Elmosolyogtam magam, és ez volt az a pillanat, amikor tényleg, és igazából hittem neki. Utánam jött... legyőzte a büszkeségét, hogy elmondja, hiányoztam neki.
- A te bolondod vagyok... - lihegtem, és segítettem neki, hogy megszabadítson a nadrágomtól, ahogy én is tettem ezt vele. Mellé feküdtem, végigsimogatva a hasát, mígnem ujjaim eltűntek az alsóneműje alatt... egészen addig, míg nem találtam testén azt az apró pontot, amit keresem, és lágyan simogatva vezetni nem kezdtem a gyönyör felé.

Elvigyorodtam, amikor a hátam nekikoppant a padlónak, a kezeimet pedig szintén oda szorította. Kissé kiszolgáltatottnak éreztem, magam, de nem baj, hiszen most borzasztóan élveztem. Az ajkaimba haraptam és aprót sóhajtottam, amikor nekem dörgölte a csípőjét és még a kérdése sem tudtam felidegesíteni. Nem, ahhoz túlságosan vágytam már rá... kezdem azt hinni, hogy tényleg hiányzott.
- Egyszerűen csak bolond vagy. - Vettem nagy levegőt. - Hidd el, hogy hiányoztál. - Motyogtam, ahogy a nadrágom gombjával kezdett el babrálni, én pedig lenyúltam az ő nadrágja elejéhez, hogy végigsimítsak az ágyékán. - Még mindig jó hatással vagyok rád... - Állapítottam meg mosolyogva és kikapcsoltam az övét, majd kipattintottam a nadrágja gombját és lehúztam a cipzárját.

Még mindig tudott meglepetést okozni. Mert szinte fel sem eszméltem, mikor már talpon álltunk, és tolni kezdett, egyenesen a fal felé. A célzás viszont - vegyük figyelembe felajzott lelkiállapotát - most nem ment neki valami fényesen.
- Egye fene... kifizetem majd - lihegtem, és ahogy lekerült rólam is a felső, már úgy éreztem, szinte szétdurranok. Mind a mellkasomban, mind a nadrágomban.
Ugyanolyan váratlanul, ahogy ő tette velem, a szőnyegre tepertem, és miközben két karját szorosan a feje mellé szorítottam, nekidörgöltem a csípőmet.
- Szóval... tényleg csak azért jöttél, mert hiányoztam? - lihegtem. - Szép... de még mindig nem teljesen hihető. Vagy bolond vagyok? Aki megjárta már a halált... és az odavezető út nem volt épp kíméletes... talán már ott is szellemeket lát, ahol nem kellene? - kérdeztem, lenyúlva kettőnk közé, és kigomboltam a nadrágját.

Arra lettem figyelmes, hogy a csók közben lekerült rólam a felsőm, ennek hatására elmosolyodtam. Hát még amikor Klaus belekezdett a melleim kényeztetésébe... tudta, hogy ezért odáig és vissza vagyok, éppen ezért túrtam bele a hajába, miközben apró nyögések hagyták el a számat. Szaporábban vettem a levegőt, jóleső borzongás járt végig a testemen, kezeim pedig végigsiklottak Klaus testét, majd megállapodtak a vállán.
- Hát még én téged. - Suttogtam, de erőt vettem magamon és úgy döntöttem, hogy kicsit vámpír leszek, ezért emberfeletti sebességre kapcsolva célba vettem a szemközti falat, hogy annak taszítsam neki Klaus hátát. Tudtam, hogy ő szeret uralkodni, de velem hozzászokhatott már ahhoz, hogy sohasem leszek az alárendeltje és én is imádok a főnök szerepében tetszelegni.
A számításaimba egy kis hiba csúszott, hiszen nem pontosan a falnak nyomtam Klaust, hanem az egyik egész alakos tükörnek, aminek üvege csörömpölve tört össze, így adva meg magát. Oké, talán kissé heves voltam.
- Bocs. Egy kicsit elnéztem. - Motyogtam imádnivaló hangon. Reméltem, hogy nem fájt Klaus-nak, elvégre ezer éves vámpír és ahogy végigjártattam a kezeimet a hátán még üvegszilánk sem ragadt a felsőjére, ezért fogtam és megszabadítottam a ruhadarabtól. Teljesen felesleges volt, hogy rajta legyen.

- Francba azzal a listával - mondtam hevesen, és beleolvadtam Tatia csókjába. Egyszerűen túl tökéletes volt minden. Pont úgy, ahogy régen, amikor még őszintén szerethettük egymást, ő és én.
Kezeim szinte önálló életre kelve simogatták le róla a felsőjét, aztán számba vettem a mellbimbóit, jártatva rajta a nyelvem lassan, lágyan. Tudtam, hogy mennyire szereti.
- Imádlak - emeltem fel a fejem egy pillanatra, hogy megnézzem a kiülő élvezetet az arcára, aztán visszahajoltam, és szorgalmasan folytattam, amit elkezdtem, egészen addig, míg meg nem hallottam elragadtatott nyögését.

Normális esetben biztosan elolvadtam volna a szavaitól, de a szívem most nem engedett semmiféle gyengülésnek. Jéghideg volt... és az is lesz, amíg vissza nem kapcsolom az érzelmeimet. Az viszont tény, hogy az elmúlt percekben egyre többet éreztem azt, hogy talán érdemes lenne visszakapcsolni és hagyni azt a nyavalyás alkut a fenébe: vagy minden elmondanék Klaus-nak vagy megtartanám a titkomat és rávenném, hogy tűnjünk el a világ egy másik szegletébe. Mégsem tehettem... több kellene ehhez, mint néhány szó.
Kellemesen felsóhajtottam, amikor megcsókolta a nyakamat. Az eszemet azt képes volt elvenni, az már biztos. - Komolyan? Pedig szerepel jó néhány név a listádon. - Mondtam csak úgy mellékesen és nem bírtam tovább, mivel az én lélegzetvételem is egyre gyorsult, ezért ajkaira nyomtam az enyéimet és hevesen csókolni kezdtem.

- De a király fölé nőhet a királynőnek - jegyeztem meg, és szaporábban kezdtem venni a levegőt, ahogy Tatia ott körözött ajkaival a szám körül.
- Hogyhogy mit? Mindent. Téged... engem. Hogy élünk. Hogy itt vagyunk... mi ketten. Van benne kivetnivalód? - hajtottam le a fejem, hogy megcsókoljam a csupasz nyakát, és a bőre illatától és ízétől szinte teljesen elbódultam.
- Egy nő sem tudja azt kihozni belőlem, amit te - ismertem el csendesen, és tenyerét megfogva a mellkasomra húztam, a szívem fölé.

- Most döntötted meg az elméleted, miszerint a király mindig a királynő felett áll. A te városod csak utódja az enyémnek. - Kacsintottam rá és letettem a poharamat a kezemből, de mire ezt megtettem, addigra ő már ott is volt mellettem és egészen addig taszigált a kanapén, míg hanyatt nem dőltem. Jól van, ha így játszunk... legyen, benne vagyok.
- És mégis mit szeretnél ünnepelni? - Kérdeztem suttogva, mélyen a szemeibe nézve, szájától pedig már csak körülbelül egy centire voltak az én ajkaim és mindennél jobban ügyeltem arra, hogy nehogy véletlenül is megcsókoljam.

- Viszont azt is nyilván tudod, hogy Párizs New Orleans szülőanyja. Hiszen az onnan áttelepültek, és leszármazottjaik lakják a mai napig is. Francia vér... angol nyelv. Ennyi a különbség - mondtam, aztán felkaptam a fejem.
- Hát rózsaszirmok nincsenek... - fordultam immár teljes testtel felé, és feltérdeltem a kanapéra. - De szerintem ünnepelhetünk anélkül is, nem gondolod? - morogtam, és lassan közeledtem felé, egészen addig, míg ő hanyatt nem feküdt a kanapén. - Az előbb belekezdtünk valamibe. És ami azt illeti, most nagyon, de nagyon szeretném befejezni is - suttogtam. - Vagy talán ellenedre van?

- Csak egy apró jelet vártam volna, ami egy kicsit elhiteti velem, hogy hiányzom. De ha nem, hát nem. - Lehúztam a poharam tartalmát, de ismét meg kellett csóválnom a fejem. Tényleg azt hiszi, hogy azért mentem Párizsba, mert őt követtem? Azért mindennek van egy határa.
- Párizsban nem miattad voltam, hanem magam miatt. A te városod New Orleans, az enyém Párizs. Jó messze egymástól... - Mosolyogtam még mindig kissé gúnyosan az arcába. És... a lányom? Ajj, ezek már megint összemelegedtek? Hányszor hozza még rám ez a férfi egy óra leforgása alatt a hányingert?
- Hmm, nászutas lakosztály? - Nevettem fel. - Már csak a rózsaszirmok hiányoznak, akkor borítékolt lenne a rosszullét. - Forgattam meg a szemeimet. Az előbb még ellökött magától, most bizony nem fogok a karjaiba ugrani.

Felvontam a szemöldököm, úgy néztem Tatiára.
- Azok után, hogy miután anyám kikapart a túlvilágról, és te érzelemmentesen elsétáltál tőlem, azt vártad, hogy hiányollak majd? - érdeklődtem. - Azt hittem ezer év alatt jobban megismertél. Abban a tudatban voltam mostanáig, hogy a legkevésbé sem érdekelt, mi történt velem - néztem az italomat elgondolkodva.
- Az informátoraid meg nem dolgoznak túl okosan. Párizs... mi a fenét kerestem volna ott ugyan? Utoljára a lányoddal jártam ott. Mostanában őt sem láttam, bár a történtek tükrében megértem, ha le sem tojja a fejemet. Anyámnak igaza van. Sírba fognak tenni a nők - mormoltam.
- Na de most, hogy itt vagy... - tettem le a poharamat -[color=olive] megünnepelhetnénk, nem gondolod? =olive]]Elvégre ez itt a nászutas lakosztály.

Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak el a kérdésén, de a fejemet is meg kellett csóválnom. - Döntsd el te, hogy melyik hiányzik jobban. - Vontam meg a vállamat kislányosan, aztán belekortyoltam a whisky-be. Franciaországban elég pezsgőt ittam ahhoz, hogy hiányozni kezdjen a vámpírok kedvenc itala. Tulajdonképpen ez olyan volt nekünk, mint az embereknek a víz.
- Eredetileg nem ide jöttem. - Pillantottam rá Klaus-ra. - Hetekig Párizsban voltam, a halálod és feltámadásod után otthagytam Mystic Falls-t. Látszik, hogy ki hiányzott kinek. - Forgattam meg a szemeimet és a kezére néztem, ami a combomra vándorolt. - Ezer éves vámpír vagyok, édesem. Vannak informátoraim, akik nem a családodból származnak és akik ott vannak mindenhol. Értesítenek arról, amiről tudnom kell... szerinted hogy bujkáltam előled évszázadokon keresztül? - Vontam fel a szemöldököm kissé gúnyolódva.

Elsétáltam a bárpultig, és két jókora pohár whiskyt töltöttem. A jégkocka szinte dallamosan csilingelve hullott mindkettőnk poharába, majd átadtam Tatiának az italát.
- Tessék - vetettem aztán magam mellé, kényelmesen feltéve a fotelba a lábamat. - Szóval, ezek szerint tényleg hiányoztam. Bár nem tudom eldönteni, milyen szempontból. Ennyire jó velem a szex, vagy csak általánosságban ennyire jó velem? - kérdeztem. - Mikor jöttél el a városból? - tettem fel aztán a kérdést. Nem úgy tűnt, mint aki nagyon régóta érkezett. - És kíváncsi vagyok, ki volt az informátorod, aki közölte, hogy itt találsz. Nyilván valaki a családomból. Egyedül náluk hagytam üzenetet, hogy hová megyek. Vagy Mila hívott fel? Mert ne próbáld velem elhitetni édes, hogy csak a véletlennek köszönhető ez a találkozás - húztam végig a kezem a combján.

Már éppen leesett róla a kabát és mentem is volna tovább, de akkor kibontakozott a csókból, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy mi van. Ez komoly? Az agyam eldobom, ez eddig mindig bejött... valami azt súgta, hogy itt most többre lesz szükség és keményebben is kell majd dolgoznom. Nem baj, ráérek, időm van bőven, annyi, amennyit csak szeretnék.
Visszafogtam magam és nem kezdtem el kérdezgetni, hogy miért állított le, a felháborodással csak gyanút keltenék benne. - Oké, benne vagyok. Egy ital mindig jól jön. - Elsétáltam előle és lehuppantam az egyik fotelba. Ha már felajánlotta az italt, akkor töltsön nekem is. Közben pedig kigomboltam a kabátomat és levettem azt. Azért így sokkal kényelmesebb volt.

Fura, de egész úton csend volt közöttünk. Azt pedig egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ez a csend feszélyezett-e, vagy épp ellenkezőleg. Magában hordott valamit, amit csak mi tudhattunk, mi érezhettünk, mert összekötött bennünket valami. Az ezer éves múlt... és ezer év minden érzelme. A harag, a gyűlölet, a féltékenység, a fájdalom, a szerelem... mintha minden ott lett volna ebben a csendben.
- Igen, alighanem Mila elment - mondtam, miután megbizonyosodtam róla, hogy nem csak az említettnek van hűlt helye, de a ruháinak is. - Tapintat legalább van benne - vigyorogtam el magam. Ennél többet már nem tudtam mondani, mert Tatia úgy tapadt a számra, mint egy pióca, és máris elkezdte rólam lefejteni a kabátomat.
Belemorrantam a csókba. Szóval a kis boszorkány bármit hajlandó bevetni azért, hogy levegyen a lábamról. Akár még önmagát is. Viszont a csók túl jólesett ahhoz, hogy ezen hezitáljak, ennek ellenére kiszabadítottam magam a karjai közül. Most komolyan azt hiszi, hogy rögtön olvadok, ha ezt csinálja? Annál is inkább, mert még mindig nem bízom benne maradéktalanul. Túl sok tapasztalatom van már e téren.
- Egy italt... előtte? - köszörültem meg a torkom. Persze, nem vagyok én szerzetes... naná, hogy meg fogom dönteni. De a szabályt, hogy hogyan, hol és mikor, én fogom felállítani.

Utca

Klaus-nak igaza volt, nem nagyon kellett magam megerőltetnem ahhoz, hogy észrevegyem a szállodát, hiszen konkrétan kiszúrta a szememet a hatalmas épület és még ha nem is akartam volna, akkor is szinte nekiütköztem volna a bejáratnak. Még jó, hogy a tájékozódási képességeim rendben vannak. Szégyen is lenne, ha vámpír létemre néha-néha eltévednék.
Nem sokszor szóltam Klaus-hoz, sőt, szinte egyszer sem. Nem volt mondandóm, semmi nem jutott eszembe, de most nem is annak volt itt az ideje, hogy beszéljek. Inkább magamban örültem az előzetes sikereknek, de nem akartam még előre inni a medve bőrére. Majd meglátjuk, hogy mi lesz.
Klaus elnavigált a lakosztályhoz, amikor pedig beléptünk csend fogadott minket. - Van egy olyan érzésem, hogy Mila inkább úgy döntött, hogy lelép. - Végigfuttattam a pillantásomat a szobán. Szép, elegáns és előkelő. Tipikus Klaus, miért is vártam volna mást? Nem mintha én nem szeretném a luxust, elvégre eleget éltem már ahhoz, hogy megengedhessen magamnak.
Nem sokáig vesződtem azzal, hogy körülnézzek, csak éppen hogy ránéztem a berendezésre, rögtön mosolyra húztam az ajkaimat és Klaus felé fordultam, majd elé is léptem. - És hogyha már csak ketten vagyunk... - Egy kis ravaszság költözött a somolygásomba és nem teketóriáztam tovább, hanem megragadtam Klaus tarkóját és csókolni kezdtem. El tudta érni, hogy mérhetetlenül vágyjak rá, ezért a csókom szenvedélyes és tüzes volt, eközben pedig ujjaim tarkójáról a vállára csúsztak, hogy leszedjék onnan a kabátját.

(Utca)

Visszatérve a hotelba, valamiért éreztem, hogy most már simán nem maradhatok itt, hiszen... jaj, ha itt van Tatia, ezek bármennyire is utálják egymást, egymásnak fognak esni. Én meg se harmadik nem leszek, se gyertyatartó, se nézőközönség, ha Klaus arra gerjedne mostanság. Nem... még a végén elhányom magamat. Ezek ketten szeretik egymást, tehát... tőlük nem várok mást, csak nyálasságot, amit az én gyomrom nem bír.
Összeszedtem azt a pár ruhát, amit felhoztam a kocsiból, majd felsóhajtva léptem ki a szobából. Ideje visszatérni Mystic Fallsba. És éppenhogy kiléptem, máris érkezett Klaus üzenete. Na tessék, gondolatolvasó vagyok.

(Mystic Falls - Mikaelson villa -- Pince)

- Nocsak. Úgy látom, kisebbfajta biológiai csoda vagyok. Eddig azt hangoztattad, hogy nincs szívem. Most meg le akarod nyomni a torkomon. Ezek szerint extra gyorsan növesztettem egyet. El ne felejtsem majd ezt is belefoglaltatni az életrajzomba, amit hamarosan még az iskolás kölyköknek is kötelező lesz megtanulni - vágtam csúf fintort Mila felé.
- Akkor már tudom, hol kezdjünk. Van egy hely, amit mindenképpen meg akarok mutatni neked.

(utca)

- Hm, az emberek túlságosan is őszinték - mondtam, majd negédesen elvigyorodtam. - Ha még egyszer feleségednek hívsz, a saját szívedet nyomom le a torkodon - válaszoltam neki ugyan mosolyogva, de a szemeim tükrözték mindazt, amit ebben a pillanatban érezhettem.
- Felőlem odamegyünk, ahová Őfelséged kívánja - mondtam enyhe gúnnyal, majd még megigazgattam magamon minden ruhát, hogy tényleg normálisan álljon.

- Megnyugtatlak, távol állok attól, hogy beléd essek. Ha az utolsó nő lennél a földön sem akarnék hozzád kötődni érzelmileg. És amúgy is... leszámoltam már a szerelemmel - vontam vállat. - Mint ahogy valaki nem is olyan rég a képembe vágta, ez nem nekem való - öntöttem újabb italt. - Nos, mihez volna kedved, kis feleségem? - vigyorogtam. - Ha gondolod, körbeviszlek a városon. Magam is szeretném látni, az elmúlt száz évben mi minden változott itt.

- Hm... oké, akkor koronáztasd magad királlyá, csak engem hagyj békén ezzel a hülye uralkodási mániáddal, mert megőrjítesz vele - túrtam bele a hajamba, majd egy pillanat alatt kiittam a poharamat, és csak ezek után sétáltam el távolabb tőle.
- Még csak az kéne, hogy belém ess... akkor már én állnék ki a nap elé gyűrű nélkül - jegyeztem meg fájdalmasan, majd felsóhajtottam.

- Most úgy csinálsz, mintha nem élvezted volna - rángattam fel a cipzáramat, és italt öntöttem, neki is a kezébe nyomva egy poharat. - Te ezt az egészet nem érted. Ez itt az én városom. Azért vagyok itt, hogy királlyá koronázzanak. Vagy azzá koronáztassam magam, egyre megy. Hatalom, és egy nő. Méghozzá egy vérmes, tüzes nő. Mi kellhet még egy magamfajtának? - mosolyogtam. - A szép szavak, a virágcsokor és ilyesmi nem az én műfajom. Amúgy is vagyok beléd esve. Jó veled a szex, ennyi az egész.

- Igen, észrevettem - jegyeztem meg mellékesen, még mindig lihegve, mikor már sikeresen észhez tértem, és nagyjából pár másodpercen belül lenyugtattam a légzésemet is.
Magamra rángattam a lehúzott ruháimat, miközben elsétáltam még a közeléből is. - egy nő észreveszi, hogy milyen, ha nem rá figyelnek - mondtam szemrehányóan. - Szóval ez igencsak képes rombolni a rólad kialakított képet. Máskor nem ajánlom, hogy ilyesmit tégy olyan nővel, akivel még előtte soha nem voltál, mert alaposan le fog értékelni - fintorodtam el.

Mintha csak ez a szó lökte volna át a szakadék peremén, máris eljutott a felhők fölé, én pedig összeszorított szemekkel követtem őt. És talán még soha, egyszer sem éltem át a mámornak ezt a fokát, amit ez a különleges helyzet hozott magával.
- Én vagyok... az uralkodód - suttogtam a fülébe, mikor már levegőhöz jutottam. - Én vagyok... a király. A város királya. Uralkodásra termettem... - húztam ki magam belőle, aztán megcsókoltam a hátát, és miközben letöröltem magamról a verejtéket, kibámultam a város fényeire.
- Ma nem csak téged tettelek a magamévá. Hanem minden mást is, amit látsz - intettem kifelé. - Képletesen persze... általad.

Nem kellett kétszer mondania, hogy mit tegyek, hiszen éppen abban a pillanatban már ott álltam az érzés küszöbén, és egy pillanat múlva már hangosan nyögtem fel, és ajkaimba harapva adtam át magam annak az élvezetnek, amihez hasonlót talán még soha senki nem volt képes adni nekem.
Egyértelmű, hogy... ez a fickó tökéletes ezen a téren. Máshol már lenne kívánnivaló, de azokon a területeken simán nem érdekel.