Mióta az a Candice nevű boszorkány visszahozott az élők sorába, mintha minden más lenne. Másképpen süt a nap, más minden... talán mondhatom azt, hogy tökéletesnek látom a világot, annak ellenére, hogy elég ritkán, sőt mi több, szinte soha nem mondtam ezt. Mindig egy elceszett világnak láttam ezt az egészet, minden rosszal, s az egyik legnagyobb rossz képviselője én voltam. Kegyetlen, embergyűlölő, nőgyűlölő szemét. Tisztában vagyok magamal. De nincs hatással rám ez a sok negatívum. Számomra mindez semmit nem jelent.
Helyet foglaltam a bárban, és leültem, majd intettem a pultosnak, hogy szolgáljon ki. Mystic Falls a rejtélyek világa. És ismerek már itt egy-két embert. De ők még nem láttak engem. Tehát nem ismerhetnek.
Az utóbbi időkben történtek miatt a fejem, szinte fel akar robbanni. Nem elég, hogy hatalmas terhet vettem a vállamra azzal, hogy magamhoz vettem Daryl-t és próbálok felnőttként viselkedni, hogy át tudjam segíteni ezen a nehéz időszakon, de még bele is futok egy vámpírba, akinek van egy képe egy nőről, aki a kiköpött másom. Vagyis hát én vagyok annak a nőnek a kiköpött mása. Mindegy.. Nézőpont kérdése. Attól még ugyanolyan sokkoló. Nem figyeltem, hogy merre visz a lábam egyszerűen csak mentem amerre láttam. Egy bár előtt találtam magam. Mintha vonzanának az ilyen helyek. De általában ennek mindig rossz vége van. Vagy majdnem megöl egy vámpír, vagy pedig valaki halottan végzi a lakásomon és rá egy fél órára teljesen nyugodtan tovább sétál.. Érthetetlen.
Nagyot sóhajtottam remélvén, hogy most megúszom bármi ilyesmi nélkül. Amúgy is vonzom a bajt, de remélhetőleg a mai nap kivétel lesz.. Vagy nem. Nem ücsöröghetek minden áldott nap a lakásban rettegve, hogy mi lesz. Besiettem, majd helyet foglaltam és odaszóltam a csaposnak. – Valami erőset, gyorsan. – Nem akartam kiütni magam, csak egy kicsit felejteni akartam.
Történetesen azok közé tartoztam, aki más testében sem szeretett a középpontban lenni. Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene... nagy lett volna a lebukás veszélye, és ami azt illeti, én nem szerettem két percenként testet cserélni, és megölni valakit. a nők megölésében sokkal több élvezetet láttam, mint például a férfiakéban, akiknek csak a testét használtam arra, hogy beléjük költözzek, és irányítsam az elméjüket. Most már saját testem van. Nem árt vigyázni.
- Nem vagy te túl kislány ahhoz, hogy erőset igyál? - csúsztam aztán oda egy kislány mellé vigyorogva, de már most hozzákoccintottam a saját poharamat az ő érkező italához. Szemrevaló... ennél több momentán nem szükségeltetik.
Nem akarok túlságosan is sokat inni, de nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek megálljt parancsolni magamnak. Nem vagyok alkoholista, mert nem vagyok.. De egyszerűen túlságosan is ki akarok kapcsolni. Ahhoz pedig egy pohár közel sem lesz elég. Nagyot sóhajtottam, majd a hajamba túrtam és halványan elmosolyodtam, mikor a pultos végre elém rakta az italomat. Szinte rögtön abban a pillanatban fel is hajtottam és intettem, hogy jön a következő. Marta a torkomat, de nem foglalkoztam vele. Azt hiszem ha így folytatom hamarosan csatlakozhatok a fiatal alkoholistákhoz bármennyire se szeretnék.
– Meglehet.. Miért kérded? Talán zavar? – Néztem rá a férfire, aki egyszerre volt vonzó és rémisztő is. Hogy ez hogy lehetséges egyszerre? Még én sem tudom, de ez a két érzés futott át rajtam, amikor megláttam.
A nők elemzése nem az én dolgom. Nem érdekel, kik ők, mi relylik a szívükben, vagy éppen mi hiányzik belőlük. NEm teszek különbséget szőke, barna és vörös között, mert tudom hogy nekem abból semmi hasznom nem származik. A legjobb az, ha csak használjuk őket. Elvégre másra nemigen jók. Nekem nem kell a szívük. Hacsak nem tényleg arra értjük, hogy a két kezembe foghatom a nemes szervet.
- Nos.. egyes férfiak utálják, ha részeg nőt látnak, vagy becsiccsentve látják őket. - vontam a vállamon egyet, s intettem egy új ital után. - Én csak bátorítalak rá. Szeretem a.. becsiccsentett kislányokat. - vigyorodtam el.
Talán annak köszönhetem ezt az érzést, hogy boszorkány vagyok.. De valamiért éreztem, hogy valami nem stimmel vele és fenn kell tartanom a távolságot. A biztonság kedvéért, hogy magamnál legyek a második után, már inkább egy kólát rendeltem. Nem akarok bajba kerülni főleg, hogy egyetlen egy ismerős arcot sem látok errefelé. A megmagyarázhatatlan rossz érzés pedig egyszerűen nem akar eltűnni a gyomromból.. Észnél kell maradnom..
– Hmm. Még jó, hogy nem neked akarok megfelelni. – Nem igazán akartam vele kommunikálni a vigyorától végigfutott a hátamon a hideg.. Megmagyarázhatatlan, de legszívesebben, már most fizettem volna és eltűntem volna innen..
Nem hiszem, hogy első ránézésre meg tudnám mondani, milyen is ez a lány.. tudni akartam volna, már csak azért is, hogy legyen sejtésem, keresné-e valaki, ha csak úgy eltűnne, de erre nem sok esélyt láttam... próba szerencse, mindjárt kiderül..!
- Nos... pedig a nők általában csípnek engem. - maradt meg az arckifejezésem ezúttal már folyton. - Talán te nem így gondolod? Ellenszenves vagyok? - vontam fel a szemöldökömet.
Lehetséges, hogy ez az egész rossz érzés csak azért van bennem, mert az utóbbi időben nem éppen kellemes személyekkel sikerült megismerkednem, de ebből tanulva nem fogok neki különösebb dolgokat elárulni magamról. Sőt.. Megpróbálok egy hatalmas falat vonni magam köré, hogy még véletlenül se kerülhessen a közelembe.
- Én nem vagyok olyan, mint a többi nő. - Mondtam egyszerűen, bár azt meg kell hagyni, hogy jóképű, de ettől még nem fogom eldobni az agyam. Számomra ez, már nem sokat jelent.. A legsötétebb lelkek rejtőznek egy ilyen arc mögött.
Nem sokkal az után, hogy betettem a lábamat a városba, máris rám akaszkodott egy vadász. Vámpírlétem eddigi bő hatvan évtizede alatt nem sokszor volt dolgom a fajtájukkal, ezért nincs sok gyakorlatom benne, hogyan is kellene megszabadulnom tőlük, de ahhoz képest, azt hiszem, egész lazán sikerült magam alá gyűrnöm a fickót. Ám ekkor felbukkant egy másik is, aki az erejéből tippelve valószínűleg vérfarkas is, ezért menekülőre kellett fognom. Jó másfél órával később már abban a hitben voltam, hogy tényleg sikerült leráznom őket, ezért épp készültem betérni egy Moonlight nevű bárba, hogy egy kicsit utána érdeklődjek, hol lenne itt érdemes megszállnom, amikor ismét megpillantottam a vadászokat, ám ezúttal velük volt egy nő is. Nem is tudtam, hogy ezek így csapatban járnak. Csak remélni tudom, hogy ők nem láttak meg engem, mindenesetre ahogy belépek a bárba, bevágódok az első boxba, ami mellesleg nem is üres, mert egy fickó már ücsörög ott. De igazán szemügyre sem veszem, hogy mégis kivel szemben ültem le, csak sietve felkapom az itallapot, és elrejtem mögötte az arcomat. Így ha követnek is azok hárman, nem tudnak majd azonnal észrevenni, és talán tovább is állnak, ha úgy látják, hogy tévedtek...
Egy viszonylag nyugodt nap volt a mai, ami leginkább abból állt, hogy próbáltam minél messzebb kerülni attól a cellától, viszont nem túl messze az élettől. Találtam, egy a fogamra való nőt, akit ugyan nem öltem meg, viszont elfeledtettem vele minden baját. De hiába a nyugodt falatozás, ha közben nem messze tőlem hallottam, ahogy pár férfi, egy vámpír üldözéséről beszél. Miután elengedtem a lányt, minden érzékszervemmel arra koncentráltam, hogy meghalljam, pontosan miről is esik szó. Kicsit meguntam a hallgatózást, és az orrom alatt megengedtem magamnak egy mosolyt. Gyakorlottak voltak, ezek szerint mégse eléggé. Kulturálódni vágyó énem úgy döntött keres magának lehetőséget arra, hogy emberek között lehessen, élvezve a szabadság édes ízét. Beléptem egy Moonlight nevű bárba, majd körbepillantottam, és beljebb sétáltam, el a boxok mellett, de míg az arcokon pillantottam végig, rájöttem, hogy senki ismerőset nem látok, és minden helyen csupán egy-két ember tengődik. Egy asztalhoz sétáltam, ahol egy barna hajú nőt pillantottam meg, és miután leültem a vele szembe lévő helyre, arcára néztem, és igyekeztem normális lazasággal megszólalni. De a szó bennszakadt, mert az arc, akivel szembe találtam magam egy nem várt zavartságot okozott agyamban, rövidzárlatra zárva azt. -Nem létezik...-pillantok sötét íriszébe, míg arcomra kiül a döbbenetem, és mint akit karóval döftek agyon, s kilépett testéből, akár egy elveszett ember meredtem rá. -Elnézést, azt hiszem összetévesztettem valakivel...-állok fel, és fordítok hátat neki, mikor belépett az pár férfi, kinek hangja nemrég megütötte fülem. A két tűz közé szorítás nem volt épp ínyemre, de agyam az információkat nem tudta összerakni.
A fickó tovább áll, majd jön egy másik, de csak lopva lesek ki az itallapom mögül, hogy továbbra is takarásban maradjak, mégis megbizonyosodjak róla, hogy nem épp az egyik vadász jött utánam, és találta nagyon csábítónak a szemközti helyet. Ám ahogy a tekintetem az előttem ülőre téved, a szemeim teljesen elkerekednek, ajkaim is apró, meglepett ó-t formálnak, mégis mielőtt bármit szólhatnék, ő már le is lép, mintha csak a képzeletem játszott volna velem. Megrázom a fejemet, remélve, hogy ettől kitisztul, de ekkor a távolodó alak megtorpan, és újra felém pillant. Ez tényleg ő. - Enzo - szinte suttogom a szót utána lépve, de a nagy meglepettségtől többre nem telik. A szemem sarkából pedig már látom is, hogy a vadászok mégis utánam jöttek. Talán még van esélyem megtéveszteni őket. Mielőtt felénk fordulnának, és észrevehetnének, Enzot hirtelen a falhoz lököm, én pedig hátat fordítva az üldözőimnek, lábujjhegyre állva nyomok egy apró csókot az ajkára. Elhúzódom egy pillanatra, hogy a szemébe nézhessek, aztán a kijárat felé lesek. Sikerült a tervem, a vadászok a bár másik sarkában kezdik a keresgélést. - El kell tűnnünk innen - szólok Enzonak, és fél pillanattal később már el is hagyom az épületet, és a hátsó ajtón át kisurranva egy sikátorban találom magam.
Elismerem, eddig sem voltam teljes mértékben normális, s tekintve, hogy évtizedeket töltöttem egy cellába zárva a föld alatt, elmém megbomolhatott épp annyira, hogy embererek közé kerülve megkaphassam a hivatalosan is hibbant jelzőt. Még akkor sem hittem a szememnek, amikor nevemen szólított, majd a falnak taszít, és apró csókot nyom számra. Szemeim görcsösen maradnak nyitva, gondolataim össze-vissza cikáznak, a helyzet magaslatán pedig még csak nem is járok. Fel sem mérem a helyzetet, agyam cselekszik a hallott szavakra, s követve a nőt, kisurranok én is a hátsó ajtón. -Annak már több éve. Te nem lehetsz itt.-nézek szemébe, ahogy elkapva torkát a sikátor falánk préselem. Erőfölényem kissé agresszív megnyilvánulásának jele, ahogy torka körül ujjaim megfeszülve bőrébe nyomódnak, és amikor körmöm kissé átszakítja bőrét, és forró vére bőrömre csorog, ráeszmélek, hogy annyira valódi, amennyire csak lehet. A seb összeforr, s ez épp elég ahhoz, hogy elengedjem törékenynek testét. -Ha ez csak valami bosszúálló boszi trükkje, inkább öljenek meg most.-jelentem ki, majd hátrébb lépek, és arcára meredek.
Nincs időm azon tűnődni, hogy valóban képzelődök-e, vagy tényleg itt van, bár az is lehet, hogy csak valaki, aki nagyon-nagyon hasonlít rá. Nem. Ezt a verziót elvetem, mert ilyen kísérteties hasonlóság nem létezik. Azt az agyam már képtelen lenne felfogni. Kiérünk a sikátorba, de nincs időm fellélegezni, sem komolyabban elgondolkodni a témán, mert pillanatok alatt végzem a falra kenve. Enzo ujjai szorosan fonódnak a nyakam köré, és hiába próbálom lefejteni magamról, ő sokkal erősebb. És nem csupán szorít, de meg is sebzi a bőröm. Csak a tekintetemmel próbálom üzenni neki, hogy engedjen el, mielőtt letépné a fejem, vagy kitekerné a nyakam. Ha a vadászok utánunk jönnek, egyik esetben sem lenne esélyem túlélni. - Enzo... kérlek... - préselem ki ajkaim közül fuldokolva, de érzem is már, hogy enyhül a szorítása, a tüdőm pedig végre megtelik levegővel. A hátamat a falnak vetve igyekszem hamar összeszedni magam. - De itt vagyok - ez az első, amit ki tudok nyögni. - Tulajdonképpen hála neked, de ez egy hosszú történet, és még mindig nem vagyunk biztonságban - nézek a hátsó ajtó felé. Sajnos csak idő kérdése, hogy mikor jönnek utánunk. Le kellene lépni innen. - Én is azt hittem, hogy te... nekem azt mondták, hogy odavesztél egy tűzben - keresem a pillanatását, de aztán úgy döntök, ez ráér később is. - Tényleg menni kéne... - sóhajtom, majd sebes léptekkel megindulok kifelé a sikátorból, de az ajtó hirtelen feltárul előttem, és a három vadász meg is jelenik rajta. - Hova ilyen sietősen, édesem? - vigyorog rám az első, és rám szegez egy pisztolyt, amelyben fa töltények vannak, volt már szerencsém tapasztalni.
Habár nem hittem, hogy a szememnek hihetek, egy részem mégis azt kívánta, hogy higgyek annak, amit láttam. Levegőért kapkodva nézett rám, n pedig úgy viselkedem, mint akinek arról sincs fogalma hol is van. -Hogy hála nekem? Azok a pszichopaták képesek voltak az én vérem használni?-érdeklődöm, s hangomban egyszerre keveredik a megbántottság érzése és a tény, hogy nem hiszek neki. Agyamig sem jutott el az, amit mondott, viszont visszapörgettem magamban azon emlékeket, amik a vele töltött idő alatt égtek elmémbe. Egészen addig álltam ledöbbenve, mint egy cölöp, amit földbe vágtam, míg meg nem hallottam a vadászok hangját. -Hová ilyen komótosan?-érdeklődök, s bár nem voltam épp a legidősebb kategóriába sorolandó vámpírok egyike. Elkaptam a egyik nyakát, és egy könnyed mozdulattal kitörtem az, míg a másikat, aki időközben hátam mögé került, a falnak taszítottam. A harmadik Maggie mögül felém célzott, s nem voltam elég gyors, hogy kitérjek a kilőtt fakaró elől. Az a gyomromba fúródott, három másikkal karöltve. A földre rogyva toromból mélyről jövő üvöltés tör fel, majd kitépve magamból az egyiket egy jól célzott mozdulattal, mondhatni fején találtam a szöget. Utolsó erőfoszlányom arra voltelég, hogy kezem magam elé tartsam, még mielőtt fejjel előrezuhanva a földön végeztem.
Gyorsan leesik neki, hogy mire céloztam, de ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy magyarázkodjak. Egyébként is kétkedőnek tűnik, én pedig nem akarom győzködni. Nem akarok semmit. Nem tudom, hogy mit akarok. Én is csak alig tudom felfogni, hogy tényleg itt van, hogy él. Már évekkel ezelőtt elengedtem, amikor azt hittem, hogy benn égedt abban a tűzben a Whitmore egyetemen. Erre most itt áll előttem. Azt sem tudom, hogy örülnöm kellene-e neki, vagy sem. Vajon mikor szabadult ki? Az is lehet, hogy ő végzett a családommal. Már régen összekapcsoltam "A" pontot a "B"-vel. A nagynénéméket egy vámpír ölte meg, aki abból a "patkánylaborból" szabadult. Mi van, ha tényleg Enzo volt az? Nem akarok ezen tovább agyalni, de nem is hagynak nekem erre időt, mert ránk talál a három vadász, és azonnal felgyorsulnak az események. Az első hamar holtan végzi Enzo kezei által, amitől a másik hezitál egy kicsit a pisztollyal a kezében, végül helyettem Enzora kezd lövöldözni, de mindketten a földön kinyúlva végzik. Már csak egy maradt életben, aki ugyan a falnak csapódás erejétől megtántorodik, mégis megpróbál lábra állni, és újra támadni. Kótyagos fejjel azonban nem sok esélye van ellenem, a háta mögé suhanuk, és fogaim azonnal a nyakába mélyednek. Könnyedén végezhetnék most vele, de nem akarok. Csak annyit veszek el, amitől ájultan zuhan a földre. Aztán Enzo mellé sietek, a hátára fordítom, és felmérem a helyzetet. Három kisebb karó áll ki a hasából. - Mindjárt... mindjárt kint vannak. Uh, sajnálom - motyogom, amíg egyenként kiszedem belőle őket. Végül előrébb hajolok, ujjaimmal érintem arcát, ellenőrzöm, hogy mennyire van eszméleténél. Vérre lenne szüksége. Áthajolva a mellkasán, közelebb húzom a kitört nyakú vadászt, átharapom a csuklóját, majd Enzo szájához tartom. Még nem hűlt ki, szinte teljesen friss.
Az egy dolog, hogy nem hiszek annak, amit látok, de arra még kevésbé számítottam, hogy ma este is úgy végzem, mint akit megkínoztak. A leginkább az foglalkoztatott egész életemben, hogy túléljem az éjszakákat, és most, hogy a szabad ég alatt vagyok, újra ez a gondolat fogalmazódott meg fejemben. Ez kész agyrém. A földre dőlve végeztem, mint egy zsák krumpli a zöldsége standon, és bár eszméletemnél voltam, amikor tekintetem a csillagos égre vándorolt, és Maggie arcát is ki tudtam venni, fülem mintha kikapcsolt volna, nem értettem, mit mond. Ahogy a karót kirántotta, mit sem törődve a külvilággal, ordítottam fel, de mikor megéreztem a friss vér szagát, agyamon úrrá lett ösztönlény énem, nem érdekelt a fájdalom. A kortyot lassan nyelem le, majd egy újabbat, és még egyet. Arcom eltorzult és felüdült egyszerre, mellkasom ütemesen kezd le mozogni, és amikor kinyitottam szemeim, újra láttam, tisztán, és hallottam a zajokat. Ellököm magamtól a hulla kezét, majd ugyanezzel a lendülettel állok fel. Hátam a falnak vetem, és a három férfi testére nézek. -Talán el kellene őket tüntetni.-közlöm, mintha a legkevésbé zavarna a tény, hogy pont ő áll velem szemben, és pont ő tett róla, hogy életben maradjak. Köszönetet nem mondok érte, arcomra se ül ki, csak állok és bámulok rá, mint aki azt se tudja hol van.
Figyelem, miközben iszik, és láthatom, amint a szín lassan visszaköltözik az arcába, minden egyes korty éltető vérrel, mely lecsúszik a torkán. Ezzel párhuzamosan én is kezdek megnyugodni, hogy rendben lesz. Rendben leszünk. Hónapokig láthattam őt teljesen kifacsarva, a létezés szélére taszítva, sérülten, a vérétől mocskos pólóban. Az emlékeimbe mélyen beégett az utolsó alkalom is, és be kell vallanom, kissé szívfájdító őt most is így látni. De pár pillanat, és kezd helyrejönni... külsőleg. A tekintetében azoban üresség, talán némi bizalmastlanság is, amitől én is ilyenné válok, mintha átvenném az érzéseit. Akaratlanul is újra felötlik bennem a gondolat, hogy valami köze lehet a családom halálához. - Az még él - bökök a harmadik, ájult férfi felé, akit korábban nem voltam képes megölni. Egyébként sem tudom, mit kéne kezdenünk a testekkel, hova vihetnénk őket. Nem ismerem a várost. - Van bármi ötleted? Ma érkeztem Mystic Fallsba, sejtésem sincs, hol tudnánk megszabadulni tőlük - vonok vállat egy bocsánatkérő pillantással.
Arcomra is kiül a bizonytalanság, miután az élettelenre szívott testet lelököm magamról, miután felálltam. Elhittem, hogy itt áll előttem, mégis annyira más volt ez a szituáció. Olyan új, olyan, amit hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy viccesen, komolyan vagy átlagosan kezeljek, hogy mit mondjak, mit tegyek, mit érezzek. Zavart lettem, s pontosan tudtam, nem kellene ennek így lennie, nem lehet gyenge pont az életemben, mert tudom jól, annak mi lenne a vége. De egy részem örült, hogy épen és egészségesen áll előttem. -Nem sokáig.-jelentem ki, és a férfi mellé suhanva eltöröm annak nyakát. A reccsenés fülemben visszhangzik, arcom pedig olyannyira állatias, és ingerült, hogy ha tükörbe néznék, az szétrepedne félelmében. -Szerintem egy kuka is megteszi, vagy...-nézek körbe, és a hullákhoz lépve azok zsebében kezdek el kutakodni, mígnem az egyik zsebéből előkerül a tárgy, aminek felbukkanásában reménykedtem. A laposüveg szinte csordultig volt, s miután a holttesteket egy kupacba húztam, lelocsoltam őket, és a szintén eltulajdonított öngyújtóval meggyújtottam azokat. Pár percig néztem, de mikor a szaguk már engem is zavart, Maggie-t elkapva karjánál, óvatosan de erőteljesen húztam vissza a bárba, mintha mi se történt volna. -Javasolnám, máskor a rád vadászókat rázd le. Vagyis inkább öld meg őket, az a biztos.-közlöm elengedve karját, és helyet foglalok egy üres helyen, de mikor a pincénk felénk jönne, szúrós tekintettel nézek rá. -Hogy kerülsz ide? És most nem az érdekel, hogy honnan jössz éppen, hanem az, hogy miután eltűntél... hogy lett belőled vámpír.-hangom kissé követelőző, s asztalon nyugvó kezem ökölbe szorulva mutatja azt, amit arcom is. az ingerültséget, az összezavarodottságot és a tényt, hogy még annyi évtized után is képes egy ilyen helyzet megzavarni a nyugalmam. Már ha az eddigi életem annak tekinthető.
Szemeim kicsit elkerekednek, amikor Enzo határozott léptekkel megindul a harmadik fickóhoz, hogy vele is végezzen. Kicsit el is húzom a számat a reccsenésre. Hát jó... Még mindig nem szívesen ölök, ha nem muszáj, de néha elgondolkodom, hogy ez nem igazán jó tulajdonság. Kockázatot vállalok vele, ahogy most is tettem. Nem telik bele sok idő, a hullák hamarosan már égnek is, és ebben az eldugott sikátorban nyilván nem is veszik észre őket hamar. Enzo ellentmondást nem tűrve húz vissza a bárba, nem mintha nagyon el akarnék szökni, bár talán mégis megfordult a fejemben. - Csak akkor ölök meg valakit, ha nem ad más választást - válaszolok komolyan a kioktató megjegyzésére, miközben ő helyet foglal, de én állva maradok. Csak nézek rá, majd a kijárat felé, alsó ajkamat beharapva hezitálok. Az első pillanatban minden döbbenetem ellenére is igazán örültem, hogy látom, de most... Most nem tudom, hogy mit akarok. Elmúlt közel hetven év. Megváltoztunk. Mindketten. Már az sem biztos, hogy ismerem. Vagy, hogy akkor igazán ismertem. Pedig milyen közel éreztem a szívemhez... sokkal később is. A szemeibe pillantok, és érzem, hogy az a vonzódás még nem tűnt el nyomtalan. Megadóan hajtom le a fejemet, és leülök vele szemben. A szúrós tekintetétől és a nekem szegezett kérdésektől azonban elönt a dacos harag. - Hogy kerülök ide? Ezt én is kérdezhetném - csattanok fel kicsit, és gyanakodva méregetem. - Azt hittem, meghaltál. Azt mondták, bent ragadtál a Whitmore-on a tűzben. És mégis itt vagy... Nem értem, miért ez a nagy bizalmatlanság. Tényleg az a legfontosabb kérdés, hogyan lettem vámpír? - forgatom a szemeimet. Valahogy nem szívesen kezdeném azzal a beszélgetésünket, hogy igaza volt, tartanom kellett volna a számat, és csak simán ott hagyni a labort, de a meggondolatlanságom miatt annak idején én is majdnem a boncasztalon végeztem.
A szokottnál, illetve annál, amit ő megszokottnak talált, a tökéletes ellentétével cselekedtem. Nem volt kinek megfelelnem, már nem attól függött az életem, hogy hogyan viselkedek, s jelen pillanatban az összes dühöm egyszerre lett úrrá rajtam. Kérdésekkel bombázom, ahogy helyet foglalok, s bár arcára van írva a kételkedés, igyekszem figyelmen kívül hagyni, de a magam fékezése nem sikerül t jó Sőt, magamat is felez embertelen ű, túlzottan állatias viselkedésben. Egy részemnek tetszik, hogy kiáll magáért, egy részem dühös rá, amiért anno makacs lett, s amiért most ő is vámpír, de örülök, hogy újra láthatom. -Tényleg ez a legfontosabb, mert épp ezt próbáltam elkerülni.-közlöm vele, majd megadom magam, meghajlok előtte egy percre, és megmagyarázom azt, amit ő nem ért. -Lett egy cellatársam azután, hogy egyik napról a másikra eltűntél.-kezdek neki, hangom kissé sértett, és szemrehányó.-Azon az estén...Megszöktethetett volna, de nem tudott. Hát nem végzett alapos munkát, mert az egyik doktor megmentett, és épp egy napja megszöktem az épp illetékes professzor úrtól. Ha zavar, nála reklamálj, mert én magamtól nem megyek oda vissza.-feszül meg állkapcsom, amikor kintről sikítás zaja csapja meg fülem, mire elmosolyodok, de nem mozdulok, nem reagálok, csak mélyen szemébe nézek, és állom tekintetét. -Most, hogy tudod, hogy hogyan éltem túl, lennél szíves elmondani, miért esett olyan nehezedre azt tenni, amit mondtam? Miért nem menekültél, amiért lehetett? Mert minden bizonnyal így vagy úgy, de eljöttél onnan....-könyökölök az asztalra, de egyéb mozdulatot nem teszek, még akkor se, amikor valaki a közelben a rendőröket tárcsázza.
Érdeklődéssel hallgatom a tűzesetről tartott meséjét, még egy kicsit előre is dőlök a helyemen. Szóval egy cellatársa szökött meg onnan akkor este? Igazából kicsit akaratlanul is fellélegzem, hogy eszerint nem ő a felelős a családomért elvesztéséért, ugyanakkor elszörnyülködöm a tényen, hogy... várjunk csak... - Azt... azt akarod mondani, hogy azóta is végig ott voltál? - érzem, hogy teljesen belesápadok a gondolatba. - De hát az... - gyors fejszámolás - közel hét évtized. Enzo... - motyogom a fejemet ingatva, és még borzalmasabban érzem magam, amiért nem tudtam kihozni őt akkor onnan. Nagyon igazságtalan. - Azt hittem, segíthetek - megyek bele a valamit valamiért játékba, és én is válaszolgatni kezdek a kérdéseire. - Te ezt nem érted, Enzo, de meg kellett próbálnom. Naiv voltam, és azt hittem, a nagybátyám segíteni fog kihozni téged onnan - emelem égnek a tekintetem, aztán sóhajtok. - Belegondoltál valaha is, hogy hogyan kerültem én oda? Hogy sikerült megkapnom azt az állást? - billentem kicsit oldalra a fejemet, mert azt hiszem, arról még fogalma sincs, hogy rokonságban álltam egy Whitmore-ral.
Kérdésére egyik felem vonakodva, de válaszol, másik felem még mindig azon van, hogy összeszedje magát olyannak, amilyen Én vagyok. Megosztom a történet egy részét, melyet fontosnak tartok, ha már válaszolni akarok. Hisz mi értelme eltitkolni, annak már jó pár évtizede, de mit is számít, hisz itt vagyok, vagy nem? Ő nem veszi ezt ilyen könnyen, de nem különösebben foglalkoztat, hogy hüledezik e vagy sem. -Igen, jól számolod. De mit számít ez, hisz már vagy még, de itt vagyok, vagy nem?-vonok vállat, de arcom nem arról árulkodik, hogy olyan könnyen venném ezt az egészet. Sőt. Kérdésemre ő is válaszol, hisz így fair a dolog. Érzem, ahogy újra úrrá lesz rajtam valamiféle energialöket, amit talán harag vagy még inkább az önérzetem sértettsége okoz, de nem állom meg szó nélkül amit mond. -Valóban? Nem érthetem?-hajolok előre és újra az asztalra könyökölök, így vészesen közel kerül hozzám arca. -Már az elején mondtam, maradj belőle ki. Fittyet hánytál rá, és miután köddé lettél, még én emésztettem magam. És nem érthetem? Hát kérlek tegyél egy próbát.-hangom sokkal követelőzőbb, mintsem kérő, és hiába igyekszem lehiggadni, a rajtam eluralkodó érzelmeken nehezen jutok dűlőre, ha ő itt van. Szemébe nézek, és újra eszembe jutnak azok a napok, amiket a föld alatti cellában töltöttünk, amiken kockáztattam az ő biztonságát is. -Nem lett volna szabad engednem, hogy figyelj rám, hogy emberszámba végy.-jelentem ki határozottan, még mielőtt válaszolhatna előző gondolatmenetemre, mert tudom, hogy miattam van itt, bárhogy és bármit is akar titkolni.
Enyhén összerezzenek, ahogy egyre dühösebbre és ingerültebbre vált. Nem teljesen értem őt, nem értem, miért ilyen, miért viselkedik és reagál így, és ez egyszerre bosszant engem, feszélyez, és kedvetlenít el. Fogalmam sem volt, hogy él, de ha álmaimban reménykedtem is benne, biztos nem ilyen fogadtatásra számítottam tőle. Ahogy ő előrébb dől az asztalon könyökölve, én úgy húzódok hátrébb. Nem igazán azért, mert tartanék tőle, bár elég kiszámíthatatlannak tűnik. Egyszerűen csak... a pillantását is képtelen vagyok tovább állni. Talán a feszültség, vagy az éledező bűntudatom teszi. Végül lehajtom a fejemet, és a kezeimet nézem az ölemben, amíg be nem fejezi a mondandóját. - Nos először is... - emelem aztán rá a pillantásom óvatosan. - Az, hogy emberszámba vettelek, nem a te döntésed volt. És nem tehetettél volna semmit ellene, maximum kitéped a szívem, hogy ne érezzek - utalok ezzel egy kicsit arra is, hogy az érzéseim mélyebbek voltak annál, minthogy egyszerű embertársamnak tekintettem. - Hogy aggódtál értem, ez visszafelé is igaz volt - sütöm le egy pillanatra a szemeimet, de hamar összeszedem magam a folytatáshoz. - Nem tudtam volna csak úgy elsétálni, és elfelejteni mindent. Tenni akartam valamit, de a saját csapdámba estem, mert a nagybátyám, aki szintén az egyetem orvosa volt, és akiről azt reméltem, hogy segíthet, végül engem is a boncasztalra fektetett. Szerencsére sikerült elmenekülnöm. - És aztán menekültem paranoiásan még évekig, de ezt inkább nem ecsetelem, mert nem javítanék vele a helyzeten. - Másodszor pedig... Én nem bánom, hogy az lettem, ami. Volt idő, amikor igen, de már megtanultam együtt élni ezzel, és kihasználni a lehetőségeimet. Viszont ha téged zavar, hogy itt vagyok, akkor el is mehetek, te pedig elfelejtheted ezt a délutánt, és visszaállhat a lelkibékéd - jegyzem meg csípősen, és a mellé párosított vállvonás inkább sikerül görcsösre, mint lazára. Dühös vagyok, és talán egy kicsit megbántott is. Csak egy szavába kerül, és tényleg kisétálok azon az ajtón, hogy soha többé ne kelljen látnia.
Eluralkodott rajtam az a rengeteg indulat, sérelem és érzelem, ami az elmúlt években vállamra nehezedett, és Ő tehetett róla, hogy nem tudtam kontrollálni viselkedésem. Megijeszthettem, mégsem tágított, s ez a tény mintha pozitívan hatott volna rám, kicsit kiengedtem. Végighallgattam, amit mond, nem szóltam bele, nem mozdultam, arcárt fürkészve ültem, s egész addig tettem ezt, míg végül beszéd közben félve bár, de rám pillantott. Miután befejezte mondanivalóját, még a hangos helyen is csend telepedett közénk. Vettem egy mély levegőt, és hagytam, hogy régi énem újra úrrá legyen rajtam, s gondolataim is a helyükre kerüljenek, s ne erőltessem magam azzal, hogy el tudom üldözni. -Miután elmentél, sokszor csak az tartott ebben a világban, hogy reménykedtem, egyszer újra a közelemben tudhatlak. Ez az én választásom volt.-ismerem el, s az asztalon keresztülhajolva, még közelebb hajolok hozzá. Arcomra féloldalas, őszinte, de kissé fanyar mosoly ül, de nem tágítok a célom elől. -Meglep, hogy újra láthatlak, úgy ahogy akkor féltem volna gondolni rád. Meglep, hogy olyan vagy, mint én. Ugyanakkor egyik részem akarva akaratlan nem képes belátni, hogy a dolgok nem miattam történtek így. Higgy, aminek akarsz, szörnyetegnek, vagy elme hibbantnak, de nem vagyok hajlandó újra elengedni.-simítom meg arcát, ujjaim végigfuttatva selymes bőrén. Gondoljon gyengének, vagy aminek akar, az sem érdekelne. Megtörtem úgy, ahogy nem akartam, hogy lásson, s beismertem a gyenge pontom, mely csupán egy ember személyében merült ki, az övében. S talán ez az a dolog, amitől tartottam, hogy azzal védelmezni akarom a világtól, ahogy régen is próbáltam, megfojtom, megölöm, a vesztét okozom. De most nem akartam, hogy elmenjen. Most, hogy végre újra láthatom csillogó szemeit.
Kezdőlap
