Felsóhajtottam. Hannah soha nem kérdezett túl sokat. Mindig tudta, hogy meddig mehet el egy adott pillanatban, de éreztem rajta, hogy már rájött: őt is sürgetni fogja az idő. Felelősségel fog tartozni egy döntésért, amit értem hozott. Szó szerint bevédte a seggemet, mert ha nem vállalja a nővére előtt azt a szerepet, hogy ő majd tárgyal velem, már régen a nyakamba kaptam volna Faye Charpentier-t. És nem voltam meggyőződve arról, hogy nem öltem volna meg rögtön, ha megpróbált volna nekem esni. Jobban jártam Hannah-val, méghozzá minden szempontból. Kedveltem őt, és ha nem lettem volna alkalmatlan számára, többet is tehettem volna. De egyelőre kimerült a tehetségem abban, amit műveltünk. - Amíg nem szólja el magát senki, addig hidd el, nem fog gyanakodni. A nővéred egy vezető, ahogyan én is. Pontosan tudja, hogy egy hozzánk hasonló nem fogja két perc alatt kiadni a terveit egy idegennek. Ő pedig azt hiszi, hogy mi még nem találkoztunk. -vontasm meg a vállamat. Ezzel nem hazudtam, és nem is hibáztattam azért, hogy nem tudta magát a nővére helyébe képzelni. Kettejük viszonya túl furcsa volt számomra, egyre csak azt vettem ki a lány szavaiból, hogy Faye neki jelenleg egy főnök, akinek elvárásai vannak felé. Bár nem nekem kellene tanácsokat osztogatnom arról, hogyan legyünk jó testvérek, miközben az enyémet biztosítottam arról, hogy amíg világ a világ, nem akarom, hogy köze legyen hozzám. Végigsimítottam a hátán, de a csókból szinte rögtön kiszakadt, és egy cseppet sem tetszetős feltételt szabott meg. Csak újabbat sóhajtottam. - Jó, legyen. De tudnod kell, hogy... nem vagyok büszke rá. Annyira nehéz beszélni erről. A legnagyobb gyengeségem addig volt biztonságban, míg egyedül én tudtam. -hajtottam le a fejem. Marcel sem tudott arról, hogy képtelen voltam farkassá változni, egy boszorkánynak köszönhetően. Így pedig mondhatni, semmi hasznom nem volt őt illetően. Csak egy felesleges vezető voltam, akinek annyi mázlija még volt, hogy a saját emberei sem tudták ezt a titkot. Már régen csatlakoztak volna a Charpentier bagázshoz. - Annak idején azért jöttem a városba, hogy megtörjem Marcel hatalmát. De időközben elveszítettem azt, ami farkassá tett. Míg a falkám bármikor átváltozhat, én... képtelen vagyok rá. - mondtam egy újabb nyelés mellett. Próbáltam húzni az időt, hátha elfelejt további részleteket kérdezni, hisz ez még közel sem a történet vége volt. De nem akartam az orrára kötzni, mégis hogyan készültem megszabadítani Marcelt a pozíciójától. - Hannah, bíznod kell bennem. Senkinek nem okoztam még csalódást. Megfogadtam, hogy Marcel bukni fog... egy oldalon állunk. Még ha a nővéred készül vérdíjat kitűzni a fejemre... akkor is.
Talán irigy voltam. Egy kicsit. Amiért ennyire nyugodt tudott maradni, én pedig feszengtem kettőnk helyett is. Utáltam ezt az egész helyzetet, de sosem mondtam volna ki. Úgy kínzott, mintha legalább fizikailag bántalmaztak volna. De... Faye tudta rólam, hogy nálam a verbális erőszak sokkalta fájóbb, mintha ténylegesen ütnének. Lucas pedig... valójában mindkettő lehetőséget magában hordozta. Ő sosem bántott volna. De az, akit ő becsap, az már valószínűleg igen. Mesélt arról, hogy milyen élete volt. Hogy kamaszként megszökött otthonról, és a nagyvilágba érve rögtön egy maffiahálózat vezetőjének karja alá került. Hogy... szerelmes lett, és meg keleltt szöknie. Borzalmas érzés lehetett, mégis, ő volt az egyedüli, aki megértett. Tudta, milyen, ha valami fáj. Erről pedig még Faye-nek is féltem beszélni. Annyira mások voltunk minden tekintetben. Ő mindig is erősebb volt, míg én... csak egy kis ártatlan virágszál, aki rögtön lehervad, ha valaki úgy szól hozzá. Sosem leszek méltó arra, hogy vezető legyek. - Megteszem, amit tudok. De mit gondolsz, meddig dől be annak, hogy én tárgyalok veled? - kérdeztem kíváncsian. A nővérem előbb vagy utóbb tudni akarja majd, hogy mik Lucas tervei. És ha így haladunk, én is üres fejjel fogok szembenézni Faye-jel. Neki ennél több bizonyíték kellett. Jóval több. Nem annyi, hogy én biztosítom őt Lucas hűtlenségéről vagy éppen hűségéről. Bár értelemszerűen az utóbbi lenne a cél, hisz az első esetben rögtön megindulna a tervek azon változata, amelyben Lucasnak is vesznie kell. Azt pedig nem hagyhattam. Olyan lenne, mintha elárulnám. Ő megmentett. Én pedig... hagyjam meghalni? Szó sem lehetett róla. A csókjából csak lassan szakadtam ki. Akkor, mikor elkezdte lebontani rólam az inget. Azt felesleges lett volna tagadni, hogy vonzódtam hozzá. Nem taszítottam el magamtól soha, amikor lehetőségünk adódott a kikapcsolódást választani, de az én szerelmére, most nincs itt az ideje. Igazából csak akkor lesz itt az ideje, ha végre eldönti, mit akar. Addig... - Mi lenne, ha alkut kötnénk? - kérdeztem, szinte robotként ülve fel, és nem törődtem azzal, hogy közben őt is félrelököm. - Ha elmondod, mik a terveid, folytathatjuk, és nem érdekel majd, hogy Faye mikor jön haza. De ha nem beszélsz... ha nem leszel végre őszinte velem, én nem fogom kimenteni a hátsódat - fordítottam felé a fejem. A hangom talán életemben először volt ilyen komoly és határozott. Nem vicceltem. És ezt ő is láthatta rajtam.
- Nem. Ha főnök lennél, kicsit sem érdekelne, hogy én fekszem az ágyadban. -vigyorodtam el. Ha rákényszerítené valaki, hogy komoly, felelősségteljes döntéseket hozzon vezetőként, képes lenne rá. De amíg nem hitt magában, keveset tudtam tenni érte. Elég kevés olyan ember volt, akivel foglalkoztam, ő beletartozott ebbe a szűk körbe, mégsem akarta hagyni magát. Ragaszkodott a hagyományokhoz, és ahhoz, hogy nem ő, hanem a nővére a vezető. De ki ismeri előre a jövőt? Lehet, hogy a nővére holnap már sehol sem lesz, elég sok vámpírnak lehetne belőle jó célpont. És akkor mi lesz? Azon kívül, hogy Hannah kétségbeesik. Magam előtt láttam a lányt, ahogyan megjön az esze, de csak azért nem ölném meg a nővérét, hogy rájöjjön, benne is ott van a vezető. Magának kellett megtalálnia. Én pedig csak akkor fogom megölni a nővérét, ha megpróbálja az utamat állni. Megvontam a vállamat. - A szobában te vagy az egyedüli, aki aggódik. Csak mondom! - emeltem fel kezeimet védekezésképpen. Amíg volt előttem cél, nem ijedtem meg. Ő többet idegeskedett, valószínűleg helyettem is tette, de ezt betudtam annak, hogy nőből van. - Nem foglak letéríteni a helyes útról. Nem foglak arra kérni, hogy tarts velem. Egyelőre arra van szükségem, hogy tévútra vidd a nővéredet és az új haverját. Már nem tart sokáig. - utaltam arra a Jackson nevezetű fickóra. Nem találkoztam még vele, bár emiatt nem is volt űr a mellkasomban. Csak egy újabb név volt azoknak a listáján, akik azt hitték, hogy rosszat akarok nekik. De Benedict után már megtanultam a leckét. Lebiggyesztettem ajkaimat, mikor ismét előhozakodott a nővére érkezésével. - Tudod, más helyzetben nagyon díjaznám, hogy próbálod letörni a lelkesedésemet, de ez nem egy nyerő kártya. Engem nem érdekel a nővéred. Az sem, ha a pápával sétál be ide. Legalább lesz lehetőségünk meggyónni, hogy házasság nélkül paráználkodunk. - vigyorogtam szemtelenül, majd vontam egyet vállaimon, miközben nagyot sóhajtva tűntek el ujjaim a hajában. - Nem idegessé akarlak tenni. Egészen mást akarok reggeli gyanánt, de ahhoz előbb... csak fogd be a szád. -nevettem el magam röviden, majd arcát az állánál fogva fordítottam magam felé, így csókolva meg. Nem akartam nyugtalanítani, megfelelő lapok voltak az ujjaim között, és már csak pár napra volt szükségem ahhoz, hogy végre befejezzem a színjátékomat. Magamhoz húztam, hogy oda kerüljön, ahol az előbb még én feküdtem, majd ráhajolva gomboltam szét az inget, amit az előbb vett magára. - Ez mondhatni felesleges volt. -szakadtam el tőle egy pillanatra, az ingre utalva.
[Nehezen döntöttem el, mikor lenne alkalma a mosolygásnak. Ebben az egészben nem volt semmi vidám. Minden a hazugsára épült, arra, hogy valójában mindvégig Lucas pártját fogtam, miközben... hagytam elhitetni róla, hogy ostoba és gyáva. És tettem mindezt azért, mert ő kérte tőlem, hogy ne fedjem fel a valódi szándékait. Higgyék csak azt róla, hogy ostoba seggnyalója a vámpíroknak, és hogy egyetlen célja, hogy ő maga uralja a város megmaradt vérfarkas társadalmát. Már azt, ami hajlandó behódolni a fenti hatalomnak. És még mindig nem értettem, hogy miért csinálja... miért jó neki az, hogy minden fajtabéli férfi és nő utálja őt, amiért vámpírokkal, Marcellel cimborál. - Sosem leszek jó főnök. Ennek a legjobb oka pedig az, hogy az ágyamban fekszel - néztem vissza rá. Nem tudtam tartani magam, és tudtam, hogy Faye sem él szent életet, de nem a legnagyobbnak vélt ellenséget engedte be a házba a tudtom nélkül. Én... bedőltem valaminek, amiből már nem fogok kiszabadulni, de egyetlen pillanatát sem bántam meg. Csak féltem attól, hogy a nővéremnek okozok csalódást. Lucas segített nekem vérfarkassá változni, megtudni, hogy mi a legjobb módszere annak, hogy kezelni tudjam magamat, a vágyaimat, amelyek azt sugallták, hogy tépjem le feszültségemben minden második ember fejét. Arról már nem nagyon tehettem, hogy időközben ez az egész átfordult valami másba. Észre sem vettem, hogy mikor történt. - Elvinni? - kaptam fel a fejemet, majd felsóhajtottam, miután rájöttem, hogy ez az egész veszett ügy. És ezt már többször is mondtam neki, hogy még csak említés szintjén se tegyen ilyen megjegyzéseket. - Ha veled látnának, az rögtön Faye fülébe jutna. Nem kóborolhatok az ellenséggel. És te, te tehetsz róla egyedül, hogy mindenki ellenségnek tart, kivéve azok a... - Inkább nem mondtam ki, nagy nyeléssel fojtottam el a mondanivalómat. Nem szerettem a vámpírokat, de nem sorolhattam mindet Marcel szintjére. Nem volt mindegyikük gonosz és romlott. - Még most szállj ki, most még... van esélyed arra, hogy elfelejtsék, mit tettél - bukott ki belőlem már csendesen, inkább nem nézve a szemeibe. Tudtam, hogy nem hallgatna rám soha. Ez csak egy barát tanácsa volt, magam sem tudom, kinek a kedvéért lenne képes kiszállni ebből a cirkuszból. Egyáltalán mi oka volt arra, hogy belekeverje magát, mert senki nem kötelezte rá. Az ég szerelmére, csak megöleti magát... és azt csak... nem hagyhattam. Ő megmentette az életemet, amikor úgy tűnt, hogy a vérfarkasság felemészt. És én... én hagyjam őt meghalni? Valamit ki kell találnom... de a tudta nélkül. - Az nem elég indok, hogy Faye nagy eséllyel ma érkezik haza? - kérdeztem felvont szemöldökkel, már némileg megenyhülve, és felé fordultam. Csak visszadőlt az ágyba, én pedig szintúgy kedvet éreztem, hogy ezt tegyem, de túl sok feszültség volt hozzá a gyomromban. - Idegessé teszel ezzel a játékkal. Egyre veszélyesebb odakinn a helyzet - ráztam meg a fejem.
Az követte el a legnagyobb hibát, aki elhitte, hogy Hannah olyan törékeny és ártatlan, amilyennek a külseje engedi mutatni. Valójában még ő is azt hitte magáról, hogy nincs meg benne az az erő, az az erős ösztön. Pedig ott volt. Az húzta haza, nem pedig a szíve. Egy ilyen helyzetben aki a szívére hallgat, az nem jön ebbe a városba, főleg úgy, hogy esélyes a golyózáporba kerülés. Őt visszahozta az, ami ott lakozott belül, az, hogy farkasnak született, és tudta, hogy idetartozik, nem holmi főiskolára vagy egyetemre, ahol eddig járta a napjait. Ismertem élete történetét, de amúgy sem állt volna szándékomban bántani, ha kimaradtak volna bizonyos részletek. - Ha így haladsz, a nővéred büszke lesz rád. Igazi kisfőnök leszel. - mondtam elvigyorodva, továbbra is a szemeit fürkészve. Nem gondolta magáról, hogy képes rá. Ha nem ismertem volna, azt mondtam volna, hogy félt ettől az egésztől. De inkább attól félt, hogy csalódást okoz annak, aki számít rá. Egy halk sóhaj bukott ki belőlem, majd megvontam a vállaimat. - Nem. Azt jelenti, hogy folyamatban. Nem olyan könnyű a boszorkányok bizalmába férkőzni ezekben az időkben. Bár engem sosem kedveltek. -húztam el a számat. Annyira azért nem sajnáltam, sírni biztosan nem sírtam volna, hogy egyes fajok képviselőit nem nyertem meg magamnak, de én sem bírtam őket jobban. Ráfanyarodtam, mikor szükségem volt rájuk, azon kívül viszont inkább kerültem őket, mint a tüzet. Főleg Aliena esete után. Nem ragaszkodtam a szívfájdalomhoz, mégis mindig megtalált. Valami ősi átok sújthatott, hogy a nők ennyire szerették focilabdának nézni a szívemet és a szerelmemet. De nem is nagyon akartam többé ebbe a hibába esni. Csak nevetni tudtam, ahogy láttam, hogy bűntudat jelenik meg az arcán. - Drágám, ha neked ez durvaság, hát elviszlek magammal valahová, ahol az ilyen mondatok még erősen simogatónak számítanak. -kacsintottam rá, miközben hagytam, hogy az arcomba lógó tincset félresöpörje. Hannah-nál nem volt sok választás. Őt nőként kellett kezelni, és igénye volt arra, hogy valaki a lelkét is istápolja. A bizonytalanság meghatározta minden lépését és mondatát. De nem volt teher, ő volt az egyetlen, aki elfogadta, amit csináltam, és ha nyilvánosan nem is, de próbált segíteni. Azt pedig meg tudtam érteni, hogy nem vállalhatja fel, hogy egy árulónak kikiáltott farkas segítője. - De hisz szeretsz velem összejátszani. - vontam fel pimaszul a szemöldökömet. Túl sok volt az aggály benne, habár nem tudtam volna teljes bizonyossággal állítani, hogy jogtalanul. Ha minderre fény derül, sejtésem sem volt, hogy hogyan reagálna a nővére, még ha megtudná a teljes igazságot is. De nem gyakran törődtem a következményekkel, egy-két eset kivételével.- Nincs okod aggódni. Belekeveredtél. De azt nem hagyom, hogy bajod legyen belőle, vagy hogy bántódásod essen. - vált őszintévé hangom, miközben halvány mosolyt küldtem felé. - És most adok egy esélyt, hogy okkal szolgálj, miért keljek ki az ágyból, és miért engedjem, hogy te felkelj.
- Ne terelj, Lucas - ráztam meg a fejem alig láthatóan, bár egy halvány mosoly megjelent a szám szélében. Mindig is imádtam, ha valaki bókolt nekem, talán mert hozzáadott valamit az amúgy már megtépázott önbizalmamhoz. Annak még jobban örültem volna, ha az ilyen alkalmak nem eredményezik azt, hogy olyan vörös legyek, mint a legérettebb paradicsom. Kissé félelmetes volt ez az egész, ami kettőnk között zajlott. Nem akartam belebonyolódni, de visszatekintve... már megbántam volna, ha nem teszem. Mióta az eszemet tudtam, olyan férfit hiányoltam az életemből, aki tudta, hogyan kell kezelni egy nőt. Lucas ezt három másodperc alatt bebizonyította: ért hozzá. Ért hozzánk. Igaz, el kellett volna gondolkodnom azon, hogy valószínűleg a tapasztalat tette mindezt, nem pedig az, hogy egyszerűen ráérzett. De nem a felesége voltam, még csak nem is a barátnője vagy bárkije, akinek elszámolással tartozna. Barát voltam nehéz időkben. Legnkább a nehéz időkben, tekintve, hogy elég kevés jó korszakot tudtam volna felsorolni az elmúlt években. Haza kellett jönnöm, ezt éreztem kötelességemnek. Nem volt bennem félelem, mégis ott volt az, hogy nem találtam a helyem a saját otthonomban. Magányos voltam, nekem itt már Faye-en kívül senkim nem maradt. Az aggályokat viszont inkább lenyeltem, semmint hogy megosszam valakivel. Mindig is ez a típus voltam. Megemésztettem, mire valaki rájött volna. - Folyamatban? - kérdeztem vissza, de mielőtt felé fordíthattam volna a fejem, az ujjai a nyakamra kalandoztak, hogy megérintse az odalógó hajamat. - Ez a legújabb kifejezés arra, hogy sehol sem tartasz? - tettem aztán hozzá a sajátos nézeteim egyikét. Nem az a fajta volt, aki feladja. Nem, ahhoz már ismertem eléggé. Nagyot sóhajtva aztán lehajtottam a fejemet. - Sajnálom. Nem akartam durva lenni, csak... utálom, hogy hazudnom kell mindenkinek - fordítottam felé lassan a fejem, de kérdése hallatán ismét elmosolyodtam. - Ha elegem lenne belőled, régen a küszöbön aludnál - vontam egyet a vállaimon, majd az egyik arcába kúszó göndör tincset igazgattam odébb. - Meddig kell még ezt csinálnom? Te ebben nőttél fel, de én... úgy érzem, csak belekeveredtem. Hazudok a nővéremnek, aki hisz bennem, és számít rám. Miközben én végig... veled játszom össze - sóhajtottam fel. Elszégyelltem magam. Bár ez gyakorta megtörtént. Mégis azt gondoltam, hogy jót teszek... értettem Lucas eszméit. De még véletlenül sem vállalta fel őket mások előtt, inkább hitette el minden fajtársával, jóval és rosszal egyaránt, hogy behódolt a vámpír csőcseléknek. Pedig... más szándékok vezérelték.
Szinte rögtön ébredezni kezdtem, mikor éreztem, hogy az amúgy is pihekönnyű női test eltűnik mellőlem az ágyból. Nem számítottam ilyen korán a reggelre, de ismertem Hannah aggályait. Senki nem nézné jó szemmel, ha tudná, hogy az ellenséggel cimborál. Ebben a történetben rosszabb voltam minden városi vámpírnál, csak azért, mert nem a háborút választottam célnak, hanem a békés együttélést. Nevezhettek ostoba pincsikutyának, behódoló senkinek, nekem is megvoltak a sajátos céljaim. És hasznom abból, hogy nem kellett a vámpírok rajtaütésétől tartanom. Soha nem árultam volna el végleg a saját fajtámat, és játszanom kellett azt a tökéletes szerepet, amit magamnak választottam. Hannah ismerte a történetet, de tudta, hogy nem adhatja tovább senkinek. És a külvilág számára nem derülhet még ki, hogy mi is az, amit el akarok érni. Bár sajnáltam ezt a kis virágszálat, amiért hazugságokat adtam a szájába, annyira védtelen és fiatal volt még. Amikor kinyitotta az ablakot, egy nagyobb sóhaj kíséretében felültem, majd beletúrtam a rakoncátlan fürtökbe, amik öntörvényűen lógtak az arcomba. A nők megvesztek érte. - Mondtam már, milyen jól állnak neked a fehér ingjeim? - kérdeztem lassú, álmos vigyorral, majd megdörzsöltem arcomat. Korán volt még ahhoz, hogy bármilyen üzletről beszélgessek vele, sőt. Úgy általában mindenhez korán volt még, de Hannah-val kapcsolatban mindig megválogattam szavaimat. Mióta visszajött a városba, az egyetlen valódi menedéket nyújtotta, olyan volt, mint egy legjobb barát. Annyi különbséggel, hogy az ember fia nem fekszik le a legjobb barátjával, de ezt a határt sikeresen áthágtam. Viszont ez az én bűnöm volt, nem ő erőszakolta rám magát, hanem fordítva. Aliena távozása végül mindent feldúlt bennem, és elindította ezt a titkos kis affért Hannah-val. - Folyamatban van. - jegyeztem meg szűkszavúan, mikor leült az ágy szélére és a boszorkányról érdeklődött. Aliena volt az utolsó esély, de most úgy tűnt, új lehetőséget kaptam egy másik boszorkány személyében. Lassan odakúsztam mögé, és ujjaimmal félrelöktem haját a nyakából. - Ne erőltesd ezt a komolyságot. Az ingem jól áll, de ez nem. - suttogtam a fülébe. Hannaht nem azért kedvelték, mert kellőképpen komoly tudott lenni. Inkább a szeleburdisága, furcsa félmondatai voltak azok, akik kivívták a figyelmet, és nem az, hogy úgy tudott beszélni, mint akinek betörték az orrát. - Ennyire eleged van belőlem, hogy már szabadulnál? Nemrég még nem tűnt fel. - vigyorodtam el pimaszul. Annyira bájos volt, mégis annyira törékeny. Olyan, akibe könnyen beleszeret valaki, de mindketten tudtuk, hogy köztünk a barátság ezen formája lehet a legerősebb kötelék.
Csak azért voltam nyugodt, mert tudtam, hogy Faye csak később érkezik haza. Pár nyugodt nap telt el, bár a hiány, amit a nővérem iránt éreztem, még mindig nem volt csak úgy kitölthető. Éveket töltöttem el nélküle, míg elvégeztem az egyetemet - pontosabban, majdnem elvégeztem, de végül feladtam és visszatértem. Itt fontosabb dolgok vártak rám a művészettörténelemnél, és mi több, Faye-nek a családjára van szüksége ebben a helyzetben, a falkáján kívül. A szüleinkre már nem számíthatott, és mi több, úgy éreztem, hogy én sem vagyok különb, mint ők. Megfutamodtam, ahogyan ők tették, annak ellenére, hogy távozásom egészen más okok miatt következett be. Felültem az ágyban, majd az ágy mellé dobott ingért nyúltam, hogy belebújjak. Finom férfi parfüm illatot árasztott magából, jólesett beleszippantani az anyagába. Nyugodt voltam, amiért Faye nincs itt, és dühös, amiért hazudtam neki. Neki és mindenki másnak. És a nyugalom oka is az volt, hogy így nem kellett tartanom attól, hogy lebukom a mellékutak miatt, amiket jártam. Nem voltam rá büszke, hogy ebbe keveredtem, soha nem arról voltam híres, hogy behódolok másoknak, kivéve akkor egyszer, mikor végül kiváltottam az átkomat. Egy férfi tehetett róla, történetesen az iskola legmenőbb csapatjátékosa, akiben már eleve gyanúsnak kellett volna lennie, hogy felfigyelt rám. Végül kiderült, hogy mi is volt a valódi célja, éppen ez az erőszakos szituáció hozta ki belőlem azt, hogy végül alig tudtam lemosni a kezeimről a vérét. Emiatt mentem el... csak levelet hagyva Faye-nek. Felálltam, majd felsóhajtottam, és kinyitottam az egyik ablakot. - Meddig tart még, míg végre sikerrel jársz? Utálom a hazudozást - jegyeztem meg, mikor láttam, hogy a férfi ébredezik, és megkerestem a tekintetét. Lucast akkor ismertem meg, mikor készültem elhagyni a várost. Ő akkor érkezett meg, csak a véletlen szülhette, hogy ő talált rám a holttest mellett, nem pedig egy rendőr. Segített eltüntetni, bár a munka javát ő végezte, mert a síráson kívül tőlem másra nem nagyon számíthatott. Azt gondoltam, mire visszatérek a városba, már nem lesz itt. De, nagyon is itt volt. És ahogyan mikor elmentem, őt láttam utoljára itt, hát mikor visszatértem is ő volt az első, aki az utamat állta. Felnőtt férfi lett, bár akkor sem volt kevésbé vonzó, amikor először találkoztunk. Visszaültem az ágy szélére, és elfordítottam a fejem. Nem szégyelltem magam előtte, hisz mindketten tudtuk, mi zajlik közöttünk, és hogy ennek inkább van köze valami állatias ösztönhöz és testi vonzalomhoz, mintsem szerelemhez. Ő mindig más nő miatt fájlalta a fejét, én pedig kikapcsolódásként tekintettem ezekre a hétvégi programokra. - Megtaláltad a boszorkányt? - kérdeztem aztán. Tegnap este nem sok lehetőségem nyílt kérdezni. Betoppant, húsz másodperc múlva pedig már itt voltunk a hálóban. Ebből is tudtam, hogy nehéz napja volt, nem akart beszélni, és mi több, valami igencsak felbosszantotta.
Kezdőlap
