Szummázva az ügyet, tagadhatatlan, hogy nem áll túl jól a szénám. Azt előre borítékoltam volna, hogy kemény menetem lesz vele, csak arra nem számítottam, hogy közben házasságra adja a fejét. Nem ám olyanra, amilyet én adtam neki, komolyra, papírokkal, gyűrűkkel, fehér ruhával meg nászindulóval. Egészen eddig a percig azt hittem, hogy ismerem, hisz először az én házassági ajánlatom hallatán is csak egy jót nevetett, mindig is független volt, nem futott volna bele ilyen lendülettel egy érdekházasságba, akár logikus lépés, akár nem. Az a nő, akit én ismerek, egyedül is nekivágott volna az anyaságnak, és ha ezért valaki ferde szemmel nézett volna rá, kitépte volna a torkát.
- Ne feszítsd túl a húrt, Faye.. Olyan változások álltak be az életemben, amiket nem szeretnél a saját bőrödön megtapasztalni. - hangom fenyegetően hangzik, és csak remélem, hogy veszi a lapot. Magnusszal való találkozásom merőben sok mindent megváltoztatott, főleg engem, és a dolgokhoz való hozzáállásomat, de jelenleg nem volt garancia semmire.
- Befejezted? - mordulok fel ismét. Magam sem tudom, hogy én ráztam le a kezét magamról, vagy ő vette le a tenyerét a vállamról, de annyi szent, hogy mindez még időben történt. - Megküzdöttem a démonaimmal, ne merd nekem azt mondani, hogy nem akarok itt lenni.. Azt hiszed, hogy csak úgy elsétálok? - akaratom ellenére villannak fel a sárga szemeim, ahogy rá nézek. Próbálom elnyomni magamban az érzést, hogy épp most akar megfosztani valamitől, amit korábban maga a halál vett el tőlem, de roppant nehéz dolgom van. Azt hittem, tudom majd ignorálni a heves fellépését, ha vitába torkollik az este, ehhez képest, épp a remegő kezemet nézem és minden erőmmel türtőztetem magam, hogy ne változzak itt a helyszínen farkassá. Az új mivoltom hozadéka, hogy már nem csak teliholdkor tudok átesni a transzformáción, hanem kábé bármikor.
- Tudod mit? Én se tudom, minek vagyok itt... - lépek egy lépéssel közelebb hozzá, mikor már érzem, hogy megbirkóztam az érzésekkel. De, voltaképp nagyon is tudom, mi a fészkes fenéért szeltem át az államokat, és jobb híján kénytelen vagyok beleüvölteni a képébe. - Monte Carlóban elcsesztem, sőt már jóval előtte is. De mit érdekel az téged? Teljesen jogos, engem se érdekel, hol cseszted el az életedet.. Csakhogy mikor közölted, hogy a gyerekemet várod, nem voltál tisztában azzal, hogy én egyet már eltemettem. Egyszer már voltam apa, méghozzá elég szar, tekintettel a végkimenetre, és nem bocsátanám meg magamnak, ha ez még egyszer megtörténne. Ha még egyszer úgy tennék, mintha a gyerekem nem is lenne a világon. Ismerni akarom, felnevelni és az apja lenni. Tőlem ahhoz mész feleségül, akihez akarsz, akkor amikor akarsz, de a fiamnak én vagyok az apja. - mire a mondandóm végére érek, akkor veszem csak észre, hogy már egészen előtte állok, és soha nem néztem még ennyi gyűlölettel egy nőre. Kétségem sincs felőle, hogyha még egyszer megkérdőjelezi a szándékaimat, a kecses kis nyakára kulcsolódnak majd az ujjaim. Ja, nem.. A fiam...

Szerettem volna minél hamarabb letudni ezt az egészet, de ismertem már annyira, hogy a két szememért nem fog a nyakamba borulni, pláne ha továbbra is tombolnak benne a hormonok és nem tud józanul gondolkodni. Pont ezért tettem szabaddá magam, hagytam Mystic Fallsban a falkát, aminek a tagjait még csak megismerni se volt időm, mert épp azon munkálkodtam, hogy legalább néhány nap nyugtot kicsikarjak magamnak. Mit ne mondjak, nem épp ezzel számoltam, mikor a polgármesteri kinevezésért szálltam harcba. Egyszerre elég sok minden szakadt a nyakamba, ezzel megbirkózni anélkül sem egyszerű, hogy a képet egy születendő gyerek árnyalná. Vagy Faye, akinek fogalma sincs róla, hogy mit miért teszek, de jelenleg minden eddiginél ellenségesebben viselkedik velem.
- Csak biztonságban tartalak, semmi egyéb.. - rántok vállat, ez tényleg rutin. Akkor is megtenném, ha épp nem a gyerekemet várná, hisz elég nagy kockázatot vállalt azzal, hogy eljátszotta a nejemet Berenice előtt. A minimum, hogy előre tudom, ha valami úton-módon áskálódna ellene az a szuka.
- Akár tetszik, akár nem, itt vagyok és nem is terveztem ezen változtatni egy ideig, szóval magadnak teszel szívességet azzal, ha nem kezdesz tombolni.. - gyűröm fel az ingem úját előbb a jobb, majd a bal karomon is könyékig, a nyakrésznél is meglazítom a gombot és egy másik ecset után nyúlok. Nem zavartatom magam, azt hiszem elég nyugodtan próbálom meg kezelni a szituációt, hisz jól tudom, hogy ez még nem a legrosszabb, amire számíthatok tőle. Vagy mégis.. - Örülök neki, hogy rendben vagytok, de ki kell javítanom téged. Mindennek ellenére a gyerek az én fiam is. - ismerem el először hivatalosan is, hogy felcsináltam. Már nem borít ki annyira a tény, hogy van egy gyerek, akiért felelősséggel tartozom. Túl sok hibát követtel el ellene így is. - Teszek én a... - emelem fel a hangom, mikor szóba hozza a falkáját, de végül nem ez teszi meg a hatását. Mi a picsa? A jegyese?
- Ez a David gyerek, aki elfelejtett eljönni? - ugrik be, hogy amint átléptem a küszöböt, ez a név csapta meg a fülemet. - Nos, nem látom, hogy a jegyesed épp törné magát, hogy segítsen. Nem látom, hogy a jegyesed ecsetet fogna, vagy felhozná a tapétát. Azt se láttam, hogy egyhuzamban levezetett volna 15 órát. Sőt, azt se, hogy itt lenne a környéken! - dobom bele indulatosan a festékes vödörbe az ecsetet. Nem különösebben érdekel, hogy ezzel mindketten festékesek is leszünk. Mégis mi a faszt képzel magáról? - Vagy máshonnan fúj a szél? Annyira apát akarsz a gyereknek, hogy képes vagy érte megházasodni? Te? Ez már nem az a Faye, akit én ismerek, de valamit jegyezz meg. Az a gyerek az enyém is, és nem kell a beleegyezésed ahhoz, hogy az apja legyek. - rúgok bele a dobozba, amiben a nyakék van és amit nem sokkal ezelőtt földhöz vágtam. Fáradt vagyok, és képes volt egyetlen pillanat alatt felszítani az indulataimat, így jobbnak látom, ha elvonulok pár percre és lenyugszom, még mielőtt a bocsánatkérésnek szánt érkezésem egy nem várt, kicsit sem időszerű szülésbe torkollna. Kifelé menet viszont akaratlanul is összetűzésbe kerülök az ajtóval, és mi mással, mint ököllel próbálom megoldani?! A feszültség nem csökken bennem, ellenben az ajtón beszakad a fa egy tenyérnyi helyen. Fantasztikus. És én még azon aggódtam, hogy mit kezdek egy falkával. Sokkal nagyobb dilemma, hogy mit kezdek egy terhes nővel, aki a háta közepére se kíván.

Úgy jöttem ma ide, hogy fel voltam készülve elég sok alternatívára, tudniillik, ha az ember fia egy egy terhes nőhöz jön látogatóba, aki ráadásul az ő gyerekével terhes, az nem igazán tudhatja előre, hogy mire számítson. Kiindulva az elválásunkból és ez ez utáni néma három hónapból, túl sok jót nem reméltem, de legalább azt sikernek könyveltem el, hogy nem kapcsolt azonnal sárkány üzemmódba és nem kezdett el felém hajigálni semmit, ami épp a keze ügyében volt.
Első nekifutásra ez is hatalmas megkönnyebbülés, a második meg az, hogy hamar leszállt a létráról. Nem örültem volna neki, ha miattam lesz baja, pedig még csak alig érkeztem meg. Kellőképp még felhúzni se tudta magát miattam, pedig azt láttam rajta, hogy nem kell neki hozzá sok erőfeszítés, megy magától, mint a karikacsapás.
Nem igazán mondani semmi értelmeset, vagyis tudnék, de a bocsánatkéréshez nem igazán füllik a fogam, a magyarázkodásba pedig beletörne a bicskám, így egyelőre csak állok és nézem a hasát, amiben a gyerekem növekedik. Eléggé letaglóz a látvány és a tudat egyvelege, hogy az a kis élet belőlem is van. Totál ki is készülök, érzem, ahogy a tarkómat kiveri a víz, a lábaim meg mintha ólomból lennének. Utána se fordulok, mikor elmegy mellettem, még mindig nézem azt a pontot, ahol az imént ő állt, de látvány híján csak a frissen festett falat tudom fixírozni. Nem tudom, mikor némultam meg ennyire utoljára, mikor éreztem magam ennyire kétségbeesettnek. Talán sosem.
Minden esetre arra végképp nem számítok, hogy a kezembe nyom egy dobozt, amit Berenice küldött, amiért valószínűleg az egész cécó kezdődött, és ami miatt most így állunk egymással szemben, mint anya és ap.... Na nem.. Ez nagyon sok. Bele is szédülök, de ennek leplezésére csak sűrű pislogásba kezdek, a dobozt kezdem tanulmányozni, felnyitom, majd megköszörülöm a torkom, mikor meglátom benne a koronázási nyakéket és a jegygyűrűt, amit tőlem kapott, hogy hiteles legyen a frigyünk. Na nem mintha eszembe jutott volna visszakérni tőle.
- Klasz, kösz... - nyögöm ki, de leplezetlenül nem tartom már akkora értéknek, mint korábban. Elég sok mindent volt alkalmam átértékelni, így ha ez az üzlet elúszott volna, arra is találtam volna valami alternatív megoldást. Szerencsére ezen már nem kell törnöm a fejem. - Nem kell aggódnod miatta.. Minden lépéséről tudok. - emelem meg a dobozt, ami ugyan lemaradt a listáról, de ezt annak tudom be, hogy Berencie saját maga intézte, nem az embereit küldette vele. Azt viszont nem tudom, miért érzek késztetést arra, hogy megnyugtassam őt, hogy a múltam és a kétes dolgaim nem fogják veszélybe sodorni.
- Oké, nyilván nem a tapéta miatt jöttem... - forgatom meg a szemeimet, és életemben talán először engedek neki minden zokszó nélkül. - De segíthetek benne, vagy a festésben, vagy összeszerelni a kiságyat.. - kezdem tanulmányozni a kezemben lévő papírt, ami kék, és újabb ötletet kapok. - Elvihetlek az orvoshoz is.. - dobban nagyot a szívem, mivel a szín nem jelenthet mást, minthogy fiam lesz. Még egy mosolyt is megengedek magamnak, ami gyorsan le is hervad, mikor meglátom, hogy ügyet sem vet rám. Szívem szerint megkérdezném tőle, hogy jól van-e, és a gyerekkel minden rendben van-e, de nem igazán érzem azt, hogy ehhez jogom van. Jelen helyzetben még nem. Azt meg pláne nem érzem, hogy ennyivel megúsznám, de egyelőre nem vagyok képes bocsánatot kérni tőle. Mindenért.

Mindig azt gondoltam, hogy hülyeség ez az egész kötődés dolog, főleg azért, mert én soha nem voltam képes rá. Volt nagyon sok románcom, született egy lányom is, de még vele sem tapasztaltam, így elkönyveltem valami megtévesztő délibábnak.. Aztán jött Faye, Monaco meg a bejelentése, nálam meg szép lassan, de annál biztosabban kezdtek el változni a dolgok. Először csak tudat alatt, később már tisztában voltam vele, hogy bármennyire nem tetszik, ezt most nem igazán úszom meg azzal, hogy csekkeket írogatok. Végül pedig arra jutottam, hogy nem is akarom magam kihúzni a probléma alól. Nem véletlenül rendeztem el mindent és adtam át a jogkörömet ideiglenesen a helyettesemnek. A falka pedig... Velük egyelőre még mindig ott tartok, hogy.. Igazából nem tudom hányadán állunk. Volt három hónapom, hogy átgondoljam, elemezgessem, de legfőképp arra, hogy elfogadjam a helyzetet. Talán egy kis környezetváltozás majd helyrerántja a fejemben is a dolgokat és mire visszatérek Mystic Fallsba, addigra el tudom simítani a szálakat.
Most viszont egyelőre ott tartok, hogy a birtokra értem. Mély levegőt veszek, kiveszem a gyújtásból a kulcsot, aztán a csomagtartóból a sporttáskáimat. Egy kisebbet és egy nagyobbat. Nem igazán láttam más megoldást, tekintve, hogy se a hívásaimra, se az sms-eimre nem reagált ez a hibbant tyúk. Egy ideig még próbálkoztam, majd mikor ráeszméltem, hogy ez keményebb dió lesz, már nem kerestem mentségeket. Egyszerűen nem jöttem, helyette minden futó projektet lezártam, hogy hosszabb időre ki tudjam vonni magam a forgalomból, amennyire csak lehet. Ha teljesen ez nem is sikerült, de legalább van pár hetem, amíg Olga, a titkárnőm nem kezd hisztérikus telefonhívásokkal bombázni.
Azon is meglepődtem, hogy a kapu tárva-nyitva, de hogy a bejárati ajtó is, az már több mint furcsa. Rossz sejtésem támad annak ellenére, hogy a fényes nappal van. A táskáimat levetettem a vállamról a lépcső aljában, de még mielőtt az első fokra tehettem volna a lábam, meghallottam a hangját. Nem tűnik idegesnek, én viszont az leszek abban a pillanatban, mikor egy bizonyos David-et keres. Meg sem próbálom titkolni már, hogy a lakásban mászkálok. Első körben beljebb viszem a táskáimat a nappaliba, leveszem a zakómat és a kanapéra terítem, az ingem ujját csak gyorsan feltűröm, aztán megfogom azt a gurigát, ami valószínűleg a tapéta és amit kért.
Lendületes léptekkel indulok fel a lépcsőn, és már fel is tűnök az ajtóban. Arra pont nem számítottam, hogy a létra tetején, háttal állva látom meg őt. Igazából nem is tudom mire számítottam. Eltelt három hónap, nem így kéne kinéznie, vagy ez normális? Hátulról nem állapítanám meg róla, hogy terhes.. Lehet, hogy...? Basszameg, tényleg elvetette volna, és azért nem akart felőlem hallani? Egészen eddig erre az eshetőségre nem is gondoltam, annyira nyíltan állította, hogy ő nem fogja.. És mi van, ha mégis?
Nem volt időm tovább gondolkodni ezen, mert hirtelen megfordult, én meg azt hittem, hogy azzal a lendülettel le is esik a létráról, ahogy meglát. Az addig oké, ha én dobok seggest a helyzettől, de ahhoz nem szeretnék asszisztálni, hogy kitörje a nyakát. Közelebb is ugrok, majdhogynem szó szerint, ha billen, akkor el tudjam kapni.
- Felhoztam a tapétát... - nézek rá elég értetlenül. Ő kérte, most mit csodálkozik ezen. Ja, felteszem azt, hogy én nem David vagyok. Bocs, én sem lehetek tökéletes. A szívemről viszont mázsás súly esik le, mikor szembe fordulva meglátom, hogy azért szépen kerekedik a hasa. Elég későn jöttem rá, hogy voltaképp az első után a második gyerekem is az én hibámból halna meg. Mekkora egy kretén vagy, Kevin..