Az ablak párkányon könyöklök és mélyet szívok a sötétzöld Winstonba. Mire a füst kigomolyog a torkomból a tüdőm begyógyul, sosem fog elfeketedni. Több mint száz éve cigarettázom már, és még mindig élvezem. Kék szemem üvegesen mered a ház előtti fán szaglászó mókusra. Már esteledik, a nap kezd elbújni a dombok mögött, ezzel kaput nyitva az éjszaka lényeinek. Azaz nekem.
Vámpír vagyok. A sötétben élek. Nekem nem volt szerencsém a boszorkányokkal. Nincsen semmilyen ékszerem, ami megóvna a napfénytől, így jobbjára csak akkor tudok közlekedni ha éjszaka van, vagy ha borult az idő. Ezért is dolgozom itthon.

“A vér szaga felkúszik az orromba. Vasas és keserű, mégis megvadulok tőle. Akarom az összeset, ami csak van körülöttem. Hallom ahogyan lüktet a szívük. Egyre gyengébben de még ver. Pulzálnak az erek. A szemem kipattan, bevérzik. Érzem ahogyan az erek megelevenednek a bőröm alatt. Úgy lököm le a hasamról a sziklát, minthogyha egy párnát taszítanék arrább. Mellettem ott hever képmásom, még lélegzik. Homlokából vékony csík vér folyik lefele, és minden csepp fülsiketítően hangosan koppan a földön. Két kezemmel a vállába kapaszkodom, miközben közeledek hozzá. Csak meg akarom ízlelni. Kék szeme kinyílik, s egyenesen rám néz vele.
- Wil… Wilhelm… mit csinálsz? - nyögi.
- Sajnálom fivérem, egyikünknek túl kell élnie - hadarom. Belemarkolok fekete hajába és elrántom a fejét. Kellemesen fájdalmas érzés, pulzál az ínyem, ahogyan előbújnak az agyaraim. Fogaimat a nyakába mélyesztem. Puha, fiatal bőre recseg és ropog, ahogyan az agyarak átszakítják, és utat nyitnak a vérének.

Világ életemben egyedül voltam. Nem volt mellettem sem barát, sem testvér - bár az nagyrészt az én hibám -, sem egy szerető. Senkit nem merek közel engedni magamhoz, mert tudom, hogy véres vége lenne. Ismerem magam. A vér szomjam erősebb minden szeretetnél ami a szívemben él. Sokszor ráfaragtam már erre. Például ott volt az a nő. És az a kislány. Legalább egyiküket meg tudtam óvni önmagamtól. Emlékeimben még mindig él az a mosolygós arc, az az öntudatlan tekintet, amit viselt. Soha nem kérdeztem a nevét, s ha mondta is, mára elfelejtettem. Csak tettem a dolgom. Aztán megszült. Vele voltam a szülőszobában. Életem mészárlása volt az. Frankie meglett, a nővér elvitte, hogy lemosdassa, én pedig nem bírtam uralkodni az ösztöneimen. Csábított a vörös nedű. Az illata, az állaga. Császározták, én pedig eleresztettem az igazi énemet. az utolsó csepp vért kiittam szegény nőből, a többieket pedig felejtéssel súlytottam. Babonával.

"A kórház hideg. Bár magamon nem érzem, látom a saját leheletem. A vér szaga befurakodik az orromba, teljesen elemészt. A magáévá tesz. Érzem, ahogy kinőnek az agyaraim, és ahogy az erek kidudorodnak a szemem alatt. Nem tudok uralkodni. Egy csapással lököm félre a szülészorvost. Hallom ahogy roppan a gerince, mikor nekiütközik a falnak, és rávetem magam a nőre. Az anyára. A vére úgy csúszik le a torkomon, mint a legédesebb vörös bor. A fülemben tompán lüktet a szívverésének túl gyors dobbanása. Miután az utolsó csepp vér is távozik belőle, és élettel tölt meg engem, felnézek. Az ajtóban a nővér, kezében az újszülöttel, halálravált arccal, remegő végtagokkal. S mikor ránézek a gyermekre, valami történik velem."

Frankie. A lányom. Magammal kellett hoznom. Egyszerűen nem hagyhattam ott. A csodálatos kis pofija, a bőre rózsaszíne elvarázsolt. Neveltem, amíg tudtam, aztán ahogy nőtt, úgy nőtt a szomjam is iránta. A vérszomjam. El kellett engednem. El kellett felejtetnem vele mindent. De én emlékezni fogok rá, halhatatlan életem utolsó percéig.