Lehet, hogy ő nem tudja megmagyarázni, vagy csak nem akarja, de én teljesen biztos vagyok benne, hogy minden nőben genetikailag kódolva van az anyaság, mint olyan. Aláírom, hogy világ életemben nem hittem róla, hogy egyszer majd gyereke lesz, sőt valószínűleg ezzel mindenki így van, aki csak ismeri, mégis így döntött, sőt aligha kellett ezen sokat gondolkodnia. Már csak azért is, mert kifutott az időből. Bár ha fegyvert tartanának a fejemhez, akkor se igazán tudnám megsaccolni, hogy hányadik hónapban jár éppen...
- Ha te nem is, én elvárom magamtól, hogy legyen végre valami az életemben, amire.. akire büszke lehetek. És ha nem tűnt volna fel, az a dudor ott a hasadon, a fiam, és amíg nem szülted meg, csak úgy tudok a kedvére tenni, ha a te kedvedre teszek. Ilyen egyszerű az egész.. - magyarázom neki a valóban nem túl bonyolult okfejtésemet. Nem atomfizika ez, ő is beláthatja, hogy ebben az esetben igazam van. - Akár hozzá is szokhatsz a tényhez, hogy sűrűn fogsz látni.. - forgatom meg a szemeimet. Nehezemre esik újra és újra bizonygatni, hogy komolyan gondolom az egészet, és el is határozom, hogy többet nem fogom elismételni, ha a fene fenét eszik, akkor se. Egy kis méltóságot azért igyekszem megőrizni.
Szerencse, hogy nem szorítom a karját, így könnyedén kiszabadítja magát. Nem díjazza, hogy kényes pontra tévedt a beszélgetés, én viszont csak elfojtok egy mosolyt. Egy kis kárörvendést olykor megengedhetek magamnak, még ha csak magamban is.
- Azért ez várható volt... Tudtad, hogy ez egy elég ingoványos talajra visz, mégis meglépted, amit előtted senki nem tett még meg. Ne csodálkozz, hogy nyíltan tiltakoznak ellene, sőt, örülj, amíg nyíltan teszik.. - csóválom a fejem. Már az sem semmi, hogy nőként vezeti a falkát, bár egyértelműen megvan hozzá a karizmája, de semmi kétségem afelől, hogy olykor ő is érzi, hogyha a hatalma meggyengül. Nem voltam soha falkás típus, jobb szerettem egyedül intézni az ügyeimet, mert amennyi hátránnyal jár ez a fajta élet, számomra legalább annyi előnye is volt, hogy csak magammal kellett elszámolnom. Ez a rendszer most is csak annyiban változott, hogy több farkasért felelek, a vezetői képességemet lehetne firtatni, de eddig Faye volt az egyetlen, akiben felvetődött, hogy ez nem feltétlenül az én utam. Talán azért, mert nála jobban senki sem ismer? De mi van, ha félreismert? Elvégre elég sok változás állt be az életemben, aminek hatására akár tetszik, akár nem, idomulnom kellett.
- Ja, elment.. Elhagyta asülyledő hajót? És mi van azzal, hogy a kapitány az utolsó? - morgok az orrom alatt egy sort, aztán érdemben is folytatom. - Szóval most már a másik falkát is pátyolgatod? Szövetség? Pont azokkal, akiket évekkel ezelőtt a mocsárba üldöztek és azóta sem kapták össze magukat, hogy visszavágjanak? Szerintem rosszul választasz oldalt, bár ez csak egy megjegyzés. Mostanában nem igazán vagyok képben az itteni helyzettel.. - rántok vállat, mintha mindegy lenne, holott egyáltalán nem az, tekintve, hogy az utódom ide fog születni. De elég elfoglalt voltam az utóbbi időben, nem volt lehetőségem, hogy a helyi erőviszonyokat is újonnan felmérjem. - De ha ez megnyugtat, a falkám Mystic Falls közelében telepedett le, és ezen nem is óhajtok változtatni, pláne nem ide hozni őket. Nem őrültem meg... Még. Viszont meg fogok, ha nem tudom kipihenni magam - hajolok le végül a dobozért, amit Berenice küldött el Faye-jel. Még nem tudom, mi lesz a sorsa, hogy végül nyélbeütöm-e az üzletet.. Épp most hangoztattam, hogy kiszálltam.
- Épp indultál a galériába... - szólok még neki hátra halkan, és most már végre valahára tényleg eljutok a lépcsőig. A dobozzal szórakozom, míg lefelé lépkedek, de közben csak magam elé révedek. Úgy nyalábolom fel a két táskámat a nappaliban, mint egy robot és köszönés helyett megtalálom az ajtót. Mi tagadás, nem épp úgy terveztem, hogy még ma nyakamba veszem a várost, hogy valamelyik teltházas hotelben szobát kuncsorogjak. A pakkomat bevágom a csomagtartóba, én pedig beülök a volánhoz, de végül nem adok gyújtást a motorra. Fáradt vagyok, valószínűleg kikészültek az idegeim is, vagy ha nem, akkor ki fognak mire visszamegyek a városomba. Épp hogy a fejem a támlának dől, már ragadnak is le a szemeim, de gondolataim még mindig csak pörögnek. Megéri? Megéri..

- Való igaz.. - állom a tekintetét hosszú másodpercekig, talán percekig. Megtehette volna, hogy nemet mond erre az egészre, hisz én is pont ezt akartam. - De már a szállodában is én voltam a szemétláda, mert első blikkre javasolni mertem, mi több követeltem. Már akkor se akartad elvetetni, mikor megtudtad, hogy létezik, mert te nem olyan vagy, aki megfutamodik. Jól mondod, az én szokásom döntést hozni aztán visszatáncolni. Ha elvetetted volna, most nem tudtam volna hova visszakozni, nem érett volna meg bennem az igény az apaságra, mert nem lenne fiam, akinek az apja lehetek. De a kettőnk helyzetét egy kalap alá venni még mindig elég meredek, nem gondolod? Nem óhajtok semmival takarózni, csak én vagyok, még mindig, elbasztam és sok mindent el is fogok még, ez teljesen biztos. De mit akarsz még? Hányszor kérjek bocsánatot mindenért? Hányszor hagyjam megalázni magam, Faye? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi az, amit elvárnál és eddig még nem tettem meg a boldogságod érdekében... - a hangom kissé gúnyos színt öltött, de meg is volt rá minden okom. Túl voltunk már az első körön, és hülye mód azt hittem ezzel le is rendeztük, egyetértésre jutottunk és ezzel mehet is mindenki a maga dolgára. Persze nem rögtön, még nem óhajtok visszamenni a városomba, a falka megérti az álláspontomat, a munkámat meg senki nem fogja megcsinálni helyettem.
- Eszembe se jutott magára hagynom a falkát... - emelem a plafonnak a szemeimet, de felfigyelek a hárítására. Most ő az, aki nem akar nekem elmondani valamit, így egyből rá fókuszálok és ahogy kezével legyint, elkapom karját a mozdulat közben. A könyökénél fogom meg, nem túl erősen, de elég határozottan ahhoz, hogy érezze, hogy nem viccelek. - A fiamat jelenleg minden értini, ami téged, a falkád pedig a te felelősséged, szóval hallgatlak.. Miért is idegesek? - szegezem neki a kérdést, miközben mélyen a szemébe nézve igyekszem kiolvasni onnan a választ, vagy legalább arról megbizonyosodni, hogy nem hazudik. Ki tudja, milyen fortélyokat tanult még el tőlem...

Sikerült eljutnom arra a pontra, hogy majdnem megbántam, amiért ekkora erőfeszítéseket teszek a semmiért. Merthogy Faye nem igazán veszi a fáradtságot, hogy legalább értékelje a próbálkozásomat. Nem kértem, hogy felejtse el, amit csináltam, eszembe se jutott. Ismerem őt, tudom, hogy makacs és mivel tüske vagyok a szemében valósznűleg egy életen át nem várhatok mást tőle. Sebtében villannak át az agyamon a gondolatok, aztán mégis megfordulok. Az imént még olyan sietős volt neki, hogy a Galériába menjen, most meg a legnagyobb nyugalommal vágja a fejemhez, hogy én vagyok ennek is az oka. Hát ez tök egyértelmű nem?
- A te helyzetedet? Vegyük csak végig gyorsan, van egy közös gyerekünk, aki benned növekszik, ergó neked esélyed se lett volna elhagyni őt, ráadásul a tudat, hogy a méhedben egy élet fejlődik, elővarázsolta a bánat tudja honnan az összes anyai ösztönödet. Hurrá. Örülök neki, tényleg, legalább az egyik szülője nem cseszte el. Amit eddig el tudtam rontani, azt megtettem, ez tény. De hogy én nem könnyítem meg a te helyzetedet? ez azért elég erős túlzás, drágám. Ha eddig nem értetted meg, amit papoltam, akkor az már tényleg a te hibád. Fáradt vagyok ahhoz, hogy végigrágjuk ezt a témát még egyszer. Majd holnap, meg holnapután megint nekem eshetsz, a fejemhez vághatod az összes szarságot, amit elkövettem és ami igazolja a tényt, hogy én vagyok a létező legrosszabb választás, amit az életedben meghozhatsz. De most aludni akarok végre. Ha nem itt, akkor egy hotelban. - intek kifelé az ajtón, de csak nem sikerül a végére jutnom. Úgy érzem, ez egy vége hosszat nem érő beszéletés, én viszont egyre nyúzottabb és idegesebb vagyok, amiért jártatom a számat, de semmit nem érek el az ég világon.
- Amikor azt mondom, hogy van egy falkám, azt úgy értem, hogy van egy falkám. Igen, nekem. Megnyugodhatsz, ez nem a fiúnk öröksége, hanem az enyém.. - változik meg a hangom. Már nem úgy beszélek vele, mint férfi a nővel, hanem mint alfa az alfával. Hamarosan ez neki is elég nyilvánvaló lesz. Nem akartam gyereket, egyet se, most mégis azért harcolok, hogy a fiam életének része lehessek. Nem akartam falkát, most mégis úgy beszélek róluk, hogy érzem a vállamon a felelősséget. Mi ez, ha nem változás?

Megérdemlem a csipkelődő hangnemet, talán még el is tűrném tőle figyelembe véve a helyzetet, mégis felhúzom az orrom és egy szisszenés is elhagyja a számat. Ha akarnám se tudnám palástolni az érzéseimet azzal kapcsolatban, hogy bármit mondok is neki, kételkedik a szavamban.
- Mélyen megtisztelsz azzal, hogy ennyire tartasz.. - lépek el mellette és a ronggyal a kezemben az ablakhoz sétálok, hogy legalább a friss levegőt érezhessem, ha már a helyszín magában még mindig egy csatatér és bármelyik pillanatban aknára léphetek.
- Nem tudnál legalább egy pillanatra úgy tenni, mintha... Nem is tudom. Mintha érdekelne, hogy próbálkozom?! - fakadok ki aztán végül. Elég hosszú úton mentem keresztül, míg végül oda jutottam, ahol most vagyok. Kellett hozzá Grace halála, Nora és Beth, meg három hónap, hogy gatyába rázzam magam és eléálljak. Tudtam, hogy nem tárt karokkal fog várni, de a folyamatos savazás csak agresszívvé tesz, és őszintén nem akarom még egyszer azt várni, mikor robban ki belőlem az erőm vagy változok át itt helyben farkassá.
- Képzeld nem kérdezett meg senki arról, hogy akarok-e ilyen félvér szerzemény lenni. A boszorkánymester úgy gondolta, hogy az a fair, ha akként élek, aminek születtem. Miután elkezdődött a rituálé már nem volt lehetőségem választani. Élek vagy meghalok. Márpedig én biztos nem egy elcseszett varázslat miatt fogok meghalni... - fordulok vissza, aztán kifelé menet az ölébe dobom az ingemet. Őrizgesse csak, ha neki úgy tetszik. Az imént már kósza reménysugárként kezeltem, hogy megtartotta, de túl sok jelentőséget tulajdonítok egy vacak anyagdarabnak.
- Beszámoltam mindenről, amiről akartam. Polgármester lettem, félig boszorkány vagyok, és van egy falkám. Részemről ennyi. Ha esetleg keresnél valószínűleg valamelyik hotelban leszek.. Nem mintha azt feltételezném, hogy érdekel téged, de jó ha tudod. Az ajtó miatt meg ne aggódj, küldök valakit, aki elintézi.. - zárom rövidre ezt az egész helyzetet. Nálam is van egy pont, ami után már képtelen vagyok nagyobb hülyét csinálni magamból. Nem leszünk mi soha egy család, de a fiam neveléséből akkor is kiveszem a részem, ha Faye fejreáll.

Köszönhetően annak, hogy a festékfoltok még frissek, alig száradtak meg, sokkal gyorsabban végzek a feltakarításukkal, mint amire számítottam. Egy darabig törölgetem még a padlót, de csak addig, hogy ne legyen feltűnő a pótcselekvésem.
- Ahogy mondod, ez már múlt idő.. - jelentem ki megnyugtatásul szánva, hogy ne aggódjon feleslegesen. Bár az imént még képes lett volna kikaparni a szemeimet is, kételkedem abban, hogy épp miattam feltörő aggodalmának árnyéka suhanna át az arcán. De még mindig képes meglepetést okozni...
- Ha elfogadsz egy tanácsot egyiket sem teszed.. Ugyan a várakozásokkal ellentétesen tökéletesen megállom a helyem polgármesterként és a rosszakaróim listája tovább növekedett, jól kezelem az ügyet. Komolyan gondoltam ugyanis, hogy az apja akarok lenni, nem céltáblát tűzni a hátára. Nincs több kétes ügyletem.. - Azt már nem teszem hozzá, hogy egyelőre nincs, mivel ez egy olyan biznisz, ahonnan nem lehet csak úgy egyik napról a másikra kiszállni... Mivel nincs több folt kénytelen vagyok felállni, hogy valami rongyot találjak, amibe a kezemet törölhetem, mielőtt teljesen átvenné az oldószer tömény szagát a bőröm. Hamar a kezem ügyébe is akad egy kék anyag, amit itt-ott már festék színez, de egész addig nem esik le, hogy ez az enyém, míg meg nem látom rajta a kis logót. Ez az én Ralph Lauren ingem, ebben teljesen biztos vagyok és Faye arcát elnézve valószínűleg ő is. Sejtésem sincs, hogy került ez ide, de ha tippelnem kellene, akkor Monaco után ezt is elcsomagolta magának. De mi a fenéért tartotta meg? Kár érte, kerestem egy ideig a kedvenc kék ingemet. - Szeretnél hozzáfűzni valamit? - vonom fel kérdőn a szemöldököm és a kezeimet törölgetem, mielőtt visszatérnék a témához, hisz jól gondoltam, hogy levonja a megfelelő következtetéseket. Arra nem apelláltam ugyan, hogy hangosan kiröhög, de lehetett volna rosszabb, teszem azt kilökhetett volna a nyílt ablakon, így legalább azt is elérte volna, hogy kihúzzam a belem a házából. Jó jelnek veszem, hogy nem tette.
- Az lettem. Na nem mintha túl sok választásom lett volna, de túléltem.. Mint látszik.. - mutatok végig magamon, hogy voltaképp ugyanaz vagyok, aki eddig voltam, annyi a különbség, hogy ha most nagyon az agyamra megy valaki, akkor képes vagyok felszögezni a falra a puszta akaratommal is. - És bingó. Gondoltam jó, ha tudsz róla, hogy örököl tőlem ezt-azt.. - veszem szemügyre a hasát, ami ültében jobban kidomborodik. Egyelőre azt még nem teszem hozzá, hogy idővel szüksége lehet valakire, aki segít kordában tartani az erejét, hisz egyelőre nekem sem mindig sikerül, de bízok benne, hogy én leszek az, aki megtanítja, hogy használja a mágiát.

Akár? Nos ez már kevésbé tűnt határozottnak. Mindketten tudjuk, hogy nem akar ő kidobni engem, és bármennyire is köti az ebet a karóhoz, akarja, hogy ott legyek a fiúnk mellett. Legalábbis egyelőre, míg nem játszom el azt a kicsike kis bizalmát amit megszavazott nekem.
- Láthatóan nem vagy kibékülve vele. Még mindig.. De mégis mit vártál, ide jövök és aztán hagyom, hogy elküldj? - teljesen logikus, hogy magamnak osztom a nyerő lapokat, még akkor is, ha nem tetszik neki. Eddig is így csináltam, és amekkora slamasztikába kevertem magam, most még nagyobb szükségem van a trükkjeimre, mint bármikor máskor.
- Épp el akartál szakítani a fiamtól. Jó hogy nem még vállon is veregetlek, amiért megpróbáltad.. - kelek saját magam védelmére, még ha nem is teljesen jogosan. Nagyon is jól tudom, hogyha megneszeli, hogy veszélyt jelenthetek rá, azzal a lendülettel ő maga fog kipenderíteni innen, szóval nagyon kell igyekeznem, hogy ne a negatív oldalát lássa meg ennek az egész mágia-várfarkasátok-kevertfaj dolognak, ami még teljesen nekem sem világos.
- Te zsarolsz engem.. - hangom elárulja, hogy ez a tény nagyon is meglepett, ugyanakkor vigyor kúszik a képemre, mert egyik pillanatról a másikra ámulatba ejt ez a nő. Semmi kétség, hogy ragadt rá ez-az a velem töltött idő alatt, de az hogy pont ellenem használja fel a saját módszeremet, meglehetősen szórakoztat. Bár ő is manipulatív, egész eddig azt hittem, hogy kettőnk közül én vagyok a dominánsabb, mert minden alkalommal sikerült a magam malmára hajtani a vizet.
- Akkor hát helyezd magad kényelembe.. - intek körbe, hogy üljön ahova jónak látja, én magam pedig megindulok az ajtó felé. Na nem lelépni akarok, csak csinálnom kell valamit, amíg nem beszélek, így szépen, egyetlen mozdulattal leakasztom a zsanérokról és a folyosó falának támasztom, így megakadályozva, hogy a huzat a későbbiekben becsapja. A következő köröm az ablakhoz vezet, kitárom mindkét ablakot, hogy friss levegő jöhessen be, majd szépen leguggolok a hígítóval a festékfolthoz, öntök egy keveset a rongyra és miután visszazártam az üveget, egyszerre kezdek neki festék oldásának a padlóról és a beszédnek, amire annyira vár.
- Körülbelül kettő hónapja Seattle-ben voltam üzleti úton, mikor találkoztam egy férfival. Kiderült, hogy egy bérgyilkos, akit az egyik képviselő bérelt fel, hogy intézzen el, miután én kerültem a mystic falls-i polgármesteri székbe és ezáltal a városi tanács élére. A részletekbe nem mennék bele, de talán kitalálod, hogy nem igazán haltam meg.. - szép lassan tüntetem el a foltokat a padlóról, és eszemben sincs felnézni a szemébe, amiből valószínűleg csak a sürgetést tudnám kiolvasni. - Kiderült, hogy nem egészen az vagyok, aminek addig hittem magam. A fazon, akit felbéreltek, hogy tüntessen el az útból, egy boszorkánymester, én pedig ha hiszed, ha nem, mint kiderült, részben warlock vagyok. - abba már nem avatom be, hogy kiálltam egy szertartást, amibe bele is hallhattam volna, és most még nem igazán vagyok tisztában azzal, mire is vagyok képes. De szerintem magától is sikerül összeraknia a képet, hogy minekután én farkas és warlock is vagyok, valószínűleg a fiam ugyanezeket a géneket örökölte.

- Ezt most értsem úgy, hogy kidobsz? - húzom fel a szemöldökömet. Azt hittem, ezt a menetet már lejátszottuk, de talán túl hamar kezdtem örülni a győzelmemnek. Arra persze fel voltam készülve, hogy nem fog tárt karokkal várni, de azt is elkönyveltem már magamnak, hogy a nap végére, így vagy úgy de megpuhítom. Mi értelme szállodába mennem, akkor akár otthon is maradhattam volna, majdnem egyre megy..
- Mellesleg kedves, hogy így aggódsz értem, a kötelezettségeim megvárnak. - emelem égnek a szemeimet, de csak a plafont látom, és sikerül megállapítanom, hogy oda is fröccsent a festékből. Igazából csak remélem, hogy megvárnak. Persze a papírhalom biztos nem szalad el és nem írja alá se magát, ami az íróasztalomon fog pihenni két hétig, de jobban aggaszt az, hogy a falka mennyire fogja díjazni, hogy én kiruccantam három állammal arrébb, mert úgy tartja kedvem. A tanácsról meg a feltörni kívánó, bennem lakozó erőkről nem is beszélve.
- Klassz.. - veszem el tőle a flakont, de még nem nyitom ki, mert azon kapom magam, hogy aggódom miatta. Terhesen nem biztos, hogy jót tenne, ha beszívná ezt a szagot, bár már a festék is valami hasonló reakciót váltott ki belőlem.
- Kösz, hogy figyelmeztetsz.. - szűröm a fogaim között. Nem tetszik, hogy emlékeztet rá, mennyire sikerült kihoznia a sodromból. Egyáltalán nem vagyok rá büszke, hogy majdnem leszedtem az ajtót a helyéről, de azt hiszem, ez még a jobbik eset volt. Nem hittem el, hogy tényleg lehetek olyan veszélyes, amilyennek lefestette a tanítóm, mégis beigazolódott az igaza. Könnyen bánthattam volna őt, bár meg kell mondjam, még akkor is sokkal inkább éreztem magam embernek, mint farkasnak, biztos vagyok benne, hogy ösztönből cselekedtem volna. - Az ajtót holnap elintézem.. - sóhajtok nagyot. Nyilván jövök neki egy újjal, nem firtatom, és örülnék, ha ő se tenné, de ismerem már annyira, hogy nem fogja annyiban hagyni a történteket, és most, hogy a légkör normalizálódni látszik, újra nyomás alá helyez valamilyen módon. De ez rossz taktika, nagyon rossz.
- Megváltoztam.. - húzom el a számat keserűen. Örülnöm kellene ennek az egésznek, vagy nem? Én se igazán tudom még, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban. - Részben ezért is vagyok itt. Téged is érint, meg őt is. - nézek a hasára, bár nyilvánvaló, hogy a gyerekünkre utalok. - De nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb időpont, hogy megbeszéljük, te épp a galériába indultál, nem? Nekem meg úgy néz ki, hogy keresnem kell egy szállodát. - erősítem meg a gyanújában, hogy bizony nem tántorít el, tényleg itt maradok, és ha ő maga nem is díjazza vagy járul hozzá, hogy egy fedél alatt éljünk két hétig, akkor más opciókat kell számításba vennem.

Nem egyszerű zöld ágra vergődni Faye-jel. Mindig makacs volt, de eddig egészen úgy éreztem, hogy tudom őt kezelni, most pedig egy csapásra minden a feje tetejére állt attól a kissráctól, aki a hasában növekedett. Voltak balhéink az évek alatt, de soha semmit nem vett annyira zokon, mint az eltűnésemet, és ami ennél is furcsább, a felbukkanásomat. Meg vagyok győződve róla, hogy a fiam is kiveszi ebből a részét, és a terhesség nagyban befolyásolja Faye hangulatát, még akkor is ha csak rólam van szó.
- Végre! - csapom össze a tenyereimet, a taps viszont nem szól nagyot, tekintve, hogy az egyik kezemben ott van a rongy, emlékeztetve, hogy van egy köröm a padlóval. Ő nem akar veszekedni, én eleve nem is ezért jöttem ide, szóval akár léphetünk is a témán túl, és mehet mindenki a dolgára. Legalábbis ezt konstatálom, mikor kijelenti a galériába megy, én meg magamra maradok a festékfoltokkal és a rongyocskával, amit olyan készségesen hozzám vágott. Azonban ahogy egyedül leszek, lehervad az a kicsiny vigyor is a képemről és miközben leguggolok, hogy feltakarítsam a festéket, akaratlanul is belegondolok: mégis mi a frászt csinálok én? Faye előtt nem ismerném el még a világért se, de nem igazán tudom, mibe is vágom most a fejszém. Az apja akarok lenni, de egyáltalán nem tudom, hogy a bánatban kellene csinálnom. Arra már van példám, hogyan ne csináljam, akár az ellentéte is beválhat, de erre sincs garancia. Igazából semmire sincs, sőt nagyon úgy tűnik, hogy ez a gyereknevelés dolog zsákbamacska lesz. Én vagyok a szerencsém kovácsa, de ebben az esetben Faye-en is nagyon sok minden múlik. Nem fogja megkönnyíteni a dolgomat, ez teljesen biztos.
Csak arra leszek figyelmes, hogy heves léptekkel megáll előttem, aztán a kifakadását követően meg is értem a problémáját. Tényleg nem figyelt rám, mikor azt mondtam, hogy itt maradok? Na nem örökre, de egy-két hétig biztos.
- Ez tűnik logikus lépésnek... - rántok vállat mit sem törődve azzal, hogy reagál, hogy az ő szavaival élek és meglehetősen komoly arcot vágok. Feltűnt ám, hogy az imént látványosan nem válaszolt a neki szegezett kérdésre. De a nem válasz is válasz, egyértelműen. És akár tudja, akár nem, ez adott nekem még egy löketet, hogy kiharcoljam az akaratomat.
- Jut eszembe, nincs itthon hígítód, ugye? Szerencsés esetben megteszi a körömlakklemosó is.. - állok fel és a padló felé pillantva jelzem neki, hogy nem épp az én körmeimnek van rá szüksége, hanem a padló feltisztításához szükségeltetik. Tudok ezt-azt, bár már elég rég volt, hogy ilyesmit csináltam. A saját lakásomat is tataroztam egyszer, azóta igen minimalista stílusú. Bár erről Faye aligha tudhat.

Még én sem hiszem el, hogy megtettem. Hogy bocsánatot kértem tőle. Ez az egész nem rám vall, úgy érzem magam, mintha kibújtam volna a bőrömből a kedvéért. Mikor fordult elő olyan, hogy önként és dalolva vettem erőt magamon, hogy elismerjem a tévedésemet? A hibáimat magam előtt olykor beismerem, de hogy hangot is adjak neki, na azt nem. Így hát az egyetlen élő ember, akitől valaha bocsánatot kértem, előttem áll. Vagyis mindkettejüknek szólt az üzenet részemről, de mivel a fiamról egyelőre nem sokat tudok ez is valami. És elég sokáig tartott felfogni, hogy meg is köszönte. A kérdésre viszont nem reagáltam. Olyanok vagyunk, mint a zsák meg a foltja, pontosan tudja, mennyire nehezemre esett kinyögni. Hogy más esetben inkább a nyelvemet haraptam volna le, vagy hazudtam volna, minthogy elismerjem a hibáimat. Csakhogy egy csökönyös személy épp elég lenne egy háztartásba, mi meg már most is ketten vagyunk, és ha az égiek pont annyira szeretnek minket, mint mi őket, akkor esélyes, hogy a fiúnk majd mindkettőnkön túltesz.
Amíg azon gondolkoztam, mennyire megbonyolítja a helyzetünket ez a szeret-nemszeret szál, végig figyeltem őt és nagyon reméltem, hogy nem most készül kiugrani az ablakon. Tekintve, hogy elálltam az ajtót, ez az egyetlen kiút a szobából, de tényleg örültem volna neki, ha nem ebben a pillanatban elégeli meg a társaságomat, mivel hogy az elkövetkezendő hetekben amúgy is itt tartózkodást terveztem.
- Szóval azt akarod, hogy legyek az apja.. - egyszerűsítem le a történetet, és igyekeztem elfojtani egy mosolyt. Valahogy így értelmezem az elkövetkezendő feladataimat. Tudom, hogy ez nem választható, és ha belevágok akkor onnantól kezdve csinálnom kell. De én pontosan tudom, milyen apa nélkül felnőni. Aláírom, hogy nálam különb jelentkezők is lehetnek. Mondjuk ez a David lehet, hogy becsületesebb és jobb apa-alapanyag, de feleannyira se akarja ezt az egészet, mint én. Faye az én fiamat hordja a méhében, így is elég sokat szalasztottam el, tekintve, hogy mennyire kikerekedett a hasa. - Rajta leszek az ügyön. Nem akarok hétvégi apuka lenni, de vannak kötelezettségeim Mystic Fallsban is - most nem térek ki rá, hogy sőt, egyre sűrűsödő kötelességek ezek. - De örülök neki, hogy legalább ebben egyetértünk.. - nyugtázom végül, hogy ugyanazt akarjuk. A képemre rajzolódó vigyort, igyekszem leplezni, mikor szemforgatva elveszem tőle a felém nyújtott rongyot. - Neked nem kellene pihenni vagy ilyesmi? - kérdezek rá aztán. Ugyan nincs tapasztalatom terves nőkkel, de ilyenkor nem az a bevett szokás, hogy fáradtak, nyűgösek és sokat esznek?

Valami gond van velem? Nem beszélek érthetően, vagy most tényleg engem hoz ki mindenért hibásnak? Szépen hárítja az összes létező vádamat, leginkább azt, hogy a megkeresésemre ignorálással reagált mind a 127 alkalommal, csakhogy ezt szemtől szemben már nem tudja eljátszani.
- Felfogtál te bármit abból, amit mondtam? - nézek rá értetlenül. Épp az imént magyaráztam meg a magam módján, miért voltam annyira kibukva a terhessége meg az egész helyzet miatt. Csak egy kicsit kellett volna rám figyelnie ahhoz, hogy dűlőre jussunk. - Nem vagyok papagáj, nem fogom magam ismételgetni.. - szűröm a fogam között és csak méregetem, miközben azon gondolkozom, mennyivel hasznosabban is eltölthettem volna az időmet a vezetés helyett. Mondjuk rendbe tehettem volna a tanácsot, futhattam volna néhány kört a falkával, de még Beth-t is elvihettem volna az állatkertbe. Komolyan még ezzel a lehetőséggel is jobban jártam volna, minthogy belefutok egy patthelyzetbe Faye-jel, aminek se eleje, se vége, és még csak megsaccolni se tudom, hogy mit várna még tőlem. Az viszont ziher, hogy nem várt ütést mér rám ismét, ami fáj ugyan az önérzetemnek, de el kell ismernem, hogy igaz. Tudja ki vagyok, azt is hogy mivel keresem a pénzem. Ez a rossz abban, ha valaki túl közel kerül hozzám, ugyanis nem jellemző rám, hogy sokáig jó viszonyt ápolok az emberekkel. A személyiségemből kifolyólag képtelen is lennék rá, nem véletlenül nem volt soha hosszú kapcsolatom és nem véletlenül nem vagyok házas. Bár ez utóbbi más kérdéseket is felvetne..
- Oké, elismerem, hogy szeretem úgy keverni a paklit, hogy nekem jussanak jobb lapok. Ilyen vagyok, ezt eddig is tudtad, talán te vagy az egyetlen, akinek nem kell külön bemutatkoznom. És most jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. - nyelek nagyot, a kezem megremeg ahogy ökölbe szorítom, majd lassan kiengedem az ujjaimat. Lenézek a kezemre, látom a padlón a száradó festékcseppeket. Nevetséges, hogy még ezt is sikerült tönkretennem.
- Sajnálom, ami ott történt, tényleg. Te is tudod, hogy nem lennék itt, ha másképp lenne. Gyakran cseszem el a dolgokat... - sóhajtok nagyot, próbálok nyugodt maradni, de a hangom zaklatott. Nem sűrűn fordul elő, hogy bocsánatot kérek, az idegesítő embereket leggyakrabban elsöpröm az utamból és megyek tovább, de előfordul, hogy ezt nem tehetem meg. Jelenleg is ez a helyzet. - Szóval játsszunk nyílt lapokkal. Azt akarom, hogy ne azért menj férjhez, mert előlem menekülsz vagy mert nem érzed magad biztonságban. Nem érzed ŐT biztonságban. Tudod, hogy megvédem, ami az enyém, és Ő az enyém is. Hogy engem szeretsz-e... - nevetek fel keserűen. Még viccnek is rossz, ötletnek is eszement. - Bár nagyban megkönnyítené a helyzetemet, beérem azzal, ha nem utálsz.. - tárom szét karjaimat. Nyomorult érzés kiszolgáltatottnak lenni, függni valakitől, márpedig én abban a pillanatban kiszolgáltattam magam neki, hogy elhatároztam ide jövök. Folyamatosan azon kattogok, vajon rosszul tettem-e, hogy hallgattam a bennem érlelődő bűntudat hangjára és megpróbálok visszapofátlankodni az életébe. De egyszer már elszúrtam, és amíg minimális esélyt látok arra, hogy része legyek a fiam életének, addig biztosan nem tágítok. - Most, hogy kénytelen voltál meghallgatni, halljuk, te mit akarsz.. - lépek hátrébb és az ajtófélfának támaszkodom. Kezeimet összekulcsolom a mellkasom előtt, lábaimat is keresztbe teszem, aztán igyekszem rá figyelni, de nem hagynak nyugton a saját gondolataim. Tényleg könnyebb lenne a dolgom, ha szeretne. Legalább egy kicsit.

- Mit kellett volna tenned? Komolyan én mondjam meg? Mondjuk reagálhattál volna a 84 telefonhívásom valamelyikére, vagy a 32 sms-emre, és ha megnéznéd az e-mailjeidet, látnád, hogy még azt is küldtem. Sőt, a húgodat is kerestem, de minő meglepetés, a kedvessége hasonlít a tiédhez, biztos családi vonás.. - forgatom meg a szemeimet. Könnyű az egészet rám kenni, a baj csak az, hogy nem én voltam kettőnk közül, aki nem is akart esélyt adni a másiknak, hogy rendbe hozza a dolgokat. Az az igazság, hogy túl hamar elkönyvelt engem annak a seggfejnek, aki az én apám is volt. Vagyis... Most már nem is igazán tudom, hogy az én apám mit és miért tett, tekintve, hogy elég sok családi titok látott újonnan napvilágot, már nem tudok olyan könnyedén pálcát törni felette, tudva, hogy volt egy bátyám is, aki nem épp olyan neveltetésben részesült, mint én.
A következő húzás viszont övön aluli, még tőle is. Elképedve nézek rá, a szívemben lévő fájdalom valószínűleg a szemeimbe is kiül egy pillanatra, de ódzkodok attól, hogy megláthatja, ezért kihasználva, hogy épp nem rám néz, rendezem is a vonásaimat.
- Elég jól tudom, milyen szar apának lenni, és nyomorultul érzem magam miatta minden percben. Tudom, milyen az álmatlan éjszaka, mert őt látom, ha rád nézek, akkor is őt látom. - csuklik el a hangom egy pillanatra, ahogy magam elé révedek és beugrik egy pillanat, mikor tényleg azt hihettem rá, hogy ő Grace. Még szerencse, hogy nem jut elég időm arra, hogy újra belém költözzön a keserűség, kizökkent a véleménye. Kibújik a szög a zsákból, csak épp egy olyan vád formájában, hogy azt képtelen vagyok hallgatagon tűrni.
- Én vagyok a legmegbízhatóbb ember az életedben. Mikor ígértem bármit, amit nem tartottam be? Mikor hazudtam neked? Gyerünk! Válaszolj! - förmedek rá, és ismét fenyegetően közelítek, de aztán moderálom magam. Magam sem tudom, mikor akartam utoljára 10 percen belül ennyiszer megfojtani, valószínűleg sosem, de ennek is eljött az ideje. - Ne aggódj, az érzés kölcsönös.
- Már ne is haragudj, de mégis mi a jó istenért mennél hozzá, ha nem a falkája miatt?! Itt az alkalom, mondd a képembe, hogy szerelmes vagy belé és nem érdekből mész hozzá. Hogy nem azért, mert ez a, hogy is mondtad? Logikus lépés... Három hónap alatt nem változhattál ekkorát.. De ha mégis, ám legyen. Na nem mintha én valaha feleségül vennélek, ne ragadtassuk el magunkat egy hirtelen félmondat miatt. De itt a lehetőséged, amire azóta vársz, hogy átléptem a küszöböt. Mondd a szemembe, hogy szerelmes vagy ... hogy is hívják? David? Davidbe. Hogy nem a falkája miatt mész hozzá, nem azért, hogy neked kényelmes legyen a helyzeted. Ígérem, utána nem okozok neked több fejfájást. Megmondtam, hogy ahhoz mész, akihez akarsz, amíg nem játszik helyettem más apát, ha a fiamról van szó. - kötöm az ebet a karóhoz. Képes lennék menni, de ahhoz az igazságot akarom tudni. Azt pedig ő is nagyon jól tudja, hogy ha hazudik, azt messziről kiszagolom, jelen esetben pedig már egyel több módszer is a rendelkezésemre áll annak érdekében, hogy kiszúrjam a  blöffjét. - Gyerünk, Faye! - noszogatom kárörvendő vigyorral a képemen. Most azt akarom, hogy neki is fájjon a viselkedésem, ahogy nekem az övé. Fájjon neki beismerni, hogy igazam van. Nem kell kimondania, elég ha magában rájön arra, hogy ez már tényleg nem az a nő, aki fél éve volt, sőt még három hónappal ezelőtt se paktált volna le érdekházasságra a mocsári korcsokkal. Hacsak nem valami egészen más áll az ügy háterében. Azt, hogy szerelem fűzi bármelyikhez is, eleve elvetettem.

Ugyan itt vagyok, mégis úgy érzem, hogy jutunk egyről a kettőre, csak ugyanazokat a köröket futjuk, amit bár megérdemlek, de rettentően bosszant. Dühös vagyok, amiért a lányomról beszéltem neki, azért is, mert nincs joga sajnálni a vele történteket, minek után épp most akar hozzásegíteni egy újabb tragédiához. Talán hagynom kellett volna ezt az egészet a francba, akkor most lenne időm megismerni a falkámat és megtanulni ténylegesen is kontrollálni az erőmet. Egyikhez se szoktam hozzá az évek alatt, mindig csak én voltam, a magam ura, nem kellett senkiért sem felelősséget vállalnom és nem is akartam elkezdeni. Igazából a hozzáállásbeli változásomat az unokahúgomnak köszönhetem. Eltemettem a lányomat, nem sokkal ezelőtt pedig a soha nem ismert bátyám halálhíre ért el hozzám.
- Szóval az akarod mondani, hogy az egész az én hibám? Erről van szó? - húzom fel a szemöldököm, bár meg sem lep, hogy mindent rám ken. Az első adandó alkalommal lelépett mellőlem Monacoban, halvány jelét sem adta annak, hogy érdekelné őt, élek-e vagy halok ott. Elérhetetlenné tette magát, szándékosan, majd pedig emelt fővel belegyalogol egy házasságba, ami önmagában is elég ok arra, hogy megkérdőjelezzem az épelméjűségét. Még hogy ez a logikus lépés. A logikus lépés az lenne, ha a gyereke apjával beszélné meg a dolgokat, nem egy vadidegen férfit akarna maga mellé.
- Nem, drágám.. Mert mindig minden úgy van, ahogy te akarod, nem? - kérdezek vissza gúnyosan. Sosem voltam hajlandó egyedül vinni a balhét, hisz az a fajta vagyok, aki ha bukik, magával rántja az összes többit is. Nem voltam én jótét lélek sosem, és most még csak azért sem vagyok tekintettel rá, mert terhes.
- Ja, ez így kompletten az apa definíciója.. - csattan össze a kezem ütemesen újra és újra. Tapsolok. Micsoda észjárás, komolyan, ehhez kellett neki az egyetemi diploma? Azért jó, ha a gyereknek van apja, mert majd megtanítja focizni? Bravúros.. - Akkor mégis mit hiszel, milyen apja lennék? Gyerünk, ne kímélj.. Amúgy sem szokásod. Itt az alkalom, hogy elmondd a véleményed rólam. - intek felé, jelezve, hogy csupa fül vagyok és alig várom, hogy a képembe vágja, hogy egy szar alak vagyok. Ez igaz. Csakhogy ez a szar alak már annyi mindent elbaszott az életben, hogy legalább egy dolgot tuti tudna jól is csinálni. Miért ne lehetne pont ez az?
- Szóval a félholdasok? Hozzámész az egyik söpredékhez, a mocsárlakók közül? Ez komoly? Azért, mert van egy falkája? - kínomban már csak nevetni tudok, tenyerem végighúzom államon, hitetlenkedve pillantok rá, majd a hasára, aztán vissza a szemébe. - Nos, falkám nekem is van, meg a gyereknek is én vagyok az apja, szóval nyugodtan lehetsz akár az én feleségem is. - csúszik ki a számon meggondolatlanul, bár valószínűleg sejti, hogy nem igazán gondoltam komolyan a kijelentést, miszerint feleségül venném. De ha valamelyik száműzött lápi patkány a fiam közelébe megy, teljesen biztos, hogy kibelezem. A gyerekemet nevelheti Faye és én. Ennyi az annyi.

Befogni? Befogni? Addig örülhet csak igazán, amíg hallja a hangom, mert egészen addig emberi alakomban láthat engem. Igaza volt a tanítómnak, mikor azt mondta, hogy nem vagyok még kész erre. Végül nem vártam meg a jóváhagyását az utazásomhoz. Már így is túl sokat vártam, és túl sok minden történt három hónap alatt, hogy többet is vesztegessek. Ha most nem vagyok kész, akkor soha nem is leszek. De ha nem bíztam volna magamban annyira, hogy tudjam, képes vagyok legyőzni a farkasom átváltozás iránti vágyát, nem lennék most itt. Nem sodornám őket önként veszélybe, annak ellenére, hogy pillanatnyilag két csepp vízben vígan meg tudnám fojtani a nőt, aki a gyerekemet hordja a szíve alatt.
- Nem kell a sajnálatod.. - szinte köpöm a szavakat és követem, ahogy hátrál tőlem. Fenyegetve érzi magát, én pedig fölényben érzem magam emiatt, de csakhamar rájövök, hogy ez nagyon rossz ómen.
- Nem... - hát persze hogy nem. A hangom egész halk lesz, és a homlokomat ráncolom a gondolatra, hogy egyáltalán azt meri feltételezni rólam, hogy elrabolnék tőle egy csecsemőt. De cserébe egész hamar észhez is térek, már a szemeim sem villognak rá sárgán, a kezeim remegése is csillapodik, ahogy a fájdalmas érzést ismét megérzem a szívemben. Nem kéne ott lennie, elvégre én csesztem el a kapcsolatot a lányommal, mégis gyászolom őt. - Azt szeretném, ha úgy nőne fel, hogy tudja ki vagyok. Csak azt ne mondd, hogy neked nem fordult meg a fejedben, hogy... - rázom meg a fejem lemondóan. Nem igazán tűnik úgy, hogy egyhamar dőlőre jutunk ebben a helyzetben. - Grace miattam halt meg. Azért, mert nem akartam az élete része lenni. Lemondtam róla, és egyszer csak felbukkant, akkor láttam először és utoljára.. - sóhajtok nagyot, nehezebben veszem a levegőt, de kikívánkozik. - Nem vállaltam érte felelősséget, és ugyan már nincsenek kétes ügyfeleim, de sose tudhatom, hogy a múltam mikor szeretne kirándulni errefelé egyet, hogy szemügyre vegye a porontyomat... Nem vagyok hajlandó lemondani róla - erősködöm, hiába nem tűnök túl jó apának. Nem is vagyok az, sose voltam mintapéldány, de soha nem is akartam megfelelni ennek a szerepnek. Nem volt kiért, nem éreztem késztetést arra, hogy egyáltalán csak megpróbáljam.
- Nem azt kérem, hogy ne menj férjhez ehhez az istentudjakihez, de nem fogom hagyni, hogy a gyerekem azt higgye, hogy ő az apja. Ezt vedd ígéretnek. - pillantok a kezére, amit a hasán nyugtat. Valóban ott pihen az ujján egy gyűrű, és most vág csak igazán tarkón az érzés, hogy túl sokáig vártam.