– Szeretem mások logikáját tanulmányozni. – Úgy gondolom, hogy mások elméjébe való beférkőzés egyszerre érdekes és rémisztő. Az első valahogy felülmúlja a másodikat, mert én tényleg élvezem azt, amikor megpróbálom megtalálni mások gondolatai mögött a lényeget és a logikát. Úgy gondolom, hogy minden történésnek megvan a maga logikus magyarázata még egy olyan világban is, mint amilyenben élünk, hiszen én magam is boszorkány vagyok. A természet erőit képviselem mégis az erőm egyáltalán nem nevezhető átlagosnak. De egy kisebb logika talán lapul mögötte. Szavaira nagyot nyelek, hiszen megígértem magamnak, hogy nem dőlök be többet férfinak. Mégis az egész testem reagált a szavaira. Keresztezem a lábaimat és a kezeimet az ölembe fektettem. Ez amolyan védekezés a részemről, hogy még eszembe se jusson, de ajkaimat mégis olyan szavak hagyják el, amiknek legszívesebben megálljt parancsoltam volna. – Ahhoz nem feltétlen kell a lakásomra mennünk. – Alsó ajkamra ráharapok, hogy még véletlenül se folytassam tovább az utalgatást, de fejem mégis a mosdók irányába bökött. Mintha nem is uralnám a testemet. Vagy csak nem tudok ellent mondani a bennem mélyen lakozó vágyaknak.
Eszem ágában sem lenne tagadni azt, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem. Inkább reakciókat.. mert hogy én érzelmes legyek vagy érzelmeim legyenek, ahhoz nem ártana néhány emberi gondolat sem a fejembe. Ő maga egy ártatlan lánynak tűnik, pont olyannak, akit szívesen húzok fel egy póznára, miután végeztem vele és minden beteges hajlamomat kiéltem rajta, azonban volt itt egy apró másság: természetfeletti városban vagyunk. Itt mindenki ismer mindenkit, és ráadásképpen miután én vérfarkas vagyok, szimplán érzem rajta, hogy ő is az. Bizonyos mértékben legalábbis. Ezeket a nevetséges, hibrid párosításokat amúgy sem vágtam soha, a boszorkányoknak eléggé unatkozniuk kellett ahhoz, hogy ilyesmit hozzanak létre. Vámpírboszorkányok, vérfarkasboszorkányok, kiugró nyuszik a kalapban.... ez a 21. század enyhén szólva is cifra, és felfogni sem tudom, mikor és ki találta ki ezeket a vackokat. - Szóval nem az otthonod az első számú célirány. - billent oldalra a fejem, tudomásul véve, hogy mire is gondol, majd közelebb hajoltam hozzá. Tudomást vettem a reakciójáról, hiszen összezárta a lábait, ám szavai teljesen másképpen hatottak rám, és valószínűleg rá is, mint a testére. Viaskodni próbált tán, vagy valami egészen mást elérni, hogy ne vegyem észre, az egész egyre megy. Már túlságosan is felkeltette az érdeklődésemet. - Nem nézlek olyan... mosdós lánynak. - vigyorodtam el, végignyalva alsó ajkamat.
Őszintén nem tudtam, hogy mégis miért csinálom ezt az egészet. Valamilyen úton-módon szerintem sikerült elveszítenem a maradék eszemet is. Vagy már tényleg nem tudom, hogy mégis miért. De a testemet próbálom úgy irányítani, hogy ne azt sugallja vevő vagyok bármire, de a számat nem tudom, mert az valahogy sokkal inkább a lelkemmel van összeköttetésben, mint az agyammal. Mély levegőt veszek és úgy döntök végül, hogy még a mai estére kijárhat nekem egy kis szórakozás. Ráérek utána halálosan komollyá válni. Közelebb hajolok hozzá és szenvedélyes, mégis rövid csókot lopok tőle és hirtelen egy rendkívül rossz érzés kap el vele kapcsolatban, de még akkor sem hagyom abba, mert nem akarom, hogy észrevegye. Mikor elhúzódom mosoly terül el az arcomon és felpattanok a székemről, majd pedig újra közel hajolva hozzá suttogom ajkaira a következőket. - Mert nem is vagyok az. - Rákacsintok, majd pedig elfordulok és minden további nélkül távozom, mintha nem is történt volna semmi. Képes vagyok megálljt parancsolni magamnak. Nem lettem férfifüggő. Egyedül is épp elég erős és összeszedett vagyok nincs nekem szükségem senkire, hogy ezt elmondja nekem ezerszer. Bár tényleg jó pasi volt a maga módján, szóval kár érte.. De nem vagyok olyan cafka, mint amilyennek a férfiak többsége hisz. Pedig lehetnék.
Tegnap láttam egy festményt. Tökéletes kidolgozású, s mindent elmesélt arról, aki készítette. Valami francia festő, sosem hallottam még róla előtte, annak ellenére, hogy művészettörténelemből diplomáztam. Tulajdonképpen kétszer is. Egyszer a Harvard-on, körülbelül tíz évvel ezelőtt. Előtte pedig az Oxford lelkes növendékeként éltem, s mindig lenyűgöztem a professzoraimat a dicséretes munkáimmal, remek ízlésemmel, kifinomult érzékeimmel. Tökéletes csodagyermeknek tartottak. Ezért is meglepő, hogy egy hozzám hasonló úriember egy ilyen bárban keresi a szórakozást. Általában élvezem a kikapcsolódást a műtermemben, a festékek és agyagdarabok között, de rá kellett jönnöm, hogy ez az antiszociális viselkedés egyáltalán nem szolgálja ama célt, hogy meghósítsam a világot. Igaz, előtte ezt a várost szeretném a kezeim között tudni. Ha kell, az összes emberi tanácstag fejét az íróasztalom fiókjában rejtem el, de nem engedem, hogy megkezdjék a háborút. Ha megtörténik, ők halnak meg először. Erről gondoskodom. S ebben a célban hajlandó vagyok összefogni még ősellenség vámpírokkal is. Belekortyoltam az aranyszínű whiskey-be, majd a pultra helyeztem a félig kiürült poharat. A jégkockák összeütköztek benne, mire elmosolyodtam, hiszen ezt is csak én hallhattam ebben a zsivalyban. Szólt a bárzene, néha lágy hangok érintették meg fülemet. Ez nem egy kocsma. Ízléses hely, mely ad arra, ami benne rejlik. Aki nem idevaló, ne is próbálkozzon a bejutással. Vártam valakit. Aki még nem akart megérkezni. De bíztam abban, hogy hamarosan betoppan. Eléggé édes kis alkut kötöttünk egymással. A véréért cserébe bármit kérhetett volna tőlem... és ezt meg is tette. Végül megtörtént. Giselle megérkezett. Rögtön intettem neki, hogy foglaljon helyet. - Azt hiszem, ezt a hölgyet érdemes meghívni egy italra. - suttogtam a magam rekedtes hangján, némi cinizmussal a lejtésben, majd a lányra sandítottam, aki ekkor már helyet foglalt a pult túloldalán, de mivel a sarkon foglaltam helyet, ez igencsak azt jelentette, hogy közel került hozzám.
Én hittem abban, hogy a szerencse forgandó és ha elég ügyes vagyok meg talpraesett, akkor bizonyos dolgokat még a saját javamra is fordíthatok. Persze azért ez nem működött ilyen egyszerűen, én pedig nem vagyok sem örök életű, sem mindenható istenség, hogy bármit képes legyek megtenni. Ha így lenne, akkor nem szerencsétlenkednék azzal, hogy megpróbáljak egy olyan fiú közelébe férkőzni és lehetőség szerint ott is maradni aki tudomást sem vesz rólam. Egy hete néma a telefonja, már ki sem cseng, én meg elkeseredett vagyok, de nagyon. És ha mindez még nem lenne tökéletesen elegendő ott vannak az új szomszédaink közel egy hónapja. Akik közül valahogyan az egyikük az akinek a közelében a világ összes szerencsétlensége megtalál. Én meg csak makogom a hülyeségeimet, próbálom megtalálni vele a beszélgetéshez alkalmas hangot, de valahogyan nem sikerül ez sehogyan sem. Kerry szerint egyszerűen csak béna vagyok. Én azonban nem tudok mindent ennek a számlájára írni. Ha béna lennék nem tudnék a kezeim közül remek munkákat kiadni, nem lennének megbízásaim. Igaz az utóbbi időkben a bankszámlámat szépen megcsapolta a rengeteg kifizetés, amit annak kapcsán eszközöltem, hogy tönkretettem Lens barkácsüzletét immáron sokadszorra, kétszer a kis zöldségest, amit az a télapó szakállú helyes kis öregúr vezet. És persze ott voltak a leszakadt szárítókötelek, amelyeken temérdek ruha lógott, mindegyik csupa sár lett, Mrs Watts nem volt elragadtatva, igaz én sem annyira, és amikor felajánlottam a segítségemet ezek tisztítására ijedten utasított vissza. Szerintem kedvel engem, csak rettentően kétbalkezesnek tart. A múltkor megrajzoltam őt emlékezetből, nagyon szép asszony. Az arccsontja például kifejezetten magával ragadó. Hogyan mondjam el neki, hogy nagyon szeretném ha a fia modellt állna nekem egy....hálóköntös kollekcióhoz, amely igazi, hamisítatlan kínai selyemből készülne. Egy new york-i szálloda rendelte meg tőlem, szám szerint tíz darab egyedi holmit. Mondjuk a fejembe nem fér hogyan hordhat egy férfi köntöst, a hátán egy óriási fekete sárkánnyal, de ha ők ezt akarják akkor én megcsinálom. Csak ugyebár kellene egy test. Mármint olyan értelemben, hogy ha megrajzolom rajta az ilyen tökéletesen mutatna, és hát szégyen vagy sem az a fiú akit már legalább ezerszer majdnem kinyírtam ilyen volt. Hogy mégis miképpen vegyem rá arra, hogy modellt álljon nekem? Miképpen tudom nála elérni azt, hogy ha elrebegem a csöpp kis számmal, hogy egy héten keresztül naponta nagyjából két órán kellene hát nemes egyszerűséggel anyaszült meztelenül elterülni a kis szuterén puha lila kanapéján...szóval miképpen lennék képes elérni, hogy ne harapjon ott menten ketté a pofátlanságomért? Pedig én komolyan csak rajzolni akartam, csak egyszerűen annyira vonzotta a tekintetem, olyan tökéletesen kidolgozottnak találtam az izomzatát, hogy úgy éreztem rajta mutatna a legjobban az aláhulló, gyönyörűen hullámzó selyem, legyen az akár méregzöld, vörös vagy éppen hófehér. Neki minden szín jól állna. No de az ember lánya nem sétál át lazán a szomszédhoz a kezében egy csokor grafittal, a hóna alatt a vázlatos mappájával, hogy "Helló én vagyok a zizzent csaj aki már majdnem a pokolra küldött jópárszor, lerajzolhatnálak meztelenül? Na jó, az alsó az maradhat." A szöveg is rossz, meg azt hiszem az időzítés sem lenne tökéletes. És ekkor jött számomra kapóra az az ajánlat amelyet a nővérem hozott a számomra, mikor már nem bírta nézni miképpen bámulom sóhajtozva azt a szép bicepszet amikor éppen kosarazik a testvéreivel vagy bütyköli azt aaaa...azt a valamilyen bütykölnivaló járművét.Nem értek ezekhez a masinákhoz, szóval számomra mindegyik egyforma: hangosak és büdösek. Én még vezetni sem tudok, ezért szokta általában a hátsómat Kerry fuvarozni vagy veszem igénybe a nem túl sűrűn járó buszokat...úgy általában az esetek többségében, ha nem éppen gyalogolok. Kellene egy bicikli, de amikor szóvá tettem apának hallani sem akart róla, szerinte a végén még bekacsázom valami kocsi alá, aztán vakarhatják össze a darabjaimat a betonról. Milyen jó, hogy az embernek szerető apukája van. Szóval Kerry szervezte meg végül azt a találkát amire jelenleg tartottam és ahova megint ő hozott el. A nevemben telefonált az illetőnek aki, hááááát...ne szépítsük a dolgot egy vérszívó. A vérem kellett volna neki, illetve Kerry-é is megtette volna, csak éppen a nővéremé kevésbé volt olyan édes mint az enyém. Nem tudom, nem nagyon szoktam a saját véremet kóstolgatni, hogy ebben igazán szakértő legyek, szóval azt hiszem inkább maradtam annál a verziónál, hogy belemegyek az üzletbe. Elvehette volna erőszakkal is, ahogyan már több esetben megtörtént velem, legutóbb egy éve szabadítottak ki egy őrült karmai közül, aki simán úgy használt mint valami csoki szökőkutat, csak a véremből. Nem akarok arra az egy hétre visszaemlékezni, szóval a részemről jobbnak látom, ha úgy teszek mintha meg sem történt volna. Szóval az efféle dolgok nem mentek nálunk ritkaság számba, éppen ezért barátkozott a papám és a családom előszeretettel boszorkányokkal, és különféle rendű és rangú vadászokkal.Rájuk számíthattunk ha bármi baj volt. Kerry azt mondta ha gondolom most is velem tarthat az egyikük, de én inkább nem akartam. Ha a vámpír kiszúrja, akkor ugrott az üzlet.A ruhám kiválasztását ezúttal nem bíztam a nővéremre, bár amikor meglátta mibe óhajtok menni, megkérdezte, hogy miért öltöztem sellőlánynak? Egy diszkrétnek semmiképp sem nevezhető mosollyal nyugtáztam a megállapítást...na szóval kiröhögtem. Ez a ruha szerintem nagyon is elegáns, és most egy impozáns és elegáns helyre tartok, még akkor is ha nem egy étterem, ettől függetlenül szeretem az efféle dolgoknak megadni a módját. A múltkor is jó ötlet volt az a bordó szatén ruha, amiben a nővérem szerint inkább hatottam egy két lábon járó emberi szívnek, mint tündérkének, de sebaj. megvolt a saját ízlésvilágom és én szerettem is ehhez ragaszkodni a magam módján. Szóval mielőtt beléptem volna bárba Kerry még utoljára felmondatta velem a leckét, hogy a Charles nevű pasas hogyan is fog kinézni, meg mi is volt az alku tárgya: Markus Watts-ot, a szomszéd fiút akarom modellnek, csupaszon egy héten keresztül, önszántából....az önszántából részben kellene segítenie a férfinak, aki felé most tartottam. Nagyot nyeltem mikor megpillantottam már befelé haladva, de igyekezve a lábam elé nézni, nehogy sikerüljön egyenesen a pultnak vetődnöm, és azt gondolják már ittasan léptem ide be. Nem ittam alkoholt, mert túl hamar a fejembe szállt és olyankor még nagyobb baromságokat voltam képes csinálni. Szóval jobb a békesség alapon inkább nélkülöztem, maradok a jól bevált citromos ásványvíznél. Remélem kis citromkarikákat is kapok bele, azokat nagyon imádtam.De ha ciki itt ilyesmit kérni, akkor egye fene ennyi még belefér, legfeljebb kell egy kis segítség, hogy hazajussak. Lehet az még nagyobb ciki. Na mindegy. A férfi egész külseje megnyerő és igazán magával ragadó, ahogyan fogad. Tökéletesen megszeppenek, de már oldódom is fel, amikor hellyel kínál. Nem szoktam én azért ilyesmihez sűrűn hozzá, és azért zavarba lehet vele hozni. - Én...nagyon örülök...Chaaaaaarleeeess.- hogy ezt miért kell ennyire hangsúlyosan mondani? Hát leginkább azért, hogy tudassam vele, mindent tökéletesen megjegyeztem leginkább a nevét. Rögtön bókkal indít, én meg úgy elvörösödöm, mint egy tál forrázott rák. Ha nem lennék vele tökéletesen tisztában, hogy miért ilyen udvarias, akkor talán még el is hinném amit mond.Inkább az jut eszembe, hogy a véremnek egészen más az íze olyankor ha alkohol is van benne? Erre azt hiszem még majd rá kell kérdeznem, meg arra is, hogy ebből most mégis mennyit óhajt majd fogyasztani? Szóval ez a szívesség mennyi étkezést foglal magában? Kicsit morbid a dolog mások számára tudom, de nem az enyémre. Bólintok, és összeszorítom az ajkaimat, majd már fújom is ki a levegőt és némi cöccögés után szólalok meg, ahogyan helyet foglalok ahova éppen segít leülnöm. - Az ital mellé kérhetek egy kis citromot is? Kis karikákra vágva egy hangyányi cukorral megszórva?- valószínű a kérésem nem hétköznapi egy ilyen helyen, de az italokhoz szoktak citromkarikákat adni nem? Akkor csak lennie kell. Bűbájosan mosolyodom el, majd megköszörülöm a torkom. Mivel elég közel került hozzám úgy tudnék csak elhúzódni tőle, hogy hátradőlök, ami tekintve az ülő helyzetemet elég kifacsart látvány lenne, szóval maradunk egyelőre így, bár mivel frusztrál picit a dolog, tekintettel arra, hogy most találkozunk először ezt úgy lazán szóvá is teszem neki. - Bocsásson meg de ez így itt én az én kis magánszférám.- emeltem meg a kezemet és magam előtt egy kisebb részt félkörívben megrajzoltam, majd őelőtte is megtettem ugyanezt a mozdulatot és befejeztem a gondolatsort is. - Ez meg itt a maga privát zónája. Én tiszteletben tartom az önét, ebből következően ön is az enyémet, és akkor itt mi most nagyon jót fogunk beszélgetni.- ajjaj, lehet, hogy rosszul indítottam, de valahogyan nem szerettem, ha túl közel vannak hozzám, azzal mindig a frászt hozzák szerény személyemre.Igaz azért pár kivétel volt ez alól és az egyikük éppen egy vámpír de akkor is. Igaz lehet tök hülyeség volt az egészet még csak megemlíteni is, hiszen ha egyezségre jutunk - márpedig remélem, hogy arra jutunk - akkor annyira közel lesz hozzám, hogy attól közelebb nem is tudom...hacsak nem úgy akarja csinálni, hogy lecsapolja a véremet. Vannak finnyásabb vérszívók akik nem harapnak, hanem kortyolgatnak, pohárból. Ahogyan azt Charles is teszi nem mellesleg egy pohár italt látok előtte és érzem is, hogy már ivott. A hajamat a fülem mögé kezdtem tűrögetni zavaromban, és úgy pislogtam vissza rá nagy őzike szemekkel. - Szóval? Akkor...hát itt vagyok. Beszélhetünk a...aaa...atudjamiről.- hadartam el egyben a végét, majd éreztem, hogy megint elvörösödöm a kislábujjam körméig, de úgy totálisan.
Az Ördög szeret keringőzni. S én mióta vagyok jobb az állítólagos ördögnél? A tánccipőm folyamatosan ott lapul a cédrusból készült, sötétbarna színt árasztó szekrényemben, melyet hálószobámban őrzök. Rejt egyéb titkokat is, nemcsak holmi cipőket és kacatokat, melyek már valójában a kutyának sem kellenének. Elmosolyodtam, mikor láttam, hogyan borul teljesen pírba az arca. Imádtam a nőkből efféle reakciót kiváltani, habár mint mindenkinek, nekem is megvannak a szabályaim ezen a téren. Ő túl éretlen még, túl fiatal... vagy éppenséggel pont a legjobb korban van, a legzamatosabb és legízletesebb? A vérének illata tagadhatatlanul finomabb bármi másnál, nem véletlenül akartam vele egyezségre jutni. Cserébe is tudtam mit ajánlani, s igazán nem nevezheti ezt az üzletet unfairnek. - Teljesítse a kérését - fordultam ismét a kiszolgáló irányába. Fiatal, éretlen kis sihanc. Úgy leste a lány szavait, mintha ezer dollárosok lógtak volna ki Giselle blúzából. A jó illem megkövetelte tőlem, hogy mindezt próbáljam figyelmen kívül hagyni, elvégre nem az én problémám, és nem az én dolgom, hogy mit csinál ez a lány, ha nem velem van vagy lesz. Az együtt töltött időnk eléggé csekélyesnek fog számítani, ráadásul nem hiszem, hogy képes leszek rá úgy tekinteni, mint nőre... sokkal inkább kislányra. Mellettem annak számít. Mindezek mellett persze... jó lesz valami állandót tudni az életemben, a vér pedig mindig szükséges. Erre a célra pont megfelelő. - Bocsásson meg, nem szándékoztam megsérteni a privát... szféráját - köszörültem meg a torkomat, majd kissé hátrébb dőltem, és belekortyoltam abba a martinibe, amit nemrég rendeltem ki. Igencsak finom, közben pedig a lány is megkapta a citromkarikákat curokkal. Érdekes ízlésre vall, meg kell modnanom, de azt hiszem, tud majd ennél érdekesebb információkkal is szolgálni. Legalábbis bízzunk benne. Csakis akkor megyek bele az üzletbe, ha biztos vagyok benne, hogy mindketten ugyanannyit adunk bele, egyikünk sem többet vagy kevesebbet. - Igencsak örvendetes számomra, hogy eljött - billent oldalra a fejem. - Beszélhetünk a tudommiről, természetesen. Bár bizonyos vagyok benne, hogy már tudja, mit akar kérni cserébe. Nekem szükségem van valakire, aki hozzájárul a vacsorámhoz. Ennyi és nem több. Nincs szükségem egyéb szolgáltatásokra, hízelgésre, társalgásra - terítettem le a lapjaimat elé. Már megvan a nő az életemben, Vivienne minden efféle igényt kielégít, és belőle is tudok táplálkozni ember lévén, de egy tündér vére sokkalta... többet jelent. - És biztos vagyok benne, hogy már tudja, mit akar ezért cserébe. Vagy tévedek, esetleg túl sok amit akarok?
Könnyen zavarba hozhatós fajta voltam, bár fejlődőképes is egyben. Régen már attól zavarban voltam ha valaki kiejtette a nevemet. Bár azt hiszem ebben a tökéletességet először az anyukám érte el. Pici gyermek koromtól Zizi-nek hívtak, amely mintha előrevetítette volna, hogy felnőttnek sem leszek éppen tökéletes, kicsit azt hiszem hangyás is, de ki bánja, ha ezzel vidámságot csempészek mások arcára? Szóval a Giselle valahogyan csak akkor jött a mamám szájára, ha valami nagy kópéságot követtem el, és jött utána a letolás. Minden más esetben csak a kedvesebb és rövidebb becézés volt. Szóval ha azzal a bizonyos hangsúllyal a teljes keresztnevemen szólított, akkor ajjaj, elgondolkodtam azon vajon melyik csínytevésemmel buktam le. Mert volt belőle nem is kevés. Mára már nem vagyok ennyire móka-mimi, mostanság már inkább a szerencsétlen bénázásaimról vagyok híres, vagy inkább hirhedt. És pontosan ezért jön nekem kapóra ez az egész, amely miatt most belementem ebbe a találkozóba, és itt vagyok ezzel a furcsán elegáns és roppantul kifinomult vámpírral. Szóval a vérem fog neki kelleni, ahogyan azt már korábban az alku tárgyaként vázolta a nővéremnek, én meg hát szívesen adok belőle, ha cserébe ugyebár megkapom amit szeretnék. Csak ugye itt jön a képbe az, hogy nagyon könnyen zavarba jövök és egy ilyen téma felvetése, még ha egy sokat látott férfi előtt valószínű nem lenne meglepő kérésem, azért nem olyan egyszerű előhozakodni vele. Előző éjjel voltak álmatlan óráim a szobám nyugalmában heverészve és azon gondolkodva mit is kérjek. Olyan volt ez az egész kicsit mint egy kicsavart tündérmese, amelyben eljön a gonosz nagy varázsló, és cserébe a lecsapolt cseppecskékért elém teríti az egész világot. Jelen esetben azonban a világ nekem a szomszéd házig terjedt és a jó testfelépítésű Markusig, akit annyira nagyon szerettem volna megrajzolni. Kerry hallotta, hogy még nem alszom, ahogyan hallotta, hogy mekkorákat sóhajtozom. Szerette volna tudni, hogy mi a baj? Bárcsak meg tudtam volna neki magyarázni, hogy mióta Wattsék ideköltöztek én is szeretném tudni, hogy mi a baj? Hogy miért művelem ezeket az ostobaságokat folyamatosan? Hogy miért nem vagyok képes épkézláb és egyszerű lányként viselkedni az egyetlen olyan srác közelében, aki képes volt engem megihletni, és annyira vágyom, hogy alkothassak, hogy láthassam őt, hogy belemerüljek akár órákon keresztül a rajzaim közé, őt bámulva önfeledten. Félreérthető lennék? Igen azt hiszem a nővérem is így gondolja, meg azt is gondolja, hogy a rajongásom gejlert kapott és most nem Dorian felé megy a nagy álmodozás, hanem az autóbütykölő egyetemista felé. Persze ő még sok mindent nem tud, de akármennyire is szeretem a testvéremet sok dolgot nem fogok az orrára kötni, ahogyan azt sem, hogy a művészi ambícióim kiélése a cél. De ha valóban így lenne, akkor nem lenne egyszerű elé állni és megígérni mindent akár a csillagokat is lehazudni az égről, csak álljon nekem modellt? Nem, ez valahogyan nem ilyen könnyű, mert hát az igazság az, hogy csupaszon szeretném, csont merő csupaszon. Charles szavai zökkentenek vissza a bárba meg az, hogy megkapom a citromkáimat legyen bármennyire is meglepő a kérésem, mert tudom, hogy az. Ránézek a pultosra, zavarbaejtően bámul, aztán vissza a vámpírra és látható, hogy az előbbi pír ha lehet még vörösebb rajtam, most már egy komplett tálnyi céklára emlékeztetek, szerintem ha így folytatom nem a szürke ötven árnyalatát fogom megfutni hanem a vörösét. Vörös, mint a vér színe, a véré amely most az enyém, és ami tulajdonképpen az egész találkozó alapja. Elmosolyodom, amikor végül elém kerül a cukor is, az első karikát kezdem belemártogatni, de még nem nyalogatom le róla a kristály szemeket, azon morfondírozok, hogy vajon ezen a helyen mennyire megy furcsaság számba, amit most éppen művelek? Valószínű nem fognak rajta meglepődni, persze a hely elegáns volta megkövetelne némi visszafogottságot és én igyekszem is. De időnként hajlamos vagyok a művészi bohóságra, hogy azt teszem amihez éppen kedvem van és ahogyan éppen kedvem van. Biccentek mintegy megköszönve, hogy kissé hátrébb helyezkedik, és ezáltal felveszünk egyfajta társalgási pozíciót. valahogyan nem tudom, furcsán voltam összerakva belátom, de abban is biztos voltam, hogy talán nem tudnék olyat mondani vagy tenni amivel ebből a kissé különös és egzakt tartásából kizökkenteném őt. A citrom egyébiránt nem csak azért kellett, hogy megegyem, hanem, hogy valamennyire képes legyen lefoglalni a kezemet, mert ha szabadon marad akkor valószínű addig matatok, amíg a pultostól el nem kérem a tollát és nem kezdek vele egy szalvétára firkálgatni. Mert amúgy ennek a vámpírnak igazán megkapó arcberendezése volt. - Mondták már magának amúgy, hogy remek kalap modell lehetne? Le merem fogadni, hogy a régi időkben hordott ilyesmit...hm...igazam van? Kalap, cilinder mindenféle tökfödő.- fogtam az eddig mártogatott citromkarikát és bedobtam a számba, hogy amíg rágcsálom addig is összeszedjem a gondolataimat, hogy képes legyek kinyögni mit várok a véremért cserébe. Elég bizarr üzletelés, de ő legalább úriember módjára intézi ezt és én is kapok cserébe valamit. Oldalra sandítottam, és a poharakat törölgető pultos a szeme sarkából nézett. Reméltem, hogy bármiről is esik szó az nem fog innen kijutni, nem fog avatatlan fülekhez visszajutni az információ. Charles ilyen szempontból megbízhatónak tűnt, bár nem vagyok éppen olyan remek emberismerő...jelen esetben vámpír ismerő, hogy ezt meg tudjam ítélni, úgyhogy inkább maradjunk annyiban, hogy reménykedtem. Szóval a citrom rágcsálása közben meg amíg felmértem a környezetemet, ahogyan forgattam a fejemet, igyekeztem figyelni arra is amit ő mondott. A második karikát is megfogtam és azt is tapicskálni kezdtem a cukorban, az előző kissé kesernyés íze egészen kellemesen marta a szájpadlásomat.Persze hogy tudtam mit akarok kérni, különben nem mentem volna bele az egészbe. Két dolog is megfogalmazódott bennem, és azt hiszem ezért dupla adag járt volna neki, szóval mindkettővel elő fogok rukkolni, csak reménykedtem benne, hogy nem talál majd szemtelennek vagy ilyesmi, és hajt el mint a piaci legyet szokás.Még az utolsó maradékait rágtam a citromnak, közben rendületlenül bólogattam mint egy perpetum mobile, aki úgy tűnt abba sem akarja hagyni. Lenyeltem az utolsó falatkákat, és csettintettem a nyelvemmel. - Én...én nem is szeretnék semmi egyebet, hova gondol?- nem volt a hangom méltatlankodós inkább csak a miheztartás végett jegyeztem meg, illetve azért, hogy tudja eszemben sincs sem kikezdeni velem, sem pedig társalkodónőnek szegődni mellé. Végigpillantottam rajta és jobb kezemet a mellkasomra tettem mintegy előzetes mentegetőzés gyanánt. - Egyrészt nem olyan tündérke vagyok én, még akkor sem ha édes a vérem, másodsorban pedig már bocsánat de maga nagyon öreg....úgy értem, hogy öreg vámpír lehet...- hoppácska remélem nem sikerült belemásznom valami olyanba amibe nem kellett volna, úgyhogy mentegetőzés gyanánt, tovább tereltem - Éppen ezért gondoltam, hogy esetleg sikerül megállapodnunk, és én annyi vért adok magának amennyit csak szeretne, úgy az elkövetkezendő egy évre. Persze azért szeretnék még életben maradni. Szerintem ez még korrektebb ajánlat mint amit esetlegesen egy vagy két alkalomra várt volna, ellenben két dolgot is szeretnék öntől cserébe kérni.- Kerry a telefonban csak egy dologról tett neki említést, illetve ezért kétszeri alkalomról, így aztán itt volt az ideje, hogy Zizike visszavegye az irányítást a saját dolgai felett és rendbe kapja az életét, ha már volt a sors olyan kegyes és egy idős, tapasztalt és korrektnek tetsző vérszívót sodort tündéri útjába. - Szóval két ajánlatom van az ön számára.- felemeltem a szabad kezem mutatóujját az ég felé biggyesztve, a másikkal még mindig a citromkarikát mártogattam a cukorba, majd bedobtam a számba és rágcsálva rajta kicsit félrepakoltam a jobb oldalra. - Az első az eredeti ajánlat: kétszeri alkalomra a vérem, és egy szívesség cserébe, amit vázolni is fogok önnek. Vagy egy éven keresztül, havi két alkalommal állok a rendelkezésére a....khm...vacsoráihoz, de ezért cserébe még egy szívességet kérek öntől a másikon felül természetesen.- fejeztem be végül és rágcsáltam tovább a citromkámat, a fennmaradó karikát pedig belepöcköltem a cukorba, és amikor ezzel a művelettel megvoltam, nagy szemeimet rámeresztettem a velem szemben helyet foglaló és kimérten várakozó Charles-ra, végül a saját szavait dobtam vissza neki a saját oldalamról. - Vagy esetleg túl sok amit akarok?- bűbájosan mosolyodtam el. lehet, hogy szeleburdi voltam, lehet, hogy időnként kiborító, és nagyon nagyon gyerekes. De tudtam mit akarok...még volt egy fontos dolog amit akartam és ezért egy éven keresztül a véremet adni nem is tűnt olyna nagy áldozatnak.
Szavai megmosolyogtattak. Sosem volt legfőbb kellékem a kalap, s mint ruhadarabot, lehetőleg mindig elkerültem. Ám tőle mindezt próbáltam bókként felfogni, értelmezni... ez is meggyőzőtt arról, hogy talán lassan feloldódik a társaságomban, a komoly témától eltekintve is. Jó ideig csak az arcát figyeltem. Mondhatni, ennél jobb tevékenységet aligha találhattam volna. Nem is értem, vajon miért nem találkoztam még vele eddig, hiszen ez a város elég nagy, de azt kell mondanom, hogy akit ismernem kell, azt mindig tudom hová tenni. Bár talán kettőnk találkozásának ideje talán most jött el. Remek! Jobbkor nem is jöhetett volna. Csak azt kell kiderítenem, hogy hol is áll ő jelenleg... a jó vagy a rossz oldalon. Habár ez talán ostoba kérdés tőlem. Tőlem, ki mindkét oldalon képes helyet foglalni, attól függ, hogy mi kínál többet. Meg kell válogatnunk a barátainkat, főleg ha az illető olyan bonyolult személy, mint én. Ez egy remek tanács lehet számára. - Ebben bíztam. Pontosabban, inkább tudtam, hogy a szándékaink a helyzethez mérten tisztességesek egymással szemben - mondtam teljesen tiszta lapokkal játszadozva vele. Egyelőre azonban nem tudom, hogy van-e nála egy sor, esetleg a lapjai sokkal magasabb értékűek-e, mint az enyéim. Csak egy tündér. Oly' fiatal. Ugyan, milyen veszélyt jelenthetne rám? S mindezen mosoly csak akkor fagyott az arcomra, mikor a koromat kezdte el firtatni. Meglehetősen bátor dolog. Nem sokan mernek ilyesmit tenni. - Hm, nemcsak a véred édes, de úgy tűnik, van is belőle elég. - köszörültem meg torkomat, majd ismét belekortyoltam a poharamba egy halk sóhajtás társaságában. Végül megszólalt, én pedig elmosolyodtam ismét, ekkor már sokkalta bátrabban - nem mintha az előbb szétrobbantam volna a szerénységtől - mint az imént, majd újabbat kortyoltam. - Nekem ritkán adnak ultimátumot, hogy csupán két lehetőségem és választásom van. Ön egyre inkább bátrabb. Vagy inkább vakmerő? - szűkültek össze szemeim, ám nem engedtem, hogy azt lássa, esetleg túl komoly lennék. Mindezen szavakat mosoylogva mondtam ki. - Az egy éves időtartam számomra kecsegtetőbb. Nincs túl sok időm pár alkalom után rögvest új áldozatot keresni, aki ily módoin szerződést kötne velem - hajoltam hozzá közelebb. - Beszéljen, mit vár hát tőlem cserébe?
Mosolyog. Ez már jó jel, kivált ha azt egy vámpírtól kapom. Mert vannak ám olyanok akik nem szólnak semmit, csak nagy átható szemekkel néznek rám, és szeretnék olyankor a fejükbe látni, de a legtöbb esetben a vámpírok blokkolják előlem a gondolataikat, már legalábbis az idősek képesek erre. A fiatalabbak, vagy a kevert vérűek nem annyira gyakorlottabbak ebben. A velem szemben helyet foglaló Charles azonban teljesen biztos voltam benne, ha csak egy picit is hozzáérnék teljes feketeség lenne előttem. Olyan mint amikor bekapcsolom a televíziót és éppen az üres, egyenletes statikus zaj megy benne szünös szüntelen. Szóval inkább nem kísérteném a sorsot, és már csak azért sem, mert azzal mindenképpen kockára tenném az alku alapomat. Lehetőségem van valamit adni és cserébe olyan dolgot kaphatok érte, amit azt hiszem normál esetben nem tudnék elérni, vagy legalábbis nagyon szégyelném magam a kérésem miatt. Két olyan dolog ami két különböző fiúhoz köthető és mindegyikhez másképpen. Az egyikhez közelebb szeretnék kerülni nem félreérthető módon, a másiktól pedig távolabb mindenféle formában. És most olyan esélyem van mindezt egyszerűen elérni, hogy cserébe egy évre eladom magamat egy vámpírnak. Ha ezt anyáék még csak sejtenék is, és azt főleg, hogy mindez Kerry ötlete volt azt hiszem kitörne a teljes családi dráma. Évszázadok óta nem volt arra példa a családunkban, hogy egy tündérke önként adta volna oda magát egy vérszívónak, én pedig ezt egy éven keresztül akarom csinálni. Az egyik kérésemet még értenék, de a másik előtt olyan tekintettel és ábrázattal állnának, mintha most nézték volna végig, hogy egy nagy adag jéggel nyakon öntöm magam. Elment az eszem? Nem, éppenhogy most jött meg, és a kezembe akarom venni a sorsomat és elegem van abból, hogy képtelen vagyok őt kiverni a pici fejemből, hát tegye meg helyettem más, vegye el tőlem és soha többé ne adja vissza. Persze anya szerint megbízni egy idősebb vámpírban felelőtlen cselekedet, engem azonban ez sem érdekel. Megteszi amit kérek, és én is állom a szavamat. Ez egyszerű üzlet amit vérben mérnek feléjük, és ha a szavukat adják valamire akkor azt be is tartják. Nem értek az efféle dolgokhoz, nem tudom amúgy ez nekik miért olyan fontos, de az és kész, és erre figyelnek is. Én csak nagy szemekkel figyelem ahogyan beszél, és azért a levegővétel is nehézkes még jelen pillanatban mégpedig azért, mert a hangja nagyon tekintély parancsoló és szigorú, ugyanakkor bőrt simogató. Ez biztosan valami sajátságos jellemvonásuk, engem mégis kiver a lúdbőr, de előnyömre legyen mondva igen erőteljesen küzdök azért, hogy ne gyengüljek el. Ebben segítenek a citromkarikák amikkel még mindig bűvészkedem, meg a tálka cukorral. Azt hiszem ha édes a vérem az leginkább annak köszönhető, hogy a fajom egyes tagjaival ellentétben én mindenevő vagyok, és annyi félét eszek össze, hogy a szervezetem nem győzi feldolgozni. Persze marha szerencsés génekkel születtem, mert nem látszik rajtam. Kóstolt már valaki spagetti tésztát helyes kis pirított szalonna darabokkal, túróval, köpült tejfölével és az egész nyakon öntve finomra őrölt barnacukorral? Na ebből én hat jól megtermett dokkmunkásnak beillő adagot képes vagyok begyűrni egy esti filmnézés alkalmával. Igaz kislánynak pufók voltam, de felnőtt koromra, hát ilyen lettem mint most, és tömhetek magamba akármit, nem hízom...olyan sokat. Lehet köze van hozzá annak, hogy időnként eljárok edzeni Kerryvel, ám erre is ritkán kerül sor, mert ez is inkább ideiglenes fellángolás nálam. Elég sok minden az, de sajnos nem minden. Szóval most is már majdnem a tömény cukrot ropogtatom a fogaim között, és a pultos elég érdekes arccal bámul rám, és én meg vissza rá, amolyan „Most mi van?” fejet vágva, mert nem értem mit kell mindenen fennakadni? Én ezt szeretem és így szeretem. Szóval gondolatban vállat vonok, nem a csapost akarom szórakoztatni, hanem egy komoly megbeszélésen vagyok itt és eszerint is akarok viselkedni. Igyekeztem mindenre felkészülni és amennyiben az ajánlatom nem annyira kecsegtető a számára akkor bevetek majd egy kis marketinget is, de ott még nem tartunk. Komolyan kicsit egyébként abszurd a dolog, hogy neki kell az én vérem, mégis én akarom jobban adni. Talán azért mert ami cserében várható nekem talán fontosabb mint neki a tündér vér. Végül aztán noha az ultimátum láthatóan nem tetszik neki, mégis kíváncsi lesz arra mit is szeretnék tőle. Ha az ember lánya hónapok óta szenved valamitől amit szeretne megtenni és évek óta valami mástól amitől nem tud szabadulni az hovatovább vakmerővé teszi, és bizonyos helyzetekben ezen tulajdonsága szépen ki is ütközik, úgyhogy talán ebből a szempontból nem is olyan meglepő amit tettem. Mármint, hogy ezzel az egésszel előrukkoltam. Nagyon gyakoroltam rá amúgy otthon a tükör előtt. Persze mivel nem ismertem a vámpírt akkor még, ezt a funkciót az én kedves Dörmögi medvém töltötte be, aki nem volt ugyan ilyen kifinomult mint Charles, de a plüssök között legalább annyira korelnöknek számított, mint az övéi között a vámpír. Összeszűkülnek a szemei, és némi mosoly is felfedezhető az arcán. Ó mennyei tündérseregek! Ez most jót jelent vagy nem? Szóval ebben a pillanatban még igencsak várakozó állásponton vagyok azt illetően, hogy na most akkor mi is lesz, elfogadja vagy sem az egy éves időtartamot? Azért lássuk be ennyi időn keresztül tündérke vérhez jutni úgy, hogy a kaja házhoz megy nem fecseg, nem mond semmit csak odakínálja a formás kis nyakát, csuklóját az mégiscsak főnyeremény lenne bizonyos körökbe. És akkor ehhez az én aprócska két kérésem igazán semmiségnek hat. Mégpedig azért mert ez számára szinte semmibe nem kerül, nekem viszont a további éveimet szépítheti meg. Közelebb hajolva mondja ki végül azt a pár szót amit én annyira vártam és amitől majdnem kiugrottam a bugyimból. Érdekli az ajánlatom, na akkor már félig sínen vagyunk, kérdés, hogy hajlandó esetleg bele is menni? No most én is közelebb hajoltam, nem akartam, hogy a csupafül pultos minden szót tisztán halljon. Mondhattam volna a saját kis nyelvünkön, biztos vagyok benne, hogy Charles beszéli valamelyest, vagy legalább pötyög belőle pár dialektust, de maradok inkább a saját anyanyelvünknél, mármint a közösnél. Egy darabig forgatom a szemeimet, végül aztán az ujjamat belemártom a cukorba, beledugom a számba és lenyalogatom róla a cukrot. Kell az édes, hogy felpörögjön az agyam, és ki merjem mondani amit szeretnék. - Hátizé...egyszer egy bűvölést valakire, egyszer pedig egy elmetörlést, rám.- nem sokat szórakozok azzal, hogy miképpen vezessem be a dolgot, így aztán a magyarázat része ezután következik, bár azt is gondoltam, igaz nem láttam, mert tükör nem volt a közelben, de az arcom lángolt, mint a pokol tüze, és tuti, hogy halálosan vörös, pipacs színben úszott mindkét orcám, amikor tovább beszéltem neki. - Van egy fiú, akit....nagyon szeretnék lerajzolni, de olyan nagyon....fúúúú nem is tudom milyen nagyon, de szóval nagyon. A bibi csak az, hogy nem snassz rajz lenne, hanem hát...úgy teljesen pucéran. Aktot akarok rajzolni róla, mert olyan teste van. Pfhúúúú...szóval valahogyan a művész lelkem nem tudja megállni, hogy ne rajzoljam le, hogy aztán ruhákat tervezhessek rá. A baj az, hogy ki nem állhatjuk egymást, mióta csak a szomszédunkba költöztek. Szóval megszólítani alig merem, nemhogy ilyesmit kérni tőle. Rá kellene venni, hogy modellt álljon nekem méghozzá önszántából. Ez az egyik. A másik.- na ez a keményebb dió, amiről irgalmatlan ciki volt beszélnem kivált egy idegennek, de ez a férfi már annyi mindent látott hosszú élete során, hogy a reménytelen szerelem bizonyosan nem hat majd rá újdonságként. - Szóval van valaki akit szerettem....szeretek. De nem akarok, mert....tudomást sem vesz rólam, átnéz rajtam, nem kellek neki. És én nem akarom, hogy folyton ő járjon a fejemben, hogy mindig hozzá akarjak rohanni, hogy vele akarjak lenni. Nem akarom. Meg akarok az érzéstől és az emléktől is szabadulni. Ezt kellene elvenni tőlem. Kerry szerint maga képes erre, képes arra, hogy ezt megtegye.- nagyon célt akartam érni, úgyhogy átnyúltam mellette a pulton és a sótartó mellé helyezett tálról elvettem az egyik kést. Nem tudom miért csináltam amit csináltam, de azt hiszem ez volt a marketingem. A bárban nagyon sokan voltak, a pultos is figyelt bennünket, én viszont olyasmit tettem....a kés éle a vékony bőrt felsértette és egy apró kis csepp buggyant ki a mutató ujjam hegyén, ott vöröslött a rubint csepp, amit Charles felé nyújtottam a kezem, le nem véve róla a szememet. - Azt szeretném, hogy tudja megéri magának mindez. Tessék!- mozdítottam meg a kezemet egyenest felé tartva azt. A mozdulat kívül állónak másnak tűnhetett, de ő nagyon is tudta mi ez, ahogyan én is.
Soha ne mondd, hogy soha. Pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartottam azt a szituációt, hogy beüljek egy ehhez hasonló bárba, és italt kortyolgassak, miközben vártam valakit. A cigaretta néhány szippantás után már olyan volt, mintha nem is két perce vettem volna elő a zsebemből, s gyújtottam volna rá. A kiszolgáló rosszalló szemmel méricskélt, hisz valószínűleg ki nem állhatta, ha valaki a pultnál fújkálja a füstöt. Már szándékosan is csináltam, direkt fújtam az irányába, és szám szegletében egy állati, sokkal inkább ördögi vigyor rajzolódott. Láthatta rajta, hogy ha valakivel, hát velem nem húzhatott csak úgy ujjat, elvégre sokan mondták már a múltamban is, hogy olyan férfi szerepében tetszelgek, kinek mellékzsebében bármilyen fegyver meglapulhat. Megtanultam óvatosnak lenni az élet iskolájában, kitanított a gyermekkor, a testvéri és szülői szeretet hanyag stílusa, s ugyan tudtam, hogy bármikor találkozhatom önnön magammal az utcán, elintéztem azzal, hogy nem gondoltam erre a tényre. Ha tudni akarnék Patrickról, már felkerestem volna, de a helyzet még mindig változtatlan. Nem vagyok kíváncsi rá, és arra sincsen szükségem, hogy valaki tükröt emeljen elém, s elmondja, mit is rontottam el az életemben. Tudtam, hogy ki a prédám. Még két napja fedeztem fel a nőt, éppen meggyilkolt egy férfit egy sikátorban. Nevetséges közhelynek tartottam mindig is a gyilkolás eme formáját, hiszen én magam az előkelő módszereket részesítettem előnyben. Azt, ami passzolt az ujjaimhoz, például egy jól fogható, drága markulatú kés, egy lekövethetetlen fegyver. Vagy egyszerűen az ujjak szorítása, egy éles mozdulat, és reccsen a nyak. Ha megkérdezné bárki, mit szeretek ebben, nem tudnék ép választ adni rá. Boldoggá tesz mások élete fölött dönteni. Szóval. A nő. Gyönyörű. Utáltam azonban a kétszer mázolt árut, s a gyilkolási módján látszódott, hogy egyáltalán nem tiszták a gondolatai, úgy dönt életekről és sorsokról, hogy nem érez irántuk semmit. S ez nem követendő példa. Már kilestem, hová szokott járni. Ha nem őt várnám itt, be sem léptem volna ebbe a bűzös helyiségbe, amiben csak alkohol és drog, cigaretta furcsa egyvelege facsarta az orromat. A nevét is tudtam. Miss Sanford.
Mit kerestem épp egy ilyen helyen? Munkát. Világ életemben szerettem a párpult mögött forgolódni, ez lehet, hogy valami rosszul berögződött hepp volt nálam, lehet, hogy pusztán csak azért tettem, mert kellett valami, ami a földön tartott. Nos, mivel utóbbi elszállt, vele kicsit én is, így nem sok örömöm maradt. Jared felszívódott, rá jellemző, bár jelen pillanatban elég szokatlannak tűnő módon. A nagynéném köddé vált, akárcsak a mostohaapám, még szép, hogy mind a ketten azt állították, nem tűnnek el ismét. Az ígéret szép szó, de ha egy több száz évem vámpírboszorkány mondja, kicsit olyan volt, mintha azt mondták volna, amit hallani akartam. Mert meglehet, épp erre volt szükségem. Aztán kikapcsoltam. Miért? Mert a lány, akit ugyan nem ismertem a velejéig, de meggyőződésem szerint értékes része volt a társadalomnak, mellékesen kicsit magamat is láttam benne, a lányt, akit elvakított a szerelem, még közelebb állt a szívemhez, azt hittem, nem tudtam megmenteni. Ez épp elég volt a sorozatos balszerencsék és csalódások után, besokalltam és nem láttam más kiutat. aztán felbukkant, közölte, hogy él, és most valahol megragadtam a "semmi sem érdekel, mégis vannak dolgok, amikkel törődnöm kell" állapotban. Ez valami olyasmi, hogy ha szerencsétlen részeget találok, nem biztos, hogy megállom a szomjam féktelenségét és életben hagyom, de az is előfordulhat, hogy a kórházba irányítom, maximum nem ér el odáig, de én megpróbáltam. Az is csoda volt, hogy nem csavarodtam be teljesen, csak épp annyira voltam most földre szállt, amennyire soha nem mertem. Az elmúlt napokban folyamatosan furcsa érzések fogtak el. Mondjuk az, hogy követnek. Közel a hatszázhoz, azt is megéreztem, ha valaki szaglászik utánam, nem hogy azt, hogy most is figyel. Igyekeztem nem törődni vele, de napok óta kerülgetett az érzés és annyira nem fogott el az öröm, ami azt illeti. Pláne, hogy a múltban is volt aki megfigyelt, és Killian képe úgy villant be agyamba, hogy megszédültem a gondolattól és hirtelen a bárban lévő összes embert körülvette az a bizonyos aura, amit képes voltam látni. A koncentrációm szétesett ugyan, de épp ennek köszönhetően lettem figyelmes egy férfira, aki egyenesen rám mered, ahogy előlépek a pult mögül. Bájos mosolyt varázsolok arcomra, kezemben egy tálcával indulok el felé, és bár a mosolyom semmi hátsó szándékról sem árulkodik, hangom olyan közönyös, hogy azzal már szinte a levegőt el lehetett volna vágni kettőnk között. -Hihetnék a véletlenekben, de nem hiszek. Napok óta a sarkamban vagy, hát bocsáss meg nekem, hogy betelt a pohár, és szeretnék végre a szemedbe nézni. Nem vagy kirakat, hogy bámuljanak. Mit akar tőlem?-érdeklődöm, úgy elé állva, hogy ne tudjon elmenekülni, szememben vad tűz ég, elutasító és cseppet sem bizalomgerjesztő.
Nem számítottam ilyen gyors lebukásra, ám a szemem sem rebbent, mikor odasétált hozzám, és szavakkal kezdte meg azt a bizonyos támadást. Más nők esetében nem nyeltem le az efféle viselkedést, de túl sokan voltak körülöttünk ahhoz, hogy a nyakát megcsavarva verjek észt a fejébe, ráadásul nem is ez volt a fő célom vele kapcsolatban. Inkább kijózanítani kívántam, mintsem bántani, habár ha nem él a módszerekkel, amiket ajánlani tudnék neki, még könnyedén kerülhet egy rotható uborkasaláta tetejére a közeli kis sikátor kukájában. Nem ijedtem meg a gyilkolástól, pszichológus szakmát végeztem, és önmagamnak azt vallottam, hogy a számtalan betegem ostobasága egyenesen rám ragadt. Megannyi leckét hallgattam végig előadásokon, hogy soha ne vegyük át teljes mértékben a páciensünk szerepét, hisz könnyedén veszíthetjük el mi is a józan ítélőképességünket. Én megtettem, de ezen változás kicsit sem nyomta a lelkemet. Ahhoz túl fontos volt az életformám, az elveim, és az, hogy ezeket más is lássa. Kivéve a gyilkosságaimat, elvégre nem kívántam börtönbe kerülni sem most, sem pár év eltelte után. Már jó ideje benne voltam ebben az életben, és most, a csúcson leállni nem rám vallana. - Véletlenek nincsenek. - Ragadtam ki egyetlen gondolatot, amelyet elsőként felfogtam az amúgy pár mondatból álló kijelentésében. Nem tűnt veszélyesnek, legalábbis nem éreztem veszélyben az életemet, és azon vékony ujjak, amikkel a teremtő oly' szépen megáldotta, elég kevés lenne ahhoz, hogy nyakamat körbefogva megfojtson. Valójában erre csak akkor lenne képes, ha van bátorsága. Egyrészt. Másrészt, ha vámpíri képességeit bevetvén öl meg. Mindig is elítéltem azon boszorkányokat, akik nem elégedtek meg a kizárólagos boszorkánysággal, vérszívó vérrel mocskolták be ereiket. - Az élet unalmas lenne az olyan alakok nélkül, mint én. - Italomba kortyolva szippantottam bele a levegőbe, ezúttal már tökéletesen kizárva a hányingeremet, amit az itteni szag váltott ki belőlem. Pár másodperc múlva tekintetünk újból találkozott. - Mit akarhatna egy magamfajta férfi egy olyan nőtől, mint te? - Nem raboltam az idejét idejét múlt magázással, rögtön tegezésre váltottam, és mellé az egészet megkoronáztam sajátos, ravasz mosolyommal. - A nők ezután a kijelentés után egyetlen dologra gondolnak. Ám megnyugtatlak, egy ujjal sem kívánok hozzád érni, engem más... zavar. - Komolyodott meg az arcom. - Napok óta figyellek már. - Sóhajtottam fel, és belenevettem a poharamba,m mikor újabbat kortyoltam. - És nem tetszett, amit láttam.
Elszámolok tízig, majd százig, várom, hogy a késztetés elmúljon, ami arra ösztönöz percek óta, hogy kiakadjak, és szóvá tegyem, nem kell bámulni. De végül elszakad a cérna, mert idegesít, ahogy méreget, miközben az italát kortyolgatja. Szavaim valószínűleg kevésbé hatják meg, hisz látom az auráját, és elkezdek olvasni benne. Az utóbbi időben legkevésbé sem foglalkoztam olyasmivel, mint mások privát szférája. Tettem rá magasból. Miért? Lássuk csak. Könnyebb volt kitalálni, hogy a „Kérek egy italt!” Felkiáltás vagy kérés mire vonatkozhat. Hisz láttam, hogy boldogok, bánatosak, kirúgták őket, ne adja a véletlen, gyászolnak. Mindenki más miatt volt itt. Egyesek szimplán csak a pénzt költötték, mert volt nekik, bár ez leginkább olyanokra vonatkozott, akik a nyerőgépekből szedték ki a pénzt, amit már úgy is többszörösen beleszórtak. Nekik ünneplésre való erős, férfias ital kellett. Voltak olyanok, akik mindenüket kipakoló hölgyeknek akartak kedveskedni, vagyis felcsípni őket egy éjszakára. Ilyen esetben a pasi sokszor töményt rendelt a nőnek, vagy valami koktélt, amibe ő saját kezűleg kevert valamit egy óvatlan pillanatban. Ez a fazon viszont… Semmi. Csupán azt érzékeltette, hogy igenis engem szemelt ki ma este is, mint mindig. Nem tudom, mit gondolt, nem fogom észrevenni vagy hagyni fogom, de egész korán elkeserítettem a jelek szerint. Vagyis csak szerettem volna, annyira viszont nem jött össze. Sokat ért meg szavaimból, amire bal szemem körül a bőr összehúzódik, s ha csak így, fél szemmel is, de kimutatom, hogy nem épp ezt a hatást kívántam elérni. A józanság és a téboly éles határmezsgyéjén táncoltam napok, talán már hetek óta. Engem nem zavart, nem fogtam vissza magam, életemben egyszer magamnak éltem. Furcsa, de felettébb felüdítő érzés volt ez. -Hát legalább ebben egyet értünk.-dünnyögöm, a véletlenek lehetőségére adott reakciójára, aztán tovább figyelem, miután vettem egy mély levegőt, hogy végleg elkerüljem a felképelését, amit pusztán a miheztartás végett tennék. Megrázom a fejem, és megforgatom szemeim. Süt róla az önelégültség, hogy tudja, a külsejével nagyon nincs baj és mellé még okosnak is hiszi magát. Hát, azt majd meglátjuk. -Valóban, de a maga fajták nélkül jobban élvezném a munkát is.-nem most kezdtem a pult mögött, bár ezt nem tudhatja. Az ezredforduló előtt is sokan kerestek a bárokban vigaszt minden bajukra vagy örömükre. Plusz régebben el tudtam magam adni, mint boszorkány, de én legalább az igazat tudtam mondani a betérőknek, mondhatni megdolgozva a pénzemért. Épp ezért sokan sokfelől érkeztek hozzám. Szerettem emberek közelében lenni, mára ez kicsit megfakult, de még mindig igaz rám, hogy társas lény vagyok. Ugyan egy szóval sem mondtam, hogy tegezzen le, de arcomra ahelyett, hogy ennek a modortalanságnak nevezhető lépésnek a rossz mivoltából fakadó jele ülne ki, felvont szemöldökkel dőlök a mellettem lévő pultnak, és felvont szemöldökkel, érdeklődve nézek rá. Kezem mellkasom előtt összefonva, hogy megmagyarázza, mit is akar egy olyan, mint ő. Mert egy dologra most akkor sem venne rá, ha könyörögne, ne adj isten, fizetne. Távol álljon tőlem ilyesmi. -Ha már úgy is letegezett és „egy újjal sem akar hozzám érni”, akkor akár el is mehet. Mert teszek rá, hogy magát mi zavarja, engem az zavar, hogy utánam szaglászik, és fogalma sincs róla, mibe keveredik ezzel. –nézek rá komolyan, minden érzelemtől mentesen, s bár hangnemem sem fenyegető, azért kihallik szavaimból az intelem, hogy ne kóstolgasson. De az aurája továbbra is izzik az elégedettségtől és a céltudatosságról, amiről fogalmam sincs, hogy hova vezethet pontosan.-És nem az anyám, sem a pesztrám, magának nem tettem keresztbe, így távozhat. Próbáljon mást megérinteni ezzel a „Nem tetszett, amit láttam dologgal.” Nem ismer, ne akarjon megfejteni sem.-bár van egy sejtésem arról, mire készülne, nem érdekelnek a céljai, hisz idegen számomra, s nem jelent semmit. De a kíváncsiságom így is felkeltette, ugyan ezt nem mutatom. Felkapom az imént asztalra tett tálcát és visszasétálok a pult mögé, mintha mi sem történt volna, ugyanakkor fél szemmel még mindig őt méregetem.
- Munka? - Kaptam fel a fejem, bár csak megjátszottam magamat. Amikor azt mondtam, hogy napok óta figyeltem, egyáltalán nem volt móka a hangomban, teljesen őszintén beszéltem, hiszen mióta a feleségem nem részesített a társaságában, képtelen voltam egész más elfoglaltságot találni, és ha ehhez az kellett, hogy idegen nők táplálkozását nézzem végig, hogy aztán leckét adjak a helyes gyilkolás módjáról, hát könnyű szerrel, gondolkodás nélül tettem meg. Nem volt bennem félelem, ahogyan segítő szándék sem, egyszerűen idegesített a felesleges brutalitás, amúgy pedig az a legnagyobb fegyverünk, ha a lehető legnyugodtabb módon végzünk ki valakit, miközben az az átkozott azt hiszi, hogy a barátjuk vagyunk. Elfogadott nézet azonban, hogy ha váratlanul tör rán kaz a bizonyos érzés, nincs időnk barátkozni, abból gazdálkodunk, ami akad. De a vámpírok akkor is túl közhelyesek ilyen téren, és megfogadtam, hogy ezen változtatok. Ha nem működnek együtt, hát annak is meglesz a maga böjtje. - Mert ki vagy te? Érinthetetlen Madonna? - Kérdeztem drámaian, miközben két tenyeremet összedörgöltem, melegítés céljából. Nem váltam idegessé, hozzászoktam az olyan nőkhöz, akik nem nyűgöződtek le a sármomtól, de ez nem is volt alapvetően probléma. Előnynek is megélhettem, hiszen így volt lehetőségem tudni, hogy a nagyszerű külsőm nélkül valójában mire is megyek. És ez most itt az ítélet pillanata, azt hittem, látszódik rajtam, hogy velem ilyen beszéddel, egyszerű hessegetéssel semmit nem fog tudni elérni. Nem így programoztak, és ha úgy látta, hogy ezzel a vesémig hatol, hát tévedett. Még egy harapással sem tudna csak úgy elintézni. - Az talán mégsem. - Mértem végig. Nem két éve figyeltem, csak pár napja, de valószínűleg nem vetette meg a férfiak társaságát. De akkor érinthetetlen nem lehet. Micsoda eszmefuttatás, igazán rám vall! - Óh, ez igencsak aranyos. - Vigyorodtam el végül, és tenyerembe fektettem az arcomat, így fürkésztem tovább arcának rezdüléseit. Látszott rajta, hogy feszültté teszi a jelenlétem, a szavaim nemkevésbé, de amíg őt ez bosszantotta, engem inkább fűtött. Volt értelme olyan hosszú ideig érzelmekről tanulni, legalább tudtam, mit és hol kezeljek. Csak nem olyan értelemben, ahogyan azt sokan kezelni óhajtották. Én más voltam. - Szóval azt gondolod, hogy csak akkor fejthetlek meg, ha már régóta ismerlek? - Tűnődtem el. Vagyis, csak úgy tettem, mintha gondolkodnék, mökzben szemügyre vettem a hely világosítását, és pár másodperc múlva, hirtelen esett rá ismét a pillantásom. - Tévedsz. - Világosítottam fel könnyedén, majd közelebb hajoltam hozzá. - Bár jogos, miért is próbálnék olyasvalakire hatni, aki momentán nem érez semmit? Nyilván nem hat meg, ha azt mondom, otromba a munkád, és sokkal többre mennél a... segítségemmel. - Billent oldalra a fejem.
Az aurája ellentmond annak, amit megjátszik, ahogy felkapja a fejét. Egyik szemöldököm felvonom, és leplezetlenül hagyva az ellenszenvességet, egyszerűen megjátszom, hogy érdekel a véleménye. -Esetleg nem támogatja, hogy a nők dolgoznak, vagy önmagában nem tetszik magnak, hogy a bárban nők szolgálnak fel? Pedig ez is egy munka. És higgye el, a magassarkú és a miniszoknya jobban áll a nőknek. Ha pedig más társaságra vágyik, ahol a felhozatalban több a férfi, sajnálattal közlöm, ez nem az a bár.-adom tudtára, nem mintha nem zavarna, hogy ki kihez vonzódik és mit szeret csinálni a négy fal között, de jelenleg nem voltam olyan hangulatomban, hogy a témát vele egyetemben kezdjem el boncolgatni. Egyszerűen a puszta jelenlétével kiakasztott. Pedig ma egész jól ment minden. Jó forgalom, finom ebéd...Igaz, talán az ebédelést kicsit eltúloztam, de megesik néha az ilyen, s nem csak velem. -Nem vagyok szent, mint ő volt. De ha így tetszik, igen, az vagyok az olyanoknak, mint maga.-reagálok hevesen, kezd felmenni a pumpa és egyszerűen kezd idegesíteni, hogy egyáltalán nem hagytam figyelmen kívül, mikor még megtehettem. Most pedig a nagyképű, önelégült, színészkedését kell elviselnem. Vagyis nem kell, de mindenkin van fogáspont, előbb vagy utóbb az övét is megtalálom, ám az már nem biztos annyira, hogy ez neki tetszeni fog. Szavaimból nem sok ragad meg neki, és ezt nem is próbálja leplezni. Ahogy végigmér, még jobban viszketni kezd a tenyerem. A tahókat megszoktad egy idő után, aki a kezét rád emel rád, hogy megtapogathasson. Még az is jobb volt, ha távolból, mint egy kirakatot megbámulnak. De ezt, ahogy ő véghezviszi, nem bírom tolerálni sokáig. -Legalább ne lenne ennyire nyilvánvaló. Mi maga, valami perverz kukkoló, akinek nincs jobb dolga?-érdeklődöm mellkasom előtt keresztbe font karokkal. Inkább ez, mint a pofon, amit ki tudja, hogy mi fog követni. Felhőkölök, és megforgatom a szemeim. A pofájáról még csak le se sül a bőr, de a szeme se rebben, és az aurája is tökéletesen kifejezi, hogy mennyire élvezi a helyzetet. Ekkor tűnik fel valami, valami, ami jól jöhet. Nem mutatom, de belül elmosolyodva nyugtázom, amit látok és visszaveszem az eddig is normálisnak ható, dacos nő karakterét. Érdeklődve, egészen őszintén érdeklődve nézek rá, kíváncsiságom nem leplezve. Mi a francot akar mondani ezzel? Majd kiboncolja, de csak felületesen. Leülök a bárszékre, ha már ennyire rámenős, hát had élvezze a társaságom, pláne, hogy olyan jó emberismerő. Csak nehogy rosszul járjon a próbálkozásával és zsákutca legyek a végére. -Tulajdonképpen, ha semmi sem érdekel, legalábbis a te nézőpontodból, kérdem én, hogy az ajánlatod miért lenne ez alól kivétel?-kicsit mintha ellentmondásos lenne a dolog, és a közelségének köszönhetően a bennem motoszkáló kisördög hamarosan szárnyra is kel. Nevezzük már nevén azt a gyereket...könyörgöm.-Nem csak te vagy jó emberismerő. Tuti, hogy van egy barátnőd, feleséged, vagy volt egy a kettő közül, esetleg egyszerre mindkettő... és elhidegült tőled. Nem mondanám szerelmi bánatnak. De ott van benned a megtört férfi én. Minek csapsz fel akkor pont az olyan lelkek önzetlen megsegítésére, mint amilyenén vagyok? Nem tudod mivel elütni az időd vagy az otromba munkát végző nők nézegetése minden vágyad kielégíti?-szenvtelenül kérdezek, imént mutatott ellenszenves és közönyös viselkedésemmel ellentétben, most egész barátságosnak mondható közeledést mutatok irányába. Kezd érdekessé válni a helyzet és tényleg felkeltette a figyelmem a dumájával. Meglepő, hogy ezt még érezhetem ennyi idősen is bárkivel szemben.
Felsóhajtottam, de ezt már a sajátos, lemondó stílusomban tettem meg. Nem állt szándékomban szerepet játszani, azt csak azok előtt tettem, akiknél már mindegy volt. A torkuk átmetszése nagyjából egyetlen mozdulat, imádtam nézni, ahogyan kihuny a szemükből a fény, s mindvégig azt gondolták, hogy egy hátbatámadó barátjuk vagyok. Mindenkinek megvan a saját kézjegye, én pedig nem féltem a legbrutálisabb módozatot választani egy-egy munkámhoz, már ha lehet munkának nevezni a vágóhíd-féle ügyleteket. Nem kaptam érte pénzt, ez egy furcsa hobbi volt. Önkéntes munka, ha így jobban tetszett a megnevezés, eltakarítottam azokat, akiknem nem volt szerepe a társadalomban, mert csupán gyenge láncszemek voltak egy terjedelmes sorozatban. - Számtalan problémám van a nőkkel, az nem tartozik közéjük, hogy kiszolgálnak. A vérük édesebb, mint a férfiaké. - billent oldalra a fejem ismételten. Nem állt szándékomban véka alá rejteni származásomat, azt, hogy pontosan tudom, honnan fújta ide az északi szél, és hogy nem ejtették rá a csúf boszorkány házikóját sem, mert nem abból a fajtából származott. - Nyilván a szótárainkban mást jelent a szent szó. - húztam el a szám. Számomra sosem volt szent az, aki embereket gyógyított, hiszen az emberi evolúció kialakulásáért már évezredek óta felelősséget vállalt valaki, aki nem tűrte soraiban a gyengébbet. Én pedig szintúgy nem tűrtem őket. Inkább eltűntettem, ne akadályozzák az utat azok előtt, akik tényleg előre tudnak törni s olyan fejlődéseket hozni létre, amilyet még nem látott a világ. Kár, hogy ilyen kevés alkotói szellem élt ebben a világban. Tőle még vigyorogni támadt kedvem. - Nevezz kukkolónak, ha ettől nyugodtabban alszol éjszaka, kedvesem. Bár tény, ha kukkoló volnék, inkább ne is feküdj le éjszaka, ki tudja, hogy ott vagyok-e az ablakodban. - Nem voltam ott, nem is lennék. Nem ez volt a fő profilom, nem zaklattam nőket. Elkötelezett voltam a feleségem irányába, aki viszont fordított helyzetben valószínűleg erről másképpen vélekedett. De miatta most még nem fájt a fejem, ez a nő annál inkább kezdte életre kelteni bennem azt, amit lenyelni próbáltam. Felháborított az, ahogyan kezelt, hisz én csupán segítői kezemet kívántam rátenni. Ő csak jól járhatna. Kihúztam magam, mikor feleségről, barátnőről kezdett prédikálni. Arcomra az imént még nem jellemző hűvösség költözött, ahogyan nagyszájúságát kihasználva támadott egy érzékeny pontomra. A feleségemet vette szájára, akiről minden bizonnyal nem tudhatott, ám a homlokomra sem írtam, hogy az a bestia fogta magát, és kisétált az életemből. - Talán nem tudom mivel elütni az időmet. És nincs jobb dolgom. De nem tudod, mit utasítasz el. - mondtam kimérve, pénzt húzva elő a zsebemből. A pultra dobtam, arcom továbbra sem rezzent, ajkaim alatt összekoccantak a fogaim, ahogyan nem eresztettem el őt szemeimmel, csak néztem. Nem voltam olyan, aki feladja. És most sem tennék ilyesmit. Elérném, hogy visszakapcsolja érzéseit. S öljön úgy, hogy minden egyes sikolyt úgy élvez, hogy közben érzi azoknak súlyát. S mégsem érdekelné.
Szavai hallatán kicsit megborzongok, furcsa mód el sem rejtve ezt a szeme elől. Oké, vámpír voltam. Teljesen jogos a feltételezés, hogy a vér puszta említésétől nem kell így reagálni egy olyannak, mint én, de az a hangsúly, ahogy mondta...nos dobott egyet ezen a teórián. Vitatkozhattunk volna arról, hogy kinek a vére finomabb, nem voltam vega és válogatós sem, leszámítva az alapokat: drogos és alkoholista kerüljön, azok vére kicsit mintha más lett volna. -A vérük? Minek a vérük, maga csak egy boszorkány, nem?-szalad szemöldököm a meglepetéstől a homlokom közepére, mikor a kezdeti sokkból kilábalva rájövök, ő warlock, legalábbis eddig én azt hittem, hogy az. Aztán érhetik még meglepetések az embert.-De tudja, ahogy a mondás tartja: Kinek a pap, kinek a papné, valakinek pedig a fiuk kell.-mosolyodom el, én ugyanis ezzel most kifejeztem azt, hogy nem érdekel különösebben a nemek elosztása, amíg a zamat a régi, és semmi különöset nem érzek a vérben, ami gyomorforgató lenne. Egyszerűen egyszerre éreztem azt, hogy elkap valamiféle méreg és az, hogy különösképp üdít a társasága, hogy vitatkozhatok vele, viszonylag kulturált módon. Egyfajta eszmecsere volt ez, amiben fontos volt, hogy egyikünk se adja be a derekát a másiknak. Legalábbis még. -Talán nem gondolja, hogy ő szent lenne? Érdekel, őszintén, hogy maga szerint mi számít szentnek, s mi nem.-kérdezek hát rá, mert tényleg elkezdett foglalkoztatni a véleménye. Először is a tény, hogy valakit szentnek nevezhetünk azért, mert jókat cselekedett -vagyis ez maradt fenn róla-, még nem azt jelentette, hogy soha életében nem tett semmit, ami a kevésbé jó cselekedetek közé tartozott. Elnevetem magam, pedig igazából vicceset egyáltalán nem szólt. Sőt, bosszantó volt, de jelen helyzetben az irónia, mi szerint tőle kellene tartanom, olyan erősen csapott meg, hogy az már szinte csiklandozta a testem.-Nem tartok tőle, hogy az ablakom alatt leskelődik. Nem vagyok üldözési mániás, ha pedig mégis ott tölti az idejét, remélem a látványt élvezi.-jegyzem meg olyan könnyed pimaszsággal, ami mostanság nem éppen volt jellemző rám. Sőt. A mélabú és a könnyed semmi sem érdekel kör után ez volt az első őszinte megnyilvánulásom, amiben a félig érzelmesnek megmaradt énem előbukkant. Ugyanis nőként valahol még mindig vágytam rá, hogy valaki felfigyeljen rám valamilyen formában. Furcsa...eddig a pillanatig eszembe se jutott a múltam, ennek említésére viszont hirtelen összeszorult a gyomrom. Sosem volt "férfiak" az életemben, csak A férfi. Nevetségesen naiv vagyok, ha azt hittem, hogy ez a jövőben is így maradhat. Hirtelen, mintha érzékeny pontra tapintanék, az arca és az aurája egyszerre változik hűvössé és rideggé, mintha nem is érezne ő sem semmit. Meglep, és ugyanakkor az eddig is kifejezetten élénk érdeklődésem tovább emeli. Mi a fene? Csak nem egy hozzám hasonlóan megtört szív, némi igazán helyes képű férfi álruhájába öntve? Nem reagálok, mikor leteszi a pénzt az asztalra, -Tudod...-tartom az imént átvett tegező formát, és némi érdeklődés préselek hangomba, leplezetlenül hagyva az őszinte gondolataim-érdekes, hogy engem akarsz meggyőzni, közben pedig te magad is problémákkal küzdesz. Vagy azt akarod mondani, hogy nem így van? Fogalmam sincs, mit tudhatsz rólam, de ha eddig nem voltál benne biztos, most már az lehetsz: jó emberismerő vagyok. Ehhez megvan a képességem, ami másnak ilyen formában sosem adathatott meg. Tehát az, hogy nincs jobb dolgod, erős túlzás. Inkább azt mondanám, ha lenne, akkor a saját gondolataid ölnének meg, igaz?-billentem érdeklődve oldalra fejem. Ha hazudna, arra is rájönnék, így viszont kezd érdekes lenni a játék. Valamit akaratlan megtudtam róla, ahogy ő is megbizonyosodhatott róla, hogy nem vagyok egy átlagos vámpírboszi, aki piát szolgál fel, és ahogy ő mondta "nincs jobb dolga".-Szóval beszélhetünk még órákig az élet nagy kérdéseiről, vagy játszhatunk nyílt lapokkal, nekem mindegy, az én időmbe mind a kettő belefér.-vonok vállat a pénzt visszatolva felé, és a pult alól előkapva egy üveg töményet elé csúsztatom, hogy ha akar éppen önthet magának, aztán csatlakozok én is hozzá, ha úgy adódik. Ha elutasítja, én akkor sem hiszem, hogy visszautasítom a felszolgálóként megengedhető ingyen piát.
- Tehát a maga elmélete szerint a vért csupán az kedvelheti, aki vérszívói tehetséggel van megáldva? Drágám, én nem a vérivásról beszélek. - vigyorodtam el ismét, arcom minden gondolatot, érzést elárult. Voltak érzéseim, nem tagadtam le soha, így tehát kiestem a valódi pszichopaták előkelő páholyából, és nagy valószínűséggel nem is fognak kitüntetni valami érdemi díjjal becses életművem miatt, de mindig is úgy véltem, hogy az elismerésre azoknak van szüksége, akiket egykoron elhanyagoltak. Én megkaptam mindent, s amit csináltam sem mások jókedvéért vagy éppen gyászáért tettem. Szerettem ha hatalmam volt mások fölött, de ennyivel beértem. - Hm, tudja, kezd ténylegesen szimpatikussá válni. Most, hogy hallom beszélni, még inkább. - vontam meg vállaimat. Már nem tagadtam előtte az előbb sem, hogy rajta tartottam a szememet egy ideje. Nem tudtam nézni, amit leművelt, ennek oka valószínűleg az volt, hogy a saját művészi lelkem nem tűrte az efféle kilengéseket. Ha valakivel nem úgy végeznek, hogy az festményre illő legyen.Talán túl drámainak tűntem, de ebben szerettem látni magam. Vagy éppen láttatni, kinek hogy esik jobban. - Szent... hm. Nézzük csak. - helyeztem ujjaimat az asztal lapjára, és dobolni kezdtem, miközben másik kezemmel állam alá nyúltam. Tényleg erős koncentrációt igényelt, hogy megfelelő szavak hagyják el számat, hiszen ismertem a nők egy nemes szokását; imádták kiforgatni minden szó jelentését, még ha csak egy egyszerű, kóbor toldalékról is volt szó. - Nálam nem szent az, aki nagylelkűen életeket ment. Hogy a borból vizet csinál, vagy fordítva. Már maga a kifejezés, hogy szent... annyira elvont, összetett. Kik vagyunk mi, hogy eldöntsük, ki szent és ki nem? - kérdeztem költőien. De ezt legalább így is gondoltam. Talán túl elvont voltam ennek a nőnek, a magam gondolatai egykoron még az általam legközelebb állóknak is emészthetetlenek voltak, nem még az idegenek előtt. De vállaltam minden mondatomat, álláspontomat, hisz nem volt mit szégyellnem rajtuk. Ismét elmosolyodtam. Azt sem tudtam, ezt a gesztust hol hagytam le az imént, de szavainak pimaszsága ismét felébresztette bennem az alvó, mára már elszunnyadt kalandort, aki kedvelte az efféle társaságot. Nem állhatott az élet minden momentuma komolyságból, az előbb vagy utóbb felemésztett volna bennünket, én pedig szerettem megtalálni az arany középutat. - A látvány csodás. Az ablakából is. Innen is. - tettem hozzá, miközben álltam tekintetét, egyet sem pislogtam, míg hozzá beszéltem, a mosolyom pedig átment egy bizonyos határon, de nem is arról voltam híres, hogy visszafogtam volna magamat. Nem voltam szexuális bűnöző, csupán kimondtam, amit gondoltam, és úgy, ahogyan azt a gondolatot elültettem magamban. A komolyság és rútság azonban nem tűnt el rólam akkor, mikor ismét beszélni, szinte prédikálni kezdett. A kidobott dollár ott hevert előtte, én mégsem mozdultam, helyette visszaültem a székre, ám némileg jobban elfordultam, mint az előbb, s nem vettem fel ismét a szemkontanktust. - Okosnak hiszed magad. - csaptak le ujjaim a visszatolt pénzre, majd tekintetemmel a kitöltött töményet vettem célpontba. - Túl okosnak. Az én gondolataim annyira mélyek, hogy soha senki nem fogja őket igazán megérteni. Hát inkább arra törekedtem ezúttal, hogy egyszer önzetlen legyek. Bár nem fűzött hozzá sok remény, hogy némi csevergéssel és pár rezegő szempillával beadd a derekad, de tudod, valamiben hasonlítunk. Időm nekem is van. Szinte az örökkévalóság. - kacsintottam rá végül, majd belekortyoltam a kitöltött italba. - Miért kapcsoltál ki? - kérdeztem szinte rögtön utána.
Elfintorodom azon, amit mond. Beteg gondolat, és valamiért még sem lep meg. Túl sok mindent láttam már, hogy ilyesmi meglepjen, vagy csak egyszerűen süt róla, hogy nincs nála azért minden teljesen rendben. Egy biztos, testem megborzongott a gondolattól, ez a részben jelen lévő érzéseknek köszönhető, a boszorkány énemnek, aki sosem vágyott emberi vérre, de tudta jól, hogy ez, s csak ez tarthat igazán életben és erősen. De ez nem jelentette azt is, hogy szeretnem kellett és egyet értenem a különböző táplálkozási szokásokkal, amiket mások űznek. -Maga egy beteg elme.-jelentem ki egyszerűen, megrázva fejem, elnyomva kínomban egy mosolyt, ami furcsa grimaszt hoz arcomra.-Ellentétben magával, engem kikészít lassan a szövegelése és a társasága, de gyanítom ez a cél is.-vonom fel egyik szemöldököm kissé gúnyos hangnemet megütve. Nem volt teljesen normális, azt meg kell hagyni, mégis kiborítás helyett valójában valami furcsa kíváncsiságot kezdtem el érezni irányába. Valamit, ami megfoghatatlanul el akarta érni nálam, hogy elgondolkodjam azon, milyen ember, hasznos-e a társasága, vagy semleges. És mivel erre az ösvényre léptem, már nem igen fordulhattam volna és valahol belementem a játékába. A szent kérdés egy kiforgatható dolog lett, amiben furcsa mód mégis valahol egy véleményen voltunk. Nem voltam már hívő. Jó ideje nem. Bár arra sem emlékszem igazából, hogy valaha az voltam-e. Végül is boszorkánynak születtem, más dolgokban hittem, pláne úgy, hogy az aurákat olvasva bárkibe beleláthattam, hogy mit érez, mit gondol. Szinte azonnal megmondtam bárkiről bármit, jelen esetben viszont igyekeztem visszafogni magam. Ez így izgalmasabbnak tűnt. -Egyértelműen mi vagyunk azok, akiknek nincs joga ítélkezni. Szerintem. Bár mindenki követ el bűnöket, valaki megbánja, valaki nem. Valaki beismeri, valaki nem. De szentnek nem hiszem, hogy bárki is nevezhető. Valamiben hát egyet értünk azt hiszem.-ismerem el hangosan, amivel nem hiszem, hogy bármi nemű adut adnék kezébe, hisz ez a kérdés épp annyira semleges, mintha az időjárásról beszélnénk. De ahogy mondta, abszurd és elvont, na meg persze összetett. És pont ezért nem is szándékoztam tovább boncolni, mielőtt valaki az én fejemre tesz glóriát. Ahogy elmosolyodik azon, amit mondok, bevallom, elgondolkodom rajta, hogy így milyenek is a vonásai. Már-már azt mondanám rá, hogy tetszik, amit látok, a mögötte rejlő személyiség most mégis jobban érdekel, mint a külsőségek. Vagyis most is. -Nos, örülök, hogy a szeme világa nem felesleges és élvezetet ad a látás, és a kilátás is. Majd igyekszem az ablakon túl valami újat is mutatni.-mosolyodom el, kicsit tüzesebb, élettel telibb tekintettel vizslatva arcát. A mosoly megváltozik, ahogy tekintetem egyre mélyebbre merül övében és fordítva, de nem pislogok én sem, inkább kicsit oldalra billentem fejem és hagyom, hogy hajam vállam elé essen.-Pár évszázada az olyanra, mint te, azt mondták volna, hogy pimasz, szoknyapecér. Most amit mondanék, nem tetszene, de gyanítom pont ezért nem fogod vissza magad, mert ilyen vagy, ha nyeregben érzed magad. Kár, hogy rám ez nem hat.-rázom meg végül fejem elmosolyodva és elnyomva egy kacagást, amitől csak még inkább tudtára adom, hogy igazából én is nyeregben érzem magam, és nem fogom visszafogni egy percig se azt, aminek elő kell törnie, és meg kell nyilvánulnia tettekben, szavakban. Elnevetem magam, és megemelem a kezeim, amolyan mentegetőzős formában, tenyereim felé fordítva. -Elárulok valamit, te is túl okosnak hiszed magad. De van olyan dolog, amiről nem tudsz és te nem birtokolod, ellenben velem. És ez nem az idő. Nem a szempilla rebegtetés, és nem is a szájtépés, amivel azt hiszed, hogy gáláns lovagként önzetlen vagy.-teszem vissza kezeim oda, ahonnan előbb a magasba lendítettem őket. A kérdése hallatán viszont hátra dőlök, és összevont szemöldökkel méregetem, kezeim mellkasom előtt összefonva.-amiért részben vissza is kapcsoltam. Amiért egyszer már pár évszázada kikapcsoltam. Rosszkor voltam rossz helyen és rosszkor történt rossz dolog azzal, akik szerettem. Mínusz az az apró eset, mikor életem szerelme megkért, hogy öljem meg. Azok után, hogy az életét is én tettem tönkre és nem tudtam magamnak megbocsájtani. De ne kapcsold be a lélekbulvár, agykurkász szerepet, amit magadra akarsz venni. Kérlek kímélj meg az ilyen beszédektől.-töltök magamnak is, és iszom bele egy apró korty elejéig, de tekintetem még mindig övét pásztázza és nem ereszti. Fogalmam sincs, hogy mit akar, de ki fogom deríteni, hacsak végre nem játszik nyílt lapokkal végre teljesen.
Lemondó sóhajjal honoráltam szavait. - És még azt gondoltam, hogy végre valami újat is hallhatok. - mondtam, mintha megbántottak volna, de értelemszerűen nem éreztem az adott pillanatban még csak ehhez hasonlót sem. Gyakorta neveztek beteg elmének, nem egyszer próbálták megfejteni, vajon egy ilyen férfi milyen körülmények között válhat ilyenné. Sosem adtam rá választ. Én magam sem tudtam egészen pontosan, mikor is kattant át az a bizonyos kapcsoló normálisból abnormálisba. Az ízlésemen aligha változtatott a két világ furcsa, fanyar ízű különbsége, annyi kivétellel, hogy kedvem leltem mások vérében. Előtte ez nem igazán volt rám jellemző. De a személyiségünk időről időre változhat, ahogyan az érzelmi hátterünk is. - Tulajdonképpen szeretem az őrületbe kergetni a fiatal nőket, igen. Habár úgy sejtem, itt nem sok szó van fiatalságról. - vontam fel a szemöldököm. Nem kellett volna sokat beszélgetnem vele ahhoz, hogy rájöjjek, nem röpke huszonöt év áll a háta mögött, mert a külleme alapján nagyjából ennyire saccoltam volna. Arról nem is beszélve, hogy tudta kezelni a helyzetet, ami nem mondható el minden fiatal fruskáról. Nagyobb kihívást állított elém. Imádtam a helyzetet. Mosolyra húzódott a szám. Érdekes csevejnek indult az egész, bár az elején nem sejtettem, hogy a szentekről is szó készül majd esni. De nem féltem megosztani a saját gondolatmenetemet, és egyértelmű somolygást váltott ki belőlem az, ahogyan egyetértett velem. Habár más szavakkal fogalmazta meg, de a lényegen ez mit sem változtatott. Mind bűnösök vagyunk. A szentek sem voltak vétlenek, bár talán jobban el tudták rejteni önmaguk szennyét, mint én vagy a hozzám hasonlók. Engem megnéznek, s tudják, hogy rosszban sántikálok. - Mindannyiunkban van egy kis szent. És ott van mellette az ördög is. Önmagunk döntése, mely hangját halljuk meg. Bizonyos esetekben talán mindkettőt. - sóhajtottam fel. Sosem hittem abban a vívódó belső hangban, inkább hittem azt, hogy a személyiségünknek, mint mindennek, két oldala van. Egy jó és egy rossz. A mosolyom továbbra sem szünetelt, főleg ahogyan megfigyeltem, hogy tekintete az arcomat pásztázza. Megvolt rá az oka, én is megnéztem őt már korábban, volt rá időm. Bár kétségtelen, hogy velem kapcsolatban nem tudta teljes bizonyossággal eldönteni, tényleg ott állok-e éjszakánként az ablaka alatt vagy mindez holmi blöff. Elvégre a szavaim meggyőzhették őt arról, hogy napok óta figyelem. És ha már annyira beteg elme vagyok, mi fogna vissza attól, hogy ne vegyem szemügyre az ablaka alól nyíló kilátást? - Valami újat? -kérdeztem vissza, és felkönyököltem, állam alá csúsztatva öklömet. - Higgye el, sok újat már nem tudna mutatni. - tettem hozzá szemtelenül, miközben az arcom sem rezdült a kijelentés hatására. Szerettem a játékokat. - Mindig nyeregben érzem magam. A női elutasítás nem töri le a képzeletbeli szarvaimat, kedvesem. - vigyorodtam el szélesebben. Egyetlen nő kapcsán voltam hajlandó bedühödni, és az a feleségem volt. Akiről még mindig nem hallottam, és nem találtam meg. De idő kérdése. - Ilyen férfit pedig ebben a szexista világban nehezen talál másikat. - tettem hozzá, majd én is pohár után nyúltam, hogy kiigyam annak tartalmát. Az arcom csak akkor merevedett meg, mikor a hangja oktatóvá vált. Tenyerem még mindig a pénzre borult, nem pislogtam, úgy hallgattam szavait, s néztem közben a szemeit. - Hm, úgy hiszem, lefegyvereztek. - jegyeztem meg, hangom átitatódott gúnnyal, habár inkább a megszokott hanglejtésemmel beszéltem. Nehéz volt észrevenni, ha gúnyolódtam, az egész beszédstílusom túl egyedi és rendhagyó volt. Nem akartam meglágyulni, a szavaimmal ellentétben nem vettem le semmilyen páncélt, még akkor sem, mikor már a kérdésemre válaszolt. - Nem vagyok sem lélekbúvár, sem agyturkász. Több kárt tennék mások elméjében, mint hasznot, ha ez lenne a hivatásom. Miattam ugranának ki a tetőről. - beszéltem könnyedén, felengedve a kezem a múltról, és egy sóhaj kíséretében kezdtem összepakolgatni a kirakós darabjait. - Szomorú történet. Igazán... szomorú. -mondtam némi együttérzéssel. Ez ritka volt tőlem, és nem is túl látványos. Nekem is megvolt a magam keresztje. - És mi lenne, ha életed nagy szerelme mégis élne? - kérdeztem kíváncsian. Utáltam a spekulációkat, hisz nincs már értelme a mi lenne, ha-kezdetű mondatoknak. Csak túl sok reményt, önostorozást okoznak. Jót nem sokat.
Próbáltam visszafogni magam és kifejezni úgy, hogy az számára is teljes mértékben érthető legyen. Sikerült? Aligha... Mintha a falnak beszéltem volna. De lehet, hogy még az is több hasznomra lett volna. Igazából nem érdekelt már az se, hogy szívére veszi e, amit mondok. Egyszerűen csak idegesített a puszta jelenlétével is, igaz én is hátat fordíthattam volna neki, mégsem tettem. Okot erre nem tudok, de nem ment. Az egészben pedig az volt a legviccesebb, hogy láttam, élvezi, amiért így kihozhat a sodromból. Ami mostanában nem volt túl nehéz. -Jól látja, nem sok szó van róla. Pont ezért válogatnám meg a szavaim a maga helyében.-mosolyodom el bájosan, ahogy szóvá teszi a korom.-Őszintén szólva, ha már fiatal nőket kerget őrületbe, igazán kereshetne egy igazi fiatalt is, nem csak olyat, aki annak néz ki.-kacsintok végül rá, ezzel ennyiben is próbálnám hagyni, de szinte lehetetlen ügy levakarni, és a furcsa, s egyben taszító is, hogy én magam sem értem, mi a fene ütött belém, és mégis miért állok még vele szóba. Fogalmam sincs, mi vezette beszélgetésünk ebbe az irányba, de kezdtem úgy érezni, igazából érdekel ez a csevej. Nem volt annyira megmagyarázhatatlan az indok, elég volt csak arra gondolni, hogy igazából kivételesen egyezett a véleményünk. Sőt. Pontosan ugyanúgy gondolkodott ebben az ügyben, mint én, ami nem kicsit lepett meg. -Na végre, egyet értünk. Ez lehetetlennek tűnt.-ismerem végül el felkacagva, ahogy az ördög-szent viszonyt megtárgyaljuk.-Bár azt hiszem, hogy ezt nem minden átlagos beszélgetésben vitatják meg az emberek.-fejtem ki véleményem hangosan is, bár azt hiszem, ezt ő maga is megfogalmazta már magában. az lenne csoda, ha nem így lenne. Az arcát pásztázva próbálom még jobban megfejteni, de jelenleg ez egy kisebb akadályt jelent. Nem tudom mit gondol, elmondani sem tudom, mi a fene játszódik le a fejében, mit gondol, mire megy ki ez az egész, és akárhogy akarom mielőbb kideríteni, mintha falakba ütköznék. Persze azt látom rajta, hogy cseppet sem zavarja, hogy arcát vizslatom. Szavaira mégis kissé eltátom a szám, és bár próbálok nyelvemre harapni, nem értem okát, hogy ilyesmit tegyek. -Remélem élvezted a látványt. Majd teszek róla, hogy máskor ilyesmire sor se kerülhessen.-biztosítom róla, igazából gondolatban az elejére odateszem, hogy "Gusztustalan fráter!", de inkább magamban tartom, mielőtt túl maradi megjegyzésekkel illetnék bárkit is. Igazából nem volt takargatni valóm, és ezt szerettem kicsit hangsúlyozni is, bizonyos esetekben. Mondjuk jelenlegi öltözetem sem éppen olyan, ami visszafogott lenne és senkinek sem szúrná a szemét. -Tudja mit? Inkább egyedül, mint egy olyannal, mint maga.-vágok vissza, nem törődve azzal, hogy szerinte milyen ez a világ. Szerintem pont annyira volt szexista és nagyképű, mint bármelyik másik pasi. És e mellé még mérhetetlenül őszinte és idegesítő is. Ez pedig már határozottan rossz összeállítás. -Mondtam. Ha fiatal, tapasztalatlan lánykát keresel, keress máshol.-ismétlem magam, gúnyos szavaira amolyan mellékes megjegyzésként, de látom, hogy szinte mozdulatlanul ül, még a szeme sem rebben meg, ami inkább zavaróan hat rám, mintsem tetszik. Okokat kerestem, hogy miért ne képeljem fel, és miért nem képeltem még fel eddig, és tulajdonképpen nem nagyon találtam. -Nos, akkor ehhez keressen anyagot. De engem hagyjon ki az őrületéből, amiben él.-kérem, bár inkább amolyan jó tanács, mert tényleg kezd elszakadni a cérna legbelül és cseppet sincs kedvem folytatni ezt a sehová sem vezető tárgyalást, ahol a jelek szerint ő szentül meg van róla győződve, hogy ismer, mint a kisujját. Nem szerettem, ha megfejtenek, jobban szerettem én lenni az, aki másokat megfejt. -Hagyjuk az együttérzést, ami nincs meg.-szisszenek fel, kérdésére pedig egyenesen szikrákat kezd szórni a szemem és az eddigi nyugodt, kifinomult vonásaim megkeményednek és szavak helyett csak fogaim közti sziszegés hallatszik.-Semmi köze hozzá. És nem él. Meghalt. Én öltem meg. -a szavak érzelemmentesen törnek elő belőlem, nem sok erőfeszítéssel, mert igazából őt a felvetés miatt épp annyira gyűlölhettem, mint magam amiatt, amit tettem.-A múlt, az a múlt. Eltemettem, továbblépek. Ennyi.-jelentem ki makacskodva, továbbra is olyan arccal, mintha bármelyik pillanatban ki akarnám törni a nyakát vagy kitépni a szívét.
Eltelt pár hónap mióta utoljára láttam Jemma-t, vagy életjelet adtam volna magamról. Szükségem volt erre az időre, hogy mindent feldolgozhassak. Igaza volt abban, hogy valami nem stimmel és tényleg nem emlékszem valakire, de még mindig nem tudom, hogy miképpen jöhetnék rá arra, hogy az emlékeimet ki is miért vette el tőlem. De ehhez a kulcs elsősorban Jemma. Mert ő tud olyan dolgokat, amiket én nem. Talán azt is tudta, hogy nem vagyok ember? Mert ez azért még nekem is hatalmas pofon volt és habár igyekszem hozzászokni nem ez az egyetlen dolog, amihez hozzá kell szoknom. Egy élet növekszik a szívem alatt. Olyan ez, mintha az egész életem teljesen felfordult volna és tudom jól, hogy az elmúlt időszakban nem voltam a legjobb barát, hiszen szinte életjelet sem adtam magamról, hogy még élek, ne aggódj. De nem bírom tovább. Túls ok minden történt és szükségem van a legjobb barátomra. Habár még mindig nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy a szemei elé álljak azok után, amik velem történtek. Megöltem valakit. Teherbe estem egy hülye egy éjszakás kalandból, amelybe azért menekültem, mert úgy éreztem, hogy felrobban az agyam. Nem tudom, hogyan lehet ebből egyáltalán felépülni, vagy egyáltalán van-e mód arra, hogy valaki felépüljön. De, ha három hónap alatt nem találtam rá megoldást, hogy hozzászokjak az életem új fordulatához, akkor nem most fogok megvilágosodni ezen a téren. A telefonomat szorongatva ücsörgök és várakozom. Elküldtem sms-ben, hogy hol és mikor szeretnék vele találkozni. Igazából azt is megérteném, ha nem bukkanna fel. De időre volt szükségem. Egyszerűen az életem túl sok lett a számomra és a történtek után nem is tudtam volna a szemébe nézni. Nem tudom, hogy mibe keveredtem, de itt az ideje, hogy valahogy megpróbáljam kicsomózni a szálakat, mert válaszokra van szükségem nem pedig még több kérdésre, mert hacsak eggyel is több üti fel magát a fejemben esküszöm, hogy felrobbanok.
I know my best friend like I know my own mind, you will never find anyone as trusting or as kind. I love my best friend more than anything in this life, I will choose her happiness over mine every time.
Unottan kaptam a mobilom után. Biztosan emailem jött, nem is kellett volna sürgősen megnéznem, mert szinte láttam magam előtt a betűket: a munkaadóm szeretett volna visszacsábítani az előző helyemre, de én kötöttem az ebet a karóhoz és profikat megszégyenítően hazudtam at, hogy még rengeteg dolgom van itt. Szerencse, hogy írásban jobban át tudok verni másokat, élőben vagy egyszerűen egy telefonos beszélgetés során nem lenne ennyire egyszerű dolgom. Én lepődtem meg a legjobban, amikor nem a várt levél, hanem egy sms fogadott. Szinte már teljesen lemondtam arról, hogyha a pittyegést hallva a telefonom kijelzőjére nézek, akkor Daisy neve fog felvillanni a kijelzőn. Villámgyorsan nyitottam meg az üzenetet, amiben azt írta, hogy vár rám az egyik belvárosi bárban. Pár napja meguntam a hívogatását és az üzenetek küldözgetését: úgy döntöttem, ha már elment a városból, akkor hagyom, hadd gondolja át a dolgait és megpróbáltam elfogadni, hogy ehhez biztosan egyedüllétre van szüksége. Nem volt könnyű, feladat, sőt… mindig is amondó voltam, hogy a barátság arról szól, hogy a nehéz időkben támogassuk a másikat és egymás mellett legyünk, de az élethelyzet, amin Daisy átment, túlmutatott minden eddig átélten. Így hát vártam, ám arról fogalmam sem volt, meddig kell majd ezt tennem. Mikor aggódhatok és mi az a pont, amikor még semmi értelme azon gondolkozni, vajon baja esett-e a barátnőmnek vagy csak az útját keresi éppen? Nem szerettem, ha nem ismerem az események folyását, főleg, hogyha az egyik hozzám legközelebb álló személyről volt szó. Egy percig sem töprengtem azon, hogy menjek vagy ne, egyáltalán nem volt itt az ideje a sértődöttet játszani. Miért is tettem volna? Ugyan szokásomhoz híven túlóráztam, otthagytam a munkát és hazamentem átöltözni, aztán a bár felé vettem az irányt. Estefelé járt az idő, de szerencsére még nem voltak sokan. A tumultust végképp nem bírtam. - Daisy! – Kiáltottam fel, meglátva őt és amint odaléptem hozzá, átöleltem. – Komolyan egy bárba hívtál? Tudod, hogy nem vagyok odáig értük! – Jólesett átfonni rajta a karjaimat. Nyomban megnyugodtam, saját kezeimmel érezhettem, hogy itt van, életben van és szemmel láthatóan nincs eltörve semmije, az arcán nem volt elváltozás, tehát fizikailag semmi baja. A többi csak ezután jön. – Vagy azért hívtál nyilvános helyre, mert tudtad, hogyha még egyszer bejelented, hogy isten tudja milyen világ körüli útra mész, akkor nem foglak elengedni és leláncollak valahová? – Eltoltam magamtól, hogy ismét végigfuttassam rajta a szemem, aztán újra magamhoz öleltem. Hiányzott. Nagyon. És az sem érdekelt, hogy a szomszédos asztalnál ülő férfi a szavaimat hallva összevont szemöldökkel nézett rám.
Kezdőlap
|| 
