Türelmesen várakoztam, időközben megigazítva ingem gombjait, mintha ez az apró részlet annyira nyomatékosan befolyásolná magát a helyzetet. De ismert, nem tudtam elviselni, ha valami nem volt tökéletes. Talán pontosan ez juttatott bennünket oda, ahová végül kerültünk, ám még mindig túl önző ember voltam ahhoz, hogy elgondolkozzam azon, a felelősség mely része hárult rám jogosan. Volt időm várni rá. Volt időm arra, hogy országutakat vegyek célba s megkeressem. Ha valamiben nem szűkölködtem, az a szekundumok sokasága és a pénz volt. Mindent bevetettem volna annak érdekében, hogy megtaláljam, viszont arra nem került sor, hogy nyomozót béreljek fel. Túlontúl... lerombolta volna azt a bizonyos képet, amely benne élt rólam. Nem adtam másnak a munkából egy szeletnyit sem. Mindenért megküzdöttem, és ezért az átkozott némberért is meg fogok, nem adják olyan könnyen a válást. Bár házasságunknak előbb vet véget valamelyikünk esetleges halála, semmint bárminemű válási procedúra. Mégis minek nézne engem, madárnak? Tekintetem végigsimított rajta, ahogy megjelent az ajtóban. Kimérten, határozottan vizslattam, a puszta pillantásommal képes lettem volna lekötözni, elvarázsolni innét bárhová, csak hogy eszébe se jusson még egyszer így a bolondját járatni velem. Ostoba nőszemély, mégis mit gondolt, hogy egy egyszerű szökés megoldja minden gondját és baját? Ettől még távol voltunk. Sőt. Mindentől nagyon távol kerültünk. A felelőst viszont nem most fogom felkutatni. - Micsoda figyelmetlenség. A vérfoltot semmi sem szedi ki a ruhából. - akadt meg szemem az apró lenyomatokon. Nem törődtem azzal, hogy valószínűleg saját vére ragadt ruhájára, vagy hogy esetleg megsebezte magát. Nagyobb sebet ejtett ő az én szívemen, mintsem hogy most pár aprónyi heggel foglalkozzam, amely talán az ő testén volt fellelhető. Nem álltam fel, tovább foglaltam a helyet a kényelmes ágyon, előszeretettel méricskélve hol őt, hol az ízléstelenül berendezett szoba holmijait. Egészen addig követtem, míg meg nem állt az erkélyajtó előtt, majd kinyitotta azt. Repülni még nyilvánvalóan nem tanult meg, ám ha rajta múlott volna, a társalgás sem indult volna be. Márpedig én nem csak azért jöttem, hogy függő szemekkel nézzem, hogyan mozdult egyik pontról a másikra. Több kellett. Ennél jóval több. - Ostoba vagy, ha azt gondolod, hogy felállok, és elmegyek. Túl sokat utaztam az ostoba hisztériád miatt. Hát még úgy, hogy azt sem tudtam, hol keresselek. Igencsak kijárna egy dicséret, hogy megtaláltalak. Esetleg van valami mondanivalód? - kérdeztem, arcom megrándult, a mosoly messzire elkerült. Ebben a pillanatban ölni is képes lettem volna, megragadva nyakát, hogy megfojtsam, de visszafogtam a tomboló véremet. Erre még nem volt szükség. Még.
A forró víz már-már égette a bőrömet. A hő a mosdókagyló feletti tükröt is páraköntösbe burkolta, a mocsok eltüntetéséhez mégis kevésnek bizonyult - az érzetét nem vette el önmagában. Szappan és körömkefe. A felhevült márvány enyhén pirosas árnyalatát tovább erősítették, az érzékenységét tovább növelték.. az engem feldúló méreg nyomta el a velük járó fájdalmat, elsikkasztotta a keletkezett véraláfutásról a figyelmemet, a nyíló-csukódó ajtó kattanásáról egyetemben. Nem tűnt fel. Csendben osonhatott beljebb a hívatlan vendég.. a jellegzetes illata árulta el, mely az orromba tolult. Előhírnökeként személyének. Tolakodó volt, akaratos, markáns, fűszeres.. körmeimmel a porcelánon karistoltam; türtőztettem magam, próbáltam, ahogy a higgadtságomat szegről-végről összekaparni. Az ő vérével az ujjvégeimen.. nem lennének ellenvetéseim, szívesebben áznék az övében, ha az időzítés nem lenne arcátlanul pocsék, az ő szemszögéből ideális, erőfitogtatásra tökéletes.. miről egyelőre nem tud, ne is tudjon, később se. Elzárom a zubogó vizet, a hószín törülközőt kezeim közé kaparintva indulok a hálóba, az ajtófélfánál nem tovább. Neki támaszkodok nedves ujjaimat törölgetve, erőtartalékolva, ráérősen.. éppúgy, mint ahogy végighordozom a tekintetem az ágyneműn trónoló kiskirályon, ki engedély nélkül gyűrte meg az anyagát. Tetőtől talpig, anyagról anyagra, színről színre.. elidőzve ingének sötét tónusán, az íriszpár fagyos világában, nem ugyanazért, mint egykor. Szándék után kutakodtam, elhatározottságáért, nyilvánvaló sértettségéért, megsebzett büszkeségéért túrtam fel a gleccserhalmokat. A látvány imponálna, csábítana, bizsergést lopna a bőröm alá, kívánóssá tenne, ha nem jutna eszembe miért is hagytam el egyetlen búcsúszó nélkül.. oh, kérlek, te rontottad el a mélységeiddel.. Nem tűnhettem el nyomtalanul, örökre, tudtam s éreztem a védőmágia piszkálását is, amint a varázslatai súrolva elsiklottak körülötte. Nem küldöm el melegebb éghajlatra, épp elég sokat mondón nézek rá, türelemtől megfeszülve vizslatom az utáltan imádott vonásait; az ég adta világon semmi nem található itt a számára.. A felöltött, vérpettyektől tarka selyemfelső és short is idegen, új, nem tőle kapott darab.. csak néhányat tartottam meg a csipkézettek közül s azok is a fiók mélyén pihennek. A hosszú tincseim megnyesetten esnek a vállam felszínére, oly éles olló távolította el a végeket, mint amivel a kapcsolatunkat is elvágtam. - Kíméld meg magad a felesleges erőfeszítésektől. - szárazon recsegnek az édesen duruzsolt a szavak, lemondott megvetéssel, alig-dallamos, halk hangsúllyal, mibe nem szorul egy cseppnyi vendégszeretet sem; ez nem kérés, javaslat. Sokkal inkább felterjesztést követő, elfogadott határozat, kiadott végzés. Általam elfogadott s kiadott, melyet kizárólag önmagának köszönhet, amiért nem érte be azzal, amit kapott s mohón még többet akart.. azt hitted csak ásó, kapa, nagyharang, édes..? Nem, itt vagyok én is. Élveztem, imádtam az udvarias nyersségét, a tördelő gyengédségét, a durvaságát, a gondolatait, az eszét, a bölcs, olykor kikényszerített egyetértést, a kihívást, a pezsdítő izgalmat, a lehetőségek végtelen áradatját, az öltönyeit, elegáns stílusát, az illatát, arcélének cirógatott vonalát, a szemeiben rezzenő vágyat, a kapott ajándékokat, a minduntalan kényeztetést.. a tudatot, hogy az enyém. Büszke voltam, de a szégyenét nem vállalom, amiért mindez nem volt több holmi olcsó illúziónál.. Megszakítom a farkasszemező kontaktust kettőnk között. Nagyobbat kortyolok a levegőből, hogy tovább lépjek a helyemről és frissebbet eresszek be a szobába, kinyitva az erkélyre vezető ajtót. Nem vezetem vissza rá a tekintetemet, nem csűröm a szót tovább, némán várom, hogy hordja el magát és folytathassam onnan, ahol abba hagytam..
Porcelánbőre megannyiszor simult tenyerem alá. Édes ajkai megszámlálhatatlan alkalommal nyújtottak kellemes érzést, olyan volt, mint a legédesebb ambrózia, melyből csak az istenek kaphatnak egy aprónyi szeletet. Minden egyes rezdülése, arcának eltorzulása, mosolya, csókja, könnye emlékeim tárában húzódott, sosem feledtem el egyetlen rá vetett pillantásomat sem, s szavai még inkább belém ivódtak. Akartam őt, olyan függőséget okozott, amelyet ember által gyártott hallucinogén szerrel sosem értem volna el. Ismét a tenyereim közé akartam fogni csípőjét. Elveszni szemeiben. Szót kényszeríteni ki száján, ha nem szólal meg... nem az voltam, amelyről nők álmodoztak. A külsőm csak egy folt volt a női szemek előtt, sosem tudták meg igazán, mi lakozik bennem. De Ő tudta. Ezért vettem feleségül. Azt azonban nem kalkuláltam bele, hogy egyszer majd hűlt helyét találom, s ruhái köddé válnak, drága pacsulijai pedig egyszer s mindenkorra eltűnnek a sminkes asztalkájáról. Dühöt váltott ki belőlem. Tanúbizonyosságot tett arról, hogy bátor. Nem félt játszani a tűzzel, amely előtte már megannyiszor égette meg. Nehezen akadtam nyomára. Remekül tüntette el maga után a saját nyomait, de mintha egy láthatatlan csíkot húzott volna maga után. Illata ott időzött minden apró felhőcskében, vér vegyült hozzá. Nem bírtam, mikor drága kölnikkel nyomta el édeskés vérének illatát, amelyet nem egyszer érezhettem ujjaim között. Vállalta a kockázatot, mikor aláírta azt a papírt. A feleségem lett. És egy hitves nem távozik el szó nélkül. Még aznap este összezúztam mindent, amit lakásunkban találtam. Nem maradt éppen egyetlen tükör sem. Hét évnyi balszerencsét hoztam volna a saját nyakamra? Annál nagyobb szerencsétlenségben már nem részesülhettem, hogy ilyen hálátlan nővel kötöttem össze az életem. S tudta jól, ha egyszer megtalálom, elbúcsúzhat attól a nagy szabadságtól, amelyet ezek szerint mindaddig ok nélkül hagytam meg számára. Mit értem el vele? Csak támogattam abban, hogy egy napon szó nélkül tűnhessen el. Ezt nem tűrtem el. Még tőle sem. Volt időm lehiggadni, de még mindig szeretném a vérét felitatni egy-egy vékony kis csipkecsodájával. Mindet én vettem neki. Mindahányszor el is vártam, hogy hordja őket. Belöktem az ajtót, miután időt hagyva magamnak, inkább a lépcsőt választottam, nem a liftet. Ezúttal is egy fekete öltönyt választottam, alatta sötétkék inggel, hajamat oldalra fésültem, s isten lássa lelkem, hogy eltöröm a kezét, ha kárt tesz bármiben. Beléptem. Fülemet zuhogó víz hangja üti meg, mely a fürdő felől érkezett. Ám ahelyett, hogy berontottam volna, önmagamat nem megcáfolva foglaltam helyet a fürdőszobából nyíló hálószobában. Az ágy besüllyedt súlyom alatt, hátamat a falnak vetettem, s ott ülve vártam, hogy meglássam a hálátlan dögöt. Minden bizonnyal már jó ideje tudta, hogy a nyomában vagyok. Túl nagy meglepetés ezúttal sem érheti.
Órák teltek el. Órák óta próbálkozom. Órák óta feszegetem a határaimat; vér buggyan ki ajkaim közül, ahogy ismét belém mar a varázslat 'megállj'-t parancsolva. Legyengíti a szervezetemet, lassítja a regenerációmat, csökkenti az állóképességem, vérszegénnyé tesz. A birtokomban lévő utolsó tárgyat is felhasználtam, nincs több fekete mágia, nincs más külső erőforrásom.. a keletkező feszültségtől remegő kézzel támaszkodom meg az asztalon - megszédültem. Csak egy kevésre lett volna szükség, ha egy picit tovább kitartok, keményebben erőltetem.. talán újfent megkaparintom a nyomon követett szál végét, hozzám kerül az irányítás.. de a nyom minden egyes szekundum elteltével egyre csak hűl. Már nem langyos; hideg, mint egy több napos, foszló tetem. Letörlöm a majd' állam alá bukó karmazsint, bele a fehér kendő anyagába, melyre számtalanszor helyeztem már a pecsétem.. túl sokszor, mindhiába. Ideges, frusztrált vagyok; nem vagyok jó kedvemben, sőt.. hajszálra a legrosszabb állapotoktól. Ölni tudnék. Puszta kézzel; a saját vérem mellett nem keltene feltűnést, újabb folt lenne az alapon, élénkebb szín az alvadt bordón. A térképen rendszertelenül eloszló vasporba tenyerelek a próbálkozásomkor - felállok. Értéktelen, érdemtelen, felesleges, szemét.. rossz megközelítés. Kicsúszott a kezeim közül a válasz, kígyó módjára siklott ki, bújt el, de a sziszegése szüntelenül cseng a fülemben. Éreztem, szinte tapintottam is.. hirtelen mindenné lett s egy szívdobbanás sem kellett hozzá, hogy semmivé váljon. Nem láttam az arcát.. az ismerős kisugárzás, a tarkót kaparó, undort keltő tekintet volt meghatározóvá, erősen, fullasztóan tapadt rám. Innen tudom; közel van.. olyan közel, hogy fokozódik a mérgem, nem, nem a kudarc miatt. A gyengeség - miatta. A tüdőm hirtelen akar megszabadulni a beszívott levegőtől, a szám elé kapom a kezem, s lám.. vöröslő cseppek permetezik az eláztatott bőröm. A fürdőben lévő mosdókagylóhoz indulok lemosni magamról a szennyet, a megszáradt életmaradékot, a gyengeségem. Másként is alakulhattak volna az események, sokkal, sokkal kellemesebben, sikeres végkimenetellel, vérpecsétek nélkül, gyorsabban, hathatósabb helyzetkezeléssel, de nem az a fajta vagyok, aki akárcsak egy másodpercre is leáll értelmetlenül nosztalgiázni. Hasztalan. Nem lendíti előbbre az ügyet, nem lesz általa több erőm. Helyette a következő lépés körül forognak a gondolataim, egyenest cikáznak, míg a meleg víz áldásosan viszi magával a kezemre tapadt rubint.. fel kell töltődnöm, fel kell töltenem a készleteimet, be kell hívnom egy parasztot a játszmába, ki erővel lát el, helyettem sérül meg.. kiről nem kell körömkefével és szappannal lemosni az olajként tapadó vereséget.. kiért nem kár. S ó.. belőlük annyi sétál az utcán, az épületben, a folyosón. Csordultig van velük a város.
Kezdőlap
■ 
