezt az álomvilágot, hogy megpróbáljam összeszedni magam. Legszívesebben itt töltöttem volna az egész éjszakát, mint valami hibrid Operaház fantomja.
- Látod? Ezt az egyet nem kedvelem Shakespeare-ben - mondtam. - A happy end-ek. Mindig a happy end! Na jó, a Rómeó és Júliában talán nem. Igazán lehetne egyszer olyan vége valamelyik darabjának, hogy a főhős felkoncolja a várost, vagy hasonló - indultunk meg kifelé a tömegben a ruhatárhoz.

- Ki foglak vinni a városból. - mondtam neki, és még egy gyors csókot leheltem a szájára, így fordultam vissza a színpad felé, ahol újra felhangzott a hang, és a dal. Mindig is próbáltam rájönni, hogy egyeseknek hogyan lehetnek ilyen adottságai. Igaz, az én színpadi kiállásommal sem volt baj, de én azt nem a színpadon szoktam felhasználni.
Nem tűnt fel az idő múlása, csak a cselekmény előrehaladtával éreztem mozgolódni magamban valamit.

- Vigyél ki a városból - mondtam Erinnek. - Keressünk egy kis falut. Hegyeket... és vadásszunk. Egy magadfajta, és egy magamfajta - kerültem ki a megnevezéseket, hiszen az minden nyelven érthető, hogy vámpír és hibrid, majd újra a színpad felé fordítottam a tekintetemet.
- Na lássuk, mi lesz a dolog vége - simogattam tovább Erin lábait az ölemben.

- Csodálatos vacsora? Ez nagyon ígéretesen cseng. - ittam bele a poharamba, majd egy sóhajtással újra visszaültem a helyemre, mert szemmel láthatóan kezdtek mocorogni a függönyök mögött.
- Ma este azt csinálunk az előadás után, amit szeretnél. - kacsintottam rá. Ami azt illeti, már én is vágytam a meleg vérre. És a vadászatra.

Kihúztam magam, ahogy Erin engem mint a legdögösebb pasit emlegetett, majd átvettem a viharos sebességgel megérkező pezsgőt.
- Nos, akkor én iszom a kibékülés második felére. Csak hogy a dolog ezzel teljes legyen - koccintottam poharamat az övéhez. - Azt hiszem ezek után jövök neked egy csodálatos vacsorával. Holnap este. Ma este.... vadászni van kedvem - súgtam mosolyogva.

Ártatlan pislogással fordultam Klaus felé újra, mikor a pincér távozott. - Nem értem, hogy miről beszélsz. - ráztam a fejem még mindig, nevetve, majd odahajolva kedvesen megcsókoltam.
- Akkor sem tenném, ha a világ legdögösebb férfija lenne. Bár... a világ legdögösebb pasija már az enyém. - vigyorogtam, de ekkor már meg is érkezett a pezsgő. Ez gyors volt.
A srác letette mellénk, mindkettőbe töltött, majd egy biccentéssel távozott. - Hm. Előkelő kiszolgálás. - vettem fel az egyik poharat. - Nos, én azt hiszem, iszom valamire. Méghozzá a kibékülésünk első felére. - néztem rá ártatlan arccal.

- Akkor ez az ország tényleg olyan, amilyennek én képzelem. És ez tetszik.... én is kedvelem a hagyományokat, és a régi dolgokat - tettem hozzá, majd felemelt ujjal megfenyegettem Erint, félig nevetve.
- Nana! - morogtam. - Csak óvatosan a pincérfiúkkal, különben majd gondolkozhatsz, megint mivel engesztelj ki - húztam őt oda magamhoz, és - áldott páholy, ahová nem lehetett nagyon látni - a lábait az ölembe húztam.

- Bulgária apró ország. Soha nem fogja utolérni fejlődésben sem Angliát, sem Franciaországot, sem bármely nagyhatalmú európai országot. Pontosan ezért szeretem. Hagyományőrzőek. Ezer év alatt... talán csak a városok, és a technika változott. Minden más a régi. - suttogtam, nehogy valaki meghallja, esetleg megértse, és felállva el akartam indulni kifelé, de máris megjelent a szemem előtt egy pasas, cuki csokornyakkendővel. Hm, legutóbb itt ilyen kiszolgálás nem volt.
- Nézd, egy pincérfiú! - kacsintottam Klausra, majd visszafordultam a srác felé, és elmondtam, hogy pezsgőt hozzon két pohárral, lehetőleg behűtve, még mielőtt a műsor újra elkezdődne.

- Azt hiszem, egy pohár pezsgő csak emelné az este fényét - bólintottam, de Erinre bíztam magam, lévén, egy szót sem tudtam volna kinyögni az ő nyelvén. - Rendeld csak meg, majd én állom a dolgot. Sosem hittem volna, hogy nemcsak a bolgár pénzt veszik itt el. Az amerikai dolláron úgy kapnak, mintha arany lenne. Ilyen szempontból Európa ezen szeglete kissé le van maradva a világtól - jegyeztem meg.

Nem tudtam volna szavakba önteni, hogy néha, mikor Klausra néztem, mit láttam az arcán. Azt tudtam, hogy... örül ennek az egésznek, és tetszik neki. Ezért elégedetten figyeltem magam is az előadást, elveszve abban, amit nyújtani tudott egy-egy dal, és az csak különösen előnyös volt, hogy értettem, miről van szó...
- Nem kell mondanod... értem anélkül is, mire gondolsz. - mosolyogtam Klausra, mikor levonták a függönyt a szünet kezdetével. - Akarsz egy pohár pezsgőt?

Szinte teljesen elvesztem a jelmezek, a zene, és a látvány világában. Egyrészt, mert már tényleg régen nem jártam ilyen helyen, másrészt.... mert még ritkábban kaptam életem folyamán ajándékot valakitől. Fél kézzel Erin kezét szorongattam, és mire az előadás felénél jártunk, és a csintalan Puck is jó alaposan összekavarta a szálakat, már tökéletesen jól szórakoztam, egészen a darabot meg nem szakító szünetig.
- Ez egyszerűen... - keresgéltem a szavakat. Ezer év ide vagy oda, még nekem is lehetett újdonságot mutatni. Vagy olyat, ami az újdonság varázsával hasson rám.

- Igen, tudom. Nem is akarom, hogy agymosott szerelmes légy, azt nehezen viselném el, már csak abból kiindulva, hogy én sem vagyok az. - ráztam meg a fejem, majd a színpad felé fordultam, magamban kuncogva Klaus izgatott hangján, és csakugyan... pár másodperc múlva felvonták a színpadot, és megjelentek a szereplők. Erről a történetről csak egyszer hallottam, akkor sem tett rám mély benyomást. De a jelmezek már most elnyerték a tetszésemet. És a színpadon megjelenő nő és férfi láthatóan úgy kezdték a darabot, hogy... nem egyezett a véleményük valamiben, és ettől deja vu érzésem támadt a ma délelőtt történtek után.

- A hatalom és az érzések talán összeférnek - gondolkodtam hangosan. - A hatalom nagyon jó dolog, és éltető elem a számomra. De attól, hogy érzek... legalábbis néhány ember iránt, attól nem leszek gyengébb. Az erő, Erin... itt kezdődik - böktem a homlokomra. - És belőlem sosem lesz agymosott szerelmes, azt már szerintem megmutattam - mosolyogtam, miközben a nézőtéren elhalkult a moraj, és a lámpák egymás után lekapcsolódtak.
- Azt hiszem, kezdődik! - mondtam olyan izgalommal, mint egy kisfiú a karácsonyfa alatt.

Újabb nagy nyelés részemről, és kicsit elgondolkodtam. - Nem tudom, hogy mennyire... számít ez jónak. - vallottam be. - Ne érts félre, nem azt mondom, hogy nem jó, ha érzed az embert magadban újra. Mert én is érzem ezt. - fogtam meg a kezét, még mindig jártatva az agyamat. - De ahogy mondtad, ez akkor van, ha én veled vagyok. Akkor újra... hát mondjuk úgy, bizonyos szintig ember lehetsz. De én nem akarlak téged gyengévé tenni akár Mikael előtt, vagy más előtt, aki nem akarja, hogy hatalmas légy, és elfoglald a téged megillető helyet. Múltkor Mikael Tatiát használta fel, de mi lesz legközelebb? Úgy értem, hogy ha Mikael felhasználja ellened ezt az... egészet. - böktem rá, majd magamra.

- Nem, ne érts félre! - magyaráztam. - Ez a változás nem is rossz. Bár gyanítom, csak veled tudok ilyen lenni. De ha melletted vagyok... valahogy kicsit elbújik a hibrid, és előjön az ember, akit ezer éve mélyen magamba temettem - mondtam Erin szemeit nézve. - Azt hiszem, ha anyám most látna, örülne annak, hogy elérted azt, amit neki ki tudja mennyi papolás árán sem sikerült.

Nagyon halványan elmosolyodtam, már a mellette levő székről figyelve az arcát, és szavait, miközben nyeltem egyet.
- Értem. Azt hiszem legalábbis. De... nem szánt szándékkal csinálom. Én nem akarlak megváltoztatni. Szándékosan nem. - ráztam meg a fejem. Nem akartam, hogy egyszer valaki, akár ő, akár más a képembe vágja, hogy én tettem őt mássá. Hogy miben mássá, azt nem tudom. De nem hiszem, hogy gyengébb lett. Éppen ellenkezőleg.

- Ha ez így megy, minden nap veszekedni fogunk - ígértem kaján mosollyal, majd megfogtam Erin kezét, és magam mellé húztam, a másik székbe.
- Tudod... - mondtam neki komolyan elgondolkodva - hihetetlen, micsoda változásokat vagy képes okozni bennem. Nem, ezek nem látható változások.... de nyomot hagynak. Ebben vagy te más, mint Tatia. Ő nem tudott engem megváltoztatni. De te igen. Nem lettem ettől másabb, de.... egy kicsit mégis. Érted ezt az összevisszaságot, amit beszélek? - kérdeztem aztán apró mosollyal.

Mosolyogva fogadtam Klaus reakcióját, és valami bennem mélyen megmozdult, ahogyan láttam az arcát. Magam sem tudom, hogy micsoda, de jó érzések töltöttek el, a kisujjamtól a fejem búbjáig.
- Azt hiszem, kezd berögzülni nálunk az, hogy néha veszekszünk, utána pedig örömet okozunk egymásnak. - mosolyogtam, miközben lenyomtam őt a székre, de még nem ültem mellé, hanem hátulról átkarolva a nyakát, egy csókot nyomtam az arcára. - Szeretlek. És eltérve eddigi szokásaimtól, már nem tudok önző lenni. Nem akarom, hogy csak nekem legyen jó. Hanem hogy neked is.

Igyekeztem fenntartani az úriember látszatát, és nem hangos röhögésbe kezdeni, ahogy rájöttem, Erin hogy s miképp intézte a jegyeket, de a szám sarka így is gyanúsan rángott, egészen a ruhatárig. Leadtuk a kabátokat, majd Erin vezetésével benyitottunk egy függönyön... és elém tárult az a látvány, ami úgy a lelkembe itta magát annak idején. Mintha ha a múltba repültem volna vissza, amikor annak idején még cilinderes férfiak sétáltak az utcákon, és nagy abroncsszoknyás nők karoltak beléjük.
- Ez álomszép - mondtam lenyűgözve, végigsimítva az előttem lévő szék bársony borításán, és szememmel szinte faltam a látványt. - Azt hiszem, akár az egész örökkévalóságot is eltölteném itt - emeltem aztán ajkamhoz Erin kezét, és megcsókoltam.
- Köszönöm.

- Volt bennem aggodalom, hogy mi van, ha csak régen szeretted az operát, ma már nem. - sóhajtottam, majd ártatlan pislogásba kezdtem, ahogyan elhaladtunk egy páros mellett, és Klausra néztem.
- Na, ez én voltam. - suttogtam, hogy csak ő hallja, de máris gonosz csillogás jelent meg a szemeimben pár másodperc erejéig.
A ruhatárhoz kitérve beadtuk a kabátokat, majd egy apró sóhajjal újra megfogtam Klaus kezét. - Nem jártam még más ország nemzeti operájában. De szerintem ez egy gyönyörű épület. Régi, és gyönyörű. - mosolyogtam rá, miközben azért követtük a nőt, aki a páholyhoz kísért minket, és amint beléptünk a sajátunkba, rögtön megcsapott az otthon érzése.

http://www.klassa.bg/images/pictures/class_bg/img_155443.jpg

- Azt hiszem, ezt a darabot épp nem láttam - emlékeztem vissza néhány évtizedre, mikor a harmincas évek Amerikájában a reneszánszát élte a színház, és azon belül a brit írók művei. - Szóval... azt hiszem, elkönyvelheted, hogy a meglepetés sikerült - mosolyogtam, majd felnevettem. - A drága ár akkor valószínű emberéletet jelent. Vagy néhány kitörölt emléket - nyújtottam a karom Erinnek, és a lassan érkezők közt befelé sétáltunk, elhaladva egy reklamáló pár mellett, akik jegyét valami kavarodás folyamán nem találták a mai előadásra.

Megkönnyebbültem. De nagyon. És mosoly jelent meg az arcomon. - Akkor... menjünk be. - mondtam neki mosolyogva, és megfogtam a kezét.
- Azért kérdeztem, hogy szereted-e Shakespeare-t, mert ha este a Szentivánéji álmot adják. Britten operája. Angol. - mosolyogtam rá, belépve a hatalmas előtérbe, és a jegykezelőhöz léptünk.
- És páholyból nézzük. Kritikus áron, de onnan. - vigyorogtam.

Egész úton - nem mintha túl sokáig tartott volna - némán néztem, vajon hol bukkan fel az a bizonyos meglepetés. Mindaddig, míg meg nem álltunk egy hatalmas oszlopokkal körülvett épület bejárata előtt. Első blikkre múzeumnak hittem volna, de Shakespeare... valahogy nem illett a képbe. A következő pillanatban viszont - abban a másodpercben, ahogy Erin megszólalt - beugrott a megfejtés.
- Opera... - néztem fel nyakam szegve az épület homlokzatára, majd Erinre, ragyogó szemekkel. - Ez csodálatos! Tökéletes ötlet! - szorítottam meg a kezét örömmel. - Idejét sem tudom, mikor jártam utoljára ilyen helyen.