Nem is törődtem apám szavaival. Mit törődöm én ezzel a fiúval? Nem tudom... talán éppen azt, amit a birtokunkon apám értésére próbáltam hozni. Engem ezek a hétköznapi emberek tesznek boldoggá. És ahogyan cikázoitt szemem annak a fiúnak az arcán, tudtam, hogy ő maga is képes lenne boldoggá varázsolni egyetlen mosolyával.
Belepirultam, éreztem pírfoltjaimat arcomon, de ettől még továbbra is mosolyogtam minden létező fogammall, így dermedve le, mikor felém nyújtott egy kendőt. Apám nem gondolná helyesnek, de mit törődöm én most vele?
- Óh... - mondtam elhaló hangon, szinte csillogó tekintettel figyelve a fiú szemeit. És ekkor, ebben a szent pillanatban éreztem, hogyan hatol valami még mélyebben a szívembe... - Köszönöm - vettem át tőle a kendőt egy szégyenlős mosoly kíséretében.

Láttam, hogy ő is felfigyelt rám. És tudtam, hogy ennek itt nem lehet végre. Csak egyszerűen nem.. és erről bárkivel vitába szálltam volna. Ez valaminek.. a kezdete.. azt hiszem. Nem tudnám kiverni ezt az angyali tekintetet a fejemből. De ahogy végignéztem a hintón, látva apja mogorva nézését.. tudtam, hogy két külön világ vagyunk. Ő máshová született.
A kezemben tartottam egy apró selyemsálat. Anyám készítette saját két kezével. S nem arra készült ugyan, hogy odaadjam valakinek, most mégis úgy gondoltam, ezt a lehetőséget nem szalajthatom el. Bolond lépés lenne részemről.
Közeledtem feléjük, láttam hogy apja méginkább próbálja rendre utasítani. Legalábbis úgy vélem, az apja az illető.
- Kérem.. - álltam meg a hintó előtt, az ablak előtt, s felmosolyogtam barátságosan a lányra. Nem néztem apjára, ekkor már nem. Csak a lány felé nyújtottam az anyámtól eltulajdonított sálat.
- Kérem, fogadja el tőlem. - mondtam neki valami csillogással tekintetemben.

Kezdett már komolyan zavarni, amit Erin művel. Úgy bámészkodott ott, mint aki kísértetet lát. Egy pillanatig azt hiszem meg is ijedtem, hogy mi van ha olyat lát, akit ha rajtam múlik, soha az életünk során nem fog megismerni...? Mi van ha az anyja tért vissza?
De nem... valami fiút emlegetett. Elhajoltam mellette, és követtem a pillantását. Valami suhanc árus, valami kis senki ifjonc közeledett felénk. Ugyan mit akar ez jelenteni?
- Miket beszélsz, Erin, mi olyan érdekes abban a fiúban? - vontam kérdőre, és a karjánál fogva finoman, de határozottan húztam visszább az ablakból. - Ne bámészkodj már úgy, mint egy éhező, viselkedj. Térj eszedre, de sürgősen, lányom - intettem komolyan, mert egyre bizalmatlanabb voltam, hogy mégis mi a csodát vett észre a lányom egy kis senkin, egy közönséges senkin.

Magam sem tudom, mit bámultam annyira azon a fiún. Lehet ezt szavakkal elmondani? Nem, én úgy hiszem, hogy ehhez még az is kevés lenne. Mintha egy álomba cseppentem bele. Abba az álmba, amiről már kislánykorom óta álmodozom. Milyen szép élet...őszinte szerelem, szerelemből fogant gyerekek. Mindaz, amit nekem nem fog megadni az apám, mert nem ahhoz mehetek majd, akihez én szeretnék.
- Az a fiú... - mondtam csak ennyit, végig a már felénk közeledő fiút lesve. Te jó ég, elképzelhető, hogy még bele is pirultam a széles mosolygásomba?

A szokásos módo n telt az idő. Hogy valami ennyire unalmas legyen... ehhez már tényleg valami földöntúli tehetség kell. Tudtam, hogy segédkeznem kell. Beteg édesapám számít rám. De mégsem tudtam értékelni ezt a hideget. Tennem kellett, mert ez volt a dolgom. Nem volt pénzem, hogy mással végeztessem magam helyett.
És ekkor történt meg az, amire nem számíottam egyáltalán. Egy hintó, egy belőle kipislantó lányka... gyönyörű szemekkel. S ő is felfigyelt rám. Azt hittem, a szívem megáll egy pillanat aslatt, ahogyan éreztem magamon tekintetét.
- Elnézést. - szóltam oda édesanyámnak, majd elindultam a hintó felé. Közelebbről akartam őt látni. Őt, aki megdobogtatta szívemet. Egy pillanat alatt? Még ez is meglehet.

A városig csend volt közöttünk, és Erin arcáról gyakorlatilag le lehetett volna húzni, mint egy maszkot, a komolyságot, és a nem tetszést. Ami nekem cseppet sem volt kedvemre,de hát el kellett viselnem ennyit. Ha már most ráparancsolok hogy ne vágjon ilyen képet, a végén még megvadul nekem. Ezt inkább lenyelem.
Ám aztán, amikor a városon belülre értünk, az árusok terén áthaladva engem zavart a lófráló tömeg. Ment az adok-veszek, és bezzeg mindenki nagyon ráért, legalábbis az én szemszögemből nézve, és emiatt mi csak lépésben haladhattunk, hisz zsúfolt volt a környék, mindenki jött-ment mindenfele, az úton is keresztül-kasul. S mindeközben észleltem, hogy Erin úgy csüng az ablakban, akár a futónövény a kerítésen. Ne láttam az arcát, csak mikor rám nézett, de akkor, vagyis most, bezzeg ragyogott. Szavaira csak a fejem csóváltam. Még hogy kellemes...
Néhány percig csendben csüngött a város látványán, és már terveztem hogy elég lesz, és visszább vonom Őt, ám akkor felszólalt, szólítva, hogy álljunk meg. Bár nem fűlött hozzá a fogam, de jóváhagytam, így a kocsi megállt, és én Erin felé fordultam.
- Mi történt? Miért kellett megállnunk? - kérdeztem, lehetőleg finoman, amíg meg nem tudom mi az oka, nincs szükség szigorra.

- Georgiev birtok -

Felsóhajtottam, mikor végre megéreztem a városi illatot. A füstöt, melyek éreztették, hogy miről is van itt szó. Ez egy város. Fejlődő város. Semmi Párizshoz, vagy Londonhoz képest, de itt is ugyanolyan nyüzsgő az élet.
Nem érdekelt apám véleménye, odamásztam az ablakhoz, és lelkesen néztem kifelé, mint valami kislány, aki régóta nem kapott enni. Nekem ez volt a reggelim, a vacsorám, és az ebédem is. Ezek az emberek. Minden pillantásukból sütött a szeretet, a küzdelem... nem voltak olyan helyzetben, mint mi. Mi nem ismertük a küzdelmet. De én akartam.
- Olyan kellemes ez a hely. - szóltam oda apámnak még mindig mosolyogva, de mikor visszafordultam az ablak felé, olyasvalamit pillantottam meg, amitől nagyot dobbant a szívem. Pontosabban inkább, olyan valakit. Egy fiút. Nem lehetett több húsznál, de még talán annyi sem. Nem érdekelt a kor etikettje, bámultam őt, teljesen átszellemülten. Barna haját néha-néha felkapta a szellő, és ott állt egy gyönyörű kelmékből álló asztal mellett. Nem tudom, apám észrevette-e... de szinte azonnal elvarázsolt a férfi látványa.
- Álljunk meg!

Szófia