≫Születési idő, hely ≪ 1999. 07. 23. | Mystic Falls
≫Első átváltozás ≪ Hat hónappal korábban | Éles tűszúrás. Fogsoraim szorosan összezárom. Szeretném behunyni a szemeim. Szeretném nem nézni. Mégis leválaszthatatlanul csuklómra ragad a tekintetem. Későn jut eszembe, hogy a saját polcomról vettem-e le a pengét, avagy sem. Teljesen mindegy. Nem tudok koncentrálni, nem tudok gondolkozni, nem akarok foglalkozni az ég világon semmivel. A csapból megállíthatatlanul folyik a víz. A hajam sem kötöttem fel. Ha már meghalok, ne kelljen a csattal, vagy a gumival bajlódniuk. Egy szülőnek épp elég elviselnie a gyereke halálát. Nem igaz? Húzom a pengét. Finom körívet rajzolok balomra. A bíbor csík csöpögni kezd. A tér mállik. Szédülök. Lassan süllyedek el a kádban. Megadom a világnak azt, amire szüksége van:
Egy Halsey mentes létet.◌
Fehér hazugság. Forog minden. A pulzusom szaporodik, a levegő megszorul a tüdőmben, csak kapkodok utána de alig jön. Felpattannak a szemeim. Értetlenül állok a tény előtt, hogy
élek. Életben vagyok. Megfulladtam. Elvéreztem. Hogyan lehetséges akkor? Ja, hát persze! Nincs még egy olyan baklövés, mint én. Aki még az öngyilkosságban is kudarcot vall...
- innentől kezdve vagyok vérszívó. Bár inkább nyammogónak nevezném magam.
Említettem, hogy meg volt a temetésem? ≫Család ≪ Apám
Frank McKenzie - (első ezen a néven) Jogász. Elmondhatjuk róla az általános tulajdonságokat, amik jellemzőek egy hivatásos családfőre. Konok, kissé zárkózott. Ha kérdezne bárki, nem mondanám róla, hogy mintaapa. Megtesz mindent a családért, ami a papíron szerepel elvárásként, de a kisbetűs részt már nem alkalmazza. Gondolok itt arra.., amikor nevetés, ölelés, és belsőséges légkör adott. A korom sem tudja. Néha abban is kételkedem, hogy az utcán felismerne-e, ha parókában haladnék el mellette...
Anyám
Claire H. McKenzie - Könyvelő. Vagyis volt. Volt. Mostanra inkább önkénteskedik mindenféle civil szervezeteknek. Ruhát, ajándékot gyűjt rászoruló gyerekeknek. Ami nagyon klassz! Örülök, hogy a szíve a világé.., a gond csak annyi, hogy nekem nem jut belőle. Elveszítettem őt a balesetben.
Hiába éltük túl mindhárman, ott maradtunk. Egyébként csupaszív. Hiányzik majd a mosolya. És a borsmenta krém, amit használt a kezére.
Húgom
Fannie L. McKenzie - A húgom volt. Még most is az. Örökké az lesz. A legjobb barátom. A disney-pajtás. A pandabarát. Akihez hozzábújsz a vihar idején, vagy akinek a fagyijába belenyálazol. De az is ő, akivel a huzatba bújsz és jedinek képzeled magad. Azt hittem örökre mellettem marad, hogy majd kirúghatom alóla a járóbotot. Fáj, hogy egy autóbalesetnek köszönhetem azt, hogy nincs többé. Négyen ültünk benne, mégis Fannie volt az egyetlen veszteség. Meg a félfülemre a hallásom. Ja, és a nyugalmam. Meg a jókedvem. Meg anyám. Meg a nevetésem. És apám is. És a dalaink is. Ha jobban belegondolok az egész életemet magával vitte...
Nem terveztem meg. Nem hagytam búcsúlevelet. Sem kazettát, hangfelvételt, vagy videót. Nem vettem fel. Nem mondtam el, hogy miért. Nem búcsúzkodtam. Azt mondják az követ el öngyilkosságot, aki gyáva. Az, aki képtelen megbirkózni a problémáival. Ja, utána olvastam. Azt is az interneten szörfözve tudtam meg hogy az, aki tényleg képes rá nem beszél a problémáiról, sem a szándékról. Ha egészen őszinte lehetnék hozzád akkor a szemedbe mondanám most, hogy
megpróbáltam mindent. Névtelen hívás a segélyvonalon. Iskola pszichológus. A szüleim. Idegen pszichológus. Online barátok.
Aztán feladtam...
***
- Előzményjátéknak feljegyezhetjük, hogy sosem voltam túl barátságos. Oké, ez talán az én hibám. Nyithattam volna a sarokban a frufruja mögé bújó lány felé, hogy legalább ketten pucsítsunk a világnak a 'Hakuna Matata'-s egyen-pulóverünkben, de nem tettem. Tökéletesen meg voltam elégedve a szociális életemmel. Nem foglalkoztam a valódi személyekkel. A suliban nem érdekelt más csakhogy ebédszünetben Fannieval átdumáljuk egymás napját. Ő sem volt közkedvelt, vagy népszerű. A hajam miatt cikiztek néha, sőt még a ruháimat is megszólták, de ugyan.., kit nem ér néha cikizés a suliban? Otthon a szüleim nem kifejezetten érdeklődtek az iskolai életünk iránt. Mindenkinek meg volt a maga világa. Én online szerepjátékozni kezdtem. Írnom kellett egy karaktert magamnak, akinek a bőrébe bújva élhettem egy biztosabb, boldogabb életet. Azon a felületen hirdettem magamnak egy férjet. Én menthetetlen romantikus! És hopsza' Mr. Stark (hétszáznyolcvankettedik ezen a néven - ráadásul igen kreatív!) elrabolta a virtuális szívemet. Ahogy telt az idő, együtt keltünk és feküdtünk. Órán is írtam neki, ő pedig nekem. Meghaladtam az ezer privát üzenetet! Ó, ezt már vehettük komolynak! (
A szarkazmus él.) Lassan kiderült, hogy nem csak városi, de a suliba jár. Onnantól kezdve kerestük a jeleket Fannieval. A leghelyesebb srácokra próbáltam illeszteni Mr. Stark védjegyeit, noha meggyőződésem volt, hogy kamuzik és valójában lány. Aztán, amikor már hosszú hónapokig húztuk egymást és belefáradtunk a játszadozásba a béna sulis bálra esett a választásunk. Igen, egyébként elhiszed, hogy meglepődtem, amikor az évfolyam egyik legcsendesebb sráca állt elém azzal a szöveggel, hogy '
Közeleg a tél.'? Az első percek rettentően kínosan teltek el. Én egy lányt vártam, ő meg gondolom egy nagy cicis, kerek fenekű, mély dekoltázsos pom-pom lányt. Aztán jött egy dal, amit küldözgettünk egymásnak és tü-dü. Megtörtént a
BOOM! Onnantól kezdve már nem csak Fannie ebédelt velem. Most azon gondolkozol, hogy egy ilyen vidám történetből, hogyan lehet a végeredmény ennyire katasztrofális!?
Szóval pontosan egy éve ütközött a két autó. A vétkes persze részeg volt, ahogy az már sablonos és unalmas. Nem tudom mennyit kapott. A húgom elvesztése ... lekötötte a figyelmem. A jegyeim romlottak. Kivágódtam a virtuális életemből, hogy beleolvadjak abba, ami a valóság.
Végső soron mind mellékhatásai vagyunk egymásnak, igaz? A gyászidőszak jócskán tartott még, amikor egy srác a baseballcsapatból elhívott meginni egy forrócsokit. Mondtam volna nemet?! Azt gondoltam, nagyszerű, itt az alkalom, hogy kikapcsolódjak, hogy szerezzek egy barátot és picit elengedjem Fanniet. A reményt, a lehetőséget láttam benne. Ő is én bennem, csak éppen arra vonatkozóan, hogyan terjessze el, mekkora bika. Másnap a lányok látványosan kerültek, a srácok összesúgtak mögöttem. Hihettem volna naivan, hogy a húgom miatt, de amikor 'Mr. Stark' is távolságtartóan elutasította az ebédmeghívásom, kezdtem gyanakodni. Az instagram tele volt az előző esti selfievel, amin piát tartottam a kezemben és nevetgéltem! - Akkor este először Fannie elvesztése után. - Alatta a gusztustalan leírás miféle könnyűvérű nőcske valójában
Borzoska. (Remélem a leírásom hangulatából sejted, hogy nem történt semmi valójából.) Itt kezdődött el a történet. Hiába vádaskodtam
egy hozzám hasonló csendes lány hangja nem elég egy bölöm'csordáéval szemben. Természetes, hogy jelenetet rendeztem. Feldúlt, zaklatott és értetlen voltam azzal szemben, hogy tehetnek bárkivel ilyet, aki... éppen csak elveszítette a húgát. De ha azt gondolod meghatott bárkit is,..
tévedsz. Újabb pletykák kavarogtak. Kiszakadtam a tömegből. A híg massza, amin a nevem szerepelt sokszor és sokféleképpen bekebelezte valószínűleg az összes embert a környéken. A szekrényembe jöttek az üzenetek, az előlegek. Én pedig kértem, könyörögtem, hogy költözzünk el. Csakhogy ez nem olyasmi, amit a szüleid csettintésre megtehetnek. Ha nincs rá keret. Ha minden pénzük a temetésre ment el. És főleg akkor nem, ha észre sem veszik, hogy baj van. Vagy, hogy
létezel... Egy ideig takarózhattam azzal, hogy megunják majd, vagy hogy egyszer vége a giminek, de rádöbbentem, hogy azzal, hogy tovább megyünk, még nem tudom kitörölni, letörölni, lemosni a rám vetett szutykokat. Hiába mentem az Igazgatóhoz, tanácsadásra, kérdeztem az online barátaim, a dolog csak egyre romlott. És még tovább romlott. Folyton és újra elhittem egyetlen kedves szóért cserébe, hogy most majd más lesz, hogy az a valaki majd mellettem lesz.
Egyetlen emberre lett volna szükségem. Csak egyre. És mintha Mr. Stark próbálkozott volna. De amikor a barátai bökdösték és közben felém mutogattak, már tudtam, hogyha barátkozni fog velem, ugyanaz történik vele is. És akkor jöttem rá, - ott azon a padon ülve, - hogy
a világnak nincs szüksége rám...Így hát tettem, amit tennem kellett. A gond, a probléma csak az, hogy
felébredtem. Életben vagyok. Megfulladtam. Elvéreztem. Hogyan lehetséges akkor? A sötétben tértem magamhoz. Levegőért ziláltam. Ahogy rám tört a felismerés, tudtam, hogy
kaptam egy új esélyt. Tekintve, hogy anyámék milyen idegroncs állapotba kerültek, nem hiszem, hogy csodálkoznom kellene azon, hogy rögtön eltemettek. Az éhség, a szokatlan éhség, ami dolgozott bennem segített a felszínre másznom. Onnantól kezdve vagyok az, aki most ezt legépelte elektronikus naplójába. A kézírás kiment a divatból.., tudjuk mindannyian. Hat hónap telt el. Én pedig azzal töltöttem az időmet, hogy kitaláljam hova húzzak el az új esélyemmel, önző mocsokként, aki meghagyja szüleinek a fájdalmat, a suli lakóinak meg az örömet. Mindent elterveztem.
Irány Párizs, disneyland! Utolsó búcsúzás a síromtól, ... és akkor ott megláttam, hogy 'Mr. Stark' térdeire rogyva zokog és egyre csak a bocsánatomat kéri. Voltam olyan ostoba, hogy közelebb és közelebb lépkedjek hozzá. Hat hónap. Száznyolcvan-akármennyi nap. Ő pedig ott térdelt a síromnál.
Én meg voltam olyan jó zombi, hogy ráköszöntem! Ez volt tegnap. Most pedig próbálom kitalálni, hogy mi legyen a továbbiakban... Rájöttem, hogy a vámpírléttel jár némi extra. Igézésnek nevezték a könyvekben, de én jedi-erőnek hívom, mert sokkal királyabb. Kitörölhetném az emlékét, hogy látott.., hogy hallotta a hangom, de
nem akarom. És most?
***
A halál felett lebegünk alig pár centivel. Hinnem kell, hogy okkal maradtam életben. És talán köze van hozzád...