Véráztatta föld, elhaló sikolyok, fájdalmas szomjúság, és egy szánakozó szempár, ezek voltak az új életem első emlékei. Ott, a földön fekve fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett, elsőre még a mellém dobott, felém segítségkérően nyújtózkodó síró kisfiút sem fogtam fel. Az elmémet elborította a vörös köd, az éjszaka pedig egy újabb sikollyal gazdagodott. A könnyek megállíthatatlanul folytak le arcomon, miközben az idegen a kezemnél fogva vezetett át a szétmarcangol hullák felett, láthattam, amint az éjszaka elnyelni az összes emlékemet. Én pedig csak halkan szipogva véshettem ezt fel, mint búcsúemléket. Így, fél évszázaddal a hátam mögött visszagondolva már nem tűnik olyan tragikusnak az egész. Már nem szorít a mellkasom, amint az arcok felvillanak előttem, igazság szerint már a legtöbbjük ki is kopott az emlékeimből. Az akkor még elsöprőnek ható érzéseknek mára már nyoma sincs. Nem erednek meg a könnyeim, ha egy hullát látok, hiszen én vagyok az, aki magához édesgeti ezeket az ártatlanokat, hogy aztán kiélhessen rajtuk minden fájdalmamat. A bűntudat már az első száz évben kiégett belőlem, Cain megtanította, hogy az érzések csak önmagam ellen játszanának, így hát elzártam őket. Így pedig, hogy többé nem kellett bűntudattal szembenéznem, már könnyedén túlléptem a múlton egy szebb jövő felé. Bár, a céljaimat könnyedén elértem, kitapasztaltam, hogy hogyan és kiken éri meg felhasználnom az újonnan szerzett képességeimet, vagy éppen a természet adta adottságaimat. Mégis, azt, hogy mit is akarnék tenni, sohasem találtam meg. Újabb és újabb eszement ötleteket valósítottam meg, segédkeztem forradalmakban, parasztfelkelésekben, hol ezen, hol azon az oldalon. Élősködtem a környezetemen, de főleg Cain jóindulatán. Ő pedig felelősségteljesen viselt el, akármelyik században vagy éppen ezredben is tört rám a magány. Ő egy igazán tisztességes ember maradt, még így évszázadok elteltével is. Tartotta az ígéretét, miszerint bármikor számíthatok rá, így hát én is segédkeztem neki, amikor csak tudtam, még ha nem is kérte. Szerettem a háttérben mozgolódva, bábokat, katonákat vezényelve csatározni. A nagy ipari forradalomig igazán szórakoztató is volt, utána viszont a modernizáció korlátozni kezdett. Addig sok vámpír esett áldozatomul, emberek, akiket magamhoz hasonlóvá tettem, többen haltak bele a megismerkedésünkbe, mint ahányuknak hasznát vehettem. Nehéz beismernem, de mindössze csak egy olyan katonát képezhettem ki, akit hosszútávon hasznosnak ítélhettem, és ő is csak félsikernek volt nevezhető. Túlságosan is leengedtem a védelmemet az évtizedek során, ő pedig az első alkalommal, amikor lehetőséget látott rá, azaz a nagy londoni tűzvész idején rögtön hátba szúrt. Akkor este azt hittem, hogy ott fogok meghalni. Bár, sok mindent nem bántam meg, csak szomorúságot éreztem, amint a tudatom a semmiben lebegve még éppen pislákolt. Már kész voltam mindent elengedni, talán némi elégedetséget is éreztem, hogy végre vége, amikor hirtelen ismét éreztem, ahogy égeti a tüdőmet az oxigén. Csak pislogtam az éjszakába, a vöröslő égbolt hirtelen ismeretlennek hatott, azt hittem a pokolban vagyok. Aztán szép lassan magamhoz tértem, elkezdtem felfogni a hangokat magam körül, nem, ez még közel sem a megváltás. Egy jót akaró nő hajolt főlém, érdeklődött, hogy kerültem ide, a kezemet szorongatta, orvost ígérve. Amíg az első mozdulatommal meg nem éreztem a hátamon ejtett hatalmas sebet, értetlenül pislogtam csak rá. Azután már minden világossá vált előttem. Rávetettem magamat a nőre, eleget ittam belőle, hogy végre rendes ütemben kezdődjön meg a gyógyulás, de ez nem volt elég. Megitattam vele a véremet, majd eltörtem a nyakát. Új szolga kellett, a bosszúvágy abban a pillanatban teljesen felemésztett. Amíg teljesen rendbejöttem, addig őt ráeresztettem az emberekre. Napgyűrűt nem készíttettem neki, amíg a hipnotizáció nem volt tökéletes. Még szerencse, hogy már rég kiépítettem egy haszonelven alapú köteléket, így a boszorkány könnyedén elvégezte rajta a szertartást. Az eset viszonylag későn jutott el Cain fülébe, és rettenetesen dühös volt rám. Még a mai napig, a legutolsó ramazúrim után is ezt emlegette. Még amikor átváltoztatott, megtiltotta hogy indokolatlanul tegyek magunkhoz hasonlóvá. Sorra ölte le az áldozataimat, pedig már 10 tökéletesen kiképzett vámpírszolgám volt! Még a napékszeremet is elkobozta, és minden egyes mozdulatomat figyeli. A hálám viszont nem tesz a szolgájává, hiába akar korlátozni, ki fogok törni. Még meg kell bosszulnom Darius árulását, célt kell találnom, hogy élhessek, akarni akarom az életet...