Tulajdonképpen már kezdem egyre jobban megszokni, belakni Mystic Fallst. Egy-két áldozatot már szedtem itt is, ma azonban még nem és ez egy kicsit idegesít is. Ugyanis az, hogy Gabriella eltűnt és még mindig nem akadtam a feltételezett haláláért felelős nyomára, már határozottan frusztrál. Hogy tudott így elbújni ebben a kisvárosban, hogy hetek alatt sem sikerült a nyomára bukkannom? A türelmem egyre fogy. Úgy érzem, muszáj tennem valamit. Ez a tehetetlenség pedig az agressziómat is határozottan fokozza. Még jobban vágyom arra, hogy elvegyem valakinek az életét. Lehetőleg egy boszorkányét. Ma valamiért különösen erős is bennem ez a késztetés. Ez is vitt ebbe az igencsak zsúfolt bevásárlóközpontba is. Nekem ugyan nincs szükségem élelmiszerre és egyéb hasonló haszontalan dolgokra, amikre az emberek itt szórják a pénzt, de sokan járnak erre. És számomra pont ez a lényeg. Mystic Falls tele van természetfeletti lényekkel, így ahol sokan vannak, elég jók az esélyeim arra is, hogy egy boszorkánnyal fussak össze, akit levadászhatok. Pár órája körözök már itt, de eddig nem jártam szerencsével. Nem is értem. Mivel a lépcsőzést már meguntam, úgy döntök, a liftet választom, hogy felmenjek a legfelső emeletre. Kicsit körbenézek ott is és ha végképp nem találok semmi érdekes, prédának való boszorkányt, inkább lelépek innen. Lassan úgyis besötétedik, akkor már az utcákon is könnyebben tudok mozogni. Nem épp izgalmas utazásnak nézek elébe, velem együtt a legalsó szinten nem száll be senki, a következőn is csak egy öreg házaspár. Semmi érdekes, unalmas, összeaszott, életük végén járó halandók. Valahol vicces, hogy én valószínűleg csaknem egy évszázaddal idősebb vagyok náluk és már vért sem keringet az ereimben semmiféle dobogó szív, mégis sokkal élettelibbnek, erősebbnek hatok náluk. És az is vagyok. A halandók öregedése szánalmas. Talán ez az egyik legjobb dolog, amit a sosem kért természetfölötti léttől kaptam. A lényegében örökké tartó fiatalság és megnövekedett erő. Mielőtt azonban a lift elindulhatna, fiatal nő kiáltása hallatszik, mire a házaspár férfi tagja előzékenyen megnyomja a gombot, hogy az ajtók ne záródjanak be, így még a ránézésre fiatal anyuka és kislánya is be tudnak slisszolni mellénk a fülkébe. Ők már sokkal jobban felkeltik az érdeklődésemet. Érkezésük után ugyanis igen nagy mágikus erő is belengi hirtelen a szűk teret. A nő egy boszorkány, ehhez kétség sem férhet, méghozzá annyira nem is fiatal. És talán a gyermekében is pislákol valami, bár ezt egy ekkora kislánynál még nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, túl fiatal hozzá. Mindenesetre van bennük potenciál, ami felkelti a figyelmemet. Persze okosan kell eljárnom, mivel ez a nő érezhetően erősebb és így valószínűleg tapasztaltabb is, mint én. A felém villanó tekintetéből így is látom, hogy alighanem sejti, hogy mi vagyok. Óvatosnak kell lennem. Bár azt már elhatároztam, hogy tisztes távolból követem majd őket, ha kiszállnak. Erre azonban nem kerül sor, a sors ugyanis úgy tűnik, az én kezemre játszik. A lfit ugyanis rángat néhányat, majd megáll. Pillanatnyi üzemzavar lehet, de nekem nem jön rosszul. A nő egyből a gyerekét, majd az idős házaspárt kezdi nyugtatni, mielőtt nekem címezné a szavait. Csak bólintok felé és közelebb is lépek a mellettem lévő irányítópanelhez. Az idős házaspár takarásában vagyok így, a nő nem láthat, mindannyian egyébként is túlzottan el vannak foglalva a saját rémületekkel, a boszorkány pedig azzal, hogy őket nyugtatgassa, így teljesen észrevétlen maradhat minden ténykedésem. Elég csak egy kicsit nagyobb erővel megnyomnom a gombot ahhoz, hogy az a szükséges vészhívás helyett beragadjon és teljesen használhatatlanná váljon. Így pedig szinte bizonyos, hogy hosszabb időbe fog telni, mire észreveszik, hogy valami nincs rendben és el is hárítják a hibát. Biztonsági kamera ugyan van, de a bevásárlóközpontok őrei, akikre ezek kezelése van bízva, aligha figyelnek oda arra, hogy észrevegyék egy hang nélküli felvételen, hogy valami nincs rendben. Legfeljebb majd akkor, ha néhány elégedetlen vevő panaszkodni kezd az információnál, hogy az egyik lift nem működik, hiába várnak már rá ki tudja mióta. És akkor majd nekiállnak kijavítani a hibát, ami szintén beletelhet némi időbe. Pont, ahogy én szeretném. A látszat kedvéért egy fojtott káromkodást elengedek, mint aki azért igyekszik feszültségében is tekintettel lenni arra, hogy konzervatív idős emberek és kiskorúak is vannak hallótávolságon belül. - Úgy tűnik, beragadt a vészhívó - tájékoztatom a többi bent rekedtet feszült, kissé bosszús hangon. Semmi többet nem tanácsolok, a boszorkára hagyom egyelőre az intézkedést. Az idős pártól sokat nem várhatnánk úgysem, a bejelentésemre az idős asszony egyébként is úgy elsápad, hogy szinte biztosra veszem, perceken belül ájultan esik össze. Aránylag hosszú életem során sok ilyesmit láttam már. Ez a nő alighanem klausztrofóbiás vagy pánikbeteg. Nem sok választhatja el attól, hogy rosszul legyen. Csak tudnám, minek szállnak az ilyenek egyáltalán liftbe... Nem mintha amúgy az én gondom lenne.
Bocsi a késésért! ●●[You must be registered and logged in to see this link.]
Kellemesen telt ez a szombat délután is, hiszen játszóterezés után úgy döntöttünk Skylerrel, a lányommal, hogy benézünk az egyik helyi bevásárlóközpontba. Igaz. ragtapaszt is kellett szereznünk, hiszen kicsit megsérült a nagyjátékban, de semmi komoly. Kicsit vérzett, kicsit felsértette a bőrét, de semmi olyan, amit már varrni vagy ragasztani kellene orvosok által. Inkább tipikusan olyan kisebb felületi sérülés. Mosolyogva fogtam a kezét és az emberek pillantásai szintén nem érdekeltek ilyen téren, hiszen ők nem is sejtették azt, hogy a külsőm mennyire csalóka. Na, meg fiatalon nem lehet anyuka az ember? Mindegy is, mivel eléggé korán elvesztünk a játékok között. Szerencsére én is inkább az a szülő voltam, akinek kétszer se kell mondani és könnyedén belemegy a hülyéskedésbe. Kíváncsian vettem szemügyre a mesekönyveket, hiszen itt még az is volt, majd találtunk is három remek könyvet, de most csak egyet vihettünk haza, így jött az alkudozás, meg a számolgatás, mire megszületetett, hogy melyik is legyen az, hiszen pontosan tudtam, hogy játék nélkül se fogunk távozni, de nem bántam. Bármit képes lennék megadni neki, persze arra is ügyeltem mindig, hogy ne legyen elkényeztetve, de olyan körülmények között, ahol élnünk kellett 4 éven át, vagyis nekem sokkal több ideig; ez most viszont eléggé lényegtelen. Amikor meg lett a kiszemelt plüss, akkor már mentünk is a kasszához, hogy tovább folytassuk az utunkat. Szerettünk volna venni egy-két ruhát és élelmet is kellett, hiszen valamiből vacsorát, reggelit vagy éppen ebédet is kell. Na, meg az óvodába is kellett egy-két dolog, így bőven volt mit bepótolnunk, ha már ennyire húztuk, halasztottuk ezeket a szükséges köröket az elmúlt napokban. Amikor megláttam, hogy a lift csukodna, akkor sietve szólaltam meg és rohanni is kezdtünk. - Kérem, várjanak! – mondtam minden habozás nélkül, majd szerencsére valaki meg is hallotta, mert az ajtó a következő pillanatban nyílni kezdett. - Köszönjük! – villantottam egy barátságos mosolyt, majd megnyomtam azt, hogy a liftajtó becsukódjon. De alig, hogy elindult máris elkezdett akadozni, míg végül teljesen meg nem állt. Remek, már csak ez hiányzott, hogy a liftben ragadjunk. Volt egy idős házaspár, meg egy férfi a másik sarokban, de a férfival kapcsolatban rossz előérzetem támadt, mintha csak a halál lengné körbe, ahogyan a vámpírokat szokta. Ennek köszönhetően még inkább magamhoz húztam a lányomat és minden erőmmel koncentráltam, ha csak egy rossz mozdulatot tenne, akkor ne féljek 364 évnyi erőmet ellene bevetni. - Nem lesz semmi baj, biztosan hamarosan értünk jönnek. – pillantottam megnyugtatóan az idősebb házaspár felé és kicsit még meg is fogtam a néni kezét, hogy megnyugtassam, miközben az én is kis édes mankim továbbra is hozzám bújva állt ebben a lehetetlen helyzetben. – Esetleg uram megpróbálhatna segítséget hívni. – fordultam a vélhetően vámpír felé, ha már ő állt legközelebb az irányítópanelhez.
Megszoktam az Újvilágot, és az igazat megvallva...meg is szerettem teljes mértékben. Mostanra már nagyon nehéz lenne visszatérnem az öreg kontinensre, ha valamiért ezt kellene tennem, és fogalmam sincs, hogy mennyire lennék képes folytatni a régi életemet, ha valamiért a fentebb említett lehetőségre kényszerülnék. Az biztos, hogy egyből egy csomó régi rossz emlék rohanna meg, és beletelne egy terjedelmes időskálába, mire vissza tudnék térni a "normális" kerékvágásba, ahogy ezt elvárnák tőlem. Ráadásul most már itt vannak a barátaim, és a családom is...még ha az utóbbi mindössze egyszemélyes is csak. De számomra elképzelhetetlen lenne most már a helyzet az én kissé iszákos nagybácsim nélkül, akik felkarolt a szüleim halála után, és akinek gyakorlatilag mindent köszönhetek, amivel jelenleg rendelkezem. Na persze, azért én is elég keményen megdolgoztam értük, de az alapokat mégiscsak Ő biztosította számomra, amiért örökre hálás leszek neki. Ráadásul mindig jót lehet vele italozgatni...Kell ezen kívül bármi más? Nem hiszem. A suliban is jól érzem magamat, hisz olyasmit tanulok, ami még érdekel is és amiben esetleg el tudnám képzelni, hogy az elkövetkezendő évtizedekben foglalkozok ha esetleg sikerülne munkát találnom. - Becsülendő tulajdonság. - mosolyodok el Amara válaszára. - És meglehetősen hasznos, ha egyetemre megy az ember. Valamikor tényleg csak az elhatározás hajt tovább, amikor már annyira eleged van, hogy legszívesebben hagynád az egészet a francba. - teszem még hozzá, majd el is nevetem magamat halkan. na igen, sokszor voltam már én is úgy, hogy na most van elegem, és itt hangom az egész rohadt egyetemet, aztán nem érdekel, majd kitalálok valamit. De ilyenkor azért szerencsére mindig van egy józan gondolat a fejemben, ami figyelmeztet, hogy ha már eddig eljutottam meg ennyi energiát beleöltem az egészbe, akkor aztán igazán nem most kéne abbahagyni, és mindet sutba dobni. Ez azért - plusz a még ütősebb egyetemi bulik ígérete - mindig megadja azt a plusz löketet legalábbis számomra, ami ahhoz kell, hogy tovább tudjam folytatni, és még keményebben dolgozni a céljaim elérésén vagy legalábbis szinten tartani magamat. Hisz a túl sok tanulás megárthat...meg aztán pont a legszebb éveimet ne éljem úgy ahogy a korombeliek is tenni szokták? Ahogy elnézem Amara-t sem kell majd féltenem. Ha tényleg megvan benne az elhatározás, és a kitartás akkor komolyabb baja nem lehet plusz, ha még az egyetemista életbe is egy kicsit belekóstol akkor számára is minden lehetőség adott egy tartalmas egyetemista élet kivitelezéséhez. - Ezt jó hallani. - mosolyodom el én is a lány szavai hallatán. Persze nem is gondoltam komolyan, hogy ilyesmivel gyanúsítana, de sose lehet tudni igazából. manapság egy csomó ember a legártalmatlanabb társairól gondolja rögtön azt, hogy minden bizonnyal egy baltás sorozatgyilkos, csak azért, mert nem néz ki túl veszélyesnek meg hasonlók - köszi Hollywood. - Semmi gond, menj csak nyugodtan. - válaszolok kedves hangon a lánynak egy fél-mosollyal. - Örülök, hogy megismertelek, és én is remélem, hogy még összefutunk. Szia. - búcsúzom tőle, majd figyelem, ahogy elhagyja a kávézót. Ezután nincs más hátra, mint hogy én is befejezem a teámat, majd miután fizetek a pincérnek szépen lassan én is elballagok hazafelé, hisz m ég főznöm is kéne mire az öregem megjön.
Amióta Silas megmentett, vagyis ha pontosabban akarok fogalmazni; felélesztett, és valamennyire megszoktam az itteni világot, az új stílust, divatot, a várost és az embereket, azóta gondolkodom azon, hogy milyen jó lenne egyetemre járni, emberek között lenni, barátokat szerezni. Nem úgy állok hozzá, mint a legtöbb korombeli - főleg, mivel, ha úgy vesszük akkor sokkalta idősebb vagyok náluk, hiszen az igazi korom 2000 felett van - szerintem én nem gyűlölnék suliba járni, nem utálnám a tanulást. Legalább lenne valami amivel letudnám magamat foglalni amíg Silas nincs otthon, hiszen az nem állapot, hogy én otthon ülök, nem csinálok semmit csak gondolkodok az élet értelmén, azon, hogy mit hagytam ki amíg kínlódtam, milyen is vagyok én valójában. Én ebbe beleőrülök, ha sokáig kell csinálnom, ami a semmit jelenti, muszáj csinálnom valamit, suliba járni, új emberekkel ismerkedni. Nem élhetek félelemben, nem félhetek attól, hogy minden második utca sarkon vagy sikátorban olyan emberbe botlok bele aki bántana. Ez nem állapot, ez nem élet. Ha már itt vagyok, akkor normálisan akarok élni, normális ember módjára, úgy ahogy anno megálmodtam. Csak most a modern korban, a 21. században. - Hidd el, nem olyan személy vagyok aki felad valamit, ha már belekezdett valamiben. Szeretem véghez vinni azt, amit a fejembe veszek. - mondom gyengéd hangon, enyhén oldalra billentett fejjel és úgy figyelem az előttem ülő férfit akivel egész jól elbeszélgettem az elmúlt időben. Azt hiszem egy jó barátra tettem szert aki arra az egyetemre jár, ahova én is szeretnék beiratkozni, szóval egy ismerősöm legalább lesz már ott. Elveszve már nem leszek, az biztos. Helmut azt mondta, hogy szívesen segít nekem bármiben, ha sikerül bekerülnöm az egyetemre, én pedig nem hiszem, hogy csak úgy a levegőbe beszélne, nem úgy néz ki. Nem egy olyan személynek képzelem el aki hazudozna, vagy nem tartaná be a szavát. Nagyon halványan, alig láthatóan elmosolyodok amikor mondja, hogy tudja milyen érzés csalódni valakiben. Sajnos mindenki életében van egy olyan személy aki maradandó fájdalmat okoz neki azzal, hogy elárulja, megbántja, átveri és napestig sorolhatnám még. - Dehogy feltételezem ezt rólad, ha így lenne akkor hidd el, nem kávézgatnék veled. - felelek kérdésére megnyugtatóan egy kedves mosoly kíséretében. Felnézek a kávézó ajtaja fölött lévő fali órára és elkerekedik kicsit a szemem, hogy már ennyi az idő. Jó gyorsan repül az idő, ha az ember beszélget. - Ne haragudj, de mennem kell, remélem még össze futunk, szia. - köszönök el tőle kedvesen, majd ki megyek a kávézóból.
what do you mean? • Köszönöm a játékot :3 • [You must be registered and logged in to see this link.]
Ahogy jobban átgondolom a dolgokat, igazából fogalmam sincs, hogy hogyan bírnám ki suli nélkül az életet. Na nem mintha annyira imádnék tanulni vagy bármi hasonló...Számomra a társaság, a barátaim, a haverjaim jelentik az igazi mozgatórugót. Ha másért néha nem is, de esetenként már csak azért megéri bejárni órára, hogy ezekkel az ökör-fajzatokkal találkozzam. Amikor szarul érezné magát az ember, akkor biztos, hogy ezek az idétlenek mondanak, vagy csinálnak, vagy esetleg mesélnek valamit, ami miatt egy idő után már képtelenség a rossz dolgokra gondolni. Na meg azok a baráti "iszogatások" pótolhatatlanok legalábbis az én életemben. Talán hülyén hangzik, de ilyenkor érzem azt csak igazán, hogy tényleg van életem, és, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy olyan barátaim vannak amilyenek, még ha egy-két ember el is borzadna a baráti társaságom néhány tagján. Mi tagadás néha én is azt teszem...De hát legyünk kicsit elnézőek hisz fiatalság, bolondság nemde? Nem is tudom, hogy mit csináltam volna, hogy ha valamely más történelmi korba születek. Mondjuk akkor a személyiségem biztos ahhoz alkalmazkodott volna, de mégis, hogy ha pont olyan lettem volna mint most? Jesszus még belegondolni is rossz, hogy a római korba gyantát tettek a borba meg hasonlók. Na az aztán biztos egészséges itóka lehetett. De mondjuk néha egy-két mostani borról még ma is feltételezné az ember, hogy valamit raktak bele, de hogy a szőlőhöz nem sok köze van az tuti... Hogy miért ajánlottam fel Amara-nak a segítségemet? Egyszerű: mert miért ne? Kedves lánynak tűnik, meg aztán ha kicsit belehúz akkor egészen biztosan jól megállná a helyét a campus-on. Ismerek olyat is, aki körülbelül zéró energia befektetéssel is ellébecol a félévek folyamán, de én viszont úgy vagyok vele, hogy ha már elkezdtem, akkor normálisan is akarom csinálni tekintve, hogy azért szeretném vinni, majd valamire az életben, ha egyszer kikerülök, majd innen. Jó lenne szerezni valami jól fizető állást majd, de ahhoz úgy is kellene értenem a szakmát, meg mondjuk a nagybátyám segítsége sem árthat, majd anno. Azt hiszem, neki talán van pár ismerőse, aki tudna segíteni ilyen szempontból, de ha meg is teszik valamit, akkor is le kell majd tennem az asztalra, amikor munkába állok. Na de ezzel még ráérek foglalkozni, hisz vissza van még egy pár évem az iskolából. Szóval addig is nem árthat, ha egy kicsit élvezem a fiatalságom éveit, a korombeliekkel karöltve nemde? És persze eközben fokozott figyelmet fordítok majd a tanulmányaimra is természetesen. - Persze, nyilván. - mosolygok szelíden a lányra. - Ha egyszer elkezded, akkor úgy kezdd el, hogy elhatározod magadban, hogy normálisan végig is csinálod. Annak nincs értelme, ha végigbukdácsolsz 4 évet - teszem még hozzá egy fél-mosollyal. Nem mintha azt feltételezném Amara-ról, hogy félvállról venné, ha egyszer belekezdene, valahogy nem tűnik olyan típusnak. - Értem a célzást. - mosolyodom el halványan. - De ne aggódj én is pont ilyen vagyok. Valamikor túl gyorsan kezdek el bízni az emberekben, aztán később derül csak ki, hogy csalt a megérzésem, és nem lett volna szabad. - teszem még hozzá egy kesernyés mosollyal. - De sajnos ilyen téren úgy tűnik, hogy javíthatatlanul abba a típusba tartozom, aki sose tanul a saját hibájából. - fejezem be a mondókámat. - Talán attól félsz, hogy meg akarlak vezetni? - kérdezem tőle egy fél-mosollyal. Remélem nem sértődik meg a kérdésen. Sajnos egyszerűen van, amikor így kibukik belőlem egy-egy ilyen kérdés. Egyenes embernek tartom magamat, még ha néha ezzel kissé bajba is tudom sorolni szerény személyemet.
Ha jobban belegondolok, akkor még életemben nem voltam suliban. Régen még nem is voltak, illetve az olyan emberek, mint amilyen én is voltam azok nem járhattak iskolába, mert a hierarhciában túlságosan is alul szerepeltem. Viszont most már minden más. Ugyan olyan vagyok, mint az összes többi ember, nem vagyok más, egy szinten vagyok velük. Ahogy telnek a napok, úgy kezdem el élvezni ezt az új életemet, és egyre jobban kezdem megszokni a kialakult helyzeteket. A ruhák nem olyan rosszak, mint amilyennek első látásra tűntek, viszonylag az emberek is elég kedvesnek mondhatóak, és ami a legfontosabb: azzal a férfivel vagyok együtt akit szeretek. Számomra ennél több nem is kell. Gondolataimból Helmut szavai ébresztenek fel, amikor azt mondja, hogy ha úgy döntök, hogy beíratkozok az egyetemre akkor szívesen segít nekem. Kedves gesztus tőle, halványan el is mosolyodok tőle. Viszont nem tudom, hogy mi legyen az egyetemmel... Az biztos, hogy erről beszélek majd Silassel, hogy mi a véleménye, hiszen ő régebb óta van itt, már kiismerte az itteni dolgokat, szóval biztos tud majd nekem segíteni. - Még nem tudom, hogy mi lesz az egyetemmel. Erősen gondolkodok rajta, de hát, majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. - mondom egy kedves mosoly kíséretével, majd beleiszok a kávémba. - Az a baj, hogy vannak olyan emberek akik kihasználják az olyanokat, akik hamar bíznak meg a másikban. Ez az én bajom is, néha hamar bízok meg valakiben, aztán meg ahogy eltelik valamennyi idő, rájövök, hogy ő nem is igaz barátom. - mondom miközben a kávémat nézem, majd a mondatom második felében ismét Helmut-ra pillantok.
what do you mean? • nem lett a legjobb • [You must be registered and logged in to see this link.]
- Ugyan. Nem tesz semmit. - mosolygok finoman a lányra. Örülök, hogy elfogadta az ajánlatomat, hisz így talán neki is könnyebb lesz megismerkednie az új környezettel, meg legalább nekem is lesz némi értelmes társaságom is - sajnos manapság az egyetemen néha nem egyszerű olyasvalakit találni, aki besorolható ebbe a kategóriába - meg lesz valami értelmes célja annak, hogy hazaugorjak. - Már alig várom. - felelek neki kedvesen mielőtt a szemeimmel felfedezném a kávézót, ahova esetleg beülhetünk ha neki is van kedve. Elég stílusosnak, és kúlturáltnak néz ki kívülről, szóval azt hiszem, ide nyugodtan beülhetnék Amara-val, hogy kicsit ismerkedjünk. Amikor belépek, szerencsére nem kell csalódnom, mert belülről is pontosan olyan szép, és pofás a kinézete, mint amilyennek kívülről tűnt - sajnos az ellenkezőjére is volt már példa a rövid élettörténetem során - így lelkesen lépek be a helyre, és remélem, hogy a kiszolgálás is egy szinten van a kialakítással. - Jólvan. - mosolyodom el kedvesen. - Akkor majd útba ejtjük a legfontosabbakat. Azoktól már, majd igazából bárhová el fogsz tudni találni a városban. Nem olyan nagy település ez. - teszem még hozzá. Tény, hogy annyira nem nagy, hogy valaki eltévedjen, ha egyszer már a legfontosabb helyeket, mint a bevásárlóközpontot vagy a templomot vagy a hasonlókat ismeri, és tudja, hogy hol vannak. Két hét alatt ki tudja magának alakítani az ember a későbbiekben megszokottá váló útvonalait. A pincértől csak egy szimpla fehér teát rendelek. A kávét sose szívleltem, valahogy mindig is herótom volt az ízétől, és azóta se sikerült megszoknom, ezért iszok mindig inkább teát vagy energiaitalt. Az energiaital tény, hogy nem valami túlságosan egészséges, de a célnak pontosan megfelel, a teában pedig amúgy is sokkal több koffein van, mint a kávéban csak épp kötött formában szóval lassabban, de tovább hat. Hibáztat hát még valaki, hogy teát szoktam inni? Persze az éjszakai tanulások során többnyire inkább az energiaitalt pártolom - egy vizsgaidőszak alatt akár egy kocka is elfogy nálam - de ha tehetem, akkor inkább teát iszom. - Hát mindenképpen jó ötletnek tartom. - felelem neki lelkesen. - Az egyetemen mindig nagy élet van, ott rengeteg új ismerőst szerezhetsz, és full jók a bulik is. - teszem még hozzá. - Hely tudsz állni, csak kell némi kitartás meg néha egy kis segítség. - mosolygok rá a lányra. - Hát igen. Ha év elején iratkoznál be, akkor talán könnyebb lenne beiratkoznod, de a félév közben is megoldható talán...- válaszolok neki kissé elgondolkozva. – Mindenesetre, ha nem itt végeztél középsulit, akkor mindenképpen kell szerezni valami itteni papírt, hogy felvegyenek ösztöndíjra, hacsak nem szeretnél fizetni, mint a katonatiszt. - mosolyodom el haloványan. Közben én is elkezdem kortyolgatni a teámat, miközben gondolkozom, hátha eszembe jut még valami hasznos esetleg. - Nos mindenesetre ha úgy döntesz, hogy jelentkezel, akkor ha szeretnéd szívesen segítek. Szaktól függően a tanulmányaidban is tudok majd segíteni. - mosolygok rá kedvesen miközben még egy párat kortyolok a teámból. Kedves lány szóval miért is ne segítenék neki, hogy ha esetleg úgy dönt, hogy Ő is belevág, és elindul az "értelmiségivé válás" rögös útján...Végtére is már így is éppen elég embernek segítek szóval plusz egy már igazán nem oszt, nem szoroz. - Értem. Nos, úgy hallottam nagyon szép hely. - felelek egy vidám fél-mosollyal miután Amara befejezte a mondandóját. - Egyszer, majd mindenképpen szeretnék elmenni oda. Egyszer ha, majd lesz rá keret... - teszem még hozzá lelkesen. Na igen egyszer, majd mindenképpen...Bár úgy sejtem, hogy ez az alkalom nem mostanában, és nem is az elkövetkezendő pár évben fog eljönni. - Az mindig jó ha az ember barátkozós típus. Sokkal könnyebb beilleszkedni egy új környezetbe így. - válaszolok Amara-nak miközben még párszor belekortyolgatok a teámba. - Amikor anno idekerültem, ez nekem is sokat segített, meg akkor is, amikor utána később elmentem az egyetemre. - teszem még hozzá egy fél-mosollyal.
- Ez kedves tőled, köszönöm szépen. Ez ügyben akkor még fogunk találkozni, abban biztos vagyok.- mondom neki kedves hangnemmel, egy barátságos mosoly kíséretében, majd követem őt. Egy közeli kávézóhoz megy, ami kívülről szépnek néz ki, aztán pár perccel később látom, hogy belül is csak ugyan olyan szép az épület, mint ahogyan kívülről látja az ember. - Nekem elég az is, ha a nagyobb helyeket megmutatod, csak kicsit legyek képbe az itteni dolgokkal. - mondom neki mosolyogva, majd leülünk az egyik asztalhoz. A pincér oda jön hozzánk, én pedig rendelek magamnak egy kávét. Egyszer, vagy talán kétszer ittam ebből a kávé nevezetű dologból és meg kell mondanom, egészen jó íze van, és az ember utána úgy érzi, hogy több energiája van. Olyan különös, régen nem volt ilyen, bár már nem kéne semmin sem meglepődnöm. A világ rengeteget fejlődött 2000 év alatt, bár ezen nem is kéne csodálkoznom. A 21. században élünk jelenleg, a technológia szinte napról-napra fejlődik, a divat is teljesen más mint anno. Nem is kevés idő kellett ahhoz, hogy megszokjam az új öltözködési trendeket, de mára mindenből van a ruhatáramban egy kicsi. Tornacipő, magassarkú - bár azt nem igazán szeretem - ruha, póló, csőfarmar; ahogyan manapság nevezik a nadrágot, szoknya, szóval tényleg mindenből van. - Gondolkodtam azon, hogy beiratkozom a Whitmore-ra, az még viszonylag közel is van, csak hát nem tudom, hogy helyt tudnék-e ott állni. Meg amúgy is, év közepe van már lassan, nem vennének fel. - mondom miközben vállat vonok és beleiszok a nemrégiben kihozott kávémba. Hmmm, mennyei íze van. Figyelmesen hallgatom a mondandóját, egy-két helyen elmosolyogom magam, vagy elnevetem halkan magamat. Azt viszont nem tudom, hogy magamról mit kéne mondanom, hiszen ha őszinték akarunk lenni, akkor rólam nem túl sok mindent lehetne mondani, csak azt, hogy szerelmes lettem egy olyan férfiba akibe más is szerelmes volt, ő viszont engem választott. Viszont a másik nő - Tessa, vagy másik nevén Quetsijah - ezt nem nézte jó szemmel és 2000+ éves kárhozatra ítélt. Habár kétlem, hogy ezt bárki is elhinné nekem, aki nem tud a természetfelettiekről, szóval ideje kitalálnom valami normális történetet magamnak. - Görögországban születtem, eddig ott éltem, aztán kb 2-3,5 hónapja ide költöztem, eddig tetszik a város. Eléggé barátkozó típus vagyok. - hirtelen semmi más nem jut az eszembe, hogy mit mondhatnék.
Wild heart • nem lett a legjobb • [You must be registered and logged in to see this link.]
Az idő múlásával, minél több szót váltunk egymással annál inkább kezd egyre szimpatikusabbá válni a velem szemben álló lány. Jó érzés szerezni egy új ismerőst, főleg ha szemlátomást olyan kedves, mint amilyennek Amara tűnik így első látásra. Persze nem szabad rögtön ítélni, hisz gyakorlatilag nem is ismerem, de valamiért úgy érzem, hogy az Ő személyében akár egy értékes barátot is szerezhetek, ha jobban megismerjük egymást. Nem mintha szokásom lenne bárkivel is egyből lepacsizni, de valamiért úgy érzem, hogy vele nem fogok mellélőni. Persze elég könnyen pofára eshetek, mint ahogy arra már volt példa korábban is, de nem érzem úgy, hogy ennek a veszélye most olyan nagyon fennállna. Mindenesetre ezek után igyekszem jobban odafigyelni, majd arra, hogy ha legközelebb találkozok vele vagy Katherine-el, akkor lehetőség szerint ne keverjem össze kettejüket. Bár bevallom őszintén, erről egyenlőre halvány lila dunsztom sincs, hogy mégis, hogy fogom kivitelezni...De hát mondjuk az ikreket is mindig meg lehet valahogy különböztetni. Szerintem ez velük kettejükkel sincs másképp - még ha elméletileg nem is ikrekről van szó - csak egyszerűen rá kell jönnöm vagy éreznem a módjára ennyi az egész. Csak egy kis idő, meg némi gyakorlás kérdése az egész... - Hmmm. - dörömögök egy fél pillanatig elgondolkodva. - Ha szeretnéd, én szívesen megmutatom a várost, amikor lesz hozzá kedved. - ajánlom fel neki egy barátságos mosoly kíséretében. Talán úgy mégiscsak kicsit jobb felfedezni egy várost, ha van velünk valaki. - Nem állítom, hogy egy tipp-topp idegenvezető lennék, de eltévedni biztosan nem tévednénk, és egy pár éve már én is itt élek szóval tudok egyet és mást a városról. - teszem még hozzá egy halovány mosollyal. Rajta áll, hogy él-e az ajánlatommal csak gondoltam felajánlom neki, hátha kedvet kap hozzá, és gyorsabban megszokja az új környezetet. Legalábbis nekem sokat segített anno...Közben találok egy kisebb kávézót, és ha Amara követ, akkor el is indulok felé. - Kérj, amit csak szeretnél, a vendégem vagy rá. - fordulok hozzá egy kedves mosollyal. Mivel utálom a kávét, nálam marad a tea, de így, azért talán mégiscsak kényelmesebb beszélgetni, és ismerkedni. - Huh...- vakarom meg a fülem tövét. - Mint mondtam, én nem itt születtem az államokban, de itt él a nagybátyám, és vele lakom, amikor nem a koleszban vagyok. - kezdek bele. - A Whitmore egyetemre járok, ott most természetvédelmet tanulok. Szeretem a természetet, az állatokat, a mangákat, az animét, a rajzolást, az egyetemi bulikat...- veszem számba az ujjaimon a felsoroltakat. - Így röviden ennyi. Meg abból élek, hogy mások helyett gyártok beadandókat, és leadandó gyűjteményeket. - teszem még hozzá egy halovány fél-mosollyal. Nem feltétlenül bölcs dolog az utóbbiakat így egyből megosztani valakivel, de lényeg az őszinteség nem? - Na és rólad mit érdemes tudni? - kérdezem tőle kedvesen. Szeretném én is egy kicsit jobban megismerni őt ,ha már így keresztezték egymást az útjaink a véletlen folytán.
Ahogy egyre többet beszélgetünk egymással, rájövök, hogy igazából egészen jól érzem magamat a társaságában, szimpatikus, kedves, nem néz ki úgy, mint akinek valami hátsó szándéka lenne. Mondjuk ugyan ezt gondoltam Stefanról is, aztán eléggé rosszul végeztem az első kis találkozásunkkor... Fogalmam sincs, hogy mi üthetett belé, életemben nem láttam - tekintve, hogy 2000 évig szenvedésre voltam ítélve, így hát eléggé sok mindenről lemaradtam - én vagyok az utolsó akinek fájdalmat okozhatott volna, hiszen ha valaki akkor én tényleg nem ártottam neki. Addig a napig a létezéséről sem tudtam, nemhogy még bármi rosszat is tervezzek ellene, a fejemben sem fordult meg még csak a gondolata sem annak, hogy bármit is tegyek ellene. A mai napig értetlenül állok az a nap előtt, hogy mivel sikerült kiérdemelnem eme drága tettét, hogy majdnem megölt. Nem túlzok, rengeteg vért veszítettem akkor este, lelkileg is kivoltam már, testileg pedig méginkább. Egy dolog járt végig a fejemben, az pedig Silas. Még csak most kaptam vissza azt akit annyira szeretek, nem veszíthetem el ilyen hamar. Nem is akarom, vele akarok lenni, boldog akarok végre lenni. Nem sok helyen voltam, nem tudtam még rendesen körbe nézni, pont ezért, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem egy kis félelem mikor kilépek az utcára. A házba szerencsére nem tud bejönni, mert oda nincs behívva, és ha rajtam múlik akkor nem is lesz. Nah nem mintha Silas jobban kedvelné. - Sajnos még nem sok helyet tudtam megnézni. - ködösítettem a történetet. Nem tudom mit tud a természetfelettiekről, feleslegesen pedig nem akarok ebbe beavatni. - Mesélj kicsit magadról. Mi az amit tudni kell rólad? - kérdezem tőle kedvesen.
Wild heart • nem lett a legjobb • [You must be registered and logged in to see this link.]
Ahogy telnek a percek, egyre inkább kezdek rádöbbenni, hogy ez a lány tényleg nem Katherine, és most nagyon csúnyán mellélőttem, bár szemlátomást tényleg nem bántja annyira, hogy leszólítottam,a miért igencsak hálás vagyok. Hiába néz ki még a megszólalásig úgy, mint Ő valahogy teljesen más aurát áraszt magából, és a fellépése is más. Már pár mondatváltás után kiugrott, hogy a személyiségbe több kedvesség, és vélhetően kevesebb cinikusság, és szarkazmus szorult, mint Kath esetében. De hát Őt mondjuk, pont ezért szeretem annyira, amennyire. Jót lehet vele csipkelődni, meg azon is jót lehet derülni, amikor nekiállunk oltogatni egymást. Odahaza ezt as koleszban anno annyira megszoktam, hogy itt szinte már hiányzott, szóval még jó, hogy Katherine ilyen szempontból ki tud segíteni alkalmanként. De ez a lány valahogy teljesen másnak tűnik, mint Ő. Kedvesnek látszik az eddigiek alapján, és valószínűleg elég megértő is bár ennyi beszélgetés után ezt még nem tudhatom biztosra. Mindenesetre egy próbát megérne összebarátkozni vele. Az ember manapság nehezen talál értelmes társaságot - még az egyetemen is -, akivel mondjuk nem csak a tervezett vagy közelgő bulikról, vagy mondjuk a "szakmához" kapcsolódó kérdésekről, dolgokról tud beszélgetni hanem mondjuk ilyen apróságokról, hogy könyvek vagy ilyesmik vagy csak így bármiről ami az ember életéhez kapcsolódik. Egy ilyen barátot sokszor hiányolok az életemből. Igaz a bácsikámnak bármit elmondhatok, de azért az mégsem ugyanaz. A legtöbb ismerősöm például ki se nézné belőlem, hogy szeretek olvasni így ez sose kerül szóba a beszélgetések közben. Jó lenne végre egy olyan barát is akivel ilyen apróságokról is beszélgethetnék azért, minden más mellett, és nem feltétlenül csak én lennék az úgynevezett "lelki szemetesláda". Nem mintha bármi bajom lenne ezzel, félreértés ne essék, hisz szívesen segítek másoknak. Szép neve van, és bevallom őszintén még soha nem is hallottam sehol se ezt a nevet. Nem mintha a Helmut valami tősgyökeres amerikai név lenne, legalábbis itt az államokban még senkivel se futottam össze, akit így hívnának, de biztosan létezik. Ráadásul én is odahaza kaptam még ezt a nevet szóval annyira nem meglepő, hogy pár embernek elég idegen hangzású, vagy pedig egyből azt hiszik, hogy német vagyok vagy valami hasonló részről származom. Végül is ez már odahaza is néha félreértést okozott, mert a Helmut nem is tipikusan magyar név amennyire én tudom. - Na. Végre még valaki az Óvilágból. Már azt hittem, hogy soha senkivel se fogok itt találkozni onnan. - mosolyodom el halványan. - Itt mindenki már x. generációs amerikai, vagy már legalább a szülei itt éltek. Én néha már tiszta kellemetlenül érzem magamat ettől. - teszem még hozzá egy fél-mosollyal. Igaz féli én is amerikai vagyok, de Magyarországon születtem, és a szüleim haláláig nem is volt semmi kapcsolatom sem az Újvilággal igazából. Legalábbis a nagybátyámmal néha-néha folytatott telefonbeszélgetéseket, vagy apám régi történeteit a magam részéről nem nevezném túlzottan erős kapocsnak ehhez a „világhoz”- Itt a központban is van egy-két jó hely, de a belvárosban is akad pár például a Green. Ha itt laksz, akkor előbb-utóbb úgyis eljutsz oda. - gondolkozom el pár pillanatra. - Időm az éppenséggel akad. És amúgy is szeretek új embereket megismerni, meg aztán mindig jó dolog egy új baráttal találkozni. - felelek neki kedvesen.
Ha jobban belegondolok akkor nem bánom azt, hogy véletlenül össze futottam ezzel a férfivel. Nem tűnik ártalmasnak, sőt, szimpatikusnak tűnik, kedves és többször is bocsánatot kért amiért valaki másnak hitt. Tényleg kedves és habár lehet, hogy félre ismerem őt, de ennek szerintem eléggé csekély az esélye. Ha úgy hozza a sors akár még barátok is lehetünk, szerintem. Egy gond van, mégpedig az, hogy nem tudom, hogy tud-e a természetfeletti lények létezéséről, hiszen én abban élek - főleg mivel Silassel lakok ő pedig boszorkány - szükségem van valakire akinek kibeszélhetem a dolgaimat, akiben bízok, aki mindig meghallgat. Akinek beszélhetek a természetfelettiekről, viszont aki mindg megfelel az összes kritériumnak olyan sajnos nincs, vagy csak még nem találkoztam vele, de hatalmas szükségem van egy barátra. Jó, persze, Silassel is megbeszélhetek bármit, hiszen hatalmas szerepe van abban, hogy eljutottam mostanra oda, hogy nem vágyakozok a halál után, elfogadtam a sorsomat és örülök annak, hogy a kínszenvedésnek végre vége, de nem akarom fárasztani őt, hiszen neki is megvannak a kis bajai, a saját élete... Amiben végre én is szerepelek. El hinni sem tudom, hogy az amit oly annyira akartunk végre valóságos, végre sikerült, végre együtt lehetünk és nem áll közénk senki. Ez a dolog annyire feltúd vidítani, egyből képes mosolyt csalni az arcomra. Régen annyira szerettük volna az örökkévalóságot, örökkön-örökké együtt lenni, de rosszúl sült el, most viszont itt áll előttünk az egész élet, hogy boldogok legyünk. Halványan elmosolyodok szavain és alig láthatóan bólintok, hogy igaza van, úgy bizony, az Amara nem egy tucatnév, nincsen belőle sok, főleg, hogy még az Ókori Görögországban születtem mikor megkaptam a nevemet, szóval így még eredetibb, még szebb. - Nem vagyok régóta itt. Nem rég költöztem ide Görögországból, mostanában kezdtem el felfedezni az itteni helyeket. Ismersz valami jó helyet? Vagy akár elmehetnénk kávézni is, ha van időd, hogy jobban megismerjük egymást. Nem sok barátom van még itt. - szegezem neki kedvesen a mondandómat.
Az egyetemi életben, ha néha nagyon is fárasztó tud lenni az a jó, hogy szinte mindig van mit csinálni, ha pedig meg is esik, hogy éppen nincs, akkor az ember annak gyakorlatilag már örül is néha, mert ez azt jelenti, hogy végre egy kicsit pihenhet. Esténként például szinte sosem tudnék unatkozni. Hisz vagy szint-buli van a kollégiumban, vagy a többiek lehívnak "egyetlen egy" sörre, vagy tanulok, vagy éppen másnak vagy saját magamnak beadandót írok. AS szobatársammal nem kell túlságosan sokat kommunikálnom, mert szinte sosincs itt. Még egyetlen hétvégét nem tudnék megnevezni, amikor itt lett volna. Nem lakik messze, úgyhogy minden hétvégén hazajárkál, csak azt nem értem, hogy akkor minek lett koleszos, tekintve, hogy se bulizni, sehova sem jár el. Az emberek többsége vagy azért lakik kollégiumban, mert baromira messze lakik, vagy, azért mert bulizni akar, esetleg végre egy kicsit szabadabb légkörbe kerülni az otthoni zárt körülmények közül. Ezek mind érthető okok, de, hogy valaki miért úgy intézi a dolgait, mint a szobatársam az rejtély. Nem mintha zavarna, mert így legalább több hely marad nekem, és nyugodtan tudom intézni a mindenféle ügyes-bajos dolgaimat, arról nem is beszélve, hogy így legalább nem sír egész nap a bulik, meg a hangos beszéd miatt. Tény, hogy az emberek tanulni jönnek ide, és én is azért vagyok itt, de azért néha muszáj kicsit kiengedni a gőzt az állandó hajtás után... Meg aztán, ha tényleg nagyon, de nagyon unom már magamat - ami nem túlzottan gyakran esik meg - akkor még mindig kimehetek az erdőbe a nagybátyámmal. Miután volt az a szerencsétlen baleset a vadkannal, amire a nyakláncom, és a rajta függő agyarak minden nap emlékeztetnek, egy ideig nem is akartam többé betenni a lábamat az erdőbe, semmilyenbe se. A nagybátyám segített, hogy ismét képes legyek erre, és most már szintre ugyanolyan lelkesen indulok vele túrázni ki az erdőbe, mint régen. Igaz már sose lesz ugyanaz, de bízom benne, hogy egyszer legalább annyira képes leszek ismét élvezni az erdő adta örömöket, és gyönyöröket, mint minden. A nagybátyám mellett ez nem is olyan nehéz. Olyan emberként, aki az élete nagy részét az erdőkben töltötte - a szabadidejét, és még a munkaidejét is - Ő aztán tényleg ismeri az erdő minden apró titkát, és rezdülését, minden elkápráztató szépségét, és egyben minden halálos veszedelmét. Azt hiszem, szeretnék egyszer én is ilyen lenni, mint Ő. Na jó, ahhoz azért még jó pár évre lesz, majd szükségem... Remélem szegény lány tényleg nem haragudott meg rám, hogy csak így rárontottam, de esküszöm, hogy szakasztott Katherine. Ő pedig sose mesélt róla, hogy lennének rokonai, vagy bármi hasonló, és én is mindig azt hittem, hogy egyedül él. Ezért volt az, hogy fel se merült bennem, hogy esetleg még valaki szaladgál idekint a nagyvilágban, mint Ő, ráadásul nemcsak pontosan ugyanúgy néz ki, de még a hangja is teljesen olyan. Azt hiszem, amikor legközelebb találkozom vele, talán érdemes lesz neki megemlítenem ezt az apróságot, bár Őt ismerve úgyis azt fogja mondani elsőre, hogy csak kamuzok, és nem lesz túlzottan egyszerű meggyőznöm az igazamról. Mindenesetre ez most tényleg elég hülyén jött ki, akármennyire is érdekes a helyzet. Viszont ha már így alakult, akkor megpróbálok egy kicsit jobban megismerkedni az új lánnyal. Végül is az sose gond, ha az ember szerez néhány új barátot nemde? Az élet tőlük izgalmas...legalábbis számomra. - Hát azt el is tudom hinni. - felelek neki egy halovány fél-mosollyal. Örülök neki, hogy tényleg nem dühös rám, és nem csinál jelenetet, ahogy egyesek tennék. Egyik ismerősöm egyszer ilyen helyzetbe került, és a végén majdnem elvitték a rendőrök. Na ezt semmiképpen sem tapasztalnám meg, ezért is örülök, hogy az ismeretlen nő ilyen jól veszi a szituációt. - Amara. - ismétlem el halkan. - Szép név, és az is biztos, hogy nem egy tucatnév. - mosolygok rá kedvesen. - Na és régóta élsz itt? - kérdezem érdeklődve. - Még sosem láttalak errefelé. Nem mintha én olyan régóta élnék a városban. - teszem még hozzá egy fél-mosollyal. Lehet, hogy Ő az egész életét itt töltötte, csak pont sose keresztezték egymást az útjaink vagy Ő sem lakik itt sokkal régebb óta, mint én vagy talán csak éppen nemrég költözött a városba.
Nem mondanám azt, hogy izgalmas/érdekes napokon vagyok túl, hiszen a legtöbbször csak otthon vagyok és próbálok rájönni az élet értelmére, próbálok rájönni arra, hogy milyen is vagyok én valójában. Az egyetlen említésre méltó dolog talán csak, hogy össze futottam Stefan Salvatoreval. Hát... Eléggé érdekesre sikeredett a találkozásunk, hisz minden ok nélkül megtámadott, bántott pedig semmi oka nem volt rá. Hiszen nem is ismertem ezidáig, nem tudtam, hogy kicsoda is ő, a létezéséről sem tudtam így hát nem is ártottam neki, ő engem még is bántott. Nem tudom, hogy mi oka lehetett rá, hiszen én tényleg nem akartam neki semmi rosszat és szerintem, ha ő nem követ engem hosszú időn át akkor nem is találkoztunk volna. Mindegy is már, ez már a múlt, emiatt az incidens miatt nem maradhatok mindig otthon, nem élhetek félelmek közepette, nem retteghetek, abból már elég volt. Elég volt rettegnem attól, hogy Quetsiyah megtudja azt, hogy Silassel vagyok, így hát szerintem érthető, hogy hosszú idő után végre véget akarok vetni a félelmeimnek. Most már nincs Quetsiyah, így ő miatta már nem kell félnem, a többi pedig... A többi pedig nem érdekes, eddig is meg lettek oldva a dolgok így, vagy úgy, ezután is meglesznek. A férfire nem tudok és nem is akarok haragudni, ő is ugyan annyira megvan döbbenve ahogyan én. Eddig sosem fordult elő velem az, hogy össze kevertek volna valakivel. Mondjuk ha őszinte akarok lenni akkor nem is éltem eddig igazán sokat. Az, hogy azt mondta, hogy teljesen úgy nézek ki, mint az a bizonyos Katherine és még a hangom is ugyan olyan, mint az övé, eléggé ledöbbent, hiszen én nekem tényleg nincsenek élő rokonaim. Az biztos, hogy majd beszélni fogok erről Silassel, ő biztosan tud erről valamit, hisz valljuk be, ő már az élők között van már egy ideje. Legalábbis több ideje, mint én. - Nincs semmi gond, engem is ugyan annyira ledöbbentett mint magát. - veszem elő a kedves énemet, hiszen úgy gondolom, hogy nem érdemli meg, hogy haragudjak rá vagy bármi ilyesmi, hiszen nem ártott nekem semmit sem, csak össze kevert valakivel, de ebben nincsen semmi rossz. Megesik az emberrel. - Amara vagyok. - mutatkozok be immáron én is neki.
Az életemre sose húzhattam rá az unalmas jelzőt amióta csak az eszemet tudom, és főleg amióta elkerültem anno az erdészeti szakközépbe. Ott aztán mindig volt valami, ami miatt az ember még véletlenül se unhatta magát. Ha mégis felmerült a veszélye egy ilyen borzalmas helyzetnek, akkor úgyis mindig volt valaki közöttünk, aki egyből talált valami megoldást vagy pedig előállt valamiféle "korszakalkotó" ötlettel az unalom elűzését illetően. Ha éppen nem a kocsmában üldögéltünk vagy szívtuk egymás vérét a koleszban, akkor én rendszerint a magam részéről beadandókat, vagy ha éppen szezonja volt, akkor növénygyűjteményeket gyártottam. Bár ez nem feltétlenül volt a legizgalmasabb program, de tisztában voltam vele, hogy mindezt a nagyobb jóért cselekszem, vagyis azért, hogy legyen pénzem bulizni vagy egy-két sörre a kocsmában. Ráadásul így sok esetben még én magam is tanultam tehát az alábbi tevékenységek számomra kettős haszonnal jártak, amelyeket sok alkalommal voltam képes kamatoztatni az eltelt idők során. Persze itt az Újvilágban csak korlátozott mértékben eleinte. Az amerikai flóra és fauna más, és sokkal széleskörűbb, mint amit nálunk otthon tanítanak, amit odahaza fel kell ismernünk, és tudnunk, hogy mi az. Számos faj van,a mi nálunk talán még akkor sem fordulna elő ha betelepítenék, mások viszont egy-két mag után képesek voltak elterjedni az egész országban pár évtized alatt. Mondjuk alapjáraton gyűlölöm a növényes tárgyakat de az ilyen dolgok pont érdekelnek. Ráadásul lassacskán, de kezdek én is felzárkózni az itteni ismeretekhez, és képbe kerülni a fajlista fajaival kapcsolatban, még ha ez éppenséggel nem is mindig olyan egyszerű, mint azt az ember szeretné... Igazság szerint azt hiszem talán most is ezzel kellene foglalkoznom vagy pedig beadandókat gyártani esetleg végre egy kicsit kipihenni magamat, vagy pedig tovább fárasztani magamat egy jóféle bulival este. Ehhez képest most éppen itt rohangálok fel s alá a bevásárlóközpontban, hogy beszerezzem a cuccokat, amik kellenek a nagybátyámnak, valamint szerezzek valami kajának valót, amit este természetesen nekem kell majd megcsinálni mire az "öreg" megjön a munkájából. Bár érzésem szerint előbb úgyis befog, majd térni valamelyik krimóba egy-két italra, mielőtt hazafelé venné az irányt szóval elvileg lesz időm. Majd azért előtte dobok neki egy telefont, hogy mit tervez, mert azt viszont nem akarom, hogy időre megcsinálom a kaját, aztán mire a nagybátyám hazaácsingózik, addigra kihűl az egész a francba. Mert ugye már erre is volt példa, és mindig megígéri, hogy többet nem fordul elő, mert előbb szól, de aztán ha én nem keresem külön emiatt, akkor Ő aztán biztos nem keresne magától. El is kalandoznak a gondolataim, és csak akkor kapok észbe, amikor meglátom Katherine-t vagy, mint az egyre valószínűbb valakit, aki szakasztott úgy néz ki, mint Ő. Először csak azt hittem, hogy Ő az és, hogy hülyéskedik velem, de egyre inkább úgy tűnik, hogy tényleg nem Katherine-be futottam bele... - Hihetetlen. - csúszik ki halkan a szó az ajkaim között miközben meglepetten nézek az előttem álló nőre. - Ne haragudjon, hogy így letámadtam. Csak...pont úgy néz ki mint Ő, ráadásul még a hangja is szakasztott olyan...- kérek tőle elnézést. Tényleg csak a hihetetlent tudom egyedüli szóként használni. Ez a nő szó szerint a megszólalásig hasonlít Katherine-re, de úgy tűnik mégsem Ő az. Ráadásul Kath sem említette soha, hogy lenne ikertestvére vagy egyáltalán bármiféle rokona. - Öhm bocsánat. A nevem Helmut. - Kissé elvörösödöm, de egy mosolyt erőltetek az arcomra, és az egyik szatyrot lerakva barátságosan nyújtok neki kezet. Bár korántsem vagyok benne biztos, hogy ezek után elfogadja, mégis a legkevesebb, hogy bemutatkozom neki, ha már így váratlanul rátörtem az előbb.
Amikor egyedül vagyok otthon akkor néha elszoktam gondolkodni azon, hogy mit is kezdhetnék én az életemmel, hiszen nem ülhetek mindig otthon, be is diliznék, ha nem tudnék csinálni valamit, hiszen mikor Quetsiyah-t szolgáltam akkor mindig volt valami dolgom, hozzá szoktam ahhoz, hogy valamit mindig kell csinálnom, így hát nem tudok ülni egy helyben. Otthon is néha mászkálok le-fel gondolkodás közben, vagy sétálgatok egyik szobába be, aztán ki, másikba be, aztán megint ki, és így tovább. Fogalmam sincs, hogy mit csinálhatnék magammal, nincs ötletem, hogy mihez kezdhetnék. Gondolkodtam azon, hogy elmehetnék iskolába, tanulhatnék valamit, azzal is legalább lefoglalnám magamat, de aztán rájöttem, hogy még nem sok mindent tudtam megszokni a mai világból, így hát elég nehéz lenne iskolába menni és még be is illeszkedni a többiek közé, így hát tényleg fogalmam sincs ami a jövőt illeti. Egy ötletem sincs, pedig mindenféleképpen akarok kezdeni valamit, tudom, hogy egyszer rájövök, hogy mi jó nekem és azt fogom csinálni, csak amíg eljön az a pillanat... Hahh... Mindegy is, úgy sincsen túl sok új, jó ruhám, így hát jó időtöltés bejönni egy bevásárlóközpontba, válogatok a ruhák közül, nézelődök, próbálok kikapcsolódni valamennyire. Nem nagyon ismerek még senkit Mystic Fallsban, pont ezért furcsálltam mikor egy vadidegen férfi oda jött hozzám, az pedig még inkább furcsább számomra, hogy Katherine-nek hívott, fogalmam sincs, hogy ki az a bizonyos Katherine Pierce, de valakivel nagyon össze téveszt, lehet a fáradság teszi vagy nem tudom, de nem igazán találta el a nevemet. Bár nem is hibáztatom, nem mindennapi nevem van. - Ne haragudjon, de én most látom először magát. Fogalmam sincs, hogy ki Katherine Pierce, ahogy azt sem tudom, hogy ki ön. - mondom továbbra is a férfire nézve és próbálok rájönni, hogy miről is van szó. Főleg, hogy nem vagyok tudatában annak, hogy bármilyen rokonom is létezne, már az összes meghalt, ikertestvérem pedig soha az életemben nem volt.
Amikor első alkalommal léptem az Újvilág földjére valahogy minden annyira másnak, annyira újnak tűnt. Persze nem olyan értelemben mintha egy másik világba csöppentem volna csak voltak észrevehet különbségek. Eleinte nem törődtem annyira a dolgokkal, azzal voltam elfoglalva, hogy valahogyan teljesen rendbe hozzam magamat a szüleim halála után, ráadásul még mindig nem voltam teljesen felgyógyulva a vadkannal való balszerencsés találkozásom következményeiből. Persze a bácsikám sokat mesélt, új dolgokat mutatott, próbálta felhívni a figyelmemet az apró, és a nagy különbségekre is az itteni emberekről, szokásokról és úgy általában véve az egész itteni élettel kapcsolatban. Akkoriban, amikor olyan napjaim voltak akkor volt, hogy egyszerűen csak egyik fülemen be a másikon pedig ki. DE amikor lassacskán kezdtem ismét megnyílni akkor már én is láttam, hogy mi is és mennyire más sok dolgok itt, mint odahaza. A egyik leghangsúlyosabb dolog az volt, hogy az emberek itt mosolyogtak, valamikor még oda is jötte az emberhez megkérdezni, hogy mi újság, hogy vagyok pedig vadidegen voltam. Otthon nem ez volt a jellemző. Persze a suliban meg a koliban mi is ilyenek voltunk, mint az itteniek, de az utca emberére ez nem volt jellemző. Itt se mindenki ilyen hisz minden ember más, de sokkal inkább jellemző, mint mondjuk Magyarországon... Mondjuk a beilleszkedés meglepően könnyen ment az itteni életbe, egyszer mikor végre sikerült összeszednem magamat. Na jó az első sulis napon a belépőm nem volt éppen átlagos, de erről is csak a nagybátyám tehet...Azt se tudtam, hogy hol vagyok kb, ráadásul még késnem is sikerül. Bár nem feltétlenül kellene büszkének lennem az osztatlan sikerre, amit ezzel a bemutatkozással, de én azért büszke vagyok. Odahaza annyira nem volt kirívó, ha valaki full totálon bement órára, bár nem is volt mindennapos, itt viszont elég furcsán néztek rá miatta. DE ahogy mondani szokás egy hatásos belépő sokszor sokat lendíthet az ember helyzetén, és ez esetemben is így volt. A magam részéről, én amiatt aggódtam, hogy a sántaságom miatt leszek kiközösítve. Ilyen lábbal gyakorlatilag semmilyen sportban nem vehettem részt, de kellemes meglepetés volt, hogy kevés kivétellel mindenki elfogadott ilyennek. Persze az elején még megvolt a finom távolságtartás a részemről, de aztán csak elkezdtem én is feloldódni, és a többiek is megszokni, befogadni. Persze piszokmód hiányzott az otthoni életem, a barátaim, a bulik, és még az iskola is. Szerettem az erdészeti suliba járni, de ilyen megváltozott egészségi állapottal már esélytelen volt. Nem mintha a Mystic Falls-i gimi olyan rossz lett volna... Szívesen gondolok vissza azokra az időkre, főleg ilyenkor, amikor bevásárlok vagy hasonlók. Mondjuk az álmodozás nem feltétlenül kifizetődő, mert a figyelmetlenség könnyen bajt okozhat, de azért egyszer-kétszer megengedheti magának az ember. Ha amúgy sincs társaságom, akkor meg főleg. Nem is nagyon számítok rá, hogy ebben a napszakban bárki ismerőst is találok itt ma. Hétvége van ráadásul délelőtt. Az ismerőseim nagy része otthon húzza a lóbőrt, esetleg dolgozik vagy pedig a Whitmore-on van a koliban, ahol megjegyzem nekem is lennem kéne. Meg is lepődök, amikor Katherine jön velem szembe. Akármilyen is tud néha lenni a modora, de talán pont ezt szeretem benne, jól kijövök vele, és mindig el tudok vele beszélgetni. Az embert néha tényleg a legkülönösebb társakkal sodorja össze a sors. Katherine is ilyen. Sok dolgokban hasonlítunk, de legalább annyiban különbözünk is. Akárhogy is, de valami oknál fogva mégis egy húron pendülünk többnyire. - Katherine Pierce. - vonom fel a szemöldökömet egy fél-mosollyal. - Már X éve ismerjük egymást, és tudod, hogy bírom a humorodat, de hacsak nem egy eltitkolt ikertestvérről van szó, akkor nem tudom, hogy mégis ki lehetnél. - felelek neki egy halovány mosollyal. Nem tudom, mégis ki mással keverhetném még össze őt, és nem tudom elképzelni, hogy bárki más szaladgálna odakint, aki szakasztott ugyanúgy néz ki és még a hangja is olyan, mint Katherine hangja.
Mióta újra az élők között vagyok, azóta mást sem csinálok csak próbálom megszokni a sok új dolgot, a 21. századot. Annyi minden új dolog még számomra, annyi furcsa dologba ütközök bele nap, mint nap, hogy néha az már sok nekem. Persze már nem tartok ott, hogy azt látom a legjobb megoldásnak, hogy meghaljak, azon már túlléptem, mert rádöbbentem, hogy végre azzal a férfivel lehetek akit igazán szeretek, akiért megannyi évezreddel ezelőtt küzdöttem, akkor most miért adnám fel, miért dobnám el magamtól? Nem mindig tudok így gondolkodni, néha elő jön a kétségbeesés, hogy sosem fogok tudni igazán beilleszkedni, de aztán rájövök, hogy ez nem számít, nem fontos, az a lényeg, hogy boldog legyek, én pedig hiszem azt, hogy egy idő után nem lesz ennek semmi akadálya. Mivel nem sok mai ruhám van ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek vásárolni, ezzel legalább kicsit ki is mozdulok otthonról, úgy sem tettem ki még eddig nagyon a lábamat onnan, legalábbis egyedül nem, de most szükségem van egy kis egyedüllétre, így jobban rendet tudok tenni valamennyire a fejemben. Napok óta próbálok rájönni, hogy milyen is vagyok valójában, próbálom kiismerni magamat; kisebb-nagyobb esélyekkel. Szóval jó ötletnek tartom ezt a kis vásárolgatást, jó időtöltés, új ruháim is lesznek legalább azon a pár darabon kívül ami eddig a szekrényben, illetve rajtam van. Kb olyan fél-egy óra alatt le is tudom a ruha vásárlást, vettem 3 pólót, 2 cipőt és szintúgy 2 nadrágot. Próbáltam követni a mai divatot a ruha választásnál, még akkor is amikor kicsit furcsálltam azt, hogy néhány ruha darab igen csak sokat mutat a testből, de ha ez a divat most, akkor valamennyire megpróbálom elfogadni és úgy vásárolni. Mikor épp indulnék haza akkor meglátom, hogy valaki rám köszön és oda jön hozzám. Vagy is nem konkrétan nekem köszön, hisz nem úgy hívnak, ahogy szólítottak, pont ezért furcsálltam, hogy hozzám jött. - Öhm... Elnézést, de engem nem Katherine-nek hívnak. - mondom az idegen férfire nézve.
Ismét úton szokás szerint. Muszáj volt egy kisit elbattyognom a bevásárlóközpontba, hogy megvegyek egy pár cuccot a nagybátyámnak mivel Ő megint dolgozik, aztán nem ér rá. Mire viszont végezne, addigra bezárna a bevásárlóközpont szóval én voltam a kézenfekvő megoldás, hogy eljöjjek. Be kéne szereznem neki pár irodaszert meg hasonlók, de ha már itt vagyok - mondta - akkor vehetnék kaját is estére, jah és igazából már meg is csinálhatnám, hisz most úgyis ráérek. Persze végül is fosom az időt...Csak, azért jöttem haza, mert Ő kérte, hogy jöjjek, de ha tudtam volna, hogy csak bevásárolni akar elküldeni, akkor inkább fent maradtam volna koleszban bulizni, meg beadandókat gyártani. Azt a baj, hogy már így is el vagyok egy kissé havazva, meg meg vagyok csúszva pár munkámmal, nem beszélve a saját beadandóimról, szóval nagyon össze kéne kapnom magamat, és gyorsan változtatni a helyzeten. Most is azokat kéne írnom, nem pedig itt bevásárolgatni, mert "annyi időm van". A nagybátyám szereti néha kissé egysíkúan az Ő szemszögéből látni a dolgokat. Imádom az öreget, de néha még most is sikeresen tudja 220-ra felnyomni a vérnyomásomat, és néha az a fura érzésem van mintha direkt erre is játszana. Poénos ember, de néha nem tudom venni a vicceit úgy, ahogy azt Ő szeretné. Mindenesetre mégiscsak Ő az egyetlen rokonom szóval ennyit igazán megtehetek érte, ha már a gimi alatt az Ő fedele alatt élhettem meg most is, amikor épp nem a Whitmore-on vagyok. Jó ember csak kicsit szeret tütükézni, nem mintha én megvetném a piát, de természetesen csak a "kulturált" alkoholfogyasztás keretein belül. Mindössze csak néha egy kicsit elszalad a ló az emberrel, és elkap a gépszíj ennyi. Ez természetesen kezelhető, csak oda kéne figyelni, amikor az ember iszik, és mondjuk nem kikérni öt abszintot meg még hozzá két kis tequilát a többieknek, mert olyan jó kedvem van, és éppen úgy érzem, hogy ilyen sok a pénzem...És még az emberek csodálkoznak, hogy ennyi mindent bevállalok az egyetem mellé. Na jó, ezt igazából csak magamnak köszönhetem. Shame on me... Kicsit fáradtnak érzem magamat, mert tegnap hajnalig ültünk az öreggel az egyik krimóban, hogy elbeszélgessünk a "régi" szép időkről, na meg annak örömére, hogy végre "hazatoltam a képes felemet". na Igen ha a bácsikámat elkapja a gépszíj, akkor bizony megállíthatatlan. Tegnap is képes volt kikérni két kocsmakört, hiába is próbáltam győzködni, hogy ezt talán nem kéne. Még jó, hogy nem volt tele a hely, de még így is otthagyta a pénze elég tetemes részét a szentem. Még jó, hogy nekem van annyi, hogy ki tudja segíteni fizetésig. A gondolatra finoman elmosolyodom, és megcsóválom a fejemet. Akármilyen is, de én ilyennek szeretem. Persze most már értem, hogy anyám miért nem lelkesedett soha az ötletért, hogy személyesen találkozzak vele, vagy pedig neadjisten ideköltözzek hozzá az államokba, de ez most már nem számít....A bácsikám jó ember, még ha iszik is, csak ezt anyám nem akarta benne meglátni. Nem bántam meg, és soha nem is fogom megbánni, hogy a szüleim halála után hozzákerültem. Elveszítettem a régi életemet, de úgy érzem nyertem helyette egy másikat, amibe még boldog is lehetek akár. Kicsit fáj a fejem, és folyamat nagyokat ásítozom...hiába, rövid volt az éjszaka, na. Először elmegyek neki a papíros boltba, és annyi noteszt meg tollat vásárolok neki,a mi más normális embernek 10 évre is elég lenne, de fogadni mernék, hogy neki már másfél hónap múlva újak kellenek majd, mert a felét el fogja hagyni az erdőben munka közben. Papíros után következik a Supermarket. Nem veszek sok cuccot: néhány steak-et meg krumplit, hogy estére megcsináljam, meg, ami elmaradhatatlan, megfelelő mennyiségű dobozos sört. Azt hiszem az öreg el is átkozna, ha ez nélkül mennék haza a bevásárlásból...Azért veszek neki pár üveg vizet is a "nehezebb" napjaira. Nem mondhatja, hogy sose gondolok rá. Töröm a fejemet, hogy mi kellene még, de semmi más nem jut az eszembe, így fizetek, aztán távozom is a boltból. Kicsit még lézengek a bevásárlóközpontban hisz nincs olyan sok cuccom, nem cipelek súlyt. Már épp azon gondolkozom, hogy talán ideje lenne hazafelé vennem az irányt, amikor megpillantok egy ismerős arcot. Hosszú sötétbarna haj, csinos arc, sötétbarna mandulavágású szemek...Katherine Pierce-t ezer másik ember közül is felismerném. Nem nagyon értem, hogy miként kerül ide ilyenkor, de ha már találtam egy ismerőst végre, akkor beköszönök neki, egy ideje már úgyse találkoztam vele. - Szeva Katherine. - sétálok oda hozzá egy barátságos mosollyal. - Na mi a helyzet? Hogy-hogy te ilyenkor itt? - kérdezem tőle vidám hangon. Örülök, hogy találkoztam vele, bírom a társaságát.
Tulajdonképpen már nem is az volt a fő cél, hogy a táplálékom lehessen ebből a férfiból, lehetőleg még ma este. Egyre inkább lekötött az, hogy miről és mit beszél, mintsem hogy azt figyeljem, vajon milyen iramban pulzál a vér az ereiben, és mennyire jólesne beleharapni abba a duzzadó artériába... kegyetlen az élet, de már nem is erre figyeltem... tényleg... nem. - Hm, paranormális élmények... milyen szép kifejezés - vágtam elismerő ábrázatot, bár nem azért, mert egymás mellé tudott tenni két szót, sokkal inkább azért, mert megosztotta ezt velem. Nem szoktak idegenek ilyen nyíltak lenni, de persze nincs problémám azzal, hogy végre valahára valaki nyílt lapokkal játszik. Ki nem állhatom, ha blöffölni próbálnak velem, és ezt bizonyítja az, hogy aki legutóbb megpróbált átverni, az már a föld mélyén rohadt, különböző bogarakkal a bensőjében. - Talán egyszer majd elmondja, hogy mik azok a paranormális élmények - billent oldalra a fejem, mintha tényleg annyira szükségem lenne az információra... valójában van is. Ha többet tud, mint egy embernek kellene, akkor előfordulhat, hogy megpróbál beszélni. De mindannyian tudjuk, hogy egy vámpír mindig megelőzi a lehetőségét annak, hogy egy ember beszélni kezdjen. Nem kellett kétszer mondanom, rögtön mesélni kezdte, némi humorral fűszerezve, hogy mit is gondol az itteni dolgokról, és hogy mit hallott. Vámpírokról és vérszajhákról. Áucs. Ez bizony fájt, az ujjaim rögötn ökölbe is szorultak, s éreztem, hogy a körmeim felfeszítik a bőrt, alóla pedig vér folyt ki, de azelőtt begyógyult, hogy észrevett volna bármit belőle. Nem voltam zavarbajövő típus, de inkább elfordultam, és megnéztem, mi a kínálat, bár mondhatni, marhára nem érdekelt, hogy milyen kiszerelésben kapható a paradicsom és a grapefruit. - Meglehetősen érdekes lenne, ha ezek a lények léteznének, nem gondolja? Mármint... érti - vigyorodtam el. - Valószínűleg nem marana sokáig titokban, hogy mi folyik itt, és az sokaknak nem tenne jót, de leginkább a vámpíroknak nem - vontam egyet a vállamon. Már csak egy boszorkányvadászat hiányzik. Pontosabban, egy vámpírvadászat. Éppen elég vadász van ebben a városban enélkül is. Csak megköszörültem a torkomat, mikor emberi szívekről és vérről kezdett beszélni. Az utóbbi nem facsarta a gyomromat, elvégre az a főtáplálékom, de szívevésről beszélni... - Hm, azt hiszem, a nagyra becsült Vlad Dracul irigykedne a szívevőkre - vágtam tudatlan pislogást, ahogyan az egy szőke nőtől illik, de sosem szerettem játszani a sötét lányt. Még hogy Vlad... szegény csak a karókhoz értett, máshoz sem. - Nem tervezek eljönni onnan - mondtam aztán, majd a saját kosaramba pakoltam pár almát, mintha tényleg meg akarnám őket enni. Jó vicc! - De azt hiszem, hogy szívesen... találkoznék veled máskor is. Eléggé érdekesek az eszmbefuttatásaid erről a témáról. És engem mindig is érdekelt az... ilyesmi.
Be kellett vallanom magamnak, hogy élveztem a társaságát, pedig sosem volt az én asztalom új emberekkel megismerkedni. Sokkal jobban kedveltem írói álnevem mögé bújva, arctalanul lófrálni az éterben, egyedül. Sosem gondoltam igazán arra, hogy egyszer majd családom lesz. Nem vágytam olyan éjszakákra, mikor a gyermekeim és a nejem ott ülnek mellettem a kanapén, és együtt nézzük a Jóbarátokat. Szerettem szabad lenni, úgy élni, mint a madár, hogy ha úgy tartja kedvem, elrepülhessek messze. - Hát, képzeld, nem, bár a szellemek létezését nem vitatom, volt már pár… paranormális élményem, hogy így fogalmazzak – vallottam be. Nem szerettem erről beszélni, mert általában sokan furcsának gondoltak miatta, de tényleg volt már szerencsém kísértethez. A nagyapám halála után, gyerek voltam még, amikor árnyakat láttam elsuhanni a szobám falán, magától elindult a tévém, és akárhányszor kikapcsoltam, folyton visszakapcsolt. Hittem a szellemekben, igen, talán jobban is, mint kellett volna. - Ugyan, én nem harapok, de a hegyi oroszlán igen – kacsintottam rá – szerintem simán lejöhetett ide a hegyekből, bizonyára elfogyott ott a hús – viccelődtem – persze, nem hiszem el ezeket a badarságokat. Egy szimpla vadállat megette volna az áldozatát, nem pedig kiszívja a vérét, aztán darabokra szaggatja és lelép. Hallottam különféle sztorikat mindenféle vámpírokról, meg vérszajhákról, de szerintem ez is csak humbug. Olyan ez, mint a mennyország. Az emberek félnek valamitől, amit nem ismernek, azért kitalálnak valamit, hogy kapaszkodhassanak belé. Bár, lehet a vámpírizmus és a túlvilág nem a legjobb hasonlat. Sokat kutattam a témával kapcsolatban annak idején, de csak Vlad Dracul története tudott valamennyire meggyőzni. Mindig foglalkoztatott a természetfeletti, pedig nem hittem benne sosem, egyedül a vámpírizmust találtam hihetőnek valamennyi furcsa fétis közül. Például a vérfarkas átokban egyáltalán nem hiszek. Mondjuk, azt sem gondolom, hogy emberek örökké élhetnek, hogyha megisszák mások vérét. - Tudod, van egy kannibál indián törzs, akik úgy tartják, hogyha megeszik más emberek szívét, akkor fel tudják venni az alakjukat, egy másik népcsoport szerint, pedig ha megiszod valakinek a vérét, akkor megkapod az éveit. Így akár örökké élhetsz. Érdekes, nem hallottam még erről a lapról, és ha eljössz onnan, mit szeretnél dolgozni? – érdeklődtem kedvesen. A következő kérdése megmosolyogtatott. - Valami olyasmi kedvesem. Olyasmi.
•• Words: 348 •• Music:[You must be registered and logged in to see this link.] •• Note: Itt vagyok •• [You must be registered and logged in to see this link.]
Magam sem tudom, miért találom vonzónak. A maga nemében határozottan... igen, férfi. Olyan, akiről sok nő álmodozik, viszont nyilván azt gondolja rólam, hogy egy alig húsz éves lányka mégis mit akar tőle? Ha tudná, hogy vagy háromszor annyi vagyok, mint ő... nem tudom. A tekintete rabul ejt. Ebből sem lesz ma vacsora, azt hiszem. Sosem kételkedem a teljesítményemben, de most mégis azt gondolom, hogy nem fogom bántani. Most... nem. - Hm, ez aztán a hitvallás! - szólaltam meg elismerően, majdnem füttyentettem is, amikor arról beszélt, hogy ő miben hisz. Ó, kis barátom, bár tudnád, hogy ez nem ilyen szép és jó. Itt hamarosan olyasmivel fogsz találkozni, amivel nem szeretnél, főleg ha közelebb merészkedsz olyasmihez, ami veszélyes. Éjszaka az erdőben járni... na, az veszélyes. Na jó, ebben a városban mindenhol veszélyes éjjel járni. - Szóval te ilyen skeptikus vagy ezek szerint - tettem aztán hozzá. - Van egy olyan érzésem, hogy nem hiszel a Loch Ness-i szörnyben sem - biggyesztettem le az ajkaimat, mintha komolyan gondolnám a dolgot. De nem gondolom. Ezért is fogtam vissza magam, nem hiányzik, hogy a ritka szar humorommal elijesszem. Élvezem a társaságát, még ha nem is kellene belebonyolódnom ilyesmibe egy emberrel. Végül is... ő a táplálékom. Őt kellene lényegében kiszipolyoznom. Én mégis azt tervezem, hogy eleresztem, ha itt végeztünk. - És ráadásul nemcsak skeptikus, de skizo is. Kezdek félni tőled - vigyorodtam el szélesen, egy ravasz szemöldök vonogatás kíséretében, majd tovább fűztem a gondolataimat. - Áh, ne is mondja! Egész nap csak a gyilkosságokról szól a hír - forgattam meg a szemem. - Mondja meg nekem, mit keresne itt egy hegyi oroszlán? - fintorodtam el, mintha tényleg annyira érdekelne a téma, majd miután ő is bemutatkozott, csípőre csúsztattam a kezemet. - Örvendek, Daryl - mosolyogtam tovább, aztán kezdett leszáradni a mosolyom. - Izé... hát... a Mystic Falls... Hírmondónál. - köszörültem meg a torkom. Jó ég, van ilyen? Azt hiszem, hogy van. Nem szokásom újságot bújni. - De tervezek felmondani. Ritka unalmas a munka. Viszont ezek szerint maga is tud a gyilkosságokról... talán azt tervezi, hogy ön lesz az, aki felderíti a nagy rejtélyt, mi van a háttérben?
Szerettem emberekkel ismerkedni, beszélgetni, megosztani velük a történeteimet, a dolgaimat, de sosem keresték a társaságomat az ilyen fiatal lányok. - Talán – mosolyodom el, mikor arra célozgat, hogy a sors szőtt összeesküvést a hátunk mögött, azzal a céllal, hogy találkozzunk. Szimpatikus csajnak tűnt, ráadásul olyan komolyan beszélt, mintha legalább egy idős lenne velem, pedig bizonyosan volt köztünk legalább tízévnyi korkülönbség. Nemsokára betöltöm a harmincegyet, és már őszül a hajam, mintha negyvenen is felül lennék, ez pedig elszomorító. Sokan mondták, próbáltak azzal bátorítani, hogy „ne aggódj Daryl, olyan leszel, mint George Clooney” de ez sem segített túl sokat. Csak még inkább elvették tőle a kedvemet az emberektől. - Igen, író vagyok, és nem nem félek, író lévén tudom jól, hogy nem létezik természetfeletti, csak reális, hús-vér emberek, gyilkosok, akik azért ölnek, mert valami nincs rendben, a fejükben, de őszintén szólva nem is ítélem el őket. Az írók tulajdonképpen skizofrének, hogy így fejezzem ki magam, tudathasadással küszködve élik le az életüket, hiszen minden lelkük, minden karakterük, akiket kitalálnak, rendelkezik egy darabbal önmagukból – mondtam, s kicsit talán túl sokat is beszéltem, de imádtam az írással kapcsolatosan mesélni, ömlengeni, mert ez volt az életem és vele együtt a hivatásom is. - Másrészt pedig, férfi vagyok, valószínűleg meg tudom védeni magam a baltás gyilkos ellen – nevettem fel. Érdeklődve hallgattam végig azt, hogy ő újságíró, és ez felkeltette a figyelmemet, bizonyára tudhat valamit ezekről a gyilkosságokról. - Értem, az szép szakma, és ön hallott már a gyilkosságokról? – kérdeztem, közben pedig mosolygok, mintha nem lenne hátsó szándék a szavaim mögött. - Gyönyörű neve van, én Daryl Smith vagyok, elég átlagosan, Daryl Smith – mondom, s közben összeráncolom a szemöldököm, így még pár vonal kerül amúgy is felhős homlokomra. - És melyik újságnál dolgozik?
•• Words: 284 •• Music:[You must be registered and logged in to see this link.] •• Note: Itt vagyok •• [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem érdekel mások vérnyomása. Sőt! Úgy egyáltalán, nem érdekel semmi, ami más emberekkel kapcsolatos, és ami még fontosabb, hogy csak saját magamra számíthatok, pontosan ezért szoktam kihagyni az életemből az efféle bájcsevejeket. Mégis, mi a francért nem ölöm meg egyszerűen a központ mögötti csúnya sikátorban? Nyilván jó okom van rá, lehet, hogy azért, mert szórakoztat, de magam sem tudom, hogy ezt hogyan szűrtem le ennyi idő alatt. Jobb lenne inkább... valami mással elütni az időt. Miután őt megkóstoltam. Vagy valami ilyesmi. Igen, ez lenne a legjobb megoldás. De félő, hogy ismét el fognak ragadni azok az emberio vonások, amelyeket próbálok kiírtani magamból. Ezek szerint eléggé sikertelenül. Szélesen elvigyorodtam, főleg miután észrevettem, hogy lépteink tényleg egyszerre történnek. - Hát igen... vásárolok. Bár eleinte én magam sem tudom, hogy miért jöttem. Talán a sors akart összehozni egy idegennel - kacsintottam rá meglehetősen szemtelenül. Sosem flörtölök az áldozatommal, és ezt nem is nagyon nevezném flörtnek, inkább idióta csevegésnek, amely ismét nem engem tükröz vissza. Büszke lehetek magamra. Igazán. Nem is akarok tükörbe nézni egy ideig. - Ó, szóval egy író! - lepődtem meg, és hirtelen megállt a kezem a levegőben, miután odanyúltam, hogy levegyek pár csomag kávét a szekrényről. - Igazán öhm... meglepő! Errefelé nem nagyon találkoztam még íróval. Nem félsz, hogy neked is bajod esik, miközben sokat kíváncsiskodsz? - Arcát úgy figyeltem, mint sas az áldozatát a fűben, majd megköszörültem a torkom. - Én lényegében... - Most mit kellene bekamuznom? Azt mégsem mondhatom, hogy az a munkám, hogy Tatia Petrova kérésére mindenkit figyelek ebben a városban, aki gyanús lehet. Vagy ártó szándékkal érkezhet. - Újságíró vagyok. A legrosszabbik fajtából. Sokan utálnak... de így is sokat tudok. - Gyönyörű hazugság. Főleg ha rájön, hogy egyáltalán nincs is tapasztalatom ilyen téren, és egyik újság hasábján sem látta még a nevemet. - Mackenzy vagyok egyébként - magyaráztam, mikor eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom.
Ez a lány, akivel összehozott a vak, vagy éppen nagyon is jól látó szerencse, elég fiatalkának tűnt, legalább is az én harminc évemhez az volt. Mégis, mindezek ellenére is, olyan bájosnak, és olyan komolynak tűnt az arca, mintha már legalább száz évet is lehúzott volna ezen a szennyen, amit mi, emberek Földnek nevezünk. - Köszönöm, hogy segítesz nekem – vallottam be - oh, tudod, író vagyok, így későig fel kell maradnom, ha be akarok fejezni valamit - mondtam kifogásként, bár ez nem teljesen volt igaz. Az, hogy sokáig fenn kellett maradnom, egy tény volt, a kávét pusztán megszokásból ittam. Szerettem az ízét, sokkal jobb volt, mint az a keserű, sötét valami, amit más emberek ittak nap, mint nap. - No, meg ez afféle rossz szokás – mosolyogtam, s közben megvakartam a tarkómat. Rámosolyogtam a lányra, lépteink egy ütemre dobbantak a padlón, ahogyan a kávék irányába haladtunk. - És te, mi járatban vagy errefelé? - tettem fel a világ leghülyébb kérdését, már csak akkor eszméltem rá arra, hogy mekkora butaságot mondtam, mikor a szavak kicsúsztak a számon. Hajlamos voltam ara, hogy össze-vissza kérdéseket tegyek fel, amikre a válasz teljesen egyértelmű, talán pont ez volt az oka, hogy nehezen tudtam ismerkedni. - Bocs, gondolom, vásárolsz – javítottam gyorsan ki magam. - Pár hete költöztem ide, nem nagyon szoktam eljárkálni otthonról amúgy sem. Afféle csendben éldegélő típus vagyok – kacsintottam rá, mosolya gyönyörű volt, elkápráztatott, ahogyan bizonyára elvarázsolt volna minden férfit – azért jöttem ide, mert hallottam a furcsa esetekről, a tettes nélküli gyilkosságokról, meg arról a rengeteg állattámadásról. S arra gondoltam, hogy ezek remek alapanyagok lennének egy következő könyvhöz. Te, mióta laksz itt, hogy ennyire jól ismersz mindenkit? – kérdeztem, bár szavaim mögött ott bujkált az a bizonyos hátsó szándék. Ha tényleg ennyire jól ismeri a várost, és a lakóit, akkor talán tud segíteni nekem, mesélhet a gyilkosságokról.
Kezdőlap
••