Minél több időt töltök Lark csodálatos társaságában annál jobban kezd feltörni belőlem a deja vu érzés, amit már rég éreztem de mégis megremegteti a gyomromat. Túl sok a hasonlóság közte és Andrew között, s bár képtelenségnek tartom azt, hogy ő legyen az minden dolog arra utal. De lehet csak beképzelem magamnak, pár évtized után bolyongani össze vissza az éterben, szellemekkel suttogni és nem varázsolni elvette az eszemet, s félő minden férfiban Őt látnám. Nem is tudom mikor volt az, hogy egy férfival beszélgetek. Biztos csak beképzelem magamnak a dolgokat. Egy mellékhatása a feltámasztásnak. - Nem szükséges, nem szeretnélek fárasztani a rajongássommal a régi autók iránt. De azért rendes tőled, hogy felajánlottad. Rámosolygok, és kedves gesztusnak tartom amiért hajlandó lett volna megmutatni a régi autóját. De még nincs olyan nagy bizalmam, hogy egyből belemenjek egy ilyenbe. Talán pár év múlva már máshogy állok hozzá ezekhez a meghívásokhoz, de legyen annyi elég eddig, hogy szóba elegyedtem vele és italt fogadtam el tőle. - Igaz, nem mindenki szereti ezt a nomád életmódot. Keresned kell egy megfelelő személyt rá, biztos találsz valakit csak türelem kell hozzá. Én speciel imádok utazni, és feltett szándékom, hogy körbejárom egyszer a világot.– árulom el csak úgy halkan. Ezzel most nem akartam mondani semmit, csupán elmondtam a vágyamat az utazással kapcsolatban. A zene hiába hangos tisztán hallom, amit mond. Kérdőn pillantok rá, nem tudom hová tenni a mondatát. Nem kérdezek rá, inkább úgy teszek mintha nem hallottam azt, amit az előbb mondott. Pedig kristály tisztán hallottam, és fel is írtam a képzeletbeli noteszemre. Különös. Talán vámpír lenne? - Nem is vagyok idős. Csak sokat megéltem már, el se hinnéd… Meg nem is mondanám el, hiszen őrültnek nézne, ha azt kezdeném el ecsetelni milyen volt a szellemvilágban. Talán az vagyok és csak beképzelem magamnak, az is lehet, hogy nem. Senki sem tudja igazából mi a normális. Az például igaz, hogy az én életem sose volt normális, de nem is szeretném, ha az lenne. A varázslat, a misztikus dolgok csak éltetnek. Lassan a varázslat fogalmával is újból meg kéne barátkozni. De félek használ, miért van ez? - Nagyon vicces vagy Lark. Szerintem, ha jobban kinyitnád a szemeidet találnál nálam szebb hölgyeket is. Na, és igen. Ez az igazi Elodie, akit ismerek és aki igazából vagyok… Mindig is gondom volt az önbizalmammal és nem is tudom miként vettem rá magam, hogy közelebbi kapcsolatot létesítsek Andrewal. Milyen rég volt minden, távoli emlék ez már csupán. Vickinek pedig tényleg jövök eggyel. Meg kell háláljam neki amiért nem jött el, pofára ejtett mert így legalább jól sült el az egész. Kérdőn pillantok fel rá. Most komolyan velem szeretne táncolni? Na ne! Ezt szerintem még ő se gondolta komolyan. Két bal lábam van, amit nem tudok használni, legalábbis rég volt az mikor tudtam rendesen táncolni. Nagyon régen, és azóta megváltozott egy-két dolog. - Könnyű azt mondani, de még a ritmust sem érzem. Lehajtott fejjel követem a táncparkettig és próbálok nem rágörcsölni az egész tánc helyzetre. Legfeljebb nevetek egy jót saját bénaságomon, már tettem ilyet, nem nagy cucc. Sikerült ellazulj tánc közben és egy idő után már kifejezetten élveztem a forgásokat, már magamtól is ment valamennyire. - Még a végén elbízom magam. Te jobban táncolsz, ez legalábbis így van. Kirázott a hideg mikor lágy csókot nyomott a vállamra, rég éreztem már ilyet… talán a pillangók a hasamba újra életre keltek? Karjaimat nyaka köré fonom közelebb lépve hozzá engedem, hogy vezessen a lassú szám ütemére. Még mindig furcsállom a hasonlóságot, és ez a lassúzás egy bizonyos pillanatra emlékeztet, amit Andrewval töltöttem el… Sóhajtok majd halkan suttogom magam elé a szeretett férfi nevét. Alig hallható, de ha jó a füle talán megérti mit mondtam.
Elvigyorodtam a feleletétől. Nos, ha eddig hidegen hagytam, ezek után biztos vagyok abban, hogy kellőképpen magamra haragítottam, és azt hiszem, hogy pontosan erre volt szükség. A figyelme az enyém, innentől kezdve bármi az enyém lehet, nemde?
- Hát nem is tudom. Mondjuk a két szép szememért esetleg törődhetnél velem. - pislogtam rá kiskutya szemekkel, miközben majdnem leestem a székről a röhögéstől, hiszen nem volt ez hétköznapi tőlem. - Vagy talán azért, mert nem hagyom, hogy unatkozz. Nézz körül, egy csomó kretén. Köztük én is. - vontam egyet a vállamon. - De legalább nem vagy egyedül. S nem unatkozol. - kacsintottam rá.- Ez nem elég?
Még mindig nem hagyott nyugodni azaz érzés, hogy valami nem stimmel vele. De próbáltam figyelmen kívül hagyni. Lehet, hogy meg fogom bánni, de most egyáltalán nem számít. Legalábbis nem nekem. Azért vannak a leckék, hogy tanuljunk belőlünk, nem? Én pedig igyekszem a lehető legtöbbet megtanulni rövid kis életem során. Ezt persze csak úgy tehetem meg, ha elkövetek ezer meg ezer hibát és legalább százszor ugyanazt, hogy biztosan tanuljak belőle.
– Szóval úgy véled, hogy az a te társaságod a legmegfelelőbb számomra? Mondd csak, mivel is vagy különb a szép szemeidtől eltekintve a többi idiótától? Valószínűleg semmivel, hiszen hozzájuk hasonlítottad magad. Mondd meg nekem. Mégis miért pont a te társaságod kellene választanom? – Érdekelt a válasza, tényleg. S még semmi olyat sem mondtam, amivel bajba keverhetném magam. Még.
Talán ma ezt hívják udvarlásnak. Nagyon... durva! Igen, erre nincs jobb szó. Mégis, mi vesz rá egy férfit arra, hogy így megalázza magát? Én egyáltalán miért próbálkozom? Mindjárt lesül a képemről a bőr, ha így folytatom.
- Hm.. adj nekem egy esélyt. Ismerj meg. Egy ital mellett. - intettem a kiszolgálónak vigyorogva. - Hiszen a szem a lélek tükre... és ezen csak az dob egy kissé, ha te magad látod amit látni akarsz. Ha ezután sem válok szimpatikussá, akkor... lelépek. - kacsintottam rá, miközben leadtam a rendelést az érkező nőnek. - Siessen, nem érünk rá egész nap. - tettem még hozzá, majd visszafordultam a lány felé. - Akarom mondani... bemutatkoztam már? - vigyorodtam el ismét. - A nevem Matthias. - nyújtottam felé a kezem, miközben arra vártam, hogy reagáljon valamit. Elvégre csak beszélek, és.. tényleg meghódítani próbálom?! Nem hiszem. Ez inkább... próba. Magamnak. Hogy tényleg képes vagyok-e bármire.
Még mindig voltak kétségeim, ami az illeti. Volt benne valami megmagyarázhatatlan. A szemeibe nézve sem tudtam kiolvasni, hogy tulajdonképpen mi is az. De akkor is a belsőm azt sugallta, hogy meneküljek amíg tudok. Azonban én már nagyon, de nagyon unom, hogy a megérzéseimre hallgassak. Várjunk csak.. Mikor is hallgattam a megérzéseimre? Ja, mondjuk úgy, hogy soha. A saját fejem után mentem. Most is ezt fogom tenni. Nem vagyok, már az a naiv kislány. Tudom, hogy mikor sétálok bele a bajba és most pontosan ezt teszem.
– Rendben van. – Egyeztem bele, mert tényleg kíváncsi voltam mégis, hogyan akar lenyűgözni. – Egyetlen egy ital. Semmi több. – Egynél többet nem vagyok hajlandó inni. Az alkohol valahogy sosem tett túlságosan sok jót nekem. Így tehát jobb, ha nem viszem túlzásba. Szeretném megtartani a józan eszemet. Még akkor is, ha ez az, ami belelökdös egy szakadékba. Megfogtam a kezét és finoman megráztam, miközben én magam is bemutatkoztam. – Bailey. – Ahogy megérintettem valami furcsa bizsergés futott végig a testemen. Furcsa, de mégis ismerős. Ez is csak azt bizonyítja, hogy nagyon oda kell figyelnem, ha már belementem ebbe a kis játékba.
- Szóval Bailey. - ízlelgettem meg nevét, miközben próbáltam minél inkább barátságosnak tűnni. Azt nem tudom, hogy mennyire sikerült, mert soha életemben nem csináltam még ilyet. Mindig megkapom, amit akarok, nem kell ahhoz hízelgően pislogni. De ez a szikla kissé keményebb.. én még is ezt választottam. Meredek kihívás.. de kit érdekel?! Az élet kihívásokból áll. Én pedig elfogadom ezt most.
- Nos, új vagyok még errefelé. A hotelban szálltam meg, de nem tudom, mennyire biztonságos egy érkező számára egy efféle... közhely. - forgattam meg a szemem. Remek színész vagyok. Ha el tudnám innen csalni valahová, még jobb lenne. Persze, hogy persze. - Nem akarok villát venni, félre ne érts, csak egy hotel annyira nevetséges egy magamfajta.. férfinak. - tettem aztán más befejezést a mondatom végére.
Eddig túlságosan hamar vetettem magam a férfiak karjaiba. Ezt nem csak a testemre, de a szívemre is értem. Naiv voltam, de egyszer mindenkinek fel kell nőnie. Nekem pedig pont most jött el ez az idő. Itt az ideje, hogy felelősségteljes döntéseket hozzak és szembenézzek a dolgok következményeivel. Nincsenek itt a szüleim, hogy fogják a kezemet minden egyes alkalommal, ha valami rosszul sül el. Egyedül vagyok. S ott van Daryl, akinek én vagyok az, aki a kezét fogja és a helyes útra vezeti. Nehéz ezt megtenni főleg, mikor még én magam sem találtam meg igazán.
– Hmm… Pontosan milyen fajta férfi is vagy, hogy nem éred be egyszerű hotellal? – Tényleg kíváncsi voltam, hogy ezt mégis hogy érti. Én is a hotelban szálltam meg, de nem panaszkodom. Nincsenek különösebb elvárásaim. Amíg a lakásomat nem kell patkányokkal megosztanom én teljes mértékben boldog vagyok. Sosem vágytam arra, hogy egy herceggel éljek egy palotában. Nem vagyok ilyen típus.
Az ismeretlen helyekben az a jó, hogy sosem tudhatod, kivel hoz ott össze a Sors.
Van némi előnye annak, hogy Mystic Fallsba költöztem és úgy döntöttem, hogy megpróbálok létezni itt egy picit; elég sok itt a vámpír. Most is épp egy nőszemélyt figyelek, miközben a vodkanarancsomat kortyolgatom. Figyelem a viselkedését, a mimikáját, a tartását és egyéb dolgokat, amikből rájöhet az ember, kiféle avagy miféle szerzet a másik. A mi fajtánk hiába próbálja palástolni a kilétét. Az esetek többségében egymásra ismerünk, már pusztán amiatt, hogy mi egyszer már meghaltunk. Na és persze, elég gyanakvóak tudunk lenni és folyton a környezetünket pásztázzuk. Figyelünk, vajon mikor kerülünk bajba vagy épp, akad-e egy jó falat ma estére. Én legalábbis ezért szemlélgetem folyamatosan a körülöttem lévőket, ugyanakkor szemmel tartom a vöröskét is és persze biztos vagyok benne, hogy ő ezzel tisztában van. Ahogy a pincér felém sétál intek neki, hogy lehetőleg hozzon nekem még egy pohárkával, majd ismét a környező emberekre szegezem tekintetem. Nem akarok én gyilkolni, csak enni egy kicsit és szórakozni. Szerintem ez nem nagy bűn, nem de? De lássuk csak, kik vannak itt. Olcsó lotyó, prűd liba, részeg fazon, fiatal alfahím, aki a ma esti áldozatát lesi, akárcsak én és hasonló emberek. Sehol egy olyan, akiben élvezetemet lelném. Mert, ha már eszek, akkor az olyan legyen, amiért érdemes kockáztatni. Persze, megoldhatnám könnyebben is. Megigéznék valami kórházi dolgozót, hogy adott időpontokban hozzon nekem pár vértasakot, de az annyira... nem olyan. Nem olyan, mint amikor valakinek a finom, vékony bőrébe mélyeszted a fogad és megízleled a forró, friss vérét, ami pillanatokkal azelőtt még az ereiben csordogált. Nem beszélve az illatokról, ami mindig más és más. A vértasak ezt nem adja vissza. Olyan, mint egy dobozos üdítő, amit szívószállal iszogatsz. Oké, az se rossz, ha épp az éhen halás küszöbén állsz de, ha már erőteljes vagyok, hagy jusson már nekem valami finomabb. A pincért kezdem fixírozni, mert a jelenlévők között talán még ő nevezhető a legmegfelelőbbnek. Nem bűzlik sem az olcsó férfi parfümtől, sem a szesztől, de még csak azt se lehet mondani, hogy kanos lenne. Egyszerűen csak teszi a dolgát. Végül ismét a vörösre nézek és úgy döntök, átülök hozzá. -Üdv. Nem bánod, ha csatlakozok?- kérdezem, ahogy mellé érek és szerintem az édi mosolyomból már sejtheti, hogy nem azt tervezem, hogy durva verekedést szítok vagy vitát. Csak kell valaki, akivel a vámpíros dolgaimról beszélhetek, mint például arról, ki legyen a vacsorám? Még az is lehet, hogy osztozkodhatunk.
Szeretek szórakozni, talán jobban is, mint bármi egyebet csinálni. Imádom, amikor becserkészhetek valakit, persze, nem mindig van az, amire számítok, mert a legvégén a legjobb barátok lesznek belőlünk. Észrevettem,, ahogy egy nő engem bámul, meg a pincért, aki meglehetősen jóképű. Érzem a nőn, hogy ő is vámpír. A Martinimet iszogattam, kitudja már hányadik pohár ez, meg minek is kéne számolgatnom? Ugyanis nagyon jól bírom az alkoholt. Nem okoz gondot semmi... Néhány perccel később arra leszek figyelmes, hogy átül mellém ez a nő, aki mindenféle kertelés nélkül tette ezt. Nem szoktam ellenezni semmit sem, így ezt sem fogom. Lehet, hogy hasonlóan őrült lehet, mint amilyen én is vagyok. - Addig ülj le, míg nem bánom meg - vigyori pofimat mutattam felé. - Ez a hely... valami borzalom - remélem ért a szavak és félmondatok terén, s tudni fogja, hogy itt a kevés emberi vér nem nekünk való.
- Olyan ritkafajta. - vigyorodtam el, csupán ennyivel reagálva neki arra, hogy pontosan milyen férfi vagyok. Hiszen milyen lennék? Olyan, amilyet első találkozáskor senkinek nem mondok el. Ezt nem elmondani kell, nem bizony. Én általában demonstrálom az aberráltság egy ritka fajtáját, de eddig nem volt senki, aki utólag panaszkodhatott volna. Nyilvánvalóan nem véletlenül. Hahaha. Azt kell, hogy mondjam, ez a lány túl szép ahhoz, hogy elföldeljék a főút szélére-. Vagy valami ilyesmi.
- Tudod, sosem éltem még hotelban. - kortyoltam bele az italba. - Mindig volt egy normális tető a fejem fölött. És egy hotelbéli lakás mindennek nevezhező, csak nem normális tetőnek. Semmi biztonságérzzet... bár hol van a mai világban biztonság? - kacsintottam rá szemtelenül, majd hátradőltem, de tekintetemmel egy pillanatra sem engedtem. - Boszorkány vagy, igaz? - tettem fel végül a kapós kérdést. Hiába tagadná, érzem rajta, hogy nem hétköznapi nő. Van képessége. De nem lehet vámpír. Az én tudásom viszont kimerül a vérfarkasok, vámpírok és boszorkányok triója után. Szellem biztosan nem lehet, azt észrevettem volna. A gondolatra is nevetni tudnék.
– Rendkívül titokzatos. – Jegyeztem meg halovány mosollyal az arcomon. Soha nem jelent jót, ha valaki ennyire titokzatos. Mármint normális esetben azt mondanám igen, hajrá semmi gond egyszerűen csak nem akar mindent elárulni magáról, de egy ilyen világban, amivel nap, mint nap szembe kellett néznem. Ahol hibridek, vérfarkasok, vámpírok mászkálnak és még a boszorkányokat sem szabad kifelejtenem, mert én is egy vagyok közülük. Hát a bizalom határozottan egy olyan dolog, amit nem adhatok túlságosan könnyedén, mert még a végén megjárnám. Többször is pofára estem úgymond nem kívánom ezt még egyszer megtenni. Óvatosnak kell lennem még akkor is, ha nem igazán tudom hol van a határ. Meddig biztonságos és, mikor már nem az. Ha már átléptem onnan nincs visszaút, szóval.. Meg kell állnom előtte. Csak tudnám, mikor kellene visszavonulót fújnom. Idővel csak kitapasztalom.
– A biztonság, már egy olyan luxus, amit elég kevés ember engedhet meg magának és az, hogy egy hotelban van vagy egy normális házban nem számít. - A veszély előbb vagy utóbb megtalálja az embert. Nem lehet elkerülni, hiszen ott van a levegőben. Kérdésén egy picit meglepődtem. Még mindig meglepődök az ilyen kérdéseken? Tele van a város természetfelettivel.. – Igen az vagyok, és te pedig… - Lehunyom a szemem egy pillanatra és koncentrálok a belőle áradó energiára. – Vérfarkas vagy.
Már kintről hallani a dübörgő zenét, amikor belépek ez szépen arcul csap. Egyáltalán nem zavar, mert van bennem jó pár liter bor és konyak, de mivel vámpír vagyok ez csak ideig, óráig képes beleszállni a fejembe, utána mindig gondoskodni kell az utánpótlásról. Hanyagul bevágom magam mögött az ajtót és elindulok befelé. Ellavírozok néhány pincér mellett mialatt körbenézek, sokan ülnek egy helyben, sokan táncolnak. Érdekes egy hely, de egyébként meg ki a túrót érdekel. A mostani állapotomban egy utca sikátorában is eltáncolgatnék, azonban itt mégis csak szórakoztatóbb. Valahogy így gondoltam az előtt is amikor beléptem. Először a pulthoz megyek, kérek egy felest, s míg kihozzák lesz időm kiszúrni a lehetséges áldozataimat, akikkel táncolnék. A mai divatot elnézve túl vagyok öltözve, bár ezt valószínűleg senki sem fogja a szememre hányni.
[Öltözék: fekete ing, ami nincs végig begombolva az utolsó szabad levegőt enged a gazdájának, fekete hosszúnadrág, fekete félcipő, fekete zokni. az ing ujjai könyékig feltűrve.]
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Szept. 03, 2014 12:58 pm
Ha egy ember vadászatra adja a fejét mindenféleképpen meg kell tanulnia, hol érdemes a vad után keresgélnie. Mondhatni ez a legfontosabb. Mystic Falls nem volt akkora, hogy végeláthatatlan terület álljon a ragadozók lehetőségére és egyébként itt is érvényes volt az erdő-szórakozóhelyek-sikátorok mesterhármas. A nyakamat tettem volna rá, hogy ezen a helyen minimum egy vámpír lézeng, nem szólva arról, hogy fejemben már annak a lehetőségét is lefuttattam, hogy milyen gyakorta léphet be a bárba egy vámpír. Ösztönös gondolatok voltak ezek a részemről, túlságosan belém ivódtak ahhoz, hogy egy pillanatra figyelmen kívül hagyjam őket, szemet hunyjak egy esetleges lehetőség felett vagy egy napra azt mondjam magamnak, hogy nem figyelek semmire, nem próbálok vadászkutyát játszani. Nem én lennék... nincs semmi más, amivel foglalkozhatnék, nem vagyok szerelmes, nincsen családom, a barátaim szétszórva az országban tanyáznak, az itteni rokonaim vámpírok címeres cimborái, hát persze, hogy a vadászatba ölöm minden időmet majdnem tíz éve. De nem szomorkodom és csupán megrázom a fejem, ha az ismerőseim nem értik a munkám iránti elköteleződésemet mondván, hogy mással is foglalkoznom kellene. Annak is eljön majd az ideje, de amíg fel bírom emelni a karjaimat karókat fogok hegyezgetni és a lőtérre járni, addig edzek, amíg bírják a lábaim és addig fogok beférkőzni a vérszívók agyába és még jobban és jobban megismerni a szokásaikat, logikájukat, míg az idegsejtjeim fel nem mondják a szolgálatot. Számomra ez jelenti az életet. Tudom, hogy egy bárban olvasni több, mint nevetséges, de vannak, akik éppen erre kapják fel a fejüket. Például vámpírok, akik az unalmas kislányok befűzésére vállalkoznak, vagy amint meghallják, hogy a magyarázatom szerint várok valakire rögtön abban reménykednek, hogy kétfogásos vacsorában lesz részük. A részeg barmokról nem beszéljünk, normális srácba pedig még nem futottam így bele, de nem is ezért ücsörögtem ennél a pultnál. Fél szemmel diszkréten folyamatosan a helyet figyeltem, de azt a férfit, aki leült mellém és rögtön inni kezdett amúgy sem lett volna nehéz kiszúrni. - Rossz nap? - Mivel a bárban tartózkodók nagy része asztaloknál ücsörgött vagy táncnak nem nevezhető mozdulatokkal próbálkozott, muszáj volt hozzá szólnom, hogy elkerüljem a feltűnést, amit az elmúlt fél óra és a könyvem vont volna maga után.
Miután alaposan körbenéztem, visszatérek a pulthoz, meg a feleshez. Az olvasó nő mellettem egész idáig fel sem tűnt, amíg meg nem szólalt. Gyorsan leküldöm a felest és rendelek még egyet, majd a nőhöz fordulok. Még hogy rossz nap, inkább rossz évszázad, de ezt nem neki kellene részleteznem. - Ühm, igen. Érdeklődve tekintek rá és a könyvére, amit ha úgy forgatott talán ki tudom venni a címét is. Fura kombináció egy szórakozóhelyen olvasni, ez még oké ha nem otthon akart, még az is beleférne hogy leszólít egy ismerőst, no de nem egy vadidegent. Általában az olyan nők, akik mégis eljönnek egy ilyen helyre és könyvet olvasnak, inkább csendben meghúzzák magukat. Valami itt sántít. Hunyorítok egy kicsit. - Maga így szokott táncpartnert szerezni? Ki tudja, van benne fantázia. Elvégre nekünk mindig az kell, ami nehezen megszerezhető. Mindezen kérdés mellé a könyvére bökök vigyorogva. A feles megint elém landol, hanyagul leküldöm a másik után, majd egyet gondolva ellököm magam a pulttól, megállok a hölgy mellett. - Felkérhetem? Kinyújtom a kezem felé, feltűnően egyenesen sikerült megállni, és ha néha beszédülök is, azért még nincs az illuminált maszk felépítve. Így biztos nem fog elutasítani sem. - De! Felemelem a szabad kezem mutatóujját tiltakozás gyanánt. - A könyvet nem kérem! Hogy pontosan miként jön a könyv a képbe, azt én se egészen értem, egy pillanatra el is gondolkozom azon, amit kimondtam. Úh, talán mégis sikerült valamicskét megütnöm a negatív mércét. Valahol érthető azért, én szórakozni jöttem és butulni, elhatárolódni a józan élettől egy kis időre. Sőt, legszívesebben egy hétig hülye szeretnék lenni, ha tehetném. Hogy speciel ez a hölgynek mennyire lesz kedvére, az már az ő döntése. Ha szórakozni akar, jön táncolni. Ha meg nem, akkor úgyis mindjárt elküld, általában veszem a lapot és tovább állok, mert dugig a hely, van választék bőven.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Szept. 19, 2014 10:12 pm
Azt hinné az ember, hogy mindent megtanítanak neki ott, de ez egyáltalán nem igaz. Megtanítottak arra, hogy egy-két esetben hogy viselkedjek, de azt nem mondták meg, hogy miként viselkedik egy normális ember a valóéletben. Mintha nem akarták volna azt, hogy rendes életem legyen. Olyan az egész, mintha mindig is azt akartál volna, hogy az övék legyek és a parancsaikat teljesítsem, de ez nem jött be nekik. Fellázadtam és élni szerettem volna, amire esélyt is kaptam. Minden annyira új számomra, mint amikor a kisgyerekek rácsodálkoznak az őket körülölelő világra. Sok újdonságot tapasztaltam már meg amióta megszöktem, de még mindig úgy érezem, hogy csak egy elveszett leányzó vagyok. Azt is mondhatnánk, hogy most olyan vagyok, mint Alice Csodaországban. Szerettem volna minél hamarabb beilleszkedni és egyre jobban is ment, de nem tanulhatok meg mindent abból, hogy megfigyelem az embereket. Megpróbáltam olyan lenni, mint ők, de sokszor úgy érezem, hogy ez nem helyes. Nem tudok olyan lenni, mint ők. Minél több ideig figyeltem őket, annál inkább rájöttem, hogy mindegyikük teljesen másabb. Mindenki egyedi és reménykedek abban, hogy egyszer sikerül megtalálnom azt, aki valójában vagyok és nem csak a "ügynöki" énemet fogom látni mindenben és mindenhol. Sok mindent hallottam már erről a helyről, de még soha nem tettem be ide a lábamat. Talán kicsit féltem is, hogy miként fogok boldogulni itt egymagam. Voltam már sok bárban, de mindegyik helyzet, mindegyik helyszín mindig egy újabb meglepetéssel szolgált számomra és kész csoda, hogy eddig épp bőrrel megúsztam ezt az egészet. Hatalmas tömeg van itt, a zene is csak úgy ordít, de nem zavar. Megpróbálok kicsit táncolni, a tömegben elvegyülni, mintha ez segíthetne feloldódni kicsit, de pár perc után inkább a pult irányába indulok. Rendelek egy innivalót és ahogyan megfordulok majdnem nekem jönnek, de szerencsére kikerülöm az illetőt, de a kikerülőmanőver végén végül másra borítom a poharam tartalmát. Óvatosan felemeltem a fejemet és a lányra pillantok. Biztos vagyok abban, hogy nagyon pipa lehet. - Sajnálom, véletlen volt. Én... - kezdek bele zavarodottan és közben valahonnét szerzek papírt is és a lány felé nyújtom. - tényleg nem akartam. Remélem nincs harag. - mondom egy kínos mosoly kíséretében és közben végig azon gondolkozom, hogy mit is szoktak ilyenkor csinálni az emberek, illetve mit mondanak. Komolyan mondom valakit megölni, vagy összerakni egy fegyvert is egyszerűbb, mint a hétköznapi életben boldogulni....
Szolid, mondhatni már-már teljesen szerény mosolyt erőltettem az ajkaimra, de kínosan ügyeltem arra, hogy a gesztus ne hasson kényszeredettnek. Szerencsére az évek és a rutin segítségével megfelelőre fejlesztettem képességeimet és nem vagyok nagyképű ha azt állítom magamról, hogy profi hazudozóvá váltam. Szükségem volt rá a túléléshez, ennyi a nem éppen pozitív tulajdonságom kifejlődésének története. És most kitűnően jött. - Nem, arra más módszereim vannak. - A füleim mögé tűrtem fekete hajzuhatagom néhány kósza hajtincsét, miközben a férfira emeltem a tekintetemet. Mindig akkor érzek ilyet furcsa nyomást a gyomromban, amikor vadközelbe kerülök... vagy lehet, hogy bebeszélem magamnak, olyan régóta nem üldöztem vámpírt és ennyire hiányzik. Nincs szükségem tévképzetekre, megvagyok nélkülük. - Csak várok valakire és utálok csendben ülni. És ha hiszi, ha nem, jelenleg maga tűnik ezen a helyen a legnormálisabbnak. - Ajkaim keskeny vonallá préselődtek, mintha tényleg nem lenne többről szó, mint egy éppen késésben lévő ismerősről és egy világmegváltásig jártatni kívánt szájról. Táncolni egyáltalán nem volt kedvem, sokkal inkább preferáltam volna ma estére a nyugodt vagy nem teljesen nyugodt, de akkor is ücsörgélést, hogy úgymond... erőt gyűjtsek és kényelmesebb szemszögből folytathassam a megfigyelést. A férfi mindössze egy eszköz lett volna számomra, aki eltereli rólam a figyelmet, miközben szüntelen pásztázom a helyet. Ha viszont a róla alkotott sejtésem helytálló, az csak bónusz pont. Én örülnék a legjobban, ha így lenne. - Ha táncolni mennék egész este hallgathatnám a barátnőm faggatását és fecsegését, amihez egyáltalán nincs hangulatom. De ha leül, akkor megígérem, hogy elteszem a könyvet. - Mosolyodom kiszélesedett, szavaim nyomatékosítása érdekében pedig rácsuktam a könyvre a fedelét.
A zene hirtelen elhallgat, biztos épp most keresik az új számot, mindenesetre nem kell közel hajolnia hogy értse is amit válaszol neki a hölgy. Nem akar táncolni de nem koptatta le, viszont inkább azt szeretné hogy leüljön mellé. Erre nagyon hamar nemlegesen rázza a fejét. Lehetne udvarias vagy ilyesmi, valamennyire az is, de esze ágában sincs itt üldögélni és mindenféle érzelgős gondolaton rágódni, mert akkor tényleg vele mosnak fel másnap. No meg a másik problémáira sem kíváncsi ahogy minden bizonnyal a hölgy sem az övéire. Arra hogy szerinte Daniel a legnormálisabb csak nagyokat pislog, ez a nő félre nézhetett valamit. - Minden tiszteletem az Öné, de inkább kihagynám ezt az izgalmasnak ígérkező beszélgetést. Kaján vigyort enged, lássa azért a másik hogy nem bunkózni akar, egyszerűen csak erre most nincs beállítva, nem azért jött ide hogy leüljön és elmélkedjen. Közben felcsendül valami dallam. - Ugyan már ne kéresse magát, nem megyünk messzire. Látni fogja ha megérkezik a barátja. Nem ismeri a számot, de eléggé pörgős ahhoz hogy elkezdjen táncolni itt a pultnál, és a refrénre a hölgynek fütyül mosolyogva. Egyik percről a másikra amilyen komolynak néz ki, annyira el is tudja engedni magát, nem kell a szomszédba mennie hülyeségért. Nem feltett szándéka ráerőszakolni magát a nőre, de talán kedvet kap és jön vele táncolni, ezért most még marad a pult és az ő közelében. Kissé bosszantó ilyenkor hogy a fajtája miatt hamarabb elmúlik a hatása az alkoholnak, ahogy körbetekint látja hogy a pultos éppen kitölt egy pohár whiskey-t az egyik ott ülőnek, oda táncol hozzá, és kiveszi a kezéből az egész üveget. A haragos tekintetre csak vigyorogva elnézést kér megvonva a vállát, eszében sincs megigézni valakit, Tackerytől tudja hogy itt a lakosság egy része szeret verbénát iszogatni és nem most akarja ezt kipróbálni. - Kifizetem! Mondja hangosabban, azzal a lendülettel táncol visszafelé a nőhöz. Párszor mutogat neki hogy jöjjön, aztán jól meghúzza az üveget.
A kis ügyködésem sikertelen, ami csoda, hisz ha én akarok valamit, annak az eredménye már az elején borítékolható. Talán ezt is azzal tudnám magyarázni, hogy nem akarom igazán. Az én nyakamra nem kell egy boszorkányporonty, annak a gyereknek meg én nem kellek, hogy pesztráljam, ezt szinte a zsigereimben érzem. Hát nem is erőltetem meg magam. Ha Curtisnek problémája lesz ezzel a hozzáállással, majd megkeres, kétlem, hogy pont ő ne találna meg, addig pedig próbálom élni az életemet. Normálisan. Ahogy az már nálam megszokott, azt szeretem, ha semmi sem normális. A spontán dolgok sokkal inkább jellemzőek rám, mint az előre megtervezett lépések, hisz az élet úgy szép, ha zajlik. Az enyém pedig aligha nevezhető unalmasnak. Talán csak egy átdorbézolt éjszaka kell ahhoz, hogy ténylegesen is a régi legyek és ki vagyok én, hogy ne adjam meg az esélyt saját magamnak arra, hogy kieresszem a gőzt?! A legtöbb embert nyomasztja a tömeg, ebből a szempontból kivétel vagyok, talán azért mert farkassá váltam, talán már előtte is az voltam, de kit érdekel? A legnagyobb magabiztossággal kopogok végig magassarkúmban egész a parkettig, ahol valaki a kezembe nyom egy félig kiürült poharat. Első körben végignézek azon, akitől kaptam, aztán finoman a levegőbe szippantok, ezt a mozdulatot szinte észre sem lehet venni, de én meggyőződöm arról, hogy nincs benne farkasölő. Felkészült vagyok, naiv egy percig sem, ez egy szórakozóhely, ahová a férfiak többsége azért jár, hogy felszedjen valakit éjszakára. Ezzel is tisztában vagyok, de még mennyire... Mivel a poharam csak félig volt, én meg kimelegedtem a tánctól, a bárpult felé vettem az irányt és szinte már a számban éreztem a következő italom ízét, ami biztosan nem lesz töményebb az előzőnél, mikor hamarabb megkaptam, mint arra számítottam. Csak nem úgy, ahogy szerettem volna. Nem csak hogy rám ömlött a színes lötty, a hajam végét is eláztatta, és abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ragadni fogok tőle, már most éreztem, ahogy a fehér blúzomon terjed a folt és hozzátapad a bőrömhöz az anyaga. - Fantasztikus... - sziszegem alig hallhatóan és bár ideges vagyok, a saját szegénységi bizonyítványom lenne, ha nem lennék felkészülve ilyen balesetekre. Ennek ellenére nem fogom megdicsérni a csajt, aki már így is elég rémült fejet vág. - Bár jobb szeretném, ha a májamat próbálná tönkretenni, mint a ruhámat.. - húzom el a számat. Sajátos a humorom, egészen azóta, hogy tudom, az alkohol igazából nem árt nekem, a szervezetem túl gyorsan bontja le ahhoz, hogy sokáig érezzem a hatását, vagy a másnapi dehidratáltságot. Egyszerűen kikapom a kezéből a felém nyújtott papírtörlőt, hogy legalább a felesleget, amit az anyag nem szívott még magába, letöröljem. - Nyugi már, nem kell rémüldözni, ez csak egy felső.. - forgatom meg a szemeimet, aztán felé pillantok. Elég félszegen ácsorog ott magában, talán elveszettnek mondanám, csak tudnám miért. Kapásból három férfit kiszúrok, aki őt bámulja...
Oroszországban születtem,de mégis sokkal inkább közelebbinek éreztem ezt az országot, mint a sajátomat. Talán a sok borzalom miatt van, amit átéltem, vagy csak azért, mert hiába nem tudtam szinte egy fikarcnyit se a normális életről, de ennek az országnak a stílusa teljesen magával ragadott. Tetszett az, hogy itt mindenki szabad, mint a madár és mindenki a saját ura lehet. Itt is voltak törvényke, de azok sokkal inkább beleolvastak a hétköznapokba, mint bárhol máshol. Minél több ideig próbáltam megfejteni minden apró dolgot és előhozni azt az énemet, ami ehhez az élethez való lenne nem igazán ment. Talán minket nem életre képeztek ki, hanem gyilkolásra, mert abban profi lennék. De nem vágytam arra, hogy ezeket a képességeimet megcsillogtassam és esetleg rendőrnek álljak. Egy átlagos lány szerettem volna leni, aki élvezi az életet. Ezért is döntöttem úgy, hogy este újra egy bárba fogok menni. Ott lehet ismeretséget kötni és nekem pedig segítségre van szükségem. Egy olyan lányra, aki képes előhozni a bulizós, s az átlagos lányt, nem pedig csak a fegyvert. Próbáltam élvezni a dolgot, de egyre inkább zavart az, hogy mindenki képes jól érezni magát, de én meg olyan vagyok, mint valami béna csajszi. Fura volt az is, hogy ennyien néznek engem, mert féltem attól, hogy esetleg engem akarnak megfigyelni. Ebből is látszik, hogy mennyire nem ismerem az embereket. Már éppen legurítottam volna egy-két pohárnyi alkoholt, hogy kicsit oldjam a feszültséget, amikor baleset történt. Nem akartam leönteni azt a lányt és a szavai se nyugtattak meg. Hiába volt hangos a zene pontosan hallottam azt, amint mond. - Én tényleg sajnálom. Nem direkt csináltam. - mondtam neki sietve, majd a szavai hallatára egy kisebb mosoly jelent meg, de még ez is kicsit félénk volt.- Ezzel szerintem mindenki így van. - mondtam neki kedvesen, mert ebben az egy dologban biztos voltam. Figyeltem őt és a blúzát is, majd újra rápillantottam. Fura illata volt és nem olyan, mint az embereknek, de nem is olyan volt, mint én. Vajon ő micsoda? - Rendben. - mondtam neki sietve, mert a szavai visszarántottak a valóságba. Álltam a tekintetét, majd amikor el akart menni, akkor gyorsan utána nyúltam és elkaptam a kezét. - Tudom, hogy nem ember vagy, de nem tudom, hogy mi vagy és olyannak tűnsz, aki tudja, hogy milyen egy normális lány. Segíts nekem, kérlek. - mondtam neki sietve. Most vagy sarkon fog fordulni röhögve vagy esetleg meg fogja szánni és maradni fog. Nem volt más esélyem. Úgy éreztem, hogy benne bízhatok, pedig nem is ismertem. Ritkán voltak ilyen megérzéseim, de reménykedtem abban, hogy nem most hagyott cserben. Természetesen varázsolhattam volna, de soha nem szerettem senkit se kényszeríteni, ezért adtam neki is választási lehetőséget. Lassan elengedtem őt és kicsikét idegesen vártam a válaszát.
Bólintottam. Ötven-ötven százalék esély volt arra, hogy beválik a szende kislány szerepem, de vannak alkalmak, amikor szinte a bőröm alól süt, hogy igazából nem ez a teljesen reális énem és hiába nem gondolják a jelenlévők, hogy észrevették, tudat alatt nagyon is leesik nekik, hogy nem lehetek ennyire begyepesedett. Úgy tűnik jelenleg is ez volt a szituáció, így váltanom kellett. Akárcsak egy rutinos színésznő, akinek nem esik nehezére egyik pillanatról a másikra teljesen különböző módokba kapcsolni úgy csuktam be a könyvet és intettem a pultosnak, hogy legyen szíves felém jönni, ha éppen nincs annyira elfoglalva a poharak törölgetésével. Valószínűleg összetörtem a világképét, amikor utalt rendeltem magamnak, csupán egyszerű rövidet, semmi különlegeset. - Szerencséje, hogy könnyen meggyőzhető vagyok. - Apró, sejtelmes mosoly ült ki az ajkaimra, miközben a poharam felé pillantottam. - És remélem nem bánja, ha én is csak így tudok felkészülni arra a táncra. Eszméletlenül béna vagyok, ha mozgásról van szó. - Nem adtam fel teljesen az eredeti, magamról lefestett képet, csupán módosítottam rajta a helyzetnek megfelelően, amint pedig lehúztam az italt felálltam a bárszékről és vigyorogva figyelem azt a rögtönzött produkciót, ami előad a férfi. Az igazi énem nem volt oda az ilyesmiért, de... sajnos nagyon régóta nem voltam abban a helyzetben, hogy bármikor saját magam dönthessek abban, mi kell nekem és mi az, amit szívesen csinálnék. Ez is egy ilyen este. Sebaj, hozzászoktam. Olyan ez, mint a vámpíroknál az az állítólagos érzelemkikapcsoló gomb. - Mehetünk, de én szóltam előre. - Éppen új szám kezdődött, cseppet ritmusosabb, mint az előző, így könnyebben tudtam mozgatni a csípőmet és belekezdtem abba a fajta táncba, amit a zene megkívánt. Közben pedig tekintetemet a férfin tartottam.
Arra már semmit nem mondtam, hogy titkoztatos.. az vagyok, nem kétséges. És talán nem is véletlen. De mégis mit kellene még mondanom? Ha sokat mondok, lelép és bajba kerülök. Ha keveset, akkor is lelép, s nem hagyok benne olyan mély benyomást. Vagyis igen. Egy béna alak benyomását, aki még szórakoztatni sem képes egy nőt rendesen. Ezt pedig ki nem állhatom! Nekem szükséges az, hogy tudjam, szórakoztató társaság vagyok. Úgyhogy most jobb lesz, ha magamra erőltetek valami pókerarcot. Nem sokat szoktam beszélni.
- Igen, vérfarkas. Bár nem túl régóta. - köszörültem meg a torkom. Annak idején tudtam, hogy meg vagyok áldva ezzel a csodálatosnak nem nevezhező adománnyal de mikor megkértem azt a boszorkányt, hogy hozzon vissza az életbe... nos, valahogy vérfarkasként tértem vissza. Ez is akkor jött elő, mikor először eljött a telihold... nem kívánom senkinek. - NEm tartalak fel, ha vár.. mondjuk egy barát. - köszörültem meg a torkom. Ártalmatlannak kell mutatnom magam. Ennyi a recept. Akkor általában megbíznak bennünk.
Hogy mennyire könnyen meggyőzhető a másik, azon csak mosolyogni tud, eszében sincs ezt mérlegelni, de mielőtt a hölgyike oda tipegne, még bőszen elnézést kér mert hogy nem tud táncolni. Tőle akár aerobikozhatna is. Csak egy tánc, nem versenyre készülnek. Elindul hátrafelé és csak bólint a szavaira, kiegészítve azt. - Akkor igyon még egyet és fogja rá a nyuszira...vagy hogy van az a reklám... Meglengeti az üveget a kezében és vigyorogva figyeli a csípő mozgatást, haladnak úgymond a táncoló részleg közé. Ha közben elveszi tőle az üveget, engedi, vegye, már ha nem allergiás arra hogy előtte beleivott. Menet közben sűrűn körbenéz, kiszúrt egy szőke hajú ciklont a sok arc közül, így értelemszerűen arra visz az utuk és amikor odaérnek, tánc közben megfordul és köszönti. Megpróbálja azt a verziót hogy több felé tud figyelni, de ez úgyse fog sokáig menni, mert akit felkért a pultnál, az úgyis hamar távozni akar. Elvégre jönnek érte. Daniel még maradna, ezért ehhez a megfelelő társaságot keresi. Egy kis ideig a szőkével szemben táncol, aztán vissza fordul a partneréhez. - Úú, megy ez! Azért itt a tömegben sötétebb van, az alakok tompán rajzolódnak ki az emberi szemnek, de most az övének is, mert a fény össze vissza cikázik. Ez meg zavaró. Ha a másik tényleg bénázna, eddig nem vette észre. Valószínűleg nem is fogja amíg a lábára nem lép. Ami megeshet, ugyanis közelebb lépked hozzá, amennyire lehetséges.
Nem bíztam benne. Egyáltalán nem. Főleg, mivel érezhető volt, ahogy árad belőle a veszély, de mindig ez volt a gyengém mondhatni, szóval nem foglalkoztam az egésszel. Oda fogok figyelni minden egyes lépésére és boszorkány vagyok az istenért is. Meg tudom védeni magam nem vagyok egy törékeny virágszál. Még akkor sem, ha arra is alig van erőm, hogy egy gyertyát meggyújtsak. Azt hiszem elég gyötrelmes képesség ez egy boszorkánytól. De, aki már lassan két évet kihagyott ne is számítson másra. Apa volt a mindenem. Ő tanította nekem, hogy mit hogyan kell most pedig nincs többé. Véglegesen nincs többé. Én pedig szégyent hozok rá azzal, hogy nem gyakorolom a varázslást.
– Mit is jelent ez a nem régóta? Újonnan váltottad ki az átkodat? – Érdeklődtem, mintha ez lenne a lehető legtermészetesebb téma, ami két ember között zajlana le. Bár, ha úgy vesszük ez az egész számomra természetes. Vagyis annak kellene, hogy jegyen. – Nem.. Nem vár senki. – Ráztam meg a fejemet, de nem vagyok biztos benne, hogy okos döntés volt ezt elmondani. – Maximum egy éhes kisgyerek a lakásomon. – Egészítettem ki magamat mosolyogva. Nem tudom, hogy mi lehet Daryl-al, de miatta mindenképpen épségben kell hazaérnem. Ha önmagam miatt nem is vagyok képes vigyázni a testi épségemre, akkor tessék itt van egy indok.
Alighanem fordított benyomást tettem a nőre, aki az imént épp nyakon öntött. A félreértések elkerülése végett, én nem barátságos voltam, csak nem téptem le helyből a fejét. Most komolyan.. Még képes elnézést kérően mosolyogni a tréfámon, ami igazából nem annyira vicc, mintsem valóság. Jobban pörögne a nyelvem, ha legalább egy kicsit hatna rám az alkohol, de ezt a mennyiséget még az ízlelőbimbóim sem érzik. Hiába gondoltam, hogy lehet egy nyugodt estém, mikor látszólag többet iszom a kelleténél, aztán hajnalban valami noname férfinél ébredek egy kiadós ágytorna után. Valószínűleg most, hogy szépen eláztatta a ruhámat, még az ágyig sem jutunk majd el... Szemforgatva indultam volna el - jobb ötlet híján - vissza a parkettre, mikor elkapta a csuklómat és nem eresztett. - Én a helyedben nem tenném.. - vetettem rá egy szúrós pillantást, a következő mondata viszont meglepett. Oké, erre tényleg nem számítottam, azonban próbáltam palástolni meglepettségemet és úgy nézni rá, mintha teljesen idióta dolgot vetett volna fel, annak ellenére, hogy bizony nagyon is igaza van. De ha mindez feltűnt neki, akkor egy a százhoz annak az esélye, hogy ő maga ember legyen, ez pedig elég kevés ahhoz, hogy ilyen feltételezést tegyek. Ergo itt van valaki, aki tudja, hogy én nem ember vagyok, és segítséget kér tőlem? Pont tőlem? Ugyan már, ez még viccnek is elég rossz... - Drágám, nem én vagyok a te embered.. A saját érdekedben, jobb ha ezt az ötletet elveted.. - nevetek fel keserűen. Teljesen őszinte vagyok, soha az életben nem akart engem senki követendő példának állítani, most meg egy csapásra én lennék a "normális"?! Valami nagyon kattos ennél a csajnál, ha ezt így gondolja, de akár be is tudom bizonyítani neki. - Megmutatom, hogy tévedsz.. - bökök felé, aztán elkapom azt a kezét, amivel az imént még a csuklómat szorongatta, nehogy hátat tudjak neki fordítani, és a tömegbe vezetem. Nem sok hely akad már, hogy táncoljunk, de nem is az a cél. - Nem adok két percet és már az egyik prédára leső fog veled táncolni és nem én.. Szóval kevésbé örültem a találkozásnak, Zara voltam.. - mondom teljesen normális hangerővel. Kíváncsi vagyok, vajon a bömbölő hangfal előtt is meghallja-e. Az illata nem árul el nekem semmit arról, milyen faj, ami elég bosszantó, de ha nem tévedek, többé úgysem találkozunk, így a legkevésbé sem számít.
Sejtettem, hogy nem fog örülni annak, amit mondok vagy teszek, de szükségem van volt valakire. Egy olyan személyre, aki segíthet kicsit normálisabbá tenni számomra ezt a zűrzavaros világot. Minden egyes embert körülbelül úgy láttam, hogy mi lehet a gyenge pontja, miként lehet őket bántani. Pontosan tudtam, hogy ez nem normális és mégis csak ilyennek láttam a világot. Szerettem volna beilleszkedni, de egyszerűen nem ment. Minden egyes sötét árnyékban ellenséget láttam és attól féltem, hogy újra rám fognak találni. Egyszerűen ezt nem lehet, nem kaphatnak el. Szükségem van egy kis szabadságra és nem szeretném azt, hogy egész életemben rettegnem kelljen. Ha azt szeretnéd, hogy féljek, akkor ahhoz több kell. - mondtam neki egy kisebb mosollyal az arcomon, amikor láttam a meglepettséget rajta. Örültem annak, hogy nem sétált el, de még mindig nem éreztem úgy, hogy minden rendben lesz. Vagy egyszerűen fogalmad sincs arról, hogy mire van szükségem és milyen emberre van szükségem. - mondtam neki komolyan. Egyre magabiztosabb kezdtem lenni és biztos voltam abban, hogy nála jobb személyhez nem lehetne szerencsém. Oké az illata eléggé taszított, de a legtöbb ember szaga is. Talán ez nagy átka a vámpír életnek. Ki tudja. Követtem őt és a következő szavaira megráztam a fejemet. - Ha arra vágynék, akkor hozzájuk mentem volna. - mondom neki komolyan, majd újra elkaptam a kezét és közelebb rántottam magamhoz és elkezdtem táncolni. Közelebb hajoltam hozzá, hogy csak ő hallja. - Ne akard, hogy kényszerítselek arra, amit szeretnék. Szükségem van valakire és te vagy a megfelelő ember. - mondtam neki komolyan és utána úgy folytattam a táncot, mintha mi sem történt volna. Pontosan tudtam, hogy most fenyegettem meg kicsit, de erre képeztek ki. Ezt akarták, hogy tudjam az emberek gyenge pontját és tudjam, hogy lehet őket sakkba szorítani. Egy újabb pördüléssel mellette teremtem és újra megszólaltam. - Sajnálom, nem akartam bunkó lenni, de én nem ebben a világban nőttem fel és egyszerűen nem találom a helyemet. Nem tudom, hogy mit lehet csinálni és mit nem. Szükségem van a segítségedre.- mondtam neki komolyan és egy pillanatra még a táncot is abbahagytam. Figyeltem őt és vártam. Reménykedtem abban, hogy nem fog sarkon fordulni, mert nagyobb szükségem van rá, mint azt ő gondolná.
Kezdőlap
||
Ahogy a pincér felém sétál intek neki, hogy lehetőleg hozzon nekem még egy pohárkával, majd ismét a környező emberekre szegezem tekintetem. Nem akarok én gyilkolni, csak enni egy kicsit és szórakozni. Szerintem ez nem nagy bűn, nem de? De lássuk csak, kik vannak itt. Olcsó lotyó, prűd liba, részeg fazon, fiatal alfahím, aki a ma esti áldozatát lesi, akárcsak én és hasonló emberek. Sehol egy olyan, akiben élvezetemet lelném. Mert, ha már eszek, akkor az olyan legyen, amiért érdemes kockáztatni. Persze, megoldhatnám könnyebben is. Megigéznék valami kórházi dolgozót, hogy adott időpontokban hozzon nekem pár vértasakot, de az annyira... nem olyan. Nem olyan, mint amikor valakinek a finom, vékony bőrébe mélyeszted a fogad és megízleled a forró, friss vérét, ami pillanatokkal azelőtt még az ereiben csordogált. Nem beszélve az illatokról, ami mindig más és más. A vértasak ezt nem adja vissza. Olyan, mint egy dobozos üdítő, amit szívószállal iszogatsz. Oké, az se rossz, ha épp az éhen halás küszöbén állsz de, ha már erőteljes vagyok, hagy jusson már nekem valami finomabb.
