A családunk olyan, mint a méreg, ami az egész világot megfertőzte. Mi voltunk az elsők, ami eleinte felemelő volt, csodálatos, de amint megjelent a vérszomj, mint tünet, minden úgy omlott össze, akár egy kártyavár. Nem halhatatlanok voltunk, hanem vámpírok. Erősek, veszélyesek, elpusztíthatatlanok, miután felégettük az egyetlen fát, ami a vesztünket okozhatta volna. Esther hibázott, de erre túlkésőn ébredt rá, egészen pontosan azután, mikor már tönkretett minket, a családot, a gyermekeit. Mindannyian szörnyetegek voltunk, mert azzá tettek minket, mert azzá tettük magunkat. A legtöbbet nem a világnak, nem másoknak ártottunk, hanem saját magunknak. Mert ezt tesszük mi, azt bántjuk, aki közel áll hozzánk, akit szeretünk, s ezzel mindnyájan másképp birkóztunk meg. Míg Elijah a vörös ajtó mögé rejtett mindent, addig Klaus mindenkit megbüntetett, aki elárulta. Rebekah a szerelemben kereste a vigaszt, amit sosem kaphatott meg, míg Finn anyánk látszólagos mentőakciójára tette fel az életét. És én? A vér, a gyilkolás mögé bújtam, miután az életet és a varázslást is elvették tőlem, nem törődve azzal, hány holtestet hagyok magam mögött, hány életet teszek tönkre. Nem volt szükség az önuralomra, mert ha leálltam, mérhetetlen ürességet éreztem, ami apró szilánkokra zúzott mindannyiszor. A szokások rabjává váltam hát, egészen addig, míg Esther új életet adott nekem.

Ahogy mondani szokták, az élet akkor történik, mikor más terveid vannak. A halálra ez talán még inkább igaz, és a megbocsátásra is. Talán akkor kovácsolódtam össze leginkább a testvéreimmel, mikor másodjára csapott meg a halál szele. Beletörődtem, és Rebekah ölébe hajtott fejjel már nem rettegtem attól, mi vár rám. Végtére is, legutóbb egyedül voltam odaát, és egyetlen elfoglaltságom az volt, hogy másik életét szemléltem egy függönyön keresztül, ami elválasztotta a purgatóriumot ettől a világtól. Igyekeztem Bex szavaira összpontosítani, ahogy arról győzköd, vissza fognak hozni az életbe, ha felszentelik a boszorkány testem. Közben ostoba vigyorral a képemen azon gondolkodtam, hogy a legjobb figyelemfelkeltő eszköz a halál. A jó öreg kaszás az első alkalommal nem ért el túl nagy hatást, néhány könnycseppen kívül, amit a testvéreim ejtettek miattam, más nem történt. Nem mozgattak meg mindent, hogy bosszút álljanak, még össze is fogtak a gyilkosaimmal a gyógyír megtalálása érdekében. Most viszont három pár kéz érintette karjaim, s hátam, nyugtató, szomorú, és egyben bosszúálló szavak hagyták el a szájukat. Abban a pillanatban nem számított, hogy nem a saját testemben voltam, vagy hogy miféle megpróbáltatásokat éltünk át a testvéreimmel. Végre én is az örökkön-örökké része voltam, a családé, akit nagyon is érdekelt, hogy élek, avagy halok. Aztán az élet, ahogy mindig tette, közbeszólt, és a halál egy pillanattal később úgy illant el, mintha soha nem lihegett volna a nyakamban.

Visszatértem a halál küszöbéről, de semmi sem volt olyan, mint ahogy reméltem. A Kaleb testében töltött idő megváltoztatott, az éhség azóta állandó kísérőmmé vált. Mintha elfelejtettem volna, milyen a vérszomj, milyen az torokszorító éhség, a késztetés az ölésre. Minden nap egy csatára emlékeztetett, és egy olyan háborúra, amit képtelenség megnyerni. Ahol nincsenek túlélők, csak halál mindenütt, és rengeteg vér, ami úgy csábít, mint művészt a múzsája. A család nem jelentette azt a megnyugvást, mint amit a majdnem halálom pillanatában reméltem, amit akkor és ott éreztem a kripta hideg kövein, a testvéreim társaságában. Újra kitaszítottnak, meg nem értettnek éreztem magam, hiszen sem Klaus, sem Elijah, de még Rebekah sem tapasztalta meg a halált, egyikőjük sem tudta, min megyek keresztül. Rá kellett ébrednem, hogy sosem tanultam meg leküzdeni mindazt a kellemetlenséget, ami a vámpírléttel járt. Nem tudtam uralni a vérszomjat, ami hullámokban tört rám, s olykor már az is csoda volt, hogy a Mikaelson ház még egyben állt. Bútorok törtek össze, tárgyak, melyek körülöttem voltak, s közben rengeteg liter bourbon lecsúszott a torkomon. A családom pedig inkább Hayley és Hope távollétével volt elfoglalva, mintsem velem, vagy a problémámmal, ami az ő szemükben nyilván bolha méretű volt, pedig a helyzetem inkább az elefánt és a porcelánbolt esetére hasonlított. Újra és újra emlékeztetnem kellett önmagam, hogy ez, bármilyen rossz is, a halálnál mindenképp jobb, s ez egy új - harmadik - esély. De a nap legnagyobb részében sokkal sötétebben láttam a dolgokat, a szituációmat, a világot. Gyenge voltam, s ehhez az érzéshez nem voltam hozzászokva, nem tudtam hozzászokni, nem akartam. Nem segített, hogy fenyegetve éreztem magam, mintha a legapróbb mozdulatom miatt is tőr kerülhetne a szívembe. Többé már nem tudtam megkülönböztetni mi a valódi fenyegetés, s mi az elmém, a paranoiám szüleménye. Rosszabb voltam, mint maga Klaus, aki állandóan árgus szemekkel figyelt mindenkit, s akinek talán még a tarkóján is volt szeme az évszázadok alatt kialakult, hatalmasra nőtt paranoiája miatt. Rettegtem. Dühös voltam. A legrosszabb pedig az önutálat volt, rögtön a szomjúság után.